Mickey webnaplója

Kaptam egy felkérést folyóirattémákkal való ötletelésre. Nem is gondoltam, hogy ez ilyen nehéz. Sok olyan közérdekű téma van, amivel elvileg érdemes foglalkozni, mert lényeges, életbevágó, életvezetési, súlyos kérdés.
Ám felvetődik a következő: Korunk az információs dzsungel egyre kiterjedtebb valósága. Nincs az a machete, amivel keresztülvághatunk rajta: „Egyesek elmondják eztet, mások elmondják aztat, s azzal cáfolják eztet, ezzel cáfolják aztat.” Mindenki tudja a „frankót”, csábít is a maga igazának a befogadására. Így van ez a közéletet illetően, így van ez a tudományos témákkal, így van ez a politikai és az ideológiai kérdéseket illetően is. 
Egyszer azt javasoltam, hogy forduljunk környezetünk felé kitüntetett figyelemmel. Megkaptam a magamét. Utóbb pedig egy kerge okoskodást fogalmaztam meg, miszerint „ne fogadd el a más javaslatait, megfogalmazásait, szentenciáit. Tőlem se. Ezt a gondolatot se.” Lám, előállt a circulus vitiosus.
Azért mégiscsak kell valamit összehozni javaslatként. Vitaalapnak valót. Már csak azért is, hogy ellene lehessen mondani.
Komolyra fordítva a szót, az a baj az igazságokkal, hogy túl sok van belőlük. (- George, drágám, szépen kérlek, ne mondj ma már több igazságot – könyörög a feleség párjának a Nem félünk a farkastól c. darabban.) A feladat szerint tovább kellene bővíteni azoknak az elveknek a sorát, amelyekből már is untig elég van. Sokan sokfélét hirdettek meg már eddig is. Pl. a francia forradalom a szabadság, testvériség, egyenlőség eszméjét; az asszertivitás kiötlői azt a 13 pontot, amelyekhez szerintük jogunk van [a kötelességeket elfelejtették mellé írni]; megint mások a gender-elmélettel bombázzák az embereket; az iszlám világgá kiáltja, hogy Allah akbár; Jézus pedig meghirdeti az Isten országát. Magáról kijelenti: „én vagyok az út, az igazság és az élet”. Nekünk szívünkre köti: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban”!    
A paradoxon pedig az, hogy úgy kellene témákat adni, hogy inkább szűküljön a kör, nagyobb legyen a csend, le legyenek faragva a szükségtelen és sokszor redundáns infók.
Olyan ez, mintha azt hirdetném az interneten, hogy mellőzzétek az interneten való időzést, s a tengernyi információban való szörfözést.
Azért persze gondolkodom a paradoxon feloldásán. 

„Jobb a buta valami, mint az okos semmi” nótájára: Jobb az okos idézet, mint a saját okoskodás. A magam élményanyagai ellenében hozok idézetet mástól, s kommentálom – nem először. Mivel Prokop-kötetet olvasok rendületlenül (Fügefám alól), hát onnan. Pap létére meglehetősen éles hangon bírálja felszentelt társait. Pl.:
- „A liturgiát végző mossa a koldusok lábát, de nem folytatja tovább, hogy a templomajtón túl ez milyen következményekkel jár. Odakint már elfelejti megalázni magát.” Igaza van a szerzőnek, és nincs igaza. Ilyen is, olyan is a klérus.
- Lejjebb hozzáteszi: „A szentírás zsonglőr ügyességgel félre gyakorolt állapotából visszatérni a katakombarajzos színtisztaságig a szentek bátorsága. Élő vértanúsággal felér.” Itt a farizeizmust ostorozza. Nincs vele egyedül. Ferenc pápa szintén a gyökerekig leásva törekszik radikálisan vissza az őskeresztények sallangmentességéhez. Egyszerűség, átlátszóság, a cafrangok lebontása. Roppant nehéz feladat, ha nem is lehetetlen.
- PP született forradalmár: „Rémült a főhivatalnok. »Vegyél magadra kabátot, mégis csak nagykövet érkezését várjuk.« Szemtelenségem nem ismer határt. – »Nekem csak a belső érték számít: milyen a jelleme és mi van a fejében. Ha van benne, intelligenciája mértéke szerint nem akad fönn a ruhámon. Ha meg nincs, úgy kell neki. Az aztán az ő hibája.«” Nekem a Petőfiről és a gazdag uraságról szóló Kevély Kereki c. novella jut róla eszembe. Hogy ki mennyire megy el toleranciában, az meglehetősen személyre szóló. Alázat kell a mások más mivoltának elviseléséhez.
- „A francia forradalom is szép végre jutott: kiirtva a fentlevőket, a mindenütt bujkáló reakció ellen harcolva fölfalta önmagát is.” A sárga tengeralattjáró c. rajfilmben találkozhatunk egy kígyó figurával, amely körbe-karikába mozogva bekapja saját farkát, és addig tömi magába, amíg el nem tűnik teljesen. Igaz ez minden túlfűtött alakra, közösségre is, amely képtelen leállítani szamár gyakorlatait.
- Hosszabb távon (az indiánok után) a fehér európai ember is eltűnőben van. Végre tán egymás gyilkolásába is beleununk. Szent II. János Pál is baljóslatúnak vélte az európai civilizáció sorsát, amikor a „halál kultúrája”-ként aposztrofálta divatos, őrült törekvéseit. Nem látom a jó irányú, átfogó változást.
Ne legyen igazam.   

