Mickey webnaplója

Közös sorsunk úgy hozta, hogy Zsu és Tomi párhuzamosan kerültek betegállományba. Zsu várandósságából kifolyólag, férje idegzsába gyanúja miatt. Ebből következik: nem igazán lett volna szerencsés, hogy a gyerekeket ők hordják iskolába, óvodába. Mivel a gyerekek még egyedül nem közlekedhetnek, szükség lett rám.
Öt napig nem készült blogbejegyzésem, mert szombattól tegnapig náluk voltam.
Hoztam-vittem őket: Gostit a piarista iskolába, Blansit a Vackor-óvodába. Előbb az óvoda zárt be, majd csütörtökön délben az iskola is.
Jóleső érzéssel kísértem a fiút a tanintézménybe, mely bp.-i testvérintézetébe – a gimibe – magam is jártam ezelőtt ötven évvel. Örömmel fedeztem fel az értelmes életre való felkészítésre utaló  nyomokat mindenfelé: a folyosókon, a tantermekben, az elsősöknek megtartott ünnepségen, s a prédikáció közbeni párbeszédben. (Külön öröm volt számomra, hogy Gosti a prédikáló pap feldobott kérdésére jelentkezve korrekt és teljes választ adott.) Az osztály karácsonyi ünnepsége is mély mondanivalókat hordozott. A gyerekek – koruknál fogva a mennyországot idéző ártatlansággal a szívükben – szépen és értelmesen szerepeltek: „Ott voltak.” Nehogy feledésbe merüljön, ide írom: Mariann néni (o.-fő) Gostival kezet fogott csütörtök délben, a „szeretet-délelőtt” végén, és azt mondta az uncsinak: „Csak így tovább!” Nekem ezt emlékezetem szerint felsőfokú tanulmányaim végéig se mondta senki.
Blansiról is röviden. Egy nő pici korában is az. Apjának magyarázza: „Fogd meg a hasamat, ugye hogy rúg a pici baba benne?” Papától vizet kér, aki azonnal hozza. Mire Blansi: „Nyuszinak (papa beceneve) máris egy piros pont.” Ugyanő végigszavalná este a Mikulás-versikéket. (Töredékét se ismerem.) Egyszer csak felpattan az ágyából és kiszalad, majd azonnal vissza – csalódott arccal: „Azt mondta az óvó néni, hogy ha énekelünk a Mikulásnak, tesz ajándékot a csizmánkba. De nincs benne semmi.” (Dec. 18.)
Egyik reggel leesett a hó. Érkező nagyanyját rávette Bl., hogy építsenek hóembert. A hullott anyagból csak mintegy 30 cm-esre tellett. Az is eltűnt másnapra.  
Blansi szorgalmas gyerek, és szívesen kiveszi részét a házi munkákból, a maga négy és fél évével komoly segítség a mamának, nagy gonddal tereget a radiátorra. A teregetéséről készítettem néhány fotót.
Apja kérdezi: Blansika, ki a világ legszebb kislánya. Mire ő a világ legtermészetesebb hangján: – Hát én!
Amely nap hajnalán leesett a hó, aznap kellett Győrbe vinnem vejemet MRI-vizsgálatra. Hála az égnek, sónedves úton közlekedtünk minden zavaró körülmény nélkül.
Ma (péntek) itthon bevásároltunk az üzletközpontban. Az emeletre felcipelve a cuccokat mondom Tücsinek: „Na, tegyél rá még két emeletet, addig kellett felhurcolni mindent a karácsonyi bevásárlás során Móváron, egy karton tejet, és még sok-sok mindent.
Zsuzsa munkahelyén leszámolt, utána cuccait hazahoztuk egy nagy kartondobozban. Az intézetben, ahol dolgozott, összefutottunk egy horvát származású kolléganőjével (Györgyovics nevűvel), akinek így mutatott be Zsu: „Hoztam neked egy igazi Gyorgyovichot!” A hölgy megörült nekem. Végre egy ismerős nevű illető. Biztattam, hogy menjen rá a google-ra és talál ilyen nevűt még Argentínában is. Györgyovics M. egyebekben nagyon dicsérte Zsuzsát. Ez persze jól esett nekem, s megkértem – mint Füles a Micimackóban –, hogy mondja bele a másik fülembe is, mert szívesen zsebre teszem az elismeréseket.
Magammal vittem Móvárra a fényképezőgépet, de napi átlagban csak 10 képet kattintottam. Először mutatkoztak északtól kissé nyugatra magasabb hegyek. Úgy vélem, a Pozsonyi hegységet láttuk hósipkával a tetején. Készítettem néhány fotót az osztrák érdekeltségű, ám Magyarországra telepített szélkerekekről, elég sokat a piarista osztályünnepségről, s hazafelé indultomban az alkonyati hangulatról.
Zsuzsáék lakásából gyönyörű naplementék fotózhatók, hacsak nem borús az ég (nemegyszer borús volt), továbbá hacsak nem kell naplemente idején iskolába indulni az unokáért (kellett). Mindenesetre érdemes foglalkozni a témával, mert az a kevés, ami elkészült, nekem tetszik.
Zárom is posztomat. Nem kívánhatjátok, hogy öt nap minden rezdüléséről beszámoljak.

