Mickey webnaplója

Aki a purgatóriumot célozza meg, az könnyen a pokolban találhatja magát – szól a figyelmeztetés, a mennyországot célozd meg, s akkor a purgatóriumban kötsz ki – hangzik a figyelmeztetés.
Egy másik változat: A katolicizmus minden embernek való. Aki tehát elfogadja az egyház tanítását, valószínűleg az egyes részleteket illetőleg némileg árnyalja elképzelését, áteresztve saját szűrőjén. Aki viszont nem követi a mindenkinek alkalmas rendszert, az többé-kevésbé kever magának egy mixet, ami lehet deista, lehet ateista, lehet new age-es, lehet animista, lehet babonás, lehet univerzális energiákban hívő, lehet a lélekvándorlás híve. Végül is egy ilyen mix kaotikus, káoszba fullad vagy a nihilbe.     
Aki a hangszeres tudás krémje, abból szólista lesz, de akik nem képesek hangszerüket virtuóz módon megszólaltatni, azokból zenekari tagok lesznek – véli Vásáry Tamás.
Apropó.
Vásáry Tamás.
Hosszan leírja feleségének, Ildikónak a kórtörténetét. Én laikusként is elképedve olvasom, de mit mondanának ezek a szélesen hömpölygő, eposzi terjedelemben megírt naplójegyzetek szakorvosoknak, egyáltalán az egészségügyben dolgozóknak?  
A művész ott téblábol a felesége mellett a kórházban, és a kezelések szünetében felesége betegágyánál. Nem vezettem statisztikát, de sok esetben megvétózza az alkalmazott terápiás lépéseket, többnyire eredménnyel. A kezelések olykor csaknem Ildikó halálát okozzák. Pl. gyógyszerérzékenysége, allergiája ellenére alkalmazott pirulák szedésének megparancsolása.
Ez önmagában is eléggé elképesztő, s az ember elképedését csak fokozza, ha hozzávesszük, hogy mindez a fejlett Angliában történik, ott is egy drága luxuskórházban.
Hány műhiba fordulhat elő világszerte a téves kezelések kapcsán? Még rágondolni is rossz.
Talán innen is ered, hogy oly sok orvosos vicc van világszerte.
Az egyik szerint a temető tele van az orvoslás áldozataival, mellettük nyugszik, aki kezelte őket.
A másik inkább érdekes meggondolás: Az elmúlt században akkorát fejlődött az orvostudomány, hogy mára már nincs egészséges ember. Persze ezek csak jól hangzó részigazságok, hiszen eddig minden beteg meghalt, s az egészségeseknek is sikerült, ha türelemmel kivárták a sorukat.
A kérdés elég bonyolult. Nyíri Tamás pl. arról beszélt egy rádióműsorban, hogy a ma embere túléli saját magát. Elvégzi, amire teremteve van, s gyógyszerek életben tartják még viszonylag hosszú ideig, anélkül hogy értelmes célt tudnának maguk előtt a páciensek.
Ennyi okoskodás után nem marad más hátra, mint kiegészíteni saját okosságaimmal az eddigieket.
Élni életveszélyes – szoktam mondogatni, mikor látom, hogy egyesek milyen dolgokat követnek el. Olykor arra a következtetésre jutok, hogy az Isten különös kegyelme folytán érik el a gyerekek a felnőttkort, mert annyi szamárságot követnek el maguk és egymás ellen.
Még azt is szoktam emlegetni, hogy csak addig bírjam ki élve, amíg meg nem halok. Van ebben némi geller. Én ugyanis sokáig szeretnék élni. A felvetés tehát helyesen: Sokáig bírjam ki élve, hogy hosszú életről tudjak beszámolni. Ez elvileg lehetséges, de gyanítom, hogy a kérdés megoldásának a kulcsa Isten kezében van.
Róla pedig azt terjeszti VD, hogy Isten mindenkinek testre szabott elmúlást gondolt el. Ilyen lesz az enyém is.
Addig pedig fel a fejjel! – mondom én a bakókkal vitatkozva, akik szerint: Le a fejjel!       

