Mickey webnaplója

Tegnap valamelyik tévéadón látom, hogy az egyik távol-keleti országban óriáskerék dobja fel a helyi turizmust. Nem is olyan ritka valami ez az élére állított hatalmas biciklikerék, melyen embereket befogadó dobozok találhatók, és melyekből egy-egy tájegység minden részlete megfigyelhető madártávlatból, mint ha a látogató egy óriás zakózsebéből tekingetne körül – a díszzsebkendő mellől.
Ez hiányzik nekünk.
Az óriáskerék.
Nem működő jubileumi óránk már volt, de az semmi, az csak egy kis vacakság, amit utóbb – tudtommal – ingyen se fogadott el senki.
Óriáskereket kellene építenünk!
Hatalmas kereket, mint amilyet Londonban szereltek föl 2000-ben.
Óriáskereket, amelyből lenézhetünk a Gellérthegyre, lenézhetünk a Várra, le a Mátyás-templomra, ahonnan bekukucskálhatunk a parlament ablakain, vagy lejtmenetben láthatjuk az alagút belsejét, felülre kerekedve pedig a Lánchíd forgalmát. Mondhatod ezek után, hogy nem vagyok én pesti, mert ezek egyszerre nem tudnak megvalósulni.
Nem is.
A kérdés ugyanis az, hogy hová kellene telepíteni ezt az óriáskereket. Ha a főváros szélére helyezem, akkor csupán távolról szemlélhetem a kb. huszonöt km hosszú metropoliszt. Ha a közepére… Hova is? Hát hol férne el egy ekkora kolosszus a főváros közepén? Hiszen az teljesen be van építve.
Lehet, hogy több óriáskerék felépítésére volna szükség. Egyet kapna Budapest, egyet Debrecen, egyet Szeged és egyet Pusztavacs.
Hogy miért?
Mert ott van az ország középpontja.
Különbuszok járnának a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérről Pusztavacsra. Az ország közepén a nagyérdemű felülne az óriáskerékre, és körbenézne. Láthatna szerencsés esetben délibábot, még szerencsésebb esetben költöző madarakat karnyújtásra, és látná, hogy hogyan görbül a föld, mert ugye az Alföld közepén találná magát, ha mindjárt 100 m magasságban is. Elképzelhetné, hogy ő most a Petőfi-versben szereplő sas megszemélyesített alakja. Ő maga a börtönből szabadult sas lelke. Micsoda pazar léttöbblet. Nemcsak hogy börtönből szabadult (esetleg tényleg onnan), hanem sas (hiszen a sasok magasából tekint a tájra), de nemcsak sas, hanem annak földtől elemelkedett lelke, aki a rónák végtelenjét látja.
Nem vagyok sóvár pofa, aki a Távol-Kelettől elirigyli az óriáskerekeket, de nem lóghatunk ki a sorból mi, akiknek eleje már hadi célokra is óriáskereket használt. Hadd emlékeztessek itt Bornemissza Gergelyre, aki az egri várból minden irányba lövöldöző óriáskereket gurított a törökre, hogy az aztán eszét vesztve meneküljön.
Miért ne alkothatnánk a meglévő szélkerék-arzenál mellett egy néhány – turisztikai látványosságként üzemelő – óriáskereket?
Legalább ezekről körbenézhetnénk, ha már a Megyeri-híd magasába telepített kilátót megépülése óta senki nem látogathatja.

Eledelemet lenyelve kedvenc elememben leledzettem. Heveny szelek reptettek elfele. Kezemben „fegyverem”: melyet menetelve kedvemre csettegtettem. Eme jelenleg felvetteket rendben feltettem eleve egy ezeknek elrendezett helyre, mely mert ezek keletkeztek, egyre teljesebb lesz.
Magyarán egy szeles időben tett Duna-parti sétából hazajőve albumba raktam a ma készült fotókat. Megérkeztemkor Tücsi a napok óta letargiát mutató, „lelombozott,” lógó ágú Norman-fenyőnket leszerelte. A szokott rutinok: girlandok felspulnizva, díszek fajtánként bedobozolva, a betlehem figurái darabonként papírba göngyölve, majd dobozba rakva. Semmi új nincs a metódusban. Az évek óta használt spárga előkészítve. Egy masni a fenyő felső ágai alá, majd a szélesre tárt ablakon óvatosan leeresztettem a garázsok elé a mintegy kétemeletnyi magasságból. A fenyő rendben landolt, ami azt jelenti, hogy elég hosszú volt a spárga, és azt is, hogy nem szóródott szét vödörnyi tűlevél az érkezés alkalmával. Lent felnyaláboltam a fácskát, miután leoldoztam és feltekertem a madzagot. Majd elindultam vele a gyűjtőhelyre, a ház sarkához. Ez a rutin is kb. jó húsz éves. Minden évben hajszálra ismétlődik a karácsony záróaktusaként.
