Mickey webnaplója

Megvan az újévi FülesBagoly. Az első rejtvényben az egyik megfejtendő meghatározás: Dús; három betű. Nem fogja elhinni senki, hogy a megoldás: DÚS. Ha ilyen volna minden rejtvény, csak be kellene másolni a feladvány betűit és kész. Még megjegyzem, hogy most is tele van elütésekkel a lap. Hogy én is vétek a FB-ra feltett anyagaimban, az sincs rendjén. De hogy egy nagy nyilvánosságnak szánt sajtótermék rendszeresen hibásan kerüljön a piacra, az aztán már tényleg nem szép.
***
A humort szeretem. Fama est, hogy két perc nevetés megfelel húsz perc kocogásnak. Ha ez igaz, nem is rossz az arány. A rejtvénylap humoraiból rendszeresen bekarikázom azt, amelyet közlésre alkalmasnak vélek. A mostani számban nem volt ilyen. Mégis megkísérlek néhányat beemelni az olvasottak közül, hátha…
Legyen pl. ez:
„ - Ki volt minden idők legnagyobb üzletembere?
- Kolumbusz Kristóf.
- Hogy miért?
- Mert mikor elindult, nem tudta, hová megy. Mikor megérkezett, nem tudta, hogy hol van, mikor visszatért, nem tudta, hogy hol volt, és mégis elérte, hogy az egész utat a főnöke fizesse ki helyette.”
Legyen még egy, mert hajaz a gyermeklélektanra:
- Pistike, mi akarsz lenni, ha nagy leszel?
- Rendőr.
- Az nagyon szép – így a tanító néni.
- És te, Móricka?
- Én, betörő?
- De miért?
- Hogy együtt játszhassak Pistikével.       
***
Olvasom Zelk Zoltán Féktávolságon belül c., prózai írásait tartalmazó kötetét. Úgy lehet, úgy járok vele, mint Pilinszkyvel, akinek jobban szerettem a prózáját, mint a verseit, jóllehet vannak köztük ragyogóak. És úgy járok, mint Bernáth Auréllal. Jobban szerettem a könyveit, mint a képeit, noha azok is kitűnőek.  
Zelk költő marad prózában is. Avagy ki más tud egy ilyen mondatot papírra vetni: „Fordítsd ki a percek üres zsebét. Hátha egyszer mégis kihull belőlük valami, és gurulni kezd, és te kíváncsian utánaszaladsz.”
És én most szaladok. Szaladnék, de szuszogok. Ezért aztán fogyózom. Hátha segít.
P.S. Találtam egy jó mondatot BG.-nál: „Nélküled az életem bezárt doboz. De csak neked van kulcsod hozzá.”  Mindenféle emberi viszonyra igaz.

Karinthy Frigyes, a nagy szórakoztató (jól emlékszem, hogy Kosztolányi így dicsérte: ez a h* volt köztünk az egyetlen zseni. Nos ez a zseni) parodizálja a paralelizmust. hogy mi ez? - kérdezhetnéd. 
A gondolattartalom más szavakkal való megismétlése. Hogy egy góbé példát mondjak, Izsák bácsitól veszem: „Ez így van és nincs másképp.” Most pedig vissza Karinthyhoz: 
„Micsoda gyönyörű dolog az, hogy az embernek csak egy gondolata van, és nem jut az ember eszébe kettő, hanem a kettőnek a fele. S mindazonáltal két mondat lesz belőle, és egynél több sor lesz az egyből. Mert főleg az újságírónak igen jó dolog ez, és megörvendezteti szívét a hírlapok csinálójának. Főképpen pedig olyannak, akit sorok szerint fizetnek, és aki az ő kenyerét megkeresi minden betűvonal után, melyet leírt az ő keze. Azért reggel felvidult szívvel lementem a kávéházba, és hajnalban irányítám az én lépteimet a koffein tartalmú italok elárusító helyére. És mondám a pincérnek: Hozzon nekem kávét, és az én szájamtól meg ne tartóztassa a barna ital zamatját.”