„Velem van az én Uram mindörökké” – szól az ének szövege.
Ez az én Uram
nem férjet jelent,
hanem bármilyen fura,
Ő maga az ég Ura.
Miért van velem az üzletközpontban?
Mert velem van.
Nem hagyhatom odakint.
Ne is tudnám megtenni.
Továbbmegyek.
Reggeli mise után mentünk el a bevásárlóközpontba.
De nemcsak mi, hanem egyik barátunk szintén, akivel korábban együtt vettünk részt a szentmisén.
„Ahol pedig ketten hárman összejönnek az én nevemben – mondja a Mester –, ott vagyok közöttük én is”. Mi hárman jöttünk össze.
Vajon hogy vélekedik a Mester a háttérzenés mindenes áruházhoz?
Nem hiszem, hogy nagyon el volna tőle bűbájolva.
Szolgálati közlemény: Csia hazaért, én meg indulok Móvárra.

Házi okleveleink közül QQ-tól másolatban megkaptam néhány kuriózumot.
1. Szül. akvi kiv. (apámé)
Második neve Miklós volt, mint az enyém. Születése idején apja 28 éves volt. Mivel apja 42 éves korában halt meg (tehát 1925-ben), apám épp olyan kamaszka volt 14 évesen, mint jómagam, amikor az én apám halt meg (1960-ban).  És ez nem szöveges feladat, csak a számok játéka. Apai öreganyámmal Óbudán laktak akkor: Lajos u. 114. sz. alatt. Nem láttam a házon emléktáblát! :)
Apám a nyóckerben született a Baross u. 27. alatt, tehát azon a klinikán, amelyben én, majd jóval később Mica fiú is megláttuk a napvilágot. 
A kivonat az eredetivel mindenben „megegyez” – írja a nyomtatott szöveg. Mitől lett ez az ige később ikes igévé? Nyelvünkkel minden „megtörténhetik”.
Ugorgyunk!
2. Anyám nővére keresztlevél-kivonata. Mária 1915-ben született. Ő lett apánk első felesége. Korban nagyon illettek egymáshoz. 4 évvel volt fiatalabb apánknál, mint ahogyan  épp négy év van közöttünk is t-vel. Sajnos Mária fiatalházas-korukban elhunyt.
„Ugorgyunk!”
3. Apai nagyszüleink házasságlevél kivonata. Krisztina városban esküdtek 1908-ban 3-szori kihirdetés után. Öregapám foglalkozása biztosítási hivatalnok. A Krisztina krt. 147-ben laktak. Hol az emléktábla? No majd megnézem. J Nagyapám 25, nagyanyánk 22 éves akkor.
Az ő szüleik: Gy. Vilmos, és Wohl Rozalia. Stimmel. Ő az a Vilmos, aki csak egy fotót örökített fiára (fiaira?). Öregapám mérgében széttépte. Így ma nem tudjuk, hogy nézett ki Vilmos. Öreganyánk apja Szvetkó Gáspár, anyja Lenthar Zsófia. Stimmt.     
„Ugorgyunk!”
4. Oklevél arról, hogy apánk 1940-ben alsó fokú tb.-i szakvizsgát tett sikerrel. Én is alapfokú vizsgát tettem köztisztviselőként akkor, amikor az Antall Kabinetirodára kerültem sajtóelemzőnek.
A vizsgabiz. Elnöke Dr. vitéz Jósfay György. Könnyen lehet, hogy azonos azzal, akinek hasonnevű fia a későbbi MAKÚSZ elnöke volt, és aki kuratóriumi társam volt a MR-nál.    
„Ugorgyunk!”
5. Igazolás arról, hogy a XI. Csurgói út 11. alatt élő apám 1933-34-ben dolgozott a szegedi Pick Márk szalámi-, paprika- és zsiradék üzlet alkalmazásában. (Előtte a Löwy Adolf és tsai cégnél szolgált.) Meg kell néznem a Csurgói út 11-et.
„Ugorgyunk!”
6. Keresztlevél Wohl Rozáliáé (1861. március 20., megkeresztelve 21.), akinek apja W. György pékmester, anyja Schätzl Mária. W. R. szül. helye: Bratislava, Pozsony. Kiállítja Blumental-Virágvölgyi plébánia.
„Ugorgyunk!”
7. házassági akvi kivonat. Miszerint Rákosligeten apám és anyám (laktak XXIII. u. 19.) 1943 június 22-én házasságot kötöttek. Rá 11 hónappal megérkezett az első fiuk, G. A kivonat (1943) szóhasználata már más: itt már a „megegyezik” szó szerepel.
„Ugorgyunk!”
8. Házassági a.k-i kivonat. (Kraljevina Jugoslavija.) Pancevo.
1885. I. 19-én Albertus Kubala maschinista, aki a morvaországi Friedlandban született és a szerb Mravorakban él, feleségül veszi Josephien Jergert (Jerger Jozefát), aki Pancsován lakik és akinek anyja Bibiana Jerger.
„Ugorgyunk!”
9. 1927-ben Felsőkereskedelmi Iskolában jól tanult apánk (Márvány u.-i Kossuth Lajos ker. isk.) 1/a oszt. biz.: Összesen 3 jelese, 10 db jó, 1 db. rendes, 1 db igen buzgó, 2 db egs. osztályzata volt. Mindösszesen tényleg jó bizinek számít.         
No, de most aztán elég, „haggyunk holnapra is” – mondaná Pósalaki bácsi.
Szolgálati közlemény: Tegnap este itt nálunk jó hangulatú búcsúzás öcsénktől, aki ma hajnalban repül Kaliforniába. Holnap du. pedig én vonatozom Zsuzsáékhoz, mert mindketten akadályoztatva vannak mozgásukban, márpedig a gyerekeknek óvodába, illetve iskolába kell mozogniuk. Megpróbálok hát helyettük mozogni. A többi program alakulása (jövő csütörtök utáni) még cseppfolyós.