Az erdők új ruhája
Ez nem mese, még ha annak is asszociálhatnánk a címről ítélve. Bizony az erdőknek is van új ruhájuk, noha hideg van, és emiatt levetkőztek, lelombozódtak (csak a fenyőt nem tudták rávenni, hogy szabaduljon meg tűleveleitől). Annak ellenére, hogy levetkőztek, kaptak is ugyanattól a hidegtől új ruhát. Nem állandó a gönc, csak mutatóba kapták, hogy mutatósak legyenek. Ma aztán megmutatták – nekem is.
Történt ugyanis, hogy a kedvünkre megépített esztergomi vonalat igénybe véve, Piliscsabára utaztunk immár villanyvonattal. Méghozzá zónázóval, amely átsiklik sok nekünk érdektelen megállóhelyen, csak néhány kiemelt fontosságúnál áll meg. ilyen P.csaba is. Már hogyne volna az, amikor a fiatalok odaköltöztek tőlünk.
Nos, a vonat csodaerdőkön, csodaligeteken, dércsalitokon, zúzmarás réteken, deres hegyek között kanyargott velünk. Nem győztem betelni a táj szépségével. Némelyik kerítést átrajzolt a vastag fehérkrétás mintázat. A fák szebben ki voltak kanyargatva, mint az Andrássy útiak a karácsonyi időszakban. Az a benyomásom támadt, hogy ezek a zúzmarába öltözött fák szebbek, mint a tavaszi virágzás idején. Kényszerzubbonyuk szebb, mint a királykisasszony esküvős ruhája. Változatosságuk végtelenhez közelít, fehérségük szemkápráztató.
Igazi fotós csemege azoknak, akik nem vonaton ülnek, hanem gyalog közelítenek a csodára, és nem mobillal szórakoznak az erősen felhős szürkületben, hanem érzékeny kamerával zoomolnak a jégkristályokra, mert akkor kellő sötét háttérrel csodás fotókat lehet készíteni.
Némi szomorúsággal nyugtázom, hogy nem a mindentudó kamerát vittem magammal, hogy nem volt türelmem (tán lehetőségem se igazán) elmerülni a jeges témák kidolgozásához. Pedig már fantasztikus címet is adtam volna a sorozatnak: ’Amikor „zúz Mara”’. Lám olyan a szétszórt ember sorsa, mint a kolhoz-paraszté, aki kimegy a mezőre, elgondolkozik. Tapogat (keresztet vet?): pártkönyvem bal zsebben, szakszervezeti tagságim jobb zsebben, vodkácska a belső zsebemben. De hol a kapácska? Ej, Ivan Ivanovics, azt bizony otthon felejtettem. Sebaj, hazamegyek érte. S hazament érte.
Én is hazajöttem.
Töredelmesen bevallom, hogy töredéke sikerült csak azoknak a felvételeknek, amelyeket a jobbik „kapácskámmal” minden bizonnyal sikerült volna összekaparni.
Remélem, azért láttátok lelki szemetekkel az erdőket csinos új ruhájukban. Kellett, hogy így legyen, mert időközben beesteledett, s immár nem látható semmi.         

A telefonok végigkísérték-kísérik életemet. Nagy áldás a létük, s olykor kellemetlen tapasztalatoké is. Mindenkinek az életében előfordul, hogy valamivel először találkozik. S többnyire nagyon nem mindegy, hogy milyen is az az első találkozás. Nem állítom, hogy nem láttam már telefonáló embert korábban. Mégis az első önállóan lebonyolított telefonom süketek párbeszéde lett. Apánk munkahelyére kellett beszólni a tudomisén hányas mellék kapcsolását kérve, majd hihetőleg a telefon mellett ülő kollégájának elmondani, hogy a papa beteg, ne számítsanak rá a tárgynapon. Amikor én kissrác voltam, a telefonfülkében hangosan csörömpölő lánc kötötte a kagylót a bódéhoz, hogy el ne lopják. A hallgatót és a mikrofon-részt nem egy gyerek fejéhez méretezték.  Kissé távolabb estek egymástól, mint azt a fejem tolerálta volna. Én szolgaian tárcsáztam a számot, kértem a melléket, aztán némi recsegésbe bemondtam mondókámat, s mire a hallgatóhoz vittem a fülemet, már elhangzott az illető válasza. Így sose tudtam meg, hogy eredményes volt-e az általam kezdeményezett beszélgetés, vagy sem. Ez valamennyire nyomasztott.
