Mickey webnaplója

Ma kivonultam barlangunkból. Muszáj volt, hiszen egyik osztálytársamat temettük a Szent Gellért-templom urnatemetőjében. Komfortos mód utaztam a szintén osztálytárs SchJ kocsijában, az alsó rakparton entlang. Láttam, amit láttam, szép sűrű köd volt. Ködben úszott a Duna, ködből bontakozott ki a Margit-híd, a Parlament, a Lánchíd, usw. Bennem felködlött, hogy elő kellene kapnom a mobilomat, s az anyósülésről kattogtatni a ködös Dunára, a még ködösebb Pestre. De nem volt hozzá kellő bátorság bennem. Hiszen hallgattuk egymást, és ebben zavart volna meg a fotós közjáték. Annyit meg nem ért volna meg. Képzeljétek el a fotóka. Alig látni rajtuk valamit. A hidak, a parlament sziluettjét. Na. Lám, feledhető a látvány. Világos és sötétebb szürkék váltakozása és kész.
A még életben lévő gimis társaimból sokan jelen voltunk. Kiről lehet tudni, hogy halálos beteg, kiről nem. Az idő ellenünk dolgozik.  
Egyebekben csendes ez a nap. Ahogy tegnap megírtam: Mikor éppen senki sem látogat, kettesben kummogunk.
A karácsonyi dekor leszedve, elpakolva, a tegnapelőtti ebédfoszlányok megéve, a tegnapiak egy része is, a kapott pogácsák elpusztítva, az agapéról megmaradt kenyerek is szinte elfogytak, lehet készleteinket feltölteni.
***
A helyzet itten politikailag változatlan. A jobbos Fasang J. (Düsseldsorf) elemzése szerint az OV-kormány messze a legjobb Európában, a gazdasági feljövőben, az utóbbi évszázad legsikeresebb kabinetje uralg.
A lib.koal. szerint tűrhetetlen a nyomor, nem fejlődött itt semmi, romokban az ország, komisz a pökhendi kormány, ha kell erőszakkal is el kell távolítani őket („demokratikus” koalíció?).
Unom, unom, unom.
Mindenkinek van szeme, nézzen körül.
Mindenkinek van tehetsége, változtasson az értékek mentén.
És főleg fogja be a száját. Nem mondani kell, hanem csinálni.
Nem érdekelnek a simliskedések.
Nem érdekel, hogy jobbról vagy balról szedik össze a szemetet,
nem érdekel, hogy jobbról vagy balról büntetik a sittel szemetelőket,
nem érdekel, hogy a jobb vagy a bal fejleszti a kórházakat,
nem érdekel, hogy a jobb vagy a bal épít élhető házakat,
ámbár életem évtizedeinek a tapasztalatai segítenek az eligazodásban az ilyenekről és az olyanokról.
Tessék bizonyítani.
Minden felől örömmel veszem az építést,
az értékek felmutatását,
a humánumot,
a hazaszeretetet.
A politikai marakodásról ismételten az angol film jut eszembe. A felek verik a nyálukat, hogy kié a sziget, amely tűzhányó lévén a tárgyalással egy időben elsüllyed az óceánban.

Ahogy a longitudinális (pl. hang)-hullámok ritkulásból és sűrűsödésből állnak, ugyanez zajlik azon az egyirányú utcán is, amelyet időnek, életnek szoktak nevezni.
Hol kettesben kummogunk, hol hirtelen összejövünk, s program programot követ, esemény eseményt, tervek terveket.
Most a hétközi ritkulást hét végi sűrűsödés követte. A „kettecsként”-et felváltotta a többecsként. Tegnap reggel már látszottak a sűrűsödére utaló jelek. A bevásárlóközpontból két szatyor helyett hárommal megrakodva érkeztünk haza, és még volt egy negyedik csomagunk is.
Próbálok a lényegre összpontosítani.
Bl. unoka a piaristákhoz jött Pestre énekelni az énekkarosokkal. Ők külön busszal érkeztek, külön programban vettek részt, s külön busszal is tértek haza vasárnap. Anyja, Zs, és Bl. húga, A. eljöttek hozzánk rokonlátogatni, de meg meghallgatni Bl.-ék előadását (egyik Mozart-mise).
P.csabáról érkeztek a többiek. Ebédkor kilencen voltunk, majd a felnőttek el. Aztán ugyanők vissza, de Zs. el. A. nem akart vele menni, viszont így T. nem tudott velem tartani anyánk 20. évfordulós gyászmiséjére. Ott aztán a másik rokonságból jelentek meg rajtam kívül heten, s felmentünk egy beszélgetésre I. hez. Míg mi ott, itthonra megérkezett M. és E. s hazavitték a három unokát. Majd megérkezett Zs. is, és én is.             
Én beszámoltam róla, hogy az amerikai ág B.Bogláron talált egy szállóhelyet augusztusra, ahol ey szűk hetet töltenének ők kb. tízen, s szívesen látnák mindazokat, akik hajlandók abban az időben ott balatonozni. Vannak érdeklődők, és vannak, akik már otthon szeretnek csak aludni. Mindenesetre aug. 15-re tervezve van egy közös születésnapozás valahol az óbudai Szőlő utcában.
Ma agapét készítettünk elő. Családilag megoldottuk a rákészülést, és lezajlott az esemény is. Nem voltak se sokan, se kevesen. Viszont akik ott voltak, jól érezték magukat. Az idő meg ezúttal is ellenünk dolgozott, mivel Zs.ék a kora délutáni vonatra vettek jegyet, igyekezni kellett az ebéddel.
Sikerült.
Most ők el, a többiek még itt, négyen, várják az ötödiket, a papát, aki hazaszállítja majd őket.
A nap híre mégsem ez.
Ivan, a medjugorjei látnok imát kér, mert olyan üzenetet kapott, hogy a küszöbön egy háború, amely világméretűvé akar lenni.
Szeretném, ha nem lenne igaza annak ellenére, hogy késes fiatal férfiak fel- és bevonulása a kontinensre meglehetősen intenzív és folyamatos, és elég izgalomra ad okot, továbbá a Közel-Kelet térsége is úgy viselkedik, mint egy kitörés előtt álló vulkán. A különbség az, hogy ezt a kitörést érdekcsoportok vezérlik, gerjesztik.
Nap, mint nap imádkozom, hogy „az ellent törje meg kezed, testünket hogy ne rontsa meg”. Továbbá, hogy „ez új esztendőben, új szívekkel, dicsérjük Jézust énekekkel. Pl. ezzel az énekkel: „hogy ez új esztendőben, minden ügyeinkben lehessünk Jézus drága kedvében”.
Ám ma szó esett róla, hogy ketten, osztálytársak megyünk holnap egy harmadik társunk temetésére, továbbá kaptam a hírt, hogy két további osztálytársunk haldoklik.
Nem vágyom hasonló hírekre. Most tartunk ott, hogy gimis osztályunkból kilencen elhunytak és az említett kettő halálán van.
És aztán hogyan tovább?   
***                  
Ma kidobjuk a karácsonyfát. Én dobom le az ablaknál, lent álló fiunk jelére. Nehogy valamiben kárt tegyen.
***
Az első bi.-i  Eucharisztikus Kongresszus 1938-ban volt, sok ezer hitvallóval, 200 000 áldozóval. Ugyancsak a harmincas években kapta látomásait Faustyna Kowalska az irgalmas Jézusról. 1939-ben kitört a világháború.
Úgy rácsodálkoztam: Hogy is lehet, hogy ezeket a szépséges eseményeket olyan gyalázatosak követik.
A második bp.-i  Eucharisztikus Kongresszus idén lesz. Óhatatlanul felrémlik bennem az előzőre emlékezés. 

Folytatom Vásáry Tamás szélesen hömpölygő Üzenetét, s próbálok rokon gondolatokat felfedezni, esetleg hasonló élmények, tapasztalatok nyomára bukkanni.
A neves emberek körében óriási a féltékenység, s ez alól kevés a kivétel. Mivel egy porondon mérik meg erejüket valamennyien, s művészetükből szeretnének megélni, sőt mi több versenyeket is megnyerni, kénytelenek az utóbbiak miatt nagyon precízen interpretálni a műveket, a művésziesség miatt viszont el kellene szabadulniuk a holt kottától. E kettő között őrlődnek.
