Mickey webnaplója

Kedden várható, hogy az EP elítéli Mo.-ot ezért meg azért.
Tényleg: miért?
Azért, mert azért.
Azért, mert szembehelyezkedni mert a fő csapásvonallal. A koncepciós per lényege, hogy az ítélet készen áll, és nincs két változat egy arra az esetre, ha Mo.-nak igaza van, és arra, ha nincs igaza.
A voksolók eltökéltek, mondhatnám azt is, hogy kőkobakiak.
A lényeg a lényeg.  
Itt humánus eljárás nincs, és ezen csak a csoda segíthet.
Jut eszembe, hogy amikor Teréz anya a Szovjetunióba ment tárgyalni, előre küldött valakit, aki itt-ott elhelyezett a magával vitt „csodás érmék”-ből.
Még a Kremlbe is jutott belőlük.
Teréz anya meg a kezébe nyomott belőlük egyet-egyet a szovjetek közül olyanoknak, akiket erre kiválasztott. Majd leültek tárgyalni, és ezt követően rendje megtelepedett a Szovjetunióban.
Mondanám, hogy ugyanezt kell tenni. Van még rá három nap. Csak egy megbízható valaki kell, aki megtegye, amit Teréz anya küldötte.
De talán elég az is, ha „csodás imák”-kal segítjük, hogy Európa az maradhasson, amire Isten rendelte évszázadokkal korábban.

Túl az Óperencián, túl a 8.-ik kemón. Az a nagyon pozitív élmény ért, hogy elsőre „jó vénát” talált a nővér a branül-készítéshez. Akartam is mondani neki, hogy írói vénám van, de hátha nem értette volna. Egyebekben volt némi kellemetlenség is a két nap során. A szomszéd mosdó valamelyik középre folyó bűzelzárója nem működött. A kanálisszag igazán nem hiányzik azoknak, akik eleve émelyegnek a kezelésmellékhatására. Úgy éreztem magamat, mint Jeremiás próféta, akit beledobtak a pöcegödörbe. Próbálkoztam locsolással, merthogy vízzárasak. A helyzet nem változott. Komolyabb gond lehet. Legközelebb viszek magammal széles scotchot, és befogom a szájukat. Hátha… A másik tapasztalatom is elég lesújtó. Korábban a folyosó visszhangzott egy öregasszony kiáltozásától:
N-Ő-V-É-R-K-E-E-E-E… Most meg magamra maradtam két éjszakára egy röfögve horkoló úriemberrel. Még szerencse, hogy kezdek kissé nagyot hallani. Jut eszembe. Egy alkalommal az előre elkészített angyalos könyvből meséltem a gyerekeknek elalvás előtt. Egy horkoló bácsiról olvastam, akit az angyalok csillapítanak le, vagy ehhez hasonlóról szól a rész. Átköltöttem a nekem unalmas olvasmányt több helyen kb. ily módon: „…és akkor a két angyal ráugrott az ipsére, és befogták az orra likát”. A gyerekeknek igen jó kedvük lett az effajta változtatásoktól, de egyáltalán nem serkentette őket alvásra.
– Min nevetnek a gyerekek? – kérdezte mamájuk.
– Kicsit átírtam a könyvet – mondom.       
Visszatérve a kemóra, egy ilyen kezelés eléggé élménytelenül zajlik. 40 óra alatt csurog belém a kemó, összesen 12 000 csepp, percenként tehát kb. öt csepp. Az ember próbálja magát elfoglalni valamivel. Kivégeztem a magammal hozott rejtvényújság valamennyi rejtvényét, aztán nekiláttam egy magyar ötödikes tankönyvnek, Hon- és népismeret a címe. Vén fejjel azt mondom, hogy volt benne szemnyitogató, kitért a határon belül és kívüle élő honfitársaink szokásaira, életmódjára, civilizációjára, kultúrájára. Amit kicsit hiányoltam, Trianonról alig szól. Persze kisdiákoknak készült. Honnan tudnák, hogy a politika miféle konstellációja izzadta ki ezt a végeredményt.
