Mickey webnaplója

Ha nem láttál még nárciszt, elmondom: olyan színű, mint a tojásos galuska.
Nem láttál még tojásos galuskát? Olyan a színe, mint a nárciszé.
Nem ettél még tojásos galuskát? Ez azért lehetséges, mert nem voltál nálunk május elsején, amikor is ez szokott lenni ebédre salátával.
Május elseje pedig munkás Szent József ünnepe is.
A munkás szóra asszociálva most mégis a MUNKÁS ciginél kötök ki.
Volt MUNKÁS cigaretta nálunk. 25 mezítlábas szivarka tele finánclábbal, ára 3 forint/pakli.
Erőssége, illata, mint a francia Caporalé, csak amaz méregdrága, emez pedig igen olcsó.
A vicc szerint egy kapitalista vevő érdeklődött a Munkás cigi összetétele felől. Azt mondták neki, hogy nyolc rész dohány van benne, de mi tagadás, két rész lótrágya is.
A kapitalista arca felvidul: Nahát! Rendelésemet megduplázom! Azt hittem, hogy kizárólag lósz*ból van.   
A viccet félretéve, amikor még dohányoztam, és amikor már újoncként bevonultam a seregbe, Munkást szívtam. De nem csak én, hanem a többi kopasz is. A nyomorultaknak nem volt pénzük cigire, így hát a csikkért kuncsorogtak, mondván: „lövöm a rigót”. Én nem szerettem a lejmolást, inkább megkínáltam a dózniból a kérincsélőt. Emlékeim szerint napi négy doboz cigit vettem, ebből egyet magam szívtak el, hármat szétosztottam. A kérincsélős időszak nem volt túl hosszú, utóbb mindenki a saját cigarettájára szokott rá.   
Sokáig tartotta magát az a poén, hogy inkább a gyár égjen le, mint a munkás. Ugyanis a cigiken egy gyár rajza volt található alatta a munkás felirattal.
Budapesten már régóta nem lehetett Munkás cigit kapni, amikor barátom megemlítette, hogy a nagyszénási turistaházban még van egy csomó. Sokáig élt bennem a vágy: Megkeresem én azt a turistaházat. De nem lett belőle semmi. Előbb a Munkásról, majd a cigarettázásról is leszoktam.
Hála Istennek és a jövedéki adót kivetők mohóságának, a cigarettázók száma erősen megcsappant. Nélküle is van épp elég baj a világban.
Befejezésképpen ideírom, hogy a laktanya körleteiben tilos volt a dohányzás. Ám talán a legtöbbször ezt a szabályt szegték meg, szegtük meg. Sokan bagóztunk, füstös volt a terem. Takarodó után is folyt a cigizés. Erősödő csizmakopogást hallottunk. Jött az ügyeletes tiszt. Benyit. Alig lát a füsttől. Megkérdezi: Ki dohányzik?
Néma csend.
Egy kopasz erőt vesz magán: Százados elvtárs, dohányzik, aki dohányzik.
A százados meghökken a kétségtelenül igaz, ám semmit mondó válaszon.    
Azért némileg megenyhülve csak ennyit szól: Na, oltsák ki a cigarettákat … és alvás!

Volt egyszer egy szerzetes. Ezt skandálta tréfásan:
Feleim az Úrban!
Fogjátok be a szátokat,
mert cúg van.
…és D. unoka vette a lapot. Van neki humorérzéke. Így találkozásaink alkalmával mindig megszondázom, tud-e új viccet.
Általában tud.
Korunkban különösen is szükség van jó humorérzékre, mert a tömegmédia számolatlanul nyomja ránk a politikai lózungokat, értékeléseket, kommentárokat, szájkaratékat, ígérgetéseket és fenyegetéseket. Az eszkaláció így, az atomfegyverek úgy, ez azzal, az meg amazzal lép szövetségre.
És valamennyi győzni akar.
Miét nem akar már valaki veszteni?
Nem unalmas?
Ez a harc lesz a végső?
Egy frászt.
Ameddig kibékíthetetlen ellentétek uralják a politikát, ameddig egyesek és kettesek a mögöttük meghúzódó pénzmágnások kénye-kedve szerint politizálnak, addig mindig harc lesz győzelem nélkül.     
Hogy régi példát hozzak (ma olvastam Chestertonnál): Ha Ferenc testvérnek sikerült volna megtéríteni az mozlimokat, az azóta eltelt időszak háborúinak háromnegyede elkerülhető lett volna.
De hát nem sikerült.
És itthon is harcban áll az ilyen oldal az olyannal.
Századszor  (nem igaz, utána néztem: még csak kilencszer) idéztem Szalay László kétsorosát:
Magyar magyart rontja, kár,
bár több esze volna már.  
A tapasztalat azt mutatja, hogy még mindig nincs több esze.
Kívánom, hogy ezután legyen, mert emberellenes ez a nonstop fenekedés.

