Mickey webnaplója

Belgiumi szokás, hogy a templomból lehet év elején megáldott matricát vételezni, amelynek szövege a lakásáldásé. Az öntapadós csíkon a szokásos jelölés látható. Idén:
20*C+M+B+20
Christus Mansionem Benedicat (Krisztus áldja meg e házat!) magyarul
Christus Megáldd Bérleményünket! (Bungallónkat, Bunginkat, Barlangunkat…, amit tetszik akarni)
Lehet, hogy sokan vinnének belőle haza. Miként szentelt vizet is sokan szoktak hazavinni.
***
VD írja: „A napi politikai diskurzusok 87,6 százaléka sopánkodás. Mulatságos.” Neki az, mert nem hallgatja őket. Lehet, hogy nekem is mulatságos lesz? Igaz is, minek hallgatni azt naponta, hogy nyiff-nyaff-nyiff-nyaff? Inkább arccal a nap felé, amiként Prohászka ajánlja. Egyébként is itt ma az átlagpolgár fényűzőbben él, mint 200 éve a királyok zöme. Akkó meg?

***
Böjte Csaba emlegeti, hogy öregapja egy birkát nyomott a kezébe azzal, hogy unokám, öld le a birkát. Nem tudom, hogy megtette-e, mindenesetre a felszólítás didaktikája hatásos. Ahhoz, hogy húst együnk, valakinek le kell ölni a marhát, levágni a malacot, megnyúzni a nyulat, kettévágni a halat megfosztva fejétől, le kell nyakazni a csirkét, leölni a fiatal bocit, mert ugye a borjúmájas az igazi. Megesszük a pipi húsát, s a disznó minden porcikáját, a disznó mindenét. A disznó mindenit!!! Ez rendben is van így.
Én egyszer vágtam nagyobb szárnyast, talán pulyka volt, vagy testes liba?
Régen volt.
Ketten ügyködtünk rajta, tini korunkban barátommal. Egyikünk lefogta, másikunk elválasztotta a fejét a testétől, tán kisbaltával. Többször végeztem élő hallal, szükség szerint. Az élőlánc működik, benne az ember is. Muszáj ölni, mert másképp ehetetlen a hús.
***
Olvasás közben megakad a szemem ezen a szón: megismételhetetlenségében.
Czakó Gábor nyomán gyök után kutakodom.
Így jutok az ismét szóhoz, ami igazából összetétel: is+még,
Ebből áll össze eggyé: ismég, ismét. Rendben van, az ismét az újra szó szinonimája.
Ebből képzett ige: ismét-el
ebből a befejezettségre utaló igekötővel: meg-ismétel. Meg, azaz mög(é) – utal a múltra
ebből hatóigévé lesz: megismétel-het
ebből a fosztóképző segítségével tagadja az ismétlést: megismételhet-(e)tlen (az e csak kötőhang)
ebből képez elvont főnevet: megismételhetetlen-ség
ebből birtokosjelzővel élve: megismételhetetlenség-e
ebből (képes)helyhatározó ragot kapva megismételhetetlenségé-ben szó lesz.
Ha jól számolom elöl és hátul összesen hét toldalékot kapott az ismét szócska.
Mi tagadás, nem könnyíti meg a magyarul tanulni kívánók dolgát a magyar szóragasztó jellege.
Olykor a magyarokét is próbára teszi egy-egy szó. Minap szembesültem a következővel: szereteteteket. Arra gondoltam, ha nekem kell felolvasni, leszámolom magamban, hogy három „et” követi egymást, majd még egy külön. Ez se könnyű szó.
