Mickey webnaplója

Mivel megannyi élmény köt a Balatonhoz, a Balaton különféle településeihez, részint mint országos bolthálózattal rendelkező cég egykori munkatársa számos pavilont és boltot kerestünk fel nyáron is.
Részint azért, mert beutalóval és anélkül oly sok helyen megfordultunk a tó északi és déli oldalán.
Mikor csaknem minden település nevét felsorolom az alábbiakban, folyamatosan hallom a pályaudvari megafon monoton hangján a neveket, csaknem azonos felsorolásban, amint itt következnek.
Fülembe cseng Balaton… Balaton… Balaton… Balaton….
Tehát   
Balatonaliga, Balatonvilágos, Balatonszabadi-Sóstó, Balatonszabadi-Sóstófürdő, Balatonszabadi, Siófok, Balatonszéplak, Zamárdi, Szántód,  Balatonföldvár, Balatonszárszó,  Balatonszemes, Balatonlelle, Balatonboglár, Fonyód, Alsóbélatelep, Balatonfenyves, Balatonmáriafürdő, Balatonkeresztúr, Balatonberény, Balatonszentgyörgy.
Vagy a profán-litánia második versszaka:
Balatonfőkajár, Balatonkenese, Balatonfűzfő, Balatonalmádi, Csopak, Balatonarács, Balatonfüred, Aszófő, Balatonudvari, Balatonakali, Zánka, Balatonszepezd, Révfülöp, Badacsonyörs, Badacsonytomaj, Badacsonylábdihegy, Badacsonytördemic, Szigliget, Balatonederics, Balatongyörök, Vonyarcvashegy, Gyenesdiás, Keszthely, majd lehangolásul: Fenékpuszta.
Ez utóbbi úgy hangzik, mint a puszta fenék.
De ha már, akkor ideírom azt is, amelyik név a legjobban tetszik: Balatonszepezd. Soha nem nyaraltam ott, soha nem álltunk meg Szepezden. A név mégis úgy hangzik, mintha lenge szél csattogtatná a vitorlát vagy a vitorlás zászlaját.      
Végül Balatonaliga.
Nevéről azt írja az etimológiai szótár, hogy Aliga eredetileg csárdanév. Ez lett a település neve. Alig-áll csárda, azaz rozoga épület, tréfás név, mint Becsali, Ebkérdi, Huggyantó, Nekeresd, Kutyakaparási csárda stb…

Móra vátesz volt, vagy csak beteljesítette a Prédikátor szavait: Ami most, van az lesz később is. Ami most van, az volt már korábban is. Erről már írtam.
Most folytatom… és tán utoljára.
1930-ban ilyeneket vet papírra az író, aki kérdi a gazdaembert:
„- Mennyit ér az a kétezerkétszáz négyszögöl telek?
- Úgy számították a múltkor a bankban, hogy kilencszázhúsz pengő az értéke.
- És mennyi váltságot fizet érte?
- Hatavnhat pengőt minden esztendőben. Ötvenkét esztendeig.
- Tudja-e, mennyi pénzt az?
- Tudja a Jóisten. Igen sok lehet.
Mondom: 3432 pengő.
Elneveti magát, mint az értetlen gyerek, ha valami megfoghatatlant hall. Legjobb is ezen nevetni. Ha az ember nevetni nem tudna, megfulladna.”
Eddig az idézet.
Nekünk két nevezetes aktusunk esett a bankkal a kétezres években. Egyik is, másik is hiteltörlesztéssel függött össze. A hitelek visszafizetése havi részletekben történt, s a befizetők azt tapasztalták, hogy árfolyamváltozás miatt a befizetni való összeg a törlesztések ellenére egyre emelkedett. Nesze neked, svájci frank-alapú hitel. Mindkét esetet rövidre zártuk azzal, hogy rendeztük a tartozást. A bank ezt azzal vette tudomásul, hogy plusz két hónapi részlettel megtetézte a fizetnivalókat.
Így lettek szememben hiteltelenek a hitelbankok egyszer s mindenkorra. Mohóságuk kimerítette a tisztességtelenség fogalmát. 
***
Egy másik idézet, melyet jó kilencven éve írt le.
„Megérdemli-e az emberiség az istenhitet, kicsiny falusi templomait, amelyekre tüzet dobott, és világvárosi dómjait, amelyekből ágyúfedezéket csinált…” Majd hosszas fejtegetés után arra a megállapításra jut, hogy „az emberek világában ma sűrűbb a sötétség, mint valaha volt”.
Az ukrán-orosz csetepatéban nem így történik az ágyúfészkekkel, nem rosszabb a világ helyzete, mint valaha volt? A kérdés legalábbis jogosan feltehető.
***
Mindig meghal valaki. Aug. 31-én pl. M. Gorbacsov. Nyugodjék békében!