Az assisi szerzetesek szabadságáról olvasok Chestertonnál.
Idézem a kijelentést, amelyet a püspök kérdésére válaszolt Szent Ferenc:
„Ha vagyonunk lenne, fegyverekre s törvényekre volna szükségünk, hogy megvédelmezzük.” …
Majd rátér szabadságuk mibenlétére.
„Nem fenyegethetsz éhhalállal egy olyan embert, aki egész életében arra törekedett, hogy minél többet böjtöljön.
Nem tudod tönkre tenni, koldussorsra juttatni, ha már egyszer koldus.
Igen lagymatag elégtételt hozna még az is, ha bottal ütnéd, hisz örömében aprókat ugrálna és kiáltozna, mert egyetlen méltósága a megaláztatás.
Nem dughatnád fejét a hóhóér kötelébe anélkül, hogy meg ne kockáztatnád: a dicsfénybe dugod.”
Ez lehet a nincstelenek gazdagsága, a vagyontalanok és esélytelenek nyugalma.
***
ÚGRIK – olvasom a FB-on a Kvíz-kuckó anyagában.
Hozzászólok kommentár nélkül, pusztán annyit írva, hogy UGRIK.
Érkezik elutasító válaszuk: Nincs szükségünk helyesírási őrmesterre. Ezért hozzászólását töröltük.
Megtették.
Igazuk volt … és nekem is igazam volt.
Aki lényegtelennek ítéli a helyesírást, lelke rajta.
Én lényegtelennek ítélem a Kvízkuckót, töröltem őket, megszüntetve a kapcsolatunkat.
Az én lelkem rajta.  
***
„Szabad országban a szabad ember azt beszél, amit szabad” – hallottam egykor HF-től a diktatúrákról alkotott karikatúráját.

Még mindig húsvét ünnepkörét éljük. Minek örül az igazán hívő?
Alighanem annak, hogy a megváltás megtörtént, mégpedig egyszer s mindenkorra, visszavonhatatlanul.
Krisztus a koldusig [emberiségig] lehajolt, hogy felemelje.
Az ember visszakapja méltóságát, találkozhat a végtelen irgalommal, az Isten Fia halálával megpecsételte emberszeretetét, és feltámadásával örök perspektívát nyitott mindenkinek, aki hittel elfogadja, ami érte tétetett.
Ennyi.
Korábban írtam a Credóról azt hangsúlyozva, hogy személyes imává akkor lesz, ha per te imádkozzuk: Hiszek benned Atyaisten, hiszek benned Jézus Krisztus…
Most a húsvéti himnuszra vonatkozatom a tegező formát.
A Christus vincit, regnat, imperat azt jelenti, hogy Krisztus győz, uralkodsik és parancsol.
De ha átteszem egyes szám második személybe, megváltozik az attitűd.
Christus vincis, Christus regnas, Christus imperas: azaz: Krisztus győzöl, Krisztus uralkodsz, Krisztus parancsolsz! Ez himnikusabb, és előre vetíti Krisztus második eljövetelének valóságát, győzelmét.   
***
Gilbert Keith Chestertontól idézek:
„A demokratizmus eszméjének hívei szerint az egyenlőség azt jelenti, hogy mindenki egyformán udvariatlan s barátságtalan, holott nyilvánvalóan azt kellene jelentenie, hogy mindenki egyformán barátságos. Ezek az emberek elfeledték az udvariasság valódi jelentését, ha nem képesek belátni: Udvariatlannak, barátságtalannak lenni annyit jelent, mint magunkat kirekeszteni a emberi közösségből.”
Ezt nagyon figyelmébe ajánlanám mindazon politikusoknak, akik embereket szeretnének párttá szervezni. Viselkedjenek udvariasan, hogy ne záródjanak ki az emberi közösségből.
Avagy milyen pártot remél az, aki lenézően és gyűlölködve szól mindenkihez, aki a környezetében megfordul.

