Nem tudom. Mindenesetre az első hónap elszaladt az idei évből. Már megérkezett az a csekk, melyet júniusban kell befizetni. Innen egy jó hónap, és itt a két unoka keresztelője, július 21. Azután a Balaton, már augusztus. Szeptemberben Blanka nagycsoportos, Ágoston másodikos, Elvira tanít, én meg felügyelek a kicsikére, s jönnek folyamatosan a születésnapok, QQ, Kati, én Tücsi, Ági, Francois, Ildi (csak a saját korosztályomat sorolom, mert kevés volna a hely), és máris elérkeztünk az év végére, el a kicsi Jézus születésnapjához.
Rohan az idő. Megállítanám, de nem lehet. Ezen minduntalan elcsodálkozom (amíg tehetem).
Azért, hogy mit hoz a jövő, némileg körvonalazódik már ma. Egyre komplikáltabb életvitelt hoz. Azt írja a május 14.-i Óbuda c. kétheti lap, hogy jövőre a kerületben „új parkolási rendszert vezetnek be”. Kell is a szabályozás, mert a kerületben disznó módon idáig ott parkoltál, ahol helyet találtál, és addig maradtál ott, ameddig úri jókedvedből futotta, avagy amíg el nem lopták a kocsidat.) Olvasom tovább: a rendelet megalkotásánál kiemelt szempont a helyi lakosok védelme (sic!), ezért számukra a maximális kedvezményeket kívánják biztosítani.”
Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Főhatóságok, engem megrendszabályozni kívánó testületek! Egy mondat erejéig figyelmet kérek!
Mint az évtizedek óta a kerületben lakó egyik polgár ezennel deklarálom, hogy egyszer s mindenkorra lemondok a legmaximálisabb kedvezményeimről is. Elég nekem, ha továbbra is ingyen parkolhatok disznó módra, addig és ott, ahol helyet találok. Köszönöm, hogy meghallgattak.
Ma felélesztettem sétálási szokásomat. Felkaptam a szaladós cipőmet (vagy ez csak nőknek van?), és átügettem a Duna túl felére, hogy hazahozassam magamat az ügyeletes Siemensszel. Odafelé sikerült lencsevégre kapni Weöres versének alanyát, a kukorékoló kakast. (Nem a kakas, az ember mondja: kukurikú.) Visszafelé pedig a megálló rézsútos lejtőjén egy csomó teljes színpompájában feltárulkozó pipacsot. Azért emelem ki ezt a két képet a sok közül, mert közük van egymáshoz. A kakas franciául coq, a pipacs pedig coquelicot, azaz kakastaréj.
Tegnap azzal szórakoztam, hogy összehozzak néhány pácsó és társai-szerű szót. Hát vannak bőven. Néhányat sorolok: különcség, lelencség (mást írtam, de azt durva szónak minősítette a helyesírás-ellenőrző program), malacság, malacsonka, kurucság, labancság, kekecség, ínyencség, bohócság.
vadzerge, vadzebu, vadzab, vadzsiráf, füllyukasztás, vonószenekar, fúvószene, vonósszerenád, őzsuta, őzsonka, házsarok, kerítésszerű, szárazság, …
Has egícc, töblessz :)
Ágota véleménye és kiegészítése:
Jó ötlet a "pácsó és társai" játék. Néhány adalék: egresszósz, hősszerelmes, hússzínű hússzelet :), nemezsapka, nemezsátor, rézsodrony, vasszeg, vasszerszám, vaszár.
Nekem igazából az összetett szavak tetszenek, a -ság/-ség képzősök nem annyira.
Egy mai vicc Deske unokájától:
2012.05.17. 17:38 emmausz
Mit hoz a jövő?
2 komment
2012.05.16. 14:40 emmausz
Gondolatok, szavak, potyázók
A szövegfelismerő programon átkergetett régi cikkeket kénytelen vagyok végigolvasni, mert a gép benne hagy ezt-azt. Meglep, hogy amit valaha leírtam, nagyjából azon elvek és egykor engem ért hatások befolyása alapján élek. Az is meglep, hogy miket gondoltam évtizedekkel korábban. És miket gondoltak évezredekkel korábban élt emberek. Pl. Szent Ágoston. Az ő korában szentül meg voltak győződve róla az emberek, hogy lapos a föld. Na és! Attól még Ágoston szent lett.
