Mickey webnaplója

Elfogyott a gyógyszerem.
Tücsi meséli, ezentúl, bár írhat receptet az orvos három hónapra elegendő gyógyszerről, de ebből mindig csak a soron következő egy havit lehet kiváltani a patikában.
Csakugyan.  
Mise után a rendelőhöz kanyarodom. Félig-meddig útba esik, essünk túl a vizsgálaton.
Jó kedvem van: a gyógyszereket reggel bekaptam, szép az idő.
Mi kell még?
Az előzőek hitelességét bizonyítja, hogy jó tenziós értéket mér az orvosica.
Mondom neki: jól vagyok, csak a munícióm fogytán van, ezért kerestem fel.
A PC ontani kezdi a vényeket. Ő pedig szokásához híven három kupacba rakja őket, havi csoportosításban. Két kupacot kettéhajt, egyet nem.
Megismétli, amit a feleségem: Csak egy havi adagot lehet kiváltani egyszerre, s ez az, amit nem hajtottam ketté.
Mondom neki, hogy eljutottunk a skót vicc igazságához a mai magyar eü-s gyakorlatban.
A viccet N. Ervin jezsuita mesélte vagy tizenöt éve:
Londonból hazafelé tart a skót. Minden megállóhelyen kiugrik a vonatból, lélekszakadva elrohan, majd lóhalálában vissza, mielőtt még tovább indulna a szerelvény.
Kérdi egy angol:
– Uram, mire föl ez az örökös futkosás?
Mire a skót:
– Az orvosom megállapította, hogy igen súlyos szívbajom van. Valószínűleg nem érem meg, hogy eljussak Edinburgh-be.  Ezért mindig csak a következő faluig veszem meg a menetjegyet.
Visszatérve az eü-s gyakorlathoz. 
Ha az orvos kiírhatja három hónapra a gyógyszereket, miért kell három vényűrlapot felhasználnia. Miért nem elég, ha a gyógyszerész ráírja 1., később hogy a 2., majd a 3. adag kiadva. Ettől kezdve érvényét vesztené az egy db vény.
Cui prodest? Kinek jó ez? – kérdezték már a rómaiak is. 
Nekem nem, mert háromszor kell tiszteletemet tenni a patikában. 
A patikusnak se, mert később jut a bevételéhez.
Az OEP-nek igen, mert később kell csak a hozzájárulásukat kifizetni a közkasszából.
Félelmük oka lehet, hogy közben a beteg elpatkol, és feleslegesen fizetik a hozzájárulást. 
Jelentem, nem biztos. A legtöbb gyógyszer gazdára talál. 
Kaptam már én is kollégától haláleset miatt megörökölt pirulákat. Bevettem őket, és nem lett tőlük semmi bajom. 
Sőt!

Előttem a monitor, jobbra az ablak. Ha kinézek rajta, néhány szélkerék kalimpál fáradhatatlanul. És mivel osztrák tulajdonúak, tán stílszerűbb volna azt írni: Müllereznek. Mi is Müllereztünk, előre meg hátra tornaórán. Ilyesvalamit mívelnek ezek a monstrumok is messze a város szélén.
Ma töri írásbeli volt. Van új nap alatt, soha korábban nem volt ilyesmi. Állítólag most először. Elképzelem, mekkora meglepetést szerezne Gábor egykori osztálytársa, G. Dénes sztenderdje, mely így hangzott: „Abban az időben nagyon sanyargatták a szegény jobbágyokat.” Elképzelem, hogy ebben a plágiumfertőzött világban mekkora érdeklődést keltene a dolog: Ki ez a G. Dénes, melyik könyv szerzője, milyen forrásmunka kivonata? Mit tud róla az internet. És az internet elég kevés találatot adna. Talán saját posztjaimban emlékeztem meg egyszer-kétszer G. Dénesről, aki G. bátyámmal koptatta egykor a Telepes utcai ált. isk. padjait, és egész történelemtudása ebbe a mondatsűrítménybe volt belepasszírozva. G. D. nem tartozott az éltanulók közé, idézett mondata mégis felcsillantott valami őseredetit, valamit, ami rövidebben nem foglalható össze, ami teljesen a lényegest, és csak azt önti szavakba (miként egy másik mondat, melyet a Mester mondott: „Szegények mindig lesznek veletek”), és amit néhány változattal egyetemes érvényűvé tehetett volna esszében, valahogy így:  
Abban az időben                  
őskor:                     nagyon sanyargatták az                   ősembereket,
ókor:                                                 a                          rabszolgákat, szabadosokat,
középkor:               nagyon sanyargatták  a szegény vazallusokat, jobbágyokat,
újkor:                     a                                        proletárokat, zselléreket, napszámosokat
legújabb kor:         nagyon sanyargatják a szegény adósokat, szélső-ilyeneket-olyanokat, hátrányos helyzetűeket, uzsorafizetőket, bliccelőket, autótulajdonosokat, hitelfelvevőket, hitelt fel nem vevőket, munkanélkülieket, munkásokat, fiatalokat, öregeket, nyugdíjasokat, nemzeti érzelműeket, internacionalistákat, naplopókat, sikkasztókat, bűnözőket, áldozataikat, drogosokat és másféle szenvedélybetegeket, pl. dohányosokat, választókat, hivatalnokokat, terroristákat….             
Kimaradt esetleg valaki?