A könyv jó. Kicsit sok és apró kép található benne, de aki ismeri az ábrázoltakat, azokban élni kezd az ábra.
Vittem magammal komoly témájú könyvet, de túlságosan komolynak bizonyult, hogy belemélyedjek.         

Számítógépem augusztus vége felé azt mondta, hogy nyikk, majd hogy nyekk. Pontosabban először egy meghajtót nem talált meg, amin minden dokumentumom leledzett, majd a word-ablak vonakodott engedelmeskedni, utóbb pedig az egész gép kihunyt. Kiderült, hogy a 120 gigás SSD adta meg magát. A szervizben azt mondta a mester, hogy az SSD neki hol nem működött, hol pedig igen. A lényeg a lényeg, sikerült lementenie a csaknem 30 000 képet, és kb. 5000 blogbejegyzésemet, ami természetesen ezen volt (legalábbis elsőre úgy látom). Most itthon a gép, és működik, hála Istennek és a PC-gurunak, én viszont csak úgy-ahogy, ezért holnap megkezdem minden valószínűség szerint a 8. kemót. Egyre fogy a türelmem, pedig nemrég még 11 adag előtt álltam, most meg már csak öt van hátra.
***
Az iskolaév újra indult, (apjaty b skóle, ahogy az orosz mondja) mégpedig egy esőverte napon. Nem történt semmi különös, mégis furcsa, hogy legkisebb (nálam nagyobb) gyermekünk és felesége nagyobb fiacskája megindult az évtizedekig tartó tanulásnak. Látszólag roppant lelkesen. Örökzöld a kérdés, hogy mit kap ott a jobb félteke, hiszen a tudás központja a bal félteke. Egy másik kérdés, hogy hogyan fog szocializálódni. Teljesen konformista lesz-e, vagy rajta hagyják „erejét, durva kérgét” ( – szóla Arany J.).
Ami személyesen érint, az az idő sebes pörgése. Mintha tegnap történt volna, hogy felváltva adtuk kézről-kézre az immár iskolás fiút, amikor pici korában beteg volt. Azóta hány és hány közös élményünk akadt. Igen sok fotó és néhány videó őrzi ezek emlékét (már látszik, hogy muszáj kirakni mindent egy külső tárhelyre, mert nagy az adatvesztés veszélye).
***
A szeptemberi Füles Bagoly viccei gyengék. Rossz anyósvicc és egyebek, tulajdonképpen nem is viccek ezek, hanem gúnyos poénok. Idegenek látják úgy, hogy mi magyarok többnyire mások hitványságának örülünk, a magyar humor egy jó része erre alapul. Nem túl hízelgő számunkra.
PS. Na jó, ez kicsit szellemes.
„A megrendelő faggatja a szakit: Mondja, mi a munkamódszere, mester?
Az, hogy soha nem dolgozom reggeli előtt. De ha mégis reggeli előtt kell hozzáfognom, akkor előbb feltétlen megreggelizek.”              
   

Ma elolvastam egy parabolát. Annyira megtetszett igazságtartalmánál fogva, hogy saját poszt helyett idemásolom, mert jobban alkalmas mások gazdagítására, mint ha én okoskodom össze valamit.
Példázat az önbecsülésről 
Egyszer egy fiatalember meglátogatott egy bölcs mestert. Azért kereste fel, hogy tanácsot kérjen tőle: „Mester, azért jöttem el hozzád, mert olyan kicsinek érzem magam, hogy nincs erőm semmihez. Azt mondják, semmit sem érek, semmit sem tudok jól megcsinálni, esetlen vagyok, és meglehetősen ostoba is. Hogyan fejlődhetnék? Mit tegyek, hogy jobban becsüljenek az emberek?”, kérdezte a fiatalember.
A Mester, anélkül, hogy ránézett volna, így szólt: „Annyira sajnálom, fiacskám, de nem tudok segíteni, először meg kell oldanom egy problémámat, majd talán utána…”, szünetet tartott, és folytatta: „ha segítenél, gyorsabban meg tudnám oldani ezt a problémát, és akkor talán érted is tehetek valamit”, fejezte be a bölcs.
