Mickey webnaplója

A jól sikerült találkozást süket csönd követi. Az „elmentek” kategória fordított értelmű, mint amiről Gárdonyi beszél az Egri csillagok végén. Ő a megszabadulás élményét ragadja meg, amikor kinyilatkoztatja: Elmentek (mármint a török ostromlók). Ami közös a kétféle elmenésben, az utána támadt csend. Visszaállítjuk a hétköznapok bútorelrendezését. Elmosogatja a gép a felhasznált megannyi evőeszközt, tálalóedényeket, poharakat, miegymást.
Összeszedjük a megmaradt gyümölcsöket, édességeket, és ezzel nagyjából visszatér minden a szokott medrébe.
Félóra múlva már poénból elmondhatjuk, ezek sose jönnek! Elmondhatjuk, ámbár nem igaz.
Egy néhány mondatot megér az is, hogy korosztályunk hallása romlik. Ez többek között azzal jár, hogy ha többen beszélnek egyszerre, a hallásában korlátozott egyén úgy fogja hallani a zsongást, mintha egy visszhangos söntésben hallgatná az ivócimborák kurjantásait, zagyva és sokszerű szóáradatát. Emiatt minden elhangzott párbeszéd kárt szenved. Az volna a megoldás, hogy mindig egy ember beszéljen. Fogalmazzon röviden, de érthetően artikulálva.
Hallom az ellenvetést: Aki nagyot hall, használjon hallókészüléket. Használhat, bár jó barátom, aki csaknem süket, azt mondja, hogy a félmilliós készülék se szűri a hangzavart. Ráadásul az ember nem szívesen dugja fülébe az idegen tárgyat.
Érdekes megállapítás viszont, hogy aki rosszul hall, azzal telefonon könnyű beszélgetni. A mobil hangerejét úgy állítja be magának mindenki, ahogy a legoptimálisabb.      
Különben jellemző marad a beszélgetőkre nézve a mondóka:
- Jó napot sógor!
- A csónakot fódom.
- Hát az öreg mit csinál?
- Kilukadt a feneke.
Vagy a vicc a süketek párbeszéde:
- Ismered a Kovácsot?
- A Kovácsot?
- Kit?      
Vagy papbarátom története. Gyónás. A pap részletesen kifejti álláspontját, hogy a gyónónak mi tenne a legjobbat. De az idős gyónó közbevág:
- HÁÁÁ?
Mire a pap: - Na jó, két miatyánk, két üdvözlégy.  

Ma vendégeket vártunk. Porszívóztam, majd megborotválkoztam. Villanyborotvám alatt a szőrzet megadta magát. Ám jobban a tükörbe nézve úgy találtam, hogy mintha gyorsan utána nőne a szakállam. Itt levágom, ott még marad. Ott is legyalulom, közben, mintha újra kinőtt volna. Persze ez csak a látszat. Alapos munkát kell végezni, vagy ismételten rámenni, ha egyszerre nem mutatkozik a kellő eredmény.   
Az amerikai magyar páros vendégül látásának kulcskérdése a tolmács. Ahhoz, hogy jól érezze magát a csak angolt beszélő fél, kell, aki lekösse saját anyanyelvén, különben unni fogja magát. Mivel a cél éppen az ellenkezője, fontos, hogy egy jól beszélő kulcsember is jelen legyen. Én már nem fogok angolul megtanulni, társalgási szinten meg még úgyse, nagy öröm, ha megjelenik M. unoka, aki perfekt angol, és érti a magyart is.
Ma jó hangulatú találkozó esett nálunk. Csak ritkán állt meg a beszélgetés, sőt, leginkább többszólamú volt. Az egyes klikkek tagjai párbeszélgettek egymással. Minden jel arra mutatott, hogy szívesen töltik együtt az időt. A fogásokról T. gondoskodott. Jól főz, és eltalálja mennyiséget is, a kérdések kérdése, hogy a magyar ízlésvilágnak megfelelő koszttal hogyan birkózik meg a nem magyar. Örömmel jelenthetem, hogy mindenkinek a kedvére volt a gulyás, a palacsinta, az édességek s a felkínált italok. Köszönet érte.
Utóbb beugrott Mica is gratulálni T.-nek, aki Gabi, s egy lehetséges névnapja a három főangyal ünnepe. Örültünk neki is.
***
Kitaláltam egy asszociációs játékot.