Tamás felügyel, én viszem a gyerekeket. Gosti táskája túlsúlyos. Mondom neki. Az osztályba érve kipakol belőle egy banánt, egy kivit és egy kockasajtot. Ezeked dobd ki itt vagy otthon. Zsebre gyűröm a korábbi napok uzsonnájaként szolgáló ennivalókat.
Hazaérve felcsöngetek Blansiért. Mire leér, felfalom a banánt. Kedvesen társalogva érjük el az óvodát. Ő hozza a lepkés könyvet, mert az óvó néni megkérte, hogy mára vigyen be egy katicabogárról szóló könyvet, de olyat nem találtunk. Magam indítványoztam, hogy vigye a szurikáták életéről szólót, de Blanka hevesen tiltakozott. Megérkezve tornaórára öltözött át, én meg visszaindultam. Nálam volt a svájci bicskám, az óvoda előtti szeméttartónál megnyúztam a kivit, és befaltam. Kiérve a főútra lehámoztam a kockasajtról is a kabátját, és utána küldtem a gyümölcsöknek. Tulajdonképpen megreggeliztem ilyenformán már az utcán. Az itthoni kenyér csupán ráadásnak számít.
Most nagy a csend.
A nagyocskák leadva, a kicsi idáig aludt, most tápláltatik.
Zsuzsa az imént felhívta a franciákat. Éva viszi Estelle-t az iskolába, mert virágvásár van. Igyekszik, hogy még a szebbjéből válogathasson. Érdekes ez az iskolai vásár. Itthon is terjed. Most egy székely nőt láttam, aki az iskolában hímzéseket teregetett ki a folyosón.
Lehet, hogy így támogatja a sulit.
A titkárságon senki se volt, mindenki a mai érettségi tételekkel rohangál, mert pontban nyolckor fel kell tépni a borítékokat. Gondolom, ma matek lesz.      
Az idei érettségi érdekessége, hogy tegnap magyarból az egyik választható lehetőség Karinthy jó és rossz tanulója volt: tehát Steinmann, illetve Neugebauer. Ma pedig matek írásbeli. Valószínűleg  Steinmann egy óra alatt befejezi a csonka kúp adatainak a kiszámítását és szorgalomból egy ugyanolyan alapterületű és magasságú csonka gúláét.
Neugebauer pedig százszor leírja, hogy mínuszbé pluszminusznégyzetgyök bénégyzet mínusz négyácéperkétá. Neki már úgyis minden mindegy, pikkel rá a Frőlich.

Az egyik büfiztet, a másik érettségiztet, én meg itt teszek-veszek, ha éppen szükség van valamire.  A gyerekek szállítása iskolába, óvodába a legfontosabb tennivaló. Valahogyan eddig azt nem sikerült eddig helyiekkel megszervezni.  
Tücsinek, Elviéknek: Igen, érdekli őket az autó.
Azért még egyszer telefonon nem ártana ezeket a szempontokat megbeszélni, mert most egyedül rovom a sorokat.
Gosti iskolában, Blansi óvodában,
és mint az elején rögzítettem:
Zsuzsa – az egyik – büfiztet,
Tamás – a másik – érettségiztet.
Én meg itt teszek-veszek, amire szükség adódik.
És mivel most éppen semmire sem adódik szükség,
ráérek posztolni,
mint a sarki rendőr.

– Rólam volna szó?
– Igen.
– Mosonmagyaróvárra ballagok. Szolgálatba állok. Hozom, viszem a gyerekeket.
Csütörtökön már megint itthon leledzem. Ballagok, mint az idétlen kupléban a Holdvilág.
Hogy hogy jön ez ide? Tegnapi hír, hogy a Hold Földközelben ballag a héten, s ráadásul telehold van.
A csasztuska pedig:
Én és a Holdvilág,
két finom mákvirág, 
Kettecskén ballagunk,
az éj a nappalunk. . . 
Két ily jó cimbora
nem volt tán még soha, 
Mint én a holdvirág s a holdvilág!. . .
S jöjjön akkor a Holdvilág, melyet Mica készített az erkélyen.

b

Egyszer volt, régen volt, hogy kishúgom magnóra mondta, amivel az óvodában készültek anyák napjára. Íme:
Donászy Magda: Anyák napja van ma

Üres a kis csókafészek / Egy májusi reggel. / Az öt vidám csókagyerek / Tán világgá ment el.