Ami nekem tejbegríz, az apánknak tejbedara, a gyerekeknek tejbepapi, másoknak darakása vagy grízpuding, a franciáknak semoule, a tengerentúliaknak semolina pudding. A német Griessbreinek, az orosz mannoj krupi(jerüvel) pudingnak hívja. Következésképpen alapos okom van azt hinni, hogy a tejbegríz világszerte ismert kaja.
1. változat:
Esetünkben a holland az érdekes nyelv, merthogy apánkat a vesztes I. világháború után kivitték Hollandiába. Nos ott a kása neve: griesmeel pudding.
Történt pedig, hogy hosszas kintlétének vége szakadt. Elérkezett a hazaindulás napja is. Hollandus „anyja” megkérdezte, hogy búcsúzóul milyen ételt enne a legszívesebben. Apánk (akkor még kb. tízéves, és Funca becenévre hallgat) választása a tejbegrízre esett. Nosza sebtében hozzálátott a jó asszony egy nagy lábos griesmeel pudding előállításának. Ki is töltötte nagy tányérba a forró masszát. Funca egyre fújta a kását, de mielőtt kihűlt volna az adag, elérkezett az indulás időpontja. Nem lehetett tovább vacakolni, indulni kellett a vonathoz. A grízpudding pedig ottmaradt végérvényesen Hollandiában.     
2. változat:
Ezúttal hazai a történet. Ahol laktunk, ott laktak – kb. alattunk – Györösék (persze nevük nem ez volt). Györösné nem volt kifejezetten szakács típus. Némi szerencséjére a ház előtt hosszú kerti út futott ki a telek kapujához. Az udvaron traccsoló Györösné messziről észre vette, ha férje nyitott be a kapun. Mivel melegétellel illett volna várnia, berohant a lakásba tejet forralni. Mire férje ura nekivetkőzött, megmosdott, készen várta a „finom ebéd” a jól végzett munka után. Ez a finom ebéd természetesen tejbepapi volt.
A népek azt mesélték: oka lehet annak, hogy Györös nem haza jár munka után, hanem a kocsmába. Miért is sietett volna haza? Egy tányér tejbedaráért?
3. változat:
Ez is hazai történet, de francia unokánk ételéről szól. Rossz evő lévén a kisfiú, alig néhány féle ételt volt hajlandó elfogyasztani. Közéjük tartozott a tejbekása, a semoule is. Persze, hogy az időt húzza, mindig túlságosan melegnek ítélte a kását. Apja sem volt rest, a tányérra irányította a ventilátort, és fél perc alatt kihűlt a fehér puding. A kislegénynek nem lehetett több kifogása az ellen, hogy késedelem nélkül nekilásson az étkezésnek.
Ó, ha Funca fogadott anyja felismerte volna a ventilátoros hűtés lehetőségét, tudom biztos, hogy nem jött volna el tőlük a kis magyar éhesen, aki majd egész életében emlegette az őt ért és jóvátehetetlen, hatalmas csalódást.
PS.: Utolsó főnököm kedvence szintén a tejbegríz volt. Születésnapjára, névnapjára olykor legyártottam néhány adagot. Egy ízben négy liternyi tejből készítettem hatalmas mennyiséget. Sokan láttunk hozzá. Noha odakozmált a matéria, senki nem fitymálta, hanem bekanalazta a neki jutó adagot.

Jonathan Sacks, a Brit Nemzetközösség Egyesült Zsidó Kongregációinak főrabbija előadást tartott a Pápai Gergely Egyetemen „Európa elvesztette lelkét?” témáról. Zsidó-keresztény alapokra épült a kontinens, ahogy a piacgazdaság is…
Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy a különböző vallások híveinek egyre többet kell-e küzdeni jogaikért, hogy részt vegyenek a közvitákban, Sacks főrabbi megállapította: a zsidó közösség nem érzi magát peremre szorítottnak. Egyre többen járnak a zsinagógába, egyre több szülő szeretné gyermekeit zsidó iskolákba küldeni. Növekszik az a benyomás, hogy valami hiányzik a laikus kultúrából, miszerint az vagyok, aki költ és vásárol, ahelyett, aki valójában vagyok [kiemelés tőlem]. A szülők elkezdték hangoztatni: „Nem ezt akarjuk a gyermekeinknek. Szeretnénk, ha gyermekeink megismerkednének egy ősibb és szélesebb körű örökséggel”. (Forrás VR)
Hát ez az. Melléteszem azt a gondolatot is, amelyet a rádióban hallottam. A kamatszedés mértéke nem etikus 6–8%-on felül, hiszen a bankvilág szépen megélhetne belőle. Az a fajta harácsolás, melyet a bankok elkövetnek az emberiség ellen, az tűrhetetlen.
Az uzsorásokat – joggal üldözik – hazánkban. De ne feledjük, hogy a bankok 30%-os kamatszedése ugyanilyen mohó aktus.
Ha tehát nem fogják vissza pénzelszívó törekvéseiket, hatalmas bajokat zúdíthatnak a világra – és saját magukra.

Sul mare luccia l'astro d'argento,
Placida è l'onda, prospero è il vento  
Venite all'agile barchetta mia...
Santa Lucia! Santa Lucia!

Con questo zeffiro, così soave
Oh! Com'è bello star su la nave!
Su passaggieri, venite via!
Santa Lucia! Santa Lucia!

In fra le tende bandir la cena
In una sera così serena!
Chi non domanda, chi non desia?
Santa Lucia! Santa Lucia!

Mare sì placido, vento sì caro
Scordar fa i triboli al marinaro,
E va gridando con allegria,
Santa Lucia! Santa Lucia!

O dolce Napoli, o suol beato,
Ove sorridere volle il creato
Tu sei l'impero dell'armonia!
Santa Lucia! Santa Lucia!

