Mickey webnaplója

Aki porszívózik, az ne internetezzen, s aki internetezni óhajt, az ne porszívózzon. Nem akarok sokat szívózni ezzel az enigmával: a lényeg a lényeg. Tegnap porszívóztam, aztán leültem megírni egy újabb posztot. Megírtam, aztán mérgelődtem egy sort, hogy már megint elment az internet. Mérges voltam a szolgáltatóra, s kívántam neki, hogy éppen annyi öröme legyen a net használatából, mint nekem, amikor fal tornyosul a világhálóra kapaszkodás előtt.
Ma aztán a Bill Gates-módszerhez folyamodott Tücsi. Kihúzta az internet-csatlakozást, majd újra bedugta. [aki még nem hallotta, a sivatagban három rossz kocsi ácsorog. Az elsőt egy amerikai vezeti. Kiszáll, megtisztítja a karburátort, és elindul. A német is kiszáll a magáéból, feltölti a tankot és elrobog. Billy Gates kocsija is elromlott. Kiszáll a kocsiból, majd visszaszáll, és a kocsi megjavul. /utalás arra, hogy a makrancos Microsoft gyógyításának egyik bevált módszere ez: Kikapcsolni a gépet és újraindítani/]
Nem zárom ki, hogy porszívózás közben mozdult el valamelyik kábel a csatlakozónál. Pedig óvatos vagyok a modem környékén. Mindenesetre Tücsi manővere eredményesnek bizonyult: Lőn internet.
A hidegfront lassan megadja magát a nyári napmelegnek. Nem is dugom ki az orromat az erős sugárzásra, annál is inkább, mert újabb felkérés érkezett, hogy vessek néhány gyógyító pillantást a Szentjánosbogár mozgalom-könyv betördelt lapjaira. Teszek, így hát a napon hátralévő ideje ennek szól.
Aki teheti menjen strandra, és keressen egy árnyékos placcot, ha nem akar leégni, mert napon heverészni „tiszta égő”.
A tiszta égőről jut eszembe: Nem tudom, a múltkor a szleng-szavak között szerepeltettem-e a neccest. Most bevetettem szakszóként a lexikon javítgatása közben. Két – számomra érthetetlen – mondat mellé írtam ezt a terminus technicust: „Necces” mondat. Ami azt jelenti, hogy megfogalmazásuk „tiszta gáz”, valami nem stimmel velük. Megfejthetetlen tartalmúak. Vagy azért, mert aki a szócikket írta, annak „lement a redőnye”, vagy a fordító volt ennél a mondatnál „agyilag zokni”.
Az idézőjeles fogalmak mehetnek a retro-szótárba.

„Ilyen ember kell nekünk, ilyen ember pompás,
kinek feje éjjel-nappal világító lámpás.”
– vidámkodnak a Nickleby Miklós hősei Dickens regényében kopasz barátjukon.
Az én szituációmban és az egész napja tartó hidegfront hűs szelére átfordítva ezt fogalmaztam meg magamnak (és Nektek):
Ilyen idő kell nekünk, ilyen idő pompás
kinek szele mindeneket felüdítő forrás.
Mondtam is a Tücsinek, hogy igazán azt szeretném, ha életem hátralévő részében maradna ez a kellemes idő. Ám ismerve a frontok néhány napos időtartamát, alighanem mégsem jó ötlet, hogy életem hátralevő része ilyen gyorsan  leperegjen.
Mindenesetre a dagadtakat és az időseket, valamint az idős dagadtakat, és betegeket megrostálja a forróság. Elvégzi azt a feladatot, amit más földrészen korábban a kókuszdiófa. Felkergették rá az öreget, és huszonnégy órát kellett fenn töltenie. Ha leesett, akkor több probléma nem volt az etetésével, ha kibírta élve, akkor elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy gondoskodjék magáról a következő évben.
Vannak még egyéb hajmeresztő történeteim pl. a japánokról, akik a havasokba küldték az öregeket egy napi hideg élelemmel stb., stb. de inkább abbahagyom.
