Mickey webnaplója

Új albumot nyitottam tegnap, folytatva két olyan képpel, mely még az előzőben is fellelhetők. Azon gondolkoztam, hogy a két üldögélő varjú képe legyen-e az új album „címképe” vagy a billentyűket ábrázoló Liszt-évet köszöntő fotó. Utóbbi mellett döntöttem, mert az orgona inkább emlékezet a komponista zongoravirtuózra, mint ahogy a két varjú szimbolizálná az ugyancsak 2011-es családok évét. Arról nem is beszélve, hogy ez az év az önkéntesség nemzetközi éve is lesz, és ezt mindkét kép szimbolizálhatná. Liszt kedvét lelte a billentyűsökön való játékban, ha úgy tetszik, önkéntesen verte a klaviatúrát, a két varjút se kényszerítette senki, hogy kitartsanak egymás mellett a fotózás idejére és azon túl. Önkéntesek, sőt ezenkívül még öntudatlanok is. Nos megnyílt tehát az újabb album Fotók 2011.1 címmel. Majd ha kb. 500 felvételt tartalmaz, jön a 23011.2. Végre lesz valamiféle rendszer az albumokban.
Ma szépen világító napfényben indultam kószálni, melyre rácáfolt az észak-nyugati élénk szél. Cipzárjaimat zártam, kalapomat jól a fejembe nyomtam, és vártam, hogy valami elvigyen valahová. HÉV-re gondoltam, de a HÉV udvariatlanul kihúzott előttem. Így buszra szálltam, hogy elvigyen az Árpád-hídra. Azt gondoltam, hogy elfújatom magam vele a Margit-szigetre, de a szélirány miatt teleköpködték volna bűzös gázokkal a tüdőmet az autók. Így lemásztam a hídfőnél, és gyalog folytattam utamat, mígnem velem egyszerre érkezett a megállóba egy következő HÉV. Ezzel mentem a Margit-hídhoz. Szerettem volna megnézni, hogy haladnak a felújítás befejezésével. Kb. olyan ütemben készül, mint a „Luca széke”.
Ma két front váltja egymást. De nem figyeltem meg pontosan. A hideget követi-e a meleg, vagy fordítva. Pedig nem mindegy. Hidegfrontra lemegy a tenzióm, melegre fel. Most itt állok a hidegfront közepén, és nem tudom, megelőzte-e a melegfront, vagy ezutánra várjam?
Nem mindegy, miként az sem, hogy Gyulára megyek csabaiért, vagy Csabára gyulaiért! Vagy, ahogyan az sem mindegy, hogy Gyula megy szabira, vagy Szabi megy Gyulára.
Újabb szokásom szerint egy ma készült fotóval zárom soraimat.  

Sokszor bajban vagyunk a terminus technikusokkal.
Vannak ilyenek a vallásokban is bőven. Aki nem ismeri az illető világnézet szokásait, rítusait, teológiáját, könnyen zavarba hozható. Itt van pl. nálunk a görög Kyrie eleison (Uram, irgalmazz!) Ez az Úr, azonban nem az Atya-, hanem  a Fiú-isten.
Vagy vegyük példának az alleluját. Ez meg héber szöveg, és annyit tesz: „Áldott legyen Jahve”, azaz Áldott legyen az Isten!
Továbbá itt van még az ugyancsak héber hozsanna! Ez már kacifántosabb: kevesen gondolnak rá, hogy jelentése: Segíts, hát! Bevallom, én is azt gondoltam, hogy amikor Jézus szamárháton Jeruzsálembe vonul, az őt ünneplő tömeg hozsannázása (Hozsanna a magasságban!) kb. olyan üdvrivalgás, mint amellyel a felvonulók éltetik a kormány tagjait, vagy amivel a gladiátorok a cézárokat: Ave, Caesar, Imperator! Üdvöz légy, császárunk, vezérünk!       
Nos, a hozsanna (Segíts, hát) nagyon nem azonos értelmű az allelujával.
Nem éltet, hanem kér. Hozsanna a magasságban, azaz:
Segíts, hát (aki fent uralkodsz) a magasságban! Lehetséges változata:
Segíts hát, Magasságbeli!
Mint ahogyan Jean Valjean segített Cosette-nek. Tökéletes Victor Hugo allegóriája: A jóságos Madeleine úr felkeresi a rabszolgasorsban sínylődő nyolc éves árvát. Egy erdőben talál rá, ahogy egy vízzel teli, túlméretes vödörrel kínlódik, miközben rongyaiban majd megfagy.
– A sötétben az erős fegyenc megragadja a vödröt és a fogadóba cipeli.
– A Cosette által elveszített aprópénzt kiperkálja és felülfizeti a rablókapitalista Thénardier feleségének;
– A kislány szabadidejét pénzért megvásárolja, hogy végre játszhasson.
– A megostorozástól megmenti.
– Vesz neki egy babát, mert csak a többi gyereknek van, és Cosette büntetlenül nem játszhat amazokéval.
– Éjjel egy arany 20 frankost tesz a lányka ócska facipőjébe, mert Thénardier-ék csak a saját lányaikra gondolnak;
– Habozás nélkül kifizeti a váltságdíjat, amelynek a mértékét Thénardier a valóságtól teljesen elrugaszkodott  nagyságrendben szabja meg: (1500 fr), mely köszönő viszonyban sem áll  korábbi ráfordításaival;
– Megvédi gyámolítottját a visszatoloncolását követelő rablókapitalistától, aki nem talál fogást rajta;
– Kézen fogva szelíden vezeti, eteti;
– Majd amikor elfárad, felemeli, hogy a vállán találjon megnyugvást, édes pihentető álmot.
Az allegória – mint ismeretes – olyan következetesen végigvitt költői kép, melyben a kép és a jelentés minden eleme megfelel egymásnak. Jelen esetben a jóságos Isten küldötte Jean Valjean, aki alázatos, szelíd, jó lelkű, és ameddig csak lehetséges, jóhiszemű, de aki, ha kell, igazságosan határozott, nem tűrve ellentmondást biztos igazának a tudatában. Cosette szemében csakugyan maga a jó Isten.
Végignézve az EU vitaindító OV-beszédet, végighallgatva a nemtelen támadásokat ellene, megismerve Bogár László előadását a vadkapitalisták ellenünk (is) folyó háborújáról, teljes szívemből kívánom, hogy adósrabszolgaságba taszított országunk megtalálja a kezét fogó, őt szerető és magához emelő Jean Valjean-ját, gondviselő Atyját, vagy helyette az Ő képviseletében érkező szövetségeseket, hogy oltalmazza meg végre ezt az oly sokszor és olyan méltatlanul megalázott országot, melyről Radnóti – akit egy később a kommunista pártba belépett ember lőtt le Abdánál! – a legőszintébben írta: „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép…” Azaz: nem vagyunk egyiküknél se alávalóbbak (üzenhetném a rikácsoló, ellenünk támadó francia vénembernek, ha saját magán kívül figyelne bármi másra). Majd utolsó sorában a fennálló őrült és kaotikus helyzet miatt így fakad ki: „Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg!”
Mai fejtegetésem szóhasználatával élve:
„Segíts hát, Magasságbeli!”
Fizesd ki látszólagos (és/vagy valós) tartozásunkat,
válts ki bennünket a rabszolgasorból,
ments meg a megkorbácsoltatástól,
tedd lehetővé, hogy kicsit felszabadultan játszhassunk,
megfáradt nemzetünket emeld magadhoz, hogy válladon megpihenhessünk, miként a kis Cosette Jean Valjean–Madeleine erős vállain elnyugtathatta sok sebből vérző, igazságtalanul meggyötört testét-lelkét.

Nem tudom, írtam-e róla, hogy Köz-rö-hejes történet-eimet elküldtem egy kiadónak. A címmel kapcsolatban hadd jegyezzem meg, a történetek zömmel közérdekűek, közérthetőek, innen a köz, és mivel közhelyekről asszociáltam egy-egy rövid írást-eszmefuttatást, a névbe bölcsen ágyazódik a közhely szó. Ám próbáltam humoros is lenni, ahol a téma megengedte, innen a röhejes kitétel. Sőt: amennyire tőlem telt ügyeltem a kiegyensúlyozottságra, a helyes mértéktartásra, ezért helyesek is a történetek. A történet szót nem kell magyarázni, amennyire az ihletemből futotta, olyannyira helyesek ezek azt írások.
No most: Ha megállapodunk, kiadják. Ha nem, nem.
Mindenesetre a folytatásán gondolkozom. Egész egyszerűen azért, mert hozzám legközelebb az képzettársítások állnak, a szabad és csapongó asszociációké.
Megengedem: van ebben szeszélyesség, de csak egy csipetnyi. Inkább úgy élem meg, mint egyfajta kihívást. Adva egy közhely – mit tudom én, mi  –, mondjuk az, hogy „a kutya ugat, a karaván halad”. Na már most.
Ha adva a cím, márpedig az maga a közhely, akkor nekiugrom, mint Karinthy Neugebauere bizonyítványa megmagyarázásának, és megpróbálom kifejteni, amit a közhelyről gondolok, vagy ami eszembe jut róla abban a pillanatban. Mire összeáll egy kötetnyi belőlük, megismertek belőlük engem, mint a pszichológus a delikvensét, miután az a lélekbúvár összes tesztkérdésére felelt. Így azt gondolom, hogy – noha egy szót sem szólok magamról – bizonyos értelemben minden íráska egy kicsit én is vagyok.  
Tervem, hogy ezúttal a neten keringő csacskaságokról asszociálok, melyek még nem elég öregek és ismertek ahhoz, hogy közhelyekké legyenek, de a legjobb úton haladnak afelé. Ráadásul általában humorosak is, mely nekem különösen is kedvessé teszi őket. Ilyesmikre gondolok: Ha nem vagy megelégedve vezetési stílusommal, tűnj el a járdáról stb., stb.
Vannak, akik humorosnak tartanak engem, de hallottam azt is, hogy valaki soha nem tudott elmosolyodni egyetlen írásomon se. Két megoldás kínálkozik. Az én szellemességemet ne tekintse annak. Tekintse epikának vagy drámának. Nem mindegy? Attól még akár tetszhet is egy szöveg, hogy nem ingerel hahotára valakit. Sławomir Mrożek pl. humoros, vagy sem? Attól függ, hogy ki olvassa.

Eheu – kiáltottak fel az ókori rómaiak. (Oh, jaj!)
Eheu! Jajgatom én is. Sőt EHEU-EU – visszhangzom a végét. Hogy miért? Nos, az olasz De Gasperi, a német Adenauer és a francia R. Schuman egyaránt katolikus keresztény, akik a megbocsátás és a testvéri összefogás jegyében, a felebaráti szeretetet nem elhanyagolva fejlesztették ki a Közös Európa gondolatát. Tessék csak utánaolvasni.
A tegnapi programbeszéd vitáját hallgatva – szerintem – mindhárman forognak a sírjukban. Tiszta szándékú elképzeléseik alig-alig ismerhetők fel a mai felállásban.
A következőket vélelmezem: Az EU hatalmas gazdasági potenciál. A kongresszusi terem ellentétes érdekrendszerek vérre menő csatározásainak a színtere. Alig leplezett gyűlölettel esnek egymásnak a spekulánsok és a saját érdekeik mentén hangoskodnak a tisztviselők, a politikusok. A látottak alapján ez volt a benyomásom. Szegény OV, is csak beszéde végén, utolsóelőtti programpontjaként említette, hogy a keresztény értékek mentén szeretné mozgatni az EU apparátusát.
Nem lesz könnyű dolga.
Vannak a képviselők között ugyan szép számmal keresztények, de a többség megnyilvánulásain nem ez a mentalitás tükröződött. Inkább ez: Ide a koncot!
Régi igazság: az emberi pitiánerség ugyanúgy jelen van a fehérgallérosok, mint a kisemberek között. (Aki nem hiszi, annak a figyelmébe ajánlom a jó humorú angol C. N. Parkinson munkáját – Parkinson újabb törvényei –, melyben a jeles közgazdász 3. törvényeként emlegeti a jelenséget.)
Itt elég legyen csak annyit megjegyezni, hogy annak idején Ionesco is megkapta Sartre-éktól a magáét, amiért előbb merte megfogalmazni amazoknál, hogy az ateista szocializmus egy rossz vicc.  Ugyanaz a szitu: Mindegy, hogy igazat mond vagy sem, hogy meri egy magyar megmondani a frankót, amikor itt vagyunk mi, az ügyeletes zsenik. Könnyű volna visszakérdezni: Ha olyan géniuszok voltatok, miért tart itt az Európai közösség, ahol? Miért jön a legnehezebb szemeszter az EU életében, ha az eddigi bürokraták eredményesen dolgoztak?
Persze ezek költői kérdések.
Szegény EU, szegény OV, szegény Magyarország!
EHEU-EU!      
Más.
Egyszer egy neves teológus eme címmel publikált egy jó tízoldalas tanulmányt: Pártus herceg volt-e Jézus? Mosolyogva olvasgattam a hosszú levezetést, melyet rövidre lehetett volna fogni. Ekkor így nézett volna ki a cikk:
Pártus herceg volt-e Jézus?
Nem.
A mai Téma nagybetűkkel hozza a diszkótragédiát: Haláldiszkó. Miért kellett meghalniuk?
Erre is tudok egy-két rövid kifejtést, de nem írom ide. Teljes mértékben együtt érzek a halottak hozzátartozóival, és mélységesen fájlalom, hogy valakiknek az életükbe kerülhet egy mulatság. Ki-ki gondolkozzék el a lehetséges egymondatos válaszokon.
Van néhány.

Megint két téma:
1. Kaptam egy mailt, mely arról szól, hogy a JuKeBoX hozzáférhetővé tette az elmúlt évek könnyűzenei egyfajta válogatását. Az általuk rögzített évekből választottak ki húsz-húsz zenét, olyan zenéket, melyeket az amerikai rádióadók sugároztak. A kezdő év 1940, melytől korunkig meghallgathatók ezek az anyagok. Mivel 1946-ban születtem, itt indítottam a zenék meghallgatását. A geller abban van, hogy a magyar adók nem elsősorban jazzt játszottak (hanem  operettet és főleg esztrád zenét), mert a Rákosi-korszak az imperialista kizsákmányolók dekadens zenéjének ítélte a műfajt, amelyet az elnyomott rabszolgaivadékokkal játszatnak a fehér imperialisták. Tehát elítélték, mint a Coca-Colát, amelytől elkábult, lerészegedett amerikai tömegek fetrengenek éjt nappallá téve.     
Az általam hallgatott számok főleg az akkor divatos jazz-félékből áll. Van köztük (már 1947-ben!) rock and roll is. Bár inkább woogie-boogie zene ez.
Mintegy kísérletképpen belekaptam a 80-as évek zenéjébe. Na hiszen: a tuc-tuc műfaj már akkor is élt.
Az egészről az jut eszembe, hogy egy ilyen sorozat végighallgatása, a műfajváltások megtapasztalása olyan, mint amikor valakiről vagy valamiről visszatérő időközönként készül egy fotó, majd a szemünk előtt változik a csecsemő ovissá, az pedig tanulóvá, kamasszá, ifivé, felnőtté stb. Nos, ugyanígy találunk átmeneteket a műfajok között, melyek átalakulnak új és még újabb stílusokká (amelyeket – bevallom – én már nem tudok, és nem is akarok követni).          
2. Ugyancsak a netről érkezett egy püspöki körlevél, melyet a görög ortodox egyház szinódusa adott ki. Témája a jelenlegi görög csődhelyzet. A Magyar Kurír keményhangúnak ítéli a körlevél szövegét. A megfogalmazása csakugyan szókimondó, de szerintem láttat. Akit érdekel, keresse meg a weben. (PS. állítólag nem található) Így ideragasztom a poszt végére, bár nem akartam, mert hosszú.

A Görögországi Orthodox Egyház Szent Szinódusának felhívása

2011. 01. 11. kedd. - 10:26

A Görögországi Orthodox Egyház főpapsága, amely október 5-8-án összeült soros ülésére, kötelességének tartja, hogy a nyájhoz, Isten népéhez, valamint minden nem közömbös emberhez forduljon az igazság és a szeretet nyelvén.
