Mickey webnaplója

– Egyik délután rábeszéltem magamat egy kis mozgásra. Amint kiléptem a kapun feltűnt, hogy erősen szórt fény ad a nap. Azt olvastam erről, hogy állítólag repülőkről hatalmas mennyiségű aluvegyületet szórnak a levegőbe, hogy a túl erős napsugárzást ezzel visszafogják.
Ez volna a megoldás? A felső légréteg elkoszolása? Nincs elég bajunk?
Ha igaz, a kondenzcsík néhány perc alatt eltűnik. Ezek a kiszórások pedig órákig lebegnek egyre szélesedő sávban. Szívesen remélném, hogy a hír kacsa. De magam is fotóztam olyan maradandó kondenzcsíkokat, melyek hosszasan terültek el, és szálkákat húztak, úgy festettek, mint egy preparált kígyógerinc.  
– Továbbsétálva szinte hallottam a tizenötmilliárd mikroba csámcsogását, amellyel nekiláttak a környékünkről begyűjtött avarhegyeknek. Jó étvágyat!
– Lent a Duna-parton jelei vannak annak, hogy a folyóvíz „visszaveszi” lassacskán medrét. Már nem akarok ókori kövekre bukkanni az alacsony vízállást kihasználva. Csupa korunkbeli tégla, üveg, beton és porcelándarabkák övezik a partot a sziklákon és kavicsokon kívül. Nem illett a képbe az a macskatetem, melyet hűs hullámok nyaldostak, megelőzvén a hullabűzt.
Egy követ berúgtam a folyóba, azt hittem, kagyló.
– Két nő (feltehetően anya és lánya) etetett több mint hatvan tőkésrécét. (Megszámoltam őket.) Amikor elfogyott a nők muníciója, áttértek a kavicsok gyűjtögetésére. Fel-felvettek egyet-egyet, s mustrálgatták. Olyikat megtartották, a többit nem. Nem tudom, miféle ismérvek alapján dolgoztak.
– Láttam hatalmas betontömböket, beléjük szórt autógumi abroncsokkal. Valakik így akartak megszabadulni a gumitól? Remélték, hogy feltalálták a gutont (gumibetont)?
Nem tudom. 
– Séta közben alapvető dolgokról gondolkoztam. Pl. arról, hogy miféle az ÉLET pénzegysége? Ezen még gondolkoznom kell. Bár gyanítom, a szeretet cselekedetei. Értékállóságát az erények adják. Kezességképpen ott az Isten éltető kegyelme.
A szeretet cselekedetei fordítva működnek, mint a bank által forgalmazott pénz.
A szeretetből fakadó tettek csak látszólag kiadások, mérhetetlen hasznot hoznak, mérhetetlen hasznot képviselnek. Csak ezek maradnak meg belőlünk, minden egyéb elenyészik.    
Így minél több a kiadásunk, annál több a bevételünk.
Ez aztán paradoxon a javából.
Igazoljon engem az Apostol:
„A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszűnik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk töredékes,
Töredékes a prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Véget ér az, ami töredékes.” (1Kor,13,8–10)

1. Amelyik megjelent:
A szél (ma viharos erejű szél fúj, így hát aktuális)
A szél felüdít.
A szél elfújja a szmogot, felragyog a messzi hegyoldal, megsokszorozódik a látásom, feltűnnek a részletek. A fotósok egyik álma a láttatás, a tiszta kép.
A szél dagasztja a vitorlákat, munkába fogható, mégis szabad.
A szél friss levegőt hoz, hűsít, az erős napsütéstől óv. Javítja közérzetünket.
A szél kidönti az elkorhadt fát, megújítja a föld színét, mindent átjár, mindenüvé behatol.
A szél hol simogat, hol félelmetes erejét mutatja meg. Hol duruzsol, hol süvölt. Körbezsong, kiszellőztet, felüdít, erőt mutat fel.
Ingyen szórja áldását mindenkire, igazra és hamisra.
Mert ő ilyen.
(Miközben másolom a régi cikket, összekocódnak az utca fatörzsei. Kinézek: nem akarnak-e alattuk parkoló kocsimra szakadni. Úgy ítélem meg, hogy nem.
Miközben írom, felhív QQ, hogy kétszer indult ma dolgozni, mert először az orkán erejű szél majdnem nekilökte egy az úton szabályosan haladó autónak.
Miközben írom, a szél felhőket tol Aquincum fölé, melyek hófelhőknek látszanak, de tekintettel a +8 fokra, egyelőre eső hull belőlük.)
2. Amelyik nem jelent meg:
Telefon
– Üdvözlöm, Ön a Mennyek Kapujának telefonközpontját hívta.
– Ha van ismerőse, és tudja a mellékét, kérjük, billentyűzze be.
– Ha nincs ismerőse, nyomja meg az 1-es gombot. (Ügyeletesünk jelentkezéséig a Soha nem volt még ilyen áldott éj c. kórusművet hallgathatja.)
– Ha írásban szeretne üzenetet küldeni, faxgépünk jelentkezéséhez nyomja meg a 2-es gombot.
– Ha gyógyulásért kér közbenjárást: 3-as gomb.
– Szentek közbenjárása: 4-es gomb.
– Ha nem érti világosan, hogy imája meghallgatást nyert-e, nyomja meg az 5-ös gombot.
– Szeráfkarok 6-os gomb.
– Rendek 7-es gomb.
– Trónusok 8-as gomb.
– Kerubok 9-es gomb.
– Kérjük, hogy dicsőítés, hálaadás, kérés és engesztelés céljából a közvetlen számokat használja.
– A purgatórium és Pokol átmenetileg foglaltat jelez.
– Megoldhatatlan konfliktusa van, egzisztenciális válság sújtja? 10-es gomb. Ha nem válaszol, kérje munkatársunk segítségét.
– Szentek közössége, konferencia-központ: 11. gomb.
– Lelki feltöltődöttségének pillanatnyi állása: hexa-gomb.

JÓKAIT olvasva
A 100 kötetes Jókai-sorozat sose volt meg nekünk otthon. De megvolt a háromkötetes Válogatott elbeszélések, melyen sokat szórakoztunk gyerekkorunkban. Tehettük, hiszen 1955-ben jelent meg. Ezt onnan tudom, hogy újfent megvettem néhány éve antikváriustól kemény 300 Ft-ért. Az ügy különös érdekessége, hogy előlapján beírás található: „Teleki László bv. hdgy. elvtársnak a VI. Békekölcsön jegyzés során végzett harcos kommunista munkájáért. Bp, 55. okt. 15. olvashatatlan aláírás, pol. oszt. vez.
No hiszen…
Eme szerény bevezető után hadd térek rá arra, hogy miért is szól Jókairól ez a poszt. Jókairól, (Maurice Jókai [Morisz Zsoké]) megemlékezik a francia Larousse is. Azt írja, hogy 1825-ben született. Így 1852-ben mindössze 27 éves volt, amikor is megírta azt az elbeszélést, amin egykor – és ma is – annyit mulattunk, mulatunk. Időről időre megidéztük főhőse kiszólásait. A kalmár és családja igen jó színvonalú írás, élvezetes olvasmány ma is. Főhőse a görög, rác vagy örmény … ki tudja, milyen nációhoz tartozó kereskedő, aki sokféle országban élt már, és sokféle országban játszotta el a tönkre menést, és akinek a neve Dimitri, alias Gerguc (s mentalitása leginkább a H. Victor-féle Thénar, alias Thénardier-re hajaz) zagyva keveréknyelven beszél, ezzel megnevettetve az olvasót, aki megpróbálja kitalálni, mikor mit is mond. Gergucnak van egy asszonya, akit nem sokra becsül, van két lánya, Olívia (akit Libuckának) és Minerva (akit Mincuckának titulál), továbbá egy segéddel is bír, Boldizsár diákkal, akit következetesen Birbucnak hív.
Az általunk sokat emlegetett kiszólásaiból néhány: „Birbuc, kiütöm a fogad. Agyonütlek, s aztán elkergetlek.”         
Másutt: „Üsd ágyun! De ne nágyun. Dobd ki az ablékun, had szalágyun, mert nem tudod, hogy ki vágyun?”
