Mickey webnaplója

Tegnap leírtam, hogy hogyan telt nyugger életem 2011-ben. Ma pedig azt foglalom össze, hogy egy-egy nap kereteit milyen visszatérő mozzanatok teszik ki, mert utóbb rájöttem, az egész évet ezek az elemek töltik ki. Persze borul a rend, ha vidékre kell utaznom, mert szükség van segítségre, vagy ha a Balatonon nyaralunk. Mégis – a szokott hétköznapi visszatérő események jelölik ki azt a mozgásteret, melyben életem folydogál. Igen, folydogál, mert, bár ma éppen egy sublótfélét hoztunk fel a pincéből, s hoztuk helyre, már ez a mozgás is rendesen leizzaszt. (Nem tudom, miért. Tüdő? Szív? Meszes erek???) Lehet, hogy csak elszoktam az erőfeszítésektől? Már magam se tudom.
Nos, visszatérve a hétköznapokhoz, szerkezetük kb. ilyen panelekből áll.
Éjszaka szamárságokat álmodom. Felébredek. Még alig múlt éjfél. De ha már felébredtem, kicsoszogok a legkisebb helyiségünkbe. Visszaalszom. Másodszor is felébredek egy furcsa álmomból. Még mindig korán van, de már közeledik a reggel. Ha öt után ébredek, már nincs kedvem tovább bóbiskolni. Inkább átülök a kanapéra. Hat órakor mondják a zsolozsmát, én is. 6.20-kor az olvasót, én is. Majd könnyű reggeli: öt pirula, egy tejeskávé, egy-két zsemle sajttal vagy párizsival. Ezek a hétvégi reggelek. Munkanapokon Tücsit viszem ki a megállóba hatkor, utána reggeli, majd megnézem a számítógépemen a postámat, esetleges engem érdeklő bejegyzéseket.
8.oo mise, utána – ha kell – bevásárlás.
Ettől kezdve szabad foglalkozás. Ez vagy olvasás és séta, vagy rejtvényekkel bíbelődés, blog megírása, stb.
Délben bekapom a kétféle pirulát, meg az ebédet.
Utána vagy ejtőzöm, vagy sétálok, megint számítógépen foglalatoskodom, olvasok.
16.oo. Meghallgatom a tanúságtétel c. rádióműsort. Ülök a telefon mellett, hogy kimenjek kocsival a munkálkodásból érkező feleség elé.
17.oo esti négy tabletta plusz vacsora.
Rossz szokásom szerint azt eszem, amit már illik befejezni. Ez azért hülyeség, mert nem minden használ nekem, amit már ideje elpusztítani. Azt vélem, hogy tudatosan kellene étkeznünk, és figyelni arra, hogy semmi meg ne romoljon, mégis olyasmit fogyasszunk, ami inkább szolgálja egészségünket. (Jut eszembe Vianney Szent János, aki rendkívül aszkéta életet élt, s aki megjegyezte, hogy a penészes krumplit mégsem kellett volna megennie, mert megbetegítette a gyomrát.) Itt nem tartok, de a magam módján azért elég fakír tudok lenni.
Na nem olyan fakír, aki csontsovány, hanem aki elég dagadt.
Este már nem illik rátölteni a vacsorára. A később étkezőkkel asztalhoz ülve azt próbálom, hogy egy negrót elszopogatok, vagy egy teát, kefirt megiszom.
Aztán olvasás, újabb emailek megtekintése.
10.oo-kor, ha nem jön álom a szememre, a tévé elé ülök, s megpróbálok értelmes csatornára találni. (Zene a Mezzón, interjúk engem érdeklő alakokkal, természetfilm, technológia)
11.oo felé általában csökken az érdeklődésem, akármi iránt, megyek ágyamba, s meghallgatom a napbúcsúztató zsolozsmát. Ahogy keresztvetéssel kezdem, azzal is zárom a napot.
* * *
Újabban két tűz között élünk. A felettünk lakók filc nélküli székeket tologatnak meglehetős gyakorisággal, amikor itthon vannak. Az alattunk lakók pedig gyakorta megverik fémtárggyal a központi fűtés csövét, amazok elleni tiltakozásképpen. Mi meg itt töltjük a napot a két hangicsáló társaság között, és próbálunk zajtalanul közlekedni birodalmunkban.
Ma – mint említettem – egy komódot hoztunk rendbe. Ez bizony zajjal járt minden óvatosságunk ellenére. Mondom az asszonynak: most kellene megverni a fűtéscsövet nálunk, hogy megkíméljük a szomszédot ettől a munkától. Egy kis bútortologatás, egy kis csőütögetés, és mindenki elégedett.
:)