Fel a fejjel!
Most olvasom, hogy az 1971-es statisztika szerint a magyar férfiak átlagéletkora 70,7, a nőké 77,5 év. Ez nekem két dolgot jelez. Az egyik, hogy ismereteim szerint a nők öt évvel hosszabban élnek, mint a férfiak, mert jobb anyagból vannak. Ám az olló a tényadatok szerint nyílik, mert már hét év a nemek közti átlagos korkülönbség a nők javára. A másik, hogy öt évvel meghaladtam az átlagot.
Ez persze nem érdem, de teljesítmény. Ki kellett bírnom egészségesen és betegen.
A Magyar Kurír beszámol egy máriaremetei eseményről, és arról, hogy egy amerikai exorcista pap, Jim Blount lendületes és felemelő beszédben hívta fel a figyelmet arra, hogy állapotszerűen örüljünk, mert minden okunk megvan rá. Így szólt: kétféle rossz akarja fogságban tartani a magyarokat, a „mogorvaság démona és a szomorúságé. Pedig Jézus mintha Magyarországnak mondta volna, amikor így fogalmazott: »Azért jöttem, hogy örömötök legyen és teljességben legyen«.”
Valamiért tényleg mintha génhiba folytán volna elégedetlen a magyar ember, miközben tudatosítania kellene, hogy a világ gazdagabb részéhez tartozik, ilyenként éli az életét.
Akár hogy is, meg kell ráznunk magunkat, és a fényre tekintve kell élnünk. Még K. Róbert, az „illetékes elvtárs” is ezt kötötte a lelkünkre. Előttem az arca, s bennem a hangja, ahogy mondja: „Elvtársak! mééér mindig a rosszat…” Volt igazsága.
 A Teremtő szemével kellene – kell – a világra tekinteni, különösen is az emberre, akit a saját képmására teremtett. Hittétel a capax Dei, az Istenre képesség valósága. Csak az ember képes erre. A teremtett világ pedig arról szól, hogy felelős birtokosaiként bánjuk vele, hiszen szeretetből kaptuk, ingyenes ajándékként.      
Tehát félre a mogorvasággal (rosszkedvűség barátságtalanság), félre a szomorúsággal (lelki fájdalom, állandósult bánat, állandósult elégedetlenség).
Az Emberfia nem erre hívott meg bennünket, hanem arra, hogy örüljünk, és örömünk teljes legyen.
Tehát Cheer up, ahogy az angol mondja.
Fel a fejjel! – ahogy mi mondjuk.

