Mickey webnaplója

Tegnap kalimpált a szívem, fejem is fájt. Hidegfront jött, s távozott. Ráadásul telihold is lehetett, ami – úgy mondják – megbolondítja az idős emberek keringését. Szedtem rá a kötelezőket s ráadást is. Kb. éjfélre állt be a szokásos állapot. Ez már csak így megy. Olykor fázom, ami rám korábban soha nem volt jellemző. Persze az se volt korábban rám jellemző, hogy 75 éves vagyok.     
Vannak ide-oda mászkáló terveim, de hogy mit hoz a jövő, csak Isten tudja.
Osztálytalálkozó lesz. Ott meg kellene említenem, hogy egy piarista kötet készül, amiben lesz egy tanulmányom.
Meg kellene említenem, hogy prosztatarákkal kínlódó amerikai rokonom értesült arról, hogy a barackmag szedése ellene dolgozik, s legyőzi azt, legalábbis az ő esetében ez történt. Kb. 5-6 darabot rágcsált el naponta, s kontroll alkalmával az orvosok azt állapították meg, hogy a rák eltűnt szervezetéből. (Aki nem hiszi, járjon utána.)
Hátha valakinek használ.
Kérdeztem a fogadó társunktól, hogy mire van szüksége, vigyek-e neki valamit. Azt felelte, hogy amire neki szüksége lenne, azt senki se tudja neki vinni. Elképzelem. Az egyirányú utcán nincs visszaút, csodák csak néha történnek.
***
Megjött a FülesBagoly új száma. A legjobb vicc benne: A Nap felesleges, mert akkor süt, amikor úgyis világos van. Hozzátehetném, hogy a Nap akkor pörköli az utcákat, amikor amúgy is kánikula van. De nem teszem. Képzelhetitek, milyen színvonalú lehet a többi humornak szánt valami.
***
Megírtam az Echónak a havi kommentárt. Jelenleg nem tartozom senkinek semmiféle írásos anyaggal. Ez kellemes állapot, meg nem is. Szeretem a teljesíthető kihívásokat. S eddig különösebben nincs okom panaszra. Elég jó ritmusban értek a felkérések, s mindre tudtam érdemben reagálni.
Az ember szolgáljon, amíg teheti.
Firkász maradj a billentyűzetnél! Szólhatna a suszterről és a kaptafáról szóló lopott mondat, ha annak a „kaptafáját” húzom saját mesterségemre.
Műstoppoló, maradj a stoppolófánál.
Szabó, maradj a vállfánál.        
Krempácsoló, maradj a talpfánál.
Tűzrakó, maradj a gyufánál.
Na jó. Abbahagyom.

Amikor még jól mozogtam, nem igazán kellett mennem sehová azonkívül, hogy naponta elmentem a dolgozóba, vagy néhány rendszeresen felkeresett helyre.
Talán jobban megvilágítja a dolgot, ha arra gondolok: 34 éve lakunk Óbudán a Budai hg. közelében, és a Pilishez is legközelebb az eddigi lakóhelyeink közül. Az előzőbe még olykor eljártam, a Pilisbe szinte soha. Lehet, hogy megnyugtatott a tény, hogy közel van, bármikor felmászhatok valamelyik huplijára. De nem tettem. Mint ahogyan – gondolom – sok Balaton mellett élő ember se látogatja gyakran a tavat. Elég neki az a tudat, hogy a tó közel van, és ha kedve szottyanna, mehetne bármikor megmártózni benne.
Mostanság, amikor egyre nyilvánvalóbbá válnak kopásaink, mintha a megkeresések száma megnőtt volna. Ilyen-olyan rendezvényekre, baráti találkozókra, rokonlátogatásra, közös ünneplésre, osztálytalálkozókra, olykor temetésre, megnyitókra, kongresszusra, stb. kapunk meghívást.
Érzem a folyamat különös voltát, amely fogyatkozó teljesítőképességünk és a szíves elvárások között feszül.
Persze az ember megpróbálja a még lehetségest. Sokszor tudatosítom magamban, hogy nincs különbség életérzésemben, magamra figyelésben a fiatalkorihoz képest. Ez olykor bejön, máskor pedig közérzetem meghiúsítja, hogy fiatalnak érezzem magamat.
Hányszor eszembe jut: a crescendo magától jön, a decrescendót meg kell csinálni.
Meg kell, meg kell, de nemritkán inkább el kell tűrni megvalósulását, semmint tevőlegesen megcsinálni.       
***
Viszonylag sűrűn látogatott unokáink – szerintem – fogékonyak a jó humorra. Már veszik a Tüskevár c. regényben feltalálható Matula-féle poénokat, melyek Tutajoson és Bütyökön csattannak.
Azt hiszem, lassan meg fogják érteni Karinthy Tanár úr kérem-jét is. Várom, hogy közösen örülhessünk a Röhög az egész osztály és társai poénjainak.
Jobbak ezek a vidám könyvek, mint a sokféle rajzfilm, amiket olykor néznek, s amelyek többnyire tényleg arról szólnak, hogy a hátsó üldözi az elsőt.  
Lehet, hogy lassan kezükbe adhatom a Szeleburdi családot, vagy egyéb jókedvű leírást.  
Kellene ez nekik, kellene ez minden kisgyereknek, mert a jó kedély nagyon fontos a jó egészséghez.
A humor pedig nagyon fontos a jó kedélyállapot kialakulásához.

Kalazanci Szent József emléknapja van, a piarista, azaz kegyesrend megalapítójáé. Tagjai a szokásos szerzetesi fogadalmak mellett vállalják a gyermekek neveléséről való különleges gondoskodást. Kifejezetten a szegény gyerekek felkarolására, nevelésére, tanítására jött létre. Iskolái a világon sok helyen jelen vannak. Amikor francia vejem érdeklődött, hogy hova jártam iskolába, elmondtam neki, hogy a piaristákhoz. Nem hallott róla. Nem tudom, van-e ilyen rend a franciáknál? Hihetőleg nincs. Másutt van. Rómából indult, Frascatiban folytatódott 1516-ban, aztán itt is, ott is felbukkant. A Felvidéken is, de Magyarországon is. A rendek szétzavarása után a férfirendek közül hármat hagytak meg magnak a szocik. A bencéseket, ferenceseket és a piaristákat. Mindet alaposan megnyirbált létszámmal, és ugyanígy megnyirbált tanulói létszámmal.    
Sokat írtam róluk, itt elég legyen megjegyezni, hogy életre szóló humán műveltséget alapoztak meg bennünk. Meg is jegyezte főiskolai nyelvtanárom, hogy én semmit se tanultam abból, amit ő előadott, hanem azt kamatoztattam, amit a középiskolából magammal hoztam. Ez nem csak az én eseteben fordult elő. Sok osztálytársam mesélte el, hogy matematikai, fizikai nyelvi, stb. képzettsége sokáig elégnek bizonyult felsőiskolás tanulmányai idején.
Lehet, hogy a kamaszkor idején a legfogékonyabb az emberi elme, az új tudásanyagok befogadására?
Ami pedig a rendi iskolák jó színvonalú oktatását illeti, két dolgot emelek ki. Az egyik: a szerzetes tanárnak nincs saját családja. Ráadásul helyben lakik a hasonló ügyekben eljáró társaival együtt. Teljes szívvel fordulhat tehát a tanítás felé, nem kell a családokat terhelő magánéleti gondokkal megküzdenie. Mellé teszem Mészáros István iskolatörténeti kutató megállapítását. Ő úgy összegzett: A szerzetesek által működtetett iskolák színvonala általában jó volt, de koronként eltérő nívót képviseltek ezek az intézmények attól függően, hogy az éppen tanító gárda egyes tagjai miféle tanítói erényeket és tudást tudtak felmutatni.
***
A mai perikopából: „Atyáitok a prófétáknak sírboltot építettek, … s azt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna részesek, mint ők a próféták vére ontásában. Ezzel magatok is megvalljátok, hogy a próféták gyilkosainak vagytok a fiai”. (Mt 23,31)
Vajon hány politikusra igazak az előző mondatok?