Csókamama szívdobogva / Keresgette őket, / De nem látták sem a nyuszik, / sem a fürge őzek.

Jönnek! Szólt a kakukk, / Ki a legmesszebbre látott, / Kis csőrében mindegyik hoz / Egy-egy szál virágot.

Hol voltatok? Szólt az anyjuk, / S megcsuklik a hangja. / Neked hoztunk virágot, / Mert ma van anyák napja.

Mondják, hogy az egyszeri érettségiző így könyörgött a tanárának: Kérem, segítsen, mert tudom a tételemet, csak nem tudom elkezdeni. Az anekdota szerint a tanár készségesnek bizonyult és elindította a gyerek gondolatsorát. Azt mondta neki: A …
Egy alkalommal mise után egy asszony így sopánkodott: Csak azt mondaná meg valaki, hogy mit főzzek ma! És a mellette álló nő megmondta: Főzzél spenótot tükörtojással. Aki az előbb még tanácstalan volt, most szabályosan hálálkodott: Gizikém, nem éltél hiába! Köszönöm.
Mindez azért jutott eszembe, mert olykor tanácstalanul üldögélek a klaviatúra innenső oldalán, és próbálok belekapaszkodni valamiféle témába, hogy meglegyen a napi posztom, ami soha nem egészen csak ujjgyakorlat kíván lenni. És olykor semmiféle kapaszkodóra nem lelek.
Biztos, hogy így van. 
Onnan tudom, hogy időnként a Hogy is volt? c. közös blogunkra megjön Ági felkérése: most erről írunk. Bármit kért, eddig se perc alatt legyártottam. Ma pl. az öltözködésről kért írni. Levertem kétoldalnyit gondolkozás nélkül, s egy szót se ejtettem első Wrangler farmeremről, melynek akkor olyannyira örültem. Fel is tehetném a posztot a helyére, de nem akarok mindig elsőként szerepelni. Majd egy hét múlva.
Úgy vagyok az írással, mint a gyöngykagyló a homokkal. Ha nincs ez a katalizátor, nem indul be a mechanizmus. Nincs gyöngytermelés, nincs semmi, csak a töprengés: Miért éppen arról fogalmazzak valamit és nem emerről?
Persze azért nem ilyen kilátástalan a helyzet. 
Már nem emlékszem rá, hogy államelnöki beiktatásakor mit mondott Göncz Árpád, mit Mádl Ferenc, mit Sólyom László vagy Schmitt Pál. De meghallgatva Áder János beszédét, úgy vélem, hogy Áder minden jó szándékú honfitársam nevében szólt. Mindenkiről tisztelettel emlékezett meg, elődeiről is, azokról is, akiknek az övétől eltérő a véleményük.
Egyetlen mondatára, egyetlen szavára sem emlékszem, amit ne lehetett volna megérteni, és olyanra sem, amivel nem lehet egyetérteni.
Csak ajánlhatom mindenkinek, hogy hallgassa meg, mert hozzáférhető az interneten.
Korábban gyakran idéztem Szalayt: Magyar magyart rontja, kár. Bár több esze volna már.
Remélem, ez a múlté, és valahogyan megrázza magát nemzetem, s több esze lesz végre már.

