Mickey webnaplója

Tegnap Angyalföldön lófráltam egy rokonlátogatás kapcsán. Az Árpád-hídtól indulva sétáltam a Dráva utca felé. Lefotóztam néhány jellegzetesen jellegtelen épületet, melyek az egykor itt állt, és szépen formált Rézhengermű helyére épültek. Ha nem lett volna olyan hideg, talán többet időztem volna ott, hogy megmutassam a villanytelep ugyancsak szépen formált és ma is meglévő épületegyüttesét.
Ma viszont talán a legutolsó hivatalos gesztusként a nyóckerben jártam, hogy leadjam volt munkahelyemen az általam aláírt adónyomtatványokat, meg a szerződésbontásunk papírjait. Ma is hideg volt, ezért nem vettem irányt a tegnap emlegetett Lechner Ödön tervezte épület megörökítésére, de elkutyagoltam a Ferenciek tere irányába. Mostani posztom azokról a benyomásokról szól, melyek ma értek képzőművészetice.
Mindjárt a Lőrinc pap téren lencsevégre kaptam Feszty Masa szépséges Úti Boldogasszony c. képét távolabbról és közelebbről is. Sajnos az üvege befénylett valamennyire, így a Jézus Szíve-templom téglái tarkázzák a hátteret. De még így is megkapóan szép ez a magyar kép a Szűzanyával – karján a kicsi Jézussal. Korábban már írtam róla, hogy minden útjuk előtt imádkoznak a jezsuiták az úti Boldogasszony közbenjárásáért, hogy meg is érkezzenek oda, ahová utazni készültek.
Útközben érintettem alma materemet, a Mikszáth teret, ahol ma is áll és működik a piarista gimnázium elég lepukkant épületben. A Mikszáth téren még két fotót készítettem a helyrehozott nagy házakról.
Majd a Henszlmann téren lefényképeztem egy eredeti állapotába visszahozott „zöldvillamos”-t, egy nyilvános illemhelyet. Lám ezt a házikót nézve megint tudtam, hogy hol járok. Miként akkor is, amikor ránézek az egyetemi templomra, mely mellett meglepő módon ott ágaskodik Kisfaludy Stróbl Zs. szobra, A lány a pálmaággal, melyet még véletlenül se neveztünk otthon soha felszabadulási emlékműnek, csak virágárus lánynak.
Továbbhaladva lekaptam a Ferenciek terén 1909-ben felhúzott épületet, mely ugyancsak igényes kialakítású (belül a párizsi udvarral, alul kívül a Jégbüfével. Érzitek az onnan kiszellőzködő párák illatát?)
Végül pedig a Matild-Klotild ikerépületeket, melyek elegáns paloták. (A Matild-p.-ban dolgoztam. Belül is szépen kialakított terek voltak.) Ha a két épületet látom, megint csak tudom, merre kószálok a világon.
Még egy figyelemre méltó valamit tartottam érdemesnek lekattintani. Ez pedig a Liszt-év plakátja. A LISZT szó megformálása eltéveszthetetlenül zongorabillentyűk képét idézi fel bennünk, mint ahogy csakugyan nehéz volna a komponista és zongoravirtuóz Liszt Ferencet a zongora képzetének a társítása nélkül felidézni.
Rég nem láttam ennyire szűkszavú igazán jó plakátot. Egy évtizedekkel korábbi német folyóirat kétkolumnás hirdetése fogható a most fotózotthoz. Ezt meg tudom mutatni, mert ennyiből állt:
s c h r e I B M a s c h i n e
Igaz, hogy a két oldalon fehér alapon fekete betűkkel átlósan írva, teljesen kifuttatva a lap szélekig.
Zseniális IBM-plakát egy igazán jófajta írógépcsaládról.

Ha a vár sziluettjére nézek, tudom, hol vagyok.
Ha az Iparművészeti Múzeum magyaros stílusára nézek (Lechner Ödön), tudom, hogy hol vagyok.
Ha a Balaton-parton sorakozó sárga homlokzatú zöldre festett ajtókkal, ablakokkal készült nyaralókra nézek, tudom, hol vagyok.
Ha kezembe kerül egy fotó a Wekerle-telepről (Kós Károly), tudom, hogy hol vagyok.
Ha a paksi új templomot látom (Makovecz Imre), szintén tudom, hogy hol vagyok.   