Ha én fiatal kutatóvegyész volnék, két dolog kutatását biztosan tervebe venném. Egyfelől a pókfonal összetételét, másfelől a propoliszét.
Olvastam, hogy pókfonal sokszorta erősebb az azonos átmérőjű acélnál. El kellene tanulnunk a póktól, hogyan jön létre ez a hallatlanul erős és rugalmas ökörnyál. Mi az összetétele, lehetséges-e gyártásba venni, ipari méretekben előállítani. Elképzelhetetlenül sokféle alkalmazást gondolok neki.
A méhszurok, propolisz a méhrajért, a méhpoliszért termelt anyag – mint olvasom – fertőtlenítő hatású valami, amit a méhek gyártanak a kaptárbejárathoz. A kaptárt védi a fertőzések ellen. Valakik rájöttek, hogy az embernek is hasznára lehet a propolisz. Sebgyógyító, fertőtlenítő hatású. Én sokáig nem hittem el. Aztán afta keletkezett a szájüregemben. A nyelvemet annyira bántotta, hogy a beszédemen is érződött a fertőzés jelenléte. Cukorra cseppentett propoliszt tettem a nyelvemre. Elmúlt az afta. Megszűnt a fájdalom. Más alkalommal apró viszkető fájdalmas kiütés jelent meg a tenyeremben. Propoliszt rácseppentve igen gyorsan megszűnt a viszketés, egy-két nap elteltével pedig nyomtalanul eltűnt a kiütés.
Nem létezik, hogy a mai technikával ne lehetne azonosítani a propolisz összetevőit, és gyógyszerként az egészségügy szolgálatába állítani.
***
Chestertonnál olvasom, aki – a Bibliára hivatkozva – így ír: „Isten a semmire függesztette fel a világot”.
Nehéz volna megállapításával vitatkozni. Az az igazság, hogy a világot űr veszi körül. Nem cérnaszálon lóg, hanem a tér által kijelölt pályán mozog. De ha a bolygónkat szemléljük, csakugyan úgy tűnik, hogy nincs alatta semmi. Már a kérdés is abszurd. Mi az, hogy alatta? Merre van az alatta, (és merre a felette)? Az „alatta” fogalma bennünk a gravitáció képzetével párosul. Lefelé a föld központja felé, felfelé éppen ellenkezőleg. De hát mihez képest van a világűrben felfelé, meg lefelé? Képtelenség maga a felvetés is.
A föld gömbalakú.
Lehet azon vitatkozni, hogy az ausztrálok hozzánk képest lefelé lógnak a világ túlsó felén. De nem. Mindnyájan a gravitációnak engedelmeskedünk, és nem le meg fel, hanem kifelé és befelé mozgunk a bolygóhoz képest. Ezt teszik az ausztrálok is. Amikor felugranak, kifelé tartanak a bolygóról, amikor lezuhannak, akkor befelé esnek a bolygóba. Ha nem így lenne, akkor az ausztráloknak, akik hozzánk képest „lefelé” lógnak, állandóan zúgna a fülük a fejükbe szállt vér nyomásától. De hát nem tótágast állnak, és ők ugyanúgy tapadnak a bolygóhoz, mint mi ittenség. Ennél fogva a vérnyomásuk is hasonlóképpen alakul, mint a miénk.    
Azt hiszem, hogy itt érdemes elszegni a posztomat.

