Mickey webnaplója

Olvasom Ferenc pápának a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson és Szlovákiában mondott beszédeit (Az evangélium szabadságában éljetek!).
Óhatatlanul egy korábbi kép elevenedik meg bennem. Budapesten tartották 1938-ban a 34. NEK-et, amelyen apám is részt vett.  Rá egy évre kitört a második világháború.
Igaz, hogy előszelei már korábban bőven jelentkeztek: feszültségek mutatkoztak a politikában.
1936-ban a berlini olimpián mindenütt hatalmas horogkeresztes lobogók uralták a köztereket. További jel, hogy az eucharisztikus kongresszuson való német részvételt eredménnyel tiltotta a hitleri rezsim.
2021-ben ugyancsak Budapest rendezte az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust. Ha jól számolom, közben a világ többi városaiban 18 ízben tartottak hasonló kongresszust.
Nem állítom, hogy a két dátum között valaha is béke uralkodott a földgolyón, sehol nem dúlt háború vagy véres puccs, de valami mocorgott bennem a NEK-re várva: Vajon most garantálja-e békét az újra nálunk ülésező kongresszus, vagy épp ellenkezőleg. Nem gondoltam volna, hogy fél év elteltével az oroszok letarolják Ukrajnát.
Tették, amiért tették, a háború mindig szörnyű. Ez is az.
Nem véletlen, hogy a legnagyobb orosz rakétát sátánnak hívják. Ennél pocsékabb neve nem is lehetne. Mindenesetre kifejező.
Ferenc pápa a Krisztust hirdette a NEK-en elmondott beszédeiben. Megjegyzi, hogy sokszor mi is olyan Messiást szeretnénk, aki hatalommal rendelkezik, és nem egy keresztre feszített szolgát, aki meghal értünk, hogy nekünk életünk legyen. A kereszt sohasem divatos. Napjainkban sem, de régen sem volt az. Viszont belső gyógyulást hoz.
A pápa azt hirdeti, hogy a keresztény útja nem a siker ostromlása, hanem azzal kezdődik, hogy hátra lépünk egyet. Ez megszabadít attól, hogy magunk legyünk a középpontban.  Mindennap odalépünk testvéreinkhez. Ferenc pápa kéri: Nyíljunk meg a megfeszített és feltámadt Isten botrányos újdonságára, aki megtört kenyérként életét adja a világért. Akkor örömben fogunk élni, és örömet viszünk mindenhová.
Adná az Isten, hogy sikerüljön!        

Programunk folyamatosan változik.
Ma megjött ZS. két napra, holnap elmegy M. x napra, kedden trombitaverseny. Költözködés előtt áll M., ami rengeteg adminisztrációval jár. Túl van a lakásnézéseken, beleszeretett egy műteremlakáshoz hasonló nagyon napfényes, több emelet magasságában álló lakásba. A kilátás ragadta magával, s kevéssé érdeklik a műszaki paraméterek. A lakás lakható, és kitűnő helyen fekszik, jó közlekedéssel, részben már felújítva, karnyújtásra mindenféle kereskedelmi egységtől. Emberi számítások szerint mindig jó pénzt fog érni, már amennyire megbízhatók az emberei számítások ebben az igen labilis világban, ahol a jó a rossz, ahol a rossza a jó, ahol igaza van annak, akinek igaza van: „de miért ő mondta”? 
Olyan képlékeny jelenleg a világ helyzete, mint az időjárásé, ami másból se áll, mint a frontok váltakozásaiból.
Azért próbáljuk csak megbecsülni saját helyzetünket, amely a világ nagy többségének kilátásainál lényegesen jobbnak látszik. A „jobbnak látszik”-ot nagyon idézőjelesen írom, mert ami ma jó, az meglehet, hogy holnap szörnyűvé lesz, és viszont, a szörnyűséges helyek kijöhetnek a rossz passzból. Megrázzák magukat, és prosperitásnak indulnak.
Nem irigylem a migránsokat, a menekülőket, mert otthagyott helyzetük néha utólag jobbnak bizonyul, mint ahova vágyódnak.
A Szőke Anni balladája némileg eligazít a bizonytalanságban. Mert mi is történt vele?
„Elindult egyszer világot látni… azt hitte akkor, hogy mindörökre. Mit kerestél szürke városunkban?  Miért jöttél? A fények hívtak vagy lányregények,…lám becsaptak téged. Nem jó barát a sok-sokember, ki Annit nézi szekértő szemmel. stb, stb. – szól a régi sláger szövege.
S csakugyan. Embertömegek jönnek rá, hogy sehol sincs kolbászból a kerítés, továbbá, hogy inkább zárt karokkal, mintsem tárt karokkal várják a jövevényeket.
Márpedig mind a gazdasági, mind a politikai migráció megállíthatatlan hömpölygő tömegként zúdul a világ még reménnyel kecsegtető civilizációi felé.
És nincs, aki megállítsa a folyamatot!
Vagy van remény?
Kb. 25 éve fogalmaztam meg, hogy a világ csak szeretetben működik helyesen. Meg azt, hogy a világot nem az egyenlítő vonala, sem a ráktérítő és baktérítő dongái tartják össze, hanem a szeretet.  
Most már csak az a kérdés, hogy vajon ma szeretet jellemzi-e világunkat, vagy éppen nem?           

A könyvmegálló úgy működik, mint egy antikvárium, csak lényegesen olcsóbb. A könyvesboltokkal szemben itt is csak egy-egy példány található a kötetekből.
De nem sokáig.  
Vagy viszed, vagy kihagyod, de akkor többet nem találod ott.
Így jártam már három ízben.
Egy eredeti gót betűs Brehm-kötetet hagytam ott (Emlősök), máskor egy illusztrált olasz enciklopédiát, amolyan olasz Larousse-t, s harmadszor, nem is olyan régen egy száz éve megjelent német szerveskémia-kötetet. A vegytan azóta hatalmasat fejlődött, de a régi kötet éppen ezért kuriózum a maga nemében.
Ma hazahoztam J, Steinbeck Érik a gyümölcs c. szép kivitelű kötetét.
Érdekes módon nem találtam mását itthon, bár évtizedekkel ezelőtt olvastam.
A kötet érdekessége a címlap.
Ez ugye nem a fedlap, hanem a kötet első belső lapja.
Nos, itt a hivatalos címében rendes baki olvasható:
ERIK A GYUMOLCS.
Ha Erika, akkor egybe írandó, ha külön, mint ahogy illett volna, akkor meg ki kellett volna tenni az ekezeteket, mert igy nincs semmi ertelme. J
Így olyan ez a könyv, mint a selejtes bélyegritkaságok. Igaz, hogy azok valamiért többet érnek, mint a normális kivitelűek.
Könyvre tudomásom szerint nem igaz.

Az idén Stephanus-díjas Hal’ko József könyvét kezdtem olvasni, A  csehszlovák szakadár katolikus akció c. monográfiát, amely tűpontos, részletező írás. Szokásomhoz híven idézhetnék is belőle, mert bőven van mit idézni. Javasolom, a benne foglaltak megismerését.
Az általam olvasottak igazolják, hogy a világ fiai – ebben az esetben a kommunisták – a maguk dolgaiban ügyesebben járnak el, mint világosság fiai. Ez a mondás ugye Jézustól származik. A világ fiai
ha kell, húzzák az időt,
ha kell, nem válaszolnak,
ha kell, szervezetten hazudoznak,
ha kell, lecsuknak,
ha kell, maszatolnak,
ha kell, látszattevékenységet folytatnak,
ha kell, hamisítanak.
Hogyne tennék, hiszen maguk felett nem ismernek el semmiféle hatalmat. Erkölcsi mértékük a saját pillanatnyi érdekük.
A szerző bocsássa meg nekem, hogy könyvét nem olvastam végig.
Nem azért, mert a minőségével volna bajom.
Nem azért, mert igazságát vonnám kétségbe,
nem is azért, mert azt gondolnám, hogy felesleges a múlton rágódni, a múlt szenvedéseit feltárni, méltatni.
Igenis dokumentálni kell.
Hanem azért, mert már igen sok feltáró irodalmat elolvastam, életsorsot megismertem.
Engem már nem kell meggyőzni a folyamatos vallásüldözés tényéről.
(Üldözött jezsuiták vallomásai, Mindszenty Vallomása, az erdélyiek meghurcoltatása, Godó Mihály, Romzsa Tódor, Kis Szaléz, s még sokak vértanúsága, a regnumiak, a bulányisták, a kínaiak, az átvágott torkú szírek, a megölt örmények százezrei.)