Unos-untalan belebotlok a tévéműsorokban az oltakozás bemutatásába, abba, ahogy tövig szúrják a tűt az emberekbe, vénekbe és fiatalokba, híres emberekbe és hírtelenekbe. Miért olyan fontos ezt a fajta jószándékú, ám egyáltalán nem szép látványosságot százszor és ezerszer megmutatni? Gusztus dolga. Mi tagadás én viszolygok tőle. Ellenkezik az ízlésemmel. Ami pedig a lényeg:
Miről fognak szólni a tévéműsorok, ha egyszer vége lesz a covid-járványnak? (Ez volt az a téma reggel, amit alkalom híján nem tudtam rögzíteni, és ami utóbb meg kiment a fejemből. A feleségem se tudta, nem is tudhatta, mert neki sem meséltem el.)
 Elsötétülnek majd a képernyők? Bár csak úgy lenne. Szóba állnánk egymással.
Apropó. A FB-on olvastam. Felajánlás a böjti időszakra az önfegyelmezés keretében: „A nagyböjt teljes idején nem kapcsolom be az internetet.”
Tetszik ez nekem. Igaz, hogy az okostelefonjáról nem szól a fáma, de akkor is.
***
Prokop írja: „Az újság [a Nyugaton kiadott Életünk], amelynek könyörgésére írni kezdtem, s hol első sárkányaimat eregettem, új szerkesztőt kapott, akinek fölfogása szerint nem ütöm meg mértéküket. Meakulpázhat az égben tévedő elődje, aki engem vadvizek kalandjaira csábított.”
Van ilyen.
„Zorba fel, vagy Zorba le.” A „főnök”-ön múlik.
***
Egyszer írtam a megvilágítás pszichénkre ható erejéről. Erős napsütésben a feketekerámia iránt mutatkozott érdeklődés, borús időben a szép élénk színezésűek iránt. (Kereskedelmi tapasztalatom.)
A hét elején a borús időben nem volt kedvem fotózni se, mert mindent áthatott a szürkeség. Meg is énekeltem. Utóbb megnyíltak a felhők, s kisütött a nap. Azonnal készítettem néhány képet. Következetesnek kell lennem: Borús időben színes, szép időben, fekete-fehér képeket tenni a FB-ra.  Csütörtökön napoztunk azt erkélyen, olyan ereje volt a napsugárzásnak.  
***
Karcsi, egykori főnököm és párja (1969) kutyarajongók voltak. Az autóban felesége ült hátul a kutyával, kolléganőm az anyósülésen, Karcsi a volánnál. Kolléganőm nevetéstől fuldokolva mesélte utóbb. Képzeljétek,
a Karcsi párja előre kiabál férjének: „KARCSÍÍÍ, a Pimpike levegőt engedett a popójából.” 
Hogy miért nem voltak tele ezzel a hírrel a korabeli újságok!!!
Nem is értem.