Vasárnap újra agapé.
Mi rendezzük Tücsivel.    
Próbáltam tisztázni magamban, hogy mit is szeretnénk voltaképpen. Emlékeim szerint jó öt éve indult ez a mise utáni együttlét. Akkor a Kőleves c. mesét mondtuk el, mely tudvalevően arról szól, hogy a vándor bekéredzkedik egy házba, hogy ott főzőcskézzen. Vizet forral, majd egy követ rak a vízbe. Kóstolgatja, és sót kér. Ettől jobb lett. Majd zöldségeket, miegymást. A falu érdeklődni kezd, milyen is az a kőleves. Mindenfélét hoznak hozzá, hogy jobb ízű legyen. Végül mindenki megelégedésére együtt fogyasztják el a finom ételt.
A mese azt célozza, hogy együtt megyünk valamire, álljunk szóba egymással, és ki-ki tehetsége szerint adjon a közösbe és fogadjon el ugyanonnan. Így válunk egymást becsülő közösséggé.
Évek múltak el. Egy évindító alkalmával megpróbáltam leírni, hogy minek a helye az agapé. A kölcsönös ismerkedésnek, egymás kínálásának, személyiségünk mások előtt való megnyitásának a lehetősége és helye ez a találkozás.
És most itt állok, és újra kezdjük a … mit is?
Agapé. Nekem a szó annyit jelent: szeretlek, mert szeretlek. Szeretlek, mert vagy.
De a források ettől némileg eltérően aposztrofálják. Agapé a szeretet megnyilatkozása. Az őskeresztények testvéries szeretetlakomája, amely a hívők egységét és a szegények megsegítését szolgálta. Az eucharisztikus áldozattal párhuzamosan tartották. Visszaélések miatt megszüntették, később újra szokásba jött. Eddig a leírás.
Sok mindent nem tudok hozzáfűzni az előzőekhez.
Korunk az elidegenedés kora. Nehéz áttörni az egymástól való elkülönülés falát, de nem lehetetlen.
Próbálkozunk. Annál is inkább, mert szoknunk kell(ene), hogy az üdvösség közepe alighanem valamiféle személyiségcsere lesz. Remélem, nem akar mindenki az örök életben szoliter-játékok előtt ülni, magába roskadni, maszekolni.
Gyakorolnunk kellene hát, hogy hogyan és miben lehetünk egymás hasznára, miféle tehetségek, karizmák rajzolódnak ki a megjelent élőkön.
Meg kellene tanulnunk egymás különbözőségében gyönyörködni.

Azt gondolhatná valaki, hogy új jelensége civilizációnknak az ország, a világ meghasonlottsága, gondolkozásmódjának kétfélesége. Egy frászt. Régi hagyományai vannak ennek. A törésvonal kb. a balliberális nemzetköziségben gondolkodók (urbánusok) és a jobboldal között húzódik, akik viszont a nép-nemzeti vonal, a hazafias politizálás (plebejusok) képviselői. Ez annyira természetes kb., mintha a bal és jobb lábunk folyamatosan gáncsolni próbálná egymást, s lépésenként nagyot rúgna a másikába azt kívánva, hogy lehetőleg mielőbb üszkösödjön meg.
A napokban többször kitértem a meghasonlottságra, most megint ezt teszem, bár nem akarok vele minduntalan foglalkozni. (Esetleg többé sose.)
Tegnap olvastam Kosztolányitól az Orosz írók c. cikkét, melyet 1917 októberében írt a Pesti Naplónak. Ebben ilyen hangsúlyos állításokat találtam: Az új orosz irodalomról „…megjósolhatjuk, hogy a mai  irodalom nem lesz a régi folytatása. Az újat (orosz írót) kaláccsal tartják, megfésülik és megmosdatják, … egyelőre, – igaz – csak vérben, s aztán majd nyugodtan, boldogan, öntudatosan írhatnak, az egészséges lélek nyíltságával, egy óriási paradicsomkertben… a francia forradalomban elveszett a fény, az orosz forradalomban pedig a sötétség.” Kosztolányi lelkesedéssel ír arról, hogy a szentkép előtt kilobban a viaszgyertya, a szibériai havon víg szánkók csilingelnek…  Írónk súlyosan tévedett.
Emberek millióit likvidálták saját hazájukban a bolsik, s a szibériai havon valóban csak a szánkók csilingeltek vidáman. Akik rajta ültek, aligha voltak azok a gulágban. Ami pedig a viaszgyertyákat illeti, ma is égnek, viszont a forradalmi Oroszország eltűnt a süllyesztőben. Ennyit a paradicsomkertről. Előbb arra gondoltam, hogy Kosztolányi ebben az időben túlságosan fiatal, ezért tesz kamaszos kijelentéseket. De nem volt az. 1917-ben 32 éves volt. Ez már közel krisztusi kor.
Tegnapelőtt olvasom VD-nél, hogy egy Makoveczet bíráló cikkben megerősödött benne, amit mindig is gondolt: Makovecz épületei giccsek. Lám-lám egy karakteres vélemény. Tegyünk mellé egy másikat, mely az organikus építész halálát követően hangzott el: Makoveczet számon tartja a világ. Az organikus építészek élvonalába tartozik, műveinek megszemlélésére építészcsoportok zarándokolnak az általa tervezett épületekhez. Neve szerepel a világ első tíz építésze között.
Miféle feloldhatatlan ellentmondás húzódik a két intelligens kijelentés között? S meddig még?
De Európában sem jobb a helyzet.
Nálunk győzött a jobboldal. Egyetlen intézkedését sem fogadja el az EU baloldala. Telekürtölik a világot azzal, hogy a magyar alkotmányban Isten neve szerepel, hogy nyomai sincsenek a sajtószabadságnak. Valójában azt sérelmezik, hogy OV-nak erkölcsi tartása van ellentétben velük, akik a pénzmágnások nyomásának képtelenek ellentmondani, s emiatt kárognak az ellen, aki ezt meg merészeli tenni. Ahelyett, hogy elgondolkoznának: vajon a pogány és korrupt uzsorásvilág rákja nem irtja-e ki azokat is, akik a rák terjesztői, gerjesztői? Egy angol tőzsér rákhasonlatán élcelődött – s joggal – Bogár László és Bayer Zsolt.
Lehet-e közeledés, s miben áll az? Netán elvérzik mindkét oldal egy hatalmas összeomlásban?  
Ne adja Isten!
Ugye emlékeztek rá, mit írtam vagy másfél hete: Imához!
Fenntartom. Más aligha segít.

Esik. Ennél kevesebb tömör mondata van nyelvünknek. A szűkszavú harcosok nyelve ez. Gárdonyi szerette az ilyeneket nagyon: Az egri csillagok legszebb mondata: Elmentek.
A vadászok nyelve ez. Még elriadna a vad, ha sokat fecsegnénk. Tehát: Esik. Havazik.
Pitymallik. Villámlik. Mennydörög.
Tömörkény juhászainak nyelve ez. – Hó lösz – mondja az egyik. – Löhet – felel rá a vele szemközt terelő juhász – … vagy dara – toldja meg még elmenőben a nyomatékosság kedvéért.
Nos, ma esik.
Szürke minden.
Sok egyebet nem lehet róla írni.
Kalapom bírja a nedvességet, kabátom is, ezt az alig esőt. Lehet, hogy nem nagy téma, de hallatlanul fontos az, hogy ma
ESIK.
Fontos, mert hónapokig egyáltalán nem esett. Az elvetett őszi gabonának-repcének, miegymásnak tán már így is túlságosan késő a nedvesség. Kellene még hó … vagy dara. Sok hó, sok dara. Na nem a flaszterre, hanem a földekre. „Add már, Uram, az esőt” énekelte, kiáltotta Kovács Kati évtizedekkel ezelőtt…
Mert ha nem, akkor elég gyorsan itt teremhet az éhínség, az elsivatagosodás, az „élet” kiszáradása, kiégése. Lám-lám egy ilyen hétköznapi esemény milyen gyorsan elvezet annak a felismeréséhez, hogy „minden kegyelem”.