Vajon hány politikus tetette el láb alól a vele egyet nem értő társait?
Vajon lesz-e ezen valaha változás?
Remélem, de félek tőle, hogy nem.

Komoly tudomány lehet a kitüntetések lélektana, és én nem is vagyok avatott ismerője, hosszú életem néhány ide vonatkozó tapasztalatát mégis megosztom másokkal. Hátha latolgatniuk adatik, kit kellene kitüntetni, avagy éppen várományosai valamiféle elismerésnek.
Két szélsőséggel találkoztam életemben. Az első fajta ember nem szívesen veszi más emberek elismerését. Főleg papi személyekkel találkoztam, akik visszautasították, vagy kelletlenül fogadták a kitüntetést, ünneplést.
Miért is?
Óhatatlanul a Mester tanítása jelenik meg lelki szemeim előtt a Bibliából: „Amikor adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat.” (Mt 6,2) Azt gondolom, és talán nem is tévedek, hogy az írásokat jól ismerő klerikusok egy része kifejezetten ódzkodik attól, hogy más emberek kitüntessék őket. Úgy vélhetik, hogy ezzel megkapták jutalmukat, és ők nem azt szeretnék, hogy az emberektől kapják az elismerést, hanem az Istentől a végső elszámoláskor.
Többször találkoztam efféle megnyilvánulással.
A másik fajta ember jól viseli az elismeréseket. Mi az hogy?! Alig várja, örül neki, nagy ünnepséget csap azoknak, akik körüldongják, akik dicsérik, gratulálnak neki, koccintanak vele, együtt örülnek stb.
Egyszer megkaptam a magamét egy embertől, akiről jókat írtam. Kikérte magának, hogy szuperlatívuszokban beszéljek tevékenyégéről, s kemény szavakkal elmarasztalt érte. Se köpni, se nyelni nem tudtam a nem várt meglepetéstől.
Más esetben az általam írtak nem jelentek meg nyomtatásban, mert a lapszerkesztő nem hitte el, hogy az igazat írom a jubilálóról. Nem hiszem, hogy jobban tévedtem, mint kritikusom.
Szabó Magda igen hosszan élt. Egy idő után ötévenként visszatérően valamiféle rangos kitüntetést kapott. Ez egy határon túl oda-vissza kellemetlen lehetett. Még mit kellene neki adni? Illetve: Mi a csodának az újabb kitüntetés? Az írónő maga is belefáradhatott a zajos elismerésekbe.
Talán Balczó András gondolkozott helyesen. Abbahagyta a világelsőségért való kapaszkodást. Öncélúnak és felesleges erőfeszítésnek tekintve. Értelmesebb célokra talált, s tartósan boldog lett.
Egy biztosra vehető: Kényes téma a kitüntetések adományozása, fogadása. Aki kapja, sokszor érezheti, hogy más inkább megszolgálta nála, s mégis… Aki adja, ma már kipuhatolja, hogy az illető az ő kezéből elfogadja-e a díjat? Elég sűrűn felsültek a közelmúltban az adományozók az elutasítások miatt.
Alighanem az jár el helyesen, aki az általa értelmesnek felismert célja eléréséért maximális erőbedobással dolgozik, függetlenül attól, hogy áldja vagy verje érte a sors keze.
Sokféle biztatást kaphat a költőktől:
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod!
Ember, küzdj, és bízva bízzál!           
Vagy tréfára fogva:
Jöhet számum, jöhet ciklon, mi csak hajtunk a biciklon.  

Jó harminc élve lakunk itt, jó körülmények között, szép természetközeli miliőben, az első emeleten, amely mivel rézsűre épült a ház, a déli traktusán igazából második emeletnek a magassága. Alul a lakásunk alatt magasföldszint, alatta garázs szint van. Erkélyünk alatt kb. hatméternyi mélységben grünbeton van terítve. Ide esne le, aki leszédülne az erkélyről. Persze az magától nem megy, mert elég magas mellvédje van. Viszont egy szilaj, meggondolatlan gyerek – ki tudja – utána ugorhat a kirepülő labdának, lufinak stb. Ez sose volt így, de mindvégig kísértett a lehetősége. Kokettáltunk azzal, hogy unokáink védelmében dróthálót feszítünk az erkély famellvédje fölé. De sose tettük. A kilátást torzította volna, s magunk börtönben éreztük volna magunkat miatta. Így, mivel legidősebb unokánk 24 éves, a legkisebb pedig nincs egyéves se, folyamatosan őrköd(t)ünk felettük jelenlétünkkel, nehogy baj érje őket.