Adoramus te Christe, benedicimus tibi, quia per crucem tuam, redemisti mundum. (Imádunk téged és magasztalunk, Krisztus, aki kereszted által megváltottad a világot.)
A fájdalmas olvasó titkai
Aki értünk vérrel verítékezett. Minden oka megvolt rá. Olyan mértékben szorongott a rá váró kínzásokat szemlélve, magányosan, gyötrődve. A sátán elé vetíti a rá váró szenvedéseket, s megpróbálja lenullázni élete során szerzett érdemeit. 
Akit megostoroztak. Csaknem belehalt. De szeretete meghaladta fájdalmait.
Akit tövissel koronáztak. Túl a szúró fájdalmakon, talán még bántóbb a megalázás, az ütlegelés, a gúny, a semmibe vevés, a szemtelenkedés azzal szemben, akiről tudni lehet, hogy nem fog visszatámadni, ellenkezni. Bohócot csináltak belőle. Így mulat az embertelenség. S ő némán tűri, mert szeret. Olyan ez, mint amikor a farkasfalka marcangol egy bárányt.
Aki a nehéz keresztet hordozza. Olyan nehéz a kereszt, hogy több centis sebet vág a vállában, s csontig pusztítja. Menet közben többször elesik, s a porból tekint a viruló tavaszi ébredésre, a körötte lévő szenvtelen sokaságra. A kereszthordozás a halálig történő kimerítés eszköze. És ő fölkel és viszi.
Akit értünk keresztre feszítettek. Pontos a megfogalmazás. Karjait kihúzzák, csontjai kifordulnak, így szögezik a fához. A pribékek hihetőleg részegek. Józanul nehéz elképzelni azt az elvetemültséget, hogy élő valakinek kezét-lábát átszúrják a szögekkel. Szenvedés közben hét szót ejt ki. Közülük való a megbocsátás szava, még innen is. S az állapotára utaló „szomjazom”. Ez az a szó, amelyet Teréz anya a rendházi feszület mellé írat. (Jézus máig szomjazza viszontszeretetünket.) Nem száll le a keresztről. Szeret. Végtelenül, abszolút szeretettel szeret. Ezzel ment meg mindenkit, aki hagyja, kéri, bizalommal tekint rá.
***
Közismert a kórusok körében, hogy mennyire fontos a művek pontos megtanulása mind zeneileg, mind szövegében. Az egyszer tévesen beidegzett hibát nagyon nehéz kijavítani, mert ösztönösen a hibás változatban fogják énekelni. Tanúsíthatom. Egy alkalommal felhívtam az énekes figyelmét, hogy egy kisszekunddal alacsonyabbra vett egy hangot. Amíg meg nem mutattam neki a kottát, nem akarta elhinni.
Ugyanez áll a rosszul betanult szövegekre is.  Van, aki a miatyánkban előforduló szöveget: „ne vígy minket kísértésbe” helyett következetesen ezt mondja: ne végy minket kísértésbe. Bontsuk ki mindkettőt, hogy kitűnjék a hibás szöveg abszurd volta. Ne vigyél kísértésbe, ill. ne vegyél(?) kísértésbe. Ugye, látszik a kifejezés képtelensége értelmetlensége. Mégis van, aki makacsul ragaszkodik a fals szöveghez.
Tévesen magolta be. 

Az ötvenes évek elején volt egy karácsonyra kapott mesekönyvem. A csodalámpa. Alcíme szerényen megjegyezte, hogy a világ legszebb meséi. Ám, meglehet, hogy igazat mondott, mert Benedek Elek neve fémjelezte a kötetet. Abban a könyvben sokfajta nép sokfajta meséje tartózkodott. A Giufa pl. szicíliai, A szürke ember  pedig izlandi mese. (De volt benne arab és lombardiai mese is.)
Jól emlékeztem a címre, csakugyan létezik A szürke ember c. mese. Megtaláltam a google-n. Nem mesélem el, akit érdekel, megkeresi. Nem lesz nehéz.
Mindenesetre a mai nap szürkesége kapcsán ugrott be a mese címe.
A szürkeséget megverseltem. Íme:
Időm értékes
(a vers időmértékes)
Szürke az ég és szürke a föld
szürke ma minden itt s odafönt ó
Mért van ez így? Mért van ez így? Mért van ez így?