A XXX. század embere ugyanúgy meg fogja mosolyogni a korunkban élők írásait, ha valami oknál fogva ráakad. Hogy lehetett olyan primitíven gondolkozni?! Ám úgy vélem, az akkor élő sem lesz a mindent tudás birtokában.
***
A pácsó és matracsír témához érkezett egy komment: régi szakácskönyvben talált szó: őzsonka.
Ha már, akkor álljon itt egy másik is: őzsuta. Ahogy megjegyeztem a kommentelőnek, érdemes volna összeszedni ezeket a különleges összetételeket.
***
Nem tudom, hányan lehetnek. Ott vannak mindenféle konferencián, mindenféle rendezvényen, az átlaghoz képest kissé jobban öltözötten, és azt a látszatot keltve, hogy ők ide hivatalosak. Meglehet, hogy széles mosollyal üdvözlik is egymást. Mint a bennfentesek. Hiszen ismerhetik is egymást, na nem mint szakértők, hanem mint rendszeres potyázók. A pogácsát már nem szívesen fogyasztják, mert az elég snassz. Köszönik, jó nekik a kaviáros szendvics is, ha nincs a melegen tartóban töltött káposzta vagy pörkölt nokedlivel. Általában nem várják meg a büfé hivatalos megnyitását. Rutinosan önkiszolgálják magukat. Szeretik a szabadon kitett szendvicseket, a kellemes vörösbort, s a végén néhány mignont is utána küldenek a húsos fogásoknak. Ha tehetik, visznek magukkal pótlást is a mostohább órákra. Majdnem napot írtam, de az nem lett volna igaz. Másnap, mások, másutt rendeznek konferenciát, és a notórius „vendégek” kötelességszerűen tiszteletüket teszik az újabb büfékben.
Holnap legyenek a ti vendégeitek!
Szólj hozzá!
2012.05.15. 21:38 emmausz
Matracsír és pácsó
Mindkét szószörny középiskolás koromhoz köthető. Emlékezetem szerint az irodalmi szöveggyűjteményünkben fordult elő az első agyszülemény, a matracsír. Gondoljuk csak meg, egy tizenévesnek mit jelent megbirkózni egy efféle mondattal: Heine matracsírban halt meg. Az ő agya kb. úgy van installálva, hogy régen fura nevű betegségnevek voltak, görvély, kilis, furunkulus, stb. El nem képzelte senki, hogy itt nem erről van szó, hanem arról, hogy „ágyban, párnák között”, ti. matrac-sírban. Ha az alig érthető szavak kötőjelet kapnak, egyértelművé válnak azon nyomban. Mondanom se kell, a kémiakönyvünk pácsója ugyanerre a srófra jár. Mit izgatott minket a pácsó mibenléte. Utóbb kiröhögött minket a tanárunk, mert mi csakugyan nem pác-sónak ejtettük a korábban általunk nem ismert, nem használt szót. Ki gondolta volna, hogy furfang lapul meg az egybeírt furcsaságban.
Nem vettem volna elő ezeket a korhatag példákat, ha nem olvasok tegnap az arcsimogatás fontosságáról. Eltelt vagy egytized másodperc, amire leesett a fatantusz, arc-simogatás a helyes olvasat.
Időnként el-elmosolyodom az efféle szófricskákon. Nekem kiskoromban a Ruggyantagyár két gyével szólt. Utóbb jöttem rá, hogy a gumit korábban rug-gyantának nevezték. Most egyéb nyelvtani malacság nem jut eszembe, hacsak a füllyukasztás dupla ly-nal ejtve vagy a mézsör, hogy mást ne említsek. De említek…
Farkasszemet nézett egykor a kurucság a labancsággal.
2 komment
2012.05.15. 17:40 emmausz
Írok, szerkesztek, javítok. Jelentem, dolgozom.
