Mickey webnaplója

A Biblia foglalkozik a nemzetekkel. Hiszen a bábeli zűrzavar a nyelvek mentén elkülönülő nemzeteket teremtette meg. Az ószövetség választott népével szemben állnak a többi (pogány) népek, nemzetek. Izajás esetlegeseknek mondja őket: Ma vannak, holnapra esetleg eltűnnek?  Azt mondja: „A népek olyanok előtte, mint egy vízcsepp a vödörben, annyit érnek, mint egy porszem a mérlegserpenyőn. (Iz 40,15)
Az újszövetség nem foglalkozik különösképpen a nemzetekkel, de az emberiséggel igen. A végítéletről szóló példabeszédben így értelmezhető a „mind a nemzetek”.
„Amikor eljön dicsőségében az Emberfia és vele minden angyal, helyet foglal fönséges trónján. Elébe gyűlnek mind a nemzetek, ő pedig különválasztja őket egymástól…” (Mt 25,32) Hát igen, akkor már csak a szentség számít hovatartozástól függetlenül.
Mégis úgy gondolom, hogy a nemzetek, népek Istentől akart valóság. Az ember szereti környezetét. Hatóköre nem terjed messzire. Azokkal könnyebb neki szót értenie, akiknek a nyelve, kultúrája, szokásai, stb. azonosak (család, törzs, elérhető közösség, azonos nyelvet beszélők népe).  
Egyszer – azután hogy beléptünk az EU-ba – március idusáról kellett cikket írnom. Érdekes volt a feladat. Akkor ugyan még nem volt nyilvánvaló – legalábbis számunkra nem – hogy az EU-nak birodalmi törekvései lesznek. Nyugodtak voltunk a szuverenitásunk ügyét illetően. Nem is merült fel olyan gondolat, amely kikezdeni akarta volna. Talán emiatt is fura volt ránézni 1848-ra, amikor is a függetlenségünk kivívásáért folyt a harc.
Azóta kiélesedett a kérdés: népek szuverenitása vagy elvegyülése egy arctalan fogyasztókból álló masszában. A küzdelem máig nem csitul. A politikusok (pártok) két táborra oszlottak. Szuverén országban gondolkodókra és azokra, akik – feladnák szuverenitásunkat. (Megvették őket kilóra.)
Petőfi a maga korában a meghunyászkodókat megbélyegzi, elítéli a Nemzeti dalban:
/ Sehonnai bitang ember, ki most ha kell, halni nem mer. / Kinek drágább rongy élete, / Mint a haza becsülete. ”/
Tehát hazaárulók, akik nem merik – akár az életük árán is – védeni a hazát.
Ma a helyzet teljesen megváltozott. A hazaárulást nyugodtan vállalhatják, akik erre hajlandók. Ma Petőfi a tényeket tapasztalva átírná az idézett sorokat:
„Sehonnai bitang ember, ki most ha mer, halni nem kell.” Aki a hazája ellen mer fordulni, annak sem kell büntetéstől tartania. Nem kell meghalnia se képletesen, se ténylegesen.    
Még fülembe cseng a „Tudjuk, merjük, tesszük” szlogen.
És még régebbről: „Magyar magyart rontja. Kár. Bár több esze volna már.”
Uram, meddig még?

Te írod a dalt és én a szöveget, vagy
én írom a dalt és te a szöveget.
De sőt
Én készítem a fotót és hozzá szöveget, vagy
Én vagyok, ki szövegel, és te ki fényképez.
Na jó.
Előbb jön a szöveg, aztán a fotók – vagy
Előbb a fotók és aztán a szöveg.
Az ihletet nem lehet befolyásolni, sem időzíteni.
Kicsit olyan ez, mint a kopások.
Hol csikorognak a forgóim,
hol nem csikorognak.
Hol az időjárásra fogom,
hol az életkoromra.
***
Van egy katonavicc.
A kopasz tetteti a hülyét. Ha lát egy papírt, felveszi, és dünnyög. Ez nem az.
Pszichológusi vélemény alapján leszerelik. Amint immár a kerítésen kívül ballag, kezében a leszerelő papír, s immár változtat a szövegen. Ez az. Hát EZ AZ!
Ma megkaptuk a határozatot az önkormányzattól a gépkocsitároló fizetnivalóinkról. Örömmel konstatáltuk, mert már régóta vártuk: MEGJÖTT, HÁT EZ AZ! Néhány csekk, kisebb összegekről.
Öröm.
Bezzeg a biztosító és a bank packáznak velem. Emelték a biztosítási díjat, a bank meg csak a korábbi összeget utalta. A biztosító ezért szerződést bontott.
Le a bürokráciával!!!
A szerződésektől elállok, mert egyre nehezebben veszem rá magamat, hogy a hivatalok packázása miatt felkeressem a hivatalosságokat.
A jövőben inkább csekk, befizetés és kész.
Korábban nem gondoltam volna, hogy így az egyszerűbb.