Fürdőzéskor még fokozottabban fennáll a veszély. Ez igaz a balatoni fürdőzéskor, igaz a strandok használatakor, és igaz a kisebb, felfújható kerti medencék esetében is. A felügyelő felnőtt, pl. nagyszülő nem lehet eléggé figyelmes. Egyik gyerek elcsatangolna, a másik pancsolna, egyik a part mentén tücskörészik, a másik nem tud ellenállni a víz vonzásának. Egyik szépen labdázik a vízben, a másik állandóan alámerülne a felkavart iszaptól teljesen átlátszatlan közegben. A nagyszülő pedig érzi, hogy haja egyre őszebb lesz. Úgy érzi magát, mint a kezdő sofőr, aki szeretné, ha tíz szeme volna, de az oktatója szerint az is kevés néhány forgalmi szituációban.
***
Élni életveszélyes a pandémia miatt is.
Alapból az a szlogen járja, hogy oltassuk be magunkat.
Elég sok hívet vonzott az ellenvélemény is: Aki beoltatja magát, kísérleti nyúl, aki keserves kínok között fog elpusztulni záros határidőn belül.  
Ma ennek az ellenvéleménynek az ellenvéleményével találtam szembe magamat. Akik nem oltatták be magukat, azzal kell számolniuk, hogy ők a kísérleti alanyok, hiszen az esetleges fertőzésnek és – akár súlyos kimenetelű – következményeinek jól megfigyelhető sokaságát képezik.
Óhatatlanul az a circulus vitiosus jut eszembe, amely a Ludasban jelent meg a múlt században. A képes vicc első képén egy tiszt pálcával bök a falra feltett ábrákra s magyaráz: Rakéta. – Rakétaelhárító rakéta. – Rakétaelhárító rakétát elhárító rakéta. – Rakétaelhárító rakétát elhárító rakétát elhárító rakéta. A következő képen két tagbaszakadt muki jelenik meg kényszerzubbonnyal a kezében, s elviszi a tisztet.    
Élni életveszélyes.
***
Tegnap írtam a mnemotechnikai szörnyszavakról, amelyek viszont összegyűjtik az egy fogalomkörbe tartozó részeket. Emlékeztetőül: aimoszanföv, bétetjú.
Most megtetézem még néhánnyal: A Szovjetunió tagköztársaságait fogja csokorba. A bűvös szó:
AZÖRKATÜKIÜZTABOR
Nevezetesen: Azerbajdzsán, Örményország, Kazahsztán, Türkménia, Kirgizisztán, Üzbegisztán, Tadzsikisztán, Belorusszia, Oroszország. Érdekes hogy csak kilencet, pedig tizenöt volt. Amik kimaradtak: Észt, Grúz, Lett, Litván, Moldova, Ukrán szszk.-k. Mondjuk: GÉMULL.
A keresztes dúrok sorrendjét mutatja 0-tól 7 keresztig emelkedő sorrendben ez a mondat:
Cérna Géza Diót Árul, Ezért Helypénzt FISZet CISZ.
A német variáns G-ről indít: Geh Du Alter Esel, Hole Fische! (Ugye: Eredj, te vén szamár, hozzál halat!)    
A Bés dúrok sorrendje: Feri Bőven Eszik, Asztal Deszkán Gesztenyét.
Érdemes lenne a hasonló céllal készült műszavak egy helyre hordása, hogy aki valamelyiket meg akarja jegyezni-tanulni, megtehesse.
***
Nyár vége ősz közeli idő van. Éjszaka újra ciripelnek a tücskök.

