Mickey webnaplója

Szeptember 6.
Rita első napja az óvodában.
A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus második napja.
A kilátogatásunk 0.dik napja.
Holnap Szent István könyvhét a Szent István bazilika előtt, meg a Vörösmarty téren. Megnyitó a Szentkirályi utcában.
Miért is veszünk részt rajta?
Csak…
Csak azért is! Így döntöttünk.
Csak találunk ott jóféle könyveket.
Csak találkozunk ismerősökkel.
Csak lesznek érdekes műsorok a téren.
Csak szép időnk lesz.
Csak ne essen az eső!
Csak ketten megyünk.
Csak addig maradunk, ameddig lábunk bírja.
Csak ameddig kedvünk tartja, addig maradunk.
Csak 14 óráig.
Csak kimegyünk, majd csak hazajövünk.
Csak úgy dől majd rólunk a veríték.
Csak egyszer van nálunk könyvhét is meg NEK-rendezvény.
Csak rajta! – biztatom magamat, hogy meg ne gondoljam azt a menést.
Csak nagyon el ne pilledjünk a jövés-menésben.
Csak bírjuk erővel a csatangolást.
Csak induljunk már, várom az órát.
??? Csak azért is!!!
***
Valaha a BSzKRT vonaljegy 50 fillérbe került.
Valaha a BVV vonaljegy 1.-ba került.
Valamikortól 2.-ba.
Valaha valamikortól kezdve egyre drágább lett.
Valahogy a kezembe akadt egy vonaljegy. Rajta az ára 170 ft.
Ma a tízes tömb ára 3000, tehát egy vonaljegy legalább 300 ft.
Éppen hatszázszor nagyobb összeg, az általam ismert legkisebbhez képest.  
***
Egyik bloggerina antropomorf kifejezéseket gyűjtött össze. Elég sokat. Még megtoldottam jó néhánnyal, mert megtetszettek. Ilyenekkel: cipő talpa, kabát ujja, kép háta, hajó bordája, kötélszív, föld köldöke, kardántengely csuklója, füzetoldal, ház homloka, paprika ere, a város tüdeje... Pótlólag megtoldom még eggyel: füstcsőkönyök.
***
Az Én vagyok-grafikám fekvő alakban előnyösebb. A héten naponta felteszem, a NEK tiszteletére.

Osztálytalálkozón voltam. 16 életkoptatta ember, zömmel 75 év körüliek. Háború utáni nemzedék tagjai, akik ínséges körülmények között születtünk. Senki sem merte közülünk azt mondani magáról, hogy ő aztán egészséges. Hatalmas lakomán vettünk részt Pali osztálytásunk s felesége, Ági jóvoltából. Bemutatták a reneszánsz tartalmas ételeit, italait.
Hab a tortán, hogy közszemlére tettek ki egy emlékkönyvet, amely az 1938-ban Bp-en rendezett Eucharisztikus Kongresszusról készült. Egy apámtól maradt fotó szerint ő ott volt azon a kongresszuson. A képen az ünnepi díszbe öltözött a Hősök terén támasztja biciklijét. Végiglapoztam a sok-sok képet és írást tartalmazó kötetet, természetesen apám nevét, vagy fotóját kerestem benne. Nem ok nélkül, akkor ő ugyanis a rövid életű EMSZO egyik vezető személyisége volt. Ez a szervezet a munkásosztály felemelkedésén dolgozott a vonatkozó pápai enciklika alapján. Nos, nem találtam rá személyesen, de közvetve igen. Az EMSZO-nak volt egy lelkesítő kongregációs himnuszuk. Apám és húga, valamint a sógora hozták össze a dal szövegét és a zenéjét. Ezt énekelve vonultak fel az egyik legelső blokkban. Kép is van róluk. A 25 000 ember dalolva lépeget a kongresszus helyszínére. Apám nagy valószínűséggel közöttük lépkedett.
A mostani kongresszusra regisztrálni lehetett. Megtettük. A QR-kódom mellett szerepel születésem ideje. Olvasom: 2021. szeptember 24. Ezek alapján még meg se születtem, csak a kongresszus végeztével fogok. Nem akadok fenn persze rajta, hiszen pl. a SZIG-em érvényessége 2065-ig szól. Akkor leszek (dehogy leszek) 119 éves.