Dicsérem hát az esőt, mert élteti a földből sarjadó „élet”-et. Dicsérem, mert megtisztítja a városok levegőjét, meg a tereket, utcákat. Az égből jött locsolás nagy területet öntöz ingyen. Hacsak abba nem hagyja.
Mindenesetre én abbahagyom az eső áldásait taglaló soraimat, hogy néhány szót írjak kórházhoz kötöttségemről.
Hogy miért?
Mert állandósult szimbiózisunk. Egy életre.
Keringési zűrjeim féken tartásának ritmusai vannak.
– Naponta este kikészítem három adagba (reggel-délben-este) beveendő piruláimat, kapszuláimat.
– Egy-három havonta – az eü. vibráló rendelkezései függvényében – elporoszkálok a háziorvosi rendelőbe a recepthalmokért.
– Havonta pedig bejelentkezem a kórházba vérvételre, hogy kontrollálják prothrombin szempontjából a véremet. Ma reggel is voltam, már ki tudja hányadszor. S meddig? (Amíg csak élek.)
Kocsival érkezem meg a szokásos útvonalon. Szerintem a Mitsubishi már tudja, mikor jön piros lámpa, hol, merre kell kanyarodnia, s hol talál parkolót.
Ingyen. (Óbudán sehol nem szednek pénzt a parkolásért.)
A kórházba érve kiürítem zsebeimből a hónap során összegyűlt aprópénzt. Az automata nem veszi zokon, ha 14 db ötforintost pakolok bele. Ugyanúgy ad érte forró kakaót, mintha értelmesebb pénzeim volnának.
Ezután lifttel fel a negyedikre. Ott találom az ismert arcokat: Ápolókat, orvosokat, takarítókat. Mivel reggel érkezem, mindig éppen a szakszerű takarítás mikéntjét nézem végig. Van rá időm, mert valamennyit várakozni kell. Mindig a bal karomból vetetem le a fiolányi matériát. Talán a jobb karomon nincs is véna, vagy balkezes voltomból következik? Utána öt percig szorítom a tűszúrás helyét, s közben hallgatom a várakozók szövegeit. Ki szokott elájulni, ki mit szed, mi ellen, s hogy mit mondott neki a doktor úr.
Lefelé gyalog megyek. (Lefelé nem vagyok szívbajos, csak felfelé.)
Ismeritek az 50 évvel ezelőtti Ludas-viccet? Persze hogy nem.
– „Doktor úr, nekem nyugodtan megmondhatja, hogy szívbajos vagyok, én nem vagyok szívbajos.”
Hazafelé eltérő programokat követek az idő és a szükségletek alakulása összefüggéseinek megfelelően.
1. Egyenesen a misére hajtok, mert késő van.
2. Útközben bevásárolok, mert az élelmiszereket pótolni kell.
3. Hazajövök, mert van itthon minden, és túl korán végeztem.
Ma hazajöttem. 

Úgy érzem, muszáj tegnapi posztomra (Mi lesz veled, emberke?) visszatérni egy kis kiigazítás céljából. Arról szóltam, hogy két táborra szakadt az ország.
Ez elég egyértelmű.
Sokféle megnyilvánulásai  közül egyet ragadtam ki, egy – általam egyébként nagyra becsült – festőművész totálisan elítélő kritikáját a mostani kormány tevékenységéről. Ő nem talál az általuk tett intézkedések között egy körömfeketényit sem, amelyet elismerhetne. (Gyanítom, nem is keres.) Nos az ő hosszú tirádáiból idézek kettőt egymásután (közbevetve kérdéseimet). A poszt többi része nagyjából adja magát.
– Egy fölhorkanásszerű mondat a poszt mellett, és egy hosszas, kormányt védő válasz – ellene.  Amit utána vetettem, már érthető. Szeretet nélkül semmi sincs, csak a bűn. Szeretet nélkül csak káosz van és gyűlölet. A kölcsönös megbecsülés (szeretet) volna az esély a túlélésre.
Most kiegészítem megjegyzéseimet azzal, amit korábban már egyszer érintettem. Sokat töprengtem rajta, hogy mi volna az a közös platform, melyben a jobb- és baloldal egyetért. Nem találtam ilyet, mégpedig azért nem, mert a megnyilvánulások arra utalnak, hogy a másik oldalnak nem lehet igaza. Amit állít, azt zsigerből tagadni kell. Ha másért nem, a pártfegyelem okán. (Megszüntetnék minden pártot, csak egy párt(?) létezhetnék, az elsővonalbeli szakértőké, akiket ellenőrzése alatt tartana a „másodvonalbeli” szakértők hada.) A szakértői kormánynak egyetlen feladata lenne, a közjó előmozdítása sokszerűen és valamennyi pontján.
Ehhez képest jelenleg közel állunk ahhoz, amit meghasonlásnak hívnak. Márpedig írva van: „Minden meghasonlott ország elpusztul, és nem állhat fönn egyetlen meghasonlott város vagy ház sem.” (Mt 12, 25) Ezek a Mester szavai.
Viszont vigasztalásunkra szolgálhatnak Hamvas Béla gondolatai. Idézek belőlük: „A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, nem az, hogy szolgaságba süllyed, és hatalmasabb, nagyobb számú, erőszakosabb nép számára dolgoznia kell, …  hanem, hogy primitívvé válik, hogy eldobja magától a tudatos gondolkozást, és a tudatos gondolkozót, s ezzel a tudatlanság óceánjába merül. … A nagy népek nem a kultúrnépek. … Az ember értékét attól függővé tenni, hogy milyen látható tárgyakat alkotott, nem lehet; az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni erőktől való megérintettségén múlik.”
Szép program. Nem? Lehet rajta gondolkozni, esetleg meg is szívlelni.
Mai fotók már a 2012.1 nevű albumban a fotóim linkre kattintás után.

Ahhoz, hogy a kagyló gyöngyöt izzadjon ki magából, kell egy apró porszem, homokszem, valamiféle kövecske, hogy gyönyörűséges zárvánnyá érlelje saját anyaga felhasználásával.
Ahhoz, hogy Beethoven megírja sorsszimfóniáját, kellett egy négy hangból álló motívum. Egy aligszekvencia, melyet tétellé érlelt. Kellett az a hangsúlytalanul kezdődő három nyolcad, hogy egy nagyterccel lejjebb fusson ki egy félhangnyi hosszúságban. A motívumot azután a sors kopogtatásaként értékelték.
Főiskolás koromban firkáimhoz kellett négy pont, hogy onnan elindulva a legkülönfélébb asszociációkat indítsam el görbe és egyenes vonalakkal. Ezek nyomán hol absztrakt minták keletkeztek, hol értelmezhető ábrázolatok.
Így van ez a posztok írása során is. Kell egy odavetett félmondat, egy rövid szó, egy shout, egy hang, mely gondolatsorokat indít el a bloggerben.
Mintha fordított volna ma a helyzet. Nem egy gondolatfoszlány motoszkál bennem, hanem mérhetetlenül sok, egymásnak feszülő indulat, melyeket a válságba hajszolt civilizációról fogalmaznak meg naponta a legkülönfélébb írástudók.
Boldog II. János Pál pápa azt mondta, nem a házasság van válságban, hanem az ember. Szavait most megpróbálom felhasználni, hogy megmutassam, milyen módon van válságban az ember. Igazán egyetlen szóval el lehetne intézni: Erkölcsi válságban van. Ez okozza a mai világ összes problémáját. Valamikor már megfogalmaztam: a világ javai csak akkor elegendőek az emberiség eltartására, ha kellő önmérsékletet tanúsít mindenki. Nevezzük ezt altruizmusnak, szolidáris szeretetnek. Ez persze nincs így. Korrupció, farkastörvények, rejtett érdekek szövetségei, megvásárolható rabszolgák, terjedő káosz próbálja tönkretenni a teremtett valóságot. A szennyáradat elég általános. Nincs kedvem a példákba belemerülni, noha felsorolásukkal könyvtárakat tölthetnénk meg.
Csupán egy blogbejegyzésre és két kommentjére reflektálok. Elöljáróban néhány gondolatot idézek a posztból:
– „Az államkötvényeket vásárló legtöbb biztosítótársaságnak, nyugdíjalapnak, és különböző befektetési alapoknak két hitelminősítő ”junk-bóvli” minősítése esetén TILOS ilyen, esetünkben magyar állampapírokat vásárolni vagy birtokolni!”
Kérdéseim: Ki minősíti a hitelminősítőket? A hitelminősítők minden gyanú felett álló szervezetek? Ugyan már miért volnának azok? Ki hatalmazta fel őket a tiltásra? Miért?