„Szívesen, Mester!”, dadogta a fiatalember, aki ismét leértékelve érezte magát, mert az ő igényei ismét csak második helyre kerültek.
„Jól van”, mondta a mester.
Ezután levette a gyűrűjét, melyet a kisujján hordott, és átadta a fiúnak: „Fogd a kinn álló lovat, és lovagolj el a piacra. El kell adnom ezt a gyűrűt, mert ki kell fizetnem egy tartozást. A lehető legtöbb pénzt kell kapnod érte, de egy aranytallérnál ne fogadj el kevesebbet. Indulj, és térj vissza az arannyal a lehető leggyorsabban!”
A fiatalember fogta a gyűrűt, és útnak indult. Amikor a piacra érkezett, elkezdte kínálgatni a gyűrűt a kereskedőknek, akik nagy érdeklődéssel nézegették.
De amint meghallották az árát, rögvest meggondolták magukat. Amikor a fiatalember elmondta, hogy egy arany az ára, némelyek elnevették magukat, mások faképnél hagyták, csak egy bácsika volt annyira kedves, hogy elmagyarázza a fiatalembernek, hogy egy aranytallér túl sokat ér ahhoz, hogy elcseréljék egy egyszerű gyűrűért. Valaki felkínált érte egy ezüsttallért és egy rézedényt, de mivel a fiatalember emlékezett a pontos utasításra, melyet kapott, elutasította az ajánlatot.
Mennyire szerette volna, ha neki magának lett volna egy aranytallérja, és ő maga odaadhatta volna a mesternek, hogy segítse megoldani a gondját, hogy aztán tanácsot és segítséget kaphasson tőle. Szomorúan lóra szállt, és visszatért a mesterhez.
„Mester, sajnos nem tudtam elintézni, amit kértél tőlem. Talán kaphatnék érte két-három ezüstpénzt, de nem hiszem, hogy sikerülne bárkit is megtévesztenem a gyűrű valós értékét illetően”, mondta a fiatalember.
„Ó, milyen fontos dolgot mondtál, fiatal barátom! Először is meg kell tudnunk a gyűrű valós értékét. Pattanj lóra, és menj el az ékszerészhez. Ki tudhatná nála jobban? Mondd meg neki, hogy el akarod adni a gyűrűt, és kérdezd meg, mennyit tudna adni érte. De nem érdekes, mennyit tud ajánlani érte, ne add el neki! Térj vissza a gyűrűmmel”, felelte a bölcs.
A fiatalember ismét lóra szállt, és elment az ékszerészhez.
Az ember megvizsgálta a gyűrűt a lámpa fényénél, nagyítóval, pár percig gondolkodott, majd így szólt: „Fiam, mondd meg a mesterednek, hogy ha azonnal el akarja adni, nem tudok érte többet adni ötvennyolc aranynál.”
„ÖTVENNYOLC ARANY?!” – kiáltott fel döbbenten a fiatalember.
„Igen, ha lenne még egy kis idő, biztosan tudnék adni érte hetvenet is, de nem tudom, mennyire sürgős neki, hogy eladja…”, válaszolta az ékszerész.
A fiatalember boldogan vágtatott vissza a mester házába, hogy elmesélje, mit mondott az ékszerész.
Miután meghallgatta a fiatalember szavait, a mester így szólt hozzá: „Te épp olyan vagy, mint ez a gyűrű: nagy értékű, egyedülálló kincs. Ezért csak igazi szakértő engedheti meg magának, hogy az értékedről nyilatkozzék. Ne hidd, hogy életed során bárki meg tudná mondani, mekkora a te igazi értéked!”
Sose engedd, hogy mások szavai miatt elveszítsd önbizalmad és önbecsülésed!