De ha a Pomáz határában készült kápolnácskát látom, szintúgy tudom, merre járok.
Ha a Vajdahunyad-vár másolatával szembesülök, akkor is tudom,  melyik városban járok.
Még akkor is képben vagyok, ha a Magyar Szentek templomára tekintek, vagy éppen az új, kevert stílusú Nemzeti Színház képe vetül szemem elé.
De ha a ma épült ház- és irodatömbök zömére tekintek, joggal elbizonytalanodhatok, vajon melyik ország melyik városában is járok?
Mert ezek a számítógépen készült tervek a megrendelők szűkmarkúságából következően nélkülöznek minden stílusjegyet, egyéniséget, eleganciát. Egyetlen petákot sem kapnak arra, hogy valamiféle stiláris többletet álmodhasson beléjük az alkotó. Csupasz kockák, az utca fölé hajló rézsútos, kidőlni készülő homlokzatok, puritán és jellegtelen külsők. Ez a legtöbb, amit általában mondhatok. Lehet, hogy praktikusak, lehet, hogy gazdaságosak, de ízetlenek, sótlanok, uniformizáltak.
Sajnálom a tervezőket.
Persze a készülő CET sem az én gusztusom, noha egyedülálló a maga nemében. Az meg azért nem tetszik, mert két szép stílusú közraktár közé-fölé emelték, és a cet úgy tehénkedik rájuk, mint egy meztelen csiga, hogy képzavarral éljek.
Ha kevés a pénzünk, építsünk kevesebbet, de ahhoz a kevéshez lehessen közünk.

Mese:
A munkanélküli WC-tisztítónak jelentkezik a Microsoft-hoz. A részlegigazgató állásinterjúra hívja, melynek a végeztével ezt mondja: – Fel van véve, kérem, adja meg az e-mail címét, hogy elküldhessük Önnek a munkaszerződését.
A munkanélküli szégyenkezve vallja be, hogy számítógépe sincs, nemhogy e-mail címe.
A góré válasza: – Ha nincs e-mail címe, akkor Ön virtuálisan nem létezik. Ha pedig nem létezik, akkor nem dolgozhat nálunk.
A férfi elkeseredetten távozik. Az utolsó 10 dollárján vesz 10 kg epret, és elkezd vele házalni. Két óra alatt megtérül a befektetése, termel 40 dollár hasznot, és ezt megismétli aznap még 3-szor.
Rájön, hogy nem is rossz biznisz ez. Másnap korán kel, és 4-szer vesz epret. Majd később már vesz egy mopedet, aztán egy furgont, végül komoly céget épít ki.
Öt év múlva az USA egyik legnagyobb csemegeáru-raktára az övé.
Elkezd a jövőjével is foglalkozni. Nyugdíjbiztosítást akar kötni. Talál egy jó ajánlatot, tárgyal a biztosítóügynökkel, aki a tárgyalás végén kéri a pasi e-mail címét.
– Sajnos nincs – válaszolja a férfi.
– Ez hihetetlen! – csodálkozik az ügynök. Ekkora birodalmat épített öt év alatt, és nincs e-mail címe?  Most képzelje el, mi lenne, ha volna?
Mire a pasi: – WC-tisztító volnék a MS-nál.
1. tanulság: Lehet élni internet nélkül is!
2. tanulság: Ha nincs PC-d, de sokat dolgozol, akár milliomos is lehet belőled.
3. tanulság: Ezt a történetet interneten kaptad. Tehát közelebb állsz a WC-tisztításhoz, mint a milliókhoz.
PS.: Kérlek, ne reagálj a mesémre, mert elmentem epret venni!
Eddig a mese.            
És most akkor a valóság:
Hogy mit ér a valóságos és mit a virtuális valami, arra egy konkrét mai példa.
Visszaviszed a sörösüvegeket. A visszaváltó automata megforgatja, és visszadobja.
Miért?
Lemostad, vagy lepergett róla a rosszul ragasztott vonalkód.
Hiába van üveged, az nem számít, csak a vonalkód.
Már csak az a kérdés, ha volna bőségesen vonalkódod,
bevenné-e a gép, és a papírfecnikért kiperkálná-e darabonként a betétdíjat?
Ha igen, elég gyorsan te is milliomos lehetsz. Bár lehetne több eszed is annál, mint hogy ilyesmire törekedjél!

