Mickey webnaplója

1. A hatvanas évek elején, már gimnazista koromban, egy novemberi hétvégén haverommal kettesben akartunk Pomázról felzarándokolni Dobogókőre, hogy onnan más úton visszamenjünk Pomázra. Vártam őt, de nem jött. Mint megtudtam – később se. Borongós őszi idő volt, nyirkosság. Szemergett az eső. Bíztam fekete cipzáras felöltőmben. Egyedül vágtam neki a szürkeségnek. Reméltem, hogy eláll az eső, de ez nem az a fajta volt. Csurgott a víz a szemüvegemről a hajamról, átázott a kabátom. Én meg mentem rendületlenül Dobogókőre. Még szerencse, hogy felfelé kellett caplatnom. Így kevéssé fáztam. Azért megörültem, amikor – órák múlva – felérkeztem. A buszmegállóban nem kellett tovább elviselnem a permanens ázást. Az történt ugyanis, hogy egy busz éppen lefelé indult. Millió egyen akartak vele lecsurogni a felhőben leledző Dobogókőről.
Én is.
A kalauznak esélye nem volt rá, hogy a „heringek” között mászkálva behajtsa a viteldíjat.
Rossz lelkiismerettel szálltam fel a járatra, mert tudtam, hogy egy vasam sincs, csak a retúr HÉV-jegy. Ezúttal „megúsztam” a fizetést. (Azt nem mondom, hogy szárazon, hiszen akkor is vizes lettem volna Pomázra érve, ha porszárazon szállok a tömött buszra.)
2. A hatvanas évek második felében a regnumnak évnyitó kirándulása volt. Ilyenkor nem illett megkérdezni: „és ha esik”?
Esett.
A remény hal meg utoljára, és ebben az esetben meghalt.
Zuhogott, amikor a HÉVen beleszaladtuk az esőzónába,
zuhogott, amikor leszálltunk,
zuhogott, amikor Szentendrét valamennyire elhagyva betértünk az erdei ösvényre, és
zuhogott akkor is, amikor a túravezető megálljt parancsolt. 
Valaki feláldozva fél kiló szalonnáját, az általunk sebtében összehordott mázsányi fával hatalmas tüzet rakott. Csak úgy füstölt-lángolt az egész tisztás. Mi meg álltó helyünkben elfogyasztottuk uzsonnánkat, és mindenki strammnak lett kikiáltva.
Ezután szervezetten, fegyelmezetten visszavonultunk.
A kiadós eső pedig hűségesen elkísért bennünket egészen a HÉV-ig.
3. A hetvenes évek elején az Északi-Középhegységben táboroztunk szintén regnumiakkal. Felvertük a sátrakat az általunk kért helyen, melyen meglepően magas volt a fű. Kezdtük letaposni. Jött a mezőőr, vagy ki a csoda, és elég tűrhetetlen hangon ordítozott velünk, hogy a kaszálóban hatalmas károkat okoztunk. (Kb. 400 Ft káruk keletkezett.)
– Hol az engedélyünk? – kérdezte.
– Az nincs, noha időben kértünk. Itt van a kérésünk másolata. Az erdészet alkalmasint hallgatólagos beleegyezését adta a táborveréshez.
Az ember nem tágított. Egy enyhe lejtős részre parancsolt át bennünket.
A táborvezető kölcsön adta a magával hozott biciklit, és megkért, hogy ugorjak már le a kb. 10 km-re lévő erdészetre, tisztázni, miért nem küldtek engedélyt.
Lerobogtam a hegyről az erdőn keresztül. Szerencsére működtek a canga fékjei. Az erdészet elismerte, hogy ők voltak a hunyók, s elnézést kért emberük közönséges viselkedéséért. Hazafelé láttam ám, hogy felhősödik. Aztán éreztem a fák közé érve, hogy zuhog is az eső. Csattognak a villámok, egyik hegy adja át a dörgés zaját a másiknak. Én meg beálltam egy fa tövébe, hogy ha lehet, ne ázzak bőrig. Már nem emlékszem a részletekre (nem csapott csalánba a ménkű), csak arra, hogy mekkora erőfeszítést jelentett a táborhelyre felkúszni a sáros emelkedőn a bringával.