Szeretetem mégis ezé a nyelvé. Egyszer megírtam, hogy a forgóajtó is tud magyarul. Fiatalkoromban a Dagály-strand forgóajtajának a racsnija ezt raccsolta:
Szeretetete te te   te   t e t     et…

Néhány napja azon kaptam magamat, hogy lassan olvasónaplóvá fajul a blogom. Némileg fanyalogva be kell látnom, hogy mostanság kissé az is, de mi is lehetne, amikor annyit olvasok. Itt pl. a Vásáry-könyv. Nem tudnak elszakadni az ezoterizmustól. Ezt írja: Dinához megyünk. „A látható és láthatatlan szentek, bódhiszattvák, avatárok, Buddha, Krisztus, Lao-ce vagy Jung, Einstein itt diblábolnak. Beléjük botlunk, könyveik, szobraik, képeik vagy csak egy-egy üres, de felvirágozott karosszék formájában. Keleti füstölők illata vegyül… Róluk is a mesebeli legény jut eszembe, aki talál egy hatalmas aranyrögöt, amit folyvást ócskább minőségekre cserél, meggyőzve magát a csere értékességéről, s végül egy malomkövet cipel magával, amit aztán kútba dob.
Ez az ember világhírű zenész és folyamatosan boldogtalan. Az önbizalma nulla. Legalábbis eddig.    
Itt abba is hagyom a történetének ismertetését. Inkább egy pozitív sztorit népszerűsítek, amire tegnap akadtam a FB-on.
„Na ez most itt a reklám helye lesz konkrétan. Megyek a Balatonra, kihajtok az autópályáról, előttem egy fehér kisteherautó. Haladunk szépen, feltűnik a felirat a hátulján: ABLAKOSEMBER. Vicces - gondolom. A felirat szerint Szentendrén, Budapesten és Balatonlellén működnek.
Aztán eszembe jut az én elromlott erkélyajtóm, aminek a megjavítására szeptember óta hiába várom a gyártó szerelőjét. Fotózzuk le a furgont. S lőn. Majd felhívom, gondolom, hátha vállal javítást... És miért ne hívnám fel most rögtön? Nyugi, van kihangosítóm. Hívom, kérdezem, ön az ABLAKOSEMBER?
Igen, mondja.
Király. Itt vagyok maga mögött, és van egy, sőt két rosszalkodó erkélyajtóm... esetleg vállal javítást?
Maga a hondás? - kérdezi.
Ühüm...
Előzzön meg, és vezessen oda.
Uhh, szuper! Előzöm, integetünk, közben vonalban vagyunk...
Nem biztos, hogy meg tudom most rögtön javítani, mert lehet, hogy kell alkatrész, de akkor majd megjavítom a jövő hétvégén.
Jól hangzik. Két perc és ott vagyunk a házban. Nézi az ajtót, azt mondja
egy perc, visszajön egy eszközzel, matat egy percig, az ajtó kész. Hurrá. A másik további 1 perc. Boldog vagyok. Mennyi lesz?
Semennyi - mondja, és már indul is.
De fogadjon el mégis valamennyit, ez így nem oké. És nem fogadja el a felé nyújtott bankjegyet. Jó, akkor csinálok magának egy kis reklámot a facebook-on, mondom, nevet,
ez még jobb is lesz.
Hát így… ”
***
Még megjegyzem, hogy Ausztrália-szerte megtiltanám a gyufa használatát, mert néhány barom képes lángba borítani az egész földrészt. Mondanám, hogy az ilyeneket egy külön szigetre... De hát Ausztrália éppen egy jó nagy külön sziget.
Európában pedig a kések utcára vitelét tiltanám be, mert rendre ott vágják egymásba az emberek, hadd ne mondjam, kik, és mit üvöltenek közben. Kést csak akik hentesek, vagy késvásárlók bolttól hazáig számla megőrzése mellett hordhatnának magukkal.
Miért csak velünk dobatják el a svájci bicskánkat a repülőtereken?  

BG-nál olvasok egy lengyel származású filozófusról, aki megállapítja, hogy a „retorika eredményezheti »a lelkek összekapcsolódását«, vagyis azt az állapotot, amikor egymásra figyelünk, meghallgatjuk egymást, elolvassuk egy másik ember könyvét.” 