Egyszer a FB-ra feltettem a kórházban készült fotókat. Talán a folyosóról, a falon lógó képekről, ablakokról. Ivan egyik mellé azt a megjegyzést tette, hogy inkább a nővéreket fotózzam. Persze nem tettem. A személyiségi jogok rájuk is vonatkoznak.
Emlékeim viszont bőven vannak a nővérekről [az orvosokról is].
- Egy főnővér nagyon pozitívan értékelte, hogy saját gyógyszereimet szedegetem, s nem veszem igénybe az övékét. Hogy anyagilag vagy a munkájuk könnyítésére gondolt-e, nem tudom.
- Egy nővér a látogató előtt drágámnak nevezte az egyeskét. Nem látogatás alkalmával nem igazán nézett a reménytelen betegre.
- É. állandó éjszakás volt. Sovány, csendes, udvarias. Elmondta, hogy a Kálium-háztartásom ellenőrzésére artériából kell vért vennie. Ez olyan érzéssel jár, mint a villámcsapás. Nagyon odafigyelve dolgozott a csuklóm tájékán. Néha meg se érezem, hogy megszúrt.
- Volt egy jókedvű, mackósan dundi nővérke, aki szintén igen segítőkész segítőkésznek bizonyult. Elmondta, hogy ha rákgyanús volna, ő bizony nem vetné alá magát a kemónak.
- Egy másik duci azt mondta, hogy meg fogok gyógyulni, mert van humorérzékem. Azt is mondta, hogy a kormány 5 md-ot visszatart, amelyet az e.-ügyisek kaptak volna. Kérdésemre, hogy megerősített hír-e ez, azt válaszolta, hogy az altató orvos mondta. Szerintem álhír - jegyeztem meg. Az is volt.
- Egy nővér látta, hogy zavar, ha ágytálat kell kérnem. Csak nyugodtan szóljon – biztatott. Csakugyan példás türelemmel és tapintatosan végezte dolgát.
- Egy másik nővér egy vénembert a halálból hozott vissza életmentő injekcióval. A nővér sikert aratott a jelen lévő nővértársak előtt, s nagyon örült neki. A jelen lévő doki pedig az automata bélyegzőjének örült, a sikeres élesztés látszólag hidegen hagyta. Az öreg szivar szíve újra dobogni kezdett. Hogy meddig élt még, ki tudja. Nagyon öreg, nagyon elesett volt. 
- Egy tanuló nővérke ismertette a betegek állapotát. Beszámolójában visszatért, hogy a „szaturáció” rendben van. Korábban nem tudtam, hogy a vér oxigénfelvevő képességét becézik így szaknyelven.
- Magamban csak Ursula nővérnek neveztem azt, aki a rajzfilmbelire hasonlított termetét tekintve. Ő hőmérőzött bennünket. Az automatát átállíthatta Fahrenheit skálára, mert egyik betegnek 98 fokos lázat mutatott. A nővér még távoztában is dühöngött: Szarok ezek az új hőmérők! Egy fiatal orvos próbálta magyarázni neki az okot, de szavai reménytelennek bizonyultak. Ursula csak egyre hajtogatta, hogy milyen szarok ezek az új hőmérők.
- Erika! Úgy látom, hogy a ketteske tüdeje nem mozog – mondom. Bejött a nővér, rábólintott. Meghalt. Mondta a beteg nevét. Majd félig rejtve kis keresztet rajzolt az illető homlokára, mielőtt lefedte lepedővel.  
- Egy éjszakása nővér kiszabadította a pirulákat műanyag házukból, kiporciózta betegekre bontva, majd azt morogta félhangosan: Most megyek, és kiosztani a gyógyszarokat. 
 - T. nővér! Kérem, hogy éjszaka ne mérje olyan sűrűn az automata a tenziómat, mert fájdalmasan szorít, és arra folyton felébredek. Jó, mondta ő, átállított valamit, mire azonnal mérni kezdett a kutya fajzat. De mert rosszul állította be, negyedóra elmúltával újra belém mart a mandzsetta. Aztán megint egy negyed óra múlva.  Nem sok örömöm tellett a ritkításra vonatkozó kérésemben.
- Az öreg nővér beállította a beteg infúzióját. A beteg tiltakozott és kihúzta a branült a karjából. Meglátta a nővérke: - Tőlem kikacimbálhatja az infúziót, de többször én be nem kötöm magába.
Itt abba hagyom a rövid jellemzéseket, mert még a végén hospitalizálnak a korábbi időkben megélt események.

Megvénülvén – érthető okokból – ismételten felébredek éjszaka.
Újabban – ellentétben az általános gyakorlattal – nem birkákat számolok, hanem az általam ismert több ezer dallamból a találomra kiválasztottat kezdem szolmizálni. A slágerek jó része könnyen szolmizálható, a komolyzene világának darabjait nehezebb a modulációk miatt.
Ezt Kodály úgy oldotta meg, hogy az új hangnemhez igazította a szolmizálást, jelölve (pl. l=m).
Én nem követem ezt a gyakorlatot: inkább visszaalszom.
***
Várom a Jazz-rádió 30.-i indulását. A műsortervében nem találkoztam még jazz-történeti rovattal. Pedig szeretném viszonthallgatni a régi nagyokat: Ellingtont, Satchmót és megannyi társukat.
Valamikor szívesen leragadtam Pernye András fenti témában szerkesztett sorozata előtt.
A rádió jóval később, mintha Gonda János hasonló sorozatával rukkolt volna elő.
Azóta sűrű a csend.
Pedig…
Igaz, hogy a Youtube-on csaknem minden előadó és minden szám hozzáférhető: Monktól Brubeckig, Johnsontól Art Tatumig, Joe Morellótól Gillespie-ig, Miles Davistől Django Reinhardtig, Scott Joplintől Eroll Garnerig.
De mégis…
Jaj, ki ne hagyjam a magyarokat. Kovács Gyula dobost, és legalább meg kell még említenem a Benkó Dixielandet.
A többiektől pedig elnézést kérek, amiért nem szerepelnek a felsorolásban.
***
Még tart a húsvét utáni felszabadultság.
Hiába veszélyezteti a háborús uszítás. Christus vincit, regnat, imperat!
A mammon fiai rossz lóra tettek.
***
M. bulija vasárnap már megvolt, ámde a mai napon 40 éves.
Isten éltesse sokáig szerettei körében!