4. Ma „le” kívánkoztam már a korábbi zegernyés napok után a jó levegőre, hogy megjárassam magamat. Elintéztem a szelektív szemetet, el a csekkfeladást, majd kiutaztam a gátra. Itt porszerűen finom szemergés kísért, mígnem a szokott kör után megérkeztem a buszmegállóba. Busszal az üzletközpontba kenyérért. Bántam, hogy kardigánt és hosszúnadrágot vettem, mert kisütött a nap és azonnal ezerrel tűzni kezdett. Jövök ki a kenyérrel. Látom ám, hogy nyugat felől nagy szürkeség közeledik. Be a buszmegállóba, jön a járat. A kérdés immár az maradt, hogy az egy megállónyi buszozás után hazafelé gyalogolván ki fog nyerni: én vagy az eső. Utóbbi győzött. Az első átjáró ház alagútjánál feladtam a versenyt. Megvártam, amíg kiadja mérgét. Amikor elviselhető szintre csökkent az esőzés, hazaindultam. A kapuba érve egy villámmal búcsúzott tőlem a zápor.
Mire ezt a posztot leírtam, egészen kellemes szellős idő kerekedett.

A németekről hallottam nemrégiben, hogy a fiatal házasok 30%-a egyáltalán nem kíván gyermeket szülni, nevelni. Az illető előadó a közigazgatásban dolgozó valaki úgy fogalmazott, hogy a németek népességfogyása visszafordíthatatlan és végük van attól függetlenül, hogy bármiféle jogi lépések meghozatalára határoznák el magukat.
Engem nagyon mellbe vágott ez a megfogalmazás. Ámbátor … lehet benne valami. Elgondolom, hogy mi várható náluk. Korábban azt mondtam volna, hogy eljugoszlávosodás, ma azt, hogy eltörökösödés. Mivel leginkább a törökök telepednek meg náluk. Átveszik a stafétabotot és Németörökországgá, avagy Deutürklanddá lesznek?!
Mi várható nálunk? Kínaiak pótolják a fogyó népességet?    
Visszatérve a németekre, ma egy humoros németóráról számol be valaki a freeblogon. (comenius)
Többek között figyelmünkbe ajánlja a német meg-megújuló szlenget, és a nyelv elangolosodását. Utóbbit egy ezt célzó dallal illusztrálja, melynek a neten való hozzáférését is megadja.
Meghallgattam.
Csakugyan őszinte megfogalmazása az emlegetett jelenségnek.

…a mai fotóm címe.
Persze előbb elmentem a patikába. Otthoni – megelőző műveletek:
1.Kétszer aláírni a recepteket darabonként külön-külön (szabál az szabál: beteg aláírása, átvevő aláírása). Ha ezt egészségesen kellene tennem, garantáltan beteggé lennék a végére (hatvanszor leírva: Gyorgyovich Miklós, képzelheted, milyen firkák születnek).
2. A harminc vényt fajtánként ábécébe raktam, s egymáshoz képest 90 fokkal elfordítottam. Abc-be, hogy a patikusnak ne kelljen összevissza futkosni a pocai között, s elfordítva, hogy az azonos fajtákat egyszerre kezelhesse, mert ez mind idő neki. Inkább legyen jobb körülmények között otthon nekem.
Csakugyan elmentem a patikába, mert arra gondoltam, ha a szokásos 33 fok után most tizenöt fok van, s mellé eső, akkor aligha kerekedik fel más valaki is délidőben, hogy a gyógyszertárba látogasson. Így  is volt.
Szerencsére két személy dolgozott. Az egyiket én kb. negyed óráig lefoglaltam. A másiknál szolgálták ki a ritkásan mégiscsak oda igyekvőket. Műveletek:
1. A patikáriusnő megkeresi, előbányássza készleteiből a kívánt gyógyszerfajtát;
2. megmutatja a leolvasónak a gyógyszerkódot;
3. megmutatja a háziorvos vonalkódját;
4. megmutatja az előhalászott gyógyszer vonalkódját a pénztárgépnek;
5. szignálja a vényt s továbblép.
Nos esetemben ezt megtette legalább harmincszor (három hónapra és kb. tízféle gyógyszert írt fel a doktornő).
6. A vége felé csomagolna.
De most ettől megmentettem. A tételeket folyamatosan a magammal hozott zacskóba halmoztam.
7. Fertályóra elteltével megnyomja az összegző billentyűt, a gép kidobja, hogy havi illetményem öt százalékát rójam le a pirulákért. Biz ez annyi: 3 hóra fizettem 35 000 Ft-ot. Visszaosztva egy hóra, s havi jövedelmemhez arányítva kb. 5-6% ez. Szembesültem pl. azzal, hogy egyik szívgyógyszeremet nem is támogatja az OEP (akinek ez kínai, annak SZTK, s akinek még ez is idegenül hangzik, annak OTI).