Tegnap lehoztam egy 18 éve írt szösszenetet a bogomban. Ma F. megkért, hogy írjak a helyi eklézsia lapjába. Volt már ilyen. Általában felkérésre írtam, adott témáról. Ám aki figyelmesen nyomon követi anyagaimat, tapasztalhatja, hogy a legkülönfélébb témák szerepelnek napi posztjaim között. Egy némelyik alkalmas volna szélesebb körben való publikálásra is. Valahogy már nem keresem ennek a lehetőségét. Akit érdekel valami, írja meg, hogy közölni szeretné, és én azt fogom neki válaszolni, hogy hozza le nyugodtan írásomat a lelőhely megjelölésével. Akkor teheti ezt, ha publikálásának nem haszonszerzés a célja, mert ebben az esetben tiszteletdíj illetne meg.
Ma egyebekben elkezdtem korábbi anyagaim digitalizálását, a szkennelt dolgok rendezését.
Lesz vele munkám elég, de együtt láthatom azokat a terméseket, legalábbis jó részüket, melyeket magaménak mondhatok. V. Deske is katalogizálja műveit műfajok szerint. Festményei mellett azt általa felfedezett hamisítványokat is lajstromba veszi.
Ha jól meggondolom, előfordult velem is, hogy egy hosszabb tanulmányom háromnegyed részét elorozta egy magyar nyelvű lapba író Dr. Sohatöbb Ész, aki elég nemtelen-szemtelen módon saját nevét kanyarintotta a végére vagy tizenöt éve.
Azóta is várom, hogy jelentkezzen a másodközlés tiszteletdíjával és egy kedves helyreigazítással, miszerint lapunkban talált egy kész anyagot, és ő ugyanazt akarta írni.
Szólj hozzá!
2012.05.14. 12:16 emmausz
Egy nagykorúvá lett írásom
Némi magyarázattal tartozom, hogy miért foglalkozom régi írásaimmal, amikor a témák ma is a földön hevernek. (Ott hevernek, csak a földet jószerével mindenütt leaszfaltozták. Erről sokat tudnának mesélni a földi giliszták és a vakondok.)
Egyrészt nincs új a nap alatt, és ami van, az volt már régen is – olvashatjuk a Prédikátor könyvében. Másfelől óhatatlanul belebotlik a magamfajta a korábbi írásaiba, annál is inkább, mert próbálom egybegereblyézni ezeket a nyomdafestéket tűrő anyagokat. Hogy ami papíron volt, most PC-n legyen, mert különben elkallódhat. Sokak szerint a fordított irányú folyamat fontosabb. Ami PC-n volt, jobb mielőbb kinyomtatni, mert egy meghajtóvesztés esetén odavesznek a tartalmak is. Én nem akarom, hogy odavesszenek, mert korábban megfogalmazott gondolataim egy némelyike használhat az utókor olvasójának is, és ahogy a szobrász öröksége fában-fémben vagyon, az én szellemi vagyonom papíron, és PC-n vagyon. Szeretném, ha megmaradnának azok számára, akiket egyáltalán érdekelhet, hogy felmenője miként vélekedett a való világról. (Vö. Parainesis)
A publicista foglalatosságánál fogva meglehetősen magányos. Ahhoz, hogy összerakjon egy anyagot, eleve csendre, ihletre, érzékenységre, a valóság zsigeri szinten történő megragadására van szüksége. Ez olykor sikerül, máskor kevésbé. Ám a legritkább az, hogy visszajelzést (nevezzük pozitív megerősítésnek) kapjon számára tekintélyes emberektől. Ez pedig nagyon segítené alkotó fantáziáját. A ritka alkalmak egyikeként tartom számon Babos Pista (R.I.P.) jezsuita kedves szavait, akinek nagyon tetszett az alábbi írásom. Álljon akkor most egy kis retró itt posztként.
Nagyon szeretem Örkény egyperceseit. Akik ismernek, tudják, hogy az enyém a tömör műfaj. Eme régi cikkem is efféle volt:
Ez az!