Hadd mondjam el, ha elfogadják a QR-t, akkor messziről láthatjuk az eseményeket. Ha nem fogadják el, akkor még sokkal messzebbről. 
***
Arra ébredtem, hogy valaki azt mondja, hogy ezután szólószabadságot helyes mondani, nem pedig szólásszabadságot. Mondom neki, előbbi a szóló ember szabadságát jelölné, utóbbi pedig a szólásnak a szabad voltát.
Előtte meg azt álmodtam, hogy valaki szóvá teszi: Minek tettem fel a FB-ra egy középkék égboltot ábrázoló képemet, amelyen még egy valami, egy légypiszoknak látszó repülőgép fedezhető fel. Olyasmit válaszoltam, hogy tudom, a kép nem jó, de én csináltam. Ez viszont a néhai biblikus professzorral folytatott vitámra utal. Kifogásoltam a Bibliája tördelésében mutatkozó logikátlanságot. Ő angyali arccal azt válaszolta, hogy igazam van, de a sorrend marad, mert ez az ő újítása.
Néha érdemesebb felébredni, mint tovább aludni.
    

Amikor kórusra jártam, a szólamhoz tartozók ugye elkülönültek valamelyest. A közös éneklés egyik alapvető feltétele, amire figyelnünk kellett, hogy megszólaláskor halljuk a saját hangunkat, de halljuk a mellettünk lévő tag hangját is. Ettől remélhető a kórushangzás, amikoris mindenki azonos erősségben intonál. Nincs tátikázó, de ordító valaki se, akinek kilógna a hangja a tömegből. Ez jutott eszembe, amikor a más vélemények elviseléséről olvastam.
Az egymással való közlekedés akkor normális, ha lehet hallani az én hangomat, de meghallgatom azt is, akinek a véleménye különbözik az enyémtől. Nem kell elfogadni, de tudomásul kell venni, hogy létezik más vélemény is. A párbeszéd attól lesz kulturált és moderált, ha a saját álláspontom hangoztatása nem tolakodó, csupán arra utal, hogy ezt vagy azt én másképpen gondolom. Bunkósággal sokszor fogunk találkozni, de ne vegyük át ezt a stílust.
Az ember ugyanis Isten képmására van teremteve, ennélfogva kapott méltósága mindenki máséval azonos.
A zenei képet továbbfejlesztve, a nemzetek kultúrái úgy különülnek el egymástól, mint a zenekar szekciói. Alapesetben külön ülnek a vonósok fajuk szerint, külön a fúvósok fajuk szerint, és a ritmusszekció is. Nem szokásos a zenészek keverése, mert az könnyen kakofóniához vezetne.
Ugyanígy vannak a nemzetek is. Külön kell élniük valamennyire egymástól, mert eltérő szokásrendjük, eltérő hagyományaik, eltérő viseletük, eltérő vallásuk, eltérő civilizációjuk, eltérő viselkedéskultúrájuk van. Eltérnek a természeti adottságaik, eltérőek életvezetési rendjük, eltérő a jogalkotásuk, a népművészetük, az építészetük és még sok minden. Ennélfogva jobb, ha térben is elkülönülnek egymástól, azaz mindenki marad a helyén. Különben kavarodás lesz belőle. A különféle kultúrák hatnak egymásra, de vigyázni kell a hatás mértékére. Mind csak úgy tudja megtartani saját identitását, ha őrzi, fejleszti, érti, műveli a sajátját, és érdeklődéssel fordul a tőle különböző felé anélkül, hogy feladná saját vonásait.
Beethoven írt magyaros temperamentumú zenét, mégis német zene volt az övé, nem magyar.
Az ínségesek, bajbajutottak megsegítése közös felelősségünk, de rossz eszköze az eltérő civilizációkhoz tartozók invázióra ösztökélése.           

Csütörtökön egyformán kutyaütő volt a folyamatosan támadó angol és a folyamatosan védekező magyar focicsapat az első félidőben. A második félidőben rájöttek az angolok, hogy klasszissal gyorsabbak, technikásabbak nálunk. A felismerést tettek követték. Nosza, rúgtak négy gólt. Mondom feleségnek. Két dolog egyértelműen pozitív a vereségünk dacára. A stadion bevétele, és az a tény, hogy mi nem térdeltünk le a pályán. Végül is minden embernek azonos a méltósága.