***
Laci atya kerüli a tautológiát, a paralelizmust. Ezt ajánlja: „Higgyétek el, hogy lehet kevesebb beszéddel, több csenddel és abból fakadó tettekkel is élni! Csak ha szükséges, akkor használjatok szavakat!” 
A Larousse-t tovább lapozgatva újabb ínyencségekre bukkantam. Ilyenekre:
- loquet (zár) – belehallom a magyar lakat szót
- manchon – mancs
- merle (író neve is) feketerigó
- acier magyar megfelelője: acél
- péter a franciában nem személynév, hanem ige: szellent, pufog, pattog értelmű
- orgue de Barbarie (itt nem barbár, hanem szerintem Berber-ia értelemben) magyarul kíntorna
- ouistiti (ejtsd: wistiti) Egy dél-amerikai majomka neve, és egyfajta felszólításként használják, hogy a közös fényképezéskor most mindenki nevessen. (Nálunk az angol cheese [Csíz] járja.)
***
Ezek után azt hihetnéd, és képzeleted tükrözhetné, hogy nincs nekem megosztható új gondolatom, és nem találok magamban olyan érdekes elképzeléseket, amelyeket megoszthatnék veletek közzétéve a FB-on.  Ez persze nem igaz, és teljesen hamis. Szeretek váratlan témákat bedobni, és előre el nem képzelhető anyagokkal bombázni a nagyérdeműt.
Mindenesetre itt és most befejezem ezt a posztot, és mindent összevéve abbahagyom e helyen és ebben a percben rövid szösszenetemet.   

Mikor én még kissrác voltam, felnéztem bátyámra, aki már iskolás volt.
Mikor iskolás lettem, tekintélyt jelentett nekem, ha valaki elmondhatta: felső tagozatos vagyok. 
Mikor én felső tagozatos lettem, felnéztem azokra, akik már diáksapkát viselhettek.
Mikor gimnazista lettem, felnéztem azokra, akik már végigtanulták a középiskolát, és érettégire készültek. Volt közöttük, aki a deriválással, a differenciálással és az integrálással küszködött.
Mikor én érettségire készültem, szerettem volna felsőbb iskolába járni, egyetemre vagy főiskolára.
Mikor én 20 se voltam, egyik rokonom 37 éves volt. Csóváltam rá a fejemet, hogy lehet valaki ilyen vénember. (Már elstartoltam 73. felé.)
Mikor felvettek, érdekes módon nem vágyódtam el onnan. Szerettem órák alatt és után, ebédig szinte egyfolytában sakkozni, ősztől tavaszig a sportuszodában lébecolni szombatokon. Szerettem a társaságot. Szerettem azt, aki voltam közöttük. Szerettem volna már szerelmes lenni. Sikerült is.
Mikor elhelyezkedtem, be kellett vonulnom katonának. Szerettem a fizikai munkát, és szerettem hazajárni, mert volt kihez, volt kikhez.
Mikor megnősültem, szerettem volna nagycsaládot, s lassacskán össze is jött.
Mikor kinőttük a lakásunkat, szerettem volna nagyobbat. Igen nyögvenyelősen alakult a sorsunk.
Mikor máséban laktunk, nyomasztott, hogy innen mennünk kell előbb-utóbb, de hova és miből?
(Isten segítségével és néhány jó barát támogatásával ez is megoldódott.)
Mikor elolvastam Orwell 1984. c. könyvét hol volt még 1984. (Akkor még nem tudtam, hogy 1948-ban írta, és csak megfordította a két utolsó számot, innen a regény címe.)
Amikor 1984-ben megszületett 4. gyermekünkként kisfiunk, még nem gondoltam, hogy megérem az ezredfordulót.
