Mickey webnaplója

Érdekes megfigyelni, hogy ha egy piac átköltözik egy új helyre, akkor is megtartja eredeti nevét. Az Ecseri úti piac rég nem ott működött, de megmaradt ecserinek. Az 1956 utáni időkig piac működött a Bosnyák téri templom tövében. Ponyvák, standok, pokrócok földre terítve a hol poros, hol sáros placcon. Utóbb a Lőcsei úttól a Rákos-patak felé eső területen épült egy nagy piac, immár beton alapra tervezett eladóhelyekkel. Tető volt, oldalfalak nem. A neve meg továbbra is megmaradt Bosnyák téri piacnak.
Ide jártunk anyánkkal leginkább szombati napokon. Anyánk fáradhatatlanul körbejárta a piacot, meg-megállt s elraktározta magában, hogy mi mennyibe kerül, s miért érdemes pénzt adni. Ki nem hagyta volna a tejfölös sajtos, túrós termelőt. Emlékezetem szerint Goldschmittnek nevezték a tulajdonost.
Anyámnak volt egy amerikai csavaros tetejű üvege. Befőttes üveget képzeljünk el. Akkoriban ez a fajta üveg nálunk nem létezett. A befőtteket nálunk eldobható pántos tető óvta.
Csak nekünk volt csavaros tetejű üvegünk, felirata szerint PENAUT BUTTER-t tartalmazott egy ideig.  Mivel a mogyorókrémet elpusztítottuk, maradt a jól használható üveg, bár nem fért bele félliternyi tejföl, talán csak négy deci. Ebbe kértük a sűrű tejfölt. A kiszolgáló mindig megdicsérte praktikus edényünket.
Tejfölt mindig vett anyánk, ugyanott vastag, „arasztos” szalonnát is majdnem mindig. Ma is a számban érzem annak a bükkforgácson füstölt árunak az ízét.
A zöldségekkel, gyümölcsökkel, baromfival, s a tejföllel megrakott kosarat mi gyerekek segítettünk hazacipelni. Rég volt, szép volt, igaz volt.        
Egyetlen valamit említek még itt: Szezonja idején ruháskosárral mentünk fóti paradicsomot venni, hogy befőzzük, s eltegyük a passzírozott levet télire. A fóti paradicsom nagy, gerezdes jószág volt. Kilója a piacon az ötvenes években olykor 70 fillérbe került.
Szerettük nagyon ezt a húsos, leves gyümölcsöt.  Régóta nem találkoztam vele.
Vajon termelik-e még?

Nem túl szerencsés e név, legtöbben kirakó játék néven ismerik. Adva egy kép, és adva gyárilag szétdarabolva ugyanez a kép. A részekből, mozaikkockánként egymáshoz illesztve kell összeállítani az eredeti képet.
A puzzle nagyon hasonlít az élethez. Mintegy annak a leképezése.
Miként az élet is kaotikusnak látszik a születést követően, a puzzle is olyasvalami. Van a nagy összevisszaság, és mellette a megvalósítandó valami (a kész kép) mintául. Ilyen lehet a gyerek életében a szülő, a szülői élet: a minta.
A gyerek gyorsan tanul. Megpróbál kapaszkodókat találni ahhoz, hogy fejlődjön.
Ilyen a kirakó játékban annak a megfigyelése és gyakorlása, hogy először ki kell válogatni a széleket alkotó elemeket.
Párhuzamosan megfigyelni a kép jellegzetességeit.
Ez lehet egy-egy uralkodó szín, a horizont vonala, a tér széttartó és összetartó vonalainak a rajza, ilyen lehet egy-egy már korábbról ismert figura. De segíthet a kék ég darabkáinak a kiválasztása. Sőt a gyakorlott szeműeknek a színtónusok halványuló-erősödő rendje is.
Ahá, a káosz kezd tisztulni, mert hiszen van benne rendszer. A darabkák elhatároló vonalai folyamatosan gondoskodnak róla, hogy a kialakuló képet csak „mintegy tükör által homályosan” érzékeljük.
Egyes kirakóképek embereket is megjelenítenek.
Nem tehetek róla, engem máig zavar, hogy féllábakkal, karokkal, fél arcokkal kell operálnom. Kifejezetten visszatetsző a csonka testek látványa. Próbálom is gyorsan megtalálni a hiányzó tagokat, hogy megszüntessem az ebből fakadó átmeneti rendetlenséget.
Még megjegyzem, hogy annyiban is hasonlít a puzzle az élethez, hogy a néhány darabból álló kirakó hamar elkészül, az egy-két száz darabból már lényegesen hosszabb idő alatt, s a 10 000 darabból álló nagyon sok idő alatt. Hát nem ilyen az élet is? Van, akinek igen rövid ideig tart, van, aki matuzsálemi kort ér meg, és van, aki váratlanul (pl. baleset miatt) fejezi be földi pályafutását. Utóbbi ahhoz hasonlít, mint amikor a kirakás ellehetetlenül. Lesodorja az asztalról valaki a játékelemeket, elfújja egy gonosz léghuzat...           
Kance kancov (mondja az orosz), végül is (mondom én) összeáll a kép. Amikor az utolsó darabka is a helyére kerül, olyan az, mint az utolsó szívdobbanás, az utolsó lélegzetvétel, mert ezzel párhuzamosan eltűnnek a képernyőről a darabkák határvonalai, és immár nem úgy látszik a kép, mintha antik bronztükörben nézegetnénk, hanem teljes szépségében, teljes épségében, a maga esztétikumának egészében.
Na, ez felel meg annak a pillanatnak, amikor a halálban átevickélünk az öröklétbe, és színről színre megmutatja magát Az, akit eddig csak homályosan, tapogatódzva érzékeltünk.  
 

Délelőtt.
Várunk és várunk.
Várjuk a délutánt, a fiatalok látogatását.
A meteorológusoktól megtudjuk, hogy melegfront után hosszan a levegőben maradnak a kondenzcsíkok, de viszont hidegfront idején seperc alatt eltűnnek. Mindig tanul az ember.
Délben megittam egy félliternyi paradicsomlevest, és megettem két nagyocska töltöttkáposztát, no meg egy kis tányér mákostésztát.
Régótra rágom a feleség fülét, hogy gyúrjon itthon laskát. A házilag készített metélt nagyságenddel jobb, mint a bolti, gyártott. Ma évtizedes kihagyás után újra készített laskát. Előre darált mákot használtunk hozzá, elég durván őröltet. Van T.-nek egy aprítója, ami gombnyomásra körbe-körbe kergette a beléöntött mákot, s csaknem változatlan állapotban ürítettük ki a masinából. Viszont a frissen főtt tészta csakugyan jobb, mint a gyári. El is fogyott mind egy szálig.
Délután öten jöttek hozzánk, hatan távoztak, mert M. unoka is velük tartott az óbudai jégpályára.
Mire visszajöttek, újabb adag tésztát gyúrt T. Mondanom se kell, hogy mind egy szálig elfogyott ez a ritka csemege. Nagy sikert aratott vele.
Este megint ittam egy félliter paradicsomlevest, megettem az utolsó töltött káposztát (inkább pocsékba menjen, mint kárba). Játszottam a gyerekekkel. Hálából készített egy rajzot a négyéves R. Arra kért, hogy írjam a papírra, hogy nagypapa és Tücsi nagyi. Utóbb vettem észre, hogy nem ok nélkül kérte. Egy hosszúkás narancsszínű firka volnék én, a körbe zárt bordó firka pedig T.
Drága ez a gyerek.
Alkotásáról nekem a Walt Disney-feldolgozású mese, a Három kismalac ugrott be. A nevezett mesekönyv egyik ábráján látható a kismalac szobafala, rajta egy rögbilabda képe bekeretezve, s alatta a címe: Ottó bácsi.
Nem kell hozzá dús fantázia, hogy elképzeljük: a rögbilabda bőre korábban „Ottó bácsihoz” tartozott. Róla nyúzták le. 

Cirill napjára már felsorakozott az ukrán határ mentén az orosz hadsereg, az ukrán oldalon az ukrán hadsereg,  Mindkét fél hadgyakorlatot tart. Folyik a kardcsörtetés innen is, onnan is. De ott van néhány EU-s tagországból a környékre vezényelt katonai kontingens, a távoli földrészről is megjelentek az amerikai katonák, nem beszélve az Ukrajnába s a környező országokba szállított arzenálról.
Most farkasszemet néznek egymással, és kevesen tudják, hogy mekkora mértékűvé eszkalálódhat egy kezdődő háború, ha nem térnek észhez és tárgyalóasztalhoz.