***
Pénteken hajnalok hajnalán keltem, s mentem vérvételre. A korábbi alkalommal negyedik szúrásra sikerült megcsapolásom. Némileg tartottam hasonlótól, de ezúttal megúsztam. Igaz, hogy előtte háromnegyed liter vizet ittam, hogy írói vénám helyett vérvételre alkalmas vénám legyen.
***
Mária Klára unoka hosszas eredménytelen próbálkozások után megindult négykézláb előre. Nagy fejlődés ez: Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés Mári (Marcsi) lánynak.
***
Minap szöget ütött a fejembe, hogy Joe Biden biztosan látta a Forest Gump c. filmet.
Miért gondolom?
Mert Gump és Joe eljárása kísértetiesen hasonlítanak egymásra.  
A film futásepizódjából veszem a szövegmintát.
- „Minden különösebb ok nélkül elhatároztam, hogy futok egy kicsit. Miért ne menjek el az utca végéig”, miért ne menjek el a város végéig stb.
Végül elment az Atlanti óceántól a Csendes-óceánig és vissza – többször is.
- Futottam 3 év 2 hónap 14 nap és 16 órát.
- Azt hiszem, most hazamegyek, elmúltak a futásnapjaim.
- És akkor velünk mi lesz? – kérdezték a követői.
De nem kaptak Gumptól érdemleges választ.
***
Nagyban hasonló valósult meg.
- Az USA elhatározta, hogy „demokráciát telepít” Afganisztánba.
- Elment oda – távolabbra, mint az Atlanti-óceán.     
- Követőkre talált a NATO-szövetségesekben, a katonák elkísérték az ázsiai országba.
- Lehúztak ott 20 évet.
- Elmúltak a „demokráciateremtés” évei, napjai. Biden gondolt egyet, hazavezényelte katonáit.
- És akkor velünk mi lesz? – kérdezték a NATO katonái?
De nem kaptak Joe-tól érdemleges választ.

Mindenkit előbb-utóbb utolér, akinek gépjárművez.-i jogosítványa van. Elérkezik abba a korba, mikor firtatják az orvosok: egészségileg alkalmas-e még arra, hogy autót vezessen.
És elkezdődik a vesszőfutás:
egyik szakorvostól a másikig,
egyik rendelőtől a másikig,
egyik kívánságától a másikig,
egyik időpontegyeztetéstől a másikig.
Egyik sorszámtépő automatától a másikig.
Engem négyfelé küldtek: labor – kardiológia – diabétesz – neurológia (az öt éve engem ért stroke miatt). Elég, ha csak az egyik szalmaszálban megbotlok, okuk van bevonni a jogosítványomat.
Picit zavar ez a megfelelési kényszer, picit zavar, hogy ítéletet akarnak mondani felettem, aki miatt a közel negyvenévi vezetése okán nem kellett senkinek sem kórházban kikötnie.  Magyarul, nem okoztam baleseti sérüléseket senkinek. Mégis védenem kell a státuszomat.
A törvény az angol gyakorlatra hajaz, amelyről N. Parkinson, angol közgazdász ír. Az öreg vezetőket a világ legtávolabbi részeire szervezett konferenciákra nevezik be. Töressék csak megfáradt testüket az orvosi vizsgálatokkal, a védőoltásokkal, az utazás kényelmetlenségeivel, míg rá nem unnak a vesszőfutásra, és míg nem kérik nyugállományba vonulásukat a cégüktől.
Ilyesfajta szórakozás ez. A nyugdíjas ráér, totyogjon csak el a rendelőkbe, várja ki a sorát, aztán majd csak lesz valami.
„Jaj, anyám, én nem ilyen lovat akartam.”
Még két évet szeretnék vezetni. Aztán kocsim a rozsdatemetőé, magam meg ellennék már nélküle. Nem lesz könnyű akkor sem a lemondás. Persze azt meg is kell érni, most meg meg kellene szerezni a jogsi folytatását.
De miért megy ez ilyen nyögvenyelősen?    
***
Hogy miért is ilyen rossz szájízűek az előző sorok? Hiszen még a gimnáziumban tanultuk, a decrescendo nem jön magától, azt meg kell csinálni, ill: Gyerekek, a savanyú almát is meg kell enni!
