Mickey webnaplója

-darat lehet velem fogatni.
Pedig nem jól indult a reggel.
Szokás szerint hajnalban ébredtem, kb. 5 óra lehetett, s csodálkoztam rajta, hogy Tücsi még alszik. Megsimiztem a haját, mire felébredt a meglepetéstől.
Én meg – sajnos – visszaaludtam, és azt álmodtam, hogy katona vagyok. Szervezem hazajövetelemet, ráadásul mostani autómmal. De mivel egyik bajtársam is éppen haza készülődik, felajánlottam neki, hogy jöjjön velem. Ám az történt, hogy semmiféle cuccomat nem találtam. Se a körletben, se a folyosón, se valamelyik szekrényben. Ráadásul egyre inkább elbizonytalanodtam. Azon tépelődtem, hogy hol is keressem, mert mint egy Alzheimeres, elfelejtettem azt is, hogy mi hol van. Elkeserítő módon támpont nélkül maradtam. Kerestem a jogsit, a slusszkulcsot, és egyáltalán a cuccomat céltalanul bolyongva. Közben egy másik baka is rám tapadt: Vinném-e őt is haza? Vinném, vinném, persze, ha volna mivel. Egyszer csak egy park lejtős részéhez értem. Gondoltam, a rézsűn levágok az útra. Ám láttam, hogy a lejtő szakadékfélében folytatódik. Mégis kínálkozott átmenetileg menekülés. Egy vízszintes fatörzs nyúlt a meredély szélére. Ráültem lovagló ülésben. Ekkor vettem észre, hogy letelepedésem közben a törzsön keresztben fekvő nehéz lámpavas megbillent és lezuhant az alattunk húzódó flaszteres útra, amelyen számos ember közlekedett. Nagy szerencsémre senkit sem talált el. Azért mégis megsokalltam én ezeket a tipródásokat, és kinyitottam a szememet. És semmi… csak a csend és béke, béke, béke.
Az óra reggel hatot világított, merthogy digitális. Kipattantam az ágyból. 12 perc múlva már T.vel robogtunk a megállóba. Visszafelé friss kifliket vettem a fiataloknak (meg az öregnek) a reggelihez, és irány a mise.
Onnan egyenest a háziorvoshoz.
Szerencsémre csak egy lány ült előttem.
Még nagyobb szerencsémre „jól imádkoztam”: 140-es vérnyomást mért a doktornő.
Ezzel mindketten meg voltunk elégedve.
Neki azért fontos, mert nincs velem komplikáció,
nekem meg azért fontos, mert a jó eredmény lefelé viszi a tenziómat.
Ha magasat mér, az idegesít, és betegnek érzem magamat tőle (Hospitalizál.), így hát tovább emeli.
Megkaptam hát egy negyedévre a recepteket.
Kérdeztem tőle: Mitől vizesedik a lábfejem?
Válasza : A normodipine-től. (Ez vérnyomáscsökkentő. Este-reggel beveszem.) Azt javasolta, hogy ezután csak este szedjem.
Utóbb magamnak feltett kérdés : Ha reggel nem szedem, nem fog emelkedni a vérnyomásom nappal?
Válasz …?
Hazaérve itt találtam még a fiatalokat. Kocsival együtt el az okmányirodába. Elvi vitte a befogadó nyilatkozatot. Mától a lakcímkártyája mutatja: óbudai lett.
Utána kivittem őket a HÉV-hez, hogy kikapcsolódásukhoz hozzátegyem a magamét. Hét végén jönnek haza több napra tervezett kirándulásukról. Rájuk fér a kikapcsolódás. Örülök, hogy elmentek erre a közös  túrára.
Hazafelé vettem utamat. Még csak délelőtt tíz van.   
***
Tegnap jött egy új felkérés a korábban általam megkeresett kiadótól. Szerepeltetnek egy antológiában, ha oldalanként fizetek 14 000 ft-ot, és világnyelvekre fordításonként 29 000 forint/oldal díjat.