Elgondolom, hogy a pópákkal együtt imádkozzák a vallásos orosz katonák a miatyánkot, mondván: Nás Atyec… Az ukránok hasonlóképpen szólíthatják a Fennvalót: Nás Bátyko. Remélem, hogy az amerikaiak is imádkoznak: Our Father.
Aztán mi lesz?
Egymásnak esnek-e, vagy közös akarattal és őszinte szívvel kívánják, hogy „legyen meg a te akaratod”?
Csak nehogy rettenetes árat kelljen fizetni a gerjesztett súrlódások miatt.
Ami érdekes lehet.
Ukrajna csak nem rég óta független. Oroszország része volt. Lakosságának ma is több mint 17%-a orosz. Mi tagadás, Sztálin őrült módjára kiéheztette ezt a tartományt, amelynek következtében kb. ötmilliónyi ukrán halt éhen. Ezek után nem csoda, hogy ferde szemmel néznek az oroszokra.
Érdekes lehet még, hogy a Krímet milyen gesztusként testálta az ukránokra a szovjet vezetés, és miként vette vissza Oroszország.
A leglátványosabb azonban az, hogy az E. államok rendes szokása szerint a világ túlsó végére indul rendet teremteni. Mindig messze az anyaországtól, mindig megrendszabályozási szándékkal.
Ezek a nekifeszülések nem tisztelik a más államok szuverenitását.
Mikor lesz vége ennek a világcirkusznak?   
Ma még imádkozhatunk azért, hogy legyen meg az Ő akarata.
Holnap lehet, hogy már késő lesz.

Gyerekkoromban nem sok dolgom volt a részegséggel. Apám nem ivott, mi se tettük. Először tízéves korom után kerültem kapcsolatba alkoholistákkal, helyesebben csak eggyel, aki a házunkban lakott. Gyakorta kapuzárás után tért haza. Ott ordítozott a zárt kapu előtt rimánkodva feleségének, hogy engedje már be.
Tinikoromban olvastam Mark Twain realista képet rajzoló regényét, a Huckleberry Finnt. Na, ennek a falusi sihedernek volt delirium tremenses apja. Meg is jegyzik róla: „tatád éjjel együtt aludt a disznókkal a kenderáztatóban”. Máskor meg arról adnak hírt a fiának, hogy „tatád éjféltájban a városban járt, és egy ócska rézlábassal óriási ricsajt csinált”. Végül megjegyzik, hogy „tatádon már csak a puskagolyó segíthet”.   
Tán eszembe se jutna a jelenség, de hát tegnap sétáltunk P.csabán a játszótér felé, s felfigyeltünk egy út szélén üldögélő kopaszodó bácsira. Időnként megpróbált talpra állni, majd visszahuppant a fűre. Segítséget nem fogadott el, csak rámutatott biciklijére, amely az út túlsó felén landolt. Végül csak felállt, s magához vonta a bringát. Reálisan megállapította, hogy legjobb, ha tolja. Úgy is tett. Elég hullámvonalban közlekedett, de csakugyan segített neki a mankóként tolt kétkerekű. Majd egy kanyar után úgy döntött, hogy mégis inkább felül a cangára és elkerekezik. Ment is vagy száz métert, amikor is egy szembe jövő autó látványa megbabonázta. Oldalra dőlt és újra elesett. A móka kezdődött elölről. Meg is jegyeztem az eszperente csacskaságot: „Eme ember rengeteg szeszt nyelve nem megy egyenesen.”     
Be kell vallanom, hogy a környéken is belebotlunk egy iszákosba. S.-be, aki évek óta hajléktalan és évek óta a templomunk környékén koldul. Csak pénz kell neki, azt hamar elissza, s hálából rendszeresen levizeli a templom kőlépcsőjét. A folyamat elég régóta folytatódik. Gondoskodtak már szociális otthonban való elhelyezéséről, de ő ott hagyja, hogy ezt a nyomorult szokását folytathassa.
Azon gondolkodtam, hogy miként járna el a Názáreti, ha ma vele történne a dolog. Az irgalmas szamaritánus esete itt nem működik, mert S. nem akar gyógyulni. Ha valaki pénzzel segíti, rosszat tesz vele, ha nem segíti, akkor meg hogy nézzen tükörbe? Részvétlenül hagyja egy beteg ember sorsa?
Persze a Mester gyógyította azokat, akiken megesett a szíve. Talán ezt tenné S.-vel is.