Ma jócskán beleharaptam a lexikon csiszolgatásába. Olyan mint a kásahegy. Nincs vége-hossza, és egyformán elméleti.      
Viszont nagy öröm is ért. Éváék szép képeket küldtek a hatodik unoka fejlődéséről. Már egész hölgy. Feltenném a blogba, de ezt a ziccert elorozta a technikai szűkösség. Egyszer kértem – és kaptam – bővítést. De a képek olyan nagy felbontásúak, hogy nem tudja elviselni a blogom, hogy naponta lógjanak rajta fotók. Már egyet se visel el.
Kár.
Így az marad, hogy mesélek Flóráról.
Kicsit rövidebb a haja, mint az enyém,
ugyanannyi foga van, mint nekem, és
ő magácska vadonatúj – teli van élettel és mosolyog.
Isten éltesse!   

Vigyáznunk kell a neves emberek kijelentéseivel.
Ma reggel hallgatom a rádiót. Escrivá gondolataiból szemezgetnek. Escrivá kb. ezt gondolja, sajnos mondja is: Aki nem tárja fel magát teljes mélységben lelki vezetőjének, az gyáva. Szerintem árnyaltabb ez a kérdés ahhoz, hogy egy mondattal le lehessen tudni.
Minap hallgatom egyik jeles és neves hitszónok dörgedelmes előadását, melynek az elején falháborodottan kijelenti, hogy papi életének legnagyobb fájdalma, hogy olyan emberek és asszonyok, akik egész életükben a rózsafüzért pörgették, bűnvallomásuk során efféle kitételt tesznek: A fiamat elvette az Isten. Be kell vallanom, itt kikapcsoltam az adást, nem kívántam tovább hallgatni. A szónok úgy véli, hogy ezek az emberek kétségbe vonják Isten jóságát, Krisztus feltámadását, és akkor minek az egész vallásosdi. Miért nem azt mondják, hogy magához vette.
Úgy gondolom, hogy a szónoknak nincs igaza, nincs oka dühösködésre sem.
– Jób kifakad az őt ért megannyi megpróbáltatás hatására. Barátai, ismerősei szemére hányják viselkedését, hogy szégyellje magát, amiért kifakad az Úr ellen. Isten pedig tudtára adja, hogy vele (Jóbbal) ért egyet, barátai meg szemforgatók, hiszen  nem őket érte a sokszoros gyász.
– Krisztus könnyekre fakadt, amikor megtudta, hogy Lázár meghalt. Másokat pedig (akiket magához vett az Isten) feltámasztott, életre keltett. Erre legfeljebb rácsodálkozni lehet, magyarázni fölösleges.
– Ha a nép egyszerű gyeremeke azt mondja, hogy elvette tőle az Isten, akkor igazat mond.
Ha azt mondom, hogy Józsi elvette a lányomat, akkor igazat mondok, örülök neki, noha elvette. Hadd tegyem hozzá, hogy e kijelentésnek szinonimája a magához vette megfogalmazás. (József magához vette Máriát.) Csaknem mindegy, hogy melyiket alkalmazom. Ez pusztán nyelvérzék kérdése.
– De még ha pontatlanul fogalmazott is a nép egyszerű gyermeke, nem volna szabad cikizni miatta. Végül is nem végzett teológiát.
– A dühös artikulálást hallva minduntalan arra gondolok, hogy az emberiség túlnyomó többsége igen messze áll a lelki emelkedettségtől. Mégis, valamennyiüket, valamennyiünket egyaránt szereti az Isten, Aki maga a Szeretet. Vajon a keresők, a tévelygők egy ilyen beszéd hatására közelebb kerülnek-e ahhoz, hogy megváltozzanak?
Nem.
Taszítani fogja őket.
– A szónok szembemegy valamennyi gyászolóval, akik valahogyan megfogalmazzák a bennük keletkező űrt, az elvesztett (szem elől vesztett) hozzátartozók halála kapcsán.