Magam számos ember könyvét elolvastam, kiváltképpen is sokat az utolsó években. Próbáltam is összekapcsolódni a lelkekkel, ám ez nem mindig sikerült. Nem is sikerülhetett, mert empátiám csak egy racionális határig a könyvek hőseié, s többnyire van egy pont, ahol, bár figyelemmel kísérem sorsukat, magam kiszállok a sorsukért való aggódásból. Nem is próbálom megérteni a „hősök” tetteit, csak a fejemet csóválom, hogy mikre képesek mások. Ilyenkor is előfordul, hogy tovább olvasom az aktuális kötetet, mert azt remélem, hogy megrázzák a fejüket azok a szereplők, akikkel messze nem tudok egyetérteni.
Ilyen felemás érzésekkel folytatom a négy hatalmas kötetnyi kásahegyen való átvergődésemet, amit Vásáry T. állított elő hatalmas képzelőerővel, hatalmas szókinccsel megírt önéletírásában. Azt a fajta torz gyermekkort, kötődést, amit megélt, és amitől felnőtt korában is sokáig nem tudott szabadulni, alig-alig tudom ép ésszel felfogni. Miféle érzelmi rabszolgasors volt az övé! Milyen elnyomottság a környezetéé! Nem értem kitartását, azokat a törekvéseket, amelyeket végigcsinál feleségével szabadulása érdekében.  
Felsorolni is sok.
Megpróbál elmenni anyagi erejének a végső határáig, hogy kielégítse rátapadt, minden anyagi támogatást is kevesellő szüleit. – Különköltözik tőlük. – Új házat vesz nekik. – Pszichológus segítségét kéri. – Pszichiáter segítségét kéri. Nem teszi meg, amit a terápia előír. – Más pszichiáterhez fordul feleségével. Annak a terápiája is csak alig hatásos. – Fülöp-Szigetek-i csodadoktorhoz folyamodnak, akik „asztrál testükben” matatnak puszta kézzel. – Részt vesznek a fekete mágia szellemidézésein, ahol bejelentkezik a „Black Lord”. (Ettől aztán megrémülnek, és Bach Máté-passiójához menekülnek, hogy felejtsék a szörnyű élményt.)
– Utóbb egy tibeti mágiával foglalkozó zenészhez fordulnak, aki ígéri, hogy helyrerántja VT-ék csakráit. Lelki alkímáival foglalkozik ugyanis. No hiszen... 
Egyszer már összehasonlítottam a két neves ember sorstörténetét, a napfényes, mindig pozitívan gondolkodó Bud Spencerét és Vásáry Tamásét, aki részletesen beszámol életének minden nyomorúságáról. Élete egyáltalán nem napfényes. Kettejük párhuzamos története jól mutatja, hogy nem célszerű az árnyéknál leragadni, hanem ellenkezőleg, a napfényre érdemes menekülni, mert a nap éltet, az árnyék nem.
Más hasonlat is felmerül bennem az Üzenet c. könyv olvasása kapcsán. Emlékezetem szerint Molnár Ferenc ír egy érdekes szituációról. Adva egy zimankós sűrű hóeséses nap. Történik a régi időkben az Andrássy úton. A járdán egy szegényes öltözetű ember irigykedik az operaénekesre, aki bezzeg rendes szokása szerint hintófélében vágtat az Operához, ahol szerepelnie kell. Csakhogy nem látja a szegény ember, hogy kiszakadt a batár alja, s az énekes nem üldögél a hintóban, hanem kétségbeesetten kapaszkodva rohan az életéért, s próbál a lovakkal versenyben maradni.
Mi, olvasók vagyunk a novella szegényemberei, akik csak a batárt látjuk mindaddig, ameddig a benne lévő fel nem tárja, hogy valójában élet-halál harcát vívja látszólag pazar körülmények között.
S csak csóváljuk a fejünket ilyesmiket morogva v bajuszuk alatt: ó, te szegény, ó, te szegény…

A FülesBagoly e havi számában vannak jó viccek is. Ezekből mazsolázok ezen a derűs reggelen.