Veletek élünk e súlyos és drámai időben. Mint ország, rendkívül súlyos gazdasági krízissel kerültünk szembe, amely az emberek többségét a bizonytalanság és a félelem érzésével tölti el. Nem tudjuk, hogy mit hoz számunkra a holnapi nap. Nyilvánvaló, hogy Hazánk már nem szabad, hanem ténylegesen a hitelezői irányítják (1). Tudjuk, hogy sokan közületek azt várják, hogy az Egyház megszólaljon és állást foglaljon azon eseményekkel kapcsolatban, amelyeknek mindannyian szemtanúi vagyunk.
Az, amit ma Hazánk megél, precedens nélküli és megrendíti a képzeletet. A szellemi, társadalmi és gazdasági krízissel lépésben halad előre minden alapunk lerombolása. Hagyományunk eltörlésének és megsemmisítésének kísérlete történik, annak, amit mindig Hazánk élete alapjának tartottak. A társadalmi szférában berendezkedésünk és jogaink megszüntetése folyik. Méghozzá mindezt a kormányzat soha nem látott indokkal teszi: „E lépésekre hitelezőink kényszerítenek bennünket". Tehát, mi, mint ország, gyakorlatilag beismerjük, hogy megszálltak vagyunk és új (külföldi) kormányzóink akaratát teljesítjük. Ezzel kapcsolatban felmerül a következő kérdés: beavatkozási igényeik csupán a pénzügyi és szociális szférára vonatkoznak-e, vagy kiterjednek Hazánk spirituális és kulturális identitására és önállóságára is?
A kialakult helyzettel szemben minden értelmes emberben felmerül a kérdés: korábban miért nem hoztuk meg azokat a kemény intézkedéseket, amelyeket ma régóta szükségesnek neveznek? Társadalmi életünk mindezen patológiái, amelyeket most oly nagy erőfeszítéssel igyekszünk leküzdeni, miért nem orvosoltattak időben? Miért volt szükség arra várni, míg eljutunk a mai kritikus állapotba? Hiszen államunkat már több évtizede ugyanazok az emberek irányítják. Milyen politikai célszerűségből indultak ki ők, tudván, hogy az országot a katasztrófába vezetik, ma pedig biztonságban érzik magukat, mivel csupán idegen akarat teljesítőinek vallják magukat? Ma olyan radikális reformok zajlanak, amelyek a korábbi években felháborították volna egész Görögországot, ma azonban alig találnak ellenállásra.
Gazdasági krízisünk a termelés és a fogyasztás közötti egyensúlytalansággal kapcsolatos. Az általunk elérhető termelés lassú tempója és azon magas életszínvonal között, amelyet megszoktunk. Amikor a fogyasztás jelentősen meghaladja a termelést, a gazdasági egyensúly elkerülhetetlenül a kiadások oldalára csúszik el. Hogy ezt rendbe tegye, országunk kénytelen külső kölcsönökhöz folyamodni.
Amikor a hitelezők elkezdik visszakövetelni az adósságot, eljön a krízis, azt pedig a csőd követi. De a gazdasági krízis, amely ma Hazánkat sújtja és nyomorítja - csupán a jéghegy csúcsa. Ez egy másik, spirituális krízis következménye és gyümölcse.
A fogyasztás és a termelés közötti aránytalanság nem csak gazdasági kategória, hanem, mindenek előtt, a spirituális törés mutatója. Az erkölcsi krízis jele, amely mind a hatalmat, mind pedig a népet elérte. Azé a hatalomé, amely nem volt képes felelősen viselkedni a nép előtt, nem tudott vagy nem akart az igazság nyelvén beszélni, hamis ideálokat propagált, elősegítette a korrupciót, és egyetlen célja magának a hatalomnak a megtartása volt. A hatalom gyakorlatilag a nép és Országunk valóságos érdekeivel szemben cselekedett.
Másrészről mi, a nép, szintén felelőtlenül cselekedtünk. Istenítjük a gazdagságot, jóllakott és nyugodt életet keresünk, és nem vetjük meg a csalást és a könnyű jövedelemszerzést. Minket már nem izgatott, hogy mi folyik a világban és országunkkal. A szakszervezetek és a társadalmi csoportok önkényes követelései jogaik betartására teljes közömbösséggel párosult aziránt, hogy mindez milyen hatást fejt ki társadalmunkra összességében, és ezek jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a mai helyzetbe jutottunk. A spirituális krízis lényege az élet értelmének hiányában és az embernek az egydimenziós jelenben való leragadásában, egocentrikus önimádó ösztöneinek fogságában található. Ez jövő, eszmék és víziók nélküli jövő. Unalomra és monotonitásra ítélt jelen. Az életnek a
születés és a halál két eseménye közötti ideiglenes időszakba való átfordulását jelenti, amelynek egy ismeretlen tényezője van: mennyi idő telik el közöttük. Ilyen perspektívában a céltalan mindig verseng az értelmetlennel, és ezek következtében mindig a tragikus győz. És akkor a kérdés: „Fiam, miért fogyasztasz kábítószert?" kérdésre azt a választ hallod: „Mondjátok meg, miért ne fogyasszak? Nem reménykedem semmiben, nem várok már semmit. Egyetlen örömöm ez a kábítószer". Mi pedig ahelyett, hogy megtalálnánk az élet értelmét, a gazdagságra, komfortra, jólétre törekszünk. De amikor a fogyasztáson kívül nem létezik semmilyen más életcél, amikor az anyagi jólét és annak a környezet felé való demonstrálása az egyetlen módjává válik a társadalmi elismertség elnyerésének, akkor a romlottság (2) az egyetlen lehetséges életmóddá válik, ellenkező esetben, ha nem romlasz meg, akkor butának tűnsz fel. Így gondolkodtak és tettek sokan, mi pedig eljutottunk odáig, hogy nem csak a hatalom emberei romlottak meg, hanem a nép többsége is. Az örök kérdést, Dosztojevszkij dilemmáját: „Szabadság vagy boldogság" annak teljes tragikusságában éljük meg. A látszólagos jólétet választottuk, de elveszítettük a szabadságot, mégpedig nem csak személyes szabadságunkat, hanem Hazánk szabadságát is. Ma az ember (lehetséges, jogosan) remeg jövedelme csökkenésének még a gondolatától is, de alig nyugtalanítja, hogy az állam nem fordít megfelelő pénzt az oktatásra. Nem aggódik gyermekei miatt, akik különféle függőségekben hunynak ki, nem aggódik az emberi személyiség és élet elértéktelenedése miatt. Ez a mai krízis valódi értelme és a gazdasági nehézségek forrása, amelyeket oly kegyetlenül kihasználnak a „világ irányítói".
