Mickey webnaplója

Nálunk találkoztunk
Tegnap sok gulyáslevest főzött T. Az fogalmazódott meg bennem, ha megkínálja a csoport tagjait levessel, az maga lesz a gulyáskommunizmus.
Ha pedig a mai perikopával kínálja meg őket, egész estig lesz miről beszélni.
Az ószövetségi Leviták könyve óva inti a népet a csalástól, mások félrevezetésétől, a hamis eskütől, a kizsákmányolástól, a bérek visszatartásától, az igazságtalanságoktól, a rágalmazástól, a gyilkosságtól, a gyűlölségtől, a bosszútól. Ezek helyett a szeretet javasolja.
A Mátétól vett szakasz pedig a végső elszámolást idézi meg, amikor Krisztus eljön, és áldottaknak nevezi azokat, akik az éhest etették, a szomjasat itatták, az idegent befogadták, a ruhátlant betakarták, a beteget meglátogatták, a rabokat fölkeresték. Aki nem tették mindezeket, azokat elítéli a jó elmulasztásáért.
Azt hirdeti tehát, hogy jónak lenni jó!  
Azt hirdeti, hogy amit egymásnak teszünk, neki tesszük, mert övé a föld, övé az egész mindenség.
Azt hirdeti, hogy az ember az ő képmása, akiért az életét adta. Ezért, aki a másiknak rosszat tesz, a Mesternek tesz rosszat. Minden emberi rosszaság egy-egy csapás a Megváltóra.
Azt hirdeti, hogy ne ítéljünk el senkit, mert testvérei vagyunk egymásnak, az ítéletre egyedül Isten jogosult, aki ítéleteiben is irgalmas.
***
Ma búcsúzunk volna Cs.-tól és C.-tól, akik visszarepülnek az USA-ba.
Vajon látjuk-e még egymást? Kezdünk mind szépkorúak lenni.
De fáj a torkom, rendesen berekedtem, rondán köhögök.
Ha búcsúzni megyek, megfertőzhetem a rokonokat, ha maradok, a hozzánk látogatókat.
Legjobb volna feldobni egy pénzt, hogy segítsen dönteni.
Az eszem azt diktálja, hogy maradjak itthon, és húzódjak meg egy sarokban, hogy ne fertőzzek meg senkit.
Azt hiszem, ezt kellett tennem.
PS.: Igen, tizenöten jöttek hozzánk. A találka le volt fixálva már egy hónapja.
***
Ceterum censeo ucrano-bellum esse delendam.
Legyen vége, vége már, legyen béke már!
NB.: Kérdés, hogy akkor most ki írta a posztot én, a levita, Krisztus, Cato vagy Babits?
ensemble

Mint ismeretes (miért is volna ismeretes?) öcsénk látogatóba jött hozzánk. A látogatásról készült néhány kép. Amerikában élő unokatestvérünk, Iván kérte, hogy wats.app-on küldjek fotókat a találkozásról. Küldtem. Iván Horváth így reagált rá:
Technológia… csodálatos! Ezeket nézem a Hudson folyó alatt egy metrón… mindenki remekül néz ki! G. olyan fiatal! Remek fotós vagy. Halálosan komolyan mondom.
Az első mondattal teljesen azonosulhatok. Csodálatos a technológia szintje. Fiatal koromban ahhoz, hogy egy fotó a címzetthez megérkezzen, először is meg kellett várni, amíg a filmtekercsre elkészüljenek a felvételek. Aztán lehetett előhívni, vagy előhívatni, másoltatni, majd borítékolni és postára adni. A folyamat akár hónapokat is igényelhetett. Ha nem hajón küldtem a levelet, hanem légi postával, akkor kicsit hamarabb. Most pedig mobilján elküldte kérését, w.appon megkapta, miközben a metrón utazott. És kész.  
***
Az ötlött fel bennem, hogy ha magamban megszólal egy zene, miféle hang az, amelyet belső hallással „hallok”? Egyáltalán hallhatom-e azt, ami nem hangzik el? Miféle lelki hang az, amely maga a némaság, mégis a „hallott” hangoknak magasságuk van. Jó esetben az abszolút hallású emberben ugyanazon rezgésszámú hangok, miként a kottában állnak.