A főnök odaszól a titkárnőjének:
- Főzzön nekem egy jó erős kávét.
- Nincs kávém.
- Nem baj, akkor gőzölje fel a tegnapit!
- Gőzöm sincs!
Ennek a viccnek én az anális változatát ismertem.
A nagykereskedőt felkeresi egyik kuncsaftja, aki gombot szeretne vásárolni. Valamiért a skandináv ipart favorizálja, ezért a tárgyalás során megkérdezi:
- Mondja kérem, van magának számomra svéd gyártású gombja?
- Sajnos, jelenleg nincs svéd gombom.
- Nos, akkor volna netán finn gombja eladó?
- Finngomb sincs.
***
A férfi bemegy az irodába, és a főnöknőt keresi.
Milyen ügyben keresi? – kérdi a titkárnő.
- Van egy számlám…
- Ó, sajnos a főnök úr tegnap vidékre utazott!
- …amit most szeretnék kifizetni neki.
- De szerencsére ma reggel visszaérkezett – így a titkárnő.
*** 
… Ne etesd a gyerekedet az asztal alatt, mert alultáplált lesz – hangzik a jó tanács.
***
Minden sikeres nő mögött ott áll egy…
… egy nagy rakás mosatlan ruha.
***
Mit mondanak a szakácsnők, ha meglátnak egy kupac krumplit?
- Na, akkor pucoljunk!
***
A ritka könyvek gyűjtője összefut egy férfivel, aki elmondja neki, hogy épp most dobott ki egy régi, szakadt Bibliát, ami ősidők óta ott porosodott a padlásán.
- Valami Guten… vagy kicsoda nyomtatta.
- Csak nem Gutenberg? – kérdi a könyvgyűjtő elképedve. – Ember, hisz akkor a legritkább könyvek egyikét dobta a szemétbe! Egy ilyen Bibliát a minap árvereztek el 8 millió dollárért!
- Na, hát az enyém egy centet se ért volna – mondja az ember. – Valami Luther Márton ugyanis összefirkálta az elejét.

Biztos, hogy nem az, de az is igaz, hogy újabban hajlok az éppen olvasott anyagok megidézésére, ha valamiért megtetszenek. Így szoktam – mostanában elég gyakran – citálni általam olvasott kötetekből. De többnyire kommentálom is, hogy mit miért idézek meg.
Talán nem meglepő, hogy most is ezt teszem, merthogy éppen jelen bejegyzésemet akarom hitelesíteni vele.  Újra Vásáryt idézem meg (alig tudom megszokni, hogy önmagáról egyes szám harmadik személyben ír).
„[Bár a ráadásszámok játszása alkalmával] élvezte a sikert és a hatalmat, amit a hangszertudása adott kezébe, és mindenekelőtt azt, hogy úgy tudott játszani, ahogy valójában tudott. Megszállta az inspiráció, és olyan teljesítményre volt képes, amelyet a hangverseny alatt megbénított a félelem. Ezt mind nem felejtette el, amikor mégis úgy látta maga mögött és maga előtt a zongoristapályát, mint valami állandóan megismétlődő kálváriát, ahol neki a csöppnyi megdicsőülésért egész életét a keresztfán kell töltenie. [Ezzel szemben] kezdve attól a pillanattól, hogy a partitúrát a kezébe vette, egészen addig, hogy mozdulataival megszólaltatta a zenét, a karmesterség minden arcát szerette… Mikor ott állhatott a megszólaltatás talaján, élvezte, hogy nincs kiszolgáltatva az izmok és idegek pillanatnyi kénye-kedvére, ahol egy ideges megbicsaklás, egy hang a sok ezerből kivághatja a sínről, és a végzetes kisiklás bénító veszélyének a kardját lógatja feje felett. Mások játsszák a hangokat, neki csak inspirálni kell azokat a belőle önként kiáramló zenei elképzeléssel…. erre csábítja a dirigálás jó tündére, … olyan áhított jövő az, amelyben nem üldöz a hangszervirtuóz pályaréme, a lámpaláz agóniája.” (Üzenet III. 293. o.)