Ráadásul a felfogásbeli különbözőségek miatt is állandó a súrlódási felület közöttük. Ez alól a többnyire a legnagyobbak se kivételek. VT Fischer Annie-ról jegyzi meg, hogy társalogni vele csak azt követően lehetett, hogy egyetértettek vele abban, hogy mindenkinél jobb, nagyobb művész. Más zongoristákkal való találkozáskor is általában inkább néhány lehűtő kritikát kapnak a művészek – talán kölcsönösen is. Minden egyéb üdítő kivétel.
Egy ilyen üdítő kivételt nevesít Vásáry. Mint írja, »meghívom Glenn Gouldot is, mint Horowitzot a Carnegie Hall-i Hammerklavier és Goldberg-variációs estemre. Ő sem jön el, mint Horowitz. De a következő évben a Carnegie-koncertem után másnap reggelinél a Buckingham Hotelben csörög a telefon: „Glenn Gould vagyok. Nem tudtam, hogy este játszol, de nem is tudtam volna elmenni. Viszont meghallgattam legújabb lemezedet, és azért hívlak, most, mert nagyon tetszik.”
Kaphat-e jólesőbb virágcsokrot valaki, mint olyantól, aki nem szokott virágcsokrot küldeni? – teszi fel a szónoki kérdést Vásáry Tamás.
Ez az igazság nemcsak a nagyokra igaz, hanem a társadalmi szövetek sűrűjében megbújó alkotókra is. Ilyenek a bloggerek is, ilyen vagyok magam is. Úgy szoktam fogalmazni, hogy igen magányos műfaj a miénk: ülünk a gép előtt, s olykor kotlunk valamit, amely jobbára visszhang nélkül marad. Lövés a sötétbe. Olyasmi, mint a rádióadás. Vagy hallgatja valaki, vagy nem. Vagy hat rá, amit olvasott/hallott, vagy nem. Vagy betelefonál, vagy nem.
Ezért számít kivételesnek egy-egy hangoztatott vélemény. Pláne, ha pozitív. Azért olyan is van. A legutóbbiból kiveszek egy kis jellemző mintát: „Köszönöm szépen a barátságát… gratulálok a munkájához. Sz.T.”
Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem esett jól.
Ez a megjegyzés már nem az első volt, s mivel ritka, nagyon is számon tartom a többivel együtt, mert erőt ad ahhoz, hogy tovább szőjem a folytonos irányváltoztatást felmutató blogszövetemet.  

VD írja. Új személyi igazolványért. Az előadó kérdi, élete végéig? Igen. Pechükre. Nem tudják, hogy örök életem van.
Az én személyim lejár száztizenkilenc éves koromban. Nem baj, majd odaát meghosszabbítják.
Egyik osztálytársam temetése hétfőn lesz a Szent Gellért-templomban.
Mama gyászmiséje szombaton. Már húsz éve, hogy elment.
***
Ma befejeztem Vásáry Üzenet c. munkája 3. kötetét. Ebben a kötetben írja meg apuka, majd anyuka halálát. Sokat szenvedett társaságuktól hamis, gyermekes kötődése miatt. Várom, hogy ezek alól való felszabadulása mit hoz életébe (4. kötet).
Egyik törekvése folyamatosan meghiúsul, az együtt zenélés Karajannal. Egy másik viszont hűséges kutyaként tapad rá: az ezoterikus elképzelések sűrűje. Zavaros eszmék hirdetőivel áll kapcsolatban, s minduntalan saját előző életére apellál, teljesen fölöslegesen. A dejà vu-érzés nem valóság, valójában csak érzés.
Tetszenek azok a leírásai, amelyekben egy-egy társadalmi réteget mutat be. Hol királyokkal étkezik, értekezik, hol lepusztult falusi öregekkel társalog. Tájleírásai is érzékletesek.
Alig lehet letenni a könyvet, mert akkora fantáziával és szókincs birtokában van megírva. És alig várom, hogy letehessem az aktuális kötetet, mert só-nehezek. Éppen elég őket huzamosan kézben tartani.