Nem folytatom.
Inkább Prohászkát idézem szabadon: Forduljunk a fény felé, és engedjük, hogy éltessen minket, s ne foglalkozzunk erőnkön felül az árnyékkal, a gonosszal, a rosszal.
Mivel meglehetősen képben vagyok, magamban próbálom lezárni a múltat azzal a minimális ellenségszeretettel, amely így szól: ENGEDD EL A TORKÁT!
Elhihetik: ez sem könnyű.   

Van egy kémikus unokahúgom, aki mostanság védte meg doktoriját. Egyszer régen megkérdeztem tőle, hogy miért vonzza úgy a kémia? Visszakérdezett Miklós bácsi, van a világon valami, ami nem kémia? Minden kémia, ami anyag. Erre gondoltam, amikor a közös témaként felvázolt KOR fogalmat ízlelgettem. Ha az anyagvilág mindegyik résztvevője kémia, akkor az anyagi mozgások egymásutánja mind a KOR fogalmához köthető.
A választék tehát több mint bőséges. Általában az emberi életnek tizenkét szakaszát szokták megkülönböztetni. Ezek: perinatális kor, csecsemőkor, kisgyermekkor, gyermekkor, serdülőkor, ifjúkor, fiatal felnőttkor, középkorú felnőttkor, öregedés kora, előrehaladott öregedés, aggkor, aggastyánkor. Ez önmagában egy tucat lehetséges téma. A bőség zavara miatt nehéz a döntés: hogyan fogja meg az ember a fogalmat?
Lehetne személyesre venni, mégsem teszem, hisz csaknem az összes (kb. 6000) posztom személyes. Az én megoldásom a közmondások köre. A kor szócikk nem létezik a vaskos gyűjteményben. (Az ökör és az ördög szavak találatai bezzeg oldalakat töltenek meg.) Joggal gyanítottam, hogy az öregkorral viszont sokféle mondás foglalkozik. Csak sorolok közülük néhányat gondolatébresztőnek: 
Hadd ázzék, majd megeszi az öreg.
Jó az öreg a háznál, még ha egy csöpp esze sincs.
Öreg is, vén is, kell neki mégis.
Bevágja az öreget. (övé az utolsó szó)
Félre öreg, megrúg a csikó!
Nehéz az öregnek a frisset járni.
Nincs olyan öreg, ki tovább ne kívánna élni. (Nagyon egyet értek vele.)
Olyan már az öreg, mint a vén.
Öregek vezérlik a hadat.
Öreganyád térgye kalácsa.
Úgy megrúgta, hogy az öregapja születésnapjára is emlékszik.
Öregapám is élne, ha meg nem halt volna.
Akármilyen öregasszony, ha férjhez megy, csak menyasszony.
Az öregember minden nap egy nótát felejt.
Öregember ifjúmenyecske, ott terem Jancsika.
Öregember, nem vénember.
Öregember, öreg ló.
Öregség, elsőség.
Még eljátszhatnék a szóval. Nem boKORban születtünk egyKOR (és nem is a reformKORban). KORán elhagytuk a csecsemőKORt. Sokat játszottunk. OlyKOR-olyKOR KORmosak lettünk. LegényKORunk után felnőttKORba léptünk. KORántsem ez volt a fényKORunk. KatonaKORunkkat letöltve érkeztünk aranyKORunkba. AmiKOR kezünkben csoKORral közledtünk KORtársunkhoz, egy lányhoz, akKOR rájöttünk, hogy cuKORfalatot választottunk. JóKOR döntöttünk mellette. JelenKORban öregKORunkat éljük. OlyKOR-olyKOR visszatekintünk: akKOR, amiKOR családunk lett, az volt a hősKOR. ValamiKOR az utóKOR fog ránk emlékezni.
***
egy perc humor
Hirdetmény egy francia templomban:
Ha belépsz a templomba, lehetséges, hogy Isten hívó szavát fogod hallani.
Azonban nem valószínű, hogy a mobiltelefonodon fog hívni téged.
Ezért előre is köszönjük, ha kikapcsolod a készülékedet.
Ha beszélni szeretnél Istennel, keress egy nyugodt helyet a templomban, és szólítsd meg őt.
Ha látni szeretnéd őt, küldj neki vezetés közben egy sms-t.

Hiányosan és tematikusan kivonatolom Bíró László püspök könyvét.
Sztorik:
- Egy remete Egyiptomból: „A mennyország a Paradicsom, és én oda fogok kerülni. Nem azért, mert húsz éve remete és szerzetes vagyok, hanem azért, mert gyenge vagyok, és az Úristen tudja, hogy gyenge vagyok.”
- Egyszer felkértek, hogy áldjak meg egy 35 éves házasságot. Prédikáltam nekik, majd kértem, hogy lépjenek előre a házassági eskü megújítására. A férfi zavartan matatta közben a mobilját, amikor nekik beszéltem. Majd frászt kaptam! Ötvenéves fogorvos, és nem képes uralkodni magán! A jó Isten megadta, hogy nem szóltam. A férfi átérezte, hogy hülye a helyzet, és megszólalt: Ne haragudj! A parkolási időt hosszabbítottam meg.
Boldog voltam, hogy megálltam, hogy ne szóljak be neki.
- Az 1. világháborúban a vesztes olaszok a Monarchia seregére ráengedték a Piave folyó vizét, átvágták a gátakat. Amikor a parancsnok felismerte a helyzetet, elkiáltotta magát: „Parancs, fogjátok meg egymás kezét!” Az átvágott gát lezúduló vize pillanatok alatt átment a katonákon, és mert fogták egymás kezét, senki sem veszett el. Megtartották egymást a nagy sodrásban.
Szentenciák:
- Egy rabbitól tanultam meg, hogy a jó prédikáció olyan, aminek az eleje felkelti a figyelmet, s a vége közel van az elejéhez.
- Az Eucharisztia, jóllehet a szentségi élet teljességét jelenti, nem jutalom a tökéletesek számára, hanem bőkezű gyógyszer és táplálék a gyöngéknek. (EG 47) Nem azért kapjuk, mert méltók vagyunk rá, hanem mert szükségünk van rá, hogy a gyarlóságból fel tudjunk állni. (Ferenc pápa hasonlókat pedz.)
- Figyeljük csak meg, még a mi köreinkben is gyakori, hogy a gyerek kerül az első helyre, megelőzve a házastársat. Ez nem jó.
 - Mindennap egy pillanatra találkozz az Úrral! – akkor egész napodat betölti az Isten jelenléte.
- XVI. Benedek pápának van egy szép gondolatmenete. Sokszor az Egyházat keménynek, kegyetlennek, dogmatistának tartják, mert az igazságot hirdetjük. Jézus valóban hirdette az igazságot, de senkit nem ölt meg az igazságért, viszont őt megölhették az igazságért. Ez az Egyház toleranciája.
- Nagyon magas polcra teszik a papokat. De hát mi is csak emberek vagyunk. Az a furcsa, hogy ha valaki elkerül egy rossz orvoshoz, akkor nem mondja, hogy többet orvos közelébe sem megy, de ha pappal van rossz tapasztalata, az egész Egyháznak hátat fordít.
Vallomás:
- Az imáról. „Sok kedves imám volt, aztán ezek megkoptak bennem. Sokat segítettek az apró fohászimák. Az ember lassan vénülve megtanulja, hogy miért kell ismételgetni ezeket az imákat. Nem mintha Isten nagyothalló volna, hanem  nekünk van szükségünk arra, hogy ezek az imák átmossák a lelkünket… Pl.  a Jézus-ima. „Jézus Krisztus! Könyörülj rajtam!”
- Kérdés és vélemény
-  Tekintettel a paphiányra nem lenne sürgető, hogy érett, nős férfiakat s diakónusokat pappá szenteljenek? A püspök válasza: Dehogynem…
Megfigyelés:
- Meghalt szeretteinkhez legközelebb a szentmisén vagyunk, ahol ott az Úr Jézus. Mi itt állunk az asztal körül, ők odaát élnek az asztal körül egyazon Úr vendégeiként.
Ugyanez a gondolat bennem is megfogant már. A misén két létsík találkozik. Innen mi, onnan szeretteink léteznek, köztünk a Krisztus, aki itt is-ott is jelen van.
Tovább is van, de nem mondom.  

A nap meglepetése:
A reggeli szemerkélő esőben odalépek a kocsimhoz, s a szélvédőn találok egy kézzel írt cédulát:
Megvenném az autóját!+telefonszám.
Majdnem elnevettem magamat.
