Mickey webnaplója

A tévé bekapcs. Arra ébredek, hogy délután egy óra van. Mivel ehetnékem támadt, egy császárzsemlét feláldoztam. Zsírral kentem, szardellával fűszereztem. Érdekelt, mi a szardella valójában. Kiderült, hogy nem hering, de hasonló, tömegesen előforduló takarmányhal. Mindegy. Elég sós volt és elég barna, fogyasztásra alkalmas. 
Kellett ez a kis pótlás, mert ebédem (3 tojásból rántotta) már eltűnt bennem.
Az egész azért történt, mert feleség munkahelyen karácsonyozik, én meg itthon lebzselek.
Ha már így esett a nagy eset, kiporszívóztam. Mióta itthon kornyadozunk, a művelet elmaradt, és már igen kívánkozott a pormacskák és egyebek felszippantása.
Megizzadtam bele, mert meglehetősen elerőtlenedtem a huzamos gyengélkedés során.
Arra gondoltam, hogy akkor is izzadok, ha semmit se csinálok. Per analogiam: „lehet, hogy az életnek nincsen értelme, de a mészáros számlát ki kell fizetni" (Füst Milán).
Kész lett, élek.
Alighanem meghúzom az unicumos butykost, mert hogy egy másik hírességet idézzek: „unicumot mindig lehet inni, evés előtt, evés után, evés közben… Báááámikor” (Zwack Péter).  
Igaz, hogy a rekedtséget nem szünteti meg, de segít olybá venni.
Ha már takarítás.
Olykor találkozom őszről itt feledett állatkákkal. Ezeket rendre ki akarom tessékelni, de nem mindig sikerül. A balkon takarításakor kerülöm a mezei poloska felszippantását, mert mérgében bűzmirigye váladékával felel. Azt pedig nem kérem.
A katicabogarakkal könnyű a helyzet, mert hajlandók papírra tessékelni magukat. Innen egyszerű a dolog. Kiöblítem őket a külső világosságra, avagy a külső sötétségre (napszaknak megfelelően). Köszönik, szárnyra kelnek.
A pókokkal nehéz elbánni. A múltkor leemeltem egyet a falról. Ugrott egy nagyot, le a lapátként használt papírról. Szembefordult velem, és szigorúan nézett. Megpróbáltam újra papírra taszigálni. Megint leugrott róla. Muszáj volt elaltatnom. Ez már két ízben előfordult.
Pedig… Isten látja lelkemet, ha tehetem, kitessékelem őket a birodalmunkból.
Így tettem egy méretes léggyel is, amely az ablak és a szúnyogháló közé tévedt. Résre nyitottam az ablakot, felhúztam félig a szúnyoghálót, és a légylény azt mondta: „Ehun-e! Innen már hazatanálok”, és huss… kirepült alkalmi csapdájából.  

A médiától megszokott
karácsonyi reklámhadjárat mellé idén felsorakozott a
covid-omikron,
a proxy-háború s furcsamódon –
a szokatlan időben lefolytatott foci világbajnokság.
Hab a tortán, hogy az EU-ban is elindult egy korrupciós botrány, amely ugyancsak eléggé zajos.
Egy alapos havazás lecsendesíthetné a környező világot, de egyelőre kivár a havazás.
Bevallom, a képernyő elé csábít a megannyi jeles focicsapat bemutatója.
Meglepetés bőven adódik.
Ahogy szűkül a mezőny, a kérdőjelek is ritkulnak.
A bronzmeccset horvátok vívják a marokkóiak ellen, a döntőt meg a franciák Argentína ellen.
Közben eljár az idő, az advent ideje. A vb. utolsó meccse 18-án lesz, szűk egy héttel szenteste előtt.
Mondhatni: Micsoda advent!
Az advent csendje persze rajtunk múlik.
Az elcsendesedéshez semmi se kell, csak belső figyelem. Valamiképpen a jelenben maradás.
Mert csak az örök jelenben érhető utol a Jelenlévő,
aki ajándékul adta saját szeretetét,
szeretetének megtestesült valóságát, és aki
vár bennünket,
várja kapcsolatfelvételünket, hogy örökre szóló boldogságban részesíthessen.
Ez volna hát a karácsony.
Kettecskén talán régi közös ünnepeinkre fogunk emlékezni, mivel gyermekeink már réges-régen kirajzottak.
***
PS. tegnap a katolikus rádió Almási Ferenccel készített interjút. Érdekes témákat vetettek fel, többek között egy könyvet ismertettek dióhéjban. A modernkori migrációról és hatásairól szól az a regény, amelyet Jean Raspail írt (Szentek tábora), és amely megjelent magyarul is az Alapjogokért Központ gondozásában.    