Két hiányosságából az egyik, hogy a borítóján kívül egyetlen fotót sem tartalmaz. A másik, hogy minden kötet megért volna egy-egy CD-t, amely célszerű válogatás lenne a DGG-vel felvett lemezek anyagából, rádió- és tévé-szerepléseiről, zongorajátékának megcsillogtatásával, a zenéről szóló előadássorozatából vett részletekkel, karmesteri tevékenységéről.
Persze így is éppen eleget tudunk meg a szerzőről.
Segítségünkre lehet komfort-érzetünk kielégítésében a Google-kereső és a youtube.  
Ami ezeken nincs rajta, az nincs is.

Belgiumi szokás, hogy a templomból lehet év elején megáldott matricát vételezni, amelynek szövege a lakásáldásé. Az öntapadós csíkon a szokásos jelölés látható. Idén:
20*C+M+B+20
Christus Mansionem Benedicat (Krisztus áldja meg e házat!) magyarul
Christus Megáldd Bérleményünket! (Bungallónkat, Bunginkat, Barlangunkat…, amit tetszik akarni)
Lehet, hogy sokan vinnének belőle haza. Miként szentelt vizet is sokan szoktak hazavinni.
***
VD írja: „A napi politikai diskurzusok 87,6 százaléka sopánkodás. Mulatságos.” Neki az, mert nem hallgatja őket. Lehet, hogy nekem is mulatságos lesz? Igaz is, minek hallgatni azt naponta, hogy nyiff-nyaff-nyiff-nyaff? Inkább arccal a nap felé, amiként Prohászka ajánlja. Egyébként is itt ma az átlagpolgár fényűzőbben él, mint 200 éve a királyok zöme. Akkó meg?

***
Böjte Csaba emlegeti, hogy öregapja egy birkát nyomott a kezébe azzal, hogy unokám, öld le a birkát. Nem tudom, hogy megtette-e, mindenesetre a felszólítás didaktikája hatásos. Ahhoz, hogy húst együnk, valakinek le kell ölni a marhát, levágni a malacot, megnyúzni a nyulat, kettévágni a halat megfosztva fejétől, le kell nyakazni a csirkét, leölni a fiatal bocit, mert ugye a borjúmájas az igazi. Megesszük a pipi húsát, s a disznó minden porcikáját, a disznó mindenét. A disznó mindenit!!! Ez rendben is van így.
Én egyszer vágtam nagyobb szárnyast, talán pulyka volt, vagy testes liba?
Régen volt.
Ketten ügyködtünk rajta, tini korunkban barátommal. Egyikünk lefogta, másikunk elválasztotta a fejét a testétől, tán kisbaltával. Többször végeztem élő hallal, szükség szerint. Az élőlánc működik, benne az ember is. Muszáj ölni, mert másképp ehetetlen a hús.
***
Olvasás közben megakad a szemem ezen a szón: megismételhetetlenségében.
Czakó Gábor nyomán gyök után kutakodom.
Így jutok az ismét szóhoz, ami igazából összetétel: is+még,
Ebből áll össze eggyé: ismég, ismét. Rendben van, az ismét az újra szó szinonimája.
Ebből képzett ige: ismét-el
ebből a befejezettségre utaló igekötővel: meg-ismétel. Meg, azaz mög(é) – utal a múltra
ebből hatóigévé lesz: megismétel-het
ebből a fosztóképző segítségével tagadja az ismétlést: megismételhet-(e)tlen (az e csak kötőhang)
ebből képez elvont főnevet: megismételhetetlen-ség
ebből birtokosjelzővel élve: megismételhetetlenség-e
ebből (képes)helyhatározó ragot kapva megismételhetetlenségé-ben szó lesz.
Ha jól számolom elöl és hátul összesen hét toldalékot kapott az ismét szócska.
Mi tagadás, nem könnyíti meg a magyarul tanulni kívánók dolgát a magyar szóragasztó jellege.
Olykor a magyarokét is próbára teszi egy-egy szó. Minap szembesültem a következővel: szereteteteket. Arra gondoltam, ha nekem kell felolvasni, leszámolom magamban, hogy három „et” követi egymást, majd még egy külön. Ez se könnyű szó.
Szeretetem mégis ezé a nyelvé. Egyszer megírtam, hogy a forgóajtó is tud magyarul. Fiatalkoromban a Dagály-strand forgóajtajának a racsnija ezt raccsolta:
Szeretetete te te   te   t e t     et…

Néhány napja azon kaptam magamat, hogy lassan olvasónaplóvá fajul a blogom. Némileg fanyalogva be kell látnom, hogy mostanság kissé az is, de mi is lehetne, amikor annyit olvasok. Itt pl. a Vásáry-könyv. Nem tudnak elszakadni az ezoterizmustól. Ezt írja: Dinához megyünk. „A látható és láthatatlan szentek, bódhiszattvák, avatárok, Buddha, Krisztus, Lao-ce vagy Jung, Einstein itt diblábolnak. Beléjük botlunk, könyveik, szobraik, képeik vagy csak egy-egy üres, de felvirágozott karosszék formájában. Keleti füstölők illata vegyül… Róluk is a mesebeli legény jut eszembe, aki talál egy hatalmas aranyrögöt, amit folyvást ócskább minőségekre cserél, meggyőzve magát a csere értékességéről, s végül egy malomkövet cipel magával, amit aztán kútba dob.
Ez az ember világhírű zenész és folyamatosan boldogtalan. Az önbizalma nulla. Legalábbis eddig.    
Itt abba is hagyom a történetének ismertetését. Inkább egy pozitív sztorit népszerűsítek, amire tegnap akadtam a FB-on.
„Na ez most itt a reklám helye lesz konkrétan. Megyek a Balatonra, kihajtok az autópályáról, előttem egy fehér kisteherautó. Haladunk szépen, feltűnik a felirat a hátulján: ABLAKOSEMBER. Vicces - gondolom. A felirat szerint Szentendrén, Budapesten és Balatonlellén működnek.
Aztán eszembe jut az én elromlott erkélyajtóm, aminek a megjavítására szeptember óta hiába várom a gyártó szerelőjét. Fotózzuk le a furgont. S lőn. Majd felhívom, gondolom, hátha vállal javítást... És miért ne hívnám fel most rögtön? Nyugi, van kihangosítóm. Hívom, kérdezem, ön az ABLAKOSEMBER?
Igen, mondja.
Király. Itt vagyok maga mögött, és van egy, sőt két rosszalkodó erkélyajtóm... esetleg vállal javítást?
Maga a hondás? - kérdezi.
Ühüm...
Előzzön meg, és vezessen oda.
Uhh, szuper! Előzöm, integetünk, közben vonalban vagyunk...
Nem biztos, hogy meg tudom most rögtön javítani, mert lehet, hogy kell alkatrész, de akkor majd megjavítom a jövő hétvégén.
Jól hangzik. Két perc és ott vagyunk a házban. Nézi az ajtót, azt mondja
egy perc, visszajön egy eszközzel, matat egy percig, az ajtó kész. Hurrá. A másik további 1 perc. Boldog vagyok. Mennyi lesz?
Semennyi - mondja, és már indul is.
De fogadjon el mégis valamennyit, ez így nem oké. És nem fogadja el a felé nyújtott bankjegyet. Jó, akkor csinálok magának egy kis reklámot a facebook-on, mondom, nevet,
ez még jobb is lesz.
Hát így… ”
***
Még megjegyzem, hogy Ausztrália-szerte megtiltanám a gyufa használatát, mert néhány barom képes lángba borítani az egész földrészt. Mondanám, hogy az ilyeneket egy külön szigetre... De hát Ausztrália éppen egy jó nagy külön sziget.
Európában pedig a kések utcára vitelét tiltanám be, mert rendre ott vágják egymásba az emberek, hadd ne mondjam, kik, és mit üvöltenek közben. Kést csak akik hentesek, vagy késvásárlók bolttól hazáig számla megőrzése mellett hordhatnának magukkal.
Miért csak velünk dobatják el a svájci bicskánkat a repülőtereken?  

BG-nál olvasok egy lengyel származású filozófusról, aki megállapítja, hogy a „retorika eredményezheti »a lelkek összekapcsolódását«, vagyis azt az állapotot, amikor egymásra figyelünk, meghallgatjuk egymást, elolvassuk egy másik ember könyvét.” 