Nos a zsákmánnyal hazaérkeztem, s mint az üzemi télapó, puttonyának tartalmát, úgy én is kiszórtam a szatyornyi dobozt az étkező asztalra. (Ezt a műveletet örökítette meg a Megjöttem a patikából c. fotó.) 
Ezután jön Hamupipőke robotja.
1. Fajtánként kihámozom a papírdobozokból a lényeget.
2. Az üres dobozokban hagyom a bennük tárolt valamennyi használati útmutatót, s a dobozokat kilapítom.
3. A kisebbeket beletömöm a nagyobbakba, azokat pedig a legnagyobbakba gyömöszölöm. (Úgy ahogy van, megy a szelektív hulladékgyűjtőbe.)
Nagy jót tenne velem, ha ettől az ismétlődő csuklózástól felmentene valaki pl. azzal, hogy papírdoboz nélkül kapnám a gyógyszert, s ha érdekel, valamiféle azonosító alapján megnézhetem az interneten a kockázatokat és mellékhatásokat.
Megjegyzem, nem érdekel. Érdekelje az orvosokat.
Nos, a drogok terjedelme ezután felére apad.
4. Fajtánként összegumizom őket;
5. Egyszerre kb. egy-egy heti adagot nyomkodok ki belőlük az erre a célra rendszeresített dobozkákba (reggel, délben, este). Nagyon hálás lennék persze azért is, ha ezt a gyógyszertár (gyógyszergyár) végezné, s nekem a beveendő mennyiségekkel kellene csak szórakoznom napjában háromszor egy pohárnyi folyadékkal, hogy ne akadjanak a torkomra ezek a keserűségek.
Mindent egybevéve, ma nem unatkoztam. És most, hogy túl vagyok a negyedéves tortúrán, némileg meg is nyugodtam. Be kell vallanom Nektek: nemszeretem foglalatosság az, amit az előzőekben leírtam. De hát nincs jobb dolgom.
Nincs jobb dolgom?!
Dehogy nincs. Negyed hat van, ilyenkor már be szoktam szedni az esti adagokat. Úgy hogy most megyek.
A Dieu.

-darat lehet velem fogatni.
Pedig nem jól indult a reggel.
Szokás szerint hajnalban ébredtem, kb. 5 óra lehetett, s csodálkoztam rajta, hogy Tücsi még alszik. Megsimiztem a haját, mire felébredt a meglepetéstől.
Én meg – sajnos – visszaaludtam, és azt álmodtam, hogy katona vagyok. Szervezem hazajövetelemet, ráadásul mostani autómmal. De mivel egyik bajtársam is éppen haza készülődik, felajánlottam neki, hogy jöjjön velem. Ám az történt, hogy semmiféle cuccomat nem találtam. Se a körletben, se a folyosón, se valamelyik szekrényben. Ráadásul egyre inkább elbizonytalanodtam. Azon tépelődtem, hogy hol is keressem, mert mint egy Alzheimeres, elfelejtettem azt is, hogy mi hol van. Elkeserítő módon támpont nélkül maradtam. Kerestem a jogsit, a slusszkulcsot, és egyáltalán a cuccomat céltalanul bolyongva. Közben egy másik baka is rám tapadt: Vinném-e őt is haza? Vinném, vinném, persze, ha volna mivel. Egyszer csak egy park lejtős részéhez értem. Gondoltam, a rézsűn levágok az útra. Ám láttam, hogy a lejtő szakadékfélében folytatódik. Mégis kínálkozott átmenetileg menekülés. Egy vízszintes fatörzs nyúlt a meredély szélére. Ráültem lovagló ülésben. Ekkor vettem észre, hogy letelepedésem közben a törzsön keresztben fekvő nehéz lámpavas megbillent és lezuhant az alattunk húzódó flaszteres útra, amelyen számos ember közlekedett. Nagy szerencsémre senkit sem talált el. Azért mégis megsokalltam én ezeket a tipródásokat, és kinyitottam a szememet. És semmi… csak a csend és béke, béke, béke.
Az óra reggel hatot világított, merthogy digitális. Kipattantam az ágyból. 12 perc múlva már T.vel robogtunk a megállóba. Visszafelé friss kifliket vettem a fiataloknak (meg az öregnek) a reggelihez, és irány a mise.