– Tegnap rengett a föld. Epicentruma Oroszlány városban volt, a számítások szerint 10 km-rel a földfelszín alatt. Erőssége a Richter-skála szerint 4,8. Ez elég kemény.
QQ jelezte, hogy kinyílt a szekrényajtó a konyhájában, majd be is vágódott. Tücsi azt mondta, hogy mintha megszédült volna, hiszen mozgott alatta a széke. Én nem éreztem, mert bele voltam merülve egy kézirat javítgatásába. Óbudán egy 11 emeletes panelházban repedések keletkeztek. A miénken ilyet nem látok, de bármibe lefogadom, hogy neki se tett jót a rengés.
– OV nagy nyilvánosság előtt kijelentette, hogy ha elfogy a népesség, akkor frászt ér mindenféle törekvésük, melyet a közjó érdekében meghoznak. Egyet kell értenem vele.
– Itt nem folyt vörös iszap, (még) nem öntött ki a Duna úgyannyira, hogy csónakáznunk kellett volna (ne is tegye a jövőben se).
– Huzamosabb ideig nem állt le a távfűtés sem, és áramszünetünk sem volt akkora, hogy leolvadt volna a fagyasztónk.
– Löszfal omlása sem tette tönkre házunkat, bár rézsűre épült, ám betontüskékre, valamint nem homokra, hanem agyagra.
– Mint megírtam, sógorom szívét kellett operálni.
– Egy mai hír szerint gyerekkori barátomék lakását kipakolták betörők, s később barátom úgy elcsúszott, hogy több helyen eltört a lába.
Nem akarok ezekből semmiféle különösebb következtetéseket levonni, de mégiscsak elgondolkoztató, mennyiféle módon rághatja meg létünket a nekünk kiosztott sorsszerűség. Életterünk kikezdhető bármikor és bármilyen mértékben. Ez nyilvánvaló.
Ezeken gondolkoztam ma séta közben.
Tegnap azzal rekesztettem be QQ-val a telefonbeszélgetést, hogy jövő kedden találkozunk, ha Isten is úgy akarja. (Ha nem szakadnak le a hidak, nem tombol árvíz, sem orkán, nem ér közlekedési vagy más baleset egyikünket se, nem megy tönkre addig egészségünk, stb.)
Laci barátomtól idézem mindig ezeket a kitételeket: „ha Isten is úgy akarja”, „Isten segítségével”, „Mindnyájan Isten kezében vagyunk”. Nincs mit vitatkoznom vele, merthogy én is hiszek a Gondviselés létében, az Istenben, akinek a gondolatai nem a mi gondolataink, tettei sem a mi tetteink. 
Ez nem fatalizmus, csak annak látszik.
A kulcsmondatok hitem szerint a következők: „Isten tudta nélkül egy hajszál sem vész el a fejetekről” – mondja a Mester (Lk 21,18). Továbbá: „Az Istenszeretőknek minden a javukra válik” – fogalmazza meg Pál a rómaiakhoz írt levelében.  (Róm 8,28)
Azután meghatározó módon és mélyen él bennem egy történet, egy hír, melyet Jézus kommentált:
„Azt gondoljátok, hogy az a tizennyolc, akire Siloámban rádőlt a torony és megölte őket, vétkesebbek voltak a többi Jeruzsálemben élő embernél? Nem. De azt mondom nektek: Ha meg nem tértek, éppúgy elvesztek mindnyájan.” (Lk 13,4–5)
És mivel a Mester kommentelte, én nem teszem. 
No comment!
Noha feltehetnék számos kérdést, mely látens módon bármikor megszaggathatja életünket. Könnyű ezt belátni. Nem folytathatunk struccpolitikát. Mi megtesszük, ami tőlünk telik, s teljes bizalommal helyezzük jövőnket az irgalmas Isten tenyerébe.

Zsuzsa némi nosztalgiával gondolt vissza gyerekkorára. Történt, hogy reggel velünk jött, hogy fiacskájának új zoknikat vásároljon az áruházban. Vett egy fél tucatot, vagy még annál is többet. Közben elmesélte, hogy ma az a módi, hogy minden gyerek a legújabb divat szerint öltözködik. Folyvást új cuccokban kell pompáznia, mert ha nem teszi, hamar kiközösítik a többiek. A lányok sminkelnek, s saját bevallásuk szerint (gimnazisták) átlag egy órát vacakolnak a szépítkezéssel reggel a fürdőszobában. Alig akarom elhinni, sejtek benne egy kis túlzást a lányok részéről, de a lényeget fogom.
Zsu még megemlíti, hogy a valamikori tisztes szegénység fogalmát kiszorította és felváltotta a konzumidiotizmus, melynek egyes megnyilvánulásait vázoltam feljebb. Aki nem szerzi meg magának a legmenőbb cuccokat, az „béna”, aki nem könyökli ki magának az első helyet, az megvetésre méltó, talán eltaposásra is. Nyilván nem ilyen éles az ellentét a romlottság és a hősiesség között, mindenesetre egy-két generációval ezelőtt még nem számított szégyennek foltozott, összefércelt, műstoppolt ruhákat viselni, nem számított éhenkórásznak, akinek csak zsíros kenyérre telt, ha különben erkölcsileg feddhetetlennek bizonyult, merthogy „tisztes” nevelést kapott. Mára ebben a tekintetben csakugyan romlás következett be. Ez következik az elvilágiasodásból, a kapitalizmus lényegéből, melyet saját használatomra így szoktam összefoglalni: A kapitalizmus az a létforma, melyben a felek arra törekednek, hogy a többiek zsebéből több pénzt húzzanak ki, mint amennyit amazok az övékből.
Lehet, hogy nem túlságosan hízelgő megfogalmazás, de talán fogja lényeget.
A kapitalistának a siker az erkölcse, és erkölcstelen az, aki szegény, vagy hát béna kacsa, vagy … vagy … hülye.
Az én gyerekkoromban még divat volt a cipőre szorított korcsolya, melyhez alkalmas korcsolyakulcs tartozott. Amolyan kurbli volt, melynek belsőnyílása négyzetesre volt kiképezve, és egy fogas henger közvetítésével lehetett szorítani-oldani a korcsolyát a cipő talpához. (Nem ritkán letépte az akkor még bőrrel talpalt bakancsok talpát, sarkát.)
Akinek nem tellett korira, az csúszkált. Ezt ma a környezetemben egyáltalán nem látom. Még arra alkalmasabb lejtőn sem. Mi annak idején, telente Zuglóban elkezdtünk csúszkálni a havon. Rövid idő múlva a súrlódástól megolvadó hó azonnal visszafagyva jéggé dermedt, és a kicsúszkált 5-10 m hosszú pályán boldogan siklottunk cipővel.
Egyszerűbb világ volt az.Tessék csak elmenni egy-egy híres író emlékszobáját megtekinteni. Sokkal kevesebb holmija lehetett, mint ma a legtöbb átlagpolgárnak. Vizet húzott (hozott) a kútról, ha mosdani, főzni kívánt, szenet a pincéből, vagy fát a kamrából, ha meleget kívánt maga körül télen. Hol vagyunk ettől!
Még valami eszembe jut. Reggel megtudtam egy tévéadásból, hogy a legtisztább fűtésmód a megújuló energiarendszerek közül a fafűtés. A fa „étele” a széndioxid, „itala” a víz. Mindkettő bőven rendelkezésére áll. Növekedés közben oxigént termel, fűtés közben széndioxidot, melyet az újabb husángosok azután boldogan elnyelnek növekedés közben. Vizes földeken a fűz, a szárazabb talajokon a nyárfa és az akác él meg. Háromévenként kombájnnal aratható, és felaprítás után pelletté szecskázzák. Ez kazánban, kályhában égetve azonnal fagázt keletkeztet, és a legjobb hőfokon és szinte teljesen elég.
Talán ez lesz a megoldás a ma még fázó honfitársaim fűtésgondjainak a megoldására. Addig pedig össze kellene hordani hozzáférhető helyekre az egyszer használatos farekeszeket, egyszer használatos raklapokat stb., hogy ne essen meg az a szégyen, hogy valaki megfagy ebben az országban. (Persze a többiben se fagyjon meg senki.)

Jól kezdődött a mai nap.
Kisütött ma a nap.
Mínusz kilencről tendált a nulla felé a hőmérséklet.
Még délelőtt bevetettem magam a hómezőbe.
Kalucsniszerű félcipőmben (mert ez műanyag, csakis csak műanyag)  vígan róttam a rónát.
A patak mentén elkószáltam a Dunához.
Majd a folyó mentén (és a Graphisoft mentén) mentem menten délnek.