Készítettem egy lajstromot arról, hogy jelen állapotomban hányféle módon kezdi ki egészségemet az ilyen-olyan kopás. (Kopásaim). A fáljt az utódaimnak szánom. Hátha valakit érdekel, mire hajlamosítja öröklöttsége vagy a kora.
Itt csak a nagyothallást említem. Azért azt, mert kollégáim (nálam tizen- évvel idősebbek lévén) „elém élték” az öregedést, pl. a halláskárosodást.
Totónak nagy fülei voltak, és nagyot hallott velük. Volt, aki megorrolt rá, mert őt természeténél fogva minden érdekelte, és ha kellett, ötször visszakérdezett, mivel nem értette meg a hozzá (vagy nem hozzá) intézett kérdéseket.
Pepi elengedte a füle mellett a hozzá intézett kérdéseket. Ha valakit érdekelt a véleménye, úgyis hangosan fogalmazott, hiszen tudták, hogy koránál fogva nagyot hall.
Nem emlékszem rá, hogy az idős társaságban valakin hallókészülék lett volna.
Nos, ami engem illet a jelentkező fogyatékosságokat próbálom nem figyelembe venni.      
Nem veszem tudomásul őket és kész – volna -, csakhogy ha a kopások intenzitása nő, muszáj valamit lépni.
Sok esetben segít az, hogy elképzelem: ifjúkoromat élem, és ennek megfelelően viselkedem. Ez segít legyűrni a kellemetlen érzéseket egy határig. De ha tovább erősödnek a tünetek, ez az önszuggerálás nem működik. Olyan, mint amikor a kisgyerek tűri a kapott sebet egy elesés után, és nevet rajta: hihihá, úgyse fáj, hihihá, nem is fáj, hihihá nem is… Aztán a fájdalom erősödésével sírásra görbül a szája.
Azt hiszem, két tábora van a panaszkodásnak. Az egyik a keep smiling.
A történet szerint New York egyik boltjában az eladó felszisszent. A magyar vásárló megkérdezte: Fáj valamije? Mire az eladó hölgy: Igen, a fogam fáj, de nekem mosolyogni kell, különben kirúgnak az állásomból. A magyar elővett egy fájdalomcsillapítót. A lány rádobott valamit, hogy ne vegyék észre, mit művel. Hálásan köszönte.
Nem hiszem, hogy ez a követendő magatartás, de az ellenkezője sem az.
Valahol az arany középutat kell megkeresni.   
***
Ma találkoztam a Korda kiadó idei zsebnaptárával. Az én fotóm díszíti a címlapját. Ma láttam először. Ráismertem.