Az ezredfordulón még nem gondoltam, hogy megérem a 2005-öt, a 2010-et, a 2015-öt, a 2018-at, s immár a 2019-et. És most…
Mikor megértem a 2019-et, fogalmam sincs, hogy megérem-e a következő percet, órát, napot, hetet, hónapot, évet, évtizedet…  
Isten tudja, mi lesz, de az a jó, hogy ő tudja, s én nem.  
***
 Oroszországban összedőlt egy panelházrész Szentpéterváron. Egy nap elteltével egy 11 hónapos kisbabát emeltek ki élve az összeomlott lakóház romjai alól. Eddig a hír. Furcsa belegondolni, hogy megmentettek egy életet, de nagy valószínűséggel nem tudták megállapítani személyazonosságát. A gyerek így anélkül fog felnőni, hogy a gyökereiről bármiféle információval rendelkezne. A dolog nem egyszeri. A talált gyerekek valamennyijére igaz. Mivel nevük nem maradt fent, a hatóság adott nekik nevet vagy a befogadó szerzetesrend. Valahogy így kapta nevét Istenes Szent János is egykor, az irgalmas rend megalapítója.
PS. Muszáj korrigálnom, mert a 11 hónapos gyerekkel kapcsolatban T. kijelenti, igaz, hogy nem igaz. Mármint az, hogy árva volna. Az anyja él. Ha az ő esetére nem is vonatkozik, egy ilyen esetre igen. Így hát marad.

Az újévi mise gyerekkoromba visz vissza. Amennyire emlékszem, keményebb telek jártak, mint manapság. Anyánkkal  indultunk az albertfalvai szent Mihály-templomba. Anyánk gumicsizmában, fekete szőrme télikabátban, a rézcsatos barna báránybőr ridiküllel. Benne a Sík-Schütz imakönyv. A ridikülnek kölniillata volt. Először Chat Noir, utóbb Kéknárcisz illatú. Anyánk kezén vékony kesztyű (ő maga is vékony volt). Fázósan húztuk meg magunkat a fűtetlen templomban. Sokszor figyeltem meg a neonszerű, térkeresztet formázó lámpák apró kilengéseit szertartás közben.
Ültünk a padban és énekeltünk a kántorral. Párás leheletünk azonnal kicsapódott a hidegben.
Csak a főoltár fölött lebegő főangyal, a karddal ábrázolt Szent Mihály nem didergett.
Mi meg jó szívvel fújtuk az újévi éneket:
Szép kelet, szép nap! nincs benned homály,
Mert az örök nap benned a király.
Új esztendőben új szívekkel,
Dicsérünk Jézus énekekkel.
Kivonulásra pedig ezt:
Ó, szép Jézus, ez új esztendőben légy híveiddel.
Ó, Mária esedezzél értünk, édes reményünk.
Hogy ez új esztendőben minden ügyeinkben
lehessünk Jézus drága kedvében.
***
A Larousse-t lapozgatva megakad szemem a jövevényszavak sokaságán. Anemonától kezdve sok virág neve, de meg növényé is ismerős.
A spenót a francia épinardra hajaz, igaz, ők meg az arabból vették át.
Néhány jövevényt megjegyeztem. Közülük a legérdekesebb a Dame-jeanne, amely igazából Johanna asszony értelmű. Ki gondolta volna, hogy a demizson szó rejlik mögötte.
A német krimiből ismert Derrick fúrótorony értelmű,
a Blaireau (egy francia filmvígjáték főszereplőjét hívták Blérónak), ha jól látom, a magyar nyest megfelelője.
A francia butor nem bútor, hanem a bölömbika neve,
a choucas, a csóka,
a colombe a galamb megfelelője.  
Éljen 2019, és éljünk mi is – boldogan – 2019-ben!