Ha a társaságban nincs közös téma, játékossá tehető a beszélgetés azzal, hogy kérdést teszünk fel egy fogalomra, tárgyra s lehet jelentkezni, hogy kinek mi jut róla eszébe.
Pl. bedobjuk a gombóc szót. Az egy étel, az egy lámpalázas torokszorítás, az egy gombóc, amitől nehéz megszólalni (gombóc van a szájában), az egy bimballó a sapka végén, az egy pohos ember. Kinek mi. Kinek mihez, melyik gombóchoz fűződik élménye.
De a legáltalánosabb formája, és ezt nem én találtam ki, arra a kérdésre keresi a választ, hogy
Hogy vagy?
Mi van veled?
Mik a terveid?
Mit szeretnél elérni?
Mivel foglalkozol mostanában? stb.
Nincs az az ember, aki ne szeretné elmondani, hogy mi van vele, hogy megy sorsa, milyenek a körélményei, ha egyáltalán szóra bírható.      

D. unokánknak az átlagosnál erősebb énekhangja van. Szereti is megmutatni (vö.: Amikor én legény voltam, a kapuba kiállottam, egyet-kettőt kurjantottam, mindjárt tudták, hogy én voltam).
Nos, kerestem neki egy megfelelő áriát, ami vicces is, kedves is, gyors is, lassú is, olasz is, dallamos is. Ez Figaró belépője a Sevillai borbély c. operából. Meghallgattam több változatban, hogy a legmegfelelőbbel ismertessem meg a legénykét. 
Annyira a fülembe vándorolt ez az ária, hogy aztán többé nem hagyott békén. Éjjel-nappal ez szólt bennem.
Rossini jeles szerző, és ez az ária is arányos és szép, no de ami sok, az sok.
Figaro itt, Figaro ott, Figaro fent, Figaro lent, Figaro kint, Figaro bent – a fülemben.
Menj már ki belőle!!! Fíííígarofigarofigarofíííggarrro…
***
Hétfő az olaszoké volt. A focicsapatuk 2:0-ra győzött ellenünk. Győzött Meloni a választásokon.
***
Kedd reggel ködbe burkolódzott a környék.
Aztán kisütött a nap,
aztán beborult,
aztán biztosan villámlott valahol messze,
mert dörgött közel.
Na, nem úgy szólt, mint heves zivatar idején a sűrűn csattogó égzengés, csak messziről morgott. Hallván bennem minduntalan a fogatlan oroszlán képe idéződik fel.
Még úgy tesz, mintha, valójában azonban már nem az igazi.
Még megpróbál megijeszteni, de nem sikerül neki.
Ezért aztán abba is hagyja, s elkotródik.
Körülbelül ez történt jelen esetben is.
Szerda. A nap mindennél fényesebben süt. A reggeli felhők sietve távoztak. A Zaránd utcai vadgesztenyefák alja tele lehullott terméssel. Frissek, szépen politúrozottak, épp most bújtak ki szőrös tojásukból.
     

Néhány napja arról gondolkoztam, hogy a tudásnak és a hitnek milyen a viszonya. Arra jutottam, hogy a tudás folyton alakul, fejlődik és nincs vége. A hittételek kinyilatkoztatottak, tehát zárt valamik, évezredek óta változatlanul érvényesek.
Az unokák tankönyveit nézegetve konstatáltam, hogy az iskola csupán a tudáshalmazt adja át, legalábbis 95%-ban (ha van vallástan óra, ha nincs, akkor 100%-ban).
A hittan fából vaskarika. Hitet nem lehet tanítani, mert az kegyelmi kérdés.  
A kérdések kérdése, hogy honnan tudja meg a gyerek, hogy a hit fénye fontosabb a tudásnál, felülmúl minden tudást, mert az utóbbi mindig töredékes marad természeténél fogva.
Van itt valami nagy aránytalanság. A hittételek utat mutatnak kiindulóponttal, korlátokkal, életvezetési útmutatással és végcéllal. Kimondható: az örök éltere szólnak. A tudás ehhez kevés.
Mégis ezt forszírozzák a tananyagok.
Tovább megyek.
Zömmel a lexikális tudást sulykolják (bal félteke), kevés lehetőséget biztosítva a jobbféltekés (művészeti) készségeknek, hajlamoknak.
Nehéz így a gyerekek élete, kevéssé lehetnek önmaguk.
Jó lenne változtatni a merevségeken.
Rám zömmel a jobb félteke dominanciája jellemző. Csak kevéssé a bal félteke.