Később oldódott a telefonáláskori feszültségem.  Általában megértettem, amit nekem szántak, s alkalmasint a hívott fél is értette, amit én mondtam.    
Egy kínos interurbánra emlékszem mind a mai napig. A Palóc szövetkezet elnökét hívtuk meg akkori munkahelyemen. Dringend (tízszeres sürgős) hívás volt. Azt hiszem, a tarifája volt tízszeres, a kapcsolás itt is esetleges volt a vonal terheltsége függvényében. Én már nem emlékszem, hogy megértette-e a zajos, gyenge vonal túlsó végén fityegő ember az általam felvetetteket. Abból, amit ő kiabált a kagylóba, alig értettem valamit, pedig jó rejtvényfejtőnek ismertem magamat.
Ilyen is volt.
Aztán fejlődött a technika, és diktatúra is engedett a szorításából. A Baross utcai lakótelepre költözésünk idején már az is kaphatott telefont, aki nem volt párttag, vagy másik szélső esetben, akit nem is akartak lehallgatni. Kaptunk egy szépen búgó piros telefont. Ezen hívta fel hajnalok hajnalán lakásunkat a szülész asszisztens, hogy értésünkre adja: Megszületett Miklós fiunk. Bezzeg ezt már lehetett érteni és értékelni.
Voltak aztán és vannak is igen pozitív hívásaink. Mostani cordless telefonunk (Beöthy Tamás SJ ereklyéje) kijelzi, hogy ki hívott. A gyermekeimmel folytatott beszélgetéseknek nem kell feltétlenül  hosszúnak lenniük. Bár nem látom őket, csak lelki szemeimmel, hallom a hangjukon, hogy hogy vannak. Úgy szoktam emlegetni, hogy „jó a hangja” É.-nak, Zs.-nak stb. Ehhez képest másodrendű, hogy miről tárgyalunk.   
Volt egy szenzációs dobásunk.
Amikor új szerződést kötöttünk az egyik céggel, számunkat titkosítottuk. Azóta megszűntek az illetéktelen hívások – a telefonbetyároké és a szélhámosoké is, no meg a reklámokkal tolakodóké. És ez így jó.
Megjegyzem, hogy hallásvizsgálatom kellemetlen megállapítása szerint csak kicsit hallok, mert nagyot hallok – és éppen a beszéd tartományban. Teszem azt: 300 Hz-nél még lényegesen jobban hallok és 5000 Hz környékén is. De hát azt mégsem írhatom elő, hogy a hívott fél dörmögjön, vagy nyivákoljon, ha azt akarja, hogy üzenete maradéktalanul eljusson hozzám.
***
A régi vicc is a telefonálás kommunikációs nehézségeit érzékelteti.
A kisiskolás lógni szeretne az iskolából. Felhívja a tanárit, és kéri a tanítót. Belemondja a telefonba:
Kedves tanító néni, fiam lázas beteg, ezért nem tudott iskolába menni.
Mire a tanító néni: …és ki beszél a vonal túlsó végén, ha szabad érdeklődnöm?       
A gyerek: Hát az apám.

Többet már nem akartam foglalkozni Vásáry Tamás könyvével, mégis ezt teszem. Teszem pedig azért, mert felesége, Ildikó rákos lett, és daganateltávolítási operációja után kemoterápiás kezeléssorozatot kap. Ám a nyolcvanas években a kemo még keményebb lehetett, mint ma. A szerző szokása szerinti terjedelemben részletezi a kanül beszúrására tett kísérleteket. Felesége vénáját csakugyan kikészítik, míg sikerül a művelet. A kiszolgáltatottsággal, a környezet leírásával képszerűen mutatja Vásáry, hogy milyen nyomorult dolog ez a kezeléssorozat. A leírás szerint egy igen drága eü-intézményben folyik a beavatkozás, de akármennyire elit kórházról van szó, a beteg nyomorúságán ez jottányit sem változtat.
Damoklesz kardjaként függ feje fölött a szövetvizsgálat kétesélyes eredménye: Van-e áttét, vagy nincs. 
Mivel magam is részese voltam hasonlóknak, átéltem a beteg helyzetét.
Mi tagadás, alig várom, hogy a szerző békésebb vizekre evezzen.
Amit nem szoktam tenni, a kötet végére lapoztam, hogy vajon éle-e még a szeretett páciens?