Íme, megint egy őszinte kendőzetlen vallomás arról, hogy világéletében lámpalázzal küszködött, és ehhez képest üdülés másokkal megszólaltatni egy gazdag hangzású zenekari darabot.
Most tartozom azzal a beismeréssel, hogy nekem is könnyebb bemásolni másoktól származó és engem érdeklő értékes gondolatokat, mint itthon ülő magamból kisajtolni valamiféle igazgyöngyöt. Innen válik érthetővé, hogy szívesen megidézek igaz könyvrészleteket.
S mivel immáron rajtakaptam magamat, próbálom féken tartani ebbeli hajlandóságomat, és tudatosan törekszem saját dolgaim megosztására a jövőben. Azt hiszem, ennek a lehetősége fennáll, csak magamnál kell tartani papírt és ceruzát, hogy ha felmerül bennem valami érdemleges, ne hagyjam elillanni, mert rövidtávú memóriám már nemegyszer cserbenhagyott.        

A tésztaszűrő a főtt matériát emeli ki a vízből, mossa le, teszi alkalmassá fogyasztásra. Kicsit olyan az olvasó ember, aki az itt-ott fellelhető anyagokból markol ki egy adagot, s teszi mások számára fogyaszthatóvá. Nos, nézzük, hogy „mi a tészta”?
Ma hajnalban két merítést osztok meg. Ezek egyike a most olvasott Vásáry kötetből való (Üzenet III.)  Amiért közzéteszem, annak az az oka, hogy érzékletes leírás egy akut világproblémáról, arról, hogy a vagyoni elkülönülés ollója egyre nyílik, és mintha a folyamat nem akarna abbamaradni. A bekezdés egy luxus-hajókázás tagjainak a viselkedéséről mesél, akik egy török településen kiszállva lucullusi lakomán vesznek részt. Figyeljük meg az utolsó mondatot! Elgondolkoztató.   
„Az esztétikai gyönyörök után jöhet a test lakomája, a tengerparti pazar gálavacsora, a vagyont érő estélyi ruhák, ékszerek, színes bársony-, avagy ötletesen selyemszmokingok parádéja. És mindenekelőtt a fényűző, pompásan feltálalt ételek, italok szemnek-szájnak egyaránt kéjes kínálata. De amennyire a szemnek okozott gyönyörűség csak fokozza a szájét, annyira keserves, ha nem jut el az éhes gyomorig. Az asztalok alatt tengerfövenyre terített vörös bársonyszőnyegek. A fogásokat fehérkesztyűs, arany gombokkal díszített felszolgálók kínálják fel, és az egész evés-ivás ünnepély fakerítéssel elkülönítve Kusadasi földi halandóitól. A kerítés léceinek hasadékán át barna-fekete szempárok sóvárognak az elérhetetlen után. Éhező gyerekek. Ők csodálnak bennünket, mi szégyelljük magunkat. Az ínyenc falat torkon akad, a pezsgő lenyelhetetlen. De vajon mindannyiunk szájában? Ahogy szétnézünk magunk körül asztaltársainkon, döbbenten látjuk, hogy nem látnak. Nem éreznek, csak élveznek. Élveznek, és mindent elvesztenek.”
A másikat a FB-ról merítettem. Tarjányi Béla bibliakutató teológus osztotta meg FB-bejegyzésként a népek (brazil, skót, francia, spanyol, Fülöp-Szigetek-i, ír, japán) szilveszteri-újévi szokásait. Az érintettség okán a franciát emelem be mai posztomba. Ezt írja:
Franciaországban egyedülálló hagyomány az újévi ajándékok átadása. Korábban a háztartási alkalmazottakat illette meg ez az ajándék, hálából egész éves munkájukért. Ma már a szülők és a nagyszülők ajándékozzák meg gyermekeiket és unokáikat. Noha ajándékról van szó, ami elvileg bármi lehet, a legtöbb nagyszülő pénzt ad ilyenkor az unokáknak. Ismerve a híres francia humort, ebből született is egy vicces újévi mondás, ami magyarra fordítva így hangozhat: „Boldog új évet, jó egészséget, és nesze a pénzed!”. 