Tegnap esett a horvát-argentin mérkőzés. Megvallom, az esélytelenebb horvátoknak szurkoltam. Aztán láttam, hogy vesztenek. Azt hiszem, mindent bedobtak, amire képesek voltak egyáltalán. Az ellenük ítélt 11-es jogossága kétséges előttem. De ma már ez is mindegy. Eredetünk okán, meg a horvátok fegyelmezett szép játéka miatt is övék volt elsősorban a szimpátiám. Külön tetszik, ahogy Modric lát a pályán. Ritkán ront. Passzai rendre pontosak. (Egy korábbi meccsen megmutattak egy nátronkartonra írt szemtelen szöveget: Ki az a Modric?)
Az egyik legjobb csapat kapitánya.
Mégis kikaptak 3 nullra. Benne volt a pakliban.
Az argentinok jobbak voltak náluk.     
Szurkolhattam volna nekik is: a pápa kedvenc csapata az argentin válogatott.
Lehet, hogy megnyeri a vb-t?
Az este újabb meglepetést tartogat.
Ki nyer ma? A franciák, a marokkóiak? Ki tudja?
Hír értékű, hogy a holland tv nem közvetíti a meccset, mert az marokkóiak akkor is törnek-zúznak, ha nyer a csapatuk.
Rossz elgondolni, mit művelnek, ha veszítenek.
***
Utánanéztem, hogy hosszú életet élt anyai nagyanyám mikor született és mikor halt meg. A legkézenfekvőbb volt a temetőlátogatások alkalmával készített fotóról megnézni. Nos, Hedvig nagyanya 1885-ben született és 1965-ben hunyt el. Éppen nyolcvan évet élt. Szép kornak lehet mondani. Aztán leesett: Három és fél év múlva ugyanabban a szép korban leszek, ha egyáltalán megadatik.     

Három kategóriában tapogatóztam, hogy ezt a posztot összehozzam. Ajándék, meglepetés, fogyasztói társadalom.
Az ajándék olyan dolog, ami ingyen érkezik a megajándékozotthoz, és szeretetből, figyelmességből adatik.
A meglepetés igazából váratlan ajándék.
Fogyasztói társadalmak. A gazdaságilag fejlett országok társadalma, amelyekben az alapvető és változó igényeit a társadalom nagy többségének tagjai korlátozás nélkül kielégíthetik.
***
Az ajándék több dologtól értékes. Feltételezi az ajándékozott szűkös anyagi lehetőségeit. Az ajándékozó jó szemmel kiszűri, hogy miféle dolognak örülne leginkább a megajándékozott. Az ajándék nem lehet tolakodó, sem aránytalanul eltérő értékű a megszokott mértékhez képest. Nem lehet sértő arra nézve, aki kapja. Elvileg megállapodhatnak az ajándékozó felek a dolgokban, csakhogy akkor nem meglepetés az ajándék, mert a meglepetés kritériuma éppen a váratlanság. A váratlan ajándék pluszt hordoz. Olyasféle poén, mint egy jófajta viccé. Külön figyelmességet igényel, nehogy fordítva süljön el a poén, s valamiért a megajándékozotton csattanjon.
***
Amikor gyerek voltam, sok mindenféle hiányzott háztartásunkból. Pénzünk korlátos, vásárlási lehetőségeink ugyancsak azok voltak. Egyszerű volt meglepetést szerezni nekünk, mert kevés tárggyal, játékkal, dologgal rendelkeztünk. Az ajándékok megelégedéssel töltöttek el minket. Arról is szóltak, hogy értékesnek tart minket, aki megajándékoz. Egyben reményt hordoztak: egy-egy lépcsőként viselkedtek a gyarapodásunkat illetően.
előfordult, hogy az ajándékozó felsorolt öt félét, azt kérve, hogy rangsoroljam őket 1-5ig. Minek örülnék leginkább? Csak egy félét kaptam meg belőlük, s hogy mit? Az már a meglepetés kategóriáját jelentette.
***
A fogyasztói társadalomban minden megváltozott. Kevéssé izgalmas a várakozás. Miért? Ha valamire szükségem van, nem várok: megveszem. Ugyanígy tesznek a család többi tagjai. Még csak érte sem megyek. Házhoz szállítják. Tele vagyunk kacatokkal. Korábban kiürített könyvespolcaink újra telítődtek. Nem igaz, hogy nincs egy rongyunk. Sok rongyunk van. Fölösleges számban.
Ilyen körülmények között nehéz elképzelni korábban sosem volt, s nagy meglepetést kiváltó ajándékokat. Ha kellett, rég megvettük (hányszor akkor is, ha nem igazán kellett).
Ez a felismerés elvezethet akár az előttünk álló ünnep letisztulásához.          
Elirányító szavakat mondott ez ügyben plébánosunk, amikor kijelentette, a Jézuska a gyerekeknek hoz ajándékot. A felnőtteknek nem hoz. A felnőttek tele vannak felesleges kacatokkal. Semmi szükség arra, hogy ezek számát gyarapítsák. Végül is nem a mi születésnapunk van karácsonykor, hanem a kis Jézusé. Ha letesszük a „mindenkinek venni kell valamit” terhét, esélyt kapunk arra, hogy mi magunk legyünk az ajándéka annak, akit ünneplünk.
Ez volna az igazi letisztulás. Rajtunk múlik, hogy felismerjük-e a benne rejlő lehetőséget.