Fotóztam azt, ami kínálkozott.
A Hajógyári hídnál (gerendái formájáról kapta a K-híd nevet) visszafordultam, s áthaladtam a gázgyári szép lakótelepen (Kós Károly tervezés).
Mivel éppen jött egy busz, megspóroltam egy hosszabb megállónyi sétát, mert már eluntam a járkálást, mint Forest Gump a futkosást.
Leszállván a buszról, éppen beállt egy HÉV. Sejtettem, hogy Zsuzsát látom elfelé ballagni a Római tér felé. Én a rövidebb úton, a réten át ballagtam haza. Sejtésem beigazolódott. Amint ledobtam magamról a vizes göncöket, ő állt a küszöbön.
Sokat beszélgettünk, így esteledett ránk.
Ezért is fogom rövidre beszámolómat.
A tegnapi hírek közül megerősítést kapott, hogy sógorom műtétje után a körülményekhez képest jól van.
Munkák várnak rám, hogy foglalkozzam velük. Ezek felkérések: köszöntő írására, korrektúrára.
Egyebekben ma kenyeres napot tartottam. Feléltem a már „túlérett” vekni maradványát. Pirítva. Majd egy szép kiflivel is ezt tettem,
s megettem.
Mára hát akkor ennyi.

A nap kérdése: Ha a Coca-Cola erős foszforsav tartalmánál fogva kiváló WC-tisztító és autóalkatrész-rozsdátlanító, akkor miért nem az autóápolási és a vegyi áruk boltjában árusítják?
Tegnapi hír: Éváék nevet választottak a március idusára várt lánykájuknak. Flóra lesz az ő neve.
Mai hír: Tegnap Pécsett V. Laci sógoromat szívpanaszokkal kórházba szállították. Éppen most, ma, 13-hkor kezdték meg szívoperációját. További hír. A műtét rendben ment. Reggelig altatják, de csak délután telefonálhat neki a rokonság.
2011. 01.25.-i hír: rendhagyó üzenet Medjugorjéból. Hangvétele optimista, reménységgel teli, érzékelhetően eltér a korábbi évek havi üzeneteitől. Íme:
„Drága gyermekek! Ma is veletek vagyok, nézlek benneteket és megáldalak, és nem veszítem el a reményt, hogy ez a világ jóra fordul, és béke fog uralkodni az emberek szívében. Öröm fog uralkodni a világban, mert megnyíltatok a hívásomra és Isten szeretetére. A Szentlélek megváltoztatja azok sokaságát, akik igent mondtak. Ezért azt szeretném mondani nektek: köszönöm, hogy válaszoltatok hívásomra.”
El-elgondolkoztam rajta, mint Mária egykor a pásztorok elbeszélésén.
***
Néhány szó a demokráciáról és a szabadságról
A demokrácia erkölcsös emberek közmegegyezésén alapul. Olyanok között lehetséges, akik képesek megegyezni abban, hogy a szavak azt jelentik, amit. Ez már egyféle közmegegyezés. Nem lehet a feketét a fehér sötét árnyalatának nevezni. Nem lehet a lúgost semlegesnek mondani. Ha tehát megegyezés születik a demokraták között arról, hogy mi mit jelent, akkor egy nyelven beszélnek. Ezen az egy nyelven határozatokat hoznak, melyek ettől kezdve a közösen létrehozott szabályok mindenkit köteleznek. Ha nem így volna, az eltérés arányában megy a társadalom a káosz felé.
A szabadság a legnagyobb emberi érték. Csak az emberélet méltóságával rokonítható. Abból is fakad. Mint ahogyan minden ember méltósága azonos, szabadsága is az. Valakinek a megfosztása a szabadságtól lelkének megerőszakolását jelenti. A szabadság csak önként ajánlható fel, miként a szerelem.
Kincsünk, a szabadságunk Istennek való átadása az abszolút bizalom jele. Ezzel élt pl. Loyolai Szent Ignác, aki ezt írja Suscipe kezdetű felajánlásában:
„Vedd, Uram, és fogadd el teljes szabadságomat,
emlékezetem, értelmem és egész akaratom,
mindenem, amim van és amivel rendelkezem.
Te adtad nekem mindezt,
Neked, Uram, visszaadom.
Minden a tiéd,
rendelkezzél vele egészen akaratod szerint.