– [A kormány tette, amit tett] „…közgazdászok egyöntetű véleménye szerint az államcsőd innentől elkerülhetetlen”. Kérdésem: Ez a kijelentés szentírás? Mitől az? Ki dönti el azt, hogy egy nemzetnek el kell hullania? Milyen meggondolások alapján?
1. komment: „keresem a kötelet, amire fellógathatnám magam”  (SzK). Ez a vélemény hangulatilag ráerősít a posztban megfogalmazottakra (meg kell dögleni).
2. kommentből: „Medgyessy-, Gyurcsány-, Bajnai-kormány majdnem 30%-kal (!!!) 2010-re 80%-ra növelte [az ország eladósítását] …  a gazdaság ennek hatására robogott. Igaz, hogy némi szépséghibával, hiszen a szakadék felé. A helytelen kormányzati döntések hatására 2008-ban a szociálliberális vezetésű ország az államcsőd szélére sodródott. Miért írom le mindezt? Hogy legyünk tárgyilagosak.” (Egy hang a másik oldalról.)
A nap aktuális eseménye pedig az Opera elé meghirdetett tüntetés és ellentüntetés. (Bent az új alkotmányt ünneplik.)
„Magyar magyart rontja, kár, bár több esze volna már”  citálom Kodályt, aki Szalayt (1800-as évek) idézte.
Jobb- és baloldal egymást rontja, kár, bár több esze volna már.
Ember embert rontja, kár, bár több esze volna már.
Gazdag szegényt rontja, kár, bár több esze volna már.
Nemzetek egymást rontják, kár, bár több eszük volna már.
Amíg ember ember farkasa, addig semmire se megyünk.
Versengeni a helyi kultúrák, a nemzeti értékek felmutatásával kellene.
Az önzetlenség felé kell gyalogolnunk, hiszen tudni lehet, hogy „a szeretetben nincs félelem” (1Jn 4,18). Ha pedig nincs benne félelem, akkor egyedül csak ez elég jó ahhoz, hogy életünk legyen és bőségben legyen.

1. Hónapokkal ezelőtt Mica felhívta a figyelmemet egy pályázatra, melyet a Fűnyíró Független Ifjúsági lapok írt ki bloggereknek. A három utolsó posztomat küldtem el, melyből kettőt leközöltek. Ma január 1-én olvasom az interneten, hogy december 24-én gratulálnak nekem, mint a decemberi minőségi különdíj egyik nyertesének.
Virtuális kézfogás helyett, az világhálón csakugyan láttam az oklevelet, melyen ez áll:

Gyorgyovich Miklós részére magas színvonalú munkájáért.
(aláírások)”

Köszönöm! Jól esett.

2. Ha tartja szavát a Napút c. irodalmi lap, első számában megjelenik egy rész a Köz(rö)helyes történetek c. munkámból.
No – mondaná erre a székely.
No, mondom én is.
Vagy újságíró modorban: ez jó felütés. Az év pozitívan kezdődik.
Mint ahogy úgy is záródott.
Tegnap este Kosztolányit olvastam, tőle is azt a Nyugatban (1915. aug. 1-i szám) megjelent írását (Nyomdafesték), melyben részletesen beszámol róla, hogy hogyan járkál kétségek között hajnal előtt a nyomdánál, s várja, hogy megjelenjen a reggeli lapban soron következő verse. Ebből az írásából idézek:
„Járok le s fel a nyomda előtt, és mondogatom a versemet… Józan vagyok? Alig hiszem. … Minél többet mondogatom, annál inkább elfog a rémület, hogy az egésznek semmi, de semmi értelme sincs… a szók… egyáltalán nem jelentik azt, amit nekem jelentettek. Lehet, hogy azt olvassák: bánat, és azt értik: cuppwxwy. Én pedig erre az ingó talajra építettem mindenemet. … Ne ítéljetek el. Nem a hiúság epilepsziája ez, nem terjeszkedési vágy és szereplési viszketeg. Csak fájdalom és alázat, olyan, mint az, hogy még mindig itt vagyok a nyomda előtt, alamizsnaváró koldus a templom küszöbén. …
Most már bemehetek. Zúg a nyomda …” Stb., stb.
De nagyon értem őt én a nyugger-blogger-skribler.

Ellötyöghetném az év utolsó posztját beszámolva a nap apró-cseprő eseményeiről, beszélgetéseiről, találkozásairól.
De nem teszem.