Magam számos ember könyvét elolvastam, kiváltképpen is sokat az utolsó években. Próbáltam is összekapcsolódni a lelkekkel, ám ez nem mindig sikerült. Nem is sikerülhetett, mert empátiám csak egy racionális határig a könyvek hőseié, s többnyire van egy pont, ahol, bár figyelemmel kísérem sorsukat, magam kiszállok a sorsukért való aggódásból. Nem is próbálom megérteni a „hősök” tetteit, csak a fejemet csóválom, hogy mikre képesek mások. Ilyenkor is előfordul, hogy tovább olvasom az aktuális kötetet, mert azt remélem, hogy megrázzák a fejüket azok a szereplők, akikkel messze nem tudok egyetérteni.
Ilyen felemás érzésekkel folytatom a négy hatalmas kötetnyi kásahegyen való átvergődésemet, amit Vásáry T. állított elő hatalmas képzelőerővel, hatalmas szókinccsel megírt önéletírásában. Azt a fajta torz gyermekkort, kötődést, amit megélt, és amitől felnőtt korában is sokáig nem tudott szabadulni, alig-alig tudom ép ésszel felfogni. Miféle érzelmi rabszolgasors volt az övé! Milyen elnyomottság a környezetéé! Nem értem kitartását, azokat a törekvéseket, amelyeket végigcsinál feleségével szabadulása érdekében.  
Felsorolni is sok.
Megpróbál elmenni anyagi erejének a végső határáig, hogy kielégítse rátapadt, minden anyagi támogatást is kevesellő szüleit. – Különköltözik tőlük. – Új házat vesz nekik. – Pszichológus segítségét kéri. – Pszichiáter segítségét kéri. Nem teszi meg, amit a terápia előír. – Más pszichiáterhez fordul feleségével. Annak a terápiája is csak alig hatásos. – Fülöp-Szigetek-i csodadoktorhoz folyamodnak, akik „asztrál testükben” matatnak puszta kézzel. – Részt vesznek a fekete mágia szellemidézésein, ahol bejelentkezik a „Black Lord”. (Ettől aztán megrémülnek, és Bach Máté-passiójához menekülnek, hogy felejtsék a szörnyű élményt.)
– Utóbb egy tibeti mágiával foglalkozó zenészhez fordulnak, aki ígéri, hogy helyrerántja VT-ék csakráit. Lelki alkímáival foglalkozik ugyanis. No hiszen... 
Egyszer már összehasonlítottam a két neves ember sorstörténetét, a napfényes, mindig pozitívan gondolkodó Bud Spencerét és Vásáry Tamásét, aki részletesen beszámol életének minden nyomorúságáról. Élete egyáltalán nem napfényes. Kettejük párhuzamos története jól mutatja, hogy nem célszerű az árnyéknál leragadni, hanem ellenkezőleg, a napfényre érdemes menekülni, mert a nap éltet, az árnyék nem.
Más hasonlat is felmerül bennem az Üzenet c. könyv olvasása kapcsán. Emlékezetem szerint Molnár Ferenc ír egy érdekes szituációról. Adva egy zimankós sűrű hóeséses nap. Történik a régi időkben az Andrássy úton. A járdán egy szegényes öltözetű ember irigykedik az operaénekesre, aki bezzeg rendes szokása szerint hintófélében vágtat az Operához, ahol szerepelnie kell. Csakhogy nem látja a szegény ember, hogy kiszakadt a batár alja, s az énekes nem üldögél a hintóban, hanem kétségbeesetten kapaszkodva rohan az életéért, s próbál a lovakkal versenyben maradni.
Mi, olvasók vagyunk a novella szegényemberei, akik csak a batárt látjuk mindaddig, ameddig a benne lévő fel nem tárja, hogy valójában élet-halál harcát vívja látszólag pazar körülmények között.
S csak csóváljuk a fejünket ilyesmiket morogva v bajuszuk alatt: ó, te szegény, ó, te szegény…

A FülesBagoly e havi számában vannak jó viccek is. Ezekből mazsolázok ezen a derűs reggelen.
A főnök odaszól a titkárnőjének:
- Főzzön nekem egy jó erős kávét.