Szürke a házfal, szürke panel
Szürke egérke ott szalad el ó
Mért van ez így? Mért van ez így? Mért van ez így?

Szürke a flaszter, szürke az út
Szürke a járda, szürke a kút ó
Mért van ez így? Mért van ez így? Mért van ez így?

Szürke a kémény, szürke a füst
Szürke a kályha szürke ezüst ó
Mért van ez így? Mért van ez így? Mért van ez így?

Szürke a padló, szürke a pléd
Szürke a felhő, szürke a kép ó
Mért van ez így? Mért van ez így? Mért van ez így?

Szürke a mellény, szürke az ing
Szürke az öltöny, szürke ma minden
Mért van ez így? Mért van ez így? Mért van ez így?

Szürke az asztal, szürke a szék  
Szürkebarát. (Hej, jó folyadék!) ó
Mért van ez így? Mért van ez így? Mért van ez így?

Szürke a printer, szürke a gép
Szürke a hangfal, szürke egér… ó
Mért van ez így? Mért van ez így? Mért van ez így?

Szürke a kedvem, szürke a szín
Szürke a rét is, túl, odakint ó
Mért van ez így? Mért van ez így? Mért van ez így?

Mottó: „Nincsenek régi viccek, csak öreg emberek vannak. Egy újszülöttnek minden vicc új.” 
Nő: Szeretlek.
Férfi: Én is.
Nő: Ne hazudj!
Férfi: Te kezdted.
***
Azt mondta a meteorológia, hogy holnap ne menjünk sehova esernyő nélkül. De minek vigyem magammal a konyhából a szobába és vice versa. 
***
Amikor bemegyek a boltba rumért, veszek mellé egy kiló lisztet is, hogy azt higgyék, sütök valamit. Tényleg. Nem kell valakinek ötven kiló liszt?
***
Barátnők:
- Tegnap este nem jött haza a férjem. Biztos szeretője van!
-. Jaj, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, hátha csak elütötte egy autó…
***
Rasszizmus, amikor a fehér csíkos fekete zebrák a feketecsíkos fehér zebrákat utálják.
***
A pesti úr felkerekedik és felmegy a havasokba. Találkozik egy pásztorral, és érdeklődik a birkanyájjal kapcsolatban. Feltűnik neki, hogy fekete és fehér birkákból áll a nyáj. Többek között a megkérdezi a pásztort:  - Mennyit legelnek az állatok?
A pásztor így válaszol:  - A fehérek kétszer annyit esznek, mint a feketék.
 - Az meg hogy lehet?
- Az csak úgy, hogy kétszer annyian vannak.