Mégis az emberben az a képzet erősödik, hogy a fény és az árnyék összetartozik. Minél erősebb a fény, annál erősebb az árnyék is. Mert ez a világ nem tökéletes; inkább edzőpálya, ahol minden erőfeszítéssel jár, ahol nincs teljes szabadság, ahol a jó és a rossz harca folyik szakadatlan, és végeláthatatlanul. Nem is mindig van emberi megoldás. Ahol már csak az ima és a böjt segíthet.
Olykor még az se.

Ha jól számoltam, ma P.csabán tizenkilencen jöttünk össze. Apropója: Már régen találkoztunk, régen találkoztak a fiatalok egymással és velünk. Nászunknak három új unokáját ismertük meg.
Próbálkoztunk egy közös fotót is összehozni. Egyelőre nem kaptam meg. Lehet, hogy nem fértünk rá a mobilképre, akarom mondani, lemaradt egy-egy arc? Nem tudom.
Sok érdekes összetevő gazdagította a nap eseménysorozatát.
Tőmondatokban:
Szépek az unokák. Tiszta arcúak, mosolygósak, barátkozók.
Mi, idősebbek kopunk. Ennek különféle jelei mutatkoznak.
Remek ételsor és sokféle ital várt ránk.
Sok elmaradt beszédtéma került terítékre.
Emlékezetes a két házi fiú focicsatája a nagyszobában.
Fáradhatatlan lelkesedéssel próbálkoznak egymásnak gólt rúgni. Folyik a szájalás, dőlnek a nevetéstől, és folyik a test-test elleni küzdelem.
Nem zavarja őket, hogy éppen járni tudó húgocskájuk olykor keresztezi útjukat. Vigyázva kikerülik a lánykát, s ha mégsem, letottyan a kicsi, de nem sír. Megérti, hogy komoly csata folyik a térségben.
A nagyobb házi lányka mellém ül, és mesél. Mondja-mondja a magáét rendületlenül. Majd csip-csip-csóka játékot kezdeményez, s amikor megunja, kő-papír-ollót játszunk.
Míg készül a sok fogásos ebéd, M. unoka a Holdfény-szonátát próbálja a zongorán, később L. trombitál.
Nem mondanám, hogy nagy csend vesz körül minket. Ez most nem a szemlélődés ideje.
T. meghallgatja OV évértékelő beszédét, mi meg az ebéd utáni séta közben megtárgyaljuk GYF tegnapi értékelését.
Így telik a nap.
T. mobilját mutatja, a képernyőn Mr. Bean grimaszol, dobszólót imitál. Nagy sikere van.
Le is fotóztam, ahogy ketten szemlélik a produkciót.
A nap is kedvezett nekünk. Verőfényes szép idő volt egész álló nap.
Hála Istennek!

Bekapcsolom a rádiót és nézem. Minek? Olyan érdekes formája van?
Bekapcsolom a rádiót és hallgatom. Ez normális.
Bekapcsolom a tévét. Nézem és hallgatom a műsort. Ez igaz. Jut eszembe fiunk szava, amikor gyerekei nyúzzák, hogy hadd nézzék a tévét: Nézzétek, de ne kapcsoljátok be!
A tévét lehet hang nélkül is nézni. Magam is szoktam, különösen az ostoba reklámszövegeket mellőzöm egy gombnyomással. Lehet csak hallgatni is. Ez afféle háttértévézés volna, amikor lehet, hogy csak arra várok, kezdődik-e vajon a számomra érdekes műsor, vagy még nem. Mást csinálok, de ott a fülem a tévénél.   
Azon gondolkoztam, hogy olyan friss még a televíziózás, hogy nem keletkezett új szó, amely egyszerre fejezi ki a hallást és nézést. Mondhatom ugyan, hogy tévézek, de ez nem okvetlenül jelenti, hogy a készülék előtt ülök, s figyelem a műsort. Aki tévézik, az lehet, hogy a televízió munkatársa, ezért hát tévézik. De lehet egy szakbolt tévéosztályának a munkatársa is, aki tévék bemutatásával, eladásával foglalkozik: nem rádiózik, hanem tévézik.
Amire én gondolok, az egy olyan, nem létező fogalom, amely egyszerre utal a nézésre és a hallgatásra. Ilyen csakugyan nem létezik.
Mint ahogyan az egyes nyelvek fogalomalkotásai is eltérnek egymástól. Nálunk létezik határozatlan névelő (egy…), de többes száma nincs. A franciában van (des). Nekünk furcsa, hogy ők ily módon is kifejezik a határozatlanságot.
