Mickey webnaplója

Volt nekem egy jó előadókészségű munkatársam. A Felvidéket tervezte felkeresni – az ottani közéleti szereplőket. Sokféle témát tartott a tarsolyában. Tervezett útját kinyomtatta. Egyik napon ez állt:
Kedd, Dunaszerdahely 10 óra. Előadás? Miről?  
Hogy ez bennem már hányszor felötlött.
Posztot írni. Miről?
Hát bármiről… „Hát bármikor” – mondaná Zwack úr.     
Akik a nyilvánosság előtt megjelennek, gyakorta szembesülnek ezzel a kérdéssel.
Mert lehet, hogy könnyedén beszélnek egy órát a cipőfűzőgyártásról, de egyáltalán nem biztos, hogy akiknek előadni készülnek, éppen a cipőfűzőgyártás az, aminek a megismerése iránt csillapíthatatlan vágy él bennük.
Minden írás – és talán minden előadás is kicsit – lövés a sötétbe.
Hogy a téma kit talál el, és hogyan talál el, az bizony sokféle esetlegességet tartalmaz.
Ezt Karinthy egy ízben úgy hidalta át, hogy cikke szerint felkereste (vagy csak elképzelte, hogy felkereste) valaki a kávéházi asztalánál, és felesleges problémáival zaklatta. Ezeket az író rendre lejegyezte, és már meg is volt a napi újságcikk (Ő ad nekem témát). Persze, ezt egyszer el lehet sütni, de szerencsés esetben is csak egyetlen egyszer.    
 Van, aki kimegy a tömegbe, hogy meghallgasson ezt-azt.
Moldova Gy. írja, hogy egy ízben éjszakai hóeltakarításra jelentkezett. Amikor valaki érdekes dolgot vetett fel, jegyzetelt. A félhomályban látta, hogy egy másik ipse is jegyezget. Rájött, hogy az is író, aki éppúgy téma után kuncsorog, mint tenmaga. (Én sose takarítottam havat, de G. igen. Ő mesélte, hogy reggelre virradóan, immár a műszak végén nyitottak a kocsmák. Az egyik munkásnő kért egy üvegcse rumot s talán egy korsó sört. S megjegyezte, hogy „a rumot lehet nyittani”. Nahát ilyesmiket gyűjthettek a derék íróelvtársak.)
***
Szeretem a szójátékokat.
Most ezt találtam ki:
XY kereszténnyé lett.
Megírta a Keresztény Élet.

Miért is falom a Molnár Gábor Brazíliában zajló vadászatairól szóló könyveket?
Alighanem azért, mert anélkül borzonghatok
a madárpókok, a kajmánok,
az óriáskígyók, ilyen-olyan majmok,
mérgeskígyók, maláriát terjesztő szúnyogok,
leprás emberek, nélkülöző caboclók,
mindenféle veszélyekkel zsúfolt őserdők, mocsarak,
piranhák, és még oly sokféle veszedelmek leírásán,
hogy magamnak el kellene viselnem valamennyi kényelmetlenségét.
Hogy is tudnám meginni a napi, legalább félliternyi kávét,
megnyúzni a jaguárt,
kibírni a karbid-lámpa bűzét,
elviselni a tetőn dzsambázó patkánysereget,
lenyelni a napi hat kininlabdacsot,
elviselni a folyton támadó csípős kullancsokat, és
kockáztatni életemet mindenféle mérges állatok támadásainak kitéve,
caplatni térdig érő iszapban,
megmászni a hegyeket,
bozótot vágni machetémmel?
Nos, mindezzel szembesülök a könyvekben, de minden veszély nélkül.
És közben megtudom, hogy Brazília neve börzsönyfa jelentésű,
hogy a brazilok üdvözlésképpen egymás hátát lapogatják,
hogy csengetés helyett tapsolnak, hogy a magányos vadász hármat lő a levegőbe, ha segítségre van szüksége.
Helyi szólásokat is olvashatok. Pl. „olyan fukar, hogy mástól a holdfényt is sajnálja”.
   

A szózat játékokban rendre a TÁJÉK szóval kezdem a fejtést. Közel vannak egymáshoz a beírandó betűk. A kényelmesség hajt, hogy kitartsak ebben a szokásban.