***
Mondom Tücsinek: Covid, vagy pusztán az idő múlása teszi? Nem tudom. Újabban olyan nehezen tápászkodom fel, és egyenesedek ki súlyok nélkül, mint a súlyemelők egy 200 kilós súllyal.
***
Napi program:
Ülünk a számítógép előtt
ülünk a tévé előtt
nyomkodjuk az okos telót
könyvet olvasunk
rejtvényt fejtünk, majd
ülünk a számítógép előtt
ülünk a tévé előtt
nyomkodjuk az okos telót
könyvet olvasunk
rejtvényt fejtünk, majd…
...és lőn este, és lőn reggel,
és lőn este, és lőn regg......
 

Amerikából hazalátogató öcsénkkel találkozókat szervezünk. Nálunk voltunk csütörtökön, ma mentünk volna Salgótarjánba. Az a fene jó dolgom lehetett volna, hogy utasként potyázhattam volna, mert levittek volna Z.-ék autóval. Tegnap még megbeszéltük az indulás idejét. Ám az a barátságtalan dolog történt, hogy heveny torokgyulladás ért utol. Kínosan kapart a torkom, alig aludtam valamennyit, folyton köhögnöm kellett. Kapkodtam magamba a gyógyszereket, s bíztam a csodában, hátha reggelre alábbhagy torokfertőzésem.
De nem.
Tegnap idéztem Majnek Antal gondolataiból néhány mondatot. Emlékeztetésképpen ide másolom a végét: „akik a bajban is bíznak Istenben, mernek hálát adni előre és dicsőítik Őt, azok megtapasztalják a csodát”. Esedeztem tehát a csodáért, de nem múla el a köhögésem.
Reggel aztán hallgatom a napi miseolvasmány szövegét, amely Izajástól vétetett. Többek között ezt: „Ha óvakodsz attól, hogy szombaton ide-oda menj, és a hasznot hajhásszad szent napomon,… ha tartózkodsz a jövés-menéstől, a haszonleséstől s a mihaszna beszédtől, akkor boldog leszel az Úrban.”
Elmosolyodtam. Nem sikerült ide-oda menni, a találkozás hasznában részesülni, a családi egésznapos beszélgetésben részt venni. Lám, az Úrban való boldogság lett osztályrészem.
Egy biztos. Nem fertőzöm meg egyik rokonomat se, különösképpen azokat se, akik néhány nap múlva visszatérnek az USA-ba.
Igaz, hogy nálam maradt az a könyv, amit ajándékozni akartam, igaz, hogy nálam maradt az a négy pakli kártya, amivel játékot szerettem volna indítványozni, de sebaj!
Kitalálnak a leutazók más játékot, vagy előveszik a saját kártyájukat.
Az enyémmel majd legközelebb.

Csütörtökönként-önként a világosság olvasót mondjuk, amit Szent II. János Pál állított össze. Ennek is a második titka: aki Kánában megmutatta isteni erejét.
Hajnalok hajnalán azon gondolkoztam, hogy a kilenc főre tervezett vendéglátás vajon jó hangulatú lesz-e, s mit tehetek ennek érdekében, hogy az legyen.
De mi köze van a kánai menyegzőnek a mi találkozásunkhoz?
Pusztán annyi, hogy Emmerick Katalin stigmatizált látnok lelki szeme előtt megelevenedik a kánai jelenet is. Részletesen leírja, hogy mi történt ott. Kiderül, hogy Jézusnak nem csupán a mintegy 600 liter víz borrá változtatásához volt köze, hanem egyik fő szervezője is volt az eseményeknek. Barátaival gondoskodtak a legkülönfélébb jóízű gyümölcsökről, salátákról és a násznép szórakoztatásáról is. Mindenféle fejtörőkkel, játékokkal rukkoltak ki. Nagy sikerük volt.
Nálunk az ételekről Tücsi gondoskodott (harcsapaprikás túróscsuszával), nekem meg az villant be, hogy bár lényegesen rövidebb ideig tart a találkozásunk, mégis lehetne tán valamit játszani. Hajtogattam egy papírrepülőt, ami elég bonyolult, de szépen száll. Amikor leült mindenki, egyszer csak szélnek eresztettem.