Nálunk van személyválogató, személyválogatás fogalom. A francia szótárban nem találtam. Ők körülírják. Nem is folytatom.
Csak csodálom a műfordítók bátorságát, mert a lehetetlenre vállalkoznak. Különösen is nehéz a nyelvi poénokat átültetniük.
Kíváncsi lennék, hogy Albee: Nem félünk a farkastól c. darabjában eredetileg hogyan szerepel az a szójáték, amit a műfordító így formál meg:
Előre, majd még előbbre, így jutunk a legelőre.           

„Ha valaki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes férfi, az képes egész testét is megfékezni. …parányi testrész a nyelv, mégis nagy dolgokat vallhat magáénak… A nyelv … a gonoszság világa. A nyelv az a tagunk, amely egész testünket beszennyezi, lángba borítja változékony életünket, maga meg a pokoltól fogott tüzet… a nyelvet senki emberfia nem képes megszelídíteni: az nyugtalan gonosz, tele van halálos méreggel. Vele áldjuk az Urat és az Atyát, és vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve. Ugyanabból a szájból áldás és átok jön. Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie!” (Vö. Jak 2,1-10) 
Igen. Vele áldjuk az Urat, és vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve.
Érdekes megfigyelni, hogy egy ártatlan keresztrejtvény megahatározásai inkább elismerő vagy inkább elítélő tartalmú szavakkal operál-e.
Érdemes megfigyelni, hogy a napilapok hírei inkább pozitív tartalmúak-e, vagy inkább pejoratív dolgokban turkálók?
Érdemes megfigyelni, hogy a média inkább pozitív tartalmakat közvetít-e, vagy éppen ellenkezőleg.
De a kibertérben megfogalmazott témák és kifejtésük pozitivitását is érdemes lenne számszerűsíteni. Lefogadom, a negatív megjegyzések számossága sokszorosan meghaladná az optimizmust árasztó tartalmúakét.
Jó iskoláim voltak.
Mégis, mégis ilyesmikkel növelték önbizalmunkat: ne gusztustalankodjanak; ne povedáljanak; a barom marhája; tűnj el nyom nélkül; a taknyos mindenit… El is panaszoltuk ofőnknek, aki mosolyogva visszakérdezett: Jobban esne, ha az illető tanárok csacsikámnak neveznék a rontó diákot?
Azt gondolhatná az ember, hogy csaknem mindegy. Elítélő mindkettő. Maradjunk azonban abban, hogy az utóbbi lényegesen embernek valóbb.
Nekem a legjobban a tetszik, amit Róbert Gida mond Micimackónak: „Csacsi öreg medvém.”     
A negatív megfogalmazások gyökere ugyanis a gőg, a kivagyiság, az alá-fölérendeltség kinyilvánítása. Ma szájkarate a neve.
Igaza van Jakab apostolnak: „a nyelv nyugtalan, gonosz, tele van halálos méreggel”. S azt is helyesen állapítja meg: „Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie!”
Amikor a nyelvi kifejezések mikéntjét elemzem, önkritikusan meg kell állapítanom, hogy magam se vagyok ez ügyben makulátlan. S ezért egy szónokot idézve jegyzem meg, hogy mindezeket az észrevételeket „magamnak is mondom”.  
A közelmúltban írtam arról, hogy vannak emberek, akiknek mosolyra áll a szájuk, és talán ettől, vagy ettől is pozitív kicsengésű a mondandójuk. Vannak olyanok is, akiknek lefelé görbül a szájuk, s hajlamosak a borúlátó megfogalmazásokra. Utóbbiaknak tennivalójuk van mind a szájállásukkal, mind a mondandójukkal kapcsolatban. Lehet, hogy nem fognak folyton mosolyogni, de talán lebiggyesztett szájszéllel sem fognak beszélni.
Törekedni kell az „emelkedettségre”.     

Amikor az egyik legveszélyesebb sportot űzőtől, egy sziklamászótól megkérdezték, hogy miért teszi ki magát életveszélynek is akár, hiszen annyian lezuhantak már a sziklákról, azt válaszolta:
- Azért teszi, mert van szikla. A hegymászókat se lehet lebeszélni arról, hogy azokra a bolond hegyekre felkapaszkodjanak.
Sok olyan eszköz létezik, amit lehet használni, de lehet használatát mellőzni is.