Válaszom hasonló volt a múltkorihoz: „T. Kiadó! Ismételt megkeresésükre, megtisztelő ajánlatukra ezúttal is csak azt válaszolhatom: „Ha egy írás nem tartja el magát, akkor ne jelenjen meg.”
Maradok hívük: Gyorgyovich Miklós, ny. szerkesztő
Indoklást nem írtam, de itt elárulom: azért ne jelenjen meg rossz könyv, mert sok fát kell kivágni és feldolgozni azért, hogy végső soron ott porosodjanak a fércművek a boltokban, a kiadók raktáraiban. Értelmetlen pazarlás, miközben a kiadónak tán jó üzlet, hiszen mások előre megfizették a ráfordításait.

Este kilenc felé fordult az idő. Csendesen esni kezdett az eső, majd később letanyázott egy viharfelhő a környékünkön, és egyre-másra szórta a villámokat, csakúgy csattantak. Meglepő módon akadtak köztük egyszeri, visszhang nélküli pattantyúk is, csakugyan úgy szóltak, mintha egyes lövéseket adott volna le valamiféle nagyobb kaliberű fegyver. A villámlások éjfél utánig sem szűntek meg, így hát belealudtam a tartós égzengésbe.
Belealudtam, és azt álmodtam, hogy villámlik és mennydörög szinte folyamatosan, de mindez nem izgat egy pillanatra sem, sőt. Végtelen nyugalommal tölt el az a tudat, hogy semmi rossz nem érhet, hiszen Isten határtalanul szeret, intenzíven gondoskodik rólunk, ezért semmi okunk pánikra, óvintézkedésekre, homlokráncolásra. Ebben az idilli állapotban aludtam végig az éjszaka hátralévő részét.
Ha zuhog, nem zavar, mert a sok korrektori munkám elfoglal. Ha hőség dúl, különösebben az se, mert a ventilátorok – legalábbis eddig – derekasan visszahűtöttek, amennyire kellett. Azért nem bánnám, ha egy kicsit konszolidálódna az időjárás, és elviselhetőbb keretek között maradna.
Körülöttem nagy az élet. Reggel mindenki siet programjára. Sok megoldandó szerveznivaló akad, szoros határidőkkel. ÖKI, Szentjánosbogár-iroda, Szent István Társulat, dokik, átigazolás…
Új élet van kibontakozóban.
Egy új ember.
Ember, aki mint ilyen kedvesebb és értékesebb létező az egész teremtett univerzumnál. Nemrégiben újfent olvastam ezt a meglepő, de igaz kitételt a családlexikont javítgatva. És megint elcsodálkoztam ennek az igazságán.
Nemcsak a verebeknél érünk többet…
Még egy napi hír.
Mica 10 év kihagyás után a billentyűk elé ült, fellapozta rég nem látott zongorakottáját és nosztalgiázott.
Rohan az idő...
Eheu! Fugaces
labuntur anni,

D. Hát ebből /festmény/ nem sok derül ki képernyőn.
M. De kiderül. A
képernyőmön a
képed, a
képeden egy állvány, rajta egy
képpel, a
képre a Balatont
képzelem,
Képzetes ábrázolás-
képpen, mert olyan hosszú és keskeny nyugatról keletre haladva.  Tulajdon-
képpen a tulajdon
képed – sorsára vár.
D. Nem tudtam, hogy te költő is vagy! - -
M. De még mennyire.
És hogy el ne feledkezzem a rímekről, mindjárt a sorok elején kiteszem őket.
:)
Ugye nem vártok sokkal színvonalasabb  posztot tőlem 33 fokos hőségben 43%-os páratartalom mellett.
Nem szeretek szembesülni (sülni szembe) a napon mért hőmérsékletekkel. Ma a Mechwart téren a digitális kijelező 43C-fokot mutatott. Ettől a látványtól olyan ideges lesz az ember, hogy még többnek véli, miközben azon mélázik félkótyagosan, hogy egyáltalán hogy lehet ezt élve kibírni.