Többször megfogalmazódott bennem, hogy azért, mert mindent megírt már. Olyan dolgokról is ír, amelyek az ő idejében még nem is léteztek. Pl. 1916-ban a televízióról. Igazán nehéz olyan témákat találni, amelyekről ő nem ejtett szót.  
Korunk, amely igencsak puskaporos, nagyon is rászorul az ő könnyed látásmódjára, humorára, bölcsességére. A közélet visszásságait éppúgy jól kezeli, mint a magánéletben adódó szituációkat. Könnyek között nevetünk számos megnyilatkozásán.
Mindent összevéve: segít élni ma is.  
Néhány példával igazolom az előzőeket. Kétfelé rángatja izmos bajuszát. Ilyen nincs, mégis van. Barátom kettéharap egy ötkoronást, és a felét átnyújtja a pincérnek. Ez is kedves képtelenség.
…ezzel felmegy a negyedik emeletre, Ungemütlich segédlebeszélő úrhoz. Ott lebélyegzik, a lebélyegzett íráshoz kér egy kitöltő lapot, egy kijelentő cédulát, egy bejelentőt, és egy feljelentőt. Ezeket átviszi az összeíró ügyosztályba, ott átvezetik a szelvényt a kihallgató jegyzőkönyvbe, a másolatot megkapja, azt a raktárban aláíratja, és visszahozza nekem. Mit mondjak, ma sincs másként.
No és beszélő nevek. Ungemütlich=kedélytelen.
Korabeli szleng szavai  örezsem, lizsé és más sok hasonló kedves szamárság.
Egyszerűsíteni a forgalmat c. krokija arról szól, hogy micsoda Mekk-mesteri elképzelések forralhatók ki a közlekedés „megreformálására”. A konklúzió: Mondja ki a Tanács, hogy mindenkinek mindennap lakhely szerint meghatározott órában jelentkeznie kell az elöljáróságnál, ahol egy nagy pofont kap. Napról napra megkapjuk ezeket a pofonokat ma is az ellehetetlenített forgalomban.
A Villamos c.-ben ilyeneket ír: egy rendelet értelmében ezután csak a villamos alatt szabad felszállni, és csak a következő villamos lámpáján kiszállni, vagy mondjuk felszállni csak négykézláb szabad, leszállni pedig csak úgy, ha előbb háromszor úszónadrágban körülszaladgáljuk a kocsivezetőt. Ez bizony képtelenség. Miként az is, hogy egy közúti hidat hatalmas pénzen felújítva az autós forgalom elől elzárják.
Továbbá azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással. Kommentálás sem kell a képtelen képhez, hogy megmosolyogtasson.
***
Egy levélben olvastam az ötvenes években általánosságban használt szót: kassa. A kassa azt jelentette, hogy jó. Miként a kassi, a stőr, a pipec, a pöpec, haláli, baró, frankó, bika, kóser, maszek, szuper, klassz, kafa, klafa…
Ma már a király, sirály, zsír, zsiradék is elavultnak számít.
Bizony néha nehéz értelmezni az újabb korosztály kitételeit.

Ami nem vicces: Egy napi hír szerint Kanadában a kamionos sztrájkot úgy törték le, hogy zárolták valamennyi sofőr bankszámláját. A bankvilág megmutatta hatalmát a neki kiszolgáltatottak felett. Erre az aljasságra, a helyzettel való visszaélésre, a hivatal packázására nem gondoltam. A kommentár óva int a bankszámláktól a készpénzes fizetést ajánlva. O tempora o mores!
Nekem az tűnt fel, hogy a bankokat fel kell keresni mindenféle csip-csup ügyekben. Mert most a kifizetési engedélyt a tarifaváltozás miatt módosítani kell, mert egészséges nagymamánk született stb. Hol itt az elemi udvariasság? Hol itt a rugalmas munkavégzés, hol itt a betétesek megtisztelése? 
***    
Ami vicces:
- Nagyi, gyere át!
- Nem tudok drágám, mindenem fáj!
- Anyámék elmentek. Nincs mit ennem!
- Jövök, aranyom!
***
- Kártyával lehet fizetni?
- Igen, persze.
- Makk hetesből tud visszaadni?
***
Kiültem a balkonra. Idén először tettem ki magamat a nap langyos melegségének, a szellő simogatásának. Az égen krokodilfark-szerűen bodrosodó kondenzcsík, amely egy felhőben végződik. A szemközti kéményen egy nagyobb madár. Ha rá zoomolnék, kiváló sziluettet mutatna. Bemegyek a gépért. Közben a madár elszállt, a kondenzcsík eltűnt.
Máskor körültekintőbbnek kell lennem.
***
Azt olvastam, hogy Leonard Bernstein a Beatles együttest korunk Schubertjének nevezte. Okkal, hiszen rövid idő alatt ők is fülbemászó dalok százait alkották, mégpedig igen egyedi módon.  
Hatvan év elteltével is megszólalnak bennem ezek a zenék.
Kezdtem kényelmetlenül érezni magamat, hogy ugyan már miért nem haladok a korral? Hát azért, mert nem születnek korszakalkotó dalok.
Többnyire inkább csak primitív hangeffektusok giccses fényjátékkal. De utóbbitól még nem lesz zene – egyetlen taktusa sem!
Az említett karmester-zeneszerző mondta volt azt is, hogy ha elfárad a korunk komolyzenéje miatt, pihenésképpen Beatles-számokat hallgat. Én is azt teszem. 