Ismerek olyan értelmiségit, aki ragyogó elme, sok publikációja jelent meg, kitűnően gépel stb, és nincs mobilja, nem volt soha számítógépe, és nem is akarja, hogy legyen neki.    
Tegnap hallom a rádióban, hogy Ferenc pápa a Kármelhegyi Boldogasszonynak fogadalmat tett 1990-ben, hogy nem néz többé tévét. Azóta csaknem egy krisztusi kor telt el. És a pápa – gondolom – máig nem néz tévét.
M. fiú és párja elhatározták, hogy az ő lakásukban (bocs – házukban) nem lesz tévé. És tíz éve nincs náluk tévé. Annak ellenére nincs, hogy egy évtizede valaki egy jól működő japán színes tévét ajánlott fel elvitelre. Tudomásomra jutott, rájuk gondoltam, de tiltakoztak ellene, és nem éltek a lehetőséggel. Máig nincs ilyen eszközük. Egy engedménnyel élnek. Ha hozzánk jönnek a gyerekeik, a tévé elé ülhetnek egy meghatározott időre. Meg is teszik. Válogatnak a mesecsatornák között.
Nem is költözünk hozzájuk, mert állandósulna a tévézés, vagy annak kísértése, hogy elé üljenek. Nálunk viszont a legnagyobb szobában szól a műsor, sokszor csak háttér-tévézésképpen.
Az biztos, hogy igen sok felesleges információt osztogat a közmédia, fröcsög a vér a képernyőről, mindenféle halálesetekről beszámol – a maga részéről okosan -, hiszen tudván tudja, hogy az emberiség egészének rosszra hajló a természete, és igazán a hamisságokról kíván tájékozódni.  Ezt lehet tagadni, de minden statisztika rácáfol a tagadásra.
A rossz hírt mindenki sokkal több embernek adja tovább, mint a jó hírt.
Az is igaz, hogy a mai falanszter, a lakótelepek kialakítása zavartalan lakhatást tesz lehetővé, többek között kitűnő minőségű televíziózást, miközben unalomra is kárhoztatja azokat, akik a négy fal között élnek. Hogyne néznék a híradásokat, filmeket, mikor egy gombnyomásra felnyílik előttük a gondosan tálalt valóság.    
Magam, az esetek egy részében inkább más elfoglaltságot választok.
Mert se vele, se nélküle.

Már nem is szoktam magammal vinni a fotózás valamely eszközét. Vagy ha magammal viszem, elfelejtem előkapni. Azért fotózni kell, vagy ahogy Plutarchos a lelkünkre kötötte: Navigare necesse est, vivere non est necesse!  
Folytathatnám a sort azzal, hogy blogot írni is necesse est.
Mivel nem készítettem külső helyen fotót, és nem készítettem a barátainkkal való találkozás alkalmával sem, lekaptam hát az órát hajnalban. Címe lehetne: Hajnali órán, avagy hajnali fél öt.
Nem nagy szám, de jól dokumentálja, hogy éjszakáimat feldarabolják ébrenlétek, s ezt oly módon használom ki, hogy leülök a számítógép elé, vagy elmélkedem, fohászkodom.
Az éjszakai árnyak és fények egyik ékes példája Szőnyi István zebegényi vonatos képe (Esti vonat). A vonat a sötét töltésen áll, a vonatkocsik ablakai sárgás fényt árasztanak a félhomályban.
Hasonló élményem volt egyik koraesti órán, amikor is Esztergom felé tartott egy emeletes vonat. Adódik, hogy két sorban mutatkoztak a villanyfényes ablakok a sötét töltés felett: Úgy fénylettek, mintha egy emeletes ház ablakai lettek volna.
Mivel az ablakunk magasságában nem szokott vesztegelni a szerelvény, meg se próbálkoztam azzal, hogy a kamerát előkapjam.
Azért kell készenlétben virrasztani az esetleges érdekes szép látványra várva, mert igen sokszor pillanatonként változik a kép.
Múltkor lefotóztam hálószóbánkban a szivárványt, majd a szépséges látvány hírével átrobogtam a lila szobába, s mutattam volna M. unokának, már pusztán csak a szabadkozásra futotta, mert a látványnak addigra híre-hamva nem maradt.
Azt mondják, csak a jó kapusnak van szerencséje. Igaz lehet.
Hozzátehetem, hogy csak az örökké éber fotósnak van szerencséje.