Add nekem szereteted és kegyelmed,
mert ez elég nekem.”         
Akinek van rá érzéke, azt megihletik ezek a szavak. Rádöbben, hogy önátadásával valójában a létező legnagyobb szabadságra nyílik meg. Mekkora paradoxon ez!
Mindenesetre azonos azzal, amit a Mester így fogalmaz meg: Legyen meg a te akaratod…

Fázunk, mert hideg van.
Fázunk, mert nézzük a tévé híreket, melyek egyike így szól: Az almáskertekből lopják a facsemetéket.
Mert fázunk. Mert fáznak.
Nem én, hanem sokan mások.
Honfitársaim.
Mert vagy megőrültek, hogy öt centi törzsátmérőjű husángost irtogatnak, vagy az életükért küzdenek a rendelkezésükre álló eszközökkel. Márpedig azt tanultam gimis hittanon a piaroknál, ha életveszélyben van szülni készülő feleséged, és neked nem áll más megoldás a rendelkezésedre, (erkölcsi értelemben) bűntelen maradsz, ha szomszédod kocsiját – akár a tudta nélkül – „elkötöd”, hogy időben a kórházba érkezzetek a kismamával.
Most folytatom a tévéhíradást. Ha a lopós komát tetten érik, akkor 150 ezer ft-ra büntethetik lopás miatt, de ha eladja, akkor a vevő orgazdának számít, és két évre lecsukható. A hírek szerint összefogtak a gazdák, és mindenféle technikai eszközzel megvédik almáskertjeiket. Autón járőröznek, kerítést foltozgatnak, stb.
Teljesen megértem őket.
Nem azért güriztek, hogy mások feltüzeljék jobb sorsra érdemes gyümölcsfacsemetéiket.   
De próbáljunk meg máshogyan hozzáállni.
Ha a ráfordításokat (védelem, javítgatások, üzemanyag, szabadidő feláldozása) vagy annak a töredékét egy elosztó rendszer kiépítésére fordítanák, megszűnhetnének a fatolvajlások, legalábbis csökkenhetnének.
Könnyű nekem a szabályozható radiátor mellett pc-re vetni ezeket a gondolatokat.
Tudom.
Még akkor is könnyű, ha rendszeresen megfizetem az akármennyibe kerülő távfűtést.
De azt szeretném, ha mindenkinek könnyebb volna.
Fázzunk egy kicsit!
Na, ne szó szerint, hanem játsszunk el a fakitermelés-fabetermelés gondolatával.
Most, hogy a Duna-partot egy kicsit meghimbálták az áradás hullámai, igen sok ártéri fát fordítottak ki a sarkukból. Tessék csak megnézni a part menti füzesek állapotát. Ezek a fák be-belógnak a vízbe, s egy nagyobb taszajtás elég volna hozzá, hogy úszni kezdjenek a Fekete-tenger irányába. Ugyanígy van ez minden hazai folyón és folyócskán. Mi volna – játszom el a gondolattal –, ha nem elrohadni hagynánk a kidőlt hatalmas átmérőjű fákat, hanem kitermelés (ezt megtette a folyó) helyett „betermelnénk” a folyókba, és meghatározott rend szerint leúsztatnánk valamilyen feldolgozó helyre, ahol kellő szárítás után felapróztatnának, s tűzifa gyanánt hasznosulnának ezek a ma teljes kaotikusságban szerterothadó törzsek a mikrokozmosz gyönyörűségére, a korhadéklakó gombák és miegymás szolgálatára. Miért ne lehetnének a szegénységgel küszködő emberek fűtési gondjainak a megoldására? De még az is jobb volna a mai áldatlan állapotokkal szemben, ha a folyók alsó szakaszán egy erőműbe táplálva elektromos áramot termelnénk vele. Ennek az energiája is segíthetne közvetett módon az ínségeseken.
Ez persze nem zárja ki azt, hogy körmös kézzel felkutassuk és hasznosítsuk a geotermikus lehetőségeinket.
Merthogy fázunk!
Ebben az országban, ahol szinte mindenütt termálvízre bukkannak a fúrók, akárhol kutakodnak is, senkinek sem volna szabad megfagyni a tél hidegétől. Nagyon itt volna az ideje annak, hogy állami monopóliumként hasznosítsuk a termálvizeket fűtésre, melegházi növénytermesztésre, a magyar gyógyturizmus megalapozására. Mire várunk?