Tegnap minden annak a jegyében történt, hogy M. 40 éves lett életében először (G.-ral szemben, aki immár másodszor 40).      
Visszatérve az először 40-es M.-re arról számolhatok be, hogy jó volt megfürödnünk egymás arcában. Az öregekében és a fiatalokéban, az apró és tini unokákéban (tizenhatan ünnepeltünk).
Ma már nem probléma egy rakás fotót összeszedni az ünnepeltről. Még az se probléma, hogy a róla szóló naplófeljegyzésekből idézzünk.
Mind a fotók, mind a történetek felelevenítettek emlékezetünkben megőrzött, valamint rég elfeledett epizódokat.
Mindent összevéve ezek azok az alkalmak, amikért érdemes élni.
Ezúttal elmaradt a megjelentekről való fotókészítés.
A szülinap elmúlt, és így hát csak emlékeinkben fog tovább élni, mint  egyszeri jóízű találkozás.
***
M. unoka  160 mm-es körkivágót keres egy probléma megoldására. Mondjuk neki, hogy ha nincs ilyen célszerszám, megrajzolod a kört, megfúrod sok apró furatot készítve, és kiütöd a magját, megreszeled kerekre és kész. Vagy készítesz egy nagyobbacska lyukat, és vékony fafűrésszel körbevágod, elsimítod reszelővel és kész.
De ő nem hajlik ezekre a megoldásokra.
Kérdem: Miért ragaszkodsz a körkivágó fúróhoz?
Mert ha kézzel csinálom, nem lesz szép – válaszolja.   
M. unoka francia-magyar. Több mint húsz éve keresi fel nyaranta lakásunkat. És mit látott mindig (ma is)?
Azt, hogy a panelek felső fertályán van egy-egy konnektor, és a középen függő lámpatesteket egy-egy ívben belógó villanyvezeték köti össze a konnektorokkal immár 35 éve.   
Ez a megoldás talán slampos, de minket nem zavart.
Sokan csatornákba zárták a vezetékeket, hogy ne lógjanak össze-vissza.
Mi nem tettük. 
Azt hiszem, hogy M- unoka lakásában elképzelhetetlen volna egy ilyen megoldás.
Különfélék vagyunk.
És ez jó: Varietas delectat.

Kegyetlen program a saját blogom keresője. Azzal szembesít, hogy egy-egy szót, fogalmat, kifejezést hány posztban használtam. Kénytelen vagyok beismerni, hogy általában sokszor. Azért idegesítő ez, mert rávilágít arra, hogy vannak kedvenc írnivalóim, és a kedvenc témáimról már több (sok) ízben megemlékeztem.  
Hogy valami pozitívet is lássak az ismétlődésekben, megnyugtat, hogy a derűs dolgokról mindig derűsen írtam, a kellemetlenekről is konzekvensen gondolkoztam. Lám-lám nem hazudtam. Lám, ugyanúgy látom a dolgokat ma is, mint tegnap és tegnapelőtt.
Kicsit hasonlók a fotótémáim is.
Vannak kedvenc témáim, fák, felhők, sorok, pl. villanyoszlopok, kerítések. Szép virágok, szociofotók emberi sorsokról. Ezt nagyon szeretném nagyban is űzni, de akadályoz benne a személyiségi jogok megléte. Kuncsorogni meg nem szeretek. Adódna még a rokonság, a szép unokák portréi, de ugyanazon okok miatt türtőztetnem kell magamat.
Nemrég írtam arról, hogy SzZs könyveiben számos társaságról, számos emberről megemlékezett. Talán tényleg perre vitte egyik ábrázolt alakja a dolgot azzal, hogy nem hatalmazta fel a szerzőt megnyilvánulásainak szétkürtölésére. Ugyanez áll a saját környezetemmel szembeni mértéktartásra.
Ez alapjában leszűkíti a témalehetőségeket.
Mindennek a hátterében a nyilvánosság megezerszereződése az oka.
Ami rákerül a kibertérre, többé nem pusztul el. Az információ-feldolgozók jobban ismernek engem, mint én saját magamat.
Tán még megérem azt is, hogy kérésre részletes életelemzést, magatartás analízist, hajlandóságaim tükrét tartsa elém a Nagy Testvér, aki mindent lát, mindent megőriz, mindent összegez, mindent értékel.  
Ha ezt ellenséges szándékkal tenné, akkor nem maradna más témám, mint a semleges, nihilista általánosság megjelenítése: pl. hogy a csőben lyuk van, a kutya ugat, az ég kék, a felhő szürke, a víz nedves.  
Isten mentsen tőle!