No, igen. Elég nyugtalan éjszakám volt. Azért aludtam is. Fogjuk az időjárásra. Reggel jókor ébredtem, hogy összerántsam magamat vérvételre. Nincs kaja, nincs ital, csak víz és a szokásos gyógyszerek. Aztán csendben le az autóhoz. A fagy ellenére nyílik az ajtaja, indul a kocsi. Minden rendben. Jó időben érek a rendelőhöz. Teszek egy kört a helyi könyvmegállóban. Szeretek böngészni, mint aktív koromban az antikváriumokban. Most elhoztam Swift könyvét: Gulliver Lilliputban. Társadalomkritikát tartalmazó mesekönyv ez. Arra gondolok, hogy a mai közállapotokról simán meg lehetne írni egy aktuális Gulliver-sztorit. Esetleg a Kazohiniához hasonlót is akár.
Bementem a rendelőbe a kötelező fertőtlenítés után. Soromra várakozva kinézek az ablakon: egy varjúcsapatot látok, a közeli kopasz fa ágain ülnek. Előkaptam a mobilomat, hogy lekapjam őket, de ó, jaj, lemerült az akksi. Így el kell hinnetek, hogy látványos lett volna a róluk készült kép.
Aztán?
Aztán sorra kerültem. Beültem az üres székbe, nyújtom mindkét csupasz karomat, de nem tetszik egyik se a nővérnek. Nem találta a vénámat. Úgy döntött, hogy inkább a kézfejemből vesz vért. Majd úgy, hogy akkor a másik kézfejemből, merthogy nem sikerült az egyik. Miután a másikból se tudott vért venni, rám mosolygott és azt mondta, hogy ő nem szúr meg többet engem. Nem tudtam zavartalanul örülni kijelentésének, merthogy ő nem szúr meg, az nem azt jelenti, hogy elállnak a további macerálásomtól. Így is lett. Szólt idős kolleginájának, aki az adatfelvételen dolgozott. Az bejött, kitapintotta könyökhajlatomban a vénámat, s levette a szükséges vért. Így lettem akaratomon kívül stigmatizált mindkét kezemen s a karomon. Átéreztem a gyermekdal egyféle megfordítását:
„Bújj, bújj, itt megyek: / Tüzes lapátot viszek; / Egyet szúrok, kettőt szúrok, / Harmadikra rátalálok. /
Ami pedig a rendelő székében való üldögélés és várakozás közben felmerült bennem, az a hogyan tovább kérdése volt. Mi van, ha a behívott nővér se találja meg a vénámat? Meddig szurkálnak, meddig kísérleteznek velem, honnan fognak vért venni, ha a szokásos helyekről nem tudnak.
Van már ugyanis tapasztalatom a vénakeresés, a branül helyének kitapogatására tett kísérleteket illetően. A csúcsot évekkel ezelőtt a kemó-kezelés során érte el az a nővér, aki háromszor szúrt fölöslegesen, hogy negyedszerre tapasztaltabb kolleginája adja meg a kegyelemdöfést.
Mondtam is neki, ki kellene már találni azt a műszert, ami megmutatja, hogy hol lehet eredményesen szúrni. Mire ő: Ki van ez már találva, csak hozzánk még nem hozták be külföldről.
Vajon megérem-e, hogy behozzák?     
       

Ma sem különleges sem szabályos világnap nincs, illetve mégis van: Bálint nap, vagy akik tartják, azoknak Valentin napi szokások. Ma annak örültünk, hogy elindult az autónk a hideg reggel ellenére.
Annak is, hogy egy hevenyészett jelzés alapján rátaláltunk egy keresett dallamra.
Én a káposztás tésztának is örültem, s igyekeztem nem többet enni belőle, mint a kívánatos. Nem tudom, hogy sikerült.
***
Tényleg
Amit a feleségem főzött    –     BORSCS.
Amivel a laskát fűszereztem:     BORS.
Amivel leöblítettem az ebédet: BOR.  
***
Tegnap megnéztem fiam új fotóját.
Karján hasmánt ejtőzik néhányhetes leánykája, mint egy jóllakott oroszlán a faágon. A képre nézve spontán alakultak bennem:
Pihenő.
Pihen ő,
pihe nő.
***
Ugye a CUNAMI csúnya szó?
Magyarul szebb:
Ringató
… ?
Ring a tó.
***
Holnap reggel vérvétel. Időre kell menni.
Más nincs.