Hadd tegyem hozzá, ha egy ember haragudni akar, akkor haragudni fog.
Ezt véltem az illető szónok patetikus kirohanásán is.

Van „hot flue”, forró, déli szél
Nincs internet
Van munkám bőven
Nincs sok kedvem ebben a hőségben az idegen nyelvekből fordított cirkalmas jogi megfogalmazások értelmezésére. (A téma se vonz. Gender-ideológia, feminista törekvések, ágak, gyermekek jogait semmibe vevő sokszerű gazemberség. Pedofília, pornográfia, prostitúció, gy.rabszolgaság, gy.kereskedelem, gy.katonák, drogozás stb., stb.)
Van huszonnégy üveg sárgabarack-lekvárunk. Ma szorgoskodta össze Tücsi. Én voltam a segéderő.
Nincs itthon kenyér, kénytelenek vagyunk kekszeket eszegetni.
Van lehetőségem akármikor zuhanyozni, mindjárt élek is vele.
Nincs kilátás arra, hogy ma lehűljön a levegő.
Van remény, hogy holnap este hidegfront hűti le ezt a Kárpát-medencének hívott katlant.
Nincs esély viszont a panelek gyors kihűlésére, mert a hatalmas méretű betontömbök úgy viselkednek, mint a kemencék. A felfűtés befejezése után is még jó ideig sugározzák a hőt.
Van internet, de most látom csak … újra
Nincs internet.
Van valaki, aki dolgozik rajta, mert hol van, hol újra
nincs, „elszakad a háló”.
Van jó fényképezőgépem, de
nincs kedvem ebben a hőségben mászkálni, fotózni. Megvárom, amíg hűvösebb lesz.
Van humorom ezeket a létező és nem létező valóságelemeket jó szívvel elviselni.
Nincs egész este internet.
Van reggelre újra.
Folytathatnám még a felsorolását mindannak, ami
nincs, és mindannak is, ami
van.
De egyszer úgyis abba kell hagynom. Legyen ez az egyszer:
MOST.

Amikor ilyen kitartóan ég a kopár szik sarja, reménységgel teli látni, hogy lankadatlanul hinti a flaszterra hűsítő nedűjét a fáradhatatlan locsolóautó. Már a látvány is hűsít, hiszen ismerjük a fizikai kitételt: a párolgás hőelvonó folyamat. Ha jól látom, ez ugyanaz a munkagép, mely télen hóelvonó. Akkor kotrólapátot, most vízspriccelő előtétet kap. A dolog személyes része, hogy tegnapelőtt távol láttam elhaladni a sárga forgó fényjelzéseket adó masinát, s kiálltam a fényképezőgéppel az ajtóba, hogy előttünk elhaladtával megörökítsem az éjjel is munkálkodó gépet. Nem sikerült, csupán egy elrobogó mentőautó kínálkozott témaként. Láttam egy nyércet, amint autótól autóig szökell, hogy aztán eltűnjön szemem elől. Láttam a telep egyformaságát. Minden ablakból a tévé villódzását, néhány magányos ember sietését, a forró méhkas-lakógépek sötétbe hajló betonvilágát. Elképzeltem, hogy a Mindenütt Jelenlevő átlátja egyszerre mindannyiunk lényegét, az összes történést, mely a fiatalokkal, az öregekkel, a betegekkel és az egészségesekkel történik. Ebben az utcában, ebben az országban, ezen a földrészen, s az egész világban.
Furcsa.
Mivel elnehezültem az ácsorgás alatt, aludni tértem.
Tegnap estefelé ugyancsak elhaladt a locsolóautó. Én a megszállottak kapkodásával keltettem életre a fényképezőgépet, eresztettem útjára a gyors szúnyoghálórólót, s próbáltam lencsevégre kapni a locsolás manőverét, ahogyan azt a most alkalmazott technika előadja.