A Szent Szinódus ülésén mi, a ti lelki atyáitok, kritikusan viszonyultunk saját tetteink iránt és szeretnénk magunkra vállalni a felelősséget és megtalálni a mostani krízisben saját hibánk mértékét. Tudjuk, hogy elkeserítettünk benneteket, lehetséges, hogy kísértésbe is vittünk titeket. Nem reagáltunk azonnal és hatékonyan a klérus magatartására, amely megsebesített benneteket. Azok, akik szeretnék megszakítani a nép és az Anyaszentegyház kapcsolatát, kihasználták a valódi és kitalált botrányokat, igyekeztek lerombolni az Egyház iránti bizalmatokat. Szeretnénk nektek elmondani, hogy az Egyház rendelkezik a fogyasztás kultuszának ellenmérgével - ez az aszkézis. Míg a fogyasztás - zsákutca (hiszen az életnek nincs benne értelme), addig az aszkézis - út (hiszen a valódi élethez vezet). Az aszkézis célja - nem az élvezetről való lemondás, hanem az élet mélységgel és tartalommal való megtöltése. Hasonlít a sportoló edzéséhez, amely elvezeti őt az érem megszerzéséhez, ez az érem pedig semmi más, mint a halált legyőző élet, a szeretettel gazdagított élet. Az aszkézis a felesleg rabságából a szabadságba vezető út. Azon rabságból, amely nevetség tárgyává tett ma bennünket. Nyugtalanít bennünket oktatásunk állapota, mivel a mai oktatási rendszer a tanulóra nem személyiségként, hanem számítógépként tekint. Egyetlen funkciója - az információ „feltöltése". A tanuló személyiségét egyáltalán nem veszi figyelembe. Gyermekeink joggal vetik el az ilyen oktatást. Ezért nyugtalanít minket a készülő újabb középiskolai reform. Elismerjük, hogy a tankönyvek összeállítása – az állam felelősségi szférájába tartozik, de tartalmuk érint minden állampolgárt, akik közül sokan várják az Egyháztól, hogy felemelje alázatos hangját ebben a kérdésben.
Azt szeretnénk, hogy minden templomunk nyitva álljon a fiatalság előtt. Azokat az egyházközségeket, amelyek ezt megtették, számtalan értelmet és reménységet kereső fiatal keresi fel.
Tudjuk, hogy tőlünk, lelkipásztoraitoktól hősies Egyházat vártok, élő és prófétikus szót, a fiatalságnak aktuális igehirdetést, amely ugyanakkor nem elvilágiasodott, kompromisszum nélküli, szabad és erős. Olyan Egyházat, amely nem fél ellenállni e világ bűnös rendszereinek, még akkor sem, ha ez üldöztetéshez és vértanúsághoz vezet. Az Egyház az egyetlen olyan intézmény, amely képes az ember mellé állni és támogatni őt. De az Egyház - mi vagyunk mind, és ebben van az Ő és a mi erőnk is. A lelkipásztorok és a nyáj egységét mindenek előtt a „világ kormányzói" kívánják lerombolni. Tudják, hogy ha legyőzik a pásztort, könnyen szétszórják és rabságba hajtják a nyájat.
Emlékezzetek a történelemre: mindenhol, ahol Istennel harcoltak, a csapás végső célja az ember volt, és annak teljes leállatiasítása. Ellenkezőleg, Isten emberré válása az ember legnagyobb felmagasztalása. Az Egyház nem az állam ellen lép fel, hanem azok ellen, akik mögötte állnak, megpróbálván megfosztani bennünket reményünktől és eszményeinktől. Emlékezzetek, hogy számos közgazdász értékelése szerint ezt a krízist művi úton váltották ki, azért, hogy eszközzé váljon azon erők világuralmának elérésére, amelyeket nehéz emberszeretettel gyanúsítani.
Krisztus Egyházának van álláspontja a mai kritikus helyzettel kapcsolatban, mivel nem szűnt meg a történelem és az emberiség részének lenni. Az Egyház nem hunyhat szemet semmilyen igazságtalanság felett, hanem késznek kell lennie a tanúságtételre és a vértanúságra. Tudjuk, hogy az emberek körülöttünk éheznek és szükséget szenvednek, lelküket pedig gyakran eltölti a kétségbeesés. Tudjuk, mivel az első hely, amelyet a remény és az értelem keresése során felkeresnek, az a templom. Célunk és feladatunk, hogy az egyházközségek olyan központtá váljanak, amelyeken keresztül a lelkipásztori gondoskodás eléri és átfogja az egész társadalmat. 
Úgy döntöttünk, hogy létrehozzuk a társadalmi problémák elemzésének központját, hogy ne csak szemléljük, hanem sikeresen küzdhessünk azon nehézségekkel szemben, amelyeket a jelenlegi krízis váltott ki. Feladatunk - hogy oly módon fejlesszük ki minden egyházközség jótékonysági tevékenységét, hogy ne maradjon egyetlen ember sem, aki ne kaphatna egy tányér ételt. Tudjátok, hogy az Egyház e tekintetben hatalmas munkát folytat. Tudjátok, mivel sokan közületek munkátokkal vagy anyagi segítségetekkel támogatjátok egyházközségeink erőfeszítéseit. Arra kérünk titeket, hogy álljatok közelebb egyházközségetekhez, hogy együtt képesek legyetek támogatni egymást e nehéz időkben. Népünk korábban is találkozott a szegénységgel és az éhínséggel, de kibírta és győzedelmeskedett, mivel rendelkezett eszményekkel és értékekkel. Mind együtt képesek vagyunk segíteni az egyénnek, az egy pedig mindenkit támogathat. Isten nem gyáváknak teremtett bennünket, hanem megadta nekünk az erő és a szeretet szellemiségét. E szellemmel eltelve, hibáinkat tudatosítván, egységesüljünk nagy családunk, Egyházunk mellett az élet értelme és a szeretet keresésében, és akkor túl fogunk jutni e nehéz megpróbáltatásokon.
A Görögországi Orthodox Egyház Szent Szinódusa
A görög eredeti szövege:
http://www.ecclesia.gr/greek/holysynod/ ... o_2010.pdf

1. témám: Gyógyszerek.
Egyszer már írtam arról, hogy a gyógyszerek bliszteres kiszerelése rendszeres csuklózásra kényszeríti a betegeket (és persze a kórházi rabszolgákat is, akik kénytelenek éjjelente kiadagolni a napi dózisokat egy egész osztály betegeinek), különösen akkor, ha elég sokféle pirula szedésére kényszerülnek. Én ezek közé tartozom. A probléma még ennél is komplikáltabb.
1. A háziorvos három hónapra való muníciót írhat ki. De:
2. Egy vényen csak egy havi adag szerepelhet egyféle gyógyszerből (kétszeresen is papírpazarlás). Javaslatom: Fejlesszenek ki a bankkártyához hasonló, csak az orvos által változtatható elektronikus kártyát, mely tartalmazza az állapotszerűen szedendő gyógyszereket adagra, időszakra stb. (A várható hatalmas megtakarítás hasznának 1%-át kérem eredeti ötletemért.)  
3. A gyógyszerész – mivel nem áll rendelkezésére ez az általam javasolt, a XXI. sz.-i műszaki megoldást jól tükröző kártya –ez idő szerint kénytelen egyesével, a vény alsó, majd a felső vonalkódját beolvasatni a gépbe, majd a pénztárgépbe is a vényeket. Ha két gyógyszer és három havi adag egy vényen szerepelne, tizenöt munkafázist takaríthatna meg az immár csuklóztatásra kényszerített gyógyszerész is. (Itt is megemlítem: semmi szükség nem volna ezekre a fázisokra sem, ha az általam javasolt kártya tartalmazná az összes adatsort.)
4. Hatalmas munkaráfordítást takaríthatna meg a világ, ha nem bliszteres csomagolással kínlódna több milliárd embert számláló gyógyszerfogyasztó fajta, hanem – teszem azt –lehegesztett műa. zacskókban kapná meg a drogokat. Olyasfélére gondolok, mint pl. az áruházakban az előrecsomagolt műanyagtiplik, hogy egy igazán triviális példával éljek. Mentesülne mindenki a csuklózástól. (Ld. fent) 
5. Muszáj kitérnem rá: Minden pakli gyógyszernek külön papírcsomagolása van (minek?), melyen belül mindegyikben megtalálja azt az obligát betegtájékoztatót, melynek elolvasását mindennap ötszázszor hadar el idétlen módon valamennyi tévécsatorna erre a célra rendszeresített karattyológépe, s mely megoldás éppúgy sérti a tévék társaságok, miként a nézők emberi méltóságát. (Rendszeresen hülyének néznek minket?)
Javaslatom: Minden gyógyszertárba telepítsenek egy egyszerű pc.-t, mely idomítva van mindenféle betegtájékoztató elolvasását lehetővé tevő programra, s mely lehetővé teszi azt is, hogy szükség esetén nyomtasson ki-ki magának betegtájékoztatót, aki nem fújja még kívülről, hogy milyen mellékhatásai vannak az általa tíz éve folyamatosan szedett vacakoknak.Javaslatom elfogadása mérhetetlenül sok papaírt takarít meg a világnak, tehát olcsóbb és környezetkímélőbb a jelenlegi bürokratikus gyakorlatnál. (Halkan megjegyzem: minden gyógyszer betegtájékoztatója lekérhető valamennyi számítógépen otthon.)          
II. témám: Az árvíz.
Csaknem minden évben, csaknem minden folyón (újabban patakokon is) úrrá lesz a víz, elöntéssel fenyegetve a környéket. Ilyenkor jönnek a baggerek, a kotrók, a kanalas önjáró masinák, töltik a teherautókat az e célra rendszeresített homokkal. Az autók rendre elszállítják a veszélyeztetett partok mellé a matériát, azután elkezdődik az idő és energiarabló munka, a sok szorgos önkéntes csuklóztatása. Emberek ezrei töltik, hordják a homokzsákokat a kiöntéssel fenyegetett partszakaszokra, a buzgárok köré. Na, itt lehetne nagy változtatást elérni.
Jó száz éve jelent meg a piacon az amerikai aratócséplő (combine, azaz kombájn). Elöl kaszált, középen csépelt, hátul nyomta a teherautó platójára a learatott gabonát a masina. Ügyes, nemde?  Miért nem lehet kifejleszteni a XXI. században a homokzsáktöltő masinát, mely egyenletes minőségben tojja a zsákokat és kupacolja a kocsi teherrészére, hogy tízpercenként egy többtonnás mennyiség kirakásra készen álljon a gátak építői rendelkezésére. Mondanom se kell, hogy ugyanez a célgép az ár elvonulása után a visszahordott zsákokat ürítené és felhalmozná jó ütemben. Hajrá tervezők, hajrá amerikai koponyák. (Ötletemért a szokásos 1%-omat kérem mindenünnen a világon, ahol ezáltal megtakarítást érnek el. Már hogyne érnének el: emberéletben – melynek az értéke 45 ft-tól a + végtelenhez tart [vö. a korábban Koch S.-ról írtakat], és a gyorsaság következtében megmentett épületekben, berendezésekben.)
Akkor mára ennyit. Most nyugodtan hátradőlhetek bőrfotelomban. Mostantól kezdve várom a pénzemet, mert sokba volt nekem is kitalálni ezeket az ötleteket!

A Nyomorultakat olvasom. Nemegyszer találkoztatja V. Hugo az olvasót a transzcendenssel. Pl. Jean Valjean tanúvallomásakor a bíróságon,  vagy Fantine halálának leírásában, és még sorolhatnám. Igyekszem hozzátenni: az író romantikus, aki ördögről és angyalról, pokolról és mennyországról ír váltakozva, és meglehetősen következetesen elválasztva a két véglethez tartozók táborát.
Mindenesetre csaknem lehetetlen ezt a fajta emelkedettséget befogadni, amikor az „immanens világ” egészen mást mutat.
Sűrű köd. Szmog?
A Duna csaknem kilép medréből, holnap tetőzik. Lehet hogy lezárják az alsó rakpartot.
A festőművész D. kórházba vonult,
a tél az előrejelzések szerint visszatér, újra havazás várható.
Fenyeget az influenza járvány. A tévé okádja a rossz híreket:
még mindig vörös iszap,
még mindig újabb korrupciós ügyek,
még mindig a régiek is.
Még mindig hatalmas a víz alá került mezőgazdasági terület,
még mindig magas az államadósság,
még mindig gerjesztett rossz hírünk terjeng Nyugaton.
A mai evangéliumi szakasz arról szól, hogy régi ruhára nem varrnak új ruhából való foltot, régi tömlőbe nem töltenek új bort. Az új bor új tömlőbe való.
Ennek a nemzedéknek ki halnia, hogy egy új, szeretetre fogékonyabb vegye át a helyét?!?!
De vajon van-e valami különbség az egyes nemzedékek között?
Ha igen, az Isten csak kegyelméből lehetséges.
Mint ahogyan a történelemben olykor meglévő békésebb időszakok is.

Vannak, akik a föld javát akarják, és tesznek is érte.
Vannak, akik a föld javát akarják, de nem tesznek érte, vagy nem jól keresik a javát.
Nehéz elgondolni, de egyeseket egyáltalán nem érdekel, hogy mi lesz ezzel a teremtett világgal.
Vannak, akik Magyarország javát akarják, és tesznek is érte.
Vannak, akik Magyarország javát akarják, de nem tesznek érte, vagy nem jól keresik a javát.
És ugyancsak nehéz elgondolni, mégis egyeseket egyáltalán nem érdekel, hogy mi lesz ezzel a teremtett hazával.
Akik a világ javát akarják, szeretnék, ha világosan látnák annak állapotát, és a megteendő lépéseket.
Akiket kizárólag saját érdekeik foglalkoztatják, azok rejteni kívánják a valóság egyes elemeit önös érdekük érvényesítése céljából.   
Akik Magyarország javát akarják, szeretnék világosan látni állapotát, és a megteendő lépések irányát, mikéntjét, sorrendjét.
Akiket kizárólag önös érdekeik foglalkoztatják, azoknak a számára az anarchia megteremtése és a káosz fenntartása előnyös.
Mióta eszemet tudom, harc dúl a nagyvilágban az értékek mentén élő és az érdekeik mentén élők között.
A csatát végül azok nyerik meg, akiknek keze nincs ökölbe szorítva, hanem tálcán kínálják értékeiket az érdekeik mentén kínlódóknak, akik viszont remélhetőleg kinyitják önzésük tárgyát szorongató tenyerüket, hogy hozzájuthassanak az igazi értékekhez.            
A Mester ezt így fejezte ki: A szelídeké lesz a föld.