Á. egyszerűbb gépet hajtogatott, amit mi gyerekkorunkban stukának hívtunk, és amely még szebben száll, bár repülőgépre kevésbé hasonlít. Ezen felbuzdulva bemutatta origami-tudását is, és két négyzetalakú papírból szorgos munkával egy működő forgót rakott össze. Le is fotóztam.
 T. meg  a kétszer négyágú egyberagasztott csillagját mutatta meg.
Kártyázásra is gondoltam, de kilencen nehéz bármelyik játékot együtt élvezni, és nem is biztos, hogy ráálltak volna.
K.-t kérdeztem, hogy G.-vel szoktak-e játszani. Igenlően válaszolt:
- Mi az, hogy? Naponta játszunk.
- És mit? – faggattam tovább.
- Kártyázunk és scrabble-val játszunk.
Lám, lám. Nem is olyan ördögtől való valami, hogy egy társaság társasjátékot játszik, azaz társasozik, és nem pasziánszt játszik.
K. még hozzátette: - Játék közben derül ki, hogy ki milyen ember.
Igaza van. Hiszen a játékok az életet szimulálják valamiképpen, s megmutatják, hogy az adott viszonyok között, ki-ki hogyan viselkedik.
Egyszer nagyon rosszul tűrtem a mások sikerét. A vitatott szó: művér. Mondom, olyan nincs. Nem akartam elhinni. Pedig utólag kiderült, hogy van. Égtem, mint a Reichstag. Én, aki annyit írok, meg kell vallanom, hogy a szókirakó mégsem az erősségem, tán jó közepes lehetek benne.  
***
De bello ucrano
…az igazság nem benne és bennem, hanem mindannyiunk felett van. Egyedül Jézusban van a teljes igazság, és Ő azt mondja, bocsássunk meg egymásnak és imádkozzunk az ellenségeinkért. Ha ezt komolyan vennénk, esélyünk lenne a gyorsabb kibékülésre. Az első a bűnbánat, Istenhez másképp nem közeledhetünk. De akik a bajban is bíznak Istenben, mernek hálát adni előre és dicsőítik Őt, azok megtapasztalják a csodát – vallja Majnek Antal, emeritus püspök.

1987-et írtunk, amikor négy gyermekkel kerestük azt a lakást, ahol felnevelődhetnek, és ahová kirepülvén alkalomszerűen visszatérhetnek. Az OTP finanszírozásával akkoriban két nagy lakótelep épült. A káposztásmegyeri és a Pók utcai. Kérésünket meghallgatván és igényünket elfogadván mindkét lakótelepre kaptunk egy-egy címet az épülő házakban.
A címekkel a zsebünkben indultunk Zuglóból először Óbudára lakást nézni a Lőpormalom utcába.
Az utca egyik erkélyén tartózkodó férfi beinvitált minket saját otthonába, látva, hogy lakásnézőben járunk. Az ott látottak megnyugtatónak tűntek. Gyerekeink azonnal helyet foglaltak a szőnyegpadlón a tévé előtt, mert az egyik csatornán mesefilmet közvetítettek. Alig lehetett elvonszolni őket onnan. Aztán felkerestük a Lőpormalom utcai épülő házat is. A 87 m2-es panel összkomfortos lakás még építés alatt állt. De a látottak nagyon tetszettek. Közel a HÉV, közel a Pilis (alig kirándultunk végül), közel a Duna-part, jó a levegő (a lakótelepen belül nincs tömegközlekedés). Közel a Hármashatárhegy, az Aquincumi múzeum, közel az Esztergomba vivő vasút.
És tágas, és kellemes elosztású terek, megfelelő konyha, nagy erkély, s franciabalkon.
Megszeretni egy pillanat műve volt. Olyannyira beleszerettünk a házba, hogy meg se néztük a káposztásmegyeri lakást.
Kaptunk egy kérdőívet, mely arra terjedt ki, hogy ha ez a ház nem tetszik, hol szeretnénk lakni. Nevezzünk meg ötféle lakóhelyet. Kitöltöttük az ívet, miszerint mind az öt változat ugyanerre az épületre szólt.
Két nagylakás épült emeletenként.