Jut még eszembe J., aki nevetve meséli, hogy alig várta, hogy megszabaduljon a jogosítványtól, a kocsi körüli hercehurcáktól. Lám, van ilyen is. De akkor hogyan oldja meg a meredek utcán lakó J. a napi bevásárlást egyre fakultabb állapotában?
Nem akarok elébe vágni persze a történéseknek. Lesz, ami lesz. Ez ügyben is fatalista vagyok.
Végtére is: Ahány ház, annyi baj lehet – csapok össze két közmondást.   

 Szeptember elseje valahogyan éles választóvonal az előtte és utána következő történéseknek. talán azért alakult így, mert mérsékelt a külső hőmérséklet, ami kedvezőbb a tanulás okozta terhelés elviseléséhez. Ugye „a kilencedik hónapban vagyunk” mától kezdve, és ez egy másik értelemben is a még megvalósulatlan reménykedés ideje, azaz, hogy minden szép lesz, jó lesz, az élet élhetően fog alakulni.
P.csabán immár két unokánk indult iskolába, egy meg óvodába fog járni. A negyedik karon ülő. Ugye a szülők terhelése elég nyilvánvaló. A negyedikes könyv és munkafüzet csomagjába belelapozgattam, hogy képbe legyek, mivel és milyen módon foglalkoznak. Szemet szúrt, hogy minden kiadvány gazdag képanyaggal rendelkezik. Ez több kérdést is felvet. Az első szerintem, hogy ha minden tárgy minden könyve illusztrációkkal teli, majdnem terhest mondtam, akkor nem marad helye a gyermeki fantázia kifejlődésének. A tankönyv megmondja, mit hogyan kell elképzelni.
Adódik, hogy vizuális civilizáció tagjai vagyunk mindahányan.  Körbe vesznek bennünket az internetről leszedhető, az okostelefonokból töméntelen mennyiségben ömlő jó minőségű képek, videók, stb. Ezek függvényében felmerül a kérdés, kell-e a tankönyveknek ezekkel konkurálniuk, és egyáltalán van-e esélyük arra, hogy versenyben maradjanak az előbbiekkel. Nincs válasz, és nincs megoldás sem. Úgy látszik, hogy fogyasztói igényeink kielégítése, komfortzónánk követelődzései ellehetetlenítik az egyszerű formákhoz való visszatérést a lényegre törekvés jegyében.
Egy dolog bántotta zeneszerető valónkat. T. kezembe nyomja a hittan munkafüzetet, a Magnificatnál kinyitva. Forrásként az internet van megjelölve. A korrekt meghatározás az lett volna, hogy dallam és szöveg: Dienes Valéria. Egy gyereknek mindez nem mond semmit akár, de hát a könyvet felnőttek hozták össze.
Egy másik észrevételem: emlékszem középiskolás koromban már sokszor volt a héten hat óránk. Na de nem általános negyedikben. Unokám órarendje szerint a héten négyszer van hat tanórájuk, egyszer öt. Igaz, hogy a héten négy tornaórájuk és két énekórájuk van. A készségtárgyak valamit enyhítenek a nyomáson. Mégis azt gondolom, hogy ez akkora teher a gyerekeknek, hogy szerintem nagyon meg kell szűrni ilyen körülmények között, hogy járjanak-e különórákra, és hányra.
A fiataloknak csak egyet ígérhetünk, ha szükségük van segítségünkre, hívjanak, jövünk.     

A közelmúltban írtam a kitüntetések lélektanáról, fogadásáról, felajánlásáról. Tovább gondolva a dolgot eljutottam a szentjánosbogártáborok harmonikáiig.
Röviden.
A táborok végén az egy csoportba tartozók nevével mindenkihez eljut sorban egy üres lap, amire egy-két sorban feljegyzi, hogy a név gazdájának milyen jó tulajdonságát ismerte meg, mit köszön neki. Majd behajtja a papírt és továbbadja. Mindenki mindenkiről ír. Az írások csak a név gazdájához jutnak el, akinek – gondolom – roppant jól esnek a köszönő szavak, és elelcsodálkozhat azokon a visszajelzéseken, amelyek jó tulajdonságait veszik számba.