Minek neki egy 26 éves Mitsubishi?
A kasztnija rozsdásodik már.
Mondják: öregember nem vénember. Igaz volna autóra is?
Öreg kocsi nem vén kocsi?
Vajon mennyit érhet ez a jószág? 30 000-t, 100 000-t? Fogalmam sincs.
Ráadásul nincs még egy autóm, hogy ettől megváljak.
Talán jövőre, ha lejár a forgalmija.
Nem meglepő, hogy én és azt autóm sorsa valamennyire párhuzamos, és valamennyire összenőtt.
Sokszor eszembe jut a Virágot Algernonnak c. könyv két főszereplőjének a sorsa: Charlie versenyben áll az egérrel. Sorsuk összekapcsolódik. Ilyen a mi kettősségünk is.
Én is „rozsdásodom”, a Colt is rozsdásodik. Vajon meghosszabbítanák-e még egyszer a műszakiját? Nem valószínű. Vajon megkapnám-e még egyszer a két évre szóló eü-alkalmassági igazolást? Ki tudja?
Nem is nagyon kapaszkodom utána.  
Majd másfél év múlva, ha Isten is úgy akarja.
Ma rövidre fogom, mert be akarom fejezni Bíró püspök interjúkötetét.
***
Tegnap megosztottam egy kedves szamárságot, egy klipet, amelyen egy idős házaspár kő-papír-ollót játszik.  De nem számolnak, mint a magyarok: egy, kettő, három, hanem ezt mondják:
EE-BA-BOO. Hát ez se rossz, amolyan csecsemő beszédnek hat.
Akkor mára ennyi.

Ahogy vénül az ember, új dolgokkal szembesül. Az utolsó osztálytalálkozón SP.-knál ültük körül a nagy asztalt. Fotóztam a velem szemben ülő osztálytársaimat, akik közül kettő – egymás mellett ültek – azóta jobb létre szenderült. Úgy dőltek ki, mint a Foucault-inga által kiiktatott fabábúk. Nekem legalábbis ez a hasonlat jutott eszembe. (Az inga nonstop tovább leng.)
De mást is írhatok.
Amikor kicsit szédelgek vagy egyéb normálistól eltérő érzés lesz úrrá rajtam, akkor megpróbálom elképzelni, hogy gimnazista vagyok. Nincs szédülés, nincs rossz érzés, minden a helyén van, mindenem működik, egészséges vagyok, s nem veszem tudomásul a normálistól való kisebb kilengéseket.
Igen, a kisebbeket.
Mert előfordulhat, hogy átlendül a dolog egy húzósabb állapotba. Olyan az, mint a trigonometriából ismert inflexiós ponttól felfelé menő görbe. Attól kezdve nincs visszatekintés a magabiztos fiatalkorra, hanem annak a keresése van, hogyan tudnék menekülni a kellemetlen érzésektől. Ha sikerül rájönni, minden tehetetlenség ellenére cselekednem kell (gyógyszerpótlás, erős kávé vagy egy éltető tea stb.) Idáig ezek általában eredményt hoztak.      
Ma visszafiatalodtam lélekben.
Emlékeimből felmerült elsős gimnazista korom, amikor a vasárnapi misén  álltunk, s úgy hallgattuk olykor Sík Sándor vagy más piarista prédikációját, celebrálását, mert nem volt elég ülőhely a kápolnában. A mindenkori elsősök „privilégiuma” volt a fal mellett való felsorakozás.
Másodikban már ülhettünk. Harmadikban és negyedikben is ülhettünk volna, de aki énekkaros volt (én az voltam), az hátul álldogált az orgona előtt.
Mindez csak azért tört fel bennem, mert diákkoromban rendíthetetlen állóképességgel rendelkeztem. Előfordult olykor, hogy valamelyik társunk fejéből kiszaladt a vér, és kidőlt.
Nem tartoztam közéjük.
***
Most olvastam:
A francia politikus, R. Schuman nem házasodott meg. Okáról kérdezték. Ő viccesre fogva azt mondta: „Egy alkalommal zsúfolt buszon utaztam. A sofőr hirtelen fékezett. Én ráléptem a mellettem álló hölgy lábára. A hölgy felkiáltott: „Te idióta fajankó! Nem tudsz vigyázni?” Csak miután kidühöngte magát, nézett föl. Elsápadt, s azt mondta nekem: „Elnézést Uram! Azt hittem, hogy a férjem volt.”