FÉLTEK-E?
***
l
le
lek 
Elek
telek
ételek
tételek
főttételek
hittételek
***
Elindult a parlament őszi ülésszaka. Egyre több az őszülő elölülő.
A napirend előtti hozzászólásokat hallgattam egy rövid ideig. Inkább hozzáordítások voltak ezek, nem pedig hozzászólások kb. abban a stílusban, ahogy a vice felordít a körgangos ház negyedikén lakó Kovácsnénak: „NE HAZUDOZZON! A MAGA KUTYÁJA SZ*T A KERAMITOS UDVARON A BEJÁRATI AJTÓ KÖZELÉBE!!!” Hogy lehet ezt a rikácsolást évek hosszú során át ép ésszel elviselni?
Elég gyorsan átkapcsoltunk más csatornára.
***
A távhűtő művekből immár távfűtő művekké avanzsáltak. Este elindították a fűtést.
***
VD azt írja, hogy nem szereti a kövér embereket. Válaszom: Én, kövér ember szeretem a soványakat is.      

Tegnap késő este találkoztam egy 2017-ben Czakó Gábor íróval készített interjúval a FB-on. Belenéztem, és muszáj voltam végighallgatni az 50 perces adást (Az illat csodája). Jó volt legalább virtuálisan találkozni azzal az emberrel, aki bevezetett a publicista-világba, akitől sokat tanultam*, és aki hozzásegített ahhoz, hogy magam is részese legyek az újságírói társadalomnak.
Néhány hallott gondolatát megosztom.
- Édesapját soha nem látta, aki a vh-ban a Don-kanyarból soha nem tért haza.    
- CzG ministrált is. Egyszer társa „szoknyájára” lépett, az hasra esett, szétrepült a könyvtartó és a könyv. Többé nem ministrálhatott CzG.   
- Érdekes, ahogy a Mozgó Világ-beli munkájáról szól. Ihletett idők voltak, tündéri állapotok egy rövid ideig. Minden lapszám után részletes értékelést tartottak. Kocsis Zoltán bekéredzkedett a szerk. biz.-ba, mert vonzódott ahhoz a légkörhöz, amely ott uralkodott. A lapszám-értékelésekben aktívan részt vett, sőt mi több, a legértékesebb meglátásai neki voltak. Ez a kegyelmi állapot megszűnt néhány év leforgása után (1981-83?).
Az MSZMP-KB minden hónapban megdorgálta őket, majd a nyakukra küldte a Népszabadság kulturális rovata munkatársait. Ekkor a régi szerk. bizottság felállt és távozott.
- Érdekes megállapítása az írónak, hogy szerinte nincs politikai megoldás a társadalom bajaira. (Lehet, hogy igaza van. (A polgárok nagy többsége bőségben él, hasonlíthatatlanul jobban, mint pl. az ötvenes években, mégis folyamatos a nyöszörgés: ennyi nem elég, még több kell, és ennek a még több kell-nek soha sincs vége.)             
- Egy másik megállapítása mérvadó lehet mindenkinek, aki írásra adja a fejét.
Ilyesvalamit fogalmaz meg:
Az a dolgom ezen a földön, ezen éghajlat alatt, ebben az időben, hogy elgondoljam, ami a számomra a legmagasabb, és lehetőség szerint rögzítenem kell ezeket a gondolatokat.
Ennyi bőven elég ars poeticának.
* Ha valamit írtam az IGEN c. lapnak, általában megfelelőnek találta, és így szólt: Add oda a Lajosnak! Halász Lajos volt a főszerk.), aztán vagy lehozta a lap, vagy sem. 
Egyszer meg így búcsúzott tőlünk: Én most elpatázok.
Akkor nagyon furának találtam ezt a nyelvi leleményt, de minden világossá vált előttem, amikor olvastam, hogy összeállította a menést kifejező igék gyűjteményét. Több mint ezer félét talált társaival együtt.  
***
Jelenleg kifejezetten hideg van odakint és idebent.
A távhő-szolgáltató szűköl, biztos sokba volna elindítani a távfűtést.
Lehet, hogy a Távfűtő Művek nevét TÁVHŰTŐ Művekre változtatta?  

Tegnap hatalmas változatosságban találkoztunk a hígabb-töményebb italokkal, változatos és gazdag ételekkel. Három születésnapot ünnepeltünk.
Az ember feszeng a megannyi figyelmességet megtapasztalván. Az önfeledt beszélgetéseket igazolja az a tény, hogy alig készítettem fotókat.
Ma az ünneplés nekem szólt. Hasonlóan bensőséges és vidám hangzavarban folyt le. Ma már egyáltalán nem készítettem fényképeket. Ez megint önmagáért beszél.
Ami a két napban közös, az a jó emberek találkozója, az általános hangzavar, a gazdag lakoma, a kötelező pogácsák és a nem kötelező itókák kínálása. Amott torta, emitt lekváros papucs, amott rétesek, emitt krémesek és csokoládé, túrórudi, ki mit szeret, ki mit ehet.
Ami különbözött: tegnap sütött a nap, ma esett az eső.
Tegnap utaznunk kellett, ma a zegernye ellenére ide tömegközlekedtek Micáék, ideautózott Matyi.
Ettünk, ittunk, jól mulattunk.
Megvitattuk, kinek mi a kedvenc étele. Nekem a szalontüdő zsemlegombóccal, rég ettem, utoljára akkor, amikor 22.- ft volt egy adag az étteremben. Volt, aki a pacal mellett voksolt. Ki nem állom.
Elmaradt, hogy az asszonyok elmeséljék, ki hogyan szült.
Tervezem, hogy egyszer megkérdezem, kinek melyik zenedarab a kedvence, és youtube-on meghallgatjuk, ha van rá érdeklődés.
A kapott rejtvényújságoknak nekiláttam, de nem kapkodom el a fejtegetést. Mindennapra egy olasz módra rejtvény megfejtését tervezem.
***
Annyiszor hallom mostanában, hogy az infláció miatt az árak emelkednek, felfelé kúsznak, a rezsiárak megugranak.  Tiltakozom. Nem emelkedtek, hanem cégek emelték, nem kúsztak, hanem ismételten megemelték, akik kúszatták az árakat. Nem megugrottak, hanem megugrasztották, akik ezzel foglalkoznak. Nem kellene az eufémizmus. A média a politikusok nyomására élnek vele, de minek ez a parasztvakítás? Miért kell etnikai tisztogatásnak nevezni a piszkos népirtást. Miért kell kesztyűs kézzel bánni a ránk küldött migránsokkal, és sokkal enyhébb módon reagálni kéretlen inváziójukra, mint a hazaiak jogtalanságaira. Miért kell szó nélkül tudomásul venni, hogy semmiféle irattal nem rendelkezők támadják az országhatárt? Próbálnék meg én iratok nélkül közlekedni idehaza!
Jézus azt kérdezte Pétertől: Szerinted kiktől szednek adót a királyok? A fiaktól vagy az idegenektől? Péter válasza: Az idegenektől. A kérdést mi is, ma is feltehetnénk. Ugyan mit válaszolhatnánk államadósságunk permanenciája kapcsán. Mit arra, hogy szövetségeseink haragosdit játszanak velünk?
Jobb mindig néven nevezni a dolgokat.

Megvettem angolul Mikszáth kisregényét: St. Peter’s umbrella, és elolvastam magyarul a Szent Péter esernyőjét. Igazából egy régi mulasztásomat pótoltam. Többször is láttam filmen, s azt hívém, hogy már olvastam vala korábban. De nem – mais non, ahogy a francia mondja.
Meglepett, hogy milyen vontatottan indul a regény, s milyen sűrűvé lesz, amikor a bonyodalmak és a kisimításukra való törekvések fokozódnak.
Meglepett az is, hogy a számítottnál is romantikusabb a történet. Valósággal csupa angyalok és ördögök a szereplői. (Természetesen így egyszerűbb az emberábrázolás.) A szereplők élesen elkülöníthető két táborra oszlanak.
Romantikus a cselekményvezetés is. Túl sok a véletlenszerű történés. Csaknem hihetetlen az a rengeteg esetleges találkozás, éppen ott, éppen akkor, éppen azokkal.
Nem is folytatom.
Mikszáth nagy mesélő. Kisregénye tele van apró epizódokkal. A fordulatok tarkává, megunhatatlanná teszik az olvasást. Poénok, viccek, anekdoták, közhelyek váltják egymást, és tartják fenn az olvasó érdeklődését.  
Legjobban egy esti vendégség ad alkalmat az írónak ahhoz, hogy bemutassa ezeket a fogásokat. „Némely asszony csak azért beszél, mert jól esik neki. Mit is csinálna, ha nem beszélne? Még bizony beszőné száját a pók” - írja.