Egyszer erőt vettem magamon és mást írtam be első szónak. Naná, hogy a megfejtés végül a TÁJÉK szó volt. Ha azzal kezdem, azonnal a megoldáshoz jutok.
Ma a szokott háromféle szózatjátékból kettőt elbuktam.
Nem is tudom, hogy szellemi tunyaságom vagy a megfejtendők nehézsége okozta.
Mindegy is.
Kárpótlásul belevetettem magam a magyar-wordle-be, mert az akárhánya új feleadatot ad naponta, nem csak egyet. Beírtam a TÁJÉK szót. Mind az öt betű stimmelt, csak nem volt kettő e helyén. Ma a JÁTÉK szó volt a megfejtés. Így hát csak másodikra találtam el.
Nagyobb bajom ne legyen.
***
Faramuci híreim.
- Meg nem erősített hír szerint Oroszország bejelentette, hogy mostantól a különleges hadműveletet feladva háborút visel Ukrajna ellen.   
Más már nem is hiányzott. Európában jelenleg csak Magyarország és a Vatikán áll a béke pártján. Ez emberileg semmi. Transzcendentálisan tekintve még akár a béke ellenállhatatlan erejének a lehetősége. (Vö. Sztálin kérdése: Hány hadosztálya van a pápának?)
- A lépcsőházban rapszodikus módon marad égve az automatikus világítás. Nem két percre, mint kellene, hanem tetszőleges ideig. Ki érti?
- Mitsubishink lehet, hogy végső vonaglásait éli. Hosszas kutakodás ellenére sem hajlandó folyamatosan működni. Mint Bálám szamara, megáll, majd egy jó idő elteltével tovább indul. Ennél még a Lada szamara is jobb választás. Nagy valószínűséggel lecseréltetik.

Most, hogy a végére jártam Molnár Gábor korában beszerzett kötetének, (Kalandok a brazíliai őserdőben), az éjjel egy részét a brazíliai őserdőben töltöttem.
Nem állítom, hogy álmomban vadásztam is, de hogy felidéződtek bennem Molnár Gábor könyvének egyes eseményei, az biztos.
Felmásztam a homokpadon álló kunyhóhoz. Mivel a vadász folyamatosan a vadont cserkészi, és folyamatosan szembenéz a veszedelmes állatokkal, a maláriaszúnyogtól a kajmánokig, az anakondáktól a boa constrictorokig mindenféle csúszómászó, repülő és négylábú potenciális ellenséggel, nem csoda, hogy velük álmodok. Ott vagyok az ócska gőzbárkákon, a patkányoktól hemzsegő pálmakunyhóban, a szinte kizárólag halakból és vadakból álló étkezéseknél, s a mindig célba találó fegyvercsattogásban. (Persze, hogy célba talál, minden más oda vezetne, hogy a vadásznak ne legyen módja beszámolni utólag kalandjairól. Olyanok ezek az élet-halálharcról szóló beszámolók, mint a tévésorozatok harcai, amelyek során a főhős nem halhat meg, hiszen tudván tudjuk, hogy ki kell tartania a hetvenedik rész végéig.)
A leírt történetek csakúgy, mint a szerző természetábrázolásai is igen színesek, mégis olykor úgy tűnik, hogy legalább részben fantáziája szüleményei.
A reklámozás érdekes módját találtam a kötet végén. A szerző meghirdeti, hogy a Jatapu-folyó ősvadonában történt kalandjairól Az óriáskígyók földjén c. kötetben számolt be, amely megjelent a Móra F. kiadónál, és a trilógia harmadik kötete, (Jaguárországban), a Gondolatnál fog megjelenni.
Az óriáskígyók földjén c. kötetet biztosan olvastam tízéves koromban. Izgalmas vadászkalandok sorozata az is.
Most belelapoztam. Nagyjából ugyanaz a hangnem, ugyanaz a kesze-kusza vad táj, ugyanazon körülmények, ugyanolyan veszélyes helyzetek, ugyanolyan szorgalmas gyűjtés, ugyanolyan eredményes vadászbeszámolók, mint a már olvasott kötetben.
***
Üdülésképpen Karinthy könyvébe is belekapok. Olyan alaptörténeteket ír, amelyek azóta visszaköszönnek más tálalásban egyéb szerzőktől. Pl. megmorogja a kifogástalan szolgáltatásokat, mert ilyen módon nem kritizálhatja meg őket. Leírja egy kroki végén, amit Grábics barátom tolmácsolásából már tiniként ismertem: „Az állam megtartja, amit ígér. Ha pénzt ígér, azt meg is tartja.”   