Ma reggel gyalog, busszal és újfent gyalog mentem misére.
Utána gyalog indultam a buszmegálló felé.
Mivel az orrom előtt elment a busz, és a következő csak negyed órával később jött volna, gyalog folytattam utamat haza. Nem mondom, hogy nem éreztem forgóimat, de az érzés tompult azután, hogy bejárattam.
25 perc alatt hazaértem.
Jelentem ma még itt a tavasz. (Holnapra erős lehűlést ígérnek.)
A kikeletet a széltében bimbózó és rügyező, virágzó fák jelzik.
Nem állítom, hogy ezzel a kijelentéssel valamiféle világrengető újdonságra hívnám fel a figyelmet. Mégis jól esik leírni, mert az élni akarás sokkal pozitívabb, mint a napi megújuló rossz hírek a médiában.
Már az ibolya is nyílik. Én láttam, el kell hinnetek, mert fotót nem csináltam róla. Ahhoz le kellett volna kuporodnom. Ennyit meg nem ér meg. Inkább fákat, bokrokat céloztam meg. Azok jobban szemmagasságban leledzenek.   
Lassan a téli gumikat cserélni kellene.
De ahhoz autó is kellene, amely egyelőre vagy végképp javíthatatlan.
Alkalmasint így múlik el a Mitsubishi (magyarul három gyémánt) dicsősége.  
***
A Fradi tegnap kikapott a Leverkusentől 2.0-ra. Az első félidőt láttam.
Hervasztónak tűnt, hogy a fradisták meg sem kísérelték szerelni ellenfelüket. Ez technikai színvonalbeli különbségekkel magyarázható.
Az ószövetségi kijelentésre gondoltam látva a fiúk bátortalanságát:
„Óriásokat is láttunk ott. Enak fiait, az óriások nemzetségéből, úgyhogy olyannak éreztük magunkat mellettük, mint valami szöcskék, és az ő szemükben is épp olyannak látszhattunk.”
No, ezt aztán kihasználták a Fradi ellen.

Almási Éva: Amikor elénekeltem hosszú kihagyás után a popfesztivál dalát, a Hogyan mondjam el neked c.-t, ez alkalommal látott engem először színpadon az unokám, Richárd, aki azt mondta az előadás után: „Nagyi, olyan voltál, mint Ronaldo!” Ennél szebb elismerést nem kaphat egy nagymama.
(Á. unoka hasonlóképpen szólt a templomban. Azt mondta hangosan: Jézus. Nem reagáltak rá. Akkor azt mondta: Mária. A hatás újfent elmaradt. Ő azonban nem hagyta, s bedobta aduászként: Ronaldinho. Nos, ekkor vitték ki a templomból.
***
Lehet azt mondani? Bár zongorista volt, nem volt bárzongorista.
Lehet.
Nagybátyámra viszont nem áll, mert ő bár zongorista volt, bárzongorista lett.
***
Vécépapírmárka az Ooops!, ami ugye hangutánzó szó, de sőt konkrétabban f*ngutánzó szó.
***
L. vicce: Három ábrát mutat barátjának az ember. Egy négyzetet, egy téglalapot, és egy kört.
- Mit látsz a képen? – kérdi barátjától.
- Négyzetalakú tisztást, s egy szerelmes párt, egymáséi lesznek a szélén.
- Hm. És a másik képen?
- Téglaalakú tisztást, s egy szerelmes párt, egymáséi lesznek a szélén.
- Hm, hm. És a harmadikon?
- Köralakú tisztást, s egy szerelmes párt, egymáséi lesznek a szélén.
- Mondd csak, neked mindig ilyen pajzán gondolataid támadnak a képek láttán?
- Ja, ha te mindig folyton ilyen erotikus ábrákat mutogatsz nekem!...
***
Nem vezettem volna elő ezt a régi viccet, de okom van rá.
Feltűnhetett ugyanis a nagyérdeműnek, és szóvá is tehetnék:
- Mondd, te mindig síneket, fákat, villanypóznákat, és visszatérő helyeket fotózol? Miért?
- Na, persze hogy… hiszen mindig ugyanazokon a helyeken fordulunk meg. 
***
Olvasom a képernyőn fent Nézet: Nagy ikonok
Beugrik egy lehetséges elhallás: Nagyi konok
Mecccsoda különbség!