Felőlem nézve azok azok, akik nem ezek. Azok felől nézve fordított a helyzet, és az ezek az azok, miközben azok az ezek. Ha mindezt tisztáztuk, érthetőbbé lesz az új frazeológia. Az ilyeneket (olyanokat) egy külön szigetre kellene... Igen, mert ezek (azok) miatt ment tönkre... Ezekkel (azokkal) nem lehet szót érteni. Ezektől (azoktól) ne várj semmi jót, mert ezeknek (azoknak) a szeme sem áll jól. Ezekről (azokról) megvan a véleményünk, s tűrhetetlen, hogy az ilyenek (olyanok) az irányítás közelébe kerüljenek, mert ezek (azok) tették rá a kezüket a kulcsfontosságú pozíciókra, s ezek (azok) herdálták el a közvagyont, ezek (azok) azok, akik csak szónokolnak, tehát ezektől (azoktól) mentsen meg minket az Isten!
Néhány tippel megkínáltalak tehát, kedves olvasó, a többit találd ki magad! Ha pedig nem kívánsz aktívan ezezni-azozni, elég, ha naponta felütöd valamelyik napilapunkat, bekapcsolod a rádiót, nézed a tévé műsorát. Ha még erre sem vagy kapható, meglásd, másról sem beszélnek a mozgólépcsőn vagy sorban állás közben. Ebbe (abba) a sorba azonban talán mégse kellene beállnunk. (1994. 4.)
Szólj hozzá!
2012.05.13. 19:02 emmausz
A fotózás arcai
Tegnap az első selejtezés után 88 fotó „maradt talpon”. Kb. fifty-fifty arányban készültek tárgyfotók és – az egyszerűség kedvéért portrék, vagy legalábbis – emberábrázolások. Ez a két terület csak a fényképezőgépnek jelent azonos munkát. Bár igazán egyikhez sem értek, de elég profi ahhoz a gépem, hogy gyengeségeimet valamelyest leplezze.
Mindenesetre tapasztalom, hogy a két műfaj alapvetően más feladat elé állítja a fotóst.
Ugye adva van egy érdekes épület, egy régi relikvia, egy szépen kirakott csegely vagy kupola, egy lőrés, egy csomó kiglancolt evőeszköz katonásan elrendezve, hátulról megvilágított zöld üvegpalackok felkupacolva. Mindezek engedelmesen várják, hogy valamelyik fotósnak feltűnjenek. A földrengés szerencsétlen kivételétől eltekintve – ezek ingatlanok, passzívan tűrik, hogy letapogassam őket, nem pislognak, ha hosszasan vacakolok a beállítással, nyugodtan állnak a kamera elé, nem viselkednek, hanem feltárulkoznak objektív mivoltukban. Csupán a fotóson múlik, hogy eljátsszon a súroló fény adta játékossággal, egy komplikált tárgy árnyékával vagy éppen az árnyékos részre vetülő fénypászmákkal. Zoom-olhat kedvére, nem ütközik soha személyiségi jogokba.
Nem így a portrézás alkalmával. Ha megkérek valakit, hadd készítsek fényképet róla, az biztosan viselkedni kezd. Mindenki tudja, hogy ez az arc soha nem ilyen. Gondoljunk csak az osztályképekre. A gyerekcse ül az ábécés könyv előtt, mereven néz maga elé, szája már körbenyálazva, hogy ajkai fényesek legyenek. Keze a könyvön nyugszik. Viselkedik. Konvergens. Mindenki egyformán ül, így hát neki is úgy kell ülnie.
Az ellenkező példa a lesipuskás módszere. A fotós fapofával settenkedik kiszemelt áldozatai felett, mögött, körülöttük, és megpróbál normális képeket gyártani. Ha csoportot fotóz, egyik-másik alak biztos éppen pislog, vakaródzik, kitátja a száját (Ha fotóznak éneklés közben, én mindig abbahagyom a nótázást. Kire tartozik, hogy a jobb felső 4-esből kiesett a tömés, és egyébként mandulagyulladásom van?), nyeli a falatot, tincsei összekuszálódtak, vagy valami zavaró vacak torzítja a képet a háttérből. Még a legjobb, ha rájátszik a témára és tréfásra veszi, hogy kép készül róla. Játszik, hangulatot teremt, bohóckodik, mint Einstein, aki nyelvet ölt a fotósra. Könnyebben elhisszük neki, hogy jókedvéből fintorog.