Hol van már a kétszemélyes locsolóautó, mely hátul spriccelt, s melynek hátulja tetején az arra kijelölt ülőhelyen trónolt a kezelő személy. Az ő dolga csak a sugár szabályozása volt. Hogy le ne spriccelje a tekintetes asszonyokat, se Agenor bárót. (Később meg a munkásosztály jeles képviselőit.) Ma már más a helyzet.
A sofőr legyedül irányítja az autót, a vízsugarat, és örüljön neki, aki kap a hűsítő permetből.
A sofőr nem unatkozik egy percre sem. Hol feltölti az autót, figyel a gyalogosokra, figyel a forgalomra, kezeli a kétféle irányítóberendezést, és próbál normális maradni a dupla terhelés ellenére. Az egykori masiniszta pedig jár a munkanélküli segélyért, miként a kalauz, s ki tudja, hogy még hányféle melós.
Tehát szúnyoghálórólót magára hagytam. Az újra úgy felszaladt, hogy az alsó élén lévő két műanyag pöcök megint letörött (immár ötödször). Sebaj. Pillanatragasztóval újra összepasszíroztam a részeket. A baj csak az, hogy időm nem lévén a beállításhoz, teljesen életlenre sikeredtek a képek.
Ma reggel azonban újra megjelent a LOCSOLÓAUTÓ. Nem érdekelt ez alkalommal a szúnyogháló. Egy ekkora felbontású objektív, ha egyszer ráfókuszálok az autóra, simán elbánik a szúnyogháló rasztereivel. Így is lett. Végül is három elfogadható kép örökíti meg utcánk fellocsolását. Ha a képre nézel, nem igaz, hogy nem érzed orrodban a párolgó víz illatát.   
Más.
Ha a mai fiatalokkal szót akarsz érteni, meg kell ismerned minél alaposabban a mai szlenget. Néhány kifejezéssel segítségedre lehetek a tájékozódásban. A lista sosincs kész, mindig újabb szavakkal bővül, és igen gyorsan elavulnak a szokott kifejezések. Lássunk hát néhányat, melyet a közelmúltban hallottam.
Iszonyatjó = nagyon jó
Tök állat = nagyon jó
Nekem bejön = tetszik
Nem jön be = nem tetszik
hajlesz = hajléktalan
letarhál egy hajlesz = a h. pénzt kér 
nyaller = stréber, nyalizó
lájkolom = kedvelem, tetszik
diszlájkolom = utálom, ellenszenves
Mindenkinek jó szórakozást – ebben a nagy melegben.

Elindítottam egy újabb albumot, mert a régi eléggé tele lett anyaggal.
A 2011.4 egyelőre elég rutinszerű csattogtatásokat rögzít. Ez abból adódik, hogy alig tartózkodom az utcán. Így azt kapom le, ami adódik az északi franciabalkonról, illetve a déli magyar erkélyről.
Kint 30 fokos szél fúj,
bent 25 fokos ventilátor keveri a levegőt.
87 négyzetméteres a lakás és 2,4 m magas. Ha jól számoltam, a benne kavargó légtömeg jó közelítésben 210 köbméter volna, ha lakásunk puszta falakból állna, de nem így van. Legalább a harmadrészét borítják különféle kinövések, úgymint szekrény, fekvő- és ülőbútorok, asztalok, elektronikus berendezések, háztartási gépek, tömény italok töméntelen mennyiségben. (Utóbbit már csak a poén kedvéért biggyesztettem ide. De ha kérsz valamit inni, mindig akad valami. Magam a gyógyszerek miatt alig kortyintgatok.)
Ma könnyű témát kívánna a nehezen viselhető hőség.
Mesélek.
Középiskolában volt nekünk egy már idős, csupa kedves és igen jámbor szerzetestanárunk. Nekünk földrajzot tanított. Idős úr volt, mindenki Péter bácsinak szólította. (Péter Mihály volt a becsületes neve. R.I.P.) Rendszerint három osztályzatot osztott ki a felelőnek.