Ilyesféle harmonika jönne össze az idők során, ha a publicista, a blogger, összesöpörné azokat a pozitív visszajelzéseket, amelyeket hozzá intéztek mások. (Van, aki rendre leközli ezeket – a kritikus megjegyzéseket is.)
Ugyanaz történne, mint Kabos egykori kabaré jelenetében. K. Laci, a szerelő minden nőt nagyságos asszonynak titulál. Kérdőre vonják érte: Nahát, de ilyet – szocializmusban … Mire Kabos: Ha egy nő nagyságos asszony volt negyvenöt előtt, és én megemlékezem róla, örül neki. Ha meg nem volt az, még jobban örül neki.
Valahogy így van ez.
Most kivételesen néhány nekem szóló dolgot megosztok azzal, hogy az embernek önérzetére applikált ékkövekként hatnak ezek – vagy, mert megérdemeltem, vagy mert nem, de tudom is én, hátha mégis…
Nézzünk néhányat:      
- Kézszorítás a különlegesen magas szintű gondolataidért…
- Mick után mindig nehéz újat írni egy adott témáról.
-  Halas vagyok a hibak jelenteseert.
- Köszönöm ezt a kis kínai tusrajzot. (Kicsi, de remek.) Elteszem emlékbe, s alkalmasint elő fogom venni. 
- Nagyon jól esett a segítséged!
- Ojjé! Köszi!!
- Köszönöm a beszámolót!!!
- Nagyon köszönöm – ezt így valóban senki más nem mondhatta volna. 
- Mikulás! Isten éltessen! Áldjon meg az Úr szép népes, egyre szaporodó Családoddal. Ma déli misémbe foglallak.
- Great image! Dada.
Most elszegem azzal, hogy ideidézem Sárközi Márta örökbecsű kritikáját, aki egyik levelében említi: „meglátogattuk Liptákékat… ahol minden tenyérnyi falfelületen képek vannak, hogy Gabusnak szeretettel Bernáth Aurél, Gabusnak hálából Egry József és Gabusnak hódolattal Leonardo da Vinci.”
Hát igen. Erről van szó. Az önfényezés indulata az emberrel egyidős valami.
Azért általában kerülöm anélkül, hogy hamis alázatosság űzne távol tőle.
Most az egyszer kivételt tettem. 
Ígérem: soha többé!
***
Cs.-t sikeresen megműtötték. Deo gratias!
***
Ennyi véletlen nincs.
Ebédnél kérdezem M. unokát, hogy volt-e a Pompidou központban, s hogy tetszik neki. Igennel válaszolt, és azt mondta, hogy leginkább nihilizmussal szembesült. Így inkább a Louvre-ot szereti látogatni. Kedvence Caravaggio, de nagyon kedveli a régiek közül H. Boscht, az újabbak közül meg S. Dalít. Még beszélgettünk, amikor T. azt mondta, hogy szeretné nekiadni Bosch albumunkat. M. örömmel vette a mesterről szóló képes monográfiát. Este nézem a tévét. Egy spanyol dokumentumfilm ragadja meg figyelmemet. S. Dalí életéről szól. Együtt néztük végig. 
Nincsenek véletlenek. Olyan gondviselésszerű volt az egész.   

A férj 20 000 ft-ot kap a feleségétől azzal, hogy vegyen magának egy inget. A férj éjjel jön haza részegen. Az asszony megkérdezi: - Na, milyen inget vettél magadnak, te jómadár?
- Éééén? Rizl-inget.
***
A kerekes kút azért jobb a gémes kútnál, mert azt oda lehet tolni, ahol van víz.
***
A tanítónéni azt mondja a gyerekeknek: Aki úgy gondolja, hogy buta, az álljon fel. Síri a csend, majd Pistike feláll.
- Úgy gondolod, hogy te buta vagy?
- Nem, mondja Pistike, csak nagyon zavart, hogy egyedül tetszik állni.
 ***
Pármai sonkát is tettem a szendvicsedbe – készségeskedik az asszony.
Miért? A többi mikori? – reagál rá a férje.
***
Reggel félnyolc.
- Szívem, Hol a pálinka?
- Nos, néztél már az órára?
- Igen, de ott nincs.
***
Ez meg velem történt. A szögletes dobozos italok alakja nem, de feliratuk segít a bennük levő löttyök megkülönböztetésére.  Nyúlok egy új dobozért, mert tejet akarok vízzel vegyíteni. Tejesdobozt akarok nyitni. Ám pechemre almalé lapul benne. Világos. Amikor ugyanis kezdem hozzálöttyinteni a félbögre vízhez, látom, ez nem tej!
Nem baj – gondolom, később majd megiszom, úgyis túl sűrű a 100%-os almalé. Még szerencse, hogy nem a nescaféval kezdtem, mert most odalenne a bögrényi ital.
Újabb bögrét veszek elő, és új tejet. A bögrét a másik asztalon töltögetem. Ezután fogom a nescafét, és … és az almalés bögrébe hintem. Öntöttem is ki mindjárt a csapba a förmedvényes ízű katyvazt.
Ez már talán nem is szórakozottság, túlmegy azon.
(Azért készítettem utána egy tisztességes kávét is.)      

Nem mondhatom, hogy a minap elhunyt biblikus professzorral sűrű kapcsolatban álltam, de a néhány találkozásunk során szeretetre méltó embernek ismertem meg. Első találkozásunkra az adott okot, hogy az ő irányításával és munkájával összeállt a Káldi-féle neovulgáta Biblia, a Szent Jeromos Bibliatársulat Szentírása.
Egyik munkatársa tudta, hogy szövegek gondozójaként dolgozom a jezsuitáknál. Megkérdezte, hogy volna-e időm átfutni a Biblia készülő 2. kiadását. Igent mondtam rá, de a kitűzött határidő roppant szoros volt. Csak úgy tudtam tartani a terminust, ha napi 40 oldalt ellenőrzök. Olvastam-javítottam a buszon, a HÉV-en, otthon, munka előtt, munka után, állandóan ceruzával a kezemben, és … elkészültem vele. Kivonatolásra nem maradt lehetőségem, az átjavított könyv példányát adtam át, típushibákra felívva a Társulat figyelmét.
Meglepetésemre kaptam egy telefont, hogy Tarjányi Béla olyan alaposnak ítélte munkámat, hogy szeretne megismerni személyesen. Akkor, emlékszem, forró nyári délután volt. Útközben megittam egy félliter zacskóskakaót. A körúti központjukban találkoztunk. Béla atyán szokásosan szalmakalap volt. Rövid beszélgetés után megköszönte munkámat, és kért, hogy válasszak öt példányt a Bibliájukból. Különféle színűeket választottam. Mire kezembe fogtam az ötöt, azt mondta: Még ötöt válasszak, mert nagyon hálás a javításokért. Megtettem. A hazahozott Szentírások nem sokáig maradtak könyvespolcunkon. Gyerekeim kaptak egyet-egyet belőlük, majd a többit is elosztottuk a rokonok, s a fiatal párok között, akik esküvőjükre meghívtak. A kapott Bibliák elfogytak, ez a szokásunk viszont megmaradt. Máig minden új házas Bibliát kap tőlünk. Egy alkalommal a szomszéd fiú esküvőjét követően anyja megkeresett, hogy a fiatalok örültek a Szentírásnak, de szerették volna, ha írok bele valamit. Írtam. Azóta mindenki könyvjelzővel kapja a Bibliát – ezzel a szöveggel:
„Az írás a legnémább beszéd, olykor mégis a leghangosabb.
Ez az „Írás” még ennél is több. Az Isten lenyomata – nevezzük kinyilatkoztatásnak.
Ez a lap csak könyvjelző, de a Könyv az Élet jelzője, iránymutatója.
Legyen a Ti életeteké is!”              
Tarjányi professzor a Biblia terjesztésének is az embere volt. Szemináriumának a résztvevői annak befejeztével egy-egy megáldott Bibliát kaptak tőle ajándékba ezzel a küldetésre való felszólítással:   
„XY, légy a Szentírás apostola!”
Lám, nem beszéltünk össze, mégis valamiféle hasonlóság látszik eljárásunkban.
Összesen még egyszer kerültem testközelbe Tarjányi Bélával. Előadást tartott Csillebércen a Bibliáról. Közvetlenül, oldottan, értő módon beszélt a Szentírásról, a benne mutatkozó érdekességekről, sajátságokról, a jó pásztorról, Jézusról. Elhallgattam volna napestig. (Emlékezetem szerint akkor is kalapot viselt.)