Valamiért legjobban a sziluettekket szeretem elkapni. Nem mindig sikerül. hogy miért? Mert itt nincs arc, csak arcél, nincs azonosság, csak sejtés. Nincs személyiségi jog, mert bizonyíthatatlan, ki is van a képen. Csak a beavatottak tudják. Ők pedig talán örülnek neki, mint én, amikor régi árnyképen felismerem Beethovent, Mozartot vagy éppen Mátyás királyt Beatricével.
Szólj hozzá!
2012.05.12. 22:59 emmausz
A Gutenberg-galaxis lakója
Állíthatom, hogy a Gutenberg-galaxis lakója vagyok. Mert mi történt. Gábor szülinapját is ünnepelve megszálltuk Esztergomot, ott is a Prímási-pincét, és két ütemben két helyiségben mulattuk az időt. Először egy borkóstolás esett némi kávézással egyéni kívánság szerint, majd svédasztal az étteremben. Köszönet illeti a szervezésért nagylelkűségéért Gábort. Köszönet illeti Chellót is, aki oda-vissza fuvarozott bennünket. Köszönet illet mindenkit, aki kölcsönösen megtisztelte a többieket azzal, hogy eljött. Kata pl. Salgótarjánból. (S mint elmondta, L. sógor igazoltan maradt távol.) Hogy milyen volt a hangulat, arról a több mint 80 ma készült fotó árulkodik, melyeket kisebb-nagyobb korrekciók után feltettem az albumba. (Ezért nem jár köszönet, mert szeretem csinálni.)
Hogyan állíthatom hát, hogy az írások dominálnak érdeklődési körömet tekintve. Egyszerű a válaszom: Hazaérkezés után először megnéztem a szokásos blogokat, emaileket, s csak azután kezdtem a képek feldolgozásának. Szerettem volna megírni egy füst alatt a mai posztot is, de rendkívül sűrűre sikerült a mai napunk.
Merthogy este hétre 12 vendéget vártunk, akik rendre meg is érkeztek. Köszönet illeti azt, aki megígérte, hogy köztünk lesz, ha ketten-hárman összejövünk az ő nevében. Reméljük, így volt. Legalábbis szándékaink szerint.
Mivel későre jár, itt be is rekesztem a posztot, hiszen előbb-utóbb úgyis holnap írnám meg a mai nap helyett. Holnap pedig nem írhatok mai posztot, csak holnapit.
Ugye belátható.
Adjon Isten jó éjszakát!
Küldje hozzánk szent angyalát.
Bátorítsa szívünk álmát,
Adjon Isten jó éjszakát!
Szólj hozzá!
2012.05.11. 18:22 emmausz
Könyvekről, könyvekből
1. Ha az internetes antikváriumtól rendelek könyvet, megkérdik: küldjenek-e ajándékkönyvet? Rendszerint beikszelem. Hátha. Illúzióim nincsenek. Általában olyan művek érkeznek, melyek forgalmi értéke keresettség hiányában nulla. Viszont némi szellemi izgalmat okoz a dolog zsákbamacska jellege. Így kaptam már egy régi kiadású Magyarország útikönyvet, tán Fehér Klára dobta össze. Utóbb egy pornó témájú ponyvát. Olvasatlanul dobtam a szelektív hulladékgyűjtőbe; legutóbb pedig Mester Ákos interjúkötetét: (Ki ül a székbe?) Tizenkét beszélgetés szerkesztett változatban. A 12 kérdezett főből Gobbi Hildán kívül mindenki férfi. Kicsit meglepett. Ezt a könyvet nem dobtam el. MÁ megkérdez pl. szocialista politikusokat, hogyan értékelik saját szereplésüket. 2012-ben olvasva mintegy „felülről” látom már, ami volt. Éppen ezért jól elszórakoztatott az 1987-ben kiadott kötet, hiszen akkor már erős volt a mozgolódás, árnyaltabb a fogalmazás, és szinte minden szereplőt úgy-ahogy ismertem. Ennélfogva könnyen emészthető olvasnivalót kínált a szerző, vonatozás közben kikapcsolt. 