Mivel a válasz igen, tovább olvasom a könyvet. Nem úgy, mint a Németh László beszámolóját, aki leírta, hogy hipertóniája hogyan hatalmasodott el rajta, mígnem kiszenvedett. Azt az írást letettem. Nem voltam kíváncsi rá, hogy hogyan adja meg magát az író-orvos az egyre rosszabb életviteli lehetőséget engedő betegségnek.
Külön érdekessége Vásáry leírásának, hogy a rokonok hogyan állnak az előállt szituációhoz. Az egyik ág teljes némaságba burkolódzik, a másik ágból pedig a szerző ellen fordul apósa, anyósa. Tehetetlenségüket a szerzőn verik le. Nem elég neki a maga baja, még meg is támadják.
Nekem meg az jutott eszembe, hogy helyzete hasonló, mint a Pál utcai fiúk c. könyvben az öreg szabóé, Nemecsek Ernő apjáé, aki miközben látja fia vergődését a halálos tbc-vel, nem állhat le munkájával, mert Csetneky úr, akinek öltönyét határidőre el kell készíteni, jön próbálni.
Vásáry meg maga vezényel le számos próbát, hiszen hangversenysorozatát nem ildomos lemondani, a pénzre szüksége van a családnak.
Szinte drámai, hogy beállít menedzsere és a jövő repertoárját egyezteti a művésszel, aki azt se tudja, hogy hol áll a feje.    

Vásáry írja, én meg nem értem: „…az a bizonyos nagymutató mégis tesz egy percnyit, mire életünk kismutatója körülszaladta az órát.” A mi óránk nem így, ráadásul fordítva jár. Fordítva, mert a nagymutató szaladja körül az órát, és nem is így, mert a kismutató közben nem egy, hanem öt percnyit halad előre, ha úgy akarom látni. Persze láthatom úgy is, hogy a kismutató közben egy órányit halad előre az analóg kijelzésű számlapon.
Legjobb a digitális óra, ott az óra is egy szám, a perc is, és nincs semmiféle körülszaladgálás.
Igaz ugyan az is, hogy a digitális óra nem tud mit kezdeni azzal, hogy a vízörvény az északi féltekén az óra járásával ellenkező irányban, a déli féltekén pedig az óra járásával egy irányban tekereg.
Ma már persze minden más.
A telefonnak nincs kagylója, se villája. Nem is tárcsázhatsz, mert ahhoz minimum tárcsa szükségeltetik. A mai telefonnak még csak tárcsája sincs. Nem tudod a kagylót a telefon mellé tenni, mert nincs kagylója. Nem tudsz mellétárcsázni, mert nincs mivel.
De ugyanígy nem tudod lesrófolni a rádiót, mert nincs rajta tekerhető kapcsológomb.
Nem tudod felsrófolni a villanyt, mert a villanykapcsoló se jár körbe, mint nagyanyáink idejében.
Ki tudja unokáim közül, hogy mi a rádión levő varázsszem? Egyik se.
De kikopott a touchel dugó is, a jack-dugó váltotta fel.
Hol van már a biciklik láncfeszítő „sarkantyúja”? 
Nem ugrálhatsz fel villamosra, mert nem csapóajtaja van, hanem automata, ami ha zár, akkor lemaradtál.
Azt hiszem, hogy mezítlábas (filter nélküli) cigaretta sincs már. Pedig volt, s benne a fináncláb, azaz nagyobb dohánymorzsák. Ha mégis volna, akkor csak tudatlan vagyok. Vagy 35 éve nem dohányzom már. 
Hej!
Nem úgy van most, mint volt régen.
Más az a nap fönn az égen…

Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik – tartja a közmondás és nem is véletlenül. Most már a negyedik kötet Vásáry-önéletrajzot olvasom, és meglep, hogy mekkora teret szán visszaemlékezésében a legkülönfélébb vajákosoknak: guruknak, asztaltáncoltatóknak,  horoszkópoknak, halottidézőknek, mágusoknak, alkimistáknak, az asztráltestek világának, a jógának és tudom is én, még kiknek-miknek. Holott azt várnám, hogy a zenéről meséljen, mint Bernstein, zenészekről, zenei eszközökről, mint Menuhin, tanítson, mint Kodály, de nem. Mindenféle lelki görcsről számol be.