A 27 éves mesemondó ilyen mondatot ír le: „…[a boltos] mindenfélét árult, ami szemnek, szájnak és ostornyélnek való volt.” Humora nem hagyja el később se. Játszik a szavakkal: „Gerguc soha életében nem élt orvossággal. Nem azért, mintha a bevételtől, hanem inkább a kiadástól irtózott…”
A könnyű bohózatnak induló mese éles fordulatot vesz. A haldokló Gergucról kiderül, hogy hatalmas vagyont csaklizott össze fél évszázad alatt. Ezt kedvenc Mincuckájára hagyja. A rossznak kikiáltott Libucka Birbuchoz ragaszkodása miatt csak az üres boltot kapja.
Újabb csavar a történetben: Minerva-Libucka a vagyonával Fügefi grófhoz törleszkedik, aki kiforgatja belőle pillanatok alatt, Olívia-Libucka pedig Boldizsár-Birbuccal házasodik össze, jólétet teremtve maguknak és gyerekeiknek szorgalmas munkájukkal.
Óhatatlanul az a szovjet-orosz dal jut az eszembe, amelyet ugyancsak 1955-ben tanultunk az általános iskolában énekórán: „Jó lesz nektek, szegény lányok, rossz-rossz gazdag lányok!”

Állok a buszmegállóban.
A megállóban büfé.
A büfé előtt tábla,
a táblán ételajánlatok. Ilyenek:
– zúza pöri…
– marhapöri…
– sült kolbi…
– ubi sali…
Talán elírták a következő sort, mert ott ez állt:
– forralt bor.
Ha következetesek, így kellett volna:
– forralt bori

Sokáig kerestem ma reggel egy Széchenyiről szóló anekdotát, hogy úgy adjam közre, amint valaha leírták. Ám nem találtam meg a keresőprogramban, ezért inkább megpróbálom megidézni úgy, ahogyan emlékszem rá.
Széchenyi a Belvárosi (?) templomban a szokásos helyére ülvén kikészített 2 (20?) koronát, hogy majd ha a mise során jön a perselyező, beledobja. Mellette ült egy mágnás, aki oldalra pillantva meglátta, hogy Széchenyi 2 koronát készített ki. Ő is kettőt tett maga elé. Észrevette ezt Széchenyi és megduplázta a maga összegét, még két koronát tett ki. A mágnás sem volt rest, azonnal megtoldotta még két koronával az adományra kikészített összeget. Ez így ment egy darabig, Széchényi előtt már 50 korona volt kikészítve, a mágnásnál úgyszintén.
Kisvártatra jött a ministráns, hogy begyűjtse az adományokat. A mágnás felől érkezett, aki bedobta az ötven koronáját. Széchenyi visszavett az előtte heverő összegből negyvennyolcat, és a szokásos két koronát dobta a perselybe.
Mikulás van, és karácsony is közeledik.
Ha jól emlékszem, a közvélemény-kutatók prognózisa szerint idén átlagosan 43 000 Ft értékben szándékoznak egymásnak vásárolni az emberek karácsonyra.
Nem értek vele egyet.
Az ajándékozás szokásos mértéke biztosan nem ennyi: ez egy elvadult és gerjesztett szám. Ám kövesse mindenki a fogyasztói társadalom allűrjeit (erős késztetést fog rá tapasztalni a reklámokon keresztül), én nem teszem. És azt hiszem, nem azért, mert „smucig alak” vagyok.  Magam úgy vélem, hogy az ajándék elsősorban nem nekem (és neked) jár, mert nem az én (vagy a te) születésnapom(d)at ünnepeljük karácsonykor. Ha pedig erre azt mondod, hogy írva van: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40), akkor válaszom ez: Van ebben valami, de éppen a legkisebbeket – a köreinkben élő szegényeket – nem illik kínos helyzetbe hozni, hiszen  nem képesek viszonozni. Az ajándékozás szokásos mértékét visszafogni egyébként is ildomos akkor, amikor szűk esztendők járnak.
Így hát maradok Széchenyi módszerénél: Tehetsz bármekkora összeget a perselybe, én a szokásos mértékűt fogom beletenni.

Ma nem akaródzik semmiről sem írni. Elkezdtem ugyan egy posztot összehozni a meleg- és a hidegfrontról (Mindkettőben volt részünk ma.), de nem tetszett. Jöttek-mentek a felhők, és esett is valamelyest.
