Mickey webnaplója

Tegnap egy hattyú szállt délnek a háztetőnél előtűnve, ma hajnalban egy pár tőkésréce, és egy elég alacsonyan szálló, de már a kelő nap fényében megfürdő repülőgép. Láttam néhány kicsit is csillogni repülőmagasságban. Ezeket szokta mutogatni MK (még nincs 2), hogy „e”.
***
Ma Saint Jean-Marie, arsi plébános, Vianney (a franciák úgy is ejtik, ahogyan írják, és ez, valljuk be, igen ritka) Szt. János emléknapja van. Még sose láttam templomukba beszálló madarat. Ma egy fecske tett tiszteletkört, csivitelt is, tán a szent kedvéért.
***
Az előttünk az ambónál a lépcső alatt két álkaszáspók tartózkodik. Valamit foghatott a nagyobb, mert tegnap óta megnőtt a potroha. Nem lehet jó kaszáspóknak lenni. Csak van, és vagy tovább unatkozik egy helyben állva, vagy éhen döglik. Mi tagadás nem túl vonzó egy ilyen lét.
***
A szoc. idején évente hallottam a kopott közhelyet:
- Elvtársak! Még három nehéz év, és akkortól minden könnyebb lesz.
Most csak hasonló a mantra:
-  Még három forró nap, aztán enyhül a kánikula.
Igen, enyhül, hogy levegőhöz jussunk, majd újra jön a forró három nap, vagy ki  tudja, hány.  
Nem fáztunk tegnap se, de mától bedurvul a hőség.
Riasztást adtak ki hét végéig.
Nem szívesen mozdulok ki ilyen körülmények között, pedig tervezem, hogy volt főnököm, Szabó Feri gyémántmiséjére elmegyek. Ha ő kibírja 91 évesen, nekem is ki kell bírnom. Jó barátja, Bábel Balázs érsek fog prédikálni.
Megjegyzem, hogy tíz éve aranymiséjén ott voltam. Érdemes volna áttekinteni az akkor ünneplő sokaságról készített fényképeket. Sokan már nincsenek közöttünk. Az is igaz, hogy sokan beálltak a sorba helyettük.
Akkor 40 fokot mértek árnyékban.
Le is fotóztam annak idején a forró nap nyugtát.
Mi lesz itt szombaton késődélelőtt?





    

Ma kirándultunk. M.-ék utcáján (P.csaba) halad át az országos kék túraútvonal. Márpedig meglátogattunk őket X-edszer kocsival. Felmerült bennem, hogy mehetnénk vonattal is, az sem túl macerás, és légkondis. Mint tudjuk, ingyen utazunk idős nyugdíjasként. M. ígérte, hogy kijön elénk az állomásra autóval. Köszöntem a lehetőséget azzal, hogy élni fogunk vele.
Unokáink önfeledten élnek a jelenben, szeretik, ha köztük vagyunk, próbálunk egymás kedvére tenni.
***
Napok óta forgatom a fejemben egyik ártatlan gyerekkori élményemet. A mi étkezőasztalunk egy hokedli volt. G.-ral sámlikon ültünk egymással szemben. A hokedli lapján két karunkkal igyekeztünk minél nagyobb területet fogni, kisajátítani. Közben ezt skandáltuk: Az én felem, az én felem, ez az én felem…
Kis gyerekek voltunk persze.
Ám nagyban ugyanez a helyzet. A deep state nyomja az angolszászokat és az EU-t, hogy világuralmát megvalósítsa. Egyre világosabb, hogy nincs egyedül. A magáét követeli Oroszország és Kína meg a hozzájuk kötődők. India. Sokpólusú lett forrongó vad világunk. Mind azt szeretné, ha az őfele nagyobb lenne, mint többieké, s ha lehet, leginkább legyen minden az övéké.
Hogy mi lesz ebből?
***
Mexikóban egy kis településen szentségimádást tartottak. A liturgia végén feltűnt a híveknek, hogy pulzál az ostya. Mégpedig kísértetiesen a szív ritmusában. Sebtében videóra vették okostelefonjukkal a megmagyarázhatatlan eseményt.
A videót láttam.
Hitelességét nem tudom se igazolni, se cáfolni.   