„Rohan az időőő, elmúlik az ősz, évek múlnak el… ”
Tavalyi leltáromat átnézve azt látom, hogy sok áthúzódó tétel nem maradt. A 2010-ben elsinkófált bruttó 100 000 Ft, nettó 50 mínuszt jelent, ez már nem jön vissza, de csak legyintek rá. Az állásom, melyet korábban távmunkában végeztem, ugyancsak ugrott. A fizetéssel együtt. Spongyát rá!
2011-ben tehát igazán nyugger lettem, olyannyira, hogy szeptembertől ingyen utazgathatok, ha kedvem szottyan rá. (Egyre kevésbé szotyog.)
2011-ből csak néhány nap van hátra, és ha Isten is úgy akarja, ez az év kórház nélkül telik el.
Azt nem állítom, hogy egészségem beállt volna a marék gyógyszer által egy szintre, mert mintha fogyna a levegőm. (Meglehet, hogy csak visszahíztam – amit nem kellett volna.)
2011-ben tehát volt alkalmam elmélyülni, összegezni, számolni minden eshetőséggel.
Ám élnem kell, mert feladat bőven akad a hat unokával (a jövő év első felében még további kettő várható).
Idén befejeztem életem történetének elbeszélését. Elég sok virtuális ívet megtöltöttek visszaemlékezéseim, pedig abbahagytam annál az évnél, melytől kezdve úgyszólván naponta posztot írok. Ha tehát úgy tetszik, mégsem fejeztem be beszámolómat életemről, mert hiszen még tart. Folyamatosan élem, s folyamatosan gyártom a posztokat.
Meglehetős rendszerességgel fotózom is. Egyik szomszédunk megjegyezte, hogy készülő képeim úgy hatnak rá, mint egy napló. Ami környezi hétköznapjaimat, az megjelenik képen is a blogon kívül. Olykor keresztbeutalással élek. A képek témái megjelennek a posztokban, a posztok meg megemlékeznek a készült fotókról. Legtöbb képemnek címet is adok, mert a cím ráerősít a kép tartalmára és viszont.
Idén is megoldottuk az együttnyaralás lehetőségét. (Már kezd kibontakozni a jövő évi „klántalálkozó” helye, időpontja. Azért még sokismeretlenes feladatként mered ránk a közös nyaralás mint olyan.)
2011-ben legkisebb lányunk, aki tőlünk északra lakott, változtatott, és tőlünk délre költözött, ha lehet, még messzebbre. Reményem szerint jövőre újból esküvő lesz, az ő esküvője. Így mind a négy kirepült gyermekem házas lenne.
Hétköznapjaim ritmusa tehát kialakult, és meglehetős egyformasággal telik. Ez az egyformaság mintha a végtelenséget is biztosítaná. Amíg ugyanazokat a programokat zavarom le naponta, addig ugyanolyan „formában kell maradnom”. Tudom, hogy ez csupán csalóka látszat, és bármikor vége lehet, elég hogy elbotoljak egy fűszálban.
Aki korombeli, egyet fog velem érteni abban, hogy alighogy reggel van, már este lesz, alighogy vásároltam, újra mennem kell, alighogy eltelt újév napja, már újra szilveszter kopogtat. Labuntur anni!
Azt szoktam mondani: gyerekek, így mennek az évek: tak-tak-tak-tak… Mígnem csakugyan három pont jön -tak nélkül.
És addig?
Addig folyvást küszködni kell. A fiatalok betegsége, terhessége, újabb és újabb költözködéseik, megannyi problémát vetnek fel. Az unokák gondozásába is be kell szállni lehetőségeink szerint. Tehát munkafeladat van, csak győzzük erővel.
Azzal zárom e sorokat, amit egyik haverom emleget folyvást:
Mindnyájan Isten kezében vagyunk!