   
 
 

A gyerek, akit ellazsnakoltak, ellenáll a fájdalmaknak, és így vigasztalódik:
- Hihi-há, nem is fáj!
A mondóka ösztönös, nem tudja, hogy az önszuggesztió eszközével él.
Szerencsés esetben a dolog tényleg megoldódik, de nem feltétlenül.
A mondóka úgy is folytatódhat:
- Hihi-há, nem is fáj, hihi-há, nem is fáj, s egyre sírósabb hangon hihi-há, hihi-há…Brühühühü…
Émile Coue kicsit komolyabbra vette a szöveget. Ő azt ajánlja, hogy mondogassuk egyre inkább meggyőződéssel:
- Egyre jobban és jobban érzem magamat.
- Egyre jobban és jobban érzem magam, egyre jobban és jobban… Jobban? Biztos ez?
Vagy igen, vagy nem.
Lehet helyreállító folyamat hordozója, de lehet önbecsapás is.
Jobb szakemberre bízni, hogy megállapítsa hogylétünket.
Így szól a pszichológus-vicc.
Két pszichológus találkozik. Az egyik így szól:
- Látom, te jól vagy! Mondd, én hogy vagyok?

Leült a PC elé valaki, aki nem más, mint én.
Elkezdett egy írást kibontani, ami nem más, mint egy poszt.
A poszt mai témája nem más, mint a nem más.
Mert hetenként egyszer a tévében folytatódik egy sorozat, ami nem más, mint a virtuózok.
Ezekben az adásokban szerepel egy komplett muzsikusbanda, ami nem más, mint egy zenekar.
Jelen van még egy testület is, amely értékel, amely nem más, mint a zsűri.
A zsűri mindenkit dicsér, de egyeseket kizár, másokat megtart. Ez nem más, mint igazságtalanság.
Aki mégis folyton nehéz helyzetben tudja magát, az nem más, mint az említett zsűri.
Aki még nehezebb helyzetben van, az nem más, mint akinek a nevét nem olvassák.
Így hát célba veszi a kijáratot egy érzéssel, mely nem más, mint frusztráció.
Talán feltűnt, hogy ha kell, ha nem, mondandómba szövöm, hogy nem más.
Ez végül is marha unalmas.
De nem csak akkor, ha én mondom, hanem akkor is, amikor a zsűri ítéletét hatásvadász módon a nem más, mint minduntalan való betoldásával késlelteti a tény közlője.
Szinte hallom a reménykedők szívdobogását, ismétlődő feszültségét.
Minek ez a kínzás? Kinek fontos?
Csak sejtem: Annak, aki nem más…  
***
Kicsit kevés, kicsit aprószemű, kicsit gyorsan elolvad, de a miénk.
Hullogatott a hódara.
Hamar abba is hagyta.