Onnan egyenest a háziorvoshoz.
Szerencsémre csak egy lány ült előttem.
Még nagyobb szerencsémre „jól imádkoztam”: 140-es vérnyomást mért a doktornő.
Ezzel mindketten meg voltunk elégedve.
Neki azért fontos, mert nincs velem komplikáció,
nekem meg azért fontos, mert a jó eredmény lefelé viszi a tenziómat.
Ha magasat mér, az idegesít, és betegnek érzem magamat tőle (Hospitalizál.), így hát tovább emeli.
Megkaptam hát egy negyedévre a recepteket.
Kérdeztem tőle: Mitől vizesedik a lábfejem?
Válasza : A normodipine-től. (Ez vérnyomáscsökkentő. Este-reggel beveszem.) Azt javasolta, hogy ezután csak este szedjem.
Utóbb magamnak feltett kérdés : Ha reggel nem szedem, nem fog emelkedni a vérnyomásom nappal?
Válasz …?
Hazaérve itt találtam még a fiatalokat. Kocsival együtt el az okmányirodába. Elvi vitte a befogadó nyilatkozatot. Mától a lakcímkártyája mutatja: óbudai lett.
Utána kivittem őket a HÉV-hez, hogy kikapcsolódásukhoz hozzátegyem a magamét. Hét végén jönnek haza több napra tervezett kirándulásukról. Rájuk fér a kikapcsolódás. Örülök, hogy elmentek erre a közös  túrára.
Hazafelé vettem utamat. Még csak délelőtt tíz van.   
***
Tegnap jött egy új felkérés a korábban általam megkeresett kiadótól. Szerepeltetnek egy antológiában, ha oldalanként fizetek 14 000 ft-ot, és világnyelvekre fordításonként 29 000 forint/oldal díjat.
Válaszom hasonló volt a múltkorihoz: „T. Kiadó! Ismételt megkeresésükre, megtisztelő ajánlatukra ezúttal is csak azt válaszolhatom: „Ha egy írás nem tartja el magát, akkor ne jelenjen meg.”
Maradok hívük: Gyorgyovich Miklós, ny. szerkesztő
Indoklást nem írtam, de itt elárulom: azért ne jelenjen meg rossz könyv, mert sok fát kell kivágni és feldolgozni azért, hogy végső soron ott porosodjanak a fércművek a boltokban, a kiadók raktáraiban. Értelmetlen pazarlás, miközben a kiadónak tán jó üzlet, hiszen mások előre megfizették a ráfordításait.

Este kilenc felé fordult az idő. Csendesen esni kezdett az eső, majd később letanyázott egy viharfelhő a környékünkön, és egyre-másra szórta a villámokat, csakúgy csattantak. Meglepő módon akadtak köztük egyszeri, visszhang nélküli pattantyúk is, csakugyan úgy szóltak, mintha egyes lövéseket adott volna le valamiféle nagyobb kaliberű fegyver. A villámlások éjfél utánig sem szűntek meg, így hát belealudtam a tartós égzengésbe.
Belealudtam, és azt álmodtam, hogy villámlik és mennydörög szinte folyamatosan, de mindez nem izgat egy pillanatra sem, sőt. Végtelen nyugalommal tölt el az a tudat, hogy semmi rossz nem érhet, hiszen Isten határtalanul szeret, intenzíven gondoskodik rólunk, ezért semmi okunk pánikra, óvintézkedésekre, homlokráncolásra. Ebben az idilli állapotban aludtam végig az éjszaka hátralévő részét.
Ha zuhog, nem zavar, mert a sok korrektori munkám elfoglal. Ha hőség dúl, különösebben az se, mert a ventilátorok – legalábbis eddig – derekasan visszahűtöttek, amennyire kellett. Azért nem bánnám, ha egy kicsit konszolidálódna az időjárás, és elviselhetőbb keretek között maradna.
Körülöttem nagy az élet. Reggel mindenki siet programjára. Sok megoldandó szerveznivaló akad, szoros határidőkkel. ÖKI, Szentjánosbogár-iroda, Szent István Társulat, dokik, átigazolás…
Új élet van kibontakozóban.
Egy új ember.
Ember, aki mint ilyen kedvesebb és értékesebb létező az egész teremtett univerzumnál. Nemrégiben újfent olvastam ezt a meglepő, de igaz kitételt a családlexikont javítgatva. És megint elcsodálkoztam ennek az igazságán.