Egyet a napi lecke felmondására,
egyet az ismétlő kérdésre, mely csaknem mindig így hangzott: Na, mondd meg nekem, hogy hogy hívják Malajzia fővárosát. Mindenki vágta rá kapásból: Kuala Lumpur.
A harmadikat pedig a földrajzfüzet küllemére, naprakész vezetésére.
Elég sűrűn hallottuk tőle az összefoglaló értékelést: Ötszázötvenöt, mely ugye azt jelentette, hogy mindennel meg van elégedve.
Történt azonban néha, hogy megőrültünk az óráján. Egyszerűen nem bírt velünk, mert valami oknál fogva mi sem bírtunk magunkkal. Ilyenkor a maga módján értékelte a helyzetet:
– Gyerekek, már bocsánat a szóért, de ti ma meg vagytok bolondulva. A tárggyal fogok fegyelmezni. Mától kezdve statárium! Jöjjön ki a táblához XY.
Kijött.
Mondja el, amit feladtam a múlt órán.
Elmondta.
Ismétlő kérdés.
Válaszolt rá.
Értékelés: egyszáztizenegy.
– És most menj helyre!
Teljes némaságban teltek-múltak másodpercek.
Péter bácsi megint megszólalt.
– Na úgy, gyere ki javítani.
Lecke, ismétlő kérdés (Malajzia fővárosa), füzet…
– Na úgy! Ötszázötvenöt – mondta. – Menj helyre.
És folyt az óra tovább, mintha mi sem történt volna.            
Most pedig vissza a valósághoz.
Pörkölődésünk okát nemigen tudom megfejteni.
Edzésben részesülünk?
Bűnhődünk?
Csak így vezethető le földünk légkörének általunk okozott permanens és nagymértékű szennyezése a legkisebb szenvedést okozva?
Vagy térjek vissza az általános megfogalmazáshoz: Az ártatlanok szenvedése a „szeretet ára”?
Nem tudom.
Prohászka Ottokár jegyezte fel naplójába egyik évben, hogy iszonyú szárazság égette a termőföldeket, rajtuk az érésben lévő gabonát. A parasztok a püspökhöz fordultak, hogy imádkozzon esőért. Megtette. Egy hónapig kérte az esőt, majd felhagyott vele.
Égi Gazdánk mást tervezett. Az ő útjai nem a mi útjaink, az ő gondolatai nem a mi gondolataink.
Most a számítógép mellől feltekintve az üvegajtón túlra – látom, hogy bárányfelhők „legelésznek” az égen.
Nekem az Égi Bárány jut róluk az eszembe. Az Égi Bárányról pedig a spirituálé szövege:
/ Szeme csupa könny …  sír a Bárány, / Halld meg odafönt … Égi Bárány, /
/ Halld meg odafönt … bármi vár rám, / Ha halni kell, az égbe térek én. /
/Mit ér a jómód, és a balsors mit árt, / Ha halni kell, az égbe térek én. /
/ Angyal koronát hoz majd énnekem,  / Ha halni kell, az égbe térek én./

Tegnap este befejeztem a Bogár-könyv korrektúráját. Megszerettem a társaságot még akkor is, ha tudom, nem a Szentjánosbogár mozgalom mindennek a teteje, nem mindennek a közepe, de alkalmas lehet arra, hogy elvezesse a gyerekeket az élet fókuszába. Egyben megsajnáltam őket, hogy ez a jóra való társaság, melynek ifitábora tavaly Mezőberényben hatalmas hőség közepette folyt le, idén újra kifogta a kánikulát. Negyedmagammal utaztunk a táborhelyükre, Dunaharasztiba a Mitsubishivel. Még nem volt dél, amikor Soroksáron az út menti digitális kijelző 37 fokot mutatott. Egész reggel azért imádkoztam, hogy a körülmények ellenére jól érezzék magukat a közösen eltöltendő egy hét alatt. Kellemes csalódást jelentett a fogadó plébánia termeinek hűvössége, mely lehetővé teszi, hogy megpihenjenek a nap hevében forgolódó fiatalok.
Ma reggel a zsolozsma egyik különös kitételén nyugtattam a szememet: /Szorongatnak minden oldalról… / körülvettek, mint a méhrajok, / tüzük felém csapott, mint a rőzseláng, / de az Úr nevében porba sújtom őket./  … Örömujjongástól és énektől hangosak az igazak sátrai…/
Az előzőek miatt érthető, hogy próféciát láttam abban, hogy a körülmények megtapasztalása ellenére is hit adta reménységgel tekinthetnek a bogarak a tábor hetére. Mert – bár az időjárás tüze feléjük csap, mint a rőzseláng, az Úr nevében mégis elporlik a hőség fenyegetése, sőt énektől hangosak lesznek az igazak sátrai.
Ezt kívánom a több mint száz gyereknek, s mivel idén is számos tábor indul, valamennyi fiatalnak ezt a pozitív élményt kívánom:
Isten adja, hogy így legyen!

Kihagyásokkal napok óta foglalkozom (birkózom) egy igen testes családlexikon korrektúrájával. Igen részletesen kitér a praenatalis élet fázisaira, arra, hogy értelmes-e a pre-embrió kategória. Mivel normális (nem az üzlet és pénz vonzása által megrontott) szakemberek nyilatkoznak, egybehangzóan állítják (velem együtt), hogy értelmetlen boncolgatás a születés előtti időszakkal való szórakozás, mert attól kezdve, hogy két humán gaméta egyesül, és zigótává, majd a barázdálódás során különféle szakaszokon áthaladva egyre komplexebben mutatja azt, akivé fejlődni akar, minden esetben Istentől akart emberi életté, annak az életszakasznak minden részében emberről kell beszélni, fejlődés alatt álló emberről, akinek jogai vannak, méltósága van és feladata, amire rendeltetett.
Ma reggel az ragadott meg, hogy a folyamatos cserék után én is emberré szervesültem.
Ötmilliárd éves anyagot használó szaporítósejtekből lettem az, amivé lettem;
Ötmilliárd éves anyagot felhasználó ajkakkal beszélek;
Ötmilliárd éves anyagot felhasználó hangszalagjaimat és szájüregemet felhasználva;
Ötmilliárd éves anyagot felhasználó idegsejtjeim teszik lehetővé, hogy gondolatokká álljanak össze azok a témák, melyeket ki szeretnék fejteni;
Ötmilliárd éves anyagot felhasználó szemem elemzi a látható fény tartományába eső anyagi természetű hullámokat és teszi lehetővé a tájékozódást a világban;
Ötmilliárd éves anyagot felhasználó füleim terelik a longitudinális hullámokat dobhártyámhoz, hogy meghalljam, ami meghallható;
Ötmilliárd éves anyagot felhasználó szaglóhámom analizálja a hozzá érkező illatokat, aromás vegyi anyagokat;
Ötmilliárd éves anyagot felhasználó ujjbegyeim simogatnak és fogadják a tapintható impulzusokat, melyeket azok az anyagok gerjesztenek, melyekkel kapcsolatba kerülök;  
Ötmilliárd éves anyagot felhasználó agyam képes önmagára és környezetére reflektálni, valamint elgondolkodni saját egyszeriségén.
… és még sorolhatnám….
Merthogy Valaki mindezeket az eszközöket tervszerűen a rendelkezésemre bocsátotta, és azt szeretné, hogy velem és a hozzám hasonlóan önálló léttel rendelkező szabad teremtményekkel megoszthassa szeretetét.   
Ezen nagyon elcsodálkoztam reggel, mi mást is tehettem volna.
A tetejébe ez a Valaki még üzen is. Ma azt üzeni: „A hajatok minden szála számon van tartva.”
Nincs más dolgunk, mint örök jelenében visszamosolyogni rá, és elfogadni felkínált barátságát, tudni, hogy biztonságban vagyunk az ő országában, mely köztünk van.
Tudni azt, hogy a mi Atyánk a mennyben van, de bennünk is „lakást vett”.