Belefutottam egy grafikába. A kellemes–––hasznos így együtt azt mondja el, hogy „összekötöttem a kellemest a hasznossal”.
Azt gondolom, hogy a közmondások könyvét lapozgatva kellő türelemmel még számos grafika lenne elkészíthető. Ha nem is vizuálist, de egyet magam is készítettem.  Ez inkább egy kétsorosra emlékeztet.
Nem hasad a pad,
ha a hasad apad.
Azaz, ha fogysz, nem törik össze alattad a pad. És még:
Aki lemegy a borpincébe,
az alant fölönt a garatra.
Barom ember a maga almát piszkítja. Ez meg azokat célozza, aki az EU-ban hazája ellen voksol, mintegy maga alá piszkítva. (A mondásban nem az alma, hanem az alom szó szerepel.)  
De ha már politika. Minap a magyar parlament egyik képviselője Hiller Istvánnak célozva fölvetett néhány kérdést, amivel nyilván a nevezett sem ért egyet, biztos, hogy nem. Akkor meg miért nem áll ki az igazság mellett?
A nyúl kiugrasztása a bokorból időszerű kérdés.
Engem jobban zavar, hogy az EU egyik képviselője sem szegezi Sorosnak azt az alapvető kérdést, hogy ki engedte be a kapun, melyik ország delegálta, s ha nem, mit keres az EU-ban?
Továbbá az is kézenfekvő lett volna, hogy a férfiak szülését propagáló előterjesztéskor valaki megkérdezze: Ön Verhofstadt úr netán akar szülni?
A képviselő urak közül van-e valaki, aki tervezi, hogy szülni fog?
Akad-e magát normálisnak gondoló képviselő, aki elképzeli, hogy a férfiak szülni akarnak?
Ha nem, akkor miért foglalkoznak egy nyilvánvaló hülyeséggel?
Nem szégyellik magukat?
Nemkülönben feltehető lett volna-e az a kérdés az EU-ban, hogy normális ésszel kiáll-e valaki személyesen amellett, hogy csak a fekete élet számít?  
Ha nem, akkor minek mantrázza?

Életem során háromszor tanultam meg a négyzetgyökvonást írásban, és háromszor felejtettem el, hiszen soha semmire sem kellett használnom. Elméletére emlékszem: a2+2ab+b2 elve alapján kell lépegetni. Nem vállalkozom rá, mert minek is…
Viszont így az érettségik után felmerült bennem, hogy vajon az írásban való osztás megy-e még. Fellélegeztem. Pontosan emlékszem a módszer lépéseire. Bár osztanom se kellett az utóbbi öt évtizedben, azért még emlékszem egy csomó fogalomra abból korból: helyi érték, maradékok, tényezőkre bontás, legkisebb többszörös, legnagyobb közös osztó, váltószám stb.)
Nullával nem osztunk! Ez legalább olyan kőbe vésett igazság, sőt… mint, hogy „Eb ura fakó, Ugocsa non coronat!” 
Emlékszem, hogy gimnáziumi tanárunk, P. Szoboszlay, mosolyogva mesélt egyik diákja szüleiről, akik büszkén emlegették, hogy „ők is tanultak felsőbb matematikát, törteket, meg hasonlókat…”
Az idő elrepült felettük , miként felettünk is.
Az újabb generációk középiskolás anyagában már szerepel a deriválás, az integrálás és a differenciálás. Az én időmben ez egyetemi tananyag volt.
***
Olvasom Bíró László püspök könyvét (Osztatlan szívvel). Mivel interjúkötet, a Laci püspök hangján szólal meg bennem minden mondata. (Publicistaként annak idején én is készítettem vele interjút.)
Bíró püspök sugárzó ember, aki nem komplikálja az életet. Tud bővelkedni, és tud szűkölködni is.
Utóbbi években elhatalmasodó cukorbetegsége folytán lábműtétek sorozatát viselte el belenyugvással. Gondolatain átsugárzik egyéniségének derűje, hitének biztos volta. Nem bonyolódik teológiai fejtegetésekbe, elmondja, amit gondol az életről, saját életéről és a másokéról. Gondolatait megannyi élményével fűszerezi, ennél fogva akaratlanul is ébren tartja érdeklődésünket.
Könyvét nehéz letenni.