Az jutott eszembe, hogy ha keresztény hite erősödött volna olyan mértékben, mint az ezotéria iránti vonzalma, egy misztikus szent élete rajzolódna ki könyve lapjain, aki egyebekben virtuóz zongorista és számon tartott karmester is. Nem véletlenül alkotott véleményt róla zenész társa, aki szerint a világ öt legnagyobb zenészének egyike a szerző. Csaknem érthetetlen, hogy miért tartja fogságában a mágia, annak is a nyomorultabb része.  
Most már szeretnék a végére járni kötetének, s megtudni, hogy mire végezte a lelki változásokat tekintve. Még reménykedem előre haladásában – az eddig olvasottak ellenére.
VT sokat időzik szexuális elnyomorodásánál. Elég sokat ír róla, de mivel az ő problémája tőlem annyira idegen, a leírt célzásokat nem mindig tudom követni, ésszel felfogni, pláne nem megérteni.
Miféle szülei voltak? Miféle testvére, rokonsága?
Csakugyan olyan alvilági ügyek veszik körül, mint amilyenek Ch. Dickens regényeiből tolakodnak elő.
Amikor az ember szembesül a fenti nyomorral, óhatatlanul az jut eszébe, hogy kinyilatkoztatott hitünk mennyi kívánnivalót hagy maga után.
Ha olyan energiával kapaszkodna a milliárdnyi keresztény a teremtő Istenbe, mint a magának valláspótlékot kereső szerző, világunk hatalmasat fordulna a béke, a megértés, az irgalmasság, az igazságosság irányába.
A pozitív elmozdulás méltó és igazságos, illő és üdvös, és mindenképpen sürgető, mert jelenleg túl sok az árnyék, túl sok a szirénhang, túl sok a megtévesztő reklám, túl erős a mammon zajongása a földön.
Itt elnyomorításunknak csupán két állandóját emelem ki:
1. a tévéadásokat csaknem állandó dobolás kíséri, mintha dobolás nélkül nem lennének igazak a híradások, muszáj gerjesztett eksztázisban tartani a tévézőket.
2. Minket itt hülyének néznek. Különben nem mernék a tévéreklámok adása során félpercenként elhadarni a kockázatokról és mellékhatásokról szóló mantrát.             
Mikor fogunk már tápászkodni?

Apánk gyerekkorában történt, hogy családi fotót akartak róluk készíteni a fotóstúdióban. Ám a gyerekek valami csacskaságon elkezdtek nevetni. És görcsös, kitartó nevetésük ellehetetlenítette a közös akciót (száz éve még hosszabb exponálási időt használtak). A gyerekek minduntalan bemozdultak.  
A nevetésről könyvtárnyi irodalom keletkezett az idők során. Itt csak néhány vonatkozást bontok ki.
Godó Mihály jezsuita írja visszaemlékezésében, hogy a román börtönben nem kapott szívgyógyszert. Szívbajából rekeszizmának napi egy órás rángása hozta ki. Naponta egy órát nevetett, hogy rekeszizma megmasszírozza a szívét. Kúrája eredményesnek bizonyult.
A röhögőgörcs csakugyan létezik. Közösségi méretekben is előfordul. Nem is tudom, hogyan lehet kezelni. Talán citromevésbe lehet savanyítani. Nem tudom.
Karinthy természetesen nem hagyhatta ki ezt a görcsös, feszültségteli és kirobbanó nevetést témái közül (Röhög az egész osztály).
A katonaság szigorú közösség. De néha elszabadul a pokol... A sorokba fejlődött, feszes vigyázzban álló társaság is kipukkad, ha elég oka van rá. Ilyenkor ordít az őrmester: – Vót röhögni (ti. vezényszó), katona? …Nem vót… Hát akkor mit röhög? Ne röhögjön, … nem érti?....    
Valóban mindenkinek az életében előfordul, hogy oda nem illő szituációban eszébe jut valami vicces, amikor is rájön a röhöghetnék. Velem is előfordul. Olyankor köhögésbe fogok, hogy álcázzam más irányú késztetésemet.
De hát ki tud ellenállni, amikor bevillan valami humoros eset, vagy tán csak egy szó. Pl. ilyen egy Duna-parti épület, amely modern volt és ronda. A színe miatt egyszerűen csak spenótnak hívták. Hát elég vicces név egy épületnek (le is bontották).