Nemcsak a verebeknél érünk többet…
Még egy napi hír.
Mica 10 év kihagyás után a billentyűk elé ült, fellapozta rég nem látott zongorakottáját és nosztalgiázott.
Rohan az idő...
Eheu! Fugaces
labuntur anni,

D. Hát ebből /festmény/ nem sok derül ki képernyőn.
M. De kiderül. A
képernyőmön a
képed, a
képeden egy állvány, rajta egy
képpel, a
képre a Balatont
képzelem,
Képzetes ábrázolás-
képpen, mert olyan hosszú és keskeny nyugatról keletre haladva.  Tulajdon-
képpen a tulajdon
képed – sorsára vár.
D. Nem tudtam, hogy te költő is vagy! - -
M. De még mennyire.
És hogy el ne feledkezzem a rímekről, mindjárt a sorok elején kiteszem őket.
:)
Ugye nem vártok sokkal színvonalasabb  posztot tőlem 33 fokos hőségben 43%-os páratartalom mellett.
Nem szeretek szembesülni (sülni szembe) a napon mért hőmérsékletekkel. Ma a Mechwart téren a digitális kijelező 43C-fokot mutatott. Ettől a látványtól olyan ideges lesz az ember, hogy még többnek véli, miközben azon mélázik félkótyagosan, hogy egyáltalán hogy lehet ezt élve kibírni.
Jó hírem is van.
Már duzzadnak a ház tövébe ültetett fügefa egyes termései.

Hétfő.
Hajnal.
Melegem van … elegem van ... az ágyból. Fél hatkor nem tűrtem tovább.
Kipattantam egy dupla feketére, (és a reggeli tablettákra).
Akkor fordult az idő.
Elkezdett lengedezni egy kis északi fuvallat. Most se sokkal erősebb, mégis átszellőztette a lakást, benne engem. Megindult a forróság oldása.
Nekifogtam egy szócikk korrektúrájának.
Szubszidiaritás.
Többször belealudtam.
Dögunalom ez az anyag.
A kövirózsa virágja kezd termőre fordulni, szára elsárgul, száradozik. Kivágom, inkább a földben jeleskedjenek az utódok.
Reggel többen panaszkodnak fejfájásról.
Utálják a szelet.
Én meg éppen áldottnak gondolom: kedvenc közegem a szellős idő.
Olyan ellentétes két tábor ez, mint a parasztoké és a turistáké.
Előbbi esőért, utóbbi napos időért imádkozik.
(Lehet, hogy én is a hűvösödés miatt aludtam el munka közben?)
De mégse.
Sebtében megtisztítottam a korábbi esők verte ablakokat a szennytől. Legalább a következő esőzésig tiszta benyomást keltenek.
Nézek ki az erkélyajtón. Jönnek a méhek a kövirózsa virágjára, de nem találják.
A csonkot nem szeretik.
Most mi lesz?
Visszatérnek üresjáratban a kaptárhoz és eltáncolják, hogy valami vadbarom eltüntette nektárlelőhelyüket?
Nos, a méhek táncáról ugrott be nekem egy hétindító zene: a Felhívás keringőre.
Akinek olyan szerencséje van, munkába indul, akinek meg olyan, nem indul sehová. Mindenesetre létezik ez a zene, amelytől jobb kedvvel indulhatunk neki a hétnek.
Hiszen még semmi sincs készen, a világ olyan, amilyen, s arra vár, hogy a magunk módján (újra) teremtsük.
Nosza youtube, keresem a Weber-zenét.
Bennem már szól, de fizikálisan is hallgatni akarom: Csakugyan annyira feldob-e, mint ahogy belül érzem. Megtalálom zongorás variációját. Itt
Meghallgatom. Nem okoz csalódást. Hallod a háromnegyedes lüktetést a füledben?
Akkor jó.
Ez felébreszt, kedvet támaszt, doppingol, vidámít, endorfint termel, feldob.
Vele indul a hetem.
Van egy kásahegynyi szócikk, mely feldolgozásért kiált. Hát akkor
„ugorgyunk”!!!

Tegnap a „szépséges” Szentjánosbogár-könyv korrektúráját emlegettem. Számos részét ideidézhetném, pl., hogy mekkora ajándéknak élte meg egy férfi, hogy imát énekeltek fölötte, hogy valaki a szokott „bogár-mentalitás”-ának köszönhette, hogy felvették egy állásinterjú alkalmával, mert tudott viselkedni, kommunikálni, megértőnek lenni, team-munkát végezni.