Sose volna szabad szem elől tévesztenünk őt,
sose volna szabad elcsüggednünk,
sose volna szabad szoronganunk attól, hogy mit hoz a mai nap, mit a holnap.
Nem eshet bajunk se ma, se holnap.
Azt hiszem, ez a legtöbb, ami adható.
Ennyi vigasztaló tény hatására akár mosolyoghatnék is.
:)))

Bacsik bácsi létezett, az allegretto ma is létezik, persze nem azonos értelemben mint az alterego. De van, aki keveri. Innen a címbeli idézőjelek.
Bacsik bácsi létezett, s mint korábban megírtam, a múlt század elején telehordatta a pincelakását szénnel. Ott élt a szénkupacok és pókok társaságában, mert azt olvasta az újságban, hogy fogy a világ szénkészlete. És ő egyáltalán nem akart megfagyni. Megtette hát a szükséges lépéseket. Kiszámította, hogy ha 120 évig él, mennyi szénre lesz szüksége.
Ma fagyásról szó sincs. Az előrejelzés szerint 36 fok várható és szikrázó napsütés. Ezért hajnalban mentem az Auchanba, hogy feltankoljak gyümölcsléből és tejből, továbbá zsemléket is hoztam, ha már…
Beállok a „zöldkasszához”. A kisasszony mindenkit figyelmeztet, hogy ez a kassza környezetkímélési szempontok miatt (és mert a műanyagszatyrokért sok adót vetnek ki az üzletközpontra) nem adhat zacskót. Az előttem álló ősz hajú férfinak mondja ezeket, aki közlését készséggel tudomásul veszi. Majd távozva a szomszéd kasszából kitép vagy 40 zacskót. Amit vásárolt, ahhoz rossz esetben is elég lett volna kettő.
A pénztárosnő méltatlankodik, hogy épp az előbb magyarázta el a pasinak, hogy mi–mivel–hogyan függ össze, most meg rablásba kezd.
A közelében álló biztonsági ember odalépett az ősz öreghez, és visszarakatta vele a zacskókat.
Nem tudok másra gondolni, minthogy az öreg félt, hogy idős korára nem lesz elég zacsekja, amit a szemétvödrökbe helyezhet, talán ezért akarta zsákmányolni a stanicliket.
Ez a mentalitás, ez a félelem köti össze Bacsik bácsival kései utódját, aki mintegy alteregója az egykori öregnek (vagy ahogyan papjancsi, a poénlövő mondaná: allegrettója).

Ma csak reggel dugtam ki itthonról az orromat, a mise és egy rövid bevásárlás erejéig. Szép strandidővel riogat a meteorológus, gondolom légkondis stúdiójából. A szép strandidőt kicsit homályosítja az a tény, hogy orvosok szerint 11 és 15 óra között tűnés mindenkinek a napról. Nos, én megtehettem, mert egész nap korrektúráztam. Először nyitott franciabalkon ajtó mellett, majd amikor megcsapott az első forró léghullám, kirekesztettem. Lám, ilyen kirekesztő vagyok. Várom az esti lehűlést, hogy berekesztővé lehessek, mert levegőre azért továbbra is szükségünk van.
Mivel a Szentjánosbogár mozgalom húsz évéről szóló összeállításon dolgoztam, a műszak végére magam is bogár lettem – műbogár. Olvastam fő- és segédbogarakról, házibogarakról, döfönyéről, hátteresről és még ki tudja, mennyi érdekességről. Alighanem nem buknék meg,  ha kikérdezne valaki szentjánosbogár elméletből.
Azért nem árvultunk el szabadságon lévő feleséggel egészen. Beszéltünk QQ-val, emailt váltottam a Seattle-ben élő baráttal, „Beles”-sel. Megtekintettem öcsém lányának riói esküvőjéről a hozzánk is eljutó fotókat.
Most meg várom a levegő hűlését, hogy átszellőztessük a lakást.
Holnapig nem kívánok több betűt látni.