2. Már említettem egy másik könyvet, melyet végigolvastam. Ez egy tegnapi misztikus, Faustyna Kovalska Naplója. Elhatároztam, hogy néhány megállapítását megidézem, mielőtt visszaviszem a könyvtárba a kötetet. Próbálok „szorítkozni”, mint Tömörkény Mihály bá-ja a bíróságon. Nem lesz könnyű. A lengyel apáca az idézett szövegeket Krisztustól kapta. – Egy prófécia év megjelölés nélkül: ,,Írd a következőket: Mielőtt igazságos Bíróként megjelennék, először eljövök mint az irgalmasság Királya. Mielőtt az igazság napja elérkezik, az embereknek a következő jel adatik az égen: Kialszik minden fény az égen, és nagy sötétség lesz az egész földön. Akkor megjelenik az égen a kereszt jele, és az Üdvözítő kezeinek és lábainak sebhelyeiből hatalmas fénysugarak áradnak ki, melyek egy ideig bevilágítják a földet. Ez röviddel a végső nap előtt történik.” (28. o.) – „A hiábavaló kutatásokat hagyd a világ bölcseire, én téged mindig kisgyermeknek akarlak látni.” (93. o.) – [Jézus festet egy képet maga-magáról, hogy irgalmasságának ez legyen a szimbóluma. A képen a fehér ruhában álló egészalakos Krisztus. Alul felirat: Jézusom, bízom benned!] A képről magyarázat: „A halvány sugár a vizet jelenti, mely a lelkeket tisztítja meg; a piros a vért jelenti, amely a lelkek élete… e két sugár irgalmam bensejéből tört elő,midőn a lándzsa haldokló [még élt, amikor lándzsát szúrtak bele! Gy. M.] szívemet megnyitotta a kereszten. Ezek a sugarak elrejtik a lelkeket Atyám haragja elől. Boldog, aki ezek árnyékában fog élni, mert Isten igazságos keze nem éri el. Azt kívánom, hogy a húsvét utáni első vasárnap az Irgalmasság ünnepe legyen… aki ezen a napon az Élet Forrásához járul, bűnei és az értük járó büntetés teljes elengedését nyeri el. Az emberiség mindaddig nem talál békét, míg nem fordul bizalommal irgalmamhoz” (95. o.) Nekem ez az ábrázolás és a hozzá fűzöttek Mózes rézkígyóját idézik. – „…egyetlen ár van, amiért megvehetjük a lelkeket – ez az ár: az én kereszthalálom szenvedéseivel egyesített szenvedés. A tiszta szeretet megérti ezeket a szavakat, a testi szeretet nem fogja fel őket soha.” (101. o.) [Párhuzamos egy másik megfogalmazással: A szeretet ára az ártatlanok szenvedése.] – „Ha Isten minket irgalmassága munkatársainak tett meg, … szeretetünknek minden lélek iránt nagynak kell lennie… egészen azokig, akik még nem is ismerik Istent. Imáinkkal és önmegtagadásainkkal eljutunk a legvadabb országokba is…” (162. o.) Az „akik még nem ismerik Istent” szeretettel fogalmazza meg azt, amit mi megszokottan a „pogány” jelzővel intézünk el. – ,,Ha elgondolkozol arról, amit neked a lelked legmélyén mondok, ebből sokkal több hasznot nyersz, mint ha sok könyvet olvasnál. Ó, ha a lelkek hallgatnának arra, amit szívük mélyén mondok nekik, rövid időn belül a szentség magaslataira emelkednének.” (173. o.) – „Tudd meg..., hogy minden teremtmény, tudatosan vagy nem, akár akarja, akár nem, mindig az én akaratomat teljesíti.” (174. o.) – Egy apácának üzeni: „Mondd meg neki, hogy a bizalmatlansága jobban sérti a szívemet,mint a vétkek, melyeket elkövetett.” – Egy misztikus megtapasztalás: ’Jézus tudatta velem, milyen kedves előtte az engesztelő ima. Azt mondta: ,,Egy alázatos és szerető lélek imája lefegyverzi Atyám haragját, s levonja az áldások tengerét.” Az imaóra után a cellámba vezető út felénél körülvett egy sereg óriási fekete kutya. Ugráltak, üvöltöttek, s darabokra akartak szaggatni. Észrevettem, hogy ezek nem kutyák, hanem ördögök. Egy közülük dühösen ezt mondta: ,,Amiért ezen az éjszakán annyi lelket elvettél tőlünk, darabokra fogunk szaggatni.” – Azt válaszoltam: „Ha ez a legirgalmasabb Isten akarata, szaggassatok darabokra, megérdemlem, mert minden bűnös közül a legnyomorultabb vagyok, Isten pedig minden időben szent, igazságos és végtelenül irgalmas.” E szavakra így kiáltottak: ,,Meneküljünk innen, mert nincs egyedül! Vele van a Mindenható!” Eltűntek, mint a por és az utcazaj. Én pedig nyugodtan bementem a cellámba, Te Deumot mondtam, s elgondolkodtam Isten végtelen és mélységes irgalmán.’ (100. o.) – „…a haldoklás pillanatában Isten megadja a lelkeknek a belső világosságot, s ha a lélek is akarja, lehetősége van visszatérni Istenhez. De néha annyira megkeményedett már némely lélek, hogy tudatosan a poklot választja. Meghiúsítja más lelkek érte mondott imáit, sőt Isten igyekezetét is.” (423. o.) [Később, tőle függetlenül P. Boros László SJ egészen hasonló következtetésekre jut. Gy.M.] – „Midőn Lengyelországért imádkoztam, ezeket a szavakat hallottam: »Különösen megszerettem Lengyelországot. Ha akaratomat engedelmességgel fogadja, hatalomra és szentségre emelem. Szikra lobban belőle, amely előkészíti a világot végső eljövetelemre.” (430. o.) Nem tudom, most hol tartunk. A közlések a múlt század 30-as éveire esnek. Több ízben az Úr Faustyna értésére adja, hogy azért nem fejeződött be még a világ, mert akadnak – nem túlságosan sokan – áldozatos tiszta és szent életű kiváló emberek, akiknek a kedvéért Isten még létben tartja a Földet. Nehezen értelmezhető ez, de nem lehetetlen. Az a vicc, hogy a csuda se tudja, kik ezek a rendkívül értékes tiszta emberek. Nyilván egyszerűek és névtelenek. Itt abbahagyom az idézetek közlését, melyekből tucatjával lehetne hozni.![]()
Szólj hozzá!
2012.05.10. 10:54 emmausz
Cui prodest?
Elfogyott a gyógyszerem.
Tücsi meséli, ezentúl, bár írhat receptet az orvos három hónapra elegendő gyógyszerről, de ebből mindig csak a soron következő egy havit lehet kiváltani a patikában.
Csakugyan.
Mise után a rendelőhöz kanyarodom. Félig-meddig útba esik, essünk túl a vizsgálaton.
Jó kedvem van: a gyógyszereket reggel bekaptam, szép az idő.
Mi kell még?
Az előzőek hitelességét bizonyítja, hogy jó tenziós értéket mér az orvosica.
Mondom neki: jól vagyok, csak a munícióm fogytán van, ezért kerestem fel.
A PC ontani kezdi a vényeket. Ő pedig szokásához híven három kupacba rakja őket, havi csoportosításban. Két kupacot kettéhajt, egyet nem.
Megismétli, amit a feleségem: Csak egy havi adagot lehet kiváltani egyszerre, s ez az, amit nem hajtottam ketté.
Mondom neki, hogy eljutottunk a skót vicc igazságához a mai magyar eü-s gyakorlatban.
A viccet N. Ervin jezsuita mesélte vagy tizenöt éve:
Londonból hazafelé tart a skót. Minden megállóhelyen kiugrik a vonatból, lélekszakadva elrohan, majd lóhalálában vissza, mielőtt még tovább indulna a szerelvény.