Megboldogult Szabó Feri nyomán emlegetem üres bögrémbe nézve: „Valaki megitta a kávémat.” Ő is így mondta egykor, illetve: valaki megitta a pálinkámat.
Most, hogy leszámolok e szomorú ténnyel, nekiláthatok posztom szavainak az összegereblyézéséhez.
A múltkoriban leírt képpel indítom.
Kék űr, a nap fénypászmája, benne fehér pötty, ez a mi Földünk. A látvány szép. Nyugalmat áraszt. Mivel a napokban több felvételt láttam űrhajókkal, egy másik kép felrémlik, ez is békét áraszt. kékbolygó a kozmoszból. De ha arra gondolok, hogy amerikai és orosz űrhajósok együtt dolgoznak odafent az űrállomáson, ugyancsak nem képzelem, hogy egymás haját tépik politikai okokból. Ám a földhöz közeledve a részletek már igen tarka képet mutatnak.
Olyan tarkaság ez, mint amilyen a Molnár Gábor által leírt amazonasi őserdő. Idilli színekben pompázik, de tele van mérges kígyókkal, veszett kajmánokkal, kullancsokkal és egyéb vérengző vadakkal. Gyönyörű lepkékkel és fűrészfogú piranhákkal. Izzasztó párás hőséggel és dermesztően hideg özönvízszerű égi háborúkkal. Tele dúsgazdagsággal és mélyszegénységgel. Az erdők eltartják a vadászt ingyen mindenféle hússal, vízzel, de jelen vannak a moszkitó szúnyogok, meg a sárgalázat okozók is.
Ha elvonatkoztatunk az őserdőktől, és belépünk a civilizációnkba, ugyanilyen tarka a kép. Életünk viszonylag mesterséges keretek között telik, múlik.
Kényelmünkért, komfortunkért elég súlyos árat fizetünk. Ki vagyunk téve a kockázatoknak és mellékhatásoknak, és csak a média kikapcsolásával védekezhetünk ellene.
Vannak idilli élményeink, de vannak halálos veszedelmek is.
Nem feltétlenül a proxyháborúra gondolok, bár arra is. Visszatérő módon foglalkoztat a török földrengés, amelynek halottszáma immár 50 000 ember. Aki egy pillanat alatt meghalt, annak nem volt ideje rendezni végső dolgait. A néhány szerencsésen megmentett ember léte rámutat arra, hogy egy-egy élet mekkora érték, a túlélés mekkora kincs és lehetőség. Fájdalom, de tény, hogy emberek tömege élve temetődött el, saját lakása vált koporsójává hosszabb-rövidebb szenvedést követően.
Óhatatlanul felötlik: Ha ostrom által, ha földrengés által lesz rommá egy város, a benne rejlő berendezési tárgyak, ékszerek, pénzek, takarékbetétek, értékes képek, szobrok, minden, de minden ebek harmincadjára jut. Bedózerolják, betemetik földdel.
Rádöbbenti az embert, hogy élni csakugyan életveszélyes, és arra, hogy üres kézzel jöttünk a világra, és pucéran hagyjuk el egykor. Értékes dolgokat művelve érdemes csak élni.          