Jó hírem is van.
Már duzzadnak a ház tövébe ültetett fügefa egyes termései.

Hétfő.
Hajnal.
Melegem van … elegem van ... az ágyból. Fél hatkor nem tűrtem tovább.
Kipattantam egy dupla feketére, (és a reggeli tablettákra).
Akkor fordult az idő.
Elkezdett lengedezni egy kis északi fuvallat. Most se sokkal erősebb, mégis átszellőztette a lakást, benne engem. Megindult a forróság oldása.
Nekifogtam egy szócikk korrektúrájának.
Szubszidiaritás.
Többször belealudtam.
Dögunalom ez az anyag.
A kövirózsa virágja kezd termőre fordulni, szára elsárgul, száradozik. Kivágom, inkább a földben jeleskedjenek az utódok.
Reggel többen panaszkodnak fejfájásról.
Utálják a szelet.
Én meg éppen áldottnak gondolom: kedvenc közegem a szellős idő.
Olyan ellentétes két tábor ez, mint a parasztoké és a turistáké.
Előbbi esőért, utóbbi napos időért imádkozik.
(Lehet, hogy én is a hűvösödés miatt aludtam el munka közben?)
De mégse.
Sebtében megtisztítottam a korábbi esők verte ablakokat a szennytől. Legalább a következő esőzésig tiszta benyomást keltenek.
Nézek ki az erkélyajtón. Jönnek a méhek a kövirózsa virágjára, de nem találják.
A csonkot nem szeretik.
Most mi lesz?
Visszatérnek üresjáratban a kaptárhoz és eltáncolják, hogy valami vadbarom eltüntette nektárlelőhelyüket?
Nos, a méhek táncáról ugrott be nekem egy hétindító zene: a Felhívás keringőre.
Akinek olyan szerencséje van, munkába indul, akinek meg olyan, nem indul sehová. Mindenesetre létezik ez a zene, amelytől jobb kedvvel indulhatunk neki a hétnek.
Hiszen még semmi sincs készen, a világ olyan, amilyen, s arra vár, hogy a magunk módján (újra) teremtsük.
Nosza youtube, keresem a Weber-zenét.
Bennem már szól, de fizikálisan is hallgatni akarom: Csakugyan annyira feldob-e, mint ahogy belül érzem. Megtalálom zongorás variációját. Itt
Meghallgatom. Nem okoz csalódást. Hallod a háromnegyedes lüktetést a füledben?
Akkor jó.
Ez felébreszt, kedvet támaszt, doppingol, vidámít, endorfint termel, feldob.
Vele indul a hetem.
Van egy kásahegynyi szócikk, mely feldolgozásért kiált. Hát akkor
„ugorgyunk”!!!

Tegnap a „szépséges” Szentjánosbogár-könyv korrektúráját emlegettem. Számos részét ideidézhetném, pl., hogy mekkora ajándéknak élte meg egy férfi, hogy imát énekeltek fölötte, hogy valaki a szokott „bogár-mentalitás”-ának köszönhette, hogy felvették egy állásinterjú alkalmával, mert tudott viselkedni, kommunikálni, megértőnek lenni, team-munkát végezni.
Itt csak egyet idézek meg hát a sok történet közül. Ha majd megjelenik a könyv, lehet benne tovább csemegézni.     
„A játékok alapvetően – bár nemcsak – a jó hangulat megteremtésének, hanem az életben máshol is megtapasztalható nehéz helyzetek megoldásának egyik hasznos eszköze: „Ami mindig és egyre élénkebben megjelent előttem, az egy svájci délután. Au-pairként voltam ott mindössze egy-másfél hónapja, amikor majdhogynem hirtelen, egy parti alkalmával két gyerek helyett tizenvalahány tombolt franciául és németül a játszószobában. Néhányan kisebbek, mint a legkisebb gyerekek a [bogár-] táborban, átlagosan kicsit neveletlenebbek, és sokkal hangosabbak. Reménytelen helyzetnek ítéltem. Aztán egyszer mégiscsak a kezembe vettem az irányítást, elkezdtünk egy-két egyszerűbb Bogár-játékot játszani.