Kérdi egy angol:
– Uram, mire föl ez az örökös futkosás?
A skót:
– Az orvosom megállapította, hogy igen súlyos szívbajom van. Valószínűleg nem érem meg, hogy eljussak Edinburgh-be. Ezért mindig csak a következő faluig veszem meg a menetjegyet.
Visszatérve az eü-s gyakorlathoz.
Ha az orvos kiírhatja három hónapra a gyógyszereket, miért kell három vényűrlapot felhasználnia. Miért nem elég, ha a gyógyszerész ráírja 1., később hogy a 2., majd a 3. adag kiadva. Ettől kezdve érvényét vesztené az egy db vény.
Cui prodest? Kinek jó ez? – kérdezték már a rómaiak is.
Nekem nem, mert háromszor kell tiszteletemet tenni a patikában.
A patikusnak se, mert később jut a bevételéhez.
Az OEP-nek igen, mert később kell csak a hozzájárulásukat kifizetni a közkasszából.
Félelmük oka lehet, hogy közben a beteg elpatkol, és feleslegesen fizetik a hozzájárulást.
Jelentem, nem biztos. A legtöbb gyógyszer gazdára talál.
Kaptam már én is kollégától haláleset miatt megörökölt pirulákat. Bevettem őket, és nem lett tőlük semmi bajom.
Sőt!
5 komment
2012.05.10. 10:48 emmausz
Cui prodest?
Elfogyott a gyógyszerem.
Tücsi meséli, ezentúl, bár írhat receptet az orvos három hónapra elegendő gyógyszerről, de ebből mindig csak a soron következő egy havit lehet kiváltani a patikában.
Csakugyan.
Mise után a rendelőhöz kanyarodom. Félig-meddig útba esik, essünk túl a vizsgálaton.
Jó kedvem van: a gyógyszereket reggel bekaptam, szép az idő.
Mi kell még?
Az előzőek hitelességét bizonyítja, hogy jó tenziós értéket mér az orvosica.
Mondom neki: jól vagyok, csak a munícióm fogytán van, ezért kerestem fel.
A PC ontani kezdi a vényeket. Ő pedig szokásához híven három kupacba rakja őket, havi csoportosításban. Két kupacot kettéhajt, egyet nem.
Megismétli, amit a feleségem: Csak egy havi adagot lehet kiváltani egyszerre, s ez az, amit nem hajtottam ketté.
Mondom neki, hogy eljutottunk a skót vicc igazságához a mai magyar eü-s gyakorlatban.
A viccet N. Ervin jezsuita mesélte vagy tizenöt éve:
Londonból hazafelé tart a skót. Minden megállóhelyen kiugrik a vonatból, lélekszakadva elrohan, majd lóhalálában vissza, mielőtt még tovább indulna a szerelvény.
Kérdi egy angol:
– Uram, mire föl ez az örökös futkosás?
Mire a skót:
– Az orvosom megállapította, hogy igen súlyos szívbajom van. Valószínűleg nem érem meg, hogy eljussak Edinburgh-be. Ezért mindig csak a következő faluig veszem meg a menetjegyet.
Visszatérve az eü-s gyakorlathoz.
Ha az orvos kiírhatja három hónapra a gyógyszereket, miért kell három vényűrlapot felhasználnia. Miért nem elég, ha a gyógyszerész ráírja 1., később hogy a 2., majd a 3. adag kiadva. Ettől kezdve érvényét vesztené az egy db vény.
Cui prodest? Kinek jó ez? – kérdezték már a rómaiak is.
Nekem nem, mert háromszor kell tiszteletemet tenni a patikában.
A patikusnak se, mert később jut a bevételéhez.
Az OEP-nek igen, mert később kell csak a hozzájárulásukat kifizetni a közkasszából.
Félelmük oka lehet, hogy közben a beteg elpatkol, és feleslegesen fizetik a hozzájárulást.
Jelentem, nem biztos. A legtöbb gyógyszer gazdára talál.
Kaptam már én is kollégától haláleset miatt megörökölt pirulákat. Bevettem őket, és nem lett tőlük semmi bajom.
Sőt!
Utolsó kommentek