Hatévesen megtanultam a latinbetűket írni, olvasni, kb. nyolcévesen a kottát is írni, olvasni, felsőtagozatban a cirillbetűket, s párhuzamosan felismerni az írott gótbetűs szövegeket.
Mivel a könyvmegállóban nemcsak szövegekkel telt könyvek vannak, hanem olykor egy-egy zenei csemege is, ezekre alkalomadtán lecsapok. A most fellelt kötet a Kulcs a muzsikához c. tankönyv mellé rendelt Énektár 2. c. kötet. Nem számoltam egyesével, de kb. ezer dallamot és dalszöveget gyűjt össze, hogy a tini korosztály alapvető zenei műveltségét alátámassza minőségi muzsikákkal.
Népdalfajtákkal kezd, más népek dalaiból válogat, egyházi énekeket közöl több felekezettől merítve, kánonokat rögzít bőséges számban, műzenei szemelvényeket hoz.
Nos, hozzáláttam a dalokkal való töltekezéshez, és ma be is fejeztem a 290 oldalas zenedarabgyűjtemény olvasását. Mert mint írtam, a kottát olvasni is megtanultam Kodály követői jóvoltából. Nagyon megszerettem a színvonalas zenék és az általam már ismert énekek szövegének felfrissítését kínáló kötetet.
A kiadvány 5. kiadásként 2002-ben jelent meg. Igazi kincsesbánya. Szerkesztői Pécsi Géza és Uzsalyné Pécsi Rita. Alighanem gyengébben muzsikált még a magyar gazdaság annak idején, mert sárguló környezetbarát papírra készült, megjelenését négy szervezet támogatta, mégis kénytelenek voltak a kiadvány anyagát olyannyira sűríteni, hogy az olvashatóság határán mozog sok kottakép. Különösen is a félhangok felismerése nehéz, hiszen a kottafeje elvileg üres karika, szemben a negyedkotta telt kottafejével. Ám ez az alkalmazott technika miatt olykor alig észrevehető.
Mégis örülni kell ennek a széles zenei anyagból merítő összeállításnak, mert a maga nemében egyedülálló és roppant értékes.
Mindenkinek ajánlom a vele való megismerkedést, aki messzetűnő gyermekkorában még találkozott a magyar népdalkinccsel s a klasszikus meg egyéb komolyzenével.      
Sok örömet találhat a feldolgozott anyagban való elmerülésben.
***
Ránézek egy kottaképre. A négy szólam egymás alatt sorakozik. A szólamok kezdőbetűjét sorolja rendre: SATB. Szoprán, alt, tenor, basszus. Olyasmi a betűkép, mint a satöbbi. Mnemotechnikai szó.  
(Akinek ismeretlen ez az idegen szakszó, annak gimnazista koromból emelek ide példát. Megtanultuk, hogy az AIMOSZANFÖV szószörny az életjelenségeket juttatja eszünkbe: Anyagcsere, ingerlékenység, mozgás, szaporodás, fejlődés, öröklékenység, változékonyság. A BÉTETJÚ pedig a Lélek hét ajándékát: bölcsesség, értelem, tudomány, erősség, tanács, jámborság, úrfélelem.) Sok ilyen van, vagy csak volt. Talán már ki is ment a divatból.
Mindent IS tud az okostelefon.   

Szent Istvánkor a hegyi beszéd vége olvastatott fel. „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja… A nép ámult tanításán, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók.” (Mt 7,24 skk.)
Azért érdekes ez a rész, mert általános érvényességén túl saját életünkre is igaz.
- Sose felejtem el, hogy Nagykamaráson láttam azt a gőzmalmot, aminek a mechanikusa, kezelője nagyapám volt. Sajnálom, hogy nem fotóztam le a gépet. Azóta talán már nincs is a helyén.
- Arról a házról sem maradt meg az a fotó, ahol első 10 évemet töltöttem, s amely az egész épületet mutatta. A kelenföldi lakótelep építése miatt elbontották a „cifra villát”. (Albert u. 139.) Sajnálom, hogy nem vigyáztam jobban a fényképre.