A gépzsír szó ejtése gébzsír, ugyanis a magyarban a némettől eltérően a zöngétlent zöngéssé teszi az utána álló zöngés hang (ezért Drezda a német város magyaros ejtése, a németek Drészdennek ejtik). A gépzsírt a Szugló utca és Nagy Lajos király út sarkán működő Vas- és Edényboltban vettem középiskolás koromban. A literes kiszerelésű piros doboz oldalán már nem látszik a felhasználhatóság dátuma, csak annyi, hogy ÁFOR-termék. Az ára sem látható, azt hiszem 5,30 ft-t fizettem érte anno. Egyszer már megírtam, hogy nekünk akkor kezdődött a tavasz, amikor a nagyapánktól kapott kerékpárokat előkészítettük a szezonra. Szétszedtük a keréktengelyeket, agyakat, petróleumba áztattuk, majd a csapágygolyókat (később a koszorúkat) megkentük gépzsírral, s a helyükre nyomtuk őket. Figyeltük, hogy megfelelően forognak-e a kerekek. Akkor kezdődött nekünk a tavasz, amikor felpattantunk a drótszamarakra, és éreztük a földút surrogását a kerekeken. Amikor az ébredő nap melege révén orrunkban éreztük a külsőgumik semmi mással össze nem téveszthető kesernyés szagát. Visszatérve az 1960-as években vett gépzsírra, évről évre koptattunk belőle a szükséges mértékben. Kentük vele a háztartási gépeket, az NDK-s Multimax fúrógépet, az ajtók diópántjait stb. Az az érdekes, hogy a doboz alján még néhány évre való mennyiség maradt. Azt lehet mondani, hogy végig szolgálta életemet. Most is szükségem volt rá. Két napig próbáltam más anyagokkal kenni autónk gumitömítését, hogy felengedjen a fagyott párásságból. De nem jártam eredménnyel. Tegnap aztán gépzsírral kenegettem, s minden további nélkül felpattant az ajtó a mínusz hat fokos hideg ellenére. Meg kell becsülni ezt a pirosra festett zsíros masszát.
***
Egyebekben a borús időn egyelőre túl vagyunk, s üdítőleg hat ránk a nap, noha inkább csak világít, mint „süt”, de ahogy felragyognak a színek, világunk változatosabbá lesz, és könnyebb szívvel viseljük a hideget is.

Végeztem Prokop szépcímű (Sziromszállingó) kötetével. A jezsuita cenzor, P. Nemeshegyi P. egyik kollégájának írását olvasva fejcsóválva, némi malíciával jegyezte meg:  „Úgy látszik, így is lehet írni.” Most a pap-festő összevillázott gondolatait olvasva megfogalmazhatnám magam is: Úgy látszik, csakugyan így is lehet írni. Nos, lehet. Jórészt didaktív megjegyzésekből áll össze kötete, sok témaismétléssel. (Ismétlés a tudás anyja?!) Ami meglep, az a nyelvezete. Egyéni módon bánik a névszókkal, s gyárt belőlük igéket unos-untalan. Kalocsai származék a szerző, és egykori munkatársam szóhasználatát vélem felfedezni visszatérő szóhasználatában: „apródonként”. Egy vidékről származnának?   
Most mégse ezzel akarok foglalkozni, hanem néhány érdekes kitételével.
- A halál észrevétlen érkezik. Senki sem jelezte mind ez ideig vissza. Úgy látszik, a naimi ifjút és Lázárt is kötötte a titoktartás. Sőt, Jairus lányát is. Vagy ha említették volt, nem jegyezték fel. Mindenesetre érdekes gondolat, sose olvastam róla másutt.
- Hajnalonként három kilométert futott. Nem ivott, nem dohányzott. Matuzsálemi korról ábrándozott. Hetvenévesen teljes gőzzel teherautóba száguldott. Pillanat alatt tett életére pontot. A halál, a meghalás módozatai vissza-visszatérnek sziporkái között. Teljesen érthető. Amikor ezt a kötetét írja, maga is hetvennyolc éves.
- Érdekes szójátéka, amelyet két alkalommal is idéz, és mind a kétszer másképpen. Kicsit javítottam az eredeti szórenden: Ha a hal meghal, bár hal, mégsem hall. Másutt: A hal fal és falat. Azonnal beugrik egy Horváth I.-tól régen hallott hasonló: Sok sakk, az sakksokk.
-  Csepelen a műtermemben összehalmozott kétezer képhez hasonló gyűjtemény kevés lehet az országban… Megérem-e fölfedezésüket? Süketek és vakok az illetékesek, kiknek föladatuk volna, hogy rátaláljanak [munkáimra]. Munká[sságo]mra tudomásulvétele is ráférne. Ezúttal Prokop „kesernye” kifakadása korainak bizonyult. Ha évek múlva is, de munkáinak megbecsülése megtörtént. Kalocsán és egyebütt is százával láthatók méltó körülmények között alkotásai az ő akaratának megfelelően, és Csepelen is, a Szent József idősotthonban. Ez utóbbi anyagából született egy szép kiállítású színes album, amelyet a helyi önkormányzat jelentetett meg, és amelyben a képillusztrációk mellett számos híve, tisztelője emlékezik meg Prokop Péterről születésének századik évfordulóján (Prokop Péter 100 – emlékezések könyve, 2019).