Mickey webnaplója

Unokám idegenkedik a szolfézstól. Nincs egyedül. Egyik nagybátyám azzal intézte el a zeneelméletet, hogy „mit nekem itt a szolemifászolátidó”. Nem volt igaza. A zenetudomány és a hangtan rokonok. Ugyanolyan velejárója az emberi természetnek a zene, mint a tánc. Ugyanolyan emberi, mint a képzőművészetek.
Persze tele buktatókkal, megtanulandó szakkifejezésekkel, hangtávolságok felismerésével, néven nevezésével (tiszta kvint, bővített kvart, hangsorok, keresztek és bék), dallamok hallás alapján való leírásával. Szekvenciák, moduláció, ostinato, hangsortípusok, tonika, szubdomináns, domináns. Kézjelekről való olvasás, kottaismeret, eligazodás a ritmusokban, a zenei műformákban, a periódusok felismerése, a kvintkör stb*. Nem is sorolom. Mindez fontos ahhoz, hogy a tanuló eligazodjék a zene birodalmában.
Azt hiszem, hogy izgalmassá lehet úgy is tenni, hogy saját elképzelés alapján kutatásokba kezd a tanítvány.   
Egyszer egy Schriftsellerben megpróbáltam valamit dióhéjban elmondani a zenéről. Egyáltalán a hangról, a longitudinális hullámokról, a hangerőről, a frekvenciákról, az egy- és többszólamúságról.
Aki a kötetet (Idő a művészetben) kapta, elcsodálkozott azon, hogy mennyi mondandót rejt a téma. Pedig csak morzsákat kapott a hangok, hangzások világából.         
Azt hiszem, hogy abban egyet érthetünk, hogy a zene olyan elágazó valami, mint egy fa koronája.  
Nincs eleje, nincs vége, csak áramlás, áradás, mélység és magasság, megfoghatatlan valóság.
Több, mint a hanghullámok rendje.
Könnyű és komoly, ritmusos és dallamos, lassú és gyors, elszomorító és életvidám.
Akinek füle van hozzá, annak megunhatatlan.
Kedves ismerőseim, akik rendszeres zeneelméletet sose tanultak, meglepődtek, hogy lapról olvasom a dalt. Kottát nem ismervén nekik folyamatosan kísérletezniük kellett, hogy rátaláljanak a megfelelő hangokra, ha egy dallamot le akartak játszani zongorán. Na erre kell a dóremifászólátidó.    
***
* A szolfézstanulók a bés előjegyzésű hangsorok sorrendjét egy mondóka megtanulásával megkönnyíthetik maguknak. Figyeljük a szavak elejét.  Mutatják az előjegyzések számát.
1 bé F-eri
2 bé B-őven
3 bé Esz-ik 
4 bé Asz-tal
5 bé Desz-kán,
6 bé Gesz-tenyét.  
Sajnos a keresztes előjegyzéseket illetően nem ismerek mondókát.
Találjátok ki ti.  
G-D-A-E-H-Fisz-Cisz

Az jutott eszembe, hogy semmi se jut eszembe.
Időm pedig behatárolt.
De mielőtt elmegyek, azért ide varázsolok néhány poént, s ha később témára bukkanok, azt is megírom.
Tehát hat poén a tizen sokból.
1. Elveszett a beszélő papagájom. Bárki megtalálja, ne higgyen neki. Hazudik. 
2. Áron bá bulit tart. Este 10 után csöngetnek nála a rendőrök.
– Magukat ki hítta?  
- A szomszédok.
- Jó, akkó menjenek oda!
3. F.: Drágám! Csináljunk magunknak egy jó hétvégét!
F.: Rendben, akkor hétfőn találkozunk.
4. Nincs szerencsém a férfiakkal. Mindig, ha találkozok egy jó pasival, kiderül, hogy nős, vagy én vagyok férjnél.
5. Halálom napjáig viccelek, utána szellemeskedni fogok.
6. – Nem szomorít, hogy az összes haverod nős, de te nem?
- De … elszomorít, de nem tudok rajtuk segíteni.

Huzamosabb idő óta kerestem egy, csak a fejemben létező kórust.
Gondoltam a stílus alapján, hogy Baché, de hogy a 220 kantátájának melyikében találom, vagy egyebütt, azt nem tudtam.
A dallamot kb. 1960-ban hallottam. Egy kórus próbált a mi zenekari próbánk előtt, és azonnal megjegyeztem az általuk élnekelt dalt. Keresési próbálkozásaim azóta rendre kudarcosak maradtak. Pedig szerettem ezt a dallamot. Erősen hasonlított a Paraszt-kantáta hangvételére, de hát nem az. Most, hogy az itthon fellelhető Ének-Zene könyveket lapozgatom, egyszer csak – mit látnak szemeim! – a kérdéses kórusszám kottáját. Menten lefotóztam. Hát persze, hogy a Paraszt-kantáta!
Csak nem az eleje, hanem a zárókórusa.
Kissé meglepett a tempója. Emlékeim szerint valaha lényegesen lassúbb tempóban hallottam.
Mindegy.
A lényeg a lényeg: J. S. Bach, BWV 212. darabjában szerepel, és szép és vidám és könnyed és lelkesítő.
***
Félfüllel a tévéhíradóra figyelek.
Elindult az idei érettségi. (Még mindig nem törölték el, pedig magam is bizakodtam benne 1965-ben.)
Egyelőre az idegen nyelvű oktatásban részt vevők írnak.
Hétfőn jön a magyar írásbeli, s ha nem változtattak a sorrenden, utána lévő napon a matematika.
Azt hiszem, magyarból nem buknék meg. Matekból viszont jó esélyem volna rá.
A valószínűségszámítás sose lett erősségem, a trigonometriára is csak úgy emlékszem, hogy volt benne sinus-tétel. A másodfokú egyenlet képlete még csak menne, de az Karinthy bukott diákjának (Neugebauer) se volt elég az üdvösséghez. 
Azért minden évben elfog a harctéri idegesség, hogy vajon mi az aktuális feladat.
Próbálom elképzelni, hogy mihez kezdenék vele, ha az iskolapadban kellene izzadnom.
Hogy ez mennyire képtelenség, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy el se férnék benne.


  
   

Az ember elméjének gyökérkönyvtárában biztosan szerepelnek azok a körülmények, amelyek között gyermekkorát töltötte. Az a ház, amelyben életem első tíz évét éltem, az ún. „cifra villa” az albertfalvai lakótelep helyén állt. Most az ő helyén áll valamelyik panelház. Sokáig kerestem az interneten egy képet az egykori épületről (Albert u. 139.), de nem találtam. Tudom, hogy unokatestvérem készített róla fotót, de elkallódott a fénykép. Magam végigböngésztem a régi Albertfalva épületeiről, utcáiról fellelhető internetes felvételeket, de nem találtam közöttük se. Nem is találhattam, mert a pataktól (Keserű ér) északra, már a kerület Kelenföldhöz tartozó részén állt a ház, annak is legdélibb csücskén. A pataktól délre eső rész már Albertfalva.
Hát persze. Ha odamentünk vásárolni, úgy mondták az asszonyok, hogy „megyek a faluba”. Sorolom, hogy miket láttam viszont a „falu”-ból. A Kondorosi út Fehérvári út sarkán álló Csillag-házat. Abban lakott a Csécs és a Nyikos. Nyikoséknak valaha vendéglőjük volt a közelben. Láttam a fogadalmi feszületet a Szabadság út mentén. Utána következett a Rózsika kis boltja. (Egyszer húszassal fizettem, de tízesből adott vissza. Hiába reklamált az utóbb velem jött anyám, nem kapta vissza a tízforintját.)
Láttam a két kocsmát. A Csercsicset az Albertfalva u. sarkán, és az Alberfalva- kitérői Jó Barát vendéglőt. Közel hozzá azt a trafikot, amelyben öreganyám árulta egykor a cigit és a „córesz”-t, a Nyolcórai újságot. Nem láttam a kitérő túlsó oldalán szuterénben működő tejcsarnokot, sem a nyomós kutat, sem a Kőfaragó vállalatot. A közeli Lódengyárra is csak utalás volt. Többször tűz ütött ki falai között. Kijjebb a közért, ahol az ínséges időkben „levágott felvágott jegyet nem fogadtak el”, csak tömbben levőt. Még kijjebb a patika és a tűzoltóság. Kép nem akadt róla, (csak a képzeletemben). Viszont a kispiacról két képet is láttam. Szemben a Csercsiccsel volt található. Az Albertfalva utcába jártam általános iskolába (ma Don Bosco a titulusa). Az iskolával szemben álló Szent Mihály-templomban lettem elsőáldozó.
A régi klérusról több képpel találkoztam. Doroszlai Béla vezérlete alatt készült a templom. Keresztanyám Vakkantónak hívta, mert megakadva a prédikációban a mondat közepén ezzel fejezte be mondandóját: De…  … és ebben a „de”-ben minden benne van. A körmenetes kép is általam ismert személyt mutatott Ormai Gusztáv plébánost.
A képek között nekem még a Budafok-Forgalmi telep jelentett emléket. Itt tett le a villamos, amikor a kisiskolába jártam fél évig. Az iskola mellett temető állt. Hol volt még akkor a buszvégállomás???!!
Most tudtam meg, hogy a Fegyvernek utcában lakott Gross Arnold grafikus.
És a kerület híressége is valahol a környéken lakott: a bútorgyáros Mahunka Imre.
Elmúlt az idő és eltűnt a házunk. Csak emlékek őrzik az egykori tájat.
Magamat is meglepett, hogy ennyire ragaszkodom az emlékekhez, és sokukat néven nevezem szűk hetven év elteltével is.
  