Csend lett.
Figyeltek.
Új játékot kértek.
Már nem tudom, meddig játszottunk, de én minden pillanatot csodának értem meg. Másnap meg is írtam a Bogárlistára, mert ez olyan élmény volt, ami nemcsak nekem szólt, hanem mindannyiunknak.” (Borka).

1. Az (ismert?)anekdota szerint a bohóc elmegy a pszichológushoz, mert úgy érzi, hogy depi lett. A pszichológus azt ajánlja neki, hogy látogassa meg az éppen a városukban fellépő vándorcirkusz műsorát. Abban egy olyan mesteri bohóc szerepel, aki magát is biztosan jó kedvre deríti. Mire a páciens.
Tudok róla, én vagyok az a bohóc.
A zárójeles ismert szó meg annak szól, hogy ha tényleg ismert, akkor minek írom le, ha meg nem az, akkor miért írom ismertnek.
A tudás nem tudás kérdéséről is szól egy anekdota. Anyám története:
A tanító néni mesélne az osztálynak. El is kezdi: Tudjátok, gyerekek... azok nagyon a kedvében akarnak járni a pedagógusnak, ezért rávágják kórusban: Tudjuuuuk!
- No, hát, ha tudjátok, akkor nem is mesélem el a mesét!

Ismételten két könyvön dolgozom. Ma korrektúráztam másodszor a Szentjánosbogár közösség szép könyvét. Ebben találkoztam többek között azzal a gondolattal, melyet a 80-as évek végén egy általam szerkesztett INFORMÁLIS KÖRLEVÉL-ben jegyeztem le. Ha van ötünknek egy-egy almája, és kicseréljük őket, akkor ugyanannyi almája lesz mindnyájunknak, mint volt. De ha öten megosztjuk egymással egy-egy használható ötletünket,akkor mind az
ötünknek
öt-öt
ötlete lesz.
Érdekes módon kapcsolódik az általam javítgatott lexikon egyik szövege az előzőekhez. Az egyik szócikk írója elöljáróban lejegyzi azt a mesét, melyet kínai meseként magam is megfogalmaztam, és melyet A Szív Szentjánosbogár rovata hozott le. (T. Worowska kérte, hadd közölje.) Emlékezetem szerint ez volt az első cikk, mely a jezsuita lapban részemről megjelent 1993 áprilisában. (Idén lett nagykorú a cikk. J) A mese zanzáját megadom, miként elmeséltem az ötletről szóló eszmefuttatást is.
A pokolban muszáj mindenkinek 3 méteres villát használni az étkezéshez. A pokolfajzatok azonban mindhiába törik magukat körülülve az asztalt, hogy az eszméletlen hosszú villával saját szájukhoz közelítsék az ételt és az italt. A mennyországban ugyanez a helyzet, csakhogy ott senkit sem érdekel a maga szempontja. A hosszú villákkal az asztal felett átnyúlva egymást kínálgatják étellel itallal. Míg az előzőek folyamatosan éhenhalnak, ez utóbbiak gondtalanul örvendenek egymásnak.
Megjegyzem, hogy délelőtt sem unatkoztunk. Összeállítottunk egy félkész hintát az unokák számára. Hátha szeretnek lengedezni. Mivel nem voltam mászkálni, ma ez az egyetlen fotóm témája is.