A nagyobb család néhány tagja egykor a Francia Intézetbe járt nyelvet tanulni. Gondolom ott jutott tudomásukra, hogy létezik egy évente kiadott általános tematikájú lexikon, amely bőségesen felvonultatja azt adott kor tudását, mégpedig széles spektrumban. Egyszer a hetvenes évek vége felé sikerült is az egyik antikváriumban megvenni egy Larousse-t. Engem elbűvölt. A később hozzánk érkező francia vendégeket nem. Valamit kerestem benne, ők meg a kiadás évét nézték, és megmosolyogtak. 1926-ban adták ki. A beleszorult tudásanyag tehát akkor kb. ötven éves volt.
2007 nyarán Franciaországban járván Sens-ben betértünk egy könyvesboltba, ahol mindenféle Larousse-ok voltak. Érdekes módon 2008-s dátumot viseltek. Azon mosolyogtam, hogy a benne szereplő neves emberek közül jó néhány nem éri meg az év végét, és így 2008-ban már a halálhírükről kellene tájékoztatni a nagyérdeműt.
Mindenesetre mivel nem akartam kihagyni a lehetőséget, Eurónkat nem sajnálva megvettem egy kézikönyv-formátumú példányt, amelyet nagy lelkesedéssel forgattam idehaza. Megismertem belőle, hogy hány állat- és növényfaj van felfedezve, és hányat saccolnak még, amelyek nincsenek felfedezve. , és még nagyon sok mindent.
Miért is foglalkozom ezzel a kiadvánnyal?
Pusztán azért, mert tegnap az unokák után mentem a közeli játszótérre, ahol a gyermekeknek szóló könyvmegállóban találtam egy vaskos, 1978-as kiadású Larousse-t. Nem értem, hogy mit keresett a gyermekkönyvek között, és gyorsan ideírom, hogy most sem tudtam neki ellenállni. Magammal hoztam. Most két évfolyamot pátyolgatok. Érdeklődéssel lapozgattam a hetvennyolcast és kitartóan. Érdekelt, hogy miféle technikai állapotok voltak 32 éves koromban, mekkora volt a Föld népessége akkoriban, miképpen nézett ki a világföldrajz, hol voltak az országhatárok, s mennyire más képanyagot hoz, mint a 2008-as. Elsős unokám is meglepődött a több mint 1700 oldalas képes kiadványon. Tetszett neki a Mirage-repülőgép részletes képe, az állatok francia neve. Megpróbálom átlapozni, mert érdekesek a képek. Zömük nem ismételi meg a másik kiadásban lévőket. A szócikkek olykor segítenek megfejteni, hogy mit is látok, olykor pedig magamtól rájövök. Gyenge vagyok franciából. Sőt nagyon gyenge.
De ezentúl…       
Ami még érdekes, hogy 78 óta éppen negyven év telt el. Ma is megmosolyognának a franciák, hogy mit akarok egy ilyen könyv-antikvitásból megtudni.      

Vegyen még ma pirotechnikai eszközöket, mert itt a szilveszter, de ne használja őket, mert megzavarodnak tőlük a kutyák.
Valósítsa meg önmagát. Vagy inkább ne is: engedelmeskedjék lelkiismeretének, vagyis a szeretetparancsnak.
Egyen drazsét, vegyen kefét, vagy inkább ne is egyen drazsét, csak vegyen kefét – skandálja Foxi Maxi.  
Üljön egyre sűrűbben az orvosi rendelőkben. Vagy inkább tanulja meg kezelni testi problémáit.
Koromnál fogva az utóbbi az, ami leginkább foglalkoztat.  
Kapom a recepteket, amelyek három hónapra ellátnak a szükséges gyógyszerekkel. Ám egy szakorvos azt javasolja, hogy adott vérnyomáscsökkentőből szedjek kétszeres mennyiséget, ha magasra szökik a tenzióm, a másik, hogyha szapora a szívritmusom, szedjek kétszeres dózist a bétablokkolóból. A harmadik szerint, ha dagad a lábam, napi két vízhajtót vegyek be. Ám ha szót fogadok neki, akkor a háziorvossal kell megértetnem, hogy kényszerűségből tértem el a szokásos adagoktól és idő előtt szükségem van újabb adagokra.