Ilyen egy-egy komikus jelenet. Ilyen egy humorral megírt könyv. KF Csodapók c. kötetét olvastam egyszer fiatalkoromban (de régen volt) a villamoson. Úgy rám jött a röhöghetnék, hogy leszálltam a következő megállóban, nehogy azt higgyék rólam, hogy megbolondultam.   
Ilyenek a találó becenevek. Malacpofa, Picegepórec stb.
Apám egyik munkatársát Lótetűnek becézték. Érdekes lehetett, amikor lekiabáltak neki a villamostól, hogy hová mész, Lótetű.  Miután reagált rá, sokan megtudták, hogy ez a gúnyneve.
De vége-hossza nincs az efféle elnevezéseknek. Vörösnyakúnak hívták a rabok az egyik őrt Recsken.
Egy Kecskés nevű pénzügyőrt Bogyófosónak, Kecskerágónak a neve miatt, spenótbakternek a foglalkozása kapcsán.
De intézménynevek is mosolyra fakaszthatnak egyeseket. Könyvkiadók közössége a Mekeke, a Városligetben állt a Petőfi-csarnok, amit előszeretettel rövidítettek kétszótagúra.
Az elírások, az elhallások is hordoznak olykor nevetésre ingerlő szavakat. Hallás után próbálta leírni az adminisztrátor egyik iskola nevét. Így született a rabbiképző iskolából rabkiképző iskola. Hasonló  fordult elő, amikor a rendőr a piaristákat nem értvén biharistákat írt.
Nagyapám a falu rendőrét lavorfejűnek titulálta annak tányérsapkája miatt.
Tanárok egy-egy kifakadása is elhíresülhet. Rajztanárunk elégedetlenségét így cifrázta: Fiam, mi ez a piszok disznó nyomorúság?            
Nem folytatom. Hajnalban nem illik röhögni.
Megyek köhögni.

Ma kivonultam barlangunkból. Muszáj volt, hiszen egyik osztálytársamat temettük a Szent Gellért-templom urnatemetőjében. Komfortos mód utaztam a szintén osztálytárs SchJ kocsijában, az alsó rakparton entlang. Láttam, amit láttam, szép sűrű köd volt. Ködben úszott a Duna, ködből bontakozott ki a Margit-híd, a Parlament, a Lánchíd, usw. Bennem felködlött, hogy elő kellene kapnom a mobilomat, s az anyósülésről kattogtatni a ködös Dunára, a még ködösebb Pestre. De nem volt hozzá kellő bátorság bennem. Hiszen hallgattuk egymást, és ebben zavart volna meg a fotós közjáték. Annyit meg nem ért volna meg. Képzeljétek el a fotóka. Alig látni rajtuk valamit. A hidak, a parlament sziluettjét. Na. Lám, feledhető a látvány. Világos és sötétebb szürkék váltakozása és kész.
A még életben lévő gimis társaimból sokan jelen voltunk. Kiről lehet tudni, hogy halálos beteg, kiről nem. Az idő ellenünk dolgozik.  
Egyebekben csendes ez a nap. Ahogy tegnap megírtam: Mikor éppen senki sem látogat, kettesben kummogunk.
A karácsonyi dekor leszedve, elpakolva, a tegnapelőtti ebédfoszlányok megéve, a tegnapiak egy része is, a kapott pogácsák elpusztítva, az agapéról megmaradt kenyerek is szinte elfogytak, lehet készleteinket feltölteni.
***
A helyzet itten politikailag változatlan. A jobbos Fasang J. (Düsseldsorf) elemzése szerint az OV-kormány messze a legjobb Európában, a gazdasági feljövőben, az utóbbi évszázad legsikeresebb kabinetje uralg.
A lib.koal. szerint tűrhetetlen a nyomor, nem fejlődött itt semmi, romokban az ország, komisz a pökhendi kormány, ha kell erőszakkal is el kell távolítani őket („demokratikus” koalíció?).
Unom, unom, unom.
Mindenkinek van szeme, nézzen körül.
Mindenkinek van tehetsége, változtasson az értékek mentén.
És főleg fogja be a száját. Nem mondani kell, hanem csinálni.
Nem érdekelnek a simliskedések.