(Tőzsér Endre fordítása)

Szomszédunk kérdezte, hogy milyen a kemó-kezelés. Mivel lement már a 12-ből 7 kezelés, elégséges tapasztalatok birtokába kerültem. Két nap helyben fekvés lehet nagyon sok és elillanhat nagyon hamar is. Attól függ, milyen olvasnivalót viszek magammal. A kórházi étkezésemet a regnumi nevelés jellegzi: „Az étel nem szeretni, hanem megenni való”. Egyébként volt nagyon kedvem szerinti, és volt nekem pocsék kaja egyaránt.
Hanem a szagok.
Nem részletezem: olyan mint az utógondozóban.
Az a nehézség, hogy a kemótól egyébként is émelyeg az ember. Ámde amilyen keserves az indulás (kanül eredményes elhelyezése), olyan reményteli a harmadik nap hajnala - a szabadulásra várás jegyében.
Ami valamennyire bánt, az az, hogy „kór”társaim rendre a Blikket, a Kiskegyedet, a Bors-magazint, a Lokált forgatják. Na, akadt, aki a Népszavát forgatta tüzetesen.
Nem telik többre?
Az ottani alkalmazottak illetményét nem ismerem. Korábban az Amerikai útra az egyik nővérke Ford autóval érkezett s távozott. Most a bejáratnál találkoztam szintén egy nővérkével. Új típusú, nagyocska Toyotájából szállt ki. Nyakában aranylánc, ujjain aranygyűrűk. Nem sajnálom tőle, de nem is sajnálom őket. Feleségem szerint biztos gazdag a férjük.
Meglehet.
Vagy gazdag, vagy nem.
***
Mivel nyári vendégeink elmentek, alaposan kiporszívóztam. Egyik szekrény alól előkerült valamelyikük tornacipője. Majd utánuk szólunk, hogy ne keressék - itt van. Sokféle ételt hagytak itt, amelyeket befejeztem, mert lejár a szavatosságuk:
egy cikk Camembert sajt,
egy majdnem befejezett mogyorókrém,
egy darabka sajt,
egy kevés szalámi,
általuk hozott majonéz és
lekvár,
megmaradt rántott hús, (unokáink szerint szőrös husi),
kevéske túró,
Nesquik-maradék,
félbemaradt belga vaj.
Szeretem, ha átlátható a hűtőszekrény választéka.    

Éváék épségben hazaértek reggel 9 óra 8-kor. A hőmérséklet is 8 fok volt. Az egész éjjel tartó utazás után természetesen elpihentek valamennyien.
Eltávozásukat megelőzően helyrerántották a lakberendezési tárgyakat. Ahogy érkezésük előtt voltak.
Most nagy a csend. Még összeszedtük a hulladékokat. Még teleraktuk a mosogatógépet, de már a porszívózás hétfőre marad.  Nem oly sürgős.
Egyebekben nálunk is erőteljesen lecsökkent a hőmérséklet, ugyan kétszer nyolc fok van, de mégis. Elővettem a polár kardigánt, s belepasszíroztam a félcipőbe saruhoz szokott lábfejemet. Azért összemelegedtünk.
Tegnapelőtt ha lanyha módon is, de dörgött-villámlott, s záporeső esett. Most, éjjel az esőzés is őszbe csapott. Sehol egy villám, sehol a kísérő mennydörgés, csupán az eső hullott kitartó módon.
***
Afrika Európába telepítése egyre több akadályba ütközik.   Olaszország kitette a megtelt táblát. Karinthy szerint ugyan ekkor kezdődik meg a beszállás, de hát ő is azt rögzíti, hogy a beszállókat a végállomáson, mint egy szardíniás dobozból, kifejtik, szortírozzák. Az olasz kikötők nem fogadják a migránsokat taxizó hajókat.
Okkal.
Jelenleg 700 000 bevándorló keresi a helyét az olasz csizmában.  
Külügyminiszterük azt mondta: elég.
Én megértem.
Érdeklődve várom a fejleményeket.

Idén újra Gárdonyit plagizálom:
„Elmentek!”
Elmentek, de előtte itt voltak. Beszélgettünk, ha már a franciákkal teli autó – mintegy jelenés – alkalmat adott rá. Persze nemcsak ők, hanem minden gyermekünk családostul, de hát a legmesszebbről ők jöttek, próbáltunk hozzájuk igazodni.
A közösen töltött nyarakat nem ússzuk meg dagadás nélkül, ez most is így történt. Ami körültekintést igényel, az a különféle diéták figyelembevétele. Végső soron azt hiszem, hogy sikerült többé-kevésbé a támadt igények kielégítése.
A nyaralás egy nem várt hozadéka, hogy Fr. az új konyhai csaptelepet beültette a régi helyére. Nem volt könnyű dolga, de ő szereti a kihívásokat. Nagyjából a kredenc-alsóban kellett dolgoznia. Lánykája világított neki LED-lámpával.
Most meg elmentek. Hosszú útra mentek: Madonna della strada, vigyázz rájuk, mert az autózás veszélyes műfaj.
Mi meg maradtunk. Reggel pozitív visszajelzést kaptam a fotóimról. Jól érintett, mert azt hiszem, képeim hitelesek, legalábbis erre törekszem. Arra, hogy megmutassam a teremtett világ sokszínűségét, sokarcúságát, mert a teremtmények utalnak Teremtőjükre. Bizonyos értelemben visszfényük alkotójuknak.
Nem szeretném, ha bálvánnyá lépnének elő, azaz öncélú, l’art pour l’art képekké. Hogy eme törekvésem mennyire valósul meg, azt nehéz nekem igazolni, ahhoz túl közelről nézem fotóimat.
***
Napi ajándékként megérkezett a hidegfront előőrse. 
***
Japán vers (haiku)
Karika-túra.
Karikázókról készült
karikatúra.

Haiku
Álmos villámok
szezonzáró zivatar
rendesen esik
***
Kifelé
Akárhogy van is (messze még a vég), de elhagytam a kemó felét: 7 null a javamra.
Természetesen olvasgattam három könyvből is. Egyet befejeztem (Szőke Szakáll önéletírása). Benne egy első világháború-beli szöveget a tarhálásról. Kb. ezt írja:
– Adnál öt koronát?
– Nem. Nincs nálam pénz.
– Na, egy koronácskát adnál?
– Mondtam, hogy nincs nálam.
– Megkínálnál akkor egy cigivel és tűzzel?
– Nem dohányzom.
– Akkor legalább azt mondd meg, hogy hány óra van.
Megakadtam a tarhálás szón. Alig is jutott utólag eszembe. Ilyen régi szleng szó volna ez? Ma talán lejmolásnak, potyázásnak, darizásnak, kuncsorgásnak mondanák. A tarhálást még értem, de nem emlékszem, hogy kimondtam volna valaha.
***
Egy régi furcsaságokról szóló kis könyv (Trócsányi Zoltán: Magyar régiségek és furcsaságok. Dante, 1924) tartalmaz többek között 1850–es évekből valósi anekdotákat.
1. Ihász
– Wie heissen Sie? – kérdi az összeíró az összeírásra megjelent urat.
– Ihász.
– Das weiss ich – mondja a rendőrtiszt, – dass Sie heissen, aber wie heissen Sie eigentlich?
– Ihász.
Ez elég volt a Bach-hivatalnoknak, hogy Ihászt összeszidja, s csak egy véletlenül ott odatévedt magyar hivatalnoknak köszönheté, hogy szárazon elmehetett.
2. Összeírás
– Hogy hívnak mogatat? – förmed rá az összeíró hivatalnok a belépőre.
– Szarka Pál – hangzott a felelet. A hivatalnok egész komolysággal fordul írnokához, s mondja:
– Pfui, azt csunya nevet írja inkább: Kukorica Kapál.
 

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
                                  (Arany J.: Toldi, 1. ének)
Mit tudott Arany a globális felmelegedésről?
Semmit.
Amit tudott, azt persze nagyon tudta.
De ma már kicsit más a kánikula.
Két hete hálát adtam az Istennek, hogy megúsztuk a nyár felét igazi kánikula nélkül.
De aztán... 
A második fele szűnni nem akaró forróságot hozott.
Ilyenkor mit tesz a meteorológus?
Azt mondja, még három kemény forró nap, s amikor letelt, kezdi elölről. Még három napig fokozódik a forróság. Aztán újra és újra, egészen addig, ameddig el nem kergeti az afrikai meleget egy hidegfront.
Addig pedig hasonló a helyzet ahhoz, amelyet Arany megénekelt. Mi legfeljebb banánérlelőnek mondjuk az UV-ben gazdag sugárzást, s tikkadt turisták lepik el a tájat, s ha nem is legelésznek, de esznek-isznak, múlatják az időt. Az a szép zöld fű - leginkább aszott és sárga. Boglyák hűvöse helyett a lakások, autók, üzletközpontok és munkahelyek légkondicionálója szolgál menedékül. A munka pedig lelassul vagy éppen szünetel. 
Így élünk mi is.
Balatonról hazafelé a vonaton a mi kocsinkban légkondicionáló küszködött a meleg és a párásság megszüntetésén. Mivel nem sikerült sem kihűtenie, sem párátlanítania a meleg levegőt, átvándoroltam egy hagyományos kupéba, ahol kétoldalt lehúzott ablakok szolgáltatták a 160 km/órás menetszélt. Úgy éreztem magamat, mint az autómban a sofőrülésen, amikor 140-nel vágtatok a sztrádán lehúzott ablakokkal.
Apropó vonat. Érzésem szerint tényleg kb. 160 km/h-val száguldottunk, amikor szemben egy hasonló sebességű vonat közeledett a másik sínpáron. Sikerült egy fotót készítenem a sebességkülönbségekről, ami ugye jó közelítésben kb. 300 km/h-ra tehető . A róla készült digitális kép erősen futurista jellegű.

Megjöttünk a Balatonról. Így utólag írom le, mert rossz szokás nyilvánossá tenni, hogy üres a lakás. Ez felhívás volna keringőre, az esetleg nálam böngésző rossz akaratú embereknek. Nem vagyok rendőr, mégis írom mindenkinek, hogy ne adjanak fel ilyen magas labdát a rossz szándékkal neten szörföző betörőknek.
Ami pedig a nyaralást illeti, bebizonyosodott, hogy nem mi gerjesztjük a végig viharos időjárást. Igaz, hogy az előző három év ezt igazolta volna, de az idei rácáfolt. Egy vihar ért csak a hét során, a többi nap fürdőzésre alkalmas nap volt.
Az is igaz, hogy a hét során csak egyszer mentem le a tóhoz csobbanni, sőt majdnem kétszer. De meggondoltam magamat.
Az unokák legnagyobb élménye a gokartozás volt, no meg a T. által levezényelt ügyességi játékok.
Sor került minden unoka születésnapjának a megünneplésére.
A nyaralás legjobb fotóját Kati készítette a háborgó Balatonról, Éváé a legjobb portré-fotó, én meg szerintem sikeresen vettem részt a természetfotózásban (keresztes pók).
A legfiatalabb fotós Levi volt, aki a nyaraló tárgyait próbálta lencsevégre kapni.
Négy gyermekünk különféle affinitással néz a hetes közös nyaralás elé. Mégis azt gondolom, hogy mindenkinek tetszésére volt az együttlét.             
Különfélék vagyunk, és el kell jutnunk oda, hogy örömmel vegyük tudomásul a habitusbeli különbségeket. Így szép a világ, hogy ezt a változatosságot mutatja. Ám nehéz elszakadni attól a gondolattól, hogy én így szoktam, tehát ez az egyetlen üdvözítő mód a cselekvésre, a gondolkozásra, stb. Igazán csak… közben kitettem a zászlót Szent István-ünnep tiszteletére, és elfelejtettem, hogy mi az, ami igazán csak, de sebaj. A lényeget megírtam.
Még megjegyzem, hogy az asszertivitás és hagyományos szolgáló szeretet megnyilvánulásai közül hozzám az utóbbi áll közelebb – legalábbis elméletben.