Mickey webnaplója

 Mándy Iván tárcákat írt egyes dolgokról, amelyek körülvették őt, vagy amelyekhez valamiféle érzelmi kötődése volt. Fekete István vissza-visszatért Göllére, gyerekkorának falujába, hogy beszámoljon egykori élményeiről. Vagy felment a padlásra, hogy benyomásait elmesélje. Én meg valamikor végigvettem a 29-es autóbusz útvonalát, mert évekig naponta azzal a járattal mentem munkába, s tértem haza. Később a Fehérvári úton villamosozva leírtam a megállókhoz kötődő élményeimet. A helyi lap le is hozta annak idején.
Ezek adták az ötletet, hogy ha nem merül fel valamilyen aktuális napi téma, amelynek a megírása kikívánkozik belőlem, sorra veszem azokat a helyeket, utcákat, amelyekhez közöm volt, amelyek életem egy-egy szakaszát kísérték.
Úgy illenék, hogy a kelenföldi Albert utcával kezdjem a sort, mivel abban laktunk életem első tíz évében. A ház, amelybe a 2. világháború után költöztek szüleim és apám öccse, ebben az utcában leledzett. Egy nagyobbacska lakásba költöztek tehát eleink, a két testvér a feleségükkel, gyerekükkel. Ide születtem magam is. Az utca a Kondorosi útig húzódott a Keserű ér (a patak) irányában, a másik irányban a Sárbogárdi útig, a vasúti töltésig. Utóbb Petzvál József névre keresztelték, majd még később visszakapta eredeti nevét. Utcánk hol poros, hol sáros, hol fagyos földes út volt, tele kátyúkkal. Zivatarok után mezítláb mártóztunk meg az ideiglenes apró tavacskákban. Leggyakrabban egy szemetes kocsi dagasztotta az út sarát, mert lovaskocsi szállította el a bűzlő szemetet. Az utcán fű nőtt, a gyalogösvény és az „úttest” között. Megettük a papsajtot, amikor termést hozott. De a kerítésekre futó vadsóskát is csipegettük, ha olyan kedvünk kerekedett.
Dénes szomszédunk kapott egy rugdosós pléhautót, s azzal közlekedett az utcán. Az idősebb Gyula egy alkalommal felkapta a vasautót, és belevágta egy tekintélyes méretű pocsolya közepébe, mondván, hogy alvázmosás, innen kellett kimenekítenie tulajdonosának.
Guszti és Sanyi kis kétkerekű biciklit tulajdonoltak, ritkán kölcsönadták egy-egy körre. Itt tanultam meg biciklizni. Sokat játszottunk, fociztunk, fogócskáztunk az utcán. Mások is fociztak. Mi meg bámultuk őket. Egy alkalommal úgy szemen találtak, hogy a szemészeten kötöttem ki.
Gyakran lementünk a patakhoz, és a partjai között futkároztunk. A föl- leszaladgálás érdekesebbé tette a fogócskát. Egy alkalommal a már említett Dénes, aki iskolába járt, amikor én még nem, a patak fahídján állt, és arra invitált, hogy kísérjem el az iskoláig, hogy ne kelljen egyedül mennie. Akkor valamiért engem Kazittyónak hívott (máig nem tudom, hogy miért). Állt a hídon, és így szólt: „Kazittyó, jössz vagy sem?” Én nem mutattam erre hajlandóságot. Ő mérgében általvetette szíjon lógó iskolatáskáját a vállán, hogy egyedül induljon, de az nem állt meg, hanem … a patakban kötött ki. Eláztak a könyvei, füzetei. A továbbiakban nem foglalkozott velem.
Más alkalommal Danesz békát pecázott, s falhoz csapkodta őket, majd vitte be, hogy rántsák ki neki a békacombot. Sok epizódot megoszthatnék itt, de a poszt így is terjedelmes. Legyen elég itt, hogy 1956-ban mi elköltöztünk, később minden lakos is, mert a kertes házakat ledózerolták, a pataknak ezt a szakaszát betongyűrűkbe kényszerítették, föld alá rejtették. Ahol az utcánk húzódott, ott ma panelházak sorakoznak, lakótelep épült a helyén.
A fakerítések, a konyhakertek, a gyümölcsfák, a házak lakói pusztán emlékeinkben élnek.

A házunk, ugye az Albert utcában volt, a tömböt a patak (Keserű ér), a Mohai út s a Csurgói út fonta körül.