Egyik délre és nyugatra nézett, a másik keletre és délre. Reméltem, hogy a keletit kapjuk, mert a hőséget nehezen viselem, és nyáron körbe nyalja a nap a nyugati frontot, míg le nem bukik. Hála az égnek, a keletit ítélték nekünk.
Leszerződtünk, beköltöztünk.
Barátaink, testvéreink hamar átrángatták bútorainkat s ingóságainkat Zuglóból. A költözés napjának estéjén már vendégként láttuk viszont őket.
Lassan minden tulajdonos beköltözött.
Megismerkedtünk, s együtt szedtük rendbe a ház parkját. A sittet, építési törmelékeket kalákában szedtük össze és hordtuk el. Fákat ültettünk, virágokat.
A tizenkét őslakó közül már csak két család tart ki rendületlenül a házban.
Időközben annyi lyukat fúrtak a betonba, hogy ha a tapéta nem takarná, alighanem ementáli sajthoz volna hasonlatos a betonszerkezet.
Annak idején a vételára 2.5 millió volt. Az infláció időközben felvitte az árakat, a lakásokét is. Sokak kedvelték meg a távfűtéses, tágas lakásokat, amelyek igazán sok karbantartást nem igényelnek. Mára a nagy lakások ára – kimondani is sok –: kb. 70-75millió. Pedig nem újak ezek a lakások.
Immár harmincöt évesek.  Harmincöt még gombócból is sok.      
Mégse adjuk el. Unokáink úgy tekintenek rá, mint a bibliai szegletkőre. Sok időt töltöttek nálunk, volt, aki csecsemőkorát itt töltötte, volt, aki visszaköltözött átmenetileg, mert eladták a régi kéglit s keresték az újat, mert szeretnek itt lakni. Akkor hát nem adjuk el. ...És boldogan élünk, amíg ...
***
Hű maradok önmagamhoz. Megállapítom: „Az internet szinte mindent tud, csak azt nem tudja, hogy mindezt tudja.”
Ezt a régi szamárságot meg még soha nem láttam a FB-on: „HÜLYE, AKI OLVASSA!”  
               

Még a Baross utcában laktunk, amikor kaptunk egy kedvező ajánlatot. Zugló, Álmos vezér park, száz m2, két szint, előkertecske, hátsó kertecske, új sorházban, némi bérért. Belelovaltam magamat. Hiszen szépen elférünk benne, fogadhatunk nagyobb létszámú vendégsereget akár, autómmal beállhatok a garázsba, az előkertbe, vagy kint is hagyhatom a kocsit az utcán. Az utcának az a szakasza zsákutca lévén a gyerekeké volt, labdázhattak, görkorcsolyázhattak, kerékpározhattak, bandázhattak, nem igazán járt arra jármű.  
Értelmiségiek lakták a szomszédságot annak minden előnyével és hátrányával. Előnyével, mert értelmesen el lehetett velük beszélgetni, hátrányával, mert egyszerű életvitelünkkel bizonyos fokig kilógtunk a mezőnyből. A legtöbb tulajdonos lényegesen tehetősebb volt nálunk.
Egy alkalommal egy zsák krumplit kaptunk a NOE jóvoltából. Gyorsan fel kellett használni, mert kezdett romlani. Tücsi nekiált szalmaburgonyát sütni. Nagy sikere volt. Elég gyorsan felszámoltuk a zsák tartalmát.
Abban az időben már önkiszolgálók működtek, de bevásárló kosárért gyakran sorba kellett állni. Igaz, hogy álldogálás közben hallgathattuk a kávédaráló zümmögését, érezhettük a pörkölt kávé illatát.
Itt növögettek a gyerekek,
itt szaladgáltam egyik-másik után, amikor biciklizni tanultak.
Innen indultam paksi kerékpártúrára a rokonokkal.
Itt született az a versike, amelyet Miki fiamnak igazítottam át egy népdal nótájára.
Miklós fiam az út mellett,
mind meglocsolja a füvet,
ne félj Miklós nem vagy árva,
együtt megyünk a SUGÁRBA.  
A Sugár pedig üzletközpont neve.
Itt próbáltam kiirtani a kert gyepéből a pitypangot, s az északi oldalon a mohát. Nem sok sikerrel. Tavasztól késő őszig locsoltuk a füvet, és sűrűn nyírtuk, mert a locsolásért hálából gyorsan nőtt.
Télen a havat kotortuk a járdáról. Itt ért bennünket az a szokatlanul nagy hideg 1987-ben. Alacsonyabb volt a hőmérséklet mínusz 20-nál. Szokás szerint én vittem a gyerekünket óvodába. Az az óvoda jó messze esett a háztól, ahol laktunk. Hideg volt, hát hideg volt. Szánkóra ültettem jól bebugyolált fiamat, s uccu neki, vesd el magad, elindultunk megbirkózni a nagy szűz hóval. Egy darabig ment ez, aztán elakadtunk. Szerencsére találtam egy üres telefonfülkét, ahol szélcsend volt, és ahol kiliheghettem magamat. Megérkezve aztán az óvónők hangos nevetésre fakadtak, meglátva engem, akinek a szakállára fagyott vagy kétkilónyi pára. A tükörbe nézve nevettem én is magamon. Elég szörnyen néztem ki. Melegvízben áztattam le a nem kívánt matériát.
Akkora hideg volt, s akkora hó, hogy a metrón kívül alig járt valamiféle közlekedési eszköz. Sokan otthon maradtak, vagy – mint én is – elkéstek a munkából.
Éltük egy ideig Zuglóban gondtalannak tűnő életünket, majd egyre inkább az kezdett el foglalkoztatni, hogy nem a sajátunkban lakunk, és ha a jó világnak vége lesz, hogyan tovább?
Nagy fába vágtuk a fejszénket, amkor saját tulajdonú nagy lakás után néztünk. Olyant kerestünk, amit még anyagilag elbírunk, s amely a mienk.   

Mivel elég hamar kinőttük lakásunkat, két hasonló méretű újjal próbálkoztak a kispesti tanácsnál. Nem fogadtuk el ezeket. Akkoriban indították a szövetkezeti öröklakások részletre történő megvételi lehetőségét. Éltünk az alkalommal, és megvettük a nyóckerben, a Baross utcában az új építésű panellakások egyikét. A 67 m2-es lakás üresen tágasnak bizonyult, beköltözés után kevéssé, de megvoltunk benne. Úgy éreztem magam, mint Ivan Kozirev öntőmunkás, aki új lakást kapott. Tiszta összkomfortos lakás lett a mienk, lifttel, s mellette a mindig büdös szemétledobóval. Az akkor már lájtosodó szocializmus idején telefonvonalat is kaptunk. Nagy szó volt ez akkor. Negyedik gyerekünk megszületését a házban lakó szülésznő hajnalok hajnalán telefonunkba mondta.
A Baross utcáról is sok mindent mesélhetek.
Pl. hogy kicserélték a közvilágítást. Sokáig ott meredeztek még az utcán a régi kandeláberek is.
A Baross utcai közértbe adtuk le utolsó jegyestejigényünket. A 80-as években még létezett ez a forma. Fél liter jó minőségű zacskóstejért 75 fillért kellett fizetni. A csecsemőknek járt ez az első időkben, amikor még az ACSI-ból jött a védőnő.
Ott történt a Baross utcában, hogy fiunk pszeudokruppal kínlódott egyik este. Hogy mégis könnyűvé legyen a légzése, a nem túl nagy fürdőszobában a zuhannyal sűrű gőzt képeztem, és egy éjszakát a kádban ülve töltöttem – ölemben a fiúval. Máskor egyik lányunk úgy vélte, hogy lenyelt egy gombostűt. Rohantam vele röntgenre. Vaklármának bizonyult az eset.
Legkisebb lányunk pedig az első pesti bölcsődét látogatta. Feleségem, Tücsi a kiskereskedelemben dolgozott,  10-től 18 óráig. A gyerek hazahozatala így az én reszortom lett. Történt pedig, hogy kiküldetésben jártam vidéken. Olyan menetrend szerinti járattal igyekeztem haza, amely lehetővé tette, hogy normális időben érkezzek a gyerekért. Valamiért az a vonat nagyon sokat késett. Az idő múlásával egyre inkább éreztem, hogy kezdek őszülni. A legjobb igyekezetem ellenére is záróra után fél órával estem be a bölcsődébe. A takarítónő rám ripakodott, hogy így, meg úgy, majdnem elvitte a lánykát a rendőrségre. De mit érezhetett a gyerekem, amikor tapasztalta, hogy már mindenkit hazavittek, csak érte nem jön senki… Mondanom se kell, hogy a mobiltelefon előtti korszakban vagyunk. Nem tudtam értesíteni senkit, hogy kések.  Ilyen események tarkították életünket. Összességében mégis vidám időszak volt ez, hiszen életünk teljében történtek a dolgok. Szívesen emlékezek vissza ezekre az évekre.     