Talán ilyen még nem volt. Egyéb megfontolásból útba ejtettük a könyvmegállót is. Úgy meg volt tömve könyvekkel, hogy időbe telt végig böngészni a kínálatot.
Kötések, nem kell;
Szilvási, nem kell;
Berkesi, nem kell;
Új magyar lexikon teljes sorozat, nem kell;
évvégén kidobott tankönyvek, nem kellenek;
Solohov, nem kell;
még szótárak, nem kellenek;
régi folyóiratok félpolcnyi, nem kellenek;
Szép versek, másik félpolcnyi, nem kellenek;
Nem részletezem tovább, semmi sem kellett a rengeteg könyvből (ugye mondanom se kell, hogy ingyen se!). Ami még tendenciózusabb lehet. Másoknak se kellenek.
Mi lesz veled, Gutenberg-galaxis?
Ott tartok újra, hogy nem hozni, hanem fogyasztani kellene összegyűlt könyvállományunkat. Keresem a módját. Könyvtárnak megajánlom, gyerekkönyveket unokáknak, kinek mit, de fogynia kell a könyveknek, mert elárasztanak bennünket.
***
Fehér sapkámra rábiggyesztettem két betűt: Á R
Ez az én „ársapkám”. Nem gúnyolódásnak szánom a preparált és lefotózott baseball-sapkát képét, csak képi humornak. Még gondolkodom rajta, hogy feltegyem-e a FB-ra.
***
Vannak kövérember-betegségek, és – szerintem – vannak soványember-betegségek. A kövérember betegségek is sokfélék.
Mivel a korosodó embert párhuzamosan támadják meg, totózhat a kliens, hogy melyik fajtája fogja elvinni: a szíve, a tüdeje, a mája, a cukorszintje, az érmeszesedése, a demencia, a Parkinson-kór, netán egy ráküldött COVID- vagy más fertőzés… netán teljesen egészségesen hunyja le végképp a szemét.
***
Tegnap egy banki szórólapon olvasom, hogy a magyarok átlagéletkora 76 év. Megértem tehát az átlagéletkort. Nem semmi, nem mindenkinek sikerül. S ha arra gondolok, hogy a nők évekkel tovább élnek, akkor elmondhatom, hogy maghaladtam a férfi átlagéletkort, ami természetesen nem érdem, de teljesítmény.
  

Befejezetlen fájlomat úgy elzabrálta a PC, mint a WC az egyszeri katona halát. Kellett nekem ebédelni. Most kezdhetem elölről.
Az úgy volt, hogy a bankba indultunk. A buszmegállóban a hidegfront ellenére erős UV-sugárzás ért – volna, de beálltam egy vasbeton villanypózna takarásába, mely kiválóan ellenállt a káros sugaraknak. Kellett is ez a jóvátétel, mert 1994-ben a születésnapomon elbambultam biciklizés közben: hirtelen (plötzlich) egy beton villanypózna meredt elém. Gyorsan leraktam jobb lábamat a flaszterre, de akkorát kellett fékeznem, hogy egy erős nyilallást éreztem a lábszáramban. Alighanem elszakadt az egyik inam. Hamar hazamentem, addigra jelentősen beledagadt pantallómba a lábam. Az engem felköszöntő vendégeink nem vettek észre semmit, fájdalmam elviselhető volt. Sose mentem vele orvoshoz. Utóbb lelappadt a dagadás, s csaknem elmúlt. Ám ha rosszul léptem le a HÉV-ről, bokámban erős fájdalom keletkezett. Néhány év múlva elcsendesedett ez a bajom is. Volt tehát engesztelnivalója a betonoszlopnak.
A bankban megállapítottam, hogy az utóbbi időkben bonyolultabb lett az élet. Minden manőver maga után vonja egy paksaméta papír kitöltését és aláírását. Ha minden jogász módon megfogalmazott sort meg akarnám érteni, a napomat ott tölthetném a hivatalban.
Ám, ha már a Flóriánnál jártunk, meglátogattuk a lángosost. Nem mondom, van némi áremelkedés. Néhány éve az Auchan-ban 160 ft volt egy sima lángos. Akkor az aluljáró krumplis lángosa 300 ft alatt volt kapható. Ma egy lángos fokhagymával vagy anélkül, snidlinggel vagy anélkül, műanyagszatyorral vagy anélkül 650 ft-ba fáj. Előttünk néhányan több lángost vittek el fejenként. Mögöttünk hosszú sor keletkezett. Mondom a feleségnek: Tíz lángost kellene venni, és meghirdetni a mögöttünk sorakozóknak, hogy „itt a lángos soron kívül ezerért!”.
Halál biztos, hogy botrány keveredne belőle. Pedig hasonlíthatatlanul kisebb jelentőségű, mint a forgalom ellehetetlenítése a fővárosban sebességkorlátozással, tüntetésekkel, fekvőrendőrök felállításával az autósok bosszantására.
Magamra erőltetett türelemmel tudatosítom, hogy a világban a káosz inkább növekedőben van, minthogy csillapodna, pedig mindjobban ez utóbbi lenne az érdeke.
Kérem szépen, nekünk tizenegy unokánk van.
A leghatározottabban tiltakozom az ellen, hogy elvegyék az emberi méltóságnak megfelelő élet lehetőségét tőlük!     
   