A patak a Dunába torkollott, s keskeny földút futott mellette jobbról, balról. A jobb ösvényt jobbára gépfegyveres orosz katonák járták kettesével (patrul). Tán távíró vonalukat ellenőrizték, hogy nem készül-e valaki megrongálni. Nem örültünk jelenlétüknek, de mit is tehettünk volna. (Ma az ukránok nem örülnek nekik.) Mi a bal oldali ösvényt használtuk. Az kötötte össze utcánkat az Albertfalva-kitérő villamosmegállóval (Fehérvári út). A patakparti ösvény igen gyengén volt megvilágítva, és egy kukoricás övezte. Bizony zeneóráról hazajövet sokszor sötétben botorkáltunk rajta. Lehetett félni, de minek. Megjegyzem, sose ért baj bennünket, gyerekeket. Keskeny földcsík volt csupán a patak partja, és valahogyan mindig a víz felé lejtett. Ez megnehezítette a járást, különösen, amikor az esőzés sárossá tette.
Tőlünk nyugatra a Mohai út leledzett. Ez sok élményt nem jelentett, ritkán jártunk arra. Viszont néhány hete, amikor gondolkoztam az utcaneveken, jó negyedóráig tartott, mire beugrott: MOHAI ÚT.
Az északi oldalon apró macskaköves út futott ki a Fehérvári útra, a Csurgói út. Sokat jártunk arra. Gyárak működtek ott egy darabig. Messzebb a Stieber, közelebb az Alfa Laval Separator. Utóbbi svéd érdekeltségű: élelmiszeriparban használatos berendezéseket gyártott. Egy időben nagyanyám főzött a gyári munkásoknak.
Megemlékezek egy sérült nőről is, akit a környék csak Alfás Katinak nevezett. Ott végzett valamiféle munkát. Nyúlszája lehetett, mert nem tudott rendesen artikulálni. Szájbusz! – üdvözölt minket. Azért érdekes az ő személye, mert gondoskodtak róla, hogy megélhetése legyen. Tán anyagbeszerző volt, vagy udvari munkás. Nem tudom már.
Az Alfával szemben működött a Kiácz-féle kisközért. Persze államosították. Amikor mi oda jártunk vásárolni, akkor már Krausz kartárs vezette a boltot. Akkora szegénységben éltünk, hogy ünnepnek számított az áruk érkezése. Mindig akadt erős hangú ember, aki közhírré kiáltotta: Asszonyok, 4.60-as liszt érkezett a kisközértbe. Asszonyok, cukor érkezett a közértbe. Persze naponta kétkilós vekniket is szállítottak, amit kettévágtak, s ha valaki fél kilót kívánt venni, úgy szeletelték, hogy a héjából egyforma adagok jussanak a vevőknek. Ebből mindig veszekedés támadt: Ne Így vágja, hanem a sarkát kérem, mert kiszárad a kenyér. Ám a szabál, az szabál.
A teljesség kedvéért írom, hogy a közért mellett egy fatelep üzemelt. Ott lakott a Kuti család. A telep éjjeliőrének a fia olyan hajlékony gyerek volt, hogy a lábát a nyakába tudta akasztani. Bámultuk. A miénkkel határos utcasarkon laktak a Balogék, az utcánk túloldalán pedig a Novákék, kukoricásukat a Fehérvári út határolta. Valahol ott az út végén állt meg nyáron a jeges lovaskocsija. Jégcsákánnyal dolgoztak a jegesek. Egy tábla 7 ft-ba került volna, de nem adtak el senkinek egész táblát, csak darabokat. Sokkal több pénzt szedtek be ilyen módon, mint amennyi megillette volna őket.
Még megemlítem azt a kitérőben üzemelő tejcsarnokot is, amelybe csigalépcsőn kellett lemenni. Szuterén bolthelyiség volt. Engem gyerekként zavart a cégtáblája. Tej tejtermék. Talán nem volt a két szó között vessző. Nem értettem, minek kell megismételni a tej szót.
Ennyi.
Csapó!!!                

Olvasom a piarista antológiát (A bravúr kötelező), benne Nemes György: Gondolatok az igazságosság értékköréből c.  írását.
Hosszas tanulmány ez, melyből nehéz kiemelni egy-egy gondolatot, merthogy olyan egyenletesen jó meglátások gyűjteménye.
Idézek egy keveset belőle:
- Ha a másik emberrel kapcsolatot létesítünk, köztünk és közte hidat akarunk építeni, akkor jelekre van szükségünk, amelyek között a szó foglalja el az első helyet.