Egy újabb haláleset elgondolkoztatott.
Ki is az ember?
Volt-e az elhunytszemélyiséggel teljesen azonos másik ember?
Természetesen nem volt, nincs és nem is lesz.
Az elhunyt kapcsolódása a világhoz, emberi környezetéhez kizárólag csak rá volt jellemző. Ahogyan használta tehetségét, ahogyan szeretett, ahogyan megélte egyszeri és megismételhetetlen életét, az egyedül rá volt jellemző.
Azon gondolkoztam, hogy honnan merülnek fel bennem ezek a gondolatok. Elég gyorsan ráeszméltem, hogy a tudós gondolkodó, Kellermayer M. professzor egyik előadásában fogalmaz meg hasonló gondolatokat. Azt mondja, idézem:
„Minden egyes ember egyedileg teremtetett.”
Hozzáteszi, hogy nincs értelme emberi fajról beszélni, mert minden emberi entitás egy-egy misztérium, és mint olyan a tudomány által nem kutatható. Létében, annak mozzanataiban nem követi ösztönösen a fajra jellemző vonásokat, hanem képes azoktól elszakadni mind emberséges, mind embertelen irányban. Képes önkorlátozásra, de képes társai elpusztítására is. Jól látjuk utóbbit a most is zajló háborúban. Képes parancsra ölni, de képes e parancsot megtagadni is. Felel a tetteiért.
Az is foglalkoztat, hogy az ember kétnemű. Mint ilyen vagy nő, vagy férfi. Nemtelen ember nincs.
Valamikor már megírtam, hogy az ember szó mint ilyen gyűjtő főnév. A nőt és férfit nevezik embernek. A két nem gyökeresen különbözik egymástól a kétségtelenül sok hasonlóság mellett. Egymáshoz rendelt társak vagyunk. Viszony keletkezik közöttünk, képesség arra, hogy egymásban gyönyörködjünk. Egymást megismerjük. Ez a megismerés azonban soha nem teljes. Mindig tökéletlen marad a legjobb szándék ellenére.
Közhelyek jutnak eszembe: A mindkét nem mást akar. A férfi a nőt, a nő a férfit.
Karinthy megjegyzi, hogy kétféle ember létezik a férfi és a nő. De ha egy térbe kerülnek, viselkedni kezdenek. Minél inkább nő a nő, annál inkább férfi a férfi.
Jól van ez így, és az is jól van, hogy végül is egész életünk kevés ahhoz, hogy társunk egyszeriségét megfejtsük, misztériumát, személyes titkait maradéktalanul kitaláljuk.
Érdekes gondolatokat vet fel az is, hogy a test betegségeinek miféle lelki okai is lehetnek. Mit jelentene a test-lélek szellem egységű ember egyként kezelt gyógyítása, a holisztikus gyógyítás.
És még egy érdekes felvetés: Az élemedett korú egészséges emberek is meghalnak.
Most azonban maradjunk az ágostoni megfogalmazásnál. „Magadhoz teremtettél bennünket Istenünk, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned.”
Minden bizonnyal így van, így lesz.                    

Albee darabjában, a Nem félünk a farkastól c. drámában egy veszekedés után az asszony, Martha így szól a férjéhez: „George, légy szíves, ma már ne mondj több igazságot!” Azon kapom magamat is, hogy posztjaim egy része igazságokról szól. Rám is lehet sütni a szentenciát: ne mondj több igazságot. Ne mondj, mert már tele van a padlás az igazságokkal.  
Tudom, ma mégis kérek egy kis türelmet, mert hitelesíteni kívánom a Prédikátor igazát, aki ezt írja könyvében (tekercsében): „Nincs semmi új a nap alatt. Ami van, már volt régen is.”
Igazolás: Móra 1928-ban ezt írja a tankönyvekről a tanév kezdetén:
- „Miért engedélyezi a tanügyi kormány a rossz könyveket, ha jók is vannak, és ha nincsenek jók, akkor miért nem gondoskodik róla, hogy legyenek, és miért nem nyomtatja őket maga, mint az adókönyveket, hogy letörje az árakat, és miért nem lája el a szegény diákokat tankönyvekkel ingyen vagy legalább olcsón?”
- …a föld maga is élő szervezet …, s talán idegei érzik már a készülő új háborút, mely borzalmasságában felül fogja múlni a patmoszi látnok vízióját.
És egy elemzés az (1.) vh-ról:
„…felelős államférfiak normális körülmények között megtalálhatták volna a módját, hogy a szarajevói tüzet eltapossák, …de a történeti és lélektani előzmények után … nem tehettek egyebet, mint hogy a két ország határán támadt tüzet lokalizálják – az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig. S a felelős államférfiak, akik felelősségük tudatában sehol sem kérdezték meg a népeket, amelyekért és amelyeknek felelősek – és akik közül senki sem rogyott össze a felelősség súlya alatt, mikor országok és népek temetkeztek a sírba, amit a felelős államférfiak ástak meg. Kétségtelen, hogy voltak felelősek, akiknek életükkel kellett fizetniök – megdöbbentő szeszélye a sorsnak, hogy éppen a legártatlanabbak s a legkevésbé bűnösök vérét ontották gyilkos kezek.” (1931)    
Tagadhatatlan, a háború a rossz diadala a jó fölött. Túl kellene már lennünk mindenféle háborún. Vajon eljön-e egy ilyen kor, s mikor?