A Baross utcában parkolt használt Trabantom. Nemegyszer folyatott a benzinkeverék, mintegy maga alá csinált ez a kocsi. A legjobb parkolóhely az épületek közti áthidaló alatt esett. Oda nem hullt a hó, nem esett az eső. Mit sem sejtve odaállt tehát egyik szomszédunk. Valakinek jobban kellhetett a parkolóhely, mert reggelre kelve mind a négy kerekét leeresztve találta a kocsi tulajdonosa.
Szerettünk a Baross utcában lakni.
Közel volt a belváros, jó közlekedést nyújtott a troli.
Egyik reggel felszállok az első ajtónál, és hallom, hogy a sofőr Szokol-rádiójában az Abba együttes kedves száma, az Arrival szól. Azonnal szép napom támadt. Egyébként is teljében voltam erőimnek. „Akkor voltam fiatal, „a kapuba kiállottam, egyet-kettőt kurjantottam, s mindjárt tudták, hogy én voltam.”
Voltak barátaink, voltak vendégeink, a gyerekek jól érezték magukat a társaik között, kitűnő plébánosunk vonzotta a híveket. Ide kell írnom a nevét: Futó Károlynak hívták.
Éltük világunkat úgy, ahogy egy szürke eminenciás család akkor élhetett.
Jó néhány évet lehúztunk a Szigony utcai megálló környékén, ahonnan végül is még nagyobba költöztünk. De ez már egy másik történet.                

Egyszer csak leszereltem. Minél közelebb került az esküvőnk időpontja, annál sürgetőbbé vált, hogy valahol kellene laknunk. Apósom elintézte, hogy anyjánál meghúzhassuk magunkat, aki pedig Kispesten lakott, az Ady Endre utcában. A ház alighanem ma is áll, szemben a Hattyú kocsmával, ami viszont már nem áll, és majdnem szemben a Hattyú stranddal, amely szintén a múlté. (Emlékét őrzi a film [Égig érő fű] egyik epizódja. E strand medencéjéből vitte lovaskocsi a bérház udvarára a gyeptéglákat.)
Szerettünk ott lakni. Talán azért, mert a ház kertjében biztonságban tudtuk gyerekeinket. Talán azért is, mert sokféle berendezési tárgyunk a saját kezünk munkája nyomán keletkezett. Hamarosan magunkra maradtunk a kéglibe, ami két egyforma alapterületű hajópadlós szobából állt. Az egyiket meghagytuk, a másikat átszerkesztettük közlekedővé, amelyből konyha és előszoba nyílt. Ma rácsodálkozom, hogy mennyi erő lakott bennünk (pl. egy meredek lépcsőn felvonszoltam egy hatalmas szekrényt a padlásra).
Az átalakításhoz bontásból kinyert fürdőszobai szanitereket kaptunk, felbonthattunk egy szobányi parkettát, kiemelhettünk ajtókat. Ám ez csak a kezdet. Az átalakításhoz rabicdrót, tégla, homok, mész, cement kellett, valamint összefogás a haverokkal … és sok-sok türelem. A hajópadló helyett a szobába parketta került, a többi helyiségbe műkőlap, a szennyvízelvezetéshez át kellett törni a pinceboltozatot, óvatosan áttörni a ház szennyvíz-elvezető csatornáját, hogy ráköthessük a magunkét. A lakás fűtését a régi vaskályha helyett gázkonvektorokkal oldottuk meg. Ahhoz a gázvezetékeket kellett kialakíttatni. S mindezt a mostani szerszámállománynál jóval szerényebb eszközökkel.
Időközben három lányunk született.