- Platón eszményi társadalmában az igazságosság az az érték, amely az okosság, a mértékletesség jól rendezettségében nyilvánul meg, mint a jól hangolt lanton a húrok összecsengése. (M.M.)
- Az őszinteség kifejtésekor szól a perszonalizmusról, melynek híve csodálatos alázattal úgy tekint megára, hogy ő egy végtelen üresség, amelyet mások szeretete töltöget. De teljesen csak az Isten végtelen szeretete tölthet meg…
- Minden valódi élet találkozás. (Buber)
- Már az ókori egyházatyák tanítják, hogy a gazdagok feleslege a szegények jogos tulajdona. Ez megszabja a birtoklás erkölcsi határait.
- Másutt az emberi méltóságról: A keresztény világnézet az emberi méltóság alapját abban látja, hogy minden egyes ember Isten képmása. Az embernek azért van végső sérthetetlen és elveszíthetetlen méltósága, mert mögötte áll Teremtője és Megváltója…. A bűntől megjelölt ember is megmarad Isten teremtménye és képmása, megtartja emberi méltóságát. Helmut Weber)
- Tetszik, hogy többször hivatkozik Medvigy Mihályra, aki tanított engem is, és Jelenits Istvánra, aki nem tanított engem.
Ami pedig a citátumokat illeti, mind tömény megfogalmazások, életvezetéshez kapaszkodók, amiket érdemes elsajátítani, mert nem kezdi ki őket az idő. Ahogyan érvényesek voltak korábban, érvényesek ma is, és érvényesek lesznek mindaddig, amíg ember szuszog elhasználódó glóbuszunkon.   
 

Kelj föl párnáidról, özvegy Pókainé! – verselte egykor Gyulai Pál.
***
Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág,
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával,
Teljék a tarisznya szép piros tojással! – hangzik a népi locsolóvers.
***
Hacsek: Olvasom egy versben: Kelj föl párnáidról, özvegy Csicsóné…
Sajó: Az nem Csicsóné, az az özvegy Pókainé…
Hacsek: Pókainé az más, Pókainé a patakban fehér leplét mossa, mossa…
Mars ki!  
***
Kelj fel párnáidról öreg önmagam, én!
Már nappal van, és nem az ágyban, hanem a széken ülve töltöm időm nagy részét. Ez nem olyan vicces, mint az előző idézetek. Miért is ülök? Csak.
Vajon lehet-e állva írni a posztokat?
Vajon lehet-e állva zongorázni?
Vajon lehet-e állva rejtvényt fejteni?
Vajon lehet-e állva focimeccset nézni?
Vajon lehet-e állva ebédelni?
Nem is folytatom, hogy mit lehet még állva vagy csak ülve.
Aki évtizedeket ültem bürokrataként, irodistaként, szerkesztőként, lektorként, korrektorként, értekezleteken, konferenciákon, fesztiválokon, liturgiákon, szakértőként, írógépelőként, sorára váróként, az csaknem azonosult az ülő életformával.
Pedig.
A napi egy óra séta megléte egyre nélkülözhetetlenebbnek tűnik.
Tehetetlenségem ellene dolgozik, nekem meg tehetetlenségem ellen kell dolgoznom, mert fő az egészség. Fő az egészség?
Jó is az. A feleség és az egészség mindkettő szükséges.
Vigyázni kell rájuk.      
***
A 70 éves VP-nek összeszedtem egykor húszegynéhány lapon Tömörkény legérdekesebb megnyilatkozásait. Rég elfeledtem az egészet. Ma a kezembe került és jót mosolyogtam rajta. Egy sztorit meg/p/osztok: Posonyi polgármester tegez mindenkit. Egyszer egy halat vett a piacon, valami jó tíz fontot a javából. Nem volt vele senki, hogy hazavigye, hát csak rászólt egy emberre.: - Hé, vidd ezt a halat haza, aztán mondd meg, hogy felit sütve, felit pedig paprikásnak. Az ember szót fogadott, elvitte a halat haza, meg is ették. Posonyi meg hiába kereste délben otthon a halat. Különben aztán maga nevetett legjobban a dolgon.
Mai változata lehet: Mindenki a maga felségével táncoljon. Én is a maga feleségével táncolok.   
***
Tegnap két szakadár ukrán területet önállóként elismert Moszkva. Puskaporos a levegő. Imához!

Két azonos szám.
Anyánk – Isten nyugosztalja – ma volna
99 éves. Kereken kétezerben hunyt el. Ennek az évszámnak a vége is két azonos szám
00. Mindez tehát
22 évvel ez előtt történt, anyánk  
77 éves korában.