Egy másik közbevetése: „A zólyomi talyigás hármasával hozatta a borospalackokat. Derekasan el volt már ázva, s hangos beszélgetésbe eredt önmagával.” 
Az egyik vendégnek a kisujján kesztyűfélét visel. Lekapja az ujjáról, és mint kisujjszállást mutatja be.
A Rafanidesz nevű pap neve visszafelé olvasva szedi na fare – azaz – „ül a parókián”.
Ki nem hagynák azt a közhelyet sem (sőt két ízben is előjön): „Huj, huj, keresztelő lesz!” – mondják, amikor valaki feldönti a borral telt poharát.
Amikor az esti szél elfújja a gyertyákat a teremben, persze hogy felkiált valaki: Szabad a csók! Az egyik asszony demonstrálni akarván, hogy felüláll az ily bárdolatlan élceken, elfogulatlanul folytatá történetét, amivel egyszersmind azt is bizonyította, hogy beszél a szájával, tehát semmi másra nem használja.”  
A pálmát mégis egy lengyel menyecske viszi el, aki folyamatosan irányítgatja a férjét. Néhányat idecitálok:
- Wladin, vakard le a kövéret a libacombról.
- De mikor azt szeretem a legjobban.
- Mindegy, Wladin. Nem engedem meg, az egészség az első.
- Miért van a kabátod kigombolva? Nem érzed, hogy hűvös van? Tüstént gombolkozz be, Wladin.
- Egy falatot se többé, Wladin. Elég volt.
Majd amikor Wladin egy pohár vizet kér:
- Add ide előbb, hadd nézzem meg, nem túlságosan hideg-e? (Kortyol belőle.)
- Ihatsz egy pár kortyot, elég langyos. De sokat ne igyál, mert a sok locspocs nem jó a gyomorban. No, mi az, Wladin? Úgy iszol, mint egy szivárvány! Elég, elég, az Isten szerelméért!
És így tovább és így tovább.
A sokféle eseménynek az a vége, hogy a fiskális elveszi a glogovai pap húgát. Az esküvővel záródik a kötet, pontosabban azzal, hogy a menyasszony elpityeredik, és nincs nála zsebkendő. Innen szóljon megint az író: „Odanyújotta neki a magáét egy asszonyság, aki a háta mögött állott s minduntalan hátra szól az urához:
- Gombold be a kabátodat, Wladin!
VÉGE 
PS. Talán nem véletlen, hogy T. Roosevelt amerikai elnök kedvenc olvasmánya lett ez a mű, és kereste az ismeretséget a szerzőjével.

A mai olvasmány is a Prédikátor könyvéből való,  éspedig a 3. fejezet elejéről.
„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:
Van ideje a születésnek és a halálnak;
ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. 
Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak;
ideje a bontásnak és ideje az építésnek. 
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek;
ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak. 
Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének;
ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. 
Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek;
ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. 
Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak;
ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. 
Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek;
ideje a háborúnak, és ideje a békének.
Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik? Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele. Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz. Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét. Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában.” 
Már megírtam, hogy a nagyon is emberi, olykor kifejezetten pesszimista megközelítése ellenére is kedvelem ezt a könyvet. Ma én olvastam fel. Ez néhai osztálytársam, plébánosunk ajándéka, aki a misét is értem mondta.  
Különösen is kedvelem ezt a szakaszt, mert a Turn, turn, turn, turn c. sláger éppen erről szól (a the Byrds együttes és a the Seekers is előadja. Egyik kedvesebb, mint a másik, amit már szintén megírtam).
PS Judith Durham, a Seekers énekese idén hunyt el, 79 éves korában.
Amit most ki szeretnék emelni, az az a mondat, amely az újabb időkben foglalkoztat. „Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz.” Nevezetesen, hogy a hittételek stabilak, mert kinyilatkoztatottak, s a világ végéig érvényben maradnak változtatás nélkül. A tudásunk viszont folyamatosan változik. Korábban kevesebbet tudtunk, mint most. Száz év múlva többet fogunk tudni mint most, de sose lesz e világon 100%-os a tudásunk.
A hit igazságai ezért alapvetőbbek és meghatározóbbak a tudásnál. Másképpen fogalmazva a hitnek prioritása van a tudással szemben. Erre mondta egy ezotériában jártas kortársam, hogy könnyű annak, aki hisz.