1. Sok szerző sok variáció:
Egy alkalommal már kifejtettem, hogy ha az anekdota szerzője nem ismert, senkit nem fog érdekelni egy lapos történet.
Ugyanígy van ez a szállóigével.
Érvényességéhez szükséges, hogy ismert személyiséghez legyen köthető eredete.
– Nézzünk egy példát. Ma olvasom Deskénél: egy falvédő mellé tűzött cédulán állt: Senkit nem lehet jóvá szidni. Állítólag Paskai Lászlótól ered a mondás.
– Lehet, de én először Böjte Csabától hallottam:  Senkit sem lehet jóvá szidni.
– Így azután magam is megidéztem a Távlatok 64-es számában, de igyekszem kijelenteni, nem én vagyok a mondás szerzője, csak alkalmaztam. Mint ahogy
– Bíró László is teszi, aki így fogalmaz: Egy gyermeket nem lehet jóvá szidni, csak jóvá szeretni.
– Ám tovább megyek: Gáspár Sarolta így idézi a netten: Még senkit se sikerült jóvá szidni.
– Szinte ugyanezt jelenti ki Lukács Gáborné: Senkit nem lehet jóvá szidni.
– Jóvá szidni senkit sem lehet, de mindenkiből „kiszerethető" a jó – idézem Varga László kaposvári plébánostól.
– A legkomplexebb megfogalmazást Hajnal Róbert közli (az interneten olvastam): Jóvá szidni, jóvá gyűlölni senkit se lehet.” 
Ez eddig hat-hét név, akihez jószerével hozzáköthető a szállóige, merthogy alkalmazta.
Éspedig azért alkalmazta, mert igaz és bölcs mondás.
De a Pilis régió Szentjánosbogár Klubja, valamint a Cserkészet is mottójául választotta az idézetet.  
Jót mulatnék rajta, ha Senecánál vagy akárki másnál megtalálnám, aki mint igen régi mondásra hívná fel a figyelmet.
Nekem 1906-ig sikerült visszaásnom a jóvá szidni ügyében. A Szentesi lap 1906.  december 30.-i számában Hegyi Antal ezt írja: „Én legalább eddigi életemben azt tapasztaltam, hogy jóvá szidni nem lehet az embereket…” (Azért ez már valami! Akik e dátum után említették, mind epigonok!)
2. Egy szerző, sok variáció:
Ez a leggyakoribb. Legalábbis a zenében. De vannak prózai művelői is:
Pl. P-né, akivel egy házban laktunk gyerekkoromban, és aki így fakadt ki:
Ki dobál? Ki a rosseb dobál? A rosseb egye meg, ki dobál?  
Művelői a költők is, így pl. Weöres Sándor, aki a Téma és variációk c. versében igencsak variál. Emlékeztetőül álljon itt a téma és az első variáció: 
Ma szép nap van, csupa sugárzás, futkosnak a kutyák az árokszélen és mindenki remekül tölti az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzik.
Ma szép sugárzás van, csupa idő, kutyáznak az árokszélek a futkosásban és a nap nótával tölt mindenkit, még a hangzásból is rabkocsi remekel.
3. Egy szerző egy variáció. Ez a zsenik sajátja. Ők ugyanis azok, akik a legtöbb eredeti gondolatot fogalmazzák meg. Mi többiek hozzájuk képest csupán epigonok, papagájok, szajkózók vogmuc.
4. Sok szerző egy variáció: Ilyenféle a népdal, egy alapszöveg kavicsmód csiszolódik, módosul, ahogyan szájról-szájra terjed, míg végül kinyomtatják az énekeskönyvbe, amikortól eljegecesedik. Megformálása véglegessé válik. Az írásbeliség vet véget további finomodásának.
De ilyenek a szájhagyomány útján terjedő törzsi eredettörténetek is. Időről időre változnak, ahogyan az egymásnak átadó generációk emlékezete csorbul, kopik, vagy ahogy készakarva változtatnak szájízük szerint az eredeti témán. Ezek vége is a formába rögzülés, ha valaki veszi a fáradságot és elrendezi őket, mint Lönnrot tette a viking-sagával a Kalevalában.  