Vannak aztán olyan problémák, amelyekre egy korrekt válasz a megoldás. Pl. ha begyullad a szemem, gyulladásgátlót kell kérnem a patikában. De nem fog adni mondván, hogy menjek szemorvoshoz, majd az felírja. Az csakugyan felírja, amivel elmegyek a patikába, s csakugyan kiadja a szemkenőcsöt.
S íme, mindenki boldog. Lehet. Én még boldogabb volnék, ha az utóbbi esetben a patikus önhatalmúlag kiadna egy adag gyulladáscsökkentőt, vagy az előző esetekben a szakorvos nemcsak azzal biztatna, hogy szükség esetén vegyek be plusz mennyiséget, hanem a szükséges receptet is a kezembe nyomná. Ez egyébként üdítő kivételként megesik, de nem mondanám általános gyakorlatnak.
***
PS.: A FB-on szembesültem egy tromffal: Az áldásokat számold, ne a problémákat! 
Ott olvastam Laci atya új maximáját is: „Egyedül csak Jézusnak adatott meg, hogy eldöntse, milyen családba szülessen meg és mikor. Nekünk az adatott, hogy – elengedve az illúziókat, elfogadva a valóságot – gyógyítsuk a család sebeit és növekedjünk a szeretetben!”
JÓ! 

Kéretik, hogy készítsünk közös blogunkba évértékelőt. Már tavaly is hanyagoltam. Igazából azért, mert szinte minden nap írtam valamit, ami értékel valamit, valamiket, de azért se mert esetemben az új évben egyedül a dátum változott a korábbihoz képest. Semmi sem fejeződött be az előző szilveszterrel, és semmi új nem kezdődött január eggyel az életemben. Pusztán egy folyamat szerves része volt az év, amely nem indított meg semmit, és nem is fejezett be semmit. Valamikor még szemtelenkedtem is évváltások alkalmával annak a hangoztatásával, hogy nem kezdek új életet január elsején, hiszen még a régit se fejeztem be.
Az idei évet egyebekben beárnyékolta egy felfedezés, aminak a nyomán harc kezdődött megegészségesedésem ügyében. Ez egy vastagbélműtétben és  12 kemó-kezelésben csapódott le. Nem szívesen foglalkozom a témával, és valamennyire sajnálom azt is, hogy a kórházban készítettem fotókat. Ezek mintegy belenyomják az orromat az ottani élményekbe, amelyeket ha nem is tagadok, de jó szívvel rájuk emlékezni is nehezemre esik.
Inkább a tegnapi napot idézem fel, annak is csak az egyik epizódját. Este visszatekintünk a napra, és megbeszéljük, hogy ki mit köszön ma a jó Istennek, valamint azt is, hogy mit kérünk tőle.       
A köszönnivalóknak pedig igazán se vége, se hossza, hisz igaza van a nótának, amelyik azt mondja, hogy „Az Úr irgalma, hogy még élünk a földön.” Ez vonatkozik életünk minden napjára. Minden ennek a keretében történik.  Hogy   
- hajnalban öntudatra ébredtem
- volt kávé, ami segített az ébredésben
- mások is szuszogtak a lakásban, és ennek a tudása nagyon pozitív
-  szép sorjában kijöttek reggelizni. Előbb a fiúk, majd a nagyok is
- működött öreg autónk, ami több mint húsz éves
- részt vehettem egy kétpapos misén, aprószentek ünnepén
- mindent kaptam, amiért a boltba mentem
…
- segítettem a magam módján a költözködésben
- találkoztam rég látott rokonokkal
- közösen ettünk-ittunk
Tovább is van, de itt elszegem. Elég annyi, hogy igaz a felhívás: Adjatok hálát mindenért.
Csakugyan hálával tartozom/unk mindenért.

Összeköltözésünk utolsó etapja, amikor egy teherautó és a rokoni segítség befejezi, amit elkezdtünk. A hiányzó bútoroknak felszabadítva a helye. Várjuk a „vártámadást”*, s mire ledől a harmadik torony, befejeződik az átcuccolás.