Nem érdekel, hogy jobbról vagy balról szedik össze a szemetet,
nem érdekel, hogy jobbról vagy balról büntetik a sittel szemetelőket,
nem érdekel, hogy a jobb vagy a bal fejleszti a kórházakat,
nem érdekel, hogy a jobb vagy a bal épít élhető házakat,
ámbár életem évtizedeinek a tapasztalatai segítenek az eligazodásban az ilyenekről és az olyanokról.
Tessék bizonyítani.
Minden felől örömmel veszem az építést,
az értékek felmutatását,
a humánumot,
a hazaszeretetet.
A politikai marakodásról ismételten az angol film jut eszembe. A felek verik a nyálukat, hogy kié a sziget, amely tűzhányó lévén a tárgyalással egy időben elsüllyed az óceánban.

Ahogy a longitudinális (pl. hang)-hullámok ritkulásból és sűrűsödésből állnak, ugyanez zajlik azon az egyirányú utcán is, amelyet időnek, életnek szoktak nevezni.
Hol kettesben kummogunk, hol hirtelen összejövünk, s program programot követ, esemény eseményt, tervek terveket.
Most a hétközi ritkulást hét végi sűrűsödés követte. A „kettecsként”-et felváltotta a többecsként. Tegnap reggel már látszottak a sűrűsödére utaló jelek. A bevásárlóközpontból két szatyor helyett hárommal megrakodva érkeztünk haza, és még volt egy negyedik csomagunk is.
Próbálok a lényegre összpontosítani.
Bl. unoka a piaristákhoz jött Pestre énekelni az énekkarosokkal. Ők külön busszal érkeztek, külön programban vettek részt, s külön busszal is tértek haza vasárnap. Anyja, Zs, és Bl. húga, A. eljöttek hozzánk rokonlátogatni, de meg meghallgatni Bl.-ék előadását (egyik Mozart-mise).
P.csabáról érkeztek a többiek. Ebédkor kilencen voltunk, majd a felnőttek el. Aztán ugyanők vissza, de Zs. el. A. nem akart vele menni, viszont így T. nem tudott velem tartani anyánk 20. évfordulós gyászmiséjére. Ott aztán a másik rokonságból jelentek meg rajtam kívül heten, s felmentünk egy beszélgetésre I. hez. Míg mi ott, itthonra megérkezett M. és E. s hazavitték a három unokát. Majd megérkezett Zs. is, és én is.             
Én beszámoltam róla, hogy az amerikai ág B.Bogláron talált egy szállóhelyet augusztusra, ahol ey szűk hetet töltenének ők kb. tízen, s szívesen látnák mindazokat, akik hajlandók abban az időben ott balatonozni. Vannak érdeklődők, és vannak, akik már otthon szeretnek csak aludni. Mindenesetre aug. 15-re tervezve van egy közös születésnapozás valahol az óbudai Szőlő utcában.
Ma agapét készítettünk elő. Családilag megoldottuk a rákészülést, és lezajlott az esemény is. Nem voltak se sokan, se kevesen. Viszont akik ott voltak, jól érezték magukat. Az idő meg ezúttal is ellenünk dolgozott, mivel Zs.ék a kora délutáni vonatra vettek jegyet, igyekezni kellett az ebéddel.
Sikerült.
Most ők el, a többiek még itt, négyen, várják az ötödiket, a papát, aki hazaszállítja majd őket.
A nap híre mégsem ez.
Ivan, a medjugorjei látnok imát kér, mert olyan üzenetet kapott, hogy a küszöbön egy háború, amely világméretűvé akar lenni.
Szeretném, ha nem lenne igaza annak ellenére, hogy késes fiatal férfiak fel- és bevonulása a kontinensre meglehetősen intenzív és folyamatos, és elég izgalomra ad okot, továbbá a Közel-Kelet térsége is úgy viselkedik, mint egy kitörés előtt álló vulkán. A különbség az, hogy ezt a kitörést érdekcsoportok vezérlik, gerjesztik.
Nap, mint nap imádkozom, hogy „az ellent törje meg kezed, testünket hogy ne rontsa meg”. Továbbá, hogy „ez új esztendőben, új szívekkel, dicsérjük Jézust énekekkel. Pl. ezzel az énekkel: „hogy ez új esztendőben, minden ügyeinkben lehessünk Jézus drága kedvében”.