Legyen ez egyszer hálaadás
ezért a pillanatért,  
ezért az óráért, napért,
az év 52 hetéért, 12 hónapjáért,
az elmúlt esztendőért.
Álljon itt egyszer az egyik legrégibb keresztény himnusz, a Te Deum, mely az őskereszténység korába visz vissza, és amelyet kb. a IV. században öntöttek mostani formájába. Tehát akkor hadd szóljon:

Téged, Isten dicsérünk, * téged Úrnak ismérünk.
Téged, örök Atyaisten * mind egész föld áld és tisztel.
Téged minden szép angyalok * Kerubok és Szeráfkarok.
Egek és minden hatalmak * szüntelenül magasztalnak.
Szent vagy, szent vagy, * erősséges szent Isten vagy!
Nagyságoddal telve ég, föld,* dicsőséged mindent bétölt.
Téged dicsér, egek Ura * apostolok boldog kara.
Dicséretes nagy próféták * súlyos ajka hirdet és áld.
Jeles mártírseregek * magasztalnak tégedet.
Vall tégedet világszerte * szent Egyházad ezerszerte.
Ó Atyánk, téged *s mérhetetlen nagy Fölséged.
S azt, ki hozzánk tőled jött le * Atya igaz Egyszülöttje.
És áldjuk veled * Vigasztaló Szentlelkedet.
Krisztus, Isten Egyszülöttje * Király vagy te mindörökre.
Mentésünkre közénk szálltál * szűzi méhet nem utáltál.
Halál mérgét megtiportad * mennyországot megnyitottad.
Isten jobbján ülsz most széket *: Atyádéval egy fölséged.
Onnan leszel eljövendő *: mindeneket ítélendő.
Téged azért, Uram, kérünk,* mi megváltónk, maradj vélünk!
Szentjeidhez végy fel égbe * az örökös dicsőségbe!
Szabadítsd meg, Uram, néped, * áldd meg a te örökséged!
Te kormányozd, te vigasztald * mindörökké felmagasztald!
Mindennap dicsérünk téged, * szent nevedet áldja néped.
Bűntől e nap őrizz minket * és bocsásd meg vétkeinket!
Irgalmazz, Uram, irgalmazz ;* híveidhez légy irgalmas!
Kegyes szemed legyen rajtunk * tebenned van bizodalmunk.
Te vagy Uram, én reményem, * ne hagyj soha szégyent érnem!

Magamra maradtam a számítógéppel. Előttem a tabula rasa, melyet elkezdtem fekete latinbetűkkel megtölteni.
A mai posztom talán egyetlen témája az, hogy másodszor mentünk Ráckevére, Katát és Robit meglátogatni. De nemcsak őket, hanem ezúttal az előzetes egyeztetés nyomán oda érkező szüleiket is.
Kellemesen töltöttünk el mintegy 4-5 órát, hogy azután a sónedves, sötét úton hazaporoszkáljunk. Ennyi röviden a történés.
Ezúttal nem én fotóztam, annál is inkább nem, mivel fényképezőgépem akkuja a hidegben pirosat jelzett, és meg se mukkant (máris rakom a töltőre).
Kár, ugyanis a „pesti” oldalról szép látványt nyújtanak Ráckeve tornyai, épületei. Esztétikusak, miként Szentendre épületei is azok.     
Sokáig fontolgattam, hogy tömegközlekedést vegyünk igénybe. Aztán ejtettem ezt az alternatívát. Számos átszállás, esetlegesség szólt ellene, s így fordult elő, hogy mégis csak Mitsubishivel utaztunk.
Sajnálom, hogy nem indultunk haza korábban, merthogy utálok sötétben vezetni, különösen akkor, amikor az országút szélén nem látszik a felfestés, és a nedvesség miatt saját fényszóróink fénye se, viszont a szemközt jövőké felerősödik amiatt, hogy a nedves közút is visszatükrözi a fényreflexeket.
Mindegy.
Hála Istennek, itthon vagyunk épségben s korunknak megfelelő egészségi állapotban.
Holnap átmenetileg kiegészül létszámunk két fővel, hogy azután mégis kettesben szilveszterezzünk Tücsivel.