  

Sok kellemes percet szerzett korábban is, most is a gimnazisták számára készült ének-zene tankönyvben elmerülni: ismert és kevésbé ismert zenék kottáit olvasni, belső hallással élvezettel „megszólaltatni”, vagy akár csak rácsodálkozni egy partitúraképre. 17 szólamot számoltam meg, különböztettem meg Beethoven V. szimfóniájának IV. tételében.
Most mégis egy szöveget hozok a kötet 390. lapjáról. (Gounod Faust c. operája Mefisztó áriája.)
Eladó az egész világ.
Arany borjú fennen trónol,
minden ő előtte hódol,
mindenki hitvány pénzt imád.
Az 1800-as években keletkezett a mű.
De ha lehet, ma még aktuálisabb, mint valaha.
Talán mindenki mégsem imádja a pénzt, de hogy nagyon sokan, ahhoz kétség nem fér.
***
Május a szerelem hónapja, Mária hónapja.
Valamiképpen ez az a hónap, amikor visszafordíthatatlan a természet ébredése, kiteljesülése. Egyelőre nincs kánikula, nincs vörös riasztás (ne is legyen!). Hűvösség van, s mi melegre vágyunk. A forróság hirtelen beállása alkalmával már hányszor megfogalmazódott bennem: milyen jó is volt az a kis kellemes hűvösség.
Mindig azt tartottam, hogy fázni sem rosszabb, mint megsülni a melegben. Hannibálról jegyzi meg a történetíró: Calorem et frigorem patientia par. A meleget és a hideget egyaránt tűrte. Ebben hasonlítunk egymásra. Ő elefántokkal kelt át az Alpokon, mi repülővel felette. Mégis csak különbözünk.
***
Régi május elsejékre emlékszem vissza.
Hol szellős, hol meleg, hol záporos idő mutatkozott e napon. Mindenesetre munkaszüneti nap volt mindig. Jelentősége erősen megcsappant. Tizenhét év óta munkaszüneti nap nekem az év minden napja. Azért még munkálkodom.
Mivel munkás Szent József napja is a mai ünnep, a misén róla szólt a prédikáció. Szent József ács volt, afféle építési vállalkozó. Fia, Jézus vele dolgozott sokáig. Nyilvános működése során Krisztus másfajta munkába kezdett, és lankadatlanul tanította a népet. Kijelentette: »Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.«