Nyugaton a helyzet változatlan.
Egy drezdai üzletközpontban túszejtés esett.
A félresikerült szankciók még visszahatnak.
A baloldal brüsszeli képviselőjét lekapcsolták pénzekkel való visszaélések miatt.
A baloldalt úgymond meglepte a történés. Engem nem.
Itthon a covid-szennyezettség mértéke nemigen változik a napok során. A mi covid-szennyezettségünk kimutatható. Szerdáig karantén. Szedem a porokat a drogokat, a pezsgőpasztillákat. Hol izzadok, hol meg a hideg ráz. Utóbbi gyerekkoromba visz vissza: „Bogluc tanár magyaráz, engem meg a hideg ráz.”
Az ízek kiiratkoztak belőlem átmenetileg. Étvágyam nem sok. Azért enni kell, még akkor is, ha nem annyira esik jól.
Van, aki 6000-es C vit.-t 4000 D3-at,
van aki Aspirin forte +C.t,
van aki  2000-es C.-t, 4000 D-t javasol, és  
van, aki azt javasolja, hogy a kritikus napokban duplázzam meg a vitaminbevitelt.
Van aki a Resistar Pro-t javasolja.
Megint más a Milgamma lágykapszulát.
Én már a Multivitamin 10 filteres tea elől is menekülök.
Beveszem azt a minimálisat, amelyet orvos írt elő, aztán slussz.
Alapból 10 féle gyógyszert szedek. Ezekhez jönnek a covid idejére betársult pluszok. Meg tudná valaki mondani, hogy ez a tucat pirula kereszthatása miképpen befolyásolja életemet. Életet-e vagy haltat? Arról nem is beszélve, hogy az én anyagcserém is valamelyest egyedi. Rám a mellékhatásokból mi vonatkozik? Mi van a postcovid-szindrómával. Miben áll, meddig tart, kiheverhető-e maradéktalanul Megannyi megválaszolatlan kérdés.
Pazienza – türelem – javasolja az olasz.
Hát az van, no meg a remény. Változó közérzetem hullámai egyszer csak elcsitulnak.
Bízom Istenben, és szárazon tartom a puskaport.   

Rövid leszek.
Covid reszel.
De immár párban, mert feleség is megtesztelte magát. Piros, piros, piros, párosan is piros.
Az úgy kezdődött, hogy Vuhanban kinyílt a szellem palackja, és elárasztotta halált hozó mérgével a világot.
Nem kérdezem, hogy kinek jut eszébe tömeggyilkos biológiai eszközök gyártása.
A covid elterjedt, még mielőtt az oltóanyagok elkészültek volna.
Jól emlékszem, hogy annak idején egy valamivel küzdöttek ellene: A személyes találkozások mellőzésével. A rokonlátogatás úgy esett, hogy mi az erkélyen, a gyerekek, szép unokák az úton álldogálva látogattuk egymást, beszélgettünk egymással. Aztán ők el, mi meg be.
Az oltások (2-Shinofarm+1Pfizer) könnyebbülést hoztak, de végső megoldást nem.
Megboldogult szívgyógyászom szerint én régen túl vagyok a fertőzésen. Zörög a tüdőm. Aha. Posztkovid szindróma. Ilyen se volt még.
Egy éve valamiért megteszteltük magunkat az üzletközpont mögötti placcon. Negatív eredményt hozott a teszt. Karácsony előtt járt az idő, mert rögvest vettünk karácsonyfát is, és betuszkoltuk a Coltba. Még meg is jegyeztem, hogy a házhoz szállító munkás milyen méltatlan módon, a latyakos földön húzza maga után a megvett fákat.
Íme, elmúla egy év, de nem múla el a covid. Minduntalan felüti a fejét.
A mi esetünkben úgy lehet, hogy T. elment egy gyászmisére, és ott összepuszilkodott sokakkal. Ki tudja, kit fertőzött meg, vagy hogy kik fertőzték meg őt. Aztán hazajött. Közben történt, hogy baktériumos fertőzésemmel öt ízben kerestem fel különféle rendelőket, és utána néhány ízben a patikákat. A baci-infekció mellé összeszedhettem a Covid-vírusfertőzést. Vagy idegenek fertőztek meg, vagy T. Vagy én T.-t. Soha ki nem fog derülni.
Ízeket nem érzek, a felírt Ambroxolt és Aspirin c-t szedem a szokásos sok más mellett. A házi orvos azt tervezi, hogy mától karanténba helyez, szerdán pedig oldja az ebzárlatot.
Most együtt dolgozik bennünk a covid.
Kívánjatok mindnyájunknak készülődős ádventet.
Mi is ezt kívánjuk mindenkinek.    