Rövid sétát tettem, majd rádióztam. Szoktam hallgatni a Mária rádiót. Az utóbbi hetekben egyre több kérés hangzott el arra vonatkozóan, hogy a hálózat továbbfejlesztéséhez, a pápai körzeti adás elindításához 7 millió Ft szükséges. Ebből még csak 2 milla gyűlt össze. Úgy látszik, sokunkat megfogott a kérés. Ma elmondták, hogy szép helyen, jó körülmények között elindultak a próbaadások. Ezt az a 3,5 millió tette lehetővé, mely a két hét alatt összegyűlt.
Benne vagyok egy kicsit én is, mint nótában a négy akkord.
Hogyne lennék benne. Életem két évét Pápán húztam le a laktanyában. Nem egy bajtársam helyben lakott, pápai volt. Kedves embereknek ismertem meg őket.
Végül is széppé tette napom második felét az a hír, hogy sokakkal együtt sikerült valami jót összehozni.
Nem is folytatom...
... pedig kellene. Új albumot nyitottam. fotók 2011.7. A mai képeket már oda pakoltam.

Egy dugóhúzóról és egy ollóról
Nemsokára 40 éve annak, hogy megházasodtunk. Kispesten kezdtük közös életünket feleségem nagyanyjánál, ahol először szénnel tüzeltünk. A nagyi pincerekeszében mázsányi szénpor gyűlt össze, ki tudja, hány év alatt. Abban turkálva találtam rá egy dugóhúzóra, mely enyhén rozsdásodva lapult meg a szénporban. Felvittem a földszinten egykor működő kocsmából lekerült üvegnyitó alkalmatosságot. Ránézésre ugyanolyan, mint társai. Szélesen tekereg egy spirálalakú csavar az üveg nyakán megszoruló vaskeret közepén. A hajtókar rá merőleges. A karon található a lelke, egy fémidom, melynek elfordításával megváltozik a dugóhúzó működése. Általa lehet egymásután betekerni a dugóba a húzót, majd átállítás után a forgatást tovább folytatva kitessékelni a parafahengert a palackból. A legalább 60 éves dugóhúzó ma éppúgy működik, mint amikor megálmodta a szerszámot megkonstruáló mérnök. Eddig sose hagyott cserben, minden dugót kiemelt az üvegből. Miközben néhány újabb változata tönkrement a kezeim között. Az egyik egy bicskából nyitható spirális, mely beletörött a dugóba. A dolog pikantériája, hogy ez a bicska egykor az USA-ba emigrált Barankovicsé volt. Tulajdonosa tőle örökölte. Egy másik dugóhúzó – egy távol-keleti remek – kinézetre nagyon emlékeztetett arra, amely máig dolgozik. Egy különbség volt a kettő között. A kínainak a spirálmenete alig szélesebb vágású, mint egy facsavaré. A dugóhúzó így is viselkedett. Kifúrta a parafát, majd kijött belőle. Mondanom se kell, hogy eldobtam.
Egy acélolló is végigkísérte közös életünket. A József krt.-on vettem egy finomacél árukkal foglalkozó maszeknál. A bőrvágó olló kecses darab, ahogy kell, kissé ívben meghajlított igen keskeny vágóélekkel. Kb. 35 év óta működik. Egyszer volt azóta köszörűsnél, aki nagyon megdicsérte, mert kiváló acélból készült. Már újkorában annyira megnyerte tetszésemet, hogy visszamentem a kereskedőhöz, hogy adjon egy másikat is. Adott, de hozzátette, hogy a készítő egyenetlen minőségű alapanyagokkal dolgozik. Egyáltalán nem biztos, hogy ugyanazt a minőséget fogom kapni.
Igaza volt.
Az újabb nagyon gyorsan bebizonyította, hogy semmit sem ér. Régóta nincs már meg. Vettünk persze közben több kisollót, közöttük Fiskars minőségűt is, de állítom, az említett acélollócska mindegyikükön túltesz: Megbízhatóan működik évtizedek óta.
Felteszem, hogy túlél engem, mint Örkény Istvánt a (fém)pöcök. (Vö. Egyperces novellák.)