Sok minden élmény fűződik ehhez a lakáshoz, és ehhez az utcához. Könyveink számára létraállványokat szereltem a falra, fenyődeszkákat vettem. Szép svédpolc rendszer jött létre. a fal megtartotta volna a polcrendszert, de a 42-es villamos dübörgése meglazította a tartó elemeket, és leszakadt a polcsor. Megerősítettem, de utóbb másodszor is leszakadt. Akkor megszüntettem az egészet.   
Ide született három lányunk. Az ő fuvarozásukhoz egy hazai gyártmányú babakocsi (Pille kocsi) állt rendelkezésünkre. Csakugyan könnyű és mozgékony jószág volt. Egy gyerek ülhetett benne. A másodiknak készítettem alulemezből egy áthidalót, hogy mindkettő elférjen valahogyan. Ám a legnagyobb is igényt tartott arra, hogy a babakocsi vendége legyen. Megtehette, mert a lábtartón álldogált potyautasként.
A lányok növekedésével óvodába, bölcsödébe kezdtek járni, illetve oda kellett vinnünk a már nagyocska lányokat. Általában kerékpárral oldottam meg a kérdést. A vázra szerelt ülésben az egyik, a hátsó csomagtartón a másik utazott. A harmadikért vissza kellet fordulnom. Mindennapi elfoglaltságommá lett a gyerekek ilyeténképpen történő fuvarozása. Utána indultam dolgozni Kispestről a Belvárosba a 42-es villamossal.
Nem segített a közlekedésben, hogy ebben az időben készült a hármas metró. Végigéltem az egész cirkuszt. Még a meteorológusok se tudták volna kiszámolni, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy biztonságban beérkezzek a munkahelyemre. Munkaadóim nem tolerálták a késést, én meg nem tehettem semmit, ha a síneken elkezdtek egy keresztben álló tíztonnás teherautót megrakodni.
Kb. 7-8 évet éltünk itt boldogan.
A nehézségek ellenére boldogan.
Hiszen bírtuk erővel a gyűrődést.     
***
Gyerekkoromban halottam a szellemességet: a ken'guru többes száma: kendtek gurú'nak.
Ma más a valóság. HÁBORÚ van. Jobban szeretném, ha HÁ’ DERŰ volna. 

Söprik a pápai utcát...
Söpörtük mi is, de leginkább csapkodtuk a lábunkat a betonhoz díszlépésben, máskor meg csak tempósan. „Katona, úgy vágja a surranóját a betonhoz, hogy alatta a hangyák agyvérzést kapjanak!”
Igen, Pápán szolgáltam sorkatonaként, 25 hónapot. Ebből nagyjából két évet „dombelhárítóként”. Így hívtak bennünket, lapátos katonákat. Mégsem erről szeretnék megemlékezni, hanem a hetenkénti eltávról, pontosabban az oda- és visszavezető útról.
A két útvonal egyike Pápától egy szárnyvonalon Tatabányáig szólt, s onnan Bp-re a legközelebbi vonattal. Az első eltávozás karácsony előtt megtörtént. Tatabánya felé. A pápai vicinális régi vagonjai közti átjárók nyitottak voltak. A kemény télben kemény szél fújt, és egyik baka sapkáját elfújta a gonosz szél. A károsult még az utazás során ellopta valamelyik társától az övét. (Úgy járt, mint a székfoglalós táncban a legények. Mindig eggyel kevesebb széket hagynak a játékvezetők, mint ahány táncos forog. A hoppon maradt kiesik.)
Az öreg vagonban rajtunk kívül nem utazott senki, mert beesett a hó. Egyik ablakát nem lehetett felhúzni. Senkinek se sikerült. Én egy karatés mozdulattal állon vágtam az alumínium-fogantyút, ami letörött, de az ablak továbbra is nyitva maradt. Így utaztunk hazafelé télvíz idején.