Most pedig igazam bizonyítására lemegyek a Duna-partra kiszakadt fákat fotózni.

Tegnapi hír, hogy egy kislány éhen halt Magyarországon. 2011-ben, a XXI. században egy olyan országban, amely alapvetően mezőgazdasági jellegű, ahol általában exportra is marad gabonából, kukoricából, gyümölcsfélékből stb. Ez az, ami teljesen elfogadhatatlan, megengedhetetlen, tűrhetetlen, idegesítő és fájdalmas. Sétálgatva azon gondolkoztam, hogy ha én lennék a népélelmezésért felelős tárca gazdája, mit tennék? Alkalmasint egyszerű, de tápláló ételkonzerveket gyártatnék le a konzerviparral. Ezek a konzervek nem kellene, hogy delicatesse-ket tartalmazzanak, de tartalmas ételekkel kellene megtölteni őket, s néhány jelzést alkalmazni rajtuk. Hol, mikor készült, mi van benne: pl. sárgaborsó kolbásszal, meddig felhasználható. És kész. Feltéphető tetővel készülnének, nehogy felbontásukkal kelljen kínlódni az amúgy is elcsigázott embereknek.
Ezekből az egyszerű egytál ételekből igényelhetnének szükség szerint a tanyaközpontok, a szegényeket istápoló önkormányzatok, a szeretetszolgálat intézményei, a szociális munkások, az egyes karitászközpontok. És meglehetős eréllyel szorítanám rá a kiosztásban résztvevőket, hogy célba is érkezzenek ezek az élelmiszeradagok. Egy ilyesfajta szociális hálónak le kellene fednie az országot. Nem volna szabad eltűrni, hogy lyuk keletkezzen rajta. A szolidaritás legelemibb részéről van szó. A másik fenyegető veszély a hideg. Minden önkormányzattal megszerveztetném, hogy honnan juthatnak hozzá az ínségesek ahhoz a minimális tüzelőanyaghoz, mely kihűlésüket megakadályozza.
Mikor tanulunk már abból, hogy emberéletek érnek véget ilyen méltatlan módon az elszegényedés és az elidegenedés miatt.
Persze a közigazgatás visszalőhet azzal, hogy vajon tudom-e minden szomszédomról, hogy mi szükséget szenved?
Van-e neki kályhája?
Késedelmes számlája?
El tud-e menni a patikába a szükséges gyógyszereiért?
Van-e pénze kiváltani?
Igen. Ezek mind jogos kérdések (volnának).
Mégis.
Boldog Kalkuttai Teréz anya a lelkünkre köti, hogy segítsünk, amikor már fáj a részvétlenség. Mit is tehetnék? Javasolom, hogy hozzon létre egy segélyalapot valamilyen hiteles intézmény a fenti problémák orvoslására. Szívesen fizetek tehetségem szerint valamennyit a jövedelmemből, hogy többé az életben ilyesmi elő ne fordulhasson.
Imák
Jelenleg egy imádság témájú kötetet korrektúrázok. Menetközben eszembe jutnak ilyenek: – Tiniktől a nekik rendezett táborokban (még az átkosban) esténként rendszeresen szilenciumot kértünk. Az este imával, és áldással végződött, majd még egy félmondatot vetett utána a táborvezető: „Mondd: »Jézus«, aztán dögölj!”
– Apám mesélt egy öregasszonyról, akinek jártányi ereje is alig maradt estére. Ő így végezte a napot bedőlve az ágyába: Jézus, segíjj!
– Hallottam, hogy van, akik verssel intézik el az égiekkel a kommunikációjukat. Ezeknek a verseknek a száma végtelenül sok, igen értékes himnuszok is vannak közöttük. Amit ideírok, az nem ezek közé tartozik. Állítólag mondtak ilyesfélét: „Uram, tudod, hányan vagyunk, azt is tudod, mit akarunk. Ámen.” És slussz.
Ennek a csasztuskának az a hibája, hogy feltalálja a langyosvizet, aztán ámen. Mert amit mond, az igaz, csakhogy nem azt kellene kifejteni, hogy mi mit akarunk, hanem azt megfejteni, vajon az Isten mit kíván tőlünk? Avagy nem ez áll a miatyánkban: Legyen meg a TE akaratod.