Egyebekben a mai dátum is kivételes a maga nemében. Csupa kettesből és nullából áll.
Megint két azonos azám.
2022 02 22.
Sokáig nem lesz hasonló konstelláció.
***
Van egy közös blogunk, amelybe adott témákat veszünk sorra. Mostani témánk az utcák. Ez az én ihletésem.
Elhatároztam ugyanis, hogy Mándy Iván módra visszatekintek azokra az utcákra, amelyekben éltem, ahová költözéseink során kerültem. Visszanézek emlékeimre, amelyek természetesen nemcsak az én emlékeim, hanem általános emberi tapasztalások az én aspektusomból szemlélve. Hogy meddig fog tartani a sorozat, és hogy kiterjed-e a környékek egyéb utcáinak a leírására, ma még magam se tudom.
Találkozások előtt állunk. Várhatóan tehetős polgárokkal (rokonokkal) jövünk össze, akiket ilyen-olyan alkalmukból köszöntünk, és akiknek ajándékot adni nem is olyan egyszerű. Mert
- mindenük megvan, amire vágytak megvették, vagy megvehették
- már inkább szabadulnának egyes dolgaiktól, mintsem hogy új kacatokkal vegyék körül magukat
- kérdésünkre sem nyilatkoznak, hogy mi érdekli őket,
-  diétáznak, fogynak, szokásaik változnak
- ahhoz elég ritkán vagyunk együtt, hogy valóban megismerjük titkos vágyaikat
- könnyen felsülhetünk az ajándékainkkal,
                  - mert már a múltkor is azt kapták,  
                  - mert már akkor se érdekelte őket
                  - mert időközben megváltoztak a szokásaik
                   - mert már nem túráznak, nem zongoráznak stb., stb.
Marad az, hogy felhívjuk közeli hozzátartozójukat, hátha épkézláb tanácsot kaphatunk ez ügyben.   

„Milyen szomorú, amikor személyek és népek, akik büszkék rá, hogy keresztények, a többieket ellenségnek tekintik és egymás elleni háborúzásra gondolnak. Nagyon szomorú” – állapította meg Ferenc pápa. Én is ezt állapítottam meg a minap. Akár szerethetnék is egymást. Az orosz-ukrán csetepatéra is illik a kétszáz éves csasztuska:
Orosz ukránt rontja, kár, bár több esze volna már.
Persze fordítva is él:
Ukrán oroszt rontja, kár, bár több esze volna már.  
A képlet a szokásos. Anélkül írom ide, hogy igazságot szeretnék tenni a felek között. A szokásos pedig így szól: A harc úgy kezdődött, hogy a másik fél visszaütött.
***
Egy FB-ra feltett kép az Ukrajnából elmenekült orosz migránsokat mutatja, akik egy sportcsarnokban vannak elszállásolva. Tábori ágyon a sokaság, itt-ott egy laptop a kézben. Szép új világ.   
***
MZP interjút adott a Die Presse-nek. Ebben többek között kifejti, hogy a Fidesz nagyon piszkos kampányt folytat ellene. Többek között azt olvasom, hogy őt „egyre inkább személyében támadják. A beszédeiből kiragadott néhány másodpercet arra használják fel, hogy hamis vádakat fogalmazzanak meg vele szemben, például, hogy lenézi az embereket, gyűlöli a vidéki embereket.”
Nem szoktam kommentárt fűzni a csacskaságokhoz, most mégis megtettem. Lefogadom, hogy Karinthy is megtette volna, ha ma élne. „Azért kell azt mondania, hogy lenézi az embereket és gyűlöli a vidéki embereket, mert tudják róla, hogy hazudik, márpedig akkor éppen hogy szereti az embereket és felnéz rájuk.”
(Még megjegyzem, de most immár komolyan, hogy nem néhány másodpercet, hanem néhány elhangzott kifogásolt mondatot ragadnak ki, mert valamiért nem tartják őket emberi fogyasztásra alkalmasnak.)

Értetlenek az emberek.
Bizonyos fokig a médiában dolgozók is azok.
Próbálom megmagyarázni, mire gondolok.
Annak idején, amikor Gyurcsány Ferenc „vezette” az országot, egy hetet Rómában töltöttem. Ottlétemnek egyik üdítő tapasztalata az volt, hogy egyetlen újságban, egyetlen tévéadásban, egyetlen utcai plakáton sem találkoztam GyF arcával, gesztikuláló kezével.