- Öröklakásunk a Pók u.-i ltp-en van. Az eredeti 12 tulajdonosból 30 év elteltével immár csak kettő maradt a helyén. Szembeszomszédunk fia, Csabi már régen kirepült, amikor szülei eladták a lakásukat. Egy alkalommal arra kért bennünket, hogy legalább mi ne adjuk el, s hadd jöhessen el néha-néha hozzánk, ha honvágya támadna. Még érdekesebb, hogy francia unokánk is ragaszkodik hozzá, el ne adjuk azt a lakást, ahol gyerekkorának nyarait töltötte, s ahová ő haza-hazajár. Komolyan felvetődött a  kintiekben, hogy megveszik tőlünk, ha mi kisebbe akarunk menni, vagy bárhová.
Tamási Áront idézem: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Van hát e világi hazánk, és van Isten országa, ami maga a sziklára épített ház.
***
Egy másik téma is foglalkoztat. Jelenleg 11 unokánk van. Nemrég olvastam, hogy a gyerekek képességei kibontakoztatásában valamiért a szülők közül az apák szerepe a meghatározóbb. Esetünkben – ha felmenőmet nem számítom, négy apáról lehet szó. Saját magamról, akinek valamiféle hatása lett a gyerekeire, valamint unokáim estében még három apáról, akik szerepe meghatározóan fontos unokáink jövőjét tekintve.
Talán az olvasottak miatt is reagáltam egy posztra az ide másolt kommentemmel: „fontosnak vélem a szülők pozitív magatartását az utódok kreativitásra nevelésében.
Mire gondolok?
A gyerekek alkotókedvét támogatni kell, s biztatni őket tehetségük kibontakoztatására. Túlzásokba nem kell esni, csak a tényleges teljesítményeket elismerni, de ezek létrehozására serkenteni kell őket. A nem konformisták között sok az eredeti alkotó. Filmesekről hallottam, hogy a szerepre kiválasztott gyerekek egyik feladata a felvételiztető fenéken billentése volt. Aki nem merte megtenni, már ki is esett a rostán.”
Ehhez csak annyit fűznék még, hogy ha egy gyerek nem a tehetsége mentén kupálódik, az nem hoz számára kirobbanó sikert. Csak átlagos énekes lehet, aki nem termett szólóéneklésre. Ha látod a gyerekeden, hogy nem ambicionálja azt, amire képzést kap, érdemes időben váltani, s rátalálni a tehetségéhez kapcsolható területre. Lehet egy gyerek filozofikus, csinálós, kísérletező, társaságra nyitott, zárkózott, grafomániás, rajztehetséggel megáldott, s ki tudja, még miféle. A szülő éber szeme észreveszi ezeket, s ha nem, a pályaválasztási tanácsadó rutinja.
Azért fontos ez, mert csupán egy életünk van. 

ugyanis az utolsó kötetében nagyon sok, nekem tetsző grafika található, amelyeket szeretnék megmutatni. Mint írtam már, szövegeiben még magához képest is igen sok az ismétlődés. Ez korából következhet, de sajnálom, hogy nem akadt lektor, aki meghúzta volna a vaskos kötetet. A kevesebb több lett volna ebben az esetben.  Most idézek még búcsúzóul néhány mondatot PP-től:
- Üdvözöl volt diáktársam. Ígéri, hogy meglátogat. Be kár! Mert húszéves kori arca maradt meg bennem. Egy találkozás szétrombolhatja a valamikori fiatalságát, s lesz belőle, mint magam is, 80-as aggastyán. Az osztálytalálkozók velejárója. Aki tart a felismeréstől, tartózkodjon a találkozóktól.
- Tegnap még fiatalok voltunk, s ma már bottal botorkálunk. Holott szívesebben hajtanánk vele a Cerberus kutyáját. A botorkálásból nagyon ritkán van felállás.
- Miért nem élünk idő nélkül, mint az állatok? Megelégedve az este szépségével és a hajnalpír ragyogásával? Miért akarunk mindennek a végére járni? A vég sejtése nélkül talán boldogabbak, de szerencsétlenebbek lehetnénk? Költői kérdések. Mivel pap, meg nem fogalmazott válasza egyértelmű.