Olvasom a halasztott, de végül lefolytatott tűzijátékról szóló kommentárokat.
Úgy kell nekem. Minek olvasom?
…Ezt a pénzt a kormány… az adófizetők pénzéből… stb, stb.
Különösebben nem izgat a tűzijáték, pláne azóta, hogy az ifjabb nemzedéket nem kell a helyszínre vinnem, és ügyelnem arra, hogy a sötétség leple alatt el ne mászkáljanak, s ugyanannyi gyereket vigyek haza, ahányat elhoztam.
A tűzijáték a maga módján szép, drága és világszerte elterjedt.
Nálunk is évente megrendezik, mióta csak az eszemet tudom. Teszem hozzá, hogy eddig mindig az adófizetők pénzéből tartották meg, hiszen a kormányok nem termelnek pénzt. Az ellenséges megnyilvánulások nem egyformán érik a kormányokat. Emlékeim szerint a Rákosi vezette baloldal ellen semmi kifogást nem emelt senki az alkotmány ünnepi tűzijáték miatt.  Próbálta volna csak meg!
Amit a FB-kal kapcsolatban el szeretnék mondani, az az, hogy igen sok sápítozó hangvételű kommentárral találkozom ez ügyben és más ügyekben.
Erősödő benyomásom, hogy az anyagi jólétben élő kortársaim józan ítélőképességét elvette a mindent pénzben számoló civilizáció. A világ nagyobb hányada mélyszegénységben él, mégis boldogabb.
Nincs itt valamiféle összefüggés?  
Miért elég egy főzőlábos és egy kecske meg egy ásóbot egy tőlünk nagyon délre élő családnak? Miért boldogok mégis? Miért nem vagyunk mi megelégedettek, akiknek autó szolgál a fenekünk alatt, s mindenféle anyagi javakkal körbe vannak bástyázva? Mi az elég? Pl. mennyi jövedelem volna elég a béremelésért sztrájkolóknak?
Ez utóbbit mégis elárulom. Azt tanultam, hogy az elégséges bér annyi, amennyiből egy négy gyermekes család hónapról hónapra meg tud élni úgy, hogy közben valamennyi pénzt megtakarít havonta.
Ez elég normálisnak tűnik.
Nemrég azt hallom Székely püspöktől egy késő esti beszámolóban, hogy a világ nyolc leggazdagabb emberének akkora a vagyona, mint a szegényebb három milliárdnak együttvéve.        
Ferenc pápa pedig egy negatív trendre hívja fel a figyelmet: A világ gazdasága növekszik. De nem a társadalom elesettjei kezdenek jobb körülmények között élni, hanem a gazdagok zsebe lesz egyre nagyobb.
Igaz a szólás: A pénz az ördög ganaja.
A mammon szolgálata pedig pusztulásba vezet.

Megvallom, hogy néhány napja korábban készült fotókat osztok meg az oldalamon. Egyszerű az oka. A monoton kánikulában, mely „konok következetességgel vonakodik” eltávozni, semmi kedvem nincs a kötelező mászkálásokon kívül feladni légkondicionált óvóhelyünket. Kint záporoz a nap, szívat bennünket, amennyiben elszívja a maradék nedvességet is a talajból. Nem igazán hálás fotótéma. Viszont sok szép fotó gyűlt össze az albumaimban. Ezekből válogatok.
Am meg a klímát illeti, el-elgondolkozom rajta, hogy milyen törékeny az a miliő, amely eddig jól vagy kevésbé jól, de működött.
Mi lesz, ha kiszárad a Velencei tó?
Mi lesz, ha kiszárad a Balaton?
Mi lesz, ha kiszáradnak a Duna és a Tisza mellékfolyói?
Mi lesz, ha kiszárad a Duna is?
Mi lesz, ha kiszárad a Szajna, a Majna, a Rajna, a Rába, a Rábca és a Principális csatorna?
A Po már kiszáradt, a Tiberisben alig csordogál víz, a mellettünk húzódó Aranyhegyi-patakról nem is beszélve.
És mindeddig csak az aszályról szóltam.
Az Ószövetségben József idején a hét szűk esztendő pusztított Egyiptomban és környékén. Akkor megoldották a hombárokból mért gabona elosztásával. De most veszélyben a világ. Kevés a tartalék, s talán hombár sincs elég.
Fülemben cseng Kovács Kati száma: Add mááár, Uram az esőt! Akkor adta. De nem mindig volt ez így.
Csaknem száz évvel ezelőtt nagy szárazság veszélyeztette a gabonatermést. A gazdák a fehérvári püspökhöz fordultak, hogy kérje az egek urát: küldjön csapadékot földjeikre. Prohászka leírja a Soliloquiában, hogy eleget tett a gazdák kérésének, hiszen maga is látta a pusztulás közeledtét. Hosszabb ideig rendszeresen kérte az égi segítséget, aztán – látva az eredményteleséget – abbahagyta. Jelzést látott benne: nem ez az ég akarata, és akkor hiába kapálózik ellene.
Előfordult ez mással is. Terézanya szintén hosszasan imádkozott társaival egy ingatlanvásárlás sikereségéért Indiában. Majd leállította a közösség ez irányú fohászkodásait azzal, hogy látható: nem talált tetszésre és meghallgatásra óhajuk.
Azért az elsivatagosodás emberséges levezetéséért érdemes kérni továbbra is égi segítséget.
A Gondviselés nem hagyja el az embert.          