Or che tardate? Bella è la sera,
Spira un'auretta fresca e leggera,
Venite all'agile barchetta mia
Santa Lucia! Santa Lucia!
Santa Lucia! Santa Lucia!
Santa Lucia! Santa Lucia!
Álljon egyszer itt már ez a közismert olasz nóta egy az egyben. A dallamot mindenki ismeri, csak rá kell húzni a szöveget. Ss d’d’tt ff llss ml ssff f m r l s m r d t lr r d lfisd ddssmfrrrltrd. 
– Non capisco? Capisco?
– Si, si.
– Cantare!
Ez idő szerint két Lúcia is akad a szélesebb családban, egyik nászasszonyom neve és Blansi unoka keresztanyjáé.
Éljenek a Lúciák, Lucik, Lucák!
Isten éltesse mindnyájukat!

Egy gyermek úgy szívja magába az információkat, mint a számítógép a programokat, a fájlokat. Minél kisebb a gyermek, annál mélyebben ivódnak lelkébe mindazok az élmények, amelyeknek a tanúja. Beégeti őket a „gyökérkönyvtárá”-ba. Csaknem kitörülhetetlenül.
Nem mindegy tehát, hogy mikkel traktáljuk azokat, akik tőlünk értesülnek először valamikről, akiket először juttatunk valamilyen élményhez.
Tapasztalom ezt saját unokáimmal kapcsolatban, de adódtak ilyen élmények saját életemben is. Most két negatív élményről számolok be.
– Már leírtam valamikor, hogy egy szűk évig gyötört a „hátba oltás” réme. Az iskolában kellett megkapnunk kollektíve ezt a „gyönyörűséget”. Telt-múlt az idő, lassan befejeződött a tanév, és mintha megfeledkeztek volna rólunk. Valamikor májusban jöttem rá, hogy túlvagyunk a tuberkulin-próbán, egy tapaszon, melyet csakugyan a hátunkra ragasztottak. Ó, hát ez lett volna a hátba oltás! Én meg szűk esztendőn át rettegtem, amikor csak eszembe jutott, hogy még előtte állunk egy szörnyűségnek.
Csak nevén kellett volna nevezni, hogy ne gyötrődjek a hátba oltás gondolatától is.
– Tizenhárom éves koromban náthám folyományaként egy ideig ütre-főre eleredt az orrom vére. Elég volt felnevetnem vagy egyet köhögnöm ahhoz, hogy rendesen elkezdjen vérezni az orrom. Jártunk miatta orvosnál, aki adott egy bőrpuhító kenőcsöt azzal, hogy ha határidőre nem marad el a jelenség, kiégeti a hajszáleret. Na, más se kellett nekem, mint a kiégetés kilátásba helyezése. Ám rendületlenül csurgott piros vérem – napokig. A kiégetés dátumáig alig maradt egy-két nap, amikor – hála Istennek – abbamaradt a folyamat. Nagyon fellélegeztem. Később valahogyan rájöttem, hogy nem forrasztópákát dugtak volna az orromba, hanem ezüstnitrátoldattal ecsetelték volna orrom sérült részét. Ez mindenféle kellemetlen mellékhatás nélkül beszárította volna lassan a száraznáthától el-elpattanó hajszáleremet. De nem így fogalmaztak az alig serülő gyerek előtt.
Ha azt mondják, hogy egy vegyülettel ecsetelik, ami megszünteti a vérzést, nem tartottam volna a várható kegyetlen eljárástól napokig.
Azóta eltelt 52 év.
Minap újra dőlni kezdett az orromból a vér minden orrfújáskor. (Elég ijesztő a látvány, mely miatt nagyon el kell vonulni mindenféle társaságtól, hogy diszkréten tegyük, amit kell, és  tüntessük el használt papír zsebkendőnket.) Mivel itthon nem tartunk ezüstnitrátot, de visszaemlékeztem rá, hogy a hajszálér falának a rugalmasságát kell visszaadni valamiféle puhító krém által, ezzel kísérleteztem, és eredménnyel.
Egy éjszaka elteltével helyreállt a szokott állapot. A náthám nem múlt el, de kellemetlen melléktünete igen.  
Figyelnünk kell, tehát, mit mondunk a gyereknek, ha már nyelvünk ilyen horrorisztikus, hogy hátba oltással és orrkiégetéssel fenyeget, sőt azzal, hogy valami akár szöget üthet a fejembe.