Gyerekkoromban mesélte anyánk, hogy annak idején a vándorcirkuszosok egyik száma a gondolatolvasó ember volt. Partnernőjének bekötötték a szemét, és úgy kellett kitalálnia, hogy mit tart a mágus a kezében, aki megfogta az egyik néző nadrágját, majd így szólt a nőhöz:
- Na, drágám, mit tartok a kezemben?    
- Nadrágot.
Taps…
Majd felkapott az asztalkáról egy villát. Újra a nőhöz intézte kérdését:
- Villámgyorsan mondd meg nekem, hogy most mit tartok a kezemben!
- A nő pedig villámgyorsan azt mondta, hogy egy villát.
Aztán felkapott egy plüsskutyát, s újra megszólalt:
- Csak úgy kutyafuttában mondd meg, hogy most mit emeltem fel!
- Egy ebet. Egy kutyust.
A közönség meg tapsolt.
***
 Hogy az emberek mi mindent bevesznek, álljon itt egy mutatós trükk.
Kórházban mutatta be egy betegtársam, s a vizitáló orvostanhallgatót átverte vele.
Felmutatta a tenyerét:
- Hány ujjat látsz? – kérdezte.
Az orvostanhallgató rávágta:
- Ötöt.
Helyes, mondta a bűvész. Behajlította hüvelykujját s megkérdezte:
- …és most?
- Négyet – így az orvostanhallgató.
- Miért – faggatta a bűvész megmozgatva behajlított ujját –, a hüvelykujjamat nem látod?      
***
Beborult az ég, hajnalban sötétszürke felhők szálltak sebesen a világosszürke felhők alatt nyugatról keletre, mégpedig erős tempóban és kifogyhatatlanul. Utóbb esni kezdett az eső. No, nem záporozni, csak úgy csendesen. (Nagy örömünkre.)
Az idén nemcsak az aszály tűnt fel, hanem a csattogó villámok s robajszerű mennydörgések elmaradása is. Szeretem, ha oroszlánüvöltésszerű a mennydörgés, és hosszan hangzik. No, nem azt, ha hatalmas csattanással a szomszéd házba üt a ménkű, csak a fogatlan oroszlán bőgéséhez hasonló morajlást. Idén ilyen alig-alig fordult elő.
***
Ha ornitológus volnék, tudnám, hogy mi az oka annak, hogy igen megritkult a környék fecske- és verébállománya, lényegesen csökkent a rigók előfordulása, és ami még meglepőbb a szarkák száma is erőteljesen visszaszorult. Galamb még csak akad, de főleg varjakat látok.
Csak nem a dolmányos varjak dominanciája az oka?
Vagy mégis?   