Hiszem, tudom, hogy az Isten – utóbbi időkben sokat szenvedő – szolgája a legjobb társaságot élvezi immár odaát az időbeliségtől egyszer s mindenkorra megszabadulva.
Remélem, hogy még találkozunk.      

Vannak olyan könyvek, amelyeken hamar elalszik az ember. És vannak olyanok is, amelyeket fal az olvasó, mert nem tudja letenni, mert ébren tartja érdeklődését. Ilyenre találtam most is. Salamon Béla, Hej, színművész… c. kötete olyan vidám, olyan jól megírt, mintha a Ludas Matyi élclap legjobb cikkei sorjáznának benne egymásután. Nincs benne sallang, nincs benne Steinbeck-féle „zöngicse”, minden mondata előreviszi a történetet, a lényegre szorítkozik, sziporkázik. Ami érdekes benne, hogy amit leír, az tőle függetlenül is megtörtént velünk vagy másokkal. Néhány poén következik:
- A Normafához kirándult egyszer. „Erről a villámsújtotta ócska fatuskóról meséltek annyit nekem? – kérdi. Igen, ez a Normafa.  És azt a hatalmas másikat hogy hívják? Sehogy... Tehát ez a kis vacak tuskó ez a híres Normafa, és annak az óriási csodaszép fának még neve sincsen? … menedzselni kell tudni mindenkinek magát…” - jegyezi meg végül maliciózusan.
Egykor belőlem is csalódást váltott ki a töpszli normafa látványa.
- Egy kellemetlen természetű Rózsika nevű hölgyet a társaságában Karinthy javasolta Ödönnek nevezni, hogy feltűnés nélkül szidhassák egymás között. Ez sok komikus megjegyzéshez adott tápot Salamonnak és társainak.
Egyik nyári táborozásunkkor a vendég lányt nevének kezdőbetűjével akart megjelölni egyik unokánk. Majd – nehogy rájöjjön az illető, hogy róla van szó –, azt javasolta, hogy nevezzük őt inkább „közmunkás”-nak. Unokánk, Á. megoldása tehát kongeniális volt Karinthyéval.
- Egy faluba betör az árvíz, amikor odaérkezik, mint turnéja soros állomásához a színészcsoport. A gáton az embermentőket dirigálja a polgármester, amikor megszólítja egy színész: Kérem szépen, mi ma este „Tarka kacagó estét” szeretnénk rendezni a vendéglő nagytermében…
Az eset egy viccre hajaz. Két gyerek felszól az emeletre, Pistike, lejössz? Pistike anyja jelenik meg a kiabálásra az ablakkeretben. – Nem tudtátok, hogy Pistike tegnap meghalt.
Azért a labdát le tetszik dobni? – így a gyerekek.
- Salamon első felesége osztrák nő volt. Törte a magyart. »Ha fiam, vagy én otthon dohányoztunk, akkor ránkszólt, hogy elég volt már abból a „bagojozásból”«.
Amikor konyhájukat csempézték, felhívta Bélát, s értésére adta, hogy csempészek dolgoznak náluk. Amikor meg Béla meccsről jövet újságolta, hogy az eredmény három null volt, felesége visszakérdezett: 3:0, a mi „javárunk”?
Mica meséli, hogy a kínai büfés megkérdezte tőle a megvett adagjával kapcsolatban: „elvisz?, vagy ide megesz?”. 
Tücsi meséli: francia unokánk SMS-t küldött neki a Belvárosból: „Deák Ferenc vagyok. Haza ebédelek.”
- Az egyik színész bakija. Szerepe szerint ezt kellett mondania: Én megmentem a vállalat életét. Ezt találta mondani: „Én megmentem az élelet vállatát!”
Van ilyen. Antal Imre bevallotta, hogy egy interjúban sehogy se jutott eszébe helyesen a csípőizületi ficam. Minduntalan csípőficületi izam-nak ferdítette. Tudta, hogy téved, de nem volt képes váltani.                
Az egykori SZB titkárunk is tartott tőle, hogy az ünnepségen rosszul fogja ejteni a fasiszták szót. Így is lett.
De a legkirívóbb baki mégiscsak a rádióban elkövetett szöveg volt: Most Cimbalmi Tóth Ida tarjánozik, helyesbítek cimbolázik.