Nekünk ezt senki nem mondta. Ha viszont tényleg szokás, jövőre egyszerűsödik a dolog, már nyáron befizetünk a kintieknek némi Eurók rájuk bízásával.

Az egyik Carlo Pedersoli botcsinálta filmszínészről készült kétkötetnyi anyag. Egy magyar szerzőtől és egy a Cristina nevű lányától származik. Mindkettő arról ad hírt, hogy a kivételes testi és szellemi adottságokkal rendelkező olasz, Bud Spencer művésznevű férfi milyen egészséges természetességgel élte le életét. Tudatában volt képességeinek, és élt velük.
Ezért evezett, ezért bokszolt, ezért birkózott, ezért kajakozott, ezért úszott, ezért vízilabdázott, ezért írt nyolc könyvet, ezért szerzett zenét és szöveget, ezért énekelt, különféle zeneszerszámokon játszott, ezért filmezett, ezért tört be a textilkereskedelembe is egy kreációjával.
Mert helyesen ismerte meg adottságait, elég volt velük élnie. Nem szeretett edzeni, fogyókúrázni, s még néhány dologtól óvakodott. Pl. nem vállalt olyan filmszerepeket, amelyek nem következtek egyéniségéből, karakteréből. Idézek egy epizódot. „A repülő halnak nevezett japán úszóbajnok miután megtudta, hogy Carlo edzések nélkül lett bajnok, megkérdezte tőle: Te iszol, dohányzol, a lányoknak udvarolsz. Én nem iszom, nem dohányzom, nem járok a lányok után, mégis jobb sportoló vagy nálam. Mire Carlo így válaszolt: Akkor minek élsz? Ez volt az életfilozófiája.    
A kötetekből úgy ismerjük meg C. Pedersolit, mint az embert, aki az Isten tenyerén él.
A másik hatalmasan hömpölygő, saját életén szinte mikroszkopikus méretekben végigpásztázó négy kötet a ma is élő zongoraművész és karmester, Vásáry Tamás alkotása. Olyan nagy a terjedelme, hogy bár két kötet, de négy nagyalakú könyv hordozza olykor humoros, mégis alapjában vége keserű mondandóját. Korai volna kimondani az önéletírásról az utolsó szót, ehhez még másfél könyv elolvasása szükségeltetik, mégis kikívánkozik belőlem, hogy az eddigiek leginkább egy Ch. Dickens regényre hajaznak, vagy stílusát és komor tartalmát tekintve egy szintén sötét hangvételű F. Mauriac-kötetre. Kétségtelenül keserves dolog egy sérült idegrendszerű anya és egy semmibe vett apa árnyékában felnőni, felcseperedni egy a gyerekeit férje ellen fordító anya mellett, aki a perverziótól és a becsületlen megoldásoktól sem riad vissza (testi rabszolgaságban tartja fiát, ösztönei hazugságokra csábítják és csalásokra is). Tényleg olyan, mint a Mauriac-féle Anyaisten. A kötetek érdekessége, hogy, a Vásáry család vallásos, akik esti imával búcsúztatják a napot. De hogyan? Most V.-t idézem, aki elmondja, hogy harminc valahány éves korában mi történt. »Tamás hívta szüleit, hogy mondják el a két imát, az „én Istenem, jó Istenemet”, meg a „Miatyánkot”. Az anya vaskemény arccal, pengévé összeszorított ajkakkal csak ennyit mondott, nem is mondta, sziszegte: - Kisfiam, te még tudsz imádkozni? Pedig azt hittem, hogy te már Őrá sem hallgatsz.
Mint mikor két kiló urániumot összetesznek, úgy robbant szét Tamásban az egymást szétbomlasztó atomok ereje….felugrott az ágyból, és úgy ahogy volt, egy szál hálóingben el akart rohanni…«
Eszelősen meg akarja magának tartani fiát az anyja. Ez a hamis és lerázhatatlan kötődés kíséri végig az eddig olvasottakat. Számos szabadulási kísérletet hiúsít meg a fondorlatos anya. Nem is ecsetelem tovább. Inkább csak annyit jegyzek meg, hogy B. Spencer és Vásáry T. is katolikus vallásban nőtt fel. De micsoda különbségeket hoz életük. Az olasz felszabadultam teljesítheti ki életét az őt szerető közegben. A magyar szerencsétlenségére merev és ezért embertelen környezetben növekedik, aminek a terhét évtizedekig nem képes lerázni. Pedig ő is sokszerű tehetség. Igen muzikális, igen tehetséges zongorista, utóbb karmester is. S mint tapasztalhatjuk, tehetséges krónikás is. Kifejező erejére példa: „A német hanglemeztársaság léhűtő tagjai a zeneipar mihasznái … Tamást nem hagyta csiklandozatlanul a gondolat, hogy ha valaki itt egy tűvel megszúrná a jelenlevőket, egy ponton, úgy sippaszkodnának le, mint a levegővel töltött léggömbök.” Milyen érzékletes jellemzés ez! Csak a legnagyobbak képesek ilyesmire.
Valóságos felszabadulásként hat az olvasóra a történet folytatása, hogy Tamás eredménnyel debütál zongorajátékával Karajan előtt. Így kinyílik előtte egy hatalmas ajtó a sikeres karrier lehetőségét megcsillantva előtte.      

A hajnalok csendje különösen is kedves nekem. Jó feltöltődni, magamhoz térve átnézni az érkezezett üzeneteket, amelyek egy része teljesen feleslegesen érkezik, de többnyire van köztük engem érdeklő, informáló, elgondolkoztató vagy éppen inspiráló tétel.
Szeretem a szép képeket is, a zenéket is, a humor meg-megcsillanását szövegekben, karikatúrákban.
Azt is szeretem, ha megragad valami téma, amit aztán továbbgondolhatok, kibonthatok, vagy amivel kapcsolatban állásfoglalást fejthetek ki. Az is tetszik, hogy ilyenkor a blogom mellett közzétehetek néhány elkészült fotót, amelyek a környezetemben keletkeztek, s amelyek valamiért megihlettek. Kicsit nehezemre esik visszafognom magamat a portrék ügyében. Szép embereket szoktam megörökíteni, de hát a személyiségi jogok, de hát az időről időre elhangzó figyelmeztetések a képekkel történő visszaélések lehetőségeire, lefogják adakozó kezemet. Nem véletlen, hogy annyi fát tartalmazó képet mutatok. A fák különösen is kedvesek nekem, s egyelőre nincsenek személyiségi jogaik. Ezért mutogatom őket oly gyakran.
A ma kapott anyagok között TB-tól jövő újévi jókívánságok viszik el a pálmát. Rajzokkal illusztrált szövegeit idemásolom, mert jó szívvel kívánom ezeket magam is az olvasóknak.
Az új évre kívánok
szép álmokat,
szeretetet,
zenét,
kávét,
fényt,
családi boldogságot,
barátokat,
otthont,
időt mindenre,
nevetést,
ölelést,
segítséget szükség szerint,
testi-lelki egészséget,
inspirációt…
Megtoldhatom még ilyenekkel:
kedves érintést,
jó híreket,
tartalmas beszélgetéseket,
meghallgatást,
kapcsolatépítést,
értő társaságot,
játékos jó kedvet,
megbecsülést,
kedves látogatókat,
megértést,
bort, búzát, egészséget a mindenen túl.



 

Január elsején csőstül jönnek a jó kívánságok.
A rímesek 
a rémesek
a videók
a jó fotók
a rossz fotók
a prózaiak
a képesek
a képtelenek
a szentegők
a profánok
a pikánsak
a szellemesek
a megosztottak
az eredetik
a szerelmesek
a közönségesek
a közhelyesek
a röhejesek
a behízelgők
a malackodók
a babonásak
a gabonásak
a szerények
a tolakodók
a zenések
a jelenetesek
a turisták
a futuristák, s
a karikaturisták
a havasok
a ravaszok
a bizakodók
az ígérgetők
az elménckedők
a kéményseprők
a kemény szöveg
a csupa szív üzenet
a magyarok
az angolok
a mongolok
a góbék
az oroszok
a poroszok
a jókedvre hangolók
a lelombozók
Most aztán jól összesöpörtem őket.
B
Ú
É
K
PS. VD-nél olvasom szilveszteri posztjában:
Klubban. Azt mondja, boldog új évet. Azt mondom, arra nekem nincs időm.
..ÉS BÉKE A FÖLDÖN ÉS A VÍZBEN A JÓAKARATÚ EMBEREKNEK
Lukács uszoda faliújságjára
Szilveszteri fogadalom. Holnap, ha törik-szakad, új évet kezdek.

A vicc szerint: „Az öregotthon lakóinak csigagyűjtő versenyt rendeznek. János bácsi végez az utolsó helyen egyetlen csiga begyűjtése nélkül. «Mi történt veled, János bá?», kérdezi valaki. «Hát, kérlek szépen, én lehajoltam a csigáért, de mire elkaptam volna, a csiga… sutty… elszaladt»”.
Avagy nem ez történt az idővel is 2019-ben – kérdezhetném meg így szilveszterkor.
Mire felocsúdtam, sutty, elszaladt.
S ha visszatekintek több mint hét évtizedre, akkor arra is elmondhatom, hogy sutty, eltelt. Méghozzá egyre erősebb tempóban. A gyorsuló idő kifejezés valami lényegeset tár fel. Az idő szalad, és korosodásunkkal párhuzamosan egyre gyorsabban száll el. És előre tekintve…?
– Ne is mondd –, fakadnék ki, ha megkérdeznéd. 
Inkább mások szájába adom a szót.
Elsőnek János apostolnak, akitől ezt olvastam reggel:
„Gyermekeim – írja –, itt az utolsó óra! Amint hallottátok, eljön az antikrisztus. Már eddig is sok antikrisztus lépett föl…”
Hát csakugyan itt az utolsó óra?
Ha Betonra hallgatok, csakugyan. Egy vele készült interjú felütéses-címe: „Annyira lezüllött ez a világ, hogy csak felfelé haladhatunk.”
BL megjegyzése: „Ezt már az ókori görögök is megmondták...”
Leidekker néni is véleményezte egykor, mondván: „Bezzeg az én időmben…”
Ami engem megfogott, az a perikópa szövege, a János-féle prológus eleje:
„Kezdetben volt az Ige.” És ez vigasztalásunkra szolgál. Nem vagyunk azóta sem magunkra hagyva.
Még inkább pozitív lett volna, ha felolvastuk volna a mára rendelt zsoltárszakaszt is:
„Énekeljetek az Úrnak új éneket,
minden föld az Úrnak énekeljen…
áldjátok nevét,
napról napra hirdessétek üdvösségét.
…
Ujjongjon az erdő minden fája,
az Úr színe előtt, mert eljön.
Jön, hogy ítélje a földet,
igazságosan ítéli meg a földkerekséget,
és a népeket hűsége szerint.
Vigadozzanak az egek, örvendjen az egész világ!”
Amiért az egész poszt így állt össze, annak az alapja részben az a szilveszterkor különösen is aktuális kitétel a jánosi levélből, hogy itt az utolsó óra, mármint ma éjjel az év utolsó órája, a többit hozzáolvastam a napi információözönben, amelyből kicsipegettem.  
Még egy fontos hírem van, E. unoka ma tizenöt éves, mint Verne kapitánya.
Isten éltesse Estelle-t!