„Lehet, hogy az életnek nincsen értelme, de a mészárosszámlát ki kell fizetni ...” (Füst Milán) Ennél a pesszimista kijelentésnél van pozitívabb, mindenesetre ez jutott eszembe ma.
Eddig vártam a hidegfrontot, azt hangoztatván, hogy majd akkor fogok porszívózni. Mára megjött, mégse akaródzott hozzáfogni a rutinfeladathoz.
Azzal biztatgattam magamat, hogy lehet, hogy nagyon terhemre van, de a porszívózást végre kell hajtani, ha nem akarom, hogy megegyen a kosz bennünket. Sikerült.
Tegnap sikerült a könyvmegállóból elhozni egy hiányzó Móra-kötetet. Az egyik gyűjteményes kiadásból a fele megvan, további hármat olvastam egyéb összeállításokból. A tizenkét kötetes Móra-gyűjteményből igazán csak három ismeretlen előttem. Majd ezeket is becserkészem alkalomadtán. Hazahoztam még egy Örkény-antológiát is (Az utolsó vonat). Benne mindjárt az elején a dobozolós Tóték. Olvasva jobban tetszik, mint a tévéfeldolgozásban, jóllehet parádés szereposztásban láttam. Azt hiszem, a nyelvi sziporkákat nem lehet mind felvonultatni egy színdarabban.
Hátralapozva a könyvben újra élveztem az egyperces novellák válogatását. Azt hiszem, kell egyfajta pimaszság, kihívó hozzáállás ahhoz, hogy érdekes és eredeti, csattanós történetkék pattanjanak ki az író fejéből.
Ilyesmire gondolok:
„…- Nincs okom panaszra.
– De minek húzza azt a kötelet maga után?
– Kötelet? – kérdem hátrapillantva. – Azok a beleim.”
Azt állapítottam meg, hogy magam nem dolgoztam soha a fantázia akkora amplitúdójával, mint Örkény, ennél fogva írásaim is nem lehetnek olyan fordulatosak, mint az övé.       
***
A nyári mozgalmas rokoni találkozók után figyelemre méltó változás a jelen csöndje. Kettecskén birkózunk a kánikulával, beszorulva a lakásba. (Nem mintha a hűvösebb időben nagyokat mászkálnánk.)
Örvendetes módon eseget olykor valamennyi eső.
Nem örvendetes módon a MOL nem győzi ellátni benzinnel a nagyérdeműt.
Mi lesz itt? Hiába van autónk, ha nincs üzemanyag, vagy ha van is, de csak arany áron.
Idősödve egyre inkább szükségét látjuk, hogy igénybe vegyük az öreg Coltot.
Épp elég a vásárolt cumókat felzsonglőrködni másfél emeletre.
Ha egy Füst Milán-idézettel kezdtem, egy blődlivel fejezem be, egy közhellyel:
„Mindenütt jó, de legfehérebb a konyhakredenc.”

Az embert néha letaglózza a megírandó témák sokasága, máskor szellemi uborkaszezonban találja magát.
Olyan is ez, mint a napi főzés. Mi legyen ma az ebéd?
Az, ami adódik;
az, amihez alapanyagok állnak rendelkezésre;
az, aminek itt a szezonja;
az, amin megakad az ember szeme az élelmiszerüzletben;
az, amit a kínai vagy magyar étterem kínál.
De ha arra vesszük utunkat, akkor jókora krumplis lángos az ebéd. (Két napja arra jártunk – Flórián aluljáró –, de zárva volt a lángosos. Nem is mentünk el az üzletig, azt gondolva, hogy nyilván szabadságon van.)
Ugyanígy vagyok a fényképezéssel.
Belenéztem a nyári vakáció alatt készült képek tömegébe.
Mit fogok ma megosztani?
Azt, ami adódik, mert azt fotóztam le, ami adódott.
Tőlem senki nem várhatja, hogy képet tegyek fel a Fudzsijamáról, ameddig fel nem keresem Japánt.
Ha minden évben szép mályvákat látok, azt fogom lekapni. Ha érdekes felhőket, akkor azt, stb, stb.
Más is adódott.
A mai lecke Szent János 1. leveléből vétetett.
Így indul: „Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és mindenki, aki szeret, Istentől való…” (1Jn 4,7skk.)   
Feltűnt, hogy hány alkalommal hangzik el az olvasott részben a szeret, szeretet, szeretteim, szeressetek szó. Megszámoltam: tizenhétszer. Azért ez nem semmi. A levél csúcsa: az Isten szeretet. Ez nem attribútuma a Fentvalónak, hanem a lényege.
A szeretet szó egyébként nem túl szerencsés hangzású. Engem a racsnis fém forgóajtó hangjára emlékeztet. Az szól így: szeretetetetet…tet…tet…tet-te-t–t...
A love, a Liebe, a Ljubóv mind lágy hangzású.
Nem tudom, honnan ez a ropogós szeretet szó? [utánanéztem: urali eredetű – sere]
Persze a lényeg a lényeg.