Aki porszívózik, az ne internetezzen, s aki internetezni óhajt, az ne porszívózzon. Nem akarok sokat szívózni ezzel az enigmával: a lényeg a lényeg. Tegnap porszívóztam, aztán leültem megírni egy újabb posztot. Megírtam, aztán mérgelődtem egy sort, hogy már megint elment az internet. Mérges voltam a szolgáltatóra, s kívántam neki, hogy éppen annyi öröme legyen a net használatából, mint nekem, amikor fal tornyosul a világhálóra kapaszkodás előtt.
Ma aztán a Bill Gates-módszerhez folyamodott Tücsi. Kihúzta az internet-csatlakozást, majd újra bedugta. [aki még nem hallotta, a sivatagban három rossz kocsi ácsorog. Az elsőt egy amerikai vezeti. Kiszáll, megtisztítja a karburátort, és elindul. A német is kiszáll a magáéból, feltölti a tankot és elrobog. Billy Gates kocsija is elromlott. Kiszáll a kocsiból, majd visszaszáll, és a kocsi megjavul. /utalás arra, hogy a makrancos Microsoft gyógyításának egyik bevált módszere ez: Kikapcsolni a gépet és újraindítani/]
Nem zárom ki, hogy porszívózás közben mozdult el valamelyik kábel a csatlakozónál. Pedig óvatos vagyok a modem környékén. Mindenesetre Tücsi manővere eredményesnek bizonyult: Lőn internet.
A hidegfront lassan megadja magát a nyári napmelegnek. Nem is dugom ki az orromat az erős sugárzásra, annál is inkább, mert újabb felkérés érkezett, hogy vessek néhány gyógyító pillantást a Szentjánosbogár mozgalom-könyv betördelt lapjaira. Teszek, így hát a napon hátralévő ideje ennek szól.
Aki teheti menjen strandra, és keressen egy árnyékos placcot, ha nem akar leégni, mert napon heverészni „tiszta égő”.
A tiszta égőről jut eszembe: Nem tudom, a múltkor a szleng-szavak között szerepeltettem-e a neccest. Most bevetettem szakszóként a lexikon javítgatása közben. Két – számomra érthetetlen – mondat mellé írtam ezt a terminus technicust: „Necces” mondat. Ami azt jelenti, hogy megfogalmazásuk „tiszta gáz”, valami nem stimmel velük. Megfejthetetlen tartalmúak. Vagy azért, mert aki a szócikket írta, annak „lement a redőnye”, vagy a fordító volt ennél a mondatnál „agyilag zokni”.
Az idézőjeles fogalmak mehetnek a retro-szótárba.

„Ilyen ember kell nekünk, ilyen ember pompás,
kinek feje éjjel-nappal világító lámpás.”
– vidámkodnak a Nickleby Miklós hősei Dickens regényében kopasz barátjukon.
Az én szituációmban és az egész napja tartó hidegfront hűs szelére átfordítva ezt fogalmaztam meg magamnak (és Nektek):
Ilyen idő kell nekünk, ilyen idő pompás
kinek szele mindeneket felüdítő forrás.
Mondtam is a Tücsinek, hogy igazán azt szeretném, ha életem hátralévő részében maradna ez a kellemes idő. Ám ismerve a frontok néhány napos időtartamát, alighanem mégsem jó ötlet, hogy életem hátralevő része ilyen gyorsan  leperegjen.
Mindenesetre a dagadtakat és az időseket, valamint az idős dagadtakat, és betegeket megrostálja a forróság. Elvégzi azt a feladatot, amit más földrészen korábban a kókuszdiófa. Felkergették rá az öreget, és huszonnégy órát kellett fenn töltenie. Ha leesett, akkor több probléma nem volt az etetésével, ha kibírta élve, akkor elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy gondoskodjék magáról a következő évben.
Vannak még egyéb hajmeresztő történeteim pl. a japánokról, akik a havasokba küldték az öregeket egy napi hideg élelemmel stb., stb. de inkább abbahagyom.
Ma jócskán beleharaptam a lexikon csiszolgatásába. Olyan mint a kásahegy. Nincs vége-hossza, és egyformán elméleti.      