Tegnap leírtam, hogy hogyan telt nyugger életem 2011-ben. Ma pedig azt foglalom össze, hogy egy-egy nap kereteit milyen visszatérő mozzanatok teszik ki, mert utóbb rájöttem, az egész évet ezek az elemek töltik ki. Persze borul a rend, ha vidékre kell utaznom, mert szükség van segítségre, vagy ha a Balatonon nyaralunk. Mégis – a szokott hétköznapi visszatérő események jelölik ki azt a mozgásteret, melyben életem folydogál. Igen, folydogál, mert, bár ma éppen egy sublótfélét hoztunk fel a pincéből, s hoztuk helyre, már ez a mozgás is rendesen leizzaszt. (Nem tudom, miért. Tüdő? Szív? Meszes erek???) Lehet, hogy csak elszoktam az erőfeszítésektől? Már magam se tudom.
Nos, visszatérve a hétköznapokhoz, szerkezetük kb. ilyen panelekből áll.
Éjszaka szamárságokat álmodom. Felébredek. Még alig múlt éjfél. De ha már felébredtem, kicsoszogok a legkisebb helyiségünkbe. Visszaalszom. Másodszor is felébredek egy furcsa álmomból. Még mindig korán van, de már közeledik a reggel. Ha öt után ébredek, már nincs kedvem tovább bóbiskolni. Inkább átülök a kanapéra. Hat órakor mondják a zsolozsmát, én is. 6.20-kor az olvasót, én is. Majd könnyű reggeli: öt pirula, egy tejeskávé, egy-két zsemle sajttal vagy párizsival. Ezek a hétvégi reggelek. Munkanapokon Tücsit viszem ki a megállóba hatkor, utána reggeli, majd megnézem a számítógépemen a postámat, esetleges engem érdeklő bejegyzéseket.
8.oo mise, utána – ha kell – bevásárlás.
Ettől kezdve szabad foglalkozás. Ez vagy olvasás és séta, vagy rejtvényekkel bíbelődés, blog megírása, stb.
Délben bekapom a kétféle pirulát, meg az ebédet.
Utána vagy ejtőzöm, vagy sétálok, megint számítógépen foglalatoskodom, olvasok.
16.oo. Meghallgatom a tanúságtétel c. rádióműsort. Ülök a telefon mellett, hogy kimenjek kocsival a munkálkodásból érkező feleség elé.
17.oo esti négy tabletta plusz vacsora.
Rossz szokásom szerint azt eszem, amit már illik befejezni. Ez azért hülyeség, mert nem minden használ nekem, amit már ideje elpusztítani. Azt vélem, hogy tudatosan kellene étkeznünk, és figyelni arra, hogy semmi meg ne romoljon, mégis olyasmit fogyasszunk, ami inkább szolgálja egészségünket. (Jut eszembe Vianney Szent János, aki rendkívül aszkéta életet élt, s aki megjegyezte, hogy a penészes krumplit mégsem kellett volna megennie, mert megbetegítette a gyomrát.) Itt nem tartok, de a magam módján azért elég fakír tudok lenni.
Na nem olyan fakír, aki csontsovány, hanem aki elég dagadt.
Este már nem illik rátölteni a vacsorára. A később étkezőkkel asztalhoz ülve azt próbálom, hogy egy negrót elszopogatok, vagy egy teát, kefirt megiszom.
Aztán olvasás, újabb emailek megtekintése.
10.oo-kor, ha nem jön álom a szememre, a tévé elé ülök, s megpróbálok értelmes csatornára találni. (Zene a Mezzón, interjúk engem érdeklő alakokkal, természetfilm, technológia)
11.oo felé általában csökken az érdeklődésem, akármi iránt, megyek ágyamba, s meghallgatom a napbúcsúztató zsolozsmát. Ahogy keresztvetéssel kezdem, azzal is zárom a napot.
* * *
Újabban két tűz között élünk. A felettünk lakók filc nélküli székeket tologatnak meglehetős gyakorisággal, amikor itthon vannak. Az alattunk lakók pedig gyakorta megverik fémtárggyal a központi fűtés csövét, amazok elleni tiltakozásképpen. Mi meg itt töltjük a napot a két hangicsáló társaság között, és próbálunk zajtalanul közlekedni birodalmunkban.
Ma – mint említettem – egy komódot hoztunk rendbe. Ez bizony zajjal járt minden óvatosságunk ellenére. Mondom az asszonynak: most kellene megverni a fűtéscsövet nálunk, hogy megkíméljük a szomszédot ettől a munkától. Egy kis bútortologatás, egy kis csőütögetés, és mindenki elégedett.
:)