Ha nem láttál még nárciszt, elmondom: olyan színű, mint a tojásos galuska.
Nem láttál még tojásos galuskát? Olyan a színe, mint a nárciszé.
Nem ettél még tojásos galuskát? Ez azért lehetséges, mert nem voltál nálunk május elsején, amikor is ez szokott lenni ebédre salátával.
Május elseje pedig munkás Szent József ünnepe is.
A munkás szóra asszociálva most mégis a MUNKÁS ciginél kötök ki.
Volt MUNKÁS cigaretta nálunk. 25 mezítlábas szivarka tele finánclábbal, ára 3 forint/pakli.
Erőssége, illata, mint a francia Caporalé, csak amaz méregdrága, emez pedig igen olcsó.
A vicc szerint egy kapitalista vevő érdeklődött a Munkás cigi összetétele felől. Azt mondták neki, hogy nyolc rész dohány van benne, de mi tagadás, két rész lótrágya is.
A kapitalista arca felvidul: Nahát! Rendelésemet megduplázom! Azt hittem, hogy kizárólag lósz*ból van.   
A viccet félretéve, amikor még dohányoztam, és amikor már újoncként bevonultam a seregbe, Munkást szívtam. De nem csak én, hanem a többi kopasz is. A nyomorultaknak nem volt pénzük cigire, így hát a csikkért kuncsorogtak, mondván: „lövöm a rigót”. Én nem szerettem a lejmolást, inkább megkínáltam a dózniból a kérincsélőt. Emlékeim szerint napi négy doboz cigit vettem, ebből egyet magam szívtak el, hármat szétosztottam. A kérincsélős időszak nem volt túl hosszú, utóbb mindenki a saját cigarettájára szokott rá.   
Sokáig tartotta magát az a poén, hogy inkább a gyár égjen le, mint a munkás. Ugyanis a cigiken egy gyár rajza volt található alatta a munkás felirattal.
Budapesten már régóta nem lehetett Munkás cigit kapni, amikor barátom megemlítette, hogy a nagyszénási turistaházban még van egy csomó. Sokáig élt bennem a vágy: Megkeresem én azt a turistaházat. De nem lett belőle semmi. Előbb a Munkásról, majd a cigarettázásról is leszoktam.
Hála Istennek és a jövedéki adót kivetők mohóságának, a cigarettázók száma erősen megcsappant. Nélküle is van épp elég baj a világban.
Befejezésképpen ideírom, hogy a laktanya körleteiben tilos volt a dohányzás. Ám talán a legtöbbször ezt a szabályt szegték meg, szegtük meg. Sokan bagóztunk, füstös volt a terem. Takarodó után is folyt a cigizés. Erősödő csizmakopogást hallottunk. Jött az ügyeletes tiszt. Benyit. Alig lát a füsttől. Megkérdezi: Ki dohányzik?
Néma csend.
Egy kopasz erőt vesz magán: Százados elvtárs, dohányzik, aki dohányzik.
A százados meghökken a kétségtelenül igaz, ám semmit mondó válaszon.    
Azért némileg megenyhülve csak ennyit szól: Na, oltsák ki a cigarettákat … és alvás!

Volt egyszer egy szerzetes. Ezt skandálta tréfásan:
Feleim az Úrban!
Fogjátok be a szátokat,
mert cúg van.
…és D. unoka vette a lapot. Van neki humorérzéke. Így találkozásaink alkalmával mindig megszondázom, tud-e új viccet.
Általában tud.
Korunkban különösen is szükség van jó humorérzékre, mert a tömegmédia számolatlanul nyomja ránk a politikai lózungokat, értékeléseket, kommentárokat, szájkaratékat, ígérgetéseket és fenyegetéseket. Az eszkaláció így, az atomfegyverek úgy, ez azzal, az meg amazzal lép szövetségre.
És valamennyi győzni akar.
Miét nem akar már valaki veszteni?
Nem unalmas?
Ez a harc lesz a végső?
Egy frászt.
Ameddig kibékíthetetlen ellentétek uralják a politikát, ameddig egyesek és kettesek a mögöttük meghúzódó pénzmágnások kénye-kedve szerint politizálnak, addig mindig harc lesz győzelem nélkül.     
Hogy régi példát hozzak (ma olvastam Chestertonnál): Ha Ferenc testvérnek sikerült volna megtéríteni az mozlimokat, az azóta eltelt időszak háborúinak háromnegyede elkerülhető lett volna.
De hát nem sikerült.
És itthon is harcban áll az ilyen oldal az olyannal.
Századszor  (nem igaz, utána néztem: még csak kilencszer) idéztem Szalay László kétsorosát:
Magyar magyart rontja, kár,
bár több esze volna már.  
A tapasztalat azt mutatja, hogy még mindig nincs több esze.
Kívánom, hogy ezután legyen, mert emberellenes ez a nonstop fenekedés.