Viszont nagy öröm is ért. Éváék szép képeket küldtek a hatodik unoka fejlődéséről. Már egész hölgy. Feltenném a blogba, de ezt a ziccert elorozta a technikai szűkösség. Egyszer kértem – és kaptam – bővítést. De a képek olyan nagy felbontásúak, hogy nem tudja elviselni a blogom, hogy naponta lógjanak rajta fotók. Már egyet se visel el.
Kár.
Így az marad, hogy mesélek Flóráról.
Kicsit rövidebb a haja, mint az enyém,
ugyanannyi foga van, mint nekem, és
ő magácska vadonatúj – teli van élettel és mosolyog.
Isten éltesse!   

Vigyáznunk kell a neves emberek kijelentéseivel.
Ma reggel hallgatom a rádiót. Escrivá gondolataiból szemezgetnek. Escrivá kb. ezt gondolja, sajnos mondja is: Aki nem tárja fel magát teljes mélységben lelki vezetőjének, az gyáva. Szerintem árnyaltabb ez a kérdés ahhoz, hogy egy mondattal le lehessen tudni.
Minap hallgatom egyik jeles és neves hitszónok dörgedelmes előadását, melynek az elején falháborodottan kijelenti, hogy papi életének legnagyobb fájdalma, hogy olyan emberek és asszonyok, akik egész életükben a rózsafüzért pörgették, bűnvallomásuk során efféle kitételt tesznek: A fiamat elvette az Isten. Be kell vallanom, itt kikapcsoltam az adást, nem kívántam tovább hallgatni. A szónok úgy véli, hogy ezek az emberek kétségbe vonják Isten jóságát, Krisztus feltámadását, és akkor minek az egész vallásosdi. Miért nem azt mondják, hogy magához vette.
Úgy gondolom, hogy a szónoknak nincs igaza, nincs oka dühösködésre sem.
– Jób kifakad az őt ért megannyi megpróbáltatás hatására. Barátai, ismerősei szemére hányják viselkedését, hogy szégyellje magát, amiért kifakad az Úr ellen. Isten pedig tudtára adja, hogy vele (Jóbbal) ért egyet, barátai meg szemforgatók, hiszen  nem őket érte a sokszoros gyász.
– Krisztus könnyekre fakadt, amikor megtudta, hogy Lázár meghalt. Másokat pedig (akiket magához vett az Isten) feltámasztott, életre keltett. Erre legfeljebb rácsodálkozni lehet, magyarázni fölösleges.
– Ha a nép egyszerű gyeremeke azt mondja, hogy elvette tőle az Isten, akkor igazat mond.
Ha azt mondom, hogy Józsi elvette a lányomat, akkor igazat mondok, örülök neki, noha elvette. Hadd tegyem hozzá, hogy e kijelentésnek szinonimája a magához vette megfogalmazás. (József magához vette Máriát.) Csaknem mindegy, hogy melyiket alkalmazom. Ez pusztán nyelvérzék kérdése.
– De még ha pontatlanul fogalmazott is a nép egyszerű gyermeke, nem volna szabad cikizni miatta. Végül is nem végzett teológiát.
– A dühös artikulálást hallva minduntalan arra gondolok, hogy az emberiség túlnyomó többsége igen messze áll a lelki emelkedettségtől. Mégis, valamennyiüket, valamennyiünket egyaránt szereti az Isten, Aki maga a Szeretet. Vajon a keresők, a tévelygők egy ilyen beszéd hatására közelebb kerülnek-e ahhoz, hogy megváltozzanak?
Nem.
Taszítani fogja őket.
– A szónok szembemegy valamennyi gyászolóval, akik valahogyan megfogalmazzák a bennük keletkező űrt, az elvesztett (szem elől vesztett) hozzátartozók halála kapcsán.
Hadd tegyem hozzá, ha egy ember haragudni akar, akkor haragudni fog.
Ezt véltem az illető szónok patetikus kirohanásán is.