– Nem kezdem el a népi imákat idecitálni (Lefeküdtem én ágyamba… stb.), sem az imaiskola példáit hozni, de vágyom rá, hogy a XXI. sz. hangján megszólaló imákat iheljenek arra rátermett, irodalmi vénával rendelkező hívek. Arra gondolok, hogy ma esti ima szóljon, ne vecsernye, ima legyen és ne könyörgés, szóhasználatában kerülje a cirádákat, mert idegen a ma emberétől az „akkoron”, „lakozik”, „méltóztassék”, és ugyanígy kerülni kellene a segédigés kifejezéseket: pl. „add, hogy tudjunk szeretni” stb. Ezek magyarul suták. Alighanem a mai életérzés felől kellene ráközelíteni az égiekkel való kapcsolatfelvétel módjára.
Nosza!

A múlt év zömében heti konzultációkra jártam a szerkesztőségbe. Ezek – többek között – arra is alkalmasak voltak, hogy összeszedegessem azokat az eszközöket, melyeknek végső távozásom után itthon is hasznát vehetem. Hétről hétre elhozogattam őket. A lomok egy részét kidobtam a szemétbe, s azokat, melyeknek később mások hasznát vehetik, otthagytam az asztalon, az asztalban, az ablakmélyedésben.
Mindez azért foglalkoztat kora reggel, mert álmomban is búcsúztam munkahelyemtől, de ez immár egy hangstúdió volt. Itt is maradtak a falon hasznavehetetlen dísztárgyak, lomok. Az asztalon hangkazetták, felvételek, címek-szerzők feltüntetése nélküli anyagok ömlesztve és beazonosíthatatlanul. Összeszedtem a visszaváltható palackokat egy helyre, lerámoltam a falakról a porfogókat. Érdekes módon volt ott egy elektromos zongora, (tényleg a zongora szokásos elöl csapott egyenes, egyébként a húrok hosszát követő hagyományos és jellegzetes, semmi másra nem hasonlító ívelt zongoraalakú valami) egy vastagabb test. Ezt sajnáltam otthagyni, mert mindent tudott (hangszínek, ritmusképletek, talán még kottanyomtatója is volt, mely kívánságra lekottázta az éppen játszott darabokat. Persze demo üzemmódban is dolgozott, éspedig úgy, mint egy korábbi gépzongora.). Mindenesetre annyira nem nőtt a szívemhez, hogy habozás és minden szívfájdalom nélkül ott ne hagyhattam volna.
A stúdió népesebb társaságában tébláboltam még egy ideig, majd bejelentettem a főnöknek, hogy itt az idő, most, vagy soha, én bizony lekopok kerülve az ovációt, és a szentimentalizmus bármiféle megnyilvánulását. S lőn. Lőn, hogy távoztam zajkeltéssel foglalkozó munkahelyemről. Alighogy bevágtam az ajtót, ránézek az órára.
Öt órát mutatott a digitális, zölden villogó időmérő.
Tücsi ma dolgozik, keltenem kellene, ha már magától nem ugrott ki az ágyból. Én még egy időre visszadőltem. Azon golyóztam, hogy hogyan lehet az, hogy nem létező dolgokat megálmodok, mintha léteznének, és a legmélyebb valóságot nem: nevezetesen azt, hogy hogyan néz ki Isten, milyennek képzeljem el, hogyan szólít meg, hogyan reflektálok valóságára. Annál is inkább foglalkoztatott ez a kérdés, mivel hiányos teológiai műveltségem ellenére annyi régóta világos előttem, hogy az ember Istenre nyitott lény (capax Dei), aki képes felfogni, képes felismerni, hogy csakugyan létezik AKI VAN, ráadásul magán hordozza az istenképmásiság jegyeit (imago Dei). Persze felvetésemre nem jött megvilágosodás. Újra csak annyi, hogy miképp a hal sem érzékeli, hogy tenger (folyó, tó stb.) veszi körül, tehát nem reagál az őt éltető közegre, így az ember sem látja be, hogy éltető levegő veszi körbe, és ugyanígy Isten (benne élünk, mozgunk és vagyunk) vesz körbe mindnyájunkat – sőt bennünk lakik – egészségben és betegségben, jó- és rosszlétben, szép és csúf időben, ifjú- és vénkorunkban, „hajnalban, s ha hull a hó”. Ennek a tudatától van az, hogy a hívőnek „kedve mindig jó”.