Az assisi szerzetesek szabadságáról olvasok Chestertonnál.
Idézem a kijelentést, amelyet a püspök kérdésére válaszolt Szent Ferenc:
„Ha vagyonunk lenne, fegyverekre s törvényekre volna szükségünk, hogy megvédelmezzük.” …
Majd rátér szabadságuk mibenlétére.
„Nem fenyegethetsz éhhalállal egy olyan embert, aki egész életében arra törekedett, hogy minél többet böjtöljön.
Nem tudod tönkre tenni, koldussorsra juttatni, ha már egyszer koldus.
Igen lagymatag elégtételt hozna még az is, ha bottal ütnéd, hisz örömében aprókat ugrálna és kiáltozna, mert egyetlen méltósága a megaláztatás.
Nem dughatnád fejét a hóhóér kötelébe anélkül, hogy meg ne kockáztatnád: a dicsfénybe dugod.”
Ez lehet a nincstelenek gazdagsága, a vagyontalanok és esélytelenek nyugalma.
***
ÚGRIK – olvasom a FB-on a Kvíz-kuckó anyagában.
Hozzászólok kommentár nélkül, pusztán annyit írva, hogy UGRIK.
Érkezik elutasító válaszuk: Nincs szükségünk helyesírási őrmesterre. Ezért hozzászólását töröltük.
Megtették.
Igazuk volt … és nekem is igazam volt.
Aki lényegtelennek ítéli a helyesírást, lelke rajta.
Én lényegtelennek ítélem a Kvízkuckót, töröltem őket, megszüntetve a kapcsolatunkat.
Az én lelkem rajta.  
***
„Szabad országban a szabad ember azt beszél, amit szabad” – hallottam egykor HF-től a diktatúrákról alkotott karikatúráját.

Még mindig húsvét ünnepkörét éljük. Minek örül az igazán hívő?
Alighanem annak, hogy a megváltás megtörtént, mégpedig egyszer s mindenkorra, visszavonhatatlanul.
Krisztus a koldusig [emberiségig] lehajolt, hogy felemelje.
Az ember visszakapja méltóságát, találkozhat a végtelen irgalommal, az Isten Fia halálával megpecsételte emberszeretetét, és feltámadásával örök perspektívát nyitott mindenkinek, aki hittel elfogadja, ami érte tétetett.
Ennyi.
Korábban írtam a Credóról azt hangsúlyozva, hogy személyes imává akkor lesz, ha per te imádkozzuk: Hiszek benned Atyaisten, hiszek benned Jézus Krisztus…
Most a húsvéti himnuszra vonatkozatom a tegező formát.
A Christus vincit, regnat, imperat azt jelenti, hogy Krisztus győz, uralkodsik és parancsol.
De ha átteszem egyes szám második személybe, megváltozik az attitűd.
Christus vincis, Christus regnas, Christus imperas: azaz: Krisztus győzöl, Krisztus uralkodsz, Krisztus parancsolsz! Ez himnikusabb, és előre vetíti Krisztus második eljövetelének valóságát, győzelmét.   
***
Gilbert Keith Chestertontól idézek:
„A demokratizmus eszméjének hívei szerint az egyenlőség azt jelenti, hogy mindenki egyformán udvariatlan s barátságtalan, holott nyilvánvalóan azt kellene jelentenie, hogy mindenki egyformán barátságos. Ezek az emberek elfeledték az udvariasság valódi jelentését, ha nem képesek belátni: Udvariatlannak, barátságtalannak lenni annyit jelent, mint magunkat kirekeszteni a emberi közösségből.”
Ezt nagyon figyelmébe ajánlanám mindazon politikusoknak, akik embereket szeretnének párttá szervezni. Viselkedjenek udvariasan, hogy ne záródjanak ki az emberi közösségből.
Avagy milyen pártot remél az, aki lenézően és gyűlölködve szól mindenkihez, aki a környezetében megfordul.