- Az embert az ötvenes évek elején könnyen amerikai ágensnek titulálták. Az áldozatokat azonos elbánásmóddal intézték el. A kínzásoknak csak a beismeréssel szakadt vége. Az ütés, verés, erőszak, pszichológiai ráhatások a tárgyalótermen kívül használtattak. Nincs mit hozzátenni. Így volt.
- Az ember kisajátít egy helyet, kertecskét villával… ide húzódik vissza s éli meg szúnyognál és muslicánál rövidebb szerelmi életét. De a 80-100 év végére megelégszik egy koporsónyi hellyel, esetleg urnával. Az elhalkulás nem megy magától. Meg kell csinálni.
- Az önző jóleső biztatása: mozdulj már betegágyadból, megígérted, hogy portrét festesz rólam. A nyugdíjasokat többnyire az unokákkal való foglalkozás élteti, vagy más hobbi.
- A fegyvergyáros és mérnökei, akik lelkiismeret-furdalás nélkül gyűrik zsebre dollárjaikat, így riposztoznak. Ha becsuknánk a gyárak kapuit, millió munkás kenyértelenedne el. A hadiipar jár élen a technikai fejlődésben. Kár, hogy így van. A fegyver csak gyilkolásra szolgál. Ördögi találmány mind. Én nem gyártanék. A pápa is óva int a fegyvergyártástól mindenkit.
- Mind vétkezünk, csak másként, mint az általunk vádlottak. Ez igaz. Mégis pletykálkodunk, rágalmazunk, mások hibáit a hátuk mögött kibeszéljük. Így ártunk neki, mert nem tud védekezni. 
- Minden bolygó más. Az űrkutatás nyilvánvalóvá tette. Isten ezeket is a maguk változatosságában működteti.
- A jövő buzdítók nélkül el nem indulhat. A jóra serkentés alapvető szülői kötelesség.
- Hazatértemkor…szabad volt az út a kalocsai nővérek otthona felé. Végezetül hadd említsem ide a velük kapcsolatban, hogy legelső kellemetlen találkozásom az óvodában zajlott le. Mindegy, hogy miért, az első tíz perc után nem engedtek ki az udvarra, helyette a sarokba állítottak. E női renddel való találkozás mintegy keretbe foglalja hosszas életét.
***
Eddig szólt könyve. Most végső konklúzióként ide írok néhány sort:
Prokop sok igaz meglátását rögzítette papírra.  Örömmel elfogadtam őket.
Sok kritikát is gyakorolt. Egyesekkel azonosultam, másokkal nem.
Leírt jelenségeket, melyek egy részéről kiderült, hogy tévedés. Festő, maradj a palettánál.
Igen sokszor ismételte magát. Utóbb már egy könyvön belül is. Kár. (lektorálás)
Az általa kritikával szemlélt személyek egy részét személyesen ismertem. Ezért a bírálatokat nem mindig fogadtam el eltérő aspektusunk miatt. Férfi betegség az önmagát tévedhetetlennek tartó mentalitás?
Nagy érdeklődéssel olvastam PP élete utolsó szakaszáról szóló beszámolóját. Szeretem, ha valaki elém éli a várható folytatást.
Van, amit követendőnek, van, amit elutasíthatónak ítélek. 
Mindent egybe véve is azt vélem, hogy gazdag életművet hagyott ránk ez a pap - festő - író ember.
Nyugodjék békében!

Benne vagyok abban a korban, amikor mások már sűrűn díjazottak, akikről megemlékezések készülnek, akik részére ünnepi kötetet szerkesztenek, akik talán nem is igénylik ezeket a törekvéseket. A csillogásba is bele lehet fáradni. Tehát közismert kortársaim kerek évfordulójára felkérnek egy-egy emlékezés megírására. Eddig öt felkérést kaptam, közülük négy elkészült, legalábbis részemről.
Érdekes érzés lehet az ünnepeltekben szembesülve a régmúltra emlékezők írásait olvasgatva. Viszont a korosodással párhuzamosan egyre fárasztóbb lehet a gratulációk fogadása s ünnepségek szervezése.