Ma adorálásból hazajőve megragadott a készülődés képe. Elvi és Levi [két jó barát:)] igyekeztek a játszótérre.
Először megragadtam a babakocsi egyik végét. Kitoltam a folyosóra. Éppen akkor, amikor felfelé jött a fogorvosnő. Mondom neki: Íme, egy jövőbeli páciens, akinek egyelőre semmi baja sincs a fogaival. Egymásra mosolyogtak.
Másodszor is megragadtuk – immár ketten – a kocsit, és Levit mindvégig vízszintesben tartva leügyeskedtük a földszintre. Elvi már megtanult féloldalasan hátrafelé közlekedni a lépcsőkön.
Majd ezek után megragadtam az alkalmat, hogy kitakarítsak.
Ezért megragadtam a porszívót, és végigvakartam vele a lakást és az erkélyt. Majd mielőbb hozzávetőlegesen is a helyükre taszigáltam volna a szétkotort kisbútorokat, megragadtam a nyeles felmosót, és a kövön megragadt szutykokat megsemmisítettem (na jó, láthatatlanná tettem.) Csak ezt követően ragadtam meg a székeket, kisasztalt, elkotort cipőket, hogy valamelyest korábbi helyükre kerüljenek.
Most pedig megragadom az alkalmat és a klaviatúrát, és kinyilatkoztatom, hogy Gábornak van igaza, aki évtizedekkel ezelőtt kijelentette: Ha azt akarom, hogy ne teljen meg a lakás, akkor ugyanannyi holmit kell hajszálra kidobnom, mint amennyit behozok.
Amikor az ember porszívózik, akkor döbben rá, mennyi mindent kell kerülgetnie. És minden alkalommal! Tényleg mind kell az a sokféle izé?
„Dayka. Tűzbe felét! Himfy. Vetem. D. Újra felét! H. Im. D. Harmadikát még! H. Lángol az is. D. Jer most; vár az Olympuszi kar.” – idézem Kazinczyt egyszer Tücsinek. Érti ő, hogy sok a cucc, de sem ő, sem én nem tudjuk eldönteni, melyik felét, s annak is felét-harmadikát még vessük ki.
S mivel nem tudjuk eldönteni, nem vár bennünket az Olympuszi kar, hanem „marad, mi volt, a puszta lég”, azaz marad minden a régiben.
Azért gond nincs, sok jó holmi sok helyen elfér.
Mindenesetre úgyszólván naponta haladunk el a lépcsőházban kitett reklámbrosúrák mellett. Ő rutinból megragad egy marékkal, én meg rutinból mondom jó hangosan: Nem veszünk seeeeemmiiiit! Aztán ebben maradunk.
Ha pedig így van, minek írtam ennyit erről az apró-cseprő témáról?
Azért, mert megragadt bennem egy nagyon furcsa gondolat. Valaha azért internáltak embereket, hogy őket lakásukból, házukból kitúrva, otthonukat pártkatonák foglalják el egyszer s mindenkorra.
Na de, hogy ma már a tárgyak is ezt teszik velünk…
Ne hagyjuk, emberek!

Amikor már nagyon unja a prózai ételeket, nyolc éves unokánk megfogalmazása, melyet utánozhatatlanul egyedi hanghordozással ad elő, így hangzik: „Nincs valamilyen finomság?” 
Mivel én a második gyermekkoromban leledzem, újabban nemegyszer idézem őt: Nincs itthon valamilyen finomság?
És képzeljétek, szokott lenni. A legkülönbözőbb finomságok szoktak lenni.
Szerb kekszkarikák az üzletközpontból; Tücsi ilyen-olyan alkalommal kapott finomságai, melyeket ide meg oda dug (azután elfelejtkezik róla). Ha nagyon rágom a fülét, kutatóútra indul.
Így került elő egy hónapokkal korábban lejárt érvényességű finomság, egy lengyel desszert: csokoládéba mártott aszalt szilva. Egy ültő helyünkben kivégeztük a lejárt csokoládé alatt szunnyadó aszalékokat.
Más alkalommal már tudta, hová kell nyúlnia, hogy elővegyen néhány csokiba mártott Diana-cukorkát. Bár ne mártották volna bele. Sokkal célratörőbb volt a korábbi, a hagyományos dianás cukorka. Élményszámba ment a cukorba gyömöszölt sósborszesz cukorburkát szétpattintani. Csakúgy spriccelt a kis adag szesz a szánkban szanaszét.
Mindegy, ezt is letudtuk, noha vélhetően ennek nem járt le még a szavatossági ideje.
A frigó ajtaján fityegő fél Tibi csokival nem sokat lacafacáztunk. Hiszen volt egy finomság, és mi végeztünk vele. 
De kit érdekel bármiféle finomság ilyen meleg időben? 
Senkit, azaz majdnem senkit. 
Mi előkotortuk tegnap a fagyasztóból a benne lapuló jégkrémeket, és egy-egy pálcikát kézbe kapva újabb finomsághoz jutottunk. 
Nem is sorolom tovább. Vagy mégis?          
Micáék hazajőve hoztak magukkal egyfajta, leginkább kuglófra emlékeztető, de lekvárral töltött süteményt (sogenannte Crostatine, olasz). Reggel a csomagot nyitva találtam.
Meg se kérdeztem, hogy nincs-e valamilyen finomság, mert költői kérdésemre előre válaszoltak: Felbontották, megkezdték, elöl hagyták, hogy arra járva fogyasszunk belőle, ha akarunk.
Én akartam.
Nos, barátaim, ki vele: Nincs valamilyen finomságotok?