Felüdülésszámba ment, hogy nem látom az általam nem favorizált valakit egy teljes hétig.
Merthogy itthon egyszerűen lehetetlen volt kitérni az elől, hogy naponta lássam őt, fehéren feketén, színesben, újságban, tévében, plakáton, kis képen, nagy képen, akcióban, utcán mentében, beszédmondása közben, villás reggelizve stb, stb.
Noha egyáltalán nem voltam rá kíváncsi, sőt…
Évek óta tapasztalom – különösen is a kampány idején –, hogy a másik oldalhoz tartozó figurák fotói igen sűrűn jelennek meg a honlapokon, az újságban, a tévében, s próbálják meg kikezdeni őket megnyilatkozásaik, álláspontjuk, tett ígéreteik kifigurázásával.
Hogy nem jönnek rá arra, amit egy régi mondás így összegez:
Mindegy, hogy mit mondanak, csak rólunk beszéljenek!
Mert a tömegtájékoztatás eszközein való minden megnyilatkozás ingyen reklámnak minősül. És egy párt nagyobb hibát nem követhet el annál, mint hogy a vele szemben álló feleket mutogatja unos-untalan. Ezzel a szólásmondás szerint ugyanis hatalmas öngólt rúg.  
Hogy nem lehet ezt megérteni?  
***
Nem is bosszankodok tovább. Inkább idecitálok néhány olvasott Tömörkény-érdekességet.
Merthogy Szent Katalin-bogárnak ismeri a katicabogarat, s a „truccmadár”-ról tudni véli, hogy a magyar neve „nyarga”.
Érdekes módon tudatja, hogy a korabeli ember összecserélte a szezont a fazonnal.
- Hát itthágy, kend, Pál gazda? Ő megvetéssel vágja vissza:
- Ilyen normális embörrel nem beszélök!
Másutt:
- Ne[m] mondja kend – csodálkozik Mári, pedig hiszen éppen azért mondja, hogy ne mondja, hogy mondja
...
- Jó, jó – csitítja Mári –, hiszen nem azért mondtam, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam.
És még:
Tömörkény se tudja, hogy a „tételezte föl” nem elváló igekötős ige, hanem a feltétel főnévből képzett ige. Helyes alakja tehát: nem feltételezte. Érdekes, hogy már ilyen régen is (1912) tévesen használták/használta a szerző.

Az foglalkoztat mostanában, hogy képzeletben visszaidézzem-e azokat az utcákat, amelyeken fiatalságom idején jártam, egyedül, társakkal, s amelyeken szép és kevéssé szép élmények értek. Van ennek előzménye, hiszen egyszer az általam naponta igénybe vett 29-es buszjárat megállóiról írtam, máskor meg a Fehérvári úton villamosozva a gyerekkori kötődéseimről számoltam be. Utóbbit lehozta a kelenföldi újság.  
Volt még egy ötletem.
Létezik a szeretet öt nyelve (sőt több), én meg azt gondolom, hogy a szeretetlenség öt nyelve (sőt több) is létezik. Erről nagyon könnyű volna egy szösszenetet megírni. Az akadályoz meg benne, hogy épp elég negatív jelenséggel találkozom nap, mint nap, minek turkálni a katyvaszban. Csak büdösebb lesz, de nem használ. Lássa be ki-ki, hogy együtt munkálkodik a szeretet és a szeretetlenség ezen a földön.
A mai lecke a Jakab-levél részlete. „A nyelv is tűz, a gonoszság világa…  a nyelvet senki emberfia nem képes megszelídíteni: az nyugtalan gonosz, tele van halálos méreggel. Vele áldjuk az Urat és az Atyát, és vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve. Ugyanabból a szájból áldás és átok jön. Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie!” (Jak 3,1skk) Kell-e kommentár ahhoz, hogy értsük? Elég a választási kampány ízléstelenségeire gondolni.
Nem akarom hát a szeretetlenség nyelveit még csak sorolni sem.
Inkább némi Tömörkény-idézetet hozok. Tetszik, ahogyan az öreg katonaviseltek titulálják egymást régi katonanyelven:
- Hát hogy áll, kend, röttentő módon vén, szentségös hős atyám?
- Hát csak ehun-e. De hát kend hogy van, borasztó dicsőségteljes aggcsont?
…
- Komám, hősségös, dicső, szent csatár!
Mert borzasztó szentségös vén csontok és dicsőséges hős atyák vannak itt együtt.  