Várszegi Asztrik említi a vele készült interjúkötet végén (254. l.), idézem: „Egy amerikai pszichológus írja, hogy aki gyermekkorában akár csak rövid időre is a nagymamája közelében élt, annak fogalma van az isteni gondviselésről, és ez a későbbiekben is meghatározó a felnövekvő fiatal életében. A nagymamák még évtizedek után is – mondja – bele tudnak köpni a levesünkbe a plafonról.”
Én ugyan nagypapája vagyok öt uncsinak, és nem is kívánok beleköpni később a levesükbe, mégis valamennyire igaznak vélem a megállapítást. Egy szülő naponta részt vesz a család létéért való küzdelemben, mely valamennyire felőrli őt. A nagyszülő már kicsit távolabbról néz a valóságra, ráadásul felelőssége sem azonos súlyú a gondviselő szülők felelősségével. Ha így tekintem: némileg „könnyebb a helyzete”. Ráadásul olyan, mint az idősödő pedagógus, akitől már nem tartanak a diákok, mert ereje hanyatlóban, hallása, látása tompul, és remélhetőleg szeretete is teljesen „érett”. Így hát többet elnéz az utána jövő második generációnak.
Gyerekkori emlékeim egyike: A szomszédunkban lakott Nagy Sanyi. Anyai nagyanyja – talán Rémai néninek hívták – látja ám egy adott alkalommal, hogy az unokája összetapossa a konyhakert ágyásait, hogy hamarabb utolérje a kertbe belőtt labdát. A gondosan művelt ágyást csakugyan összetúrta Sanyi, mire Rémai néni rákiáltott:
– Na megállj csak, megmondalak a vejemnek, aztán estére majd „ád ám” apád!
Mi azonnal kihallottuk a szójátékot, s visszhangoztuk: „Ádám apád”. Persze az öreg szüle együtt nevetett velünk.
Hát így van ez.
Különös aktualitást ad a dolognak, hogy Éva lányunkhoz igyekszünk március 15-én, hogy vigyázzunk három kint élő unokánkra, és segítsünk jelenlétünkkel, mert abban az időben várja a negyedik szülését, születését.
Húsvét előtt pedig két mosoni unokánkat kapjuk meg egy hétre, míg a szülők osztálykiránduláson lesznek. Ez a terv, mely megvalósul…
Ha Isten is úgy akarja! – szokta Laci barátom hozzáfűzni.
Most szokom magam is.

Tételem, miszerint nincs hibátlan könyv, tegnap este megerősíttetett. Egy új, igényes kiadvány olvasásába kezdtem. A 18. oldalig nem találtam (nem is kerestem) hibát, ott azonban a szemem elé tolakodott mindjárt kettő. Mivel nem feladatom a kötet korrektúrázása, megpróbáltam kikapcsolni kritikus alapállásomat, mert árt a megértésnek, vagy lelassítja az olvasást. Inkább tempósan előrehaladtam az anyagban. 11-kor elpilledtem. Karórámat, szemüvegemet, könyvemet leejtettem az ágyam mellé, kislámpát kikapcs, egy keresztvetés és megpróbáltam mielőbb eszméletemet veszteni, ha az elalvás azonos ezzel. Ha nem, akkor csak elaludni próbáltam, de mielőbb.
Sikerült.
***     
Megjöttem a Duna-parti csónakházaktól.
Amikor elindultam, esett,
amikor megérkeztem, sütött a nap.
Mindkettőre van bizonyítékom, csak arra nem, hogy
mire regisztráltam magamnak, hogy esik, addigra kisütött, s
mire észbe kaptam, hogy süt a nap, addigra esni kezdett.
Mindenesetre ma – írd és mondd – +10 fok volt (van)!
Azt hiszem, néhányan már megszokták, hogy egy idősödő fazon megszállottan fotózik. (Ez én vagyok.)
Elméláztam azon, hogy miről ismerszik meg a fotós. Szerintem arról, hogy a bal válla feljebb van a jobbnál. Miért?
Mert a bal vállamon a hordszíj végén egy kb. egy kilós masina lóg. A
súly jó része üveg (lencsék sorozata), a maradék a váz, az akku és a vaku.
Nos, ha nem akarom, hogy lecsússzon a vállamról, akkor legalább vízszintesre kell állítanom a vállamat. Ez pedig a vállizmok rézsútos volta miatt csak úgy valósítható meg, ha felemelem a bal vállamat, mint aki folyamatosan ezt gesztikulálja: Na és?   
Mi tagadás, rendesen kattogtattam a gépemet, pedig most kb. századszor jártam ugyanazon a sétányon, mely a 6. sz. EU kerékpárútjának a szépséges színes táblájával büszkélkedik (legközelebb lefotózom), de mely méltatlan arra – legalábbis szakaszonként – hogy egyáltalán útnak nevezzék. Mert igaz, hogy vannak kőkockákból szépen kiépített etapok, de a többi igen  esetleges. A part gát nélküli lévén, időről időre rosszabb állapotba kerül. A hullámok és vízállás ingadozásai gondoskodnak róla, hogy az út egyre inkább lejtsen a víz felé, míg végképp bele nem hanyatlik a folyóba egy-egy partszakasz. Tehát a flaszter a víz felé lejt, a murvával meghintett rész kátyúsodik, ahol építkeznek, ott meg csaknem járhatatlan.
Ahol azelőtt a szépséges csónakház állt, most energiatakarékos fűtésű ház épül.
70%-os megtakarítást jelölnek meg a fűtési költségekből.
Csak nem hőforrásra bukkantak a ház alapja alatt?