Ha körülbelül azonos felelősségi szintnél, és azonos súlyosságnál húzunk határt, akkor a vallásnak egészen sok rémtette marad meg, míg az ateizmusnak egészen kevés.
Ez jelent meg ma a freeblogok között. Egy sarlóval és egy kereszttel megerősítve.
Válaszom:

NA NEEE...

A Beszterce ostromát olvasom. Egyszer már belekezdtem a bolond Pongrácz Istvánról szóló história elolvasásába. Ám abbahagytam, mert úgy véltem, semmi közöm egy kótyagos nemes valakinek a sztorijához. Isten tudja. Lehet, hogy a személyes, Don Quijote-i őrültséghez nem, de Mikszáth szórakoztató mesélő stílusához közöm van. Ahogyan romantikus elemekkel tűzdeli az egyszeri történetet, mesterre vall, ahogyan anekdotázik, úgyszintén. Talán kora gondolkozóinak a hasonlatait, képeit is felhasználja. Nem volt ez olyan ritkaságba menő akkoriban.
Pl. ezt elmélkedi: „Mit tud az ember, hogy ítélkezni merjen egy koponya tartalma felett, a maga koponyájának az erejével. Valóságos szemtelenség volna. A legbölcsebb ember is húzza meg magát szerényen. Mert miből áll a nagy bölcsessége? Talán abból, hogy legfeljebb egy félrőffel tovább lát a másiknál, a közönséges eszűnél, egy félrőffel, egy olyan horizontba, amely egy billió mérföldre terjed. Az egész mély látás csak egy valamivel kisebb vakság. Hát érdemes ezért a csekélységért annyi hűhót csinálni? Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.”
Nagyon tetszik nekem ez a kép.
„Nádszál az ember, semmi több, a természet leggyengébbike; de gondolkodó nádszál” – fogalmazza meg Blaise Pascal.
Az ember porszem.
Az ember mákszem.
„Kuli babszem mákszem kisgyerek” – verseli Weöres Sándor.
A neves író, Mikszáth is pontosan fogalmaz: „Szétosztályozni az embereket, hogy ezek az okosak, emezek a nem okosak, azok a bolondok, mintha a mákszemeket szétraknák: kis mákszemek, nagy mákszemek.”
Mind azonos méltósággal születünk, akár tudunk róla, akár nem.
Mind egymástól különböző testi jegyeket hordozunk, akár tetszik, akár nem.
Mind eltérő lélekkel rendelkezünk, akár megértjük, akár nem.
Mind egymástól különböző életfeladat (küldetés) hordozói vagyunk, és ennek a beteljesítésére vagyunk teremtve, akár tudomásul vesszük, akár nem.
Mind az Isten tenyerén élünk, akár hisszük, akár nem.
Mind részesei lehetünk szeretetének, mert kínálja, akár elfogadjuk, akár elutasítjuk. 
Nem érdemes ezért tehát az agykapacitásunk eltérése okán „annyi hűhót csinálni”, csupán azért, mert kis mákszemek vagyunk vagy nagy mákszemek”.  

Hosszú az út Mosonmagyaróvárra.
Hajnalban még csak-csak gyorsan eljutunk kocsival a pályaudvarra.
Azután vonatozás a másik városba hét határon át,
azután autón a házig.
Azután fel a harmadikra.
Azután figyelünk egymásra hatan.
Azután közös ebédkészítés, ebéd.
Azután ma készül T., hogy osztálya szalagavatóján ofőként vegyen részt.
Azután gerincbántalmai hirtelen keresztülhúzzák terveit.
Azután mentő viszi a helyi kórházba.
Azután mi hazautazunk. Taxin, vonattal, saját kocsin. 
Aközben a gyerekek elhelyezése a szomszédnál, Zs. kórházba T.-ért.
Azután itthon. QQ felkérése programon való részvételre.
Azután itthon vacsora, orrom vére megered minden előzetes bejelentés nélkül (nátha, orrom hajszálere pattanhatott el. Puhító krémmel kezelem. Fél óra múlva csillapodik, majd mintha elállna teljesen. Reménykedem. 
Azután a mai képek egy részének felrakása az albumba. Nem sok lett jó, de nem is igazán forszíroztam a fotózást.
Azután… poszt…
Azután napzárta.