Itt csak egyet idézek meg hát a sok történet közül. Ha majd megjelenik a könyv, lehet benne tovább csemegézni.     
„A játékok alapvetően – bár nemcsak – a jó hangulat megteremtésének, hanem az életben máshol is megtapasztalható nehéz helyzetek megoldásának egyik hasznos eszköze: „Ami mindig és egyre élénkebben megjelent előttem, az egy svájci délután. Au-pairként voltam ott mindössze egy-másfél hónapja, amikor majdhogynem hirtelen, egy parti alkalmával két gyerek helyett tizenvalahány tombolt franciául és németül a játszószobában. Néhányan kisebbek, mint a legkisebb gyerekek a [bogár-] táborban, átlagosan kicsit neveletlenebbek, és sokkal hangosabbak. Reménytelen helyzetnek ítéltem. Aztán egyszer mégiscsak a kezembe vettem az irányítást, elkezdtünk egy-két egyszerűbb Bogár-játékot játszani.
Csend lett.
Figyeltek.
Új játékot kértek.
Már nem tudom, meddig játszottunk, de én minden pillanatot csodának értem meg. Másnap meg is írtam a Bogárlistára, mert ez olyan élmény volt, ami nemcsak nekem szólt, hanem mindannyiunknak.” (Borka).

1. Az (ismert?)anekdota szerint a bohóc elmegy a pszichológushoz, mert úgy érzi, hogy depi lett. A pszichológus azt ajánlja neki, hogy látogassa meg az éppen a városukban fellépő vándorcirkusz műsorát. Abban egy olyan mesteri bohóc szerepel, aki magát is biztosan jó kedvre deríti. Mire a páciens.
Tudok róla, én vagyok az a bohóc.
A zárójeles ismert szó meg annak szól, hogy ha tényleg ismert, akkor minek írom le, ha meg nem az, akkor miért írom ismertnek.
A tudás nem tudás kérdéséről is szól egy anekdota. Anyám története:
A tanító néni mesélne az osztálynak. El is kezdi: Tudjátok, gyerekek... azok nagyon a kedvében akarnak járni a pedagógusnak, ezért rávágják kórusban: Tudjuuuuk!
- No, hát, ha tudjátok, akkor nem is mesélem el a mesét!

Ismételten két könyvön dolgozom. Ma korrektúráztam másodszor a Szentjánosbogár közösség szép könyvét. Ebben találkoztam többek között azzal a gondolattal, melyet a 80-as évek végén egy általam szerkesztett INFORMÁLIS KÖRLEVÉL-ben jegyeztem le. Ha van ötünknek egy-egy almája, és kicseréljük őket, akkor ugyanannyi almája lesz mindnyájunknak, mint volt. De ha öten megosztjuk egymással egy-egy használható ötletünket,akkor mind az
ötünknek
öt-öt
ötlete lesz.
Érdekes módon kapcsolódik az általam javítgatott lexikon egyik szövege az előzőekhez. Az egyik szócikk írója elöljáróban lejegyzi azt a mesét, melyet kínai meseként magam is megfogalmaztam, és melyet A Szív Szentjánosbogár rovata hozott le. (T. Worowska kérte, hadd közölje.) Emlékezetem szerint ez volt az első cikk, mely a jezsuita lapban részemről megjelent 1993 áprilisában. (Idén lett nagykorú a cikk. J) A mese zanzáját megadom, miként elmeséltem az ötletről szóló eszmefuttatást is.
A pokolban muszáj mindenkinek 3 méteres villát használni az étkezéshez. A pokolfajzatok azonban mindhiába törik magukat körülülve az asztalt, hogy az eszméletlen hosszú villával saját szájukhoz közelítsék az ételt és az italt. A mennyországban ugyanez a helyzet, csakhogy ott senkit sem érdekel a maga szempontja. A hosszú villákkal az asztal felett átnyúlva egymást kínálgatják étellel itallal. Míg az előzőek folyamatosan éhenhalnak, ez utóbbiak gondtalanul örvendenek egymásnak.
Megjegyzem, hogy délelőtt sem unatkoztunk. Összeállítottunk egy félkész hintát az unokák számára. Hátha szeretnek lengedezni. Mivel nem voltam mászkálni, ma ez az egyetlen fotóm témája is.