***
Terveim vannak magammal, mint mindig. Amikor sovány vagyok, akkor az jut eszembe, hogy enni jó. Aztán elég gyorsan sikerül kivetkőznöm korábbi formámból, és egyre gyakrabban foglalkoztat az a gondolat, hogy érdemes lesoványodni, mert nem férek be az ajtón, és nem férek bele a ruháimba se, különben se kerül semmibe a fogyás, mert semmit se kell tenni, még enni se. Ha aztán sikerül az akció, a folyamat elölről kezdődik.
***     
Fura lett a világom. Ha aludnom kellene, kidob az ágy, ha ébren vagyok, nemritkán aludni vágyom. Ilyenkor agyilag zokni leszek, és nem érdekel az éppen olvasott könyv, nem érdekel a fotózás és a rejtvényfejtés se. Kész szerencse, hogy nagy mozgásigényű fiúunokáim itt vannak. Ők lekötik figyelmemet, örömmel veszik, ha kimozdulunk a lakásból a szabad levegőre, pl. a játszótérre.
***
Ma esik az eső. Beszorultak, beszorultunk a lakásba. Itt próbálnak meg rabló-pandúrt játszani, s rohangálnak az egyelőre szabad terepen, s ha kell, önként börtönbe vonulnak várva a szabadulást.
***
Ma kora tavaszi idő van.   
Régi hentestermékeket tettünk ki az erkélyre madáretetés céljából. Egy tolvaj szarka felfedezte a forrást, és nevéhez híven elvitte a jó maroknyi mennyiséget.
Vegyünk a hentesnél újabb adagot? Még betöri az ablakunkat, ha nem kap többé kaját.
Ez ugye csak vicc volt, és szívesen jelezném egy szmájlival, de a FB átrendezi a jelet J betűvé.  
* A vártámadás egy mostanában folyó tévéjátékra utal.

Tegnap szűk ötven ember nyüzsgött közös V.-karácsonyra összegyűlve. Készült az alkalomról és részemről kb. ugyancsak ötven kép. Beszéltünk ezzel-azzal kedvenc gyógyszereiről, kedvenc időtöltéséről, énekeltünk, ettünk-ittunk, jól mulattunk, a gyerekek vidáman futkostak a szobák között. Megkóstoltam az idei bejglit. Kevéssé volt édes, mint a tavalyi. Egyedül csak csendben nem voltunk – egy pillanatra sem. Így hát egészségesen elfáradtunk. Még szerencse, hogy autóval érkeztünk, és azzal is távoztunk.
Átmentünk kétszer is a karácsonyi díszbe öltözött városon. Karácsonyi, mert decemberben működtek a kivilágítások. Karácsonyi, mert a Nagy körút csilivili díszekkel ékeskedett. A fák elektromos szentjános-bogaraktól csillogtak. Sűrűn következtek egymásután a fényes csillagok, üstökösök is. Ám nem az elektromos Műveknek volt születésnapja, hanem Jézus Krisztusnak.
Furcsa módon ennek nem igazán leltem jelképeire.
Nincs ez így jól.
Nem ildomos és nem is célszerű.                                                             
Akkor már jobb idekint a visszafogottabb periférián élni.
***
Valamikor LGy barátunk említette, hogy A Szív jezsuita magazin egyik számában olvasta a nevemet.  
Elcsodálkoztam rajta, mert immár hét éve nincs igazán kapcsolatom a renddel. Mivel e lap jó néhány számát kirakták közprédára a templomban, hazahoztam és rátaláltam arra, amit kerestem. LGy-nek igaza volt. Olvasom a lap szeptemberi számának a vége felé a Tereza Worowskával készült interjúban: „Kedves bizalomteli légkör volt a Sodrás utcai szerkesztőségben. Még lapzárta előtt sem volt feszültség. Sőt, id. Gyorgyovich Miklóssal és Bárdosy Évával gyakran többszólamú dalokat énekeltünk.” Tényleg így volt, szép volt, rég volt.