A Kizökkent világ újabban megzakkant.
– Lepd meg kedvesedet egyedi karácsonyi ajándékkal! – hirdeti a Lucifer Szexshop reklámja a móvári Szuperinfó karácsony előtti számában.  
Mi vaaaaaan?
– „Itt az ideje, hogy ne Krisztusra gondoljunk karácsonykor, tegyük inkább az ünnepet az egoizmust, a józan észt, az evilági létet és a nyereségvágyat bűntelenül dicsőítő szertartássá!” Leonard Peikoff (Mandiner-hír)  az interneten. Nem kommentálom ezt se, csak megkérdezem:
Mi vaaaaaaaaaaaaaan?
– Szélsőséges iszlámista csoport tagjai követték el saját bevallásuk szerint karácsonykor az öt nigériai katolikus templom előtti mészárlást, melynek negyven halálos áldozata van. Ezzel a barbarizmussal kívánnak érvényt szerezni az egész országban az iszlám jognak, a saríjának.
Miiiii vaaaaaaaaaaaaaaaan?
Nooooooormálisak vagyunk még egyáltalán?
Kyrie, eleison, Christe, eleison, Kyrie, eleison!
„Atyám bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekednek.”
Nem tudom ezt a sötétséget árasztó posztot ebben a formában befejezni. Kell még valami, ami reményt ad, ami szép és életteli. Álljon itt néhány mondat a dévai ferencestől:  
„Itt állsz, Uram a XXI. századi Jeruzsálem falai előtt, előttünk.
Szemedben könnycsepp, és nekem nincsenek érveim. Mégis arra kérlek, hogy ne
bűneinket nézd, hanem újabb adventünkben jósággal jöjj közénk.
Ajándékozd meg érdemtelen gyermekeidet egy újabb eséllyel, szép
karácsonnyal. Istentől áldott megtérést, szent időt kívánok.”
Csaba tv.
Hát én is.

Ma reggel kommentet írtam az Echóba. Gyorsan elkészültem vele, hála Istennek.
Programváltozások:
1. Unokákért nem kell Móvárra utaznunk, sok volna nekik a folytonos közlekedés.
2. Ráckevére autóval megyünk. Utóbbit azért tesszük, mert az útviszonyok jók, továbbá azért, mert mindenféle tömegközlekedéssel komplikált és hosszan tartó a megközelítése. Így egyik változat sem tetszik.
– Vonattal Nyugatiba, onnan Kökire, onnan Kiskunlacházára, onnan kocsival Ráckevére.–  Busszal a hármas metróhoz, onnan metróval Kökire, onnan uaz.
– Tehát a nyerő: kocsival Ráckevére és kész.
-- A meteorológiai kilátások megfelelőek, és előzetes elképzelésemhez képest
-- abszolúte nappal kell vezetnem, amit lényegesen jobban szeretek, mint az estit. Azonkívül --- nem kell átszállni, gyors, komfortos, meleg.
Majd nem iszom piát.
De mindezt megelőzően: Vigyázó-karácsony harminc-negyvenedmagammal.

Nem azért mondom, de december 6.-i posztomban célzatosan idéztem meg a Széchenyi-anekdotát arról, hogyan járt el perselyezéskor. Nem mesélem el újra. A lényeg: másoktól függetlenedni cselekedeteikkel. (Emlékeztetőül: Széchenyi  a szokásos 2 koronát padszomszédja majmolásból 50 koronát dobott a perselybe.) Világos, hogy akkor az előttünk álló karácsonyi ajándékozási láz miatt jegyeztem fel (le?) a történetet.
Magam is meglepődtem rajta tegnap, hogy mekkora halom ajándékot halmoztunk fel (én is) az írottak ellenére. (Jövőre újra megpróbáljuk az önmérsékelést.)
Pedig a témának utóbb rendkívüli hangsúlyt adott XVI. Benedek karácsonyesti prédikációja. A jó pápa ugyanis azt mondta többek között, hogy jelenleg kereskedelmi ünneppé lett a karácsony, noha az öröm ünnepévé kellene lennie. Mondanom se kell, hogy örömünk oka Jézus születése, „gyermek adatott nékünk”.
Tehát elcsendesülős ünneppé kellene válnia, mint ahogy Assisi Szent Ferenc megélte, aki a betlehemállítás szokását kezdeményezte és elindította.
Ma volt is rá némi sanszunk.
Holnap családi összejövetel nagy létszámban, majd unokák fogadása a két ünnep között, és Kati meglátogatása valamelyik napon.
Azután – ha minden igaz – szilveszter.

Krisztusra várva
(A vőlegény közeledésén érzett menyasszonyi örömöt az egyház önmagára vonatkoztatja: Krisztusra vár.) Idézet az Énekek énekéből:
A menyasszony „Csitt! A szerelmem! Nézzétek, ő jön ott, ugrál a hegyeken és szökell a dombokon! Szerelmem olyan, mint a gazella, a fiatal szarvas a hasonmása. Nézzétek, már itt áll házunk falánál, benéz az ablakon, nézelődik a rácson át. Aztán köszön, s így szól szerelmesem:
A vőlegény
»Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult. A föld színén immár virágok nyílnak, itt van a szőlőmetszés ideje, és gerlice hangja hallatszik földünkön. Már színesedik az első fügetermés, hajtanak a szőlők s jó illatot árasztanak. Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Sziklák hasadékában fészkelő galambom, rejtekhelyeden, a szirtek szegélyezte ösvényen mutasd meg arcodat, hadd halljam hangodat, mert szépen cseng a hangod, és bájos az arcod.«”

Minden ide látogatónak, rendszeres olvasónak áldott karácsonyt kívánok Jézus születésnapja közeledtével (és azoknak is, akik sose látogattak el blogomba).
Emlékeztetőül és csendes elmélkedésre ösztönözve hadd idézzem én is Silesius Angelus meglehetősen elkoptatott, de annál frappánsabb figyelmeztetését:
Krisztus százszor is megszülethet Betlehemben, elvesztél, ha nem születik meg a szívedben.

Mick

Blansi szerdán lébényi nagyival hóembert épített a kapubejárat mellé. Ám aznap meglehetősen kevés hó esett. Délután, amíg mi ügyet intézni jártunk, addig kisebbik unokánk otthon nekiállt havat készíteni, hogy helyrehozza a meteorológiai bakit. Módszeresen és szorgalmasan tépte apróra az A4-es lapokat, kisebbekre, nagyobbakra. Beterítette a műhódarabkákkal a nagy szoba parkettáját, de jutott a kisebb szobába is.
Mire hazaértünk, csakúgy fehérlett a két szoba a „hópihéktől”.  
– Ejha, de nagy havazás volt itt, míg odavoltunk – állapítottam meg.
– Ugye tetszik, Dídádú (ez én vagyok)? – próbált megnyerni magának engem Blanka.
– Persze, hogy tetszik. Csak azt szeretném, ha összegyúrnád őket hógolyónak, és ha elég sok összejön, akár hóember is készülhet belőle.
Poénom nem jött be.
Maradtunk hát a biomechanikus módszernél (seprű és lapát).
Én dolgoztam a seprűvel, ő pedig tartotta a szemétlapátot.
Egy szava sem lehet eme munkamegosztás ellen senkinek.

Immáron negyven éve nem jut semmi érdekes az eszembe, ezért vállalkozom
immáron arra, hogy bevalljam: korábbi írásaimat forgatom újra.
Immáron ismételten megemlékezek mindazokról, akik
immáron öt, tíz, húsz, huszonöt harminc, negyven, ötven éve hunytak el.
Immáron – belátható – igen leegyszerűsödött a dolgom. Ki tudja, hogy mit írtam
immáron öt, tíz, tizenöt, húsz éve a jeles …-ológusról, a jeles …-istáról?
Immáron senki.
Immáron elég fellapozni korábbi méltatásomat, s naprakésszé tenni. Nemde?
Immáron öt éve hunyt el … írtam huszonöt éve. Javítom:
Immáron 30 éve hunyt el… s máris új a cikk.
Immáron 10 éve nincs az élők sorában… írtam 15 éve. Javítom:
Immáron 25 éve nincs az élők sorában … s máris maira fordítottam.
Immáron 25 éve távozott közülünk … írtam öt éve. Új cikkem így kezdem:
Immáron 30 éve távozott körünkből …
Immáron sosincs vége az
immáron-oknak, mert
immáron megint új év következik, és ki emlékszik rá, hogy
immáron éppen századszor írom meg a rendre így kezdett cikkeket:
Immáron…