- Nincs kávém.
- Nem baj, akkor gőzölje fel a tegnapit!
- Gőzöm sincs!
Ennek a viccnek én az anális változatát ismertem.
A nagykereskedőt felkeresi egyik kuncsaftja, aki gombot szeretne vásárolni. Valamiért a skandináv ipart favorizálja, ezért a tárgyalás során megkérdezi:
- Mondja kérem, van magának számomra svéd gyártású gombja?
- Sajnos, jelenleg nincs svéd gombom.
- Nos, akkor volna netán finn gombja eladó?
- Finngomb sincs.
***
A férfi bemegy az irodába, és a főnöknőt keresi.
Milyen ügyben keresi? – kérdi a titkárnő.
- Van egy számlám…
- Ó, sajnos a főnök úr tegnap vidékre utazott!
- …amit most szeretnék kifizetni neki.
- De szerencsére ma reggel visszaérkezett – így a titkárnő.
*** 
… Ne etesd a gyerekedet az asztal alatt, mert alultáplált lesz – hangzik a jó tanács.
***
Minden sikeres nő mögött ott áll egy…
… egy nagy rakás mosatlan ruha.
***
Mit mondanak a szakácsnők, ha meglátnak egy kupac krumplit?
- Na, akkor pucoljunk!
***
A ritka könyvek gyűjtője összefut egy férfivel, aki elmondja neki, hogy épp most dobott ki egy régi, szakadt Bibliát, ami ősidők óta ott porosodott a padlásán.
- Valami Guten… vagy kicsoda nyomtatta.
- Csak nem Gutenberg? – kérdi a könyvgyűjtő elképedve. – Ember, hisz akkor a legritkább könyvek egyikét dobta a szemétbe! Egy ilyen Bibliát a minap árvereztek el 8 millió dollárért!
- Na, hát az enyém egy centet se ért volna – mondja az ember. – Valami Luther Márton ugyanis összefirkálta az elejét.

Biztos, hogy nem az, de az is igaz, hogy újabban hajlok az éppen olvasott anyagok megidézésére, ha valamiért megtetszenek. Így szoktam – mostanában elég gyakran – citálni általam olvasott kötetekből. De többnyire kommentálom is, hogy mit miért idézek meg.
Talán nem meglepő, hogy most is ezt teszem, merthogy éppen jelen bejegyzésemet akarom hitelesíteni vele.  Újra Vásáryt idézem meg (alig tudom megszokni, hogy önmagáról egyes szám harmadik személyben ír).
„[Bár a ráadásszámok játszása alkalmával] élvezte a sikert és a hatalmat, amit a hangszertudása adott kezébe, és mindenekelőtt azt, hogy úgy tudott játszani, ahogy valójában tudott. Megszállta az inspiráció, és olyan teljesítményre volt képes, amelyet a hangverseny alatt megbénított a félelem. Ezt mind nem felejtette el, amikor mégis úgy látta maga mögött és maga előtt a zongoristapályát, mint valami állandóan megismétlődő kálváriát, ahol neki a csöppnyi megdicsőülésért egész életét a keresztfán kell töltenie. [Ezzel szemben] kezdve attól a pillanattól, hogy a partitúrát a kezébe vette, egészen addig, hogy mozdulataival megszólaltatta a zenét, a karmesterség minden arcát szerette… Mikor ott állhatott a megszólaltatás talaján, élvezte, hogy nincs kiszolgáltatva az izmok és idegek pillanatnyi kénye-kedvére, ahol egy ideges megbicsaklás, egy hang a sok ezerből kivághatja a sínről, és a végzetes kisiklás bénító veszélyének a kardját lógatja feje felett. Mások játsszák a hangokat, neki csak inspirálni kell azokat a belőle önként kiáramló zenei elképzeléssel…. erre csábítja a dirigálás jó tündére, … olyan áhított jövő az, amelyben nem üldöz a hangszervirtuóz pályaréme, a lámpaláz agóniája.” (Üzenet III. 293. o.)
Íme, megint egy őszinte kendőzetlen vallomás arról, hogy világéletében lámpalázzal küszködött, és ehhez képest üdülés másokkal megszólaltatni egy gazdag hangzású zenekari darabot.