Mókuskerék
A pénzintézetek egy része létrehozta a prima primissima-díjat az általuk favorizált hivatások művelőinek a megbecsüléseképpen. Nem sorolom a kategóriákat. Amennyire tudom, aki prima primissima, az 15 000 eurót, aki prima, az 10 000-t kap.
Történetesen egyik barátom is „megkapta a magáét”. A néhány milliót már be is fizette egy másik banknak, így kiváltva gyermekét az adósrabszolgaságából.
Most az illető bank következik.
Talán benne is van abban a körben, amely a kitüntetéseket finanszírozza. Nem szenzációs?
A kérdés csak ez: aki nem prima és nem is primissima, honnan szedje elő az uzsorásoknak járó sarcot?
Minden szürke
Olyannyira az, hogy tegnap egy fotót se készítettem. Ma is csak néhányat, hogy megmutassam, megint „nagy fene-köd” van. Unom. Bár új mappát nyitottam fotók 2011.7 névvel, de nem raktam rá egyet se ezekből a reménytelenül nyirkos, szürke, homályos képekből.
Emlékezetem szerint kb. 35 éve a rádió skandináv hangjátékot közvetített, egy sci-fi-t, amelynek meghatározó kerete az állandósult szürkeség, a folytonos esőzés, a vigasztalan borús idő. Történt pedig egy alkalommal, hogy a nap áttörte a vastag felhőket.
Kivirult minden, mint fordított esetben a sivatagban. A gyerekek boldogan futkároztak a kifényesedett világban, gyönyörködtek a színes virágokban, a felragyogó színekben. Ám néhány óra eltelte után megtört a varázs, hogy újra mindent a szürkeség, a szemergő eső párája-nedvessége, nyirkossága hasson át.
Munkás nyugdíjasok
Én is az voltam, ameddig szerkesztőségünk be nem zárt, a feleségem most is az. Új szempontról számol be Csia. Az USA-ban 65 év a korhatár. De ezt elérve sem hagyják abba sokan a munkálkodást. Két unokatestvérem is tovább munkálkodik. Az egyik 70 évesen, a másik a hatvanhatodikban jár.
Igaz, hogy megszokott munkájukat végzik változatlanul. Egészségükkel nincs különösebb zűr. Nyugdíjaztatása után Cs. is vállalt munkát. Egy öregurat istápolt. Most is kilátásban van kétféle megbíztatás számára: biztonsági ember egy iskolában, vagy alkalomadtán osztályterem-takarító. Mint mondja, havi 1000 USD a limit, melyen felül hiába fizetnek, ugyanannyival csökken a nyugdíja. 
A dolog azért érdekes, mert nálunk közel sem kívánkoznak az emberek továbbdolgozni. Alig várják, hogy beevezzenek a némi biztonságot jelentő nyugellátás révébe. A sokféle ok közül kettőt emelek ki: Ellehetetlenült az az intézmény, amelyben korábban dolgoztak. Az átszervezések során senki nem kíván idősödő embereket foglalkoztatni, akik viszont aligha tudnak elhelyezkedni a munkaerő-piacon. A másik ok, az általános egészségromlás. Mire a nyugdíjaztatás küszöbére érnek a jó magyarok, testük kizsigerelve, többnyire anyagilag kiszolgáltatva, a létbizonytalanságtól fenyegetve érik meg a kritikus kort, mely újabb időkben orrhosszal előttük halad, mint a ló előtt felakasztott széna, melyet sose ér el, bárhogy igyekszik is. Halkan mondom, de van benne igazság: a magyarok megidősödve elkívánkoznak a konkurens kortársak-kartársak köréből. Munkaügyben alig látszik demokrácia, baráti team-munka. Inkább a hatalmi piramis él, és ez nem jó.

– kommandírozták a bakákat valaha.
Imához – kérhetjük minden bizonnyal ma is azokat, akik akkor kezdenek imádkozni, amikor nagy baj van. (Olyanok is vannak persze, akik életmódszerűen imában töltik napjaikat.)
Imához! – kérhetjük, merthogy baj van.