A két vénség szinte szerelmet vall egymásnak. Más kérdés, hogy a következő percben egymásnak esnek szóval és tettleg is. Egyikük Itáliában töltötte katonaéveit, és immár tengeri halat szeretne venni a piacon, hogy unokáival megízleltesse azok más ízét. Ám komája tiszai halász, aki megveti a tengeri hal miatt a „szentségös agg csontot”.
Lám, a nyelv, amely áld és átkoz.
Tömörkényt azon kapom, hogy közhelyekkel él. Ilyeneket ír: Egyszer él az ember. Igen. A viccbeli rendőr is ezt mondja, amikor számon kérik, hogy miért iratkozott be a lélekvándorlást hirdető tanfolyamra. Egyszer él az ember.
A másik közhely még sűrűbben használatos. Íme: „Legyünk őszinték!”
Aki sokat hallotta már ezt a közhelyet, legalább magában rákérdez:
Miért? Eddig nem voltunk őszinték?
Sajnos mindmáig él ez a nyomorult kifejezés. Nem kellene élni vele.

Megint befejeztem egy Tömörkény válogatást (Két ló bitangságban és más elbeszélések).
Szegednek legalább három nevezetes írója volt Móra, Mikszáth, Tömörkény. (Ha Pósa Lajost is odaszámolom, akkor négy.) Mind szép veretes fogalmazványokat hagyott ránk. Alkalmazták a nép humorát, vagy a sajátjukét. Nehéz ezt már most nyomon követni, s én nem is vagyok filológus. Elég legyen itt, hogy nekem tetszenek. Már többször idéztem belőlük. Most is ezt teszem. Hátha kedvet kap valaki megismerkedni a száz évvel korábban keletkezett szépprózával.
Az első idézet két mondatból áll: „A légy së ügön iparkodik befelé a hideg szobába, mert attól fél, hogy megfázik. Inkább belefullad a meleg konyhában a tejbe…” 
A második citátum egy latin mondás: Habet colorem, odorem et saporem. Van színe, illata, íze (mármint a bornak). Arra utal, hogy az 1900-as évek még közel volt ahhoz az időhöz, amikor sokan a latin műveltség bűvkörében éltek. Egyébként egy K.u.K. lózung is hajaz az előzőre, és hasonló tömörséggel utal arra, hogy a katonáknak szánt étel megfelelő minőségű: „Elég meleg, elég sós, lehet tálalni!”
A harmadik egy közmondásgyanús okfejtés: „Aki kutyát bottal köll a nyúl után kergetni, annak a fogtábul úgysë öszünk.”     
Ennek a mondásnak egy személyes vonatkozása is van. Az egykori vállalati üdülő gondnoka, Laci bácsi emlegette Fonyódon. Történt, hogy az egyik üdülővendég pecázni indult, és fennhangon emlegette, hogy együtt esszük meg a halzsákmányt. Laci bácsi jó emberismerőnek bizonyult, amikor legyintett, mondván: Nem eszünk a halbul. Igaza volt, nem ettünk belőle.
De ha már Laci bácsi… még egy mondatát ideidézem. Borral kínáltuk, el is fogadta, aztán egész röviden értékelte savanyú ábrázattal: Bornyi bor.
A bor visszavezet Tömörkényhez. Egyik novellájának szereplője betér egy tanyasi csárdába, s kb. imigyen kér egy kancsó bort: „Aggyon kend abbul a vizezett borábul.”
Mire a vendéglős felháborodva: Már hogy mondhat ilyet, hisz még meg se kóstolta.
A vendég: De bizony az vizezett, mert maga az apámtul vötte a bort, és én tudom, hogy vizezte.   
PS. Feltehető a kérdés: Miért olvasok száz éve alkotott magyar prózát. Miért nem a mai irodalmat falom? A kérdés jogos, és válaszom új kérdést támaszthat.
Azért olvasom őket, mert klasszikus szépségű megfogalmazások ezek, és az a mód, ahogy ránéznek az emberekre és dolgaikra megfelelnek az emberi méltóságnak. Olyanképpen hatnak rám, mint a klasszikus zeneművek. Könnyen interiorizálom mondandóikat.
A mai művek kissé zsákbamacskák nekem. Kevéssé vagyok hajlandó kísérletezni azzal, hogy megismerkedjem velük közelebbről, megismerjem hitelességüket.
Joggal vetődhet fel ezek után a kérdés: Ha nem olvasom őket, hogyan tudnék reális ítéletet megfogalmazni irányukban?
Elismerem a kérdés jogosságát.
Nincs is elfogadható válaszom rá.