Most tartozom azzal a beismeréssel, hogy nekem is könnyebb bemásolni másoktól származó és engem érdeklő értékes gondolatokat, mint itthon ülő magamból kisajtolni valamiféle igazgyöngyöt. Innen válik érthetővé, hogy szívesen megidézek igaz könyvrészleteket.
S mivel immáron rajtakaptam magamat, próbálom féken tartani ebbeli hajlandóságomat, és tudatosan törekszem saját dolgaim megosztására a jövőben. Azt hiszem, ennek a lehetősége fennáll, csak magamnál kell tartani papírt és ceruzát, hogy ha felmerül bennem valami érdemleges, ne hagyjam elillanni, mert rövidtávú memóriám már nemegyszer cserbenhagyott.        

A tésztaszűrő a főtt matériát emeli ki a vízből, mossa le, teszi alkalmassá fogyasztásra. Kicsit olyan az olvasó ember, aki az itt-ott fellelhető anyagokból markol ki egy adagot, s teszi mások számára fogyaszthatóvá. Nos, nézzük, hogy „mi a tészta”?
Ma hajnalban két merítést osztok meg. Ezek egyike a most olvasott Vásáry kötetből való (Üzenet III.)  Amiért közzéteszem, annak az az oka, hogy érzékletes leírás egy akut világproblémáról, arról, hogy a vagyoni elkülönülés ollója egyre nyílik, és mintha a folyamat nem akarna abbamaradni. A bekezdés egy luxus-hajókázás tagjainak a viselkedéséről mesél, akik egy török településen kiszállva lucullusi lakomán vesznek részt. Figyeljük meg az utolsó mondatot! Elgondolkoztató.   
„Az esztétikai gyönyörök után jöhet a test lakomája, a tengerparti pazar gálavacsora, a vagyont érő estélyi ruhák, ékszerek, színes bársony-, avagy ötletesen selyemszmokingok parádéja. És mindenekelőtt a fényűző, pompásan feltálalt ételek, italok szemnek-szájnak egyaránt kéjes kínálata. De amennyire a szemnek okozott gyönyörűség csak fokozza a szájét, annyira keserves, ha nem jut el az éhes gyomorig. Az asztalok alatt tengerfövenyre terített vörös bársonyszőnyegek. A fogásokat fehérkesztyűs, arany gombokkal díszített felszolgálók kínálják fel, és az egész evés-ivás ünnepély fakerítéssel elkülönítve Kusadasi földi halandóitól. A kerítés léceinek hasadékán át barna-fekete szempárok sóvárognak az elérhetetlen után. Éhező gyerekek. Ők csodálnak bennünket, mi szégyelljük magunkat. Az ínyenc falat torkon akad, a pezsgő lenyelhetetlen. De vajon mindannyiunk szájában? Ahogy szétnézünk magunk körül asztaltársainkon, döbbenten látjuk, hogy nem látnak. Nem éreznek, csak élveznek. Élveznek, és mindent elvesztenek.”
A másikat a FB-ról merítettem. Tarjányi Béla bibliakutató teológus osztotta meg FB-bejegyzésként a népek (brazil, skót, francia, spanyol, Fülöp-Szigetek-i, ír, japán) szilveszteri-újévi szokásait. Az érintettség okán a franciát emelem be mai posztomba. Ezt írja:
Franciaországban egyedülálló hagyomány az újévi ajándékok átadása. Korábban a háztartási alkalmazottakat illette meg ez az ajándék, hálából egész éves munkájukért. Ma már a szülők és a nagyszülők ajándékozzák meg gyermekeiket és unokáikat. Noha ajándékról van szó, ami elvileg bármi lehet, a legtöbb nagyszülő pénzt ad ilyenkor az unokáknak. Ismerve a híres francia humort, ebből született is egy vicces újévi mondás, ami magyarra fordítva így hangozhat: „Boldog új évet, jó egészséget, és nesze a pénzed!”. 
Nekünk ezt senki nem mondta. Ha viszont tényleg szokás, jövőre egyszerűsödik a dolog, már nyáron befizetünk a kintieknek némi Eurók rájuk bízásával.