Most, hogy két szabadon választott leckét teljesítettem, arról írhatok, amiről akarok.
De miről akarok írni?
A Zamárdiban évenként megismételt nyaralásról?
Ám legyen.
Majdnem lementem a közelebbi szabadstrandra, de az állandósult forróság visszatartott.
Talán jövőre. Lesz jövőre?
Majdnem felkeltem hajnalban, hogy a partot fotózzam azon szüzességében, ahogy a korai időszakot a pára és csend körülöleli.
Ugyanez (majdnem) vonatkozik az esti aranyhídra is. Mentségemre legyen, hogy utóbbit már az elmúlt években többször lefényképeztem.
Idén jószerével haszonélvezője voltam a nyaralásnak. Igaz, hogy levezettem öreg Coltunkat Zamárdiba (lecipelvén a tábori konyhát), de a reggeli bevásárlást immár M. átvette, noha igen fáradtnak látszott. Köszönet érte.
A palacsintákat mamut méretekben E. készítette, a tócsit Zs, a napi ebédeket T. Köszönet érte.
Érdekes volt megfigyelni, hogy a fiatalság, de a felnőtt korosztály is eltáncol a hagyományos ételektől, jórészt még a kenyértől is, és mindenféle élelmiszeripari terméket fogyaszt inkább. Hogy egészségesebbeket esznek-e, nehéz volna megállapítani.
Romlik a hallásom. Egyelőre NP módszerét követem. Nem kérdezek rá semmire, csak ha a kifejezetten nekem szóló szöveget nem értem. A válaszokat a közlőktől hangosan kapom. Nem mindig tudom, hogy miért hangosak a hozzám intézett szavak. Azért-e mert gyengén hallok, vagy azért-e, mert ingerültséget hordoz (Miért nem vesz az öreg hallókészüléket?).
Kedves a kis unokáimtól, ahogy apró kezükkel játékra invitálnak. Megfogják az enyémet, és mozgásra serkentenek. Kedves az is, hogy a legkisebb, MK kezét nyújtja, hogy megfogja mutatóujjamat, hogy ismét és ismét elskandáljam neki a csipp-csipp csókát.
Sokat köszönhetek GT.-nak, GÁ.-nak, GB.-nak, akik a társalgást angolra fordítva megkönnyítették a francia családdal való kölcsönös értekezést.    
Örvendetes, hogy K. mégis lejött egy nagycsaládi közös fotózásra.
É.-tól érkezett egy kemény szöveg, amelyet egy fr. pároknak szóló lelkigyakorlaton hallott az előadótól: Ha hülye, akkor is szeresd! Ez nyilvánvaló, és eligazító. Mindenki valamiképpen eltér a normalitástól (ha egyáltalán létezik ilyen), ezeket az eltéréseket nem mindig lehet kibeszélni, de elviselni kötelező.
Ugrok egy nagyot.
Éva idén nem vett fr. ismerőseinek galuskaszaggatót. Annyit említett, hogy vett volna vagy ötöt, mert mindenkinek ízlik az általa készített házi nokedli, de Fr. o.-ban ismeretlen ez az eszköz.      
Nosza, vettünk pótlólag öt darabot.
Előbb-utóbb majd csak eljut hozzá.

A múlt héten a Balatonnál vártuk az idő rosszabbra fordulását, de végig maradt a kánikula.
Próbáltam árnyékos helyen maradni, próbáltam olvasni.
Elolvastam vagy hat Ludas Matyit a 60-as évekből. Nem az igazságtartalmukért, csupán nosztalgiáztam.
Igen, akkoriban a szoc. politikáról, a bürokráciáról, az üzemi fonákságokról és természetesen a magánélet bögyörőzéseiről szóltak a karikatúrák és a prózák. Azért hozott szellemességet is a lap. Próbáltam kimásolni őket.
Legnagyobb meglepetésemre találtam egy régi FülesBagoly rejtvényújságot is, amelynek a rejtvényeit a hét során megfejtettem.
A magammal vitt Móra-kötetet itthon fejeztem be.
Elég jól haladok Móra életművének megismerésében.  
Viszont bevallom, hogy a nagy mesélő, Jókai már nem az én nyelvemen ír, nem kívánom elolvasni a 100 kötetét, miközben elismerem írói zsenijét.
Nekem alighanem meghatározó fontosságú az írók által használt szókincs és nyelvi lelemények. Ezért szeretem pl. Gárdonyit (különösen azóta, hogy megismertem a Titkos naplóját).
Az én szemem is felcsillan, amikor egy új szófordulatra találok.
 Ma a kezembe került egy lev.lap, amely ingyenes hallásvizsgálatot reklámoz. (Naná, nem is a félmillás hallókészüléket). Azonnal váltottam a kifejezésen imigyen: „ingyenes vallásvizsgálat”. Kicsit a gyónásra hajaz.
Egy nyelvgyötrőt hallva (Moszkvics-slusszkulcs) azonnal beugrott egy tán kevéssé nehéz szókapcsolat: texasi taxisok.
Ezekkel szórakozom, s kerülöm az üres vagy álságos tartalmú szóvirágokat.
M. jóvoltából nem fogytam ki az olvasnivalókból. Bud Spencer Eszem, tehát vagyok étel és életreceptek c. több száz oldalas eszmefuttatásával várom a kánikula végét.