Megint máshol említi, hogy „…a Fürth-féle gyufa a legjobb”. Meg kell kérdeznem ilyen nevű ismerősünket, hogy felmenőinek volt-e gyufagyára.

Lefotóztam egy 1930-ra datált száz pengőst, meg egy 1945-ből valósi tízezer pengőst. Arra gondoltam, hogy a mai poszt legyen egy novellarészlet, amely a magascímletű pénzzel kapcsolatos elbizonytalanodást meséli el. Lehetett volna Tabi Lászlónak a Mennyibe kerül egy kiló zsír c. krokija is, de most mégis Mórára esett a választásom. Ez másképpen humoros, mint amaz. Tehát
Móra: Osztozkodás (részlet)
– Kezdje kend a nagyján, a kékön.
A „kék" a huszonötezer koronás. Nevét, számát nem tudják. Rendes embernek soha az életben nem volt dolga ekkora számmal.
– Kóstolja kend, sógor, majd sebössebben mén... sten!
–...sten!
– No mán mög a zöldeket hagyigálja kend kétfelé.
A „zöldek" a tízezer koronások. Fölszuszog az öreg, ahogy készen van velük.
– Az ötezresöket mán te felezd el, öcsém. Én mán nem győzöm az ujjam nyálazni.
Az ötezrest, ezrest név szerint is ismerik. Ezekből annyi van, hogy mire a kazal
felével elkészül a fiatal, készen vannak az első félliterrel is. Muszáj még féllitert kiparancsolni.
Utoljára maradnak az ötvenezresek.
Az öreg sógor a két ujja közé csíp egyet belőlük.
– Hát ez a kis vörös? Ez ugyan miféle?
– Ez új találvány – káromkodik a körtefejű. – Ez talán nem is péz.
– A fogása olyan, hallod – morzsolja meg az öreg.
– Ötös is van rajta, azt látom. Mög három semmi.
– Van azon négy is, hé.
– Egy, kettő, három, négy. Annyi ez, bátya, a fene rágja ki. Valami huncutság löhet benne.
– Az mán mindegy, hallod. Ha a javát mögfeleztük, ezt is csak elosszuk.
Tíz-tíz darab jutott a kis vörösbül mind a kettőnek, egy darab meg páratlan maradt. Hát most már mi lesz ezzel az árvával?
Néznek egymásra tanácstalanul. Az öreg fogja az üveget, teleönti kettejük poharát, azután tovább adja a fiatalnak.
– Önts a tüsztölt úrnak is, te közelebb éröd.
A fiatal önt, és úgy oda koccintja az üveget a cigány poharához, hogy a tisztelt úr fölrezzen, és helyrerántja a nyakát.
– Nézze mán, jó embör – tolja elébe az öreg a gyanús bankót –, mi péz löhet ez?
– Hát az ötvenezres – ásít a cigány.
– El kék felezni – könyököl be az öreg az asztalra –, de mög vagyunk vele akadva. A nyavalya törje ki űket, hogy mindig ilyen új találványaik vannak.
– Hát adjon kend a cimborájának egy huszonötezrest, tegye el az ötvenezrest, oszt kvitt – magyarázza a cigány.
– Mölyik a huszonötezrös?
– A nagy kék.
– Értöm – biccent rá az öreg. – No hoci, öcsém, egy kéket, oszt lögyön a tied a vörös.
A körtefej heves ingásba jön.
– Azt az egyet nem töszöm, sógor. Ha kendnek nem jó, neköm se jó. Csökélylöm.
Hozzámérik a vöröset a kékhez: hát éppen fele!
– No ugye? – néznek mindketten elhidegedve a cigányra. Hát való ez, így bolonddá tönni az embört?
A cigány azonban elkezd nevetni, csak úgy rengenek a hasán a mellény ezüstgombjai.
– Nini – villan föl az öregnek a szeme –, hát ha ez ötvenezrös, ez mög huszonötezrös, adna-e maga két kéket ezért a vörösért?
– Hát hogyne adnék? – veszi elő a vadonatúj bőrtárcáját a kupec, és kihajít belőle két huszonötezrest.
A két magyar egymásra néz, összekacsint, de a pénzért nem nyúl egyik se.
– Tartsa mög magának – mondja az öreg, és elfordítja a fejét. – Pincér úr, füzetni!
Aztán betarisznyázzák a bankókazlakat, kiki a magáét, a páratlan vöröset külön veszi a markába az öreg.
– Hát majd a vasárosnál – mondja a fiatalnak.
– Ott jó lössz – mondja a fiatal.
Mert látnivaló, hogy igaz ember kell ahhoz a valami nagy pénzhez…
***
Valaha az egyik pénzérme a Máriás tallér volt.
A közelmúltban változott a helyzet. Amikor Szlovákia átállt az euróra, megtervezte a szlovák euró arculatát. Vallásos motívumokat tartalmazott. Az EU megtiltotta, hogy vallásra utaló jelképeket tartalmazzon az euró. Figyelmeztető jelként érzékeltem. Mibe léptünk önként és dalolva.

Néhány napja írtam: Napok óta egy kabarétréfa alkalmi –tyűre végződő szaván gondolkozom, de nem ugrik be a szó. Az teszi behízelgővé, hogy a karikírozott szó maga nem -tyűre végződik, csak hozzácsapja a tréfa szereplője. Mintha a Vonósnégyesben fordulna elő.
Nem hagytam annyiban a dolgot.
Ma megnéztem, s meghallgattam Szőke Szakáll bohózatát. Fél órámba telt, de megérte.
Csakugyan ebben a darabban hangzik el a keresett szó.
Az egyik Salgót játszó (Salamon Béla) hegedűs emlegeti a -tyű végű szót.
Igaz, hogy -tyú végű, de ugyanarról a felesen használt szóvégződésről van szó.
Azt mondja Salamon, aki a hátával felfelé tartja a hegedűt, hogy „Nagyságos úr, valaki lelopta a hegedűmről a négy húrantyút.”
Hát ez az!
Megérte a félórás újrahallgatás.
Valamit tudott a Szőke Szakáll.
Szakállas bohózata kb. 120 éve íródott, de ma is frissességével hat.
Poénjai ma is ülnek: „Próbáljunk! Hátha tudunk…” és hasonlók.
És a helyzetkomikumok.
Egyikük otthon hagyja a vonóját,
másikuk kettőt hoz a poén kedvért,
megint más telefont vár, miszerint beteg édesanyjához haza kell mennie.
A negyedik balkezét fájlalva felköti kendővel, majd levelet ír, remélve hogy akkor elmarad az est.
Végül is eszetlen kakofóniát rendeznek, ami miatt a hallgatóság elmenekül, csak egy ember tapsol.
Merthogy tök süket.
***
Megtoldom két hegedűs viccel:
- Miért tesznek a hegedűsök a bal vállukra kendőt?
- ....?
- Hogy le ne hegedüljék magukat.
A másik viccet a minap már megosztottam, de hát hegedűs vicc. Karikatúra:
A sarki koldus kezében hegedű, előtte kalap, mellette transzparens ezzel a felirattal:
ADAKOZZATOK, MERT KÜLÖNBEN HEGEDÜLNI FOGOK!!!
 

A JóKor újság a szűrővizsgálatok arzenálját zúdítja a nagyérdemű nyugdíjasokra.
Feltételezése szerint a háziorvos kétévenként alapból felméri egészségi állapotunkat.
És további számos további vizsgálatot ajánl figyelmünkbe:
évente látásvizsgálat
évente hallásvizsgálat
kétévente vastagbélszűrés
évente prosztataszűrés
havonta a herék önvizsgálata
évente melanomaszűrés
Évente a cukorbetegséggel kapcs. szűrés
évente szájüregi szűrés
Ez nagyjából azt jelenti, hogy másfél hónaponként részt veszünk egy-egy szűrésen. 
S jaj nekünk, ha valami eltérést utat bármelyik  szűrés.
Olyan lavinát indít, amelyet szükség esetén további vizsgálatok s kezelések követnek.
Elég hervasztónak ítélem, hogy folyamatosan potenciális betegek legyünk. Ezek a vizsgálatok állandó rettegés okozói lehetnek. Hiszen addig-addig keresgélnek rajtuk kopásokat, ameddig nem találnak. Aztán nincs megállás.
Fennáll annak a veszélye, hogy a páciens lassan hospitalizálódik.
Folyamatosan történik egészséged helyreállítása, következésképpen folyamatosan beteg vagy.
Na és a gyógyszerreklámok!
Szünet nélkül sulykolják: Vásárolj ilyen-olyan tünetek kezelésére jó pénzért valamiféle pirulát, teát, kenőcsöt vagy kanalas gyógyszert.
Cui prodest?     
Mennyivel jobb lenne, ha a jövőben hosszútávon egyre inkább az élelmiszeriparból szűrnék ki a minket károsító vegyi anyagokat, s a földek termőképességét javító szűréseket végeznének, hogy egészséges táplálékokat ehessünk, tiszta vizet ihassunk.    

Tyű, a mindenit! – hangzik a felhorkanás. Napok óta egy kabarétréfa alkalmi –tyűre végződő szaván gondolkozom, de nem ugrik be a szó. Az teszi behízelgővé, hogy a karikírozott szó maga nem -tyűre végződik, csak hozzácsapja a tréfa szereplője. Mintha a Vonósnégyesben fordulna elő.
Legfinomabb -tyű végű szó kétségtelenül a töpörtyű. De tovább megyek.
Gyerekkoromban hívtak engem Mikkentyűnek.
A szóvégmutató szótárt lapozgatva ráakadtam a szellentyű szóra. Érdekelt, hogy valóságos magyar szó-é avagy csak kitalálmány. Az értelmező szótárban ráakadtam. A szó valóban létezik. Műszó köznyelvben szelepként ismeretes.  
***
A Karinthy-kötetben a Szögecselőket kerestem, de nem találtam, persze, mert az a kroki a Címszavak a Nagy Enciklopédiához c. gyűjteményében leledzik. Mindenesetre sok humoros megnyilvánulása köszönt vissza a korábbról már ismert megfogalmazásaiból. Teszem azt a sportról néhány mondata: Úszás: Két vagy több ember egyszerre belekapaszkodik egy nagy darab vízbe, és addig húzódzkodik benne, míg a végére nem értek…
Dzsiu-dzsicu, japán sport. Megtámadtatás esetére szól. Néhány szabálya: a) Két kézzel megragadjuk ellenfelünk talpát, és hirtelen felrántjuk a térdéig. Erre térde beleütődik a hónaljába, és kilöki a balszemét. Ijedtében megfordul, és kitöri a nyakcsigolyáját. Lefektetjük a földre és továbbmegyünk.
Tej. Folyékony átlátszó anyag, színtelen, szagtalan. Használják mosásra, főzésre, malomhajtásra. Gipsszel keverve isszák is.
Olyan csavart cukor.  Mintegy tizenkét centiméter hosszú kis rúd, ami csavarmenetekkel van ellátva. Piros és fehér színe van, íze a pörkölt faltörmelékhez hasonlít.
Vekker támadása elleni védekezés: A támadás percében ne a vekkert dugjuk a paplan alá, hanem a saját fülünket, és üljünk rá.
A dunyhára ne üljünk rá, hanem dugjuk mindjárt a fülünkbe.
Más kárán tanul az okos. Pl. ha valaki franciául tanul, az az apjának a kára, mert neki kell fizetni a tanárt…
És így tovább sine fine.
***
Tegnap „fújdogált a hideg szél, fújdogált a hi-i-deg szél”. A lelombozott ágakon, mint ahogy a madár szárnya verdes a szélben, úgy csapkod egy nájlonzacskó felakadva. De nemcsak egy. Egy zöld műanyagzsák is.

Ha azt írom: sucuri, anakonda, ariranha, arara, briguisa, találgathatod, kit olvasok. De mire odaérek, hogy caboclo, caetitu, capivara, cobra cega, immár biztosan kitalálta mindenki, hogy Molnár Gábor valamelyik brazíliai útleírását olvasom.
Így is van.
Tegnap a könyvmegállóból újabb kötetét hoztam el (Az óriáskígyók földjén).
S ha mindez nem volna elég, M. fiú ma megajándékozott egy Karinthy-válogatással (Följelentem az emberiséget).
Csak bírja vaksi szemem a terhelést – elolvasni a sok-sok vadászkalandot, a sok-sok krokit.  
***
Ma Piliscsabára vitt az utunk. Élénk hideg északi szél kéredzkedett a kabátunk alá, de mi nem hagytuk. Viszont tisztára fújta a levegőt. Ha Dobogókőre mentünk volna, könnyen lehet, hogy láttuk volna a kilátóból a Kárpátokat. Tiszta időben előfordul az ilyesmi.