Mire az ember megvénül, az egyes fogalmakhoz sokféle képzet társul. Régi élmények, jelenségek, benyomások. Az erkélyen üldögélek. A 32 fokos langymelegre már nem ellenségként, hanem mint a hűvös éjszakákra következő nappali melegségre tekintek. Még nyár van, és még nem is indiánnyár.
Tehát ott üldögélve a falombok mocorgása emlékembe idézi a nyaraló sziesztáját.
- Annak is azt a mozzanatát, amikor az öreg nyárfán megpillantom a mókust. Ha elég nyugodt maradok, akkor percekig is a látómezőmben marad a fák akrobatája.  Ezért aztán csendben figyelem mozgását.
- Idén nem találkoztunk vele, illetve az utolsó nap utolsó perceiben mégis. A szomszédban megjelent a fák lakója. Elégedetten búcsúztunk a nyaralótól. Mégis láttuk a mókust!
- A mókust legtöbben kedvelik. Van, ahol az ember kezéből eszik a mókus.
- Van, ahol előfordul, de nem közelít nagyon az emberhez. Pl. Margitsziget.  
- Van, aki szerint a mókus nem más, mint egy formatervezett patkány.
- Egykori szerkesztőségünk kertjét is felkereste időről időre egy mókus. Kötéltáncost megszégyenítő magabiztossággal haladt-szaladt a villanyvezetéken póznától póznáig.
- Egy alkalommal szerk. biz. ülés után mutatom egyik biz. tagnak: - Ott egy mókus!
Mindjárt jobb kedve kerekedett a hölgynek. – Már nem jöttem hiába! – jegyezte meg.  
- Gyerekkoromban nagyon szerettem a Misi mókus kalandjai c. Kolozsvári Grandpierre-mesét. Imponált a fürge észjárású, aktív, igazságos Misi mókus, s minden, ami csak vele történt.
- Egy ízben négy gyerekünkkel az NDK-ban (Türingiában) töltöttünk jó néhány napot. Szállásmesterünk, Lothar valamicskét tudott magyarul (egy időben magyar felesége volt, amíg egyik vendége el nem szerette). Ő nevezte gyerekeinket mókuskának. Kedves volt tőle.
- Még megemlítem gyerekeink egyik kedvenc játszószerét, amellyel a játszótereken találkoztak. Ez a mókuskerék. Fáradhatatlanul hajtották a jól olajozott motollát. Nagyon élvezték.
Van abban valami játékosság, hogy egy-egy fogalomról mennyi személyes élmény tolul fel az emberben.
A fentiekben felsorolt előfordulások is csak azt hivatottak igazolni, hogy az ember egy fogalmat hallva mennyi saját élményanyagot tudhat mögötte. Elég bedobni a fogalmat, és megindul az emberben az emlékezet, és pillanatok alatt komplett képsor bontakozik ki lelki szeme előtt.
A felmerülő képsorokból most a mókust húztam elő.      