Máskor stoppoltunk. Megállt egy nyitott platójú hússzállító autó, mi fel a teherbe. Álltunk Győrtől Bp.-ig a zsíros platón. De megtakarítottunk kb. 30 ft-ot. Ennyibe került volna a vonat… 
Visszafelé rendszeresen a Szombathelyre közlekedő gyorsat választottuk. Színházi vonatnak titulálták, mert „megvárta” a színházakból kitóduló népséget. Sokan közlekedtünk ezzel Celldömölkig, ahol a Pápára induló még fűtetlen szerelvénybe tódultunk indulásra várva. Biza reggel hét lett, mire a reptérre értünk. Megérkezve Pápára megittunk egy-egy kakaót (két ft/adag jól esett a forró ital éhgyomorra. Aztán a laktanyában reggeli, és kezdődött a napi nyolcórás műszak, meglehetősen kóválygós állapotban. Ja kérem, aki legény éjjel, legyen legény nappal is. Próbáltuk … vagy két évig.              
PS. Még megemlékszem a békakoncertről. Nem messze a pápai állomástól tóféle lehetett sűrű nádassal. Adott időszakban békaszerenád fogadta az arra járót. Olyan hangosan kuruttyoltak, vartyogtak, brekegtek, kvakvakoltak, vernyákoltak, süvöltöttek, hogy nem hallottuk tőle a saját hangunkat. Kicsit a kabócák ezreinek a fűrésztelepet meghazudtoló sivítására emlékeztetett, legalábbis a hangerőt tekintve. 

Azt ígértem, hogy azokra az utcákra emlékezem, ahol laktam. Ezek között talán a legfurcsább, hogy a városliget melletti Marek J. (Elemér) utcában is laktam egy éjjel erejéig. Ennek a története dióhéjban: A Regnum Marianum föld alá kényszerített kat. egyesület tagjaként ismerkedtem meg T.-vel aki feleségem lett később. Az utcával magával sokat nem érdemes foglalkozni. Valaha focizni lehetett az utcán, alig volt autósforgalom. Ma meg parkolási díjat szednek az utcában. Régi emeletes házak egyikében laktak T-.ék. Náluk szálltam meg 1970-ben.
Abban az időben Pápán töltöttem sorkatonai szolgálatomat.
Abban az időben folyt a regnumi vezetők, jobbára atyák harmadik pere.
Abban az időben anyám immár 14 éve özvegyként egyedül nevelte hét gyermekét. A regnumi per történéseivel nem akartam terhelni, ezért a hét végi „eltávozás”-omról nem a laktanyába vettem az irányt, hanem a Marek J. utcába. Ott töltöttem az éjszakát, majd azon a hétfőn a Markó utcában jelentkeztem, mert tanúként kívánt kihallgatni a Bimbó nevű bíró. (Regnumi körökben nem bíróságnak, hanem bimbóságnak nevezték az intézményt.)
Behívtak.
Bimbó felszólított, hogy valljak a regnumi vádlottak ellen.
Én néma maradtam, mint a hal.
Bimbó elunta a feszültséget, ami a levegőben egyre inkább nyilvánvaló lett. Rám szólt:
- Nincs mondandója? Megtagadja a tanúskodást?
- Igen, megtagadom – válaszoltam.
- Akkor menjen ki!
Kimentem.
Soha korábban nem jártam a jeles intézményben, nem ismertem az ottani szokásokat. Bimbó adta számba a megoldást. Utóbb vártam az esetleges megtorlást, hiszen a hadseregben meglehetősen ki voltam szolgáltatva a vezetők szeszélyeinek.
Ám nem következett semmiféle folytatása a dolgoknak.                    
Annyi persze igen, hogy a megfigyeltek listáján mindketten szerepeltünk: T. is, meg én is. A spiclijelentéseket megkaptuk utólag. T. ezekben „copfos”-ként, én meg a „kobra” néven szerepeltem.
Valahol megőriztem az idézést is a Hagemann Frigyes és társai ellen indított bűnvádi eljárás ügyében, de most nem találtam meg, hogy lefotózzam. (A vádak természetesen hamisak voltak, de azért a regnumiakat leültették évekre.)
PS. Az esküvőnket tartó „lakodalom” a körgangos ház harmadik emeletén megtartatott.
Akkoriban nem jelentett problémát a fel-és lejutás a lift nélküli épületben.
Utóbb megtestesedtem. Egyre nagyobb munkát jelentett a lépcsőzés.    
Még később egy ízben megreccsent alattam a gang betonja. Attól kezdve körbementem a túloldalon, nehogy leszakadjon alattam a folyosó.