Erre akkor jöttem rá, amikor két vallásos valaki összekapott egy piszlicsáré ügyön. Ha tehát mi, akik istenesnek tudjuk magunkat, képesek vagyunk ilyesmire, akkor azoktól, akik az erkölcsi törvényeket hanyagolják, és saját érdekeik mentén hoznak döntéseket, ugyan mit remélhetünk?
Mit remélhetnek a nemzetek, mit remélhet a teremtett világ?
Nagyjából semmit se.
Ma már egyértelmű, hogy a válságok egy láthatatlan csoport érdekérvényesítése következtében keletkeznek. Ez az elit azután maga alá rendeli a neki mindenben engedelmeskedő klientúrát, akik jó fizetségért gátlás nélkül kiszolgálják uraikat.
Alattuk helyezkedik el az a réteg, amely valamilyen oknál fogva megkötötte a mefisztói alkut, hogy a Czakó Gábor alkalmazta fogalommal operáljak.
Majd csakugyan létezik egy valamekkora csoport, amely megkíséreli az égiekkel karöltve a világ rombolását meggátolni, késleltetni, és ha ez még egyáltalán lehetséges – egyenesbe hozni.
Aki nyitott szemmel figyeli a világ eseményeit, tapasztalhatja, hogy egyenlőtlen a küzdelem a jó és a rossz között. Látszólag – és egyre inkább – pusztító hatalmak uralják a világot. Szeretném hinni, hogy már nem sokáig.
Mindenesetre úgy látszik, hogy emberi erővel már aligha lehet megállítani a vesztébe rohanó földet.
De ami nem megy az embernek, az lehetséges a Teremtőnek. Az lehetséges a teotokosznak.
(„ahol ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg…”)
Egy emberen túlmutató harc megnyeréséhez bizonyára kevés az emberi erőfeszítés.
Ezért mondom, hogy: Imához!

A hidegszmog-lepényt a múlt héten kitakarította egy áldott légáramlás. Ám alighogy elült a szél, máris másik hidegpárna szürkítette el magyar valóságot, tájat, Kárpát-medencét. És amíg egy újabb ventilálás nem következik be, marad a mindent elszürkítő, torkot kaparó füstköd. Kisebb vagy nagyobb, de télen gyakran jelen lévő. Nevezzük porszennyezésnek. Méltán, hiszen hónapok óta nem érkezik csapadék, poros az egykori Pannon-tenger megemelkedett üledéke, homokja.
Poros az alföld, poros a főváros környéke és igazából minden, merthogy országos a szárazság.
Sétáimat rövidre fogom, bár ma kiugrasztott az ágyból a számomra obligát vérvétel, melyre halálomig havonta kötelezve vagyok.
Rövid sétámat az óbudai Fő térre irányoztam, hogy megnézzem, milyen a karácsony váró program mai állása. Az ingyen műjég működik. Ez idő szerint ketten korcsolyáztak a teniszpályányi jégen. Egy fiatalember, meg egy korombéli. Azaz mégse. Hárman voltak a jégen, merthogy egy kb. ötéves fiúcska is megkísérelt talpon maradni, miközben mamája mobiljával fotózta a későbbi országos bajnokot. Íme, az elindulás. Lehet, hogy a gyerek jobban járt volna, ha belekapaszkodhat a mamába.
A bódék a kihalt téren persze zárva tartottak. A nagyérdemű majd a hétvégi rendezvényeken teszi tiszteletét, s nyitja meg pénztárcáját az ajándékos és a kulináris élvezeteket kínáló standoknál. Addig ki se nyitnak a legtöbben.
Hamar odahagytam az üres teret, és elsétáltam a szabadtéri tornaszerekhez. Ott se volt jobb a helyzet. Végigszórakozhattam volna valamennyi önkínzó eszközön, a járógépen, a magam súlyát emelgető rendszeren, s a becsavarodást lehetővé tévő körlapon.
Beértem a megtekintésükkel. Sétámat Filatori gátig, a graffity-falig folytattam, ahova az Apple-cég korán elhunyt vezetőjének a portréját vázolta fel valaki fekete-fehérben. Nekem Zsuzsa szójátéka ugrott be a képet látva. Az angol azt mondja App-le, a német ezt: Ap-fel, egyiknek sincs igaza, merthogy a gyümölcs neve al-ma.