Fotózásra igencsak alkalmas lett volna a terep. Éles kontúrok, szépen megvilágított tájak sorjáztak a robogó vonat ablaka elé. Alig készítettem képet. Délután oldalról világította meg a tájat a nap. De sokan utaztak a vonaton, nekem meg nem támadt ingerenciám az adott körülmények között kattintgatni.
Márpedig a fotós halála, ha csak bámulja a tájat, de nem cselekszik. Persze nem köteles minden valamirevaló látványt közszemlére tenni. Elég, ha magában elraktározza a sok esztétikus látványt.    
***
Hazajőve meghallgattam Várhelyi Asztrik szűk órás beszámolóját, amelyben felfedte, hogy az átkosban hogyan történt a bencések és más szerzetesrendek módszeres mószerolása, megfigyelése, ellehetetlenítése. Igaz, kell a tényfeltárás. Mégis bárhányat megnézek, mind valamiképpen hervasztó.
Sokkal inkább tetszik az az űrfelvétel, amelyen egy hosszú fénypászmában felsejlik egy pont. Ez a pont a saját bolygónk. Az űrből igen egységesnek látszik. A végtelen térben mindössze egy parányi pötty az egész. Ránézésre nem gondolná senki, hogy mennyi gyalázatosságot valósít meg benne a szűnni nem akaró rosszakarat.
Isten legyen hozzánk irgalmas!

Olvasom a különféle neves zeneszerzők életéről szóló könyvet. Gyerekeknek szól, gondosan kerülve minden nehézséget, amely a komponisták életét körítette. Meg se értenék, hogy egyik ferde hajlamú volt, másiknak házsártos felsége miatt meglehetősen viharos házassága, a harmadik részeges, megint mást a guta ütötte meg, többen tbc-sek… Eme olvasmányokban elmerülve viszont azt hihetné az ember gyereke, hogy a zeneszerzők élete derűs sétagalopp volt. Pedig ez nem igaz.
Engem viszont egy másik hóbort vezet. Nem igazán az érdekel, hogy mettől meddig éltek. Az egy történészt kell, hogy izgasson. Inkább az érdekel, hogy melyikük hány évig élt.     
Lássuk csak a könyvben szereplők életéveinek a számát: Josquin des Prés 71; Orlando di Lasso 62; J.B. de Lully 55; H. Purcell 37; J. S. Bach 65; G.F. Händel 74; F. J. Haydn 77; W. A. Mozart 35; L. v Beethoven 57; F. Schubert 31; H. Berlioz 66; F. Chopin 40; F. Mendelssohn 38; R. Wagner 70; G. Verdi 88; P. Csajkovszkij 53; M. Muszorgszkij 42; C. A. Debussy 56; Bakfark Bálint 69; Mosonyi Mihály 56; Erkel Ferenc 83; Liszt Ferenc 75 évet élt.
Közülük legkevesebbet Schubert, legtöbbet Verdi.
Közülük a tbc-vel kínlódó szegény Chopin 40 évet, az ugyancsak tüdőbajjal megvert dúsgazdag Mendelssohn 38 évet élt.
A tán legnagyobb komponista Mozart 35 évet, s az ugyancsak bő terméssel büszkélkedhető Verdi 88 évet.
Óhatatlanul elgondolkozik az ember ezeken az adott élethosszokon. Kinek mennyi adatott, s kiből áradtak a legbővebben a zenedarabok. Nagyon széles a skála.
***  
Az Antikvárium.hu rendszeresen hirdet ilyen-olyan kedvezményes árú könyveket. Legutóbb kb. 80 oldalon keresztül mutatja be a címlapokat. Ember legyen a talpán, aki egy ilyen sok lapot áttekint azzal a céllal, hogy könyvet válasszon magának. Mivel az érdeklődők nagy többsége egyes írók köteteire vadászik, a címlapokat sorakoztató vegyes csemege helyett az írók abc-rendbe szerkesztett árkatalógusa volna célszerű a kereséshez. Ha egyszer pl. Huxley művei érdekelnek, akkor nincs kedvem átlapozni x oldalt azzal, hogy hátha ráakadok egy művére. 
Uff. Beszéltem.