***
Testvéri találkozó volt tegnap. Ami megragadott. I. imádkozik a beoltottakért. Sokan imádkozhatnak azokért, akik nincsenek beoltva.
Egy falvédőszöveg különös megidézése jutott eszembe, amin egykor anyánk mulatott. Öccse nem kifújva a levegőt, hanem belélegezve hörögte falvédőjük szövegét: Pompás uzsonna az asztalon.
Meglehet, azért jutott eszembe ez a különös szamárkodás, mert az asztalon csakugyan pompás uzsonna várt bennünket, természetesen falvédőszöveg nélkül.
A trakta még ugyanolyan bőséges, mint valaha, de fogyasztásunk mértéke csökken. Nincs már szükségünk kalóriadús ételekre, italokra.
Szerencsére a meleg is alábbhagyott, s kifejezetten kellemes szél szellőztette át a fővárost. Sokan mászkáltak az utcákon, immár nem kellett a párakapukat működtetni.
***
Hazafelé jövet meg-megálltam, mert nem álltam meg, hogy ne készítsek fotókat a régi és az új épületekről. Most mondjam azt, hogy a régiek a szebbek, mert arcuk van, mert lelkük van, mert karakterük van. Az újak arctalanok, jellegtelenek, bárhol a világon tömegesen láthatók, üveg hátán üveg- és acél hátán acélszerkezetek, s ahol erre lehetőség adódik, ott egyre magasabb szögletes tornyok meredeznek az égre. 
Ha nem is szépségükért, hanem dokumentálás céljából elkövettem néhány kattintást.
 
  

Amikor alkalmi felkérésre másnak írok, úgy érzem, eleget tettem a napi poszt megírásának.
Pedig nem.
Aztán törhetem a fejemet azon, hogy akkor hogy legyen. Előfordul ugyan, hogy napokig semmi, de annak alapos oka van: kórház, nyaralás egyéb. Ilyenkor huzamosabb szünet következik be. Ezeket nem szoktam előre beharangozni.
Tegnap unokáztunk.
Alig indultunk el autóval, zuhogni kezdett az eső. Aztán útközben a felhők vonulgatásához igazodva hol szemergett, hol sűrű cseppekben esett. Mindenesetre épségben megérkeztünk, s hogy a fiatalok elmehessenek szaniter áruk beszerzésére a még fiatalabbakkal szórakoztunk. Közben azonban szert tettünk arra is, hogy körülnézzünk a kertben. Sok almát levert a kitartó és ismétlődő esőzés. Még lének kicentrifugázhatók az almák – gondolom. Érik a szőlő is, de még nem érett. A naspolya is ígéretesnek mutatkozik. A paradicsom, a padlizsán és a japán fajtájú sütőtök is szépen fejlődik. A diócsemete két termést hozott. Ennyi is szép tőle.
Hazajőve a zárt lakásba a korábbi idők fülledtsége fogadott. Nosza, kereszthuzattal véget vetettünk a beszorult áporodott melegségnek. Jó hatású tud lenni a szél. Sokkal többet tud, mint egy rakás ventilátor.
Francia unokánk (M) szorgalmasan jár az intenzív nyelvoktatásra. Már képes megszólalni, és rövid mondatokba foglalni, amit értésünkre kíván adni. A magyar párbeszéd közöttünk egyre jobban alakul. Alkalmas az információcserére.
Érdekes ember M.
Kifejezetten igényes a szépre. Legyen az épület, ruhanemű, akármi.
Tegnap újra készítettem fényképeket.
Kell az utánpótlás, mert a balatoni sorozatokból lassan kifogyok, s akkor mit osztok meg? A gyerekportrékat semmiesetre sem. Nem olyan időket élünk, amikor ezt nyugodt szívvel megtehetném.
„Nem úgy van most, mint vót régen, más ez a nap fenn az égen.  Más ez a nap, más ez a hóóód, más szeretőm, nem az, ki vót” – mondja az ének, én meg dúdolom.