***
Ugyancsak a nosztalgia jegyében kaptunk felhívást, hogy énekeljük újra a beatmisét. Ajjaj. Hatvanegy évvel ezelőtt énekeltük, aztán 1997-ben újra és immár CD-re.
Hogy most újból…
De hiszen megvénültünk közben.
Hogy hangzana a mi előadásunkban a tiniknek írt zene? Nekem az abházi öregek kórusát idézné. No hiszen, énekeltek, tán még táncoltak is az aggastyánok. Én megsüvegeltem produkciójukat, de meg is mosolyogtam.  Olyan ez, mintha a passió Jézusát, akit 33 évesen feszítettek keresztre, egy nyolcvan éves akarná elénekelni.

Nem gondoltam, hogy életemben még egyszer (másodszor) is cirkuszba megyek.
Először alig tini koromban mentem valamelyik tesómmal és anyámmal. Annak is az volt az oka, hogy az alattunk lakó V.-né (Isten nyugosztalja) egy időben a Fővárosi Nagycirkuszban dolgozott jegyszedőként. Egyszer megkeresett (sokszor megkeresett) minket azzal, hogy menjünk el a cirkuszba, mert hallatlanul jó a műsor. Hogy miképpen történhet ez meg velünk, elmondta, hogy hivatkozzunk a nevére és ingyen be fognak minket engedni. Bizonyságul átadott egy használt villamosjegyet, amelynek a hátára írta ceruzával: V.-né.
Mi tagadás, elég idétlennek éltük meg helyzetünket a tett színhelyén, ahova mindenki más szabályos jeggyel érkezett, csak mi az árva kilyukasztott és lejárt villamosjeggyel. A csoda mégis megtörtént, egy jótét lélek beengedett bennünket valahova a kakasülőre azzal, hogy ha valaki jönne mutogatván érvényes jegyét, akkor húzódjunk másik padra (mert akkoriban fapad járta háttámla nélkül. Olyan volt nagyjából, mint a mai sörpadok. Hasonló hülye érzésem mostanság a RailJet vonatokon van, amikor érvényes helyjegyünkkel csaknem minden alkalommal fel kell riasztanunk valakit, aki azt gondolja, hogy az adott helyre nem fog ülni senki.)
Visszatérve a cirkuszba, elfoglaltunk hát a helyünket, és láttunk ilyet, meg olyat, már nem igazán emlékszem rá, hogy milyet, és a környűlállások egy életre elvették a kedvemet attól, hogy valaha is meglátogassam a cirkuszt.
Mondanom se kell, hogy mostanság párnázott székeken ülve színvonalas telt házas nemzetközi műsort láttunk. Olyannyira telt ház volt, hogy a helyszínre érkező kínai család gyerekei sírva vették tudomásul, hogy legközelebb csak január sokadikára lehet jegyet kapni.
Még megjegyzem, hogy a Vidám Parkkal sem jártam jobban gyermekkoromban. Minden pajtás kapott az általános iskolában ingyen jegyet az egyik gyermeknap alkalmából. Azt hiszem, kétféle eszköznél álltunk sorba a kígyózó tömegben, majd hazamentünk azzal, hogy soha többé. És csakugyan.
Jóval később csak még egyszer kísértem oda még valakit, egy jószágra fel is ültünk, anélkül hogy vonzott volna a lehetőség.
Hogy milyen a gyerek? L. unokánknak a kutyás szám tetszett a legjobban, D. unokának pedig az a bohócos szám, amelyben az egyik szereplőnek a fejére tett fazékba tett spirituszt meggyújtották, s percekig égett. (D. kedvenc videósorozata: Sam, a tűzoltó, kedvenc játéka: a tűzoltóautó, kedvenc szerelése egy tűzoltóruha.)