Móra A tenger mélyén c. munkájában leírja, hogy hét évvel a háború (1. vh.) befejezése után egy angol cég megbízást kap: emelje ki a tengerbe süllyesztett német páncélhajókat, cirkálókat, torpedórombolókat. Az eset kapcsán felveti, hogy „a felizgatott bosszúvágy nemcsak az élők, hanem az élettelen tárgyak felett is tort akart ülni, s halálra ítélte a bűnös emberek ártatlan hajóit.”
Nekem felidézi Röhrig Géza gondolatát, aki NY.-i hullamosóként dolgozván valahogy úgy beszélt az emberi kadáverekről, hogy a holttest tiszteletre méltó, nem tehet semmiről, az emberi jóságnak és rosszaságnak egyaránt hordozója, és mint ilyen ártatlannak tekinthető.
A test azt követi, amit a szellem és lélek parancsol neki. Cselekvései lehetnek ösztöntől, hormonoktól, génörökségtől vezéreltek. Hathat a testre idegérzékenység, s végrehajthat olyasmit, amit a szellem tanult élete során, vagy amerre a benne lakó lélek ösztökéli. A test csupán a végrehajtó.
A halállal megszűnik a lélek uralma fölötte, s elnyugszik, elenyészik. Átadja megát a természet körforgásának. Lesz belőle termékeny föld, egysejtű és fejlettebb élők, növények, állatok, emberi táplálékok: új testek.
Érdekes valóság ez.
Ennyi volna a szamártestvér? – ahogyan Assisi szentje nevezte.
A minap került sor Ezekiel prófétai látomásának a felolvasására. Ezekiel az Úr parancsára üzent a csontoknak: „Íme, éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek” … aztán látta: ín és hús került rájuk, és bőr vonta be őket, s az Úr parancsára éltető lehelet szállt beléjük, életre keltek és talpra álltak.”
Egy jó ritmusú spirituálé szövege így tömöríti a történteket:
„Menj el, siess, menj el siess, siess Ezekiel a völgybe! Menj el, siess, menj el, siess, és nézz a jövőbe!
Ó, Uram! Te jól tudod! Csont élhet-e új életet?
Szél fúj. Csont ínye tapad.
Szél fúj: lábcsont ínye tapad.
Szél fúj, talpcsont ínye tapad.
Bokacsont szárcsont, térdcsont, sípcsont, hátcsont, vállcsont, villacsont, combcsont, csont csontra, íz ízre, izom izomra és tag tagra.
Óóó, Uram! Igen, Uram!”
Ez is egy elképzelés, látomás. Megemlítem még Jézust, aki megerősíti: „a lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit”. (Jn 6,36)
A test tehát csak a szolga: végrehajtó, a lélek az, ami számít.
A test elhal, aztán valamiképpen majd újra életre kel. Ésszel követhetetlen.
Marad hát a hit: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet. Ámen.”
 
 

A kezembe került egy évkönyv, melyben újabb Prohászkának tulajdonított verset találok.
Prohászka Ottokár költői képeket alkalmazott prózájában, de verset írni nem szándékozott. Nem tudok ilyenről.
A kő az úton c.-t szokták neki tulajdonítani, noha a verset Marie Feesche német költőnő írta és Túrmezei Erzsébet fordította magyarra.
A ma olvasott vers sem Prohászka alkotása, hanem Komjáthy Jenő igen hosszú A hipokritákhoz c. verséből van összeollózva, kivéve az utolsó két sort, amelynek eredete előttem nem ismert
[„Küzd (Sic!) s ne féld az enyészetet, hogy megtaláld az életet örökre”.]
Komjáthy 1895-ben hunyt el, tehát Prohászkának kortársa.
Egy Révai nevű piarista azt írta, hogy a vers PO-é. Csaknem teljesen kizárom.
Meglepő, hogy egyesek híresebb emberekhez próbálják kötni az alkotásokat.
Így pl. sokan – tévesen – II. János Páltól eredeztették a Szeressétek az öregeket. c. verset, amelyet valójában Óbecsei István írt.
Gyakoribb ez a pontatlanság, mint gondolnánk.
A Weöres Sándor versét dalban dolgozta fel  †Benkó Tibor pap (alias Cipó), s olvastam, hogy valaki Sillye Jenőnek tulajdonítja a dalt.
Gyerekkoromban zenekarunk előadta Haydn Gyermek-szimfóniáját, majd felnőtt fejjel megvettem lemezen mint Leopold Mozart szerzeményét.
Arany figyelmeztet: Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak.
Érdemes pontosítani a tévedéseket, mert könnyen elharapódznak, és utólag körülményesebb kideríteni az igazságot.
***
Gyerekkoromban, ha forró volt az étel, arra buzdítottak a szüleim, hogy a tányér széléről kanalazgassak, mert ott hamarabb hűl. Mára némileg módosult a dolog. Ha mikróban melegítem a tál ételt, és túl forróra sikerül, belülről érdemes eszegetni, mert valamiért a szélén a legforróbb, középen kevéssé.