Bizonyos szempontból könnyebb, viszont szembe megy azokkal, akik a tudásra alapozzák életüket.
Ez kettősséget okoz, és alkalmanként súrlódáshoz vezet.   

A mai olvasmány a Prédikátor könyvéből való. Sokan nem kedvelik, pesszimista kicsengése miatt. Nekem mindig is tetszett. Olyan kézenfekvő igazságokat taglal, amelyeket nehéz volna cáfolni. A könyv keletkezésének idején lassan forogtak az idő kerekei. Mintha megállt volna az idő. Persze, hogy nem találkozott sokféle újdonsággal.
Bezzeg ma.
A változások kaotikus gyorsasággal állnak be.
Az ember idegrendszere túlfeszített az információs dzsungel folytán.
Olvassuk hát, mit is mond:     
Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság! Mi haszna az embernek minden fáradozásból, amit magára vállal a nap alatt? Az egyik nemzedék megy, a másik jön, de a föld örökké megmarad. A nap fölkel és a nap lenyugszik, a helyére siet, s ott újra fölkel. A szél dél felé fúj, északra fordul; körbejár, megfordul, visszatér –  így ismétli járását a szél. Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé. 
Minden fáraszt.
Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott. Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: „Lám, ez új”, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak. Nem törődnek az emberek a régiekkel. De a későbbiekre sem gondolnak majd azok, akik még később lesznek.
A természet körforgása lehet egyhangú, lehet az unalomig visszatérő, mint ahogy az is, vagy ha nem, akkor nagy baj fenyeget. Árvizek, hegycsuszamlások, sivatagosodás, erdőtüzek, stb. Meg kell becsülni a működő ökoszisztémát, mely állandóságával felhőtlen életünk kereteit biztosítja. Inkább elüldögélek a medrében tovatűnő vizet bámulva, minthogy megérjem az életadó folyó kiszáradását.
***
Tegnap megvolt a családi találkozó. Szép helyen jöttünk össze. A lakás erkélyéről belátható az Istenhegy, a Tündér-szikla, a Hunyadorom, a Svábhegy, s alatta Hűvösvölgy. Látszik a „Kútvölgyi” is, ahova sose térjek vissza. Immár új köntöst kapott, miután évekig nélkülözte külső márványbevonatát. Mellette jobbra a Pető-intézet.

Jól ismerem Mikszáth történetét, a Szent Péter esernyőjét. Többször utaltam is rá blogomban. Most a témát érintő posztokat érdeklődve néztem vissza, mert az ötlött fel bennem, hogy ugyan a róla készült bájos filmet többször is megnéztük a tévében, de mintha magát a könyvet nem olvastam volna el.
Ez a felfedezés meglepett.
Nem gondoltam volna, hogy a nagy mesélő romantikus elbeszélésének elolvasását kihagytam.
Pedig.
Vagy ennyire rossz volna a memóriám?
Mindenesetre lekaptam sebtében a polcról a könyvet, és élvezettel elkezdtem lapozgatni.
Csak beesik, mint már oly sokszor, hogy olvasás közben döbbenek rá: hisz olvastam már a művet.
Érdeklődve várom a fejleményeket. 
Az nem lehet, hogy T. Roosevelt elnök jobban ismerje a novellát, mint én. (Állítólag nagyon szerette ezt a művet.) Már régen lefordíthatták angolra, hisz az USA elnöke nem ismeri a magyar nyelvet. Az elnök találkozott a szerzővel is.
***
Végre megérkezett a fr. levél, amely kinyilvánítja, hogy unokánk tulajdona a tőlük hozott autó. A honosítás nem is olyan egyszerű.
***
Szept. 20. QQ szülinapja (69 lenne). De immár odaát üli meg, ha ugyan ez a szokás ott is. Isten békéje vegye körbe!
***
Szerda du. kb. 14-hra érkeznek meg az amerikaiak. Velük találkozunk.  
***
Bloggerek írják, hogy kerül, amibe kerül, ők bizony fűtenek, mert nincs kedvük meggebedni. Igazuk is van. Bár nincs még itt a szezonja a nagy hidegeknek, szokatlanul erős a lehűlés. Mégsem illik otthon télikabátban várakozni a melegebb időkre. Titkon meg azt érzem, Putyin alig várja, hogy szétfagyjon a földrész nyugati fele.
A politikusok kénytelenek spekulálni, mert a spekulánsok túl sokat spekulálnak.