Ám ma szó esett róla, hogy ketten, osztálytársak megyünk holnap egy harmadik társunk temetésére, továbbá kaptam a hírt, hogy két további osztálytársunk haldoklik.
Nem vágyom hasonló hírekre. Most tartunk ott, hogy gimis osztályunkból kilencen elhunytak és az említett kettő halálán van.
És aztán hogyan tovább?   
***                  
Ma kidobjuk a karácsonyfát. Én dobom le az ablaknál, lent álló fiunk jelére. Nehogy valamiben kárt tegyen.
***
Az első bi.-i  Eucharisztikus Kongresszus 1938-ban volt, sok ezer hitvallóval, 200 000 áldozóval. Ugyancsak a harmincas években kapta látomásait Faustyna Kowalska az irgalmas Jézusról. 1939-ben kitört a világháború.
Úgy rácsodálkoztam: Hogy is lehet, hogy ezeket a szépséges eseményeket olyan gyalázatosak követik.
A második bp.-i  Eucharisztikus Kongresszus idén lesz. Óhatatlanul felrémlik bennem az előzőre emlékezés. 

Folytatom Vásáry Tamás szélesen hömpölygő Üzenetét, s próbálok rokon gondolatokat felfedezni, esetleg hasonló élmények, tapasztalatok nyomára bukkanni.
A neves emberek körében óriási a féltékenység, s ez alól kevés a kivétel. Mivel egy porondon mérik meg erejüket valamennyien, s művészetükből szeretnének megélni, sőt mi több versenyeket is megnyerni, kénytelenek az utóbbiak miatt nagyon precízen interpretálni a műveket, a művésziesség miatt viszont el kellene szabadulniuk a holt kottától. E kettő között őrlődnek.
Ráadásul a felfogásbeli különbözőségek miatt is állandó a súrlódási felület közöttük. Ez alól a többnyire a legnagyobbak se kivételek. VT Fischer Annie-ról jegyzi meg, hogy társalogni vele csak azt követően lehetett, hogy egyetértettek vele abban, hogy mindenkinél jobb, nagyobb művész. Más zongoristákkal való találkozáskor is általában inkább néhány lehűtő kritikát kapnak a művészek – talán kölcsönösen is. Minden egyéb üdítő kivétel.
Egy ilyen üdítő kivételt nevesít Vásáry. Mint írja, »meghívom Glenn Gouldot is, mint Horowitzot a Carnegie Hall-i Hammerklavier és Goldberg-variációs estemre. Ő sem jön el, mint Horowitz. De a következő évben a Carnegie-koncertem után másnap reggelinél a Buckingham Hotelben csörög a telefon: „Glenn Gould vagyok. Nem tudtam, hogy este játszol, de nem is tudtam volna elmenni. Viszont meghallgattam legújabb lemezedet, és azért hívlak, most, mert nagyon tetszik.”
Kaphat-e jólesőbb virágcsokrot valaki, mint olyantól, aki nem szokott virágcsokrot küldeni? – teszi fel a szónoki kérdést Vásáry Tamás.
Ez az igazság nemcsak a nagyokra igaz, hanem a társadalmi szövetek sűrűjében megbújó alkotókra is. Ilyenek a bloggerek is, ilyen vagyok magam is. Úgy szoktam fogalmazni, hogy igen magányos műfaj a miénk: ülünk a gép előtt, s olykor kotlunk valamit, amely jobbára visszhang nélkül marad. Lövés a sötétbe. Olyasmi, mint a rádióadás. Vagy hallgatja valaki, vagy nem. Vagy hat rá, amit olvasott/hallott, vagy nem. Vagy betelefonál, vagy nem.
Ezért számít kivételesnek egy-egy hangoztatott vélemény. Pláne, ha pozitív. Azért olyan is van. A legutóbbiból kiveszek egy kis jellemző mintát: „Köszönöm szépen a barátságát… gratulálok a munkájához. Sz.T.”
Hazudnék, ha azt írnám, hogy nem esett jól.
Ez a megjegyzés már nem az első volt, s mivel ritka, nagyon is számon tartom a többivel együtt, mert erőt ad ahhoz, hogy tovább szőjem a folytonos irányváltoztatást felmutató blogszövetemet.