Minden baj ott kezdődik, hogy kilépsz a szobádból.
Ez az egyik véglet.
A másik: ha élményben kívánsz részesülni, ki kell menned megszokott miliődből.
Hol az egyik, hol a másik szerint élünk.
Többnyire az egyik szerint.
Mivel jelenleg nincs autónk, fokozottan így van.
Tegnap kirontottunk mégis – bátran, mint Zrínyi Miklós. Csoporttalálkozónkra siettünk.
Gondoltuk, hogy egy óra alatt odaérünk autó nélkül is,
mert zárt pályás a HÉV,
mert gyors a metró,
mert szép kilátás esik a kettes villamosról (Duna-part, Buda, Vár, Gellért-hegy, Pesten a parlament),
mert az expressjáratú-busz a buszsávon robog ki Pacsirtatelepre.
Mindez igaz, de a HÉV-ig gyalog megyünk, a HÉV-re 8 percet vártunk, s a további három átszállás is várakozásokkal járt.
Így hatalmas késéssel érkeztünk.
Mondtam is feleségnek: „Lekéstük a híradót” (gyerekkorunkban a filmek előtt híradót közvetítettek, később reklámfilmeket is vagy artista műsorral szórakoztattak).  
A visszafelé út annyival érdekesebb volt, hogy a villamosról mindentudó telefonjainkkal lövöldöztünk az elénk táruló látványra, és a képek nem lettek annyira rosszak, hogy néhányukat meg ne mutathatnánk.
Ami a találkozást illeti, volt ott lelki és testi táplálék bőven.
És mint tegnap már említettem, az nem úgy van, hogy csak zabálunk…
Egy felkérésre minimum hárman írástudók is ráugorhattunk volna, de szerénységünk(?) tiltotta, hogy kötélnek álljunk.
Utólag vállalkozom a feladatra, mert az tényleg nem úgy van, hogy csak zabálunk.    
  
     

AB átvenné az agapé szervezését.
Talán. Hiányzik neki.
Egykor úgy indult, hogy leírtam, milyen formájú lehetne egy ilyen összejövetel.
Mindjárt meg is kaptam-kaptuk teljesítendő feladatként.
Erre nem gondoltam.
Talán nem ajánlom, ha tudom, hogy ránk szakad a szervezés, s többnyire a lebonyolítás is.
Gondviselésszerű volt, hogy az első alkalommal a Kőleves c. mesét olvastam fel. Arról szól a mese, hogy közös akarattal hogyan gazdagíthatjuk egymás életét.
Akadtak támogatóink, s akadtak, akik csupán ígérték a támogatást.
A vendéglátást alkalmanként egy-két ezer forintból teljesíteni lehetett.
Kezdetben a templomkertbe cipeltünk székeket, asztalokat. Négyesével vittem a székeket. Ma jó, ha eggyel elszuszogok.
Kezdetben élénk érdeklődés kísérte az akciót, utóbb hanyatlott a lelkesedés.
Kifejezetten sajnáltam Tücsit, aki lelkesen terelte volna a nagyérdeműt agapéra, s akinek olykor sikertelenség jutott osztályrészül.
Az agapé először heti, majd kétheti, utóbb havi egy alkalomra korlátozódott.
Tizenöt évet ért meg ez az akciósorozat, s a covid-19 vetett neki véget.
Már csak az emléke élt bennünk, amikor el-eljátszottam a vendéginvitálást karikírozó mondattal: Kedves feleim, az agapé ma érdeklődés hiányában elmarad.
Ma, hogy szó esett a feltámasztásáról, megemlítettem, hogy ami néhány ezer ft költségből volt megoldható, az ma legalább a duplájába kerülne.
Fülembe cseng az egyik rendszeres vendégünk, Rudi által megfogalmazott mondat, aki a kezembe nyomott egy ezres bankót azzal, hogy „az nem úgy van, hogy csak zabálunk. Olykor fizetni is kell érte.”
A mondás általános érvényű.
Hetek óta fuvaroz bennünket Á. mercedesén. Az nem úgy van, hogy csak zabálunk…
Vesszük az Eucharisztiát. Az nem úgy van, hogy… tartozunk érte viselkedéssel, életmóddal, példamutatással.