Reggel óta gondolkoztam, hogy ma mivel borzoljam türelmes olvasóim idegeit.
Már annyiszor megírtam, hogy az egészségem nem igazán jól szolgál.
Nyiff-nyaff.
Persze, öregszem.
De ezen felül is okom van panaszra.
6-án este kezdtem kevéssé érezni az ízeket. A folytatás ugyanerről szólt.
Ma az üzletközpontban vettem egy gyorstesztet, mert több mint gyanús megérzéseim támadtak.
A patikus az Orawell tesztet ajánlotta. Mondom neki, hogy kísértetiesen hasonlít a teszt neve az angol íróéra. Tán nem is véletlenül?
Elmosolyodott.
Én meg kineveztem magamat eü. szakdolgozóvá, mert csak az ő mintavételük hivatalos. Az enyém csak afféle amatőr próbálkozás. Mindenesetre megjelent a két tesztcsík, mutatván, hogy nem véletlen ízvesztésem, korábbi lázam, hörghurutom, testi gyengeségem.
Az eltelt néhány órában értesítettük háziorvosunkat, kedves ügyfeleinket, rokonainkat, barátainkat, azokat, akik minket akartak látogatni, s azokat, akiket mi akartunk felkeresni. Őket is magukat is maradásra bírva.
Túl a három oltáson, túl az első idők jósló történésein, felfegyverkezve C- és D-vitaminokkal szegülünk szembe az orvtámadással.
Magamat takarékra téve kuckózok be
paneljaink mögé,
paplanaink alá,
szebb időkben reménykedve.
A címen gondolkozva beugrott elmémbe a Hyppolit a lakáj kocsisa, aki egy kalamajka előidézőjét egyetlen szóba sűrítve azt mondta: Hippodron.   
Az én nyavalyámat egy szóba sűrítem, s jelentőségteljesen megerősítem: COVID.

Szünetmentesen tünetmentes napokat, heteket, hónapokat remélek. Ez egyelőre nincs így, de hát a remény hal meg utoljára. (Ismered a reményhalat? ja, lepényhal!)
Ennyi volna a mondanivalóm, vagy mégse?
Napjaim az izzadás és láz, valamint a hidegrázás között folynak. Péntekig meg kell gyógyulnom. Akkor fogy el a két doboz antibiotikumom.
Addig takarékon élek.
A foci vb, annyit segít, hogy próbálok a meccsekre figyelni. Nem mindig sikerül. Naponta olvasni már nem akaródzik. Mintha beszűkült volna az érdeklődésem.
Ami még most se esik nehezemre, orgonácskámon felidézni régi melódiákat, ritmusokat, hangulatokat. Bár némely hangról azt gondolom, hogy hamis (tehát tiszta), hiszen az én fülemmel van többszörös probléma (csökkent a hallásom, egyes frekvenciák kiesnek, ettől hamis minden).
Mivel fülemre aligha hagyatkozhatok, a szememmel is követem az általam játszott dallamot. Tudnom kell, hogy milyen hangokat ütögetek le.
A szemem még lát, a lábam még jár, a kezem még fog, a hajam még megvan, belső hallásommal majdnem mindig hallok valamiféle melódiát.
Most pl. Henri Salvador: Monsieur Boum-Boum szól belül. Nem akarattal. Valamiért éppen ez a hatvan éves nóta van soron.
Hogy miért?
Ki tudja.   
Mi tagadás, fényesebb lett volna, ha éppen Mozart K 550, G-moll szimfónia belső hallásáról számolhattam volna be.
Minden zenének esélye van, de, hogy éppen mit hallok, az ösztönös.