Mickey webnaplója

Idén újra Gárdonyit plagizálom:
„Elmentek!”
Elmentek, de előtte itt voltak. Beszélgettünk, ha már a franciákkal teli autó – mintegy jelenés – alkalmat adott rá. Persze nemcsak ők, hanem minden gyermekünk családostul, de hát a legmesszebbről ők jöttek, próbáltunk hozzájuk igazodni.
A közösen töltött nyarakat nem ússzuk meg dagadás nélkül, ez most is így történt. Ami körültekintést igényel, az a különféle diéták figyelembevétele. Végső soron azt hiszem, hogy sikerült többé-kevésbé a támadt igények kielégítése.
A nyaralás egy nem várt hozadéka, hogy Fr. az új konyhai csaptelepet beültette a régi helyére. Nem volt könnyű dolga, de ő szereti a kihívásokat. Nagyjából a kredenc-alsóban kellett dolgoznia. Lánykája világított neki LED-lámpával.
Most meg elmentek. Hosszú útra mentek: Madonna della strada, vigyázz rájuk, mert az autózás veszélyes műfaj.
Mi meg maradtunk. Reggel pozitív visszajelzést kaptam a fotóimról. Jól érintett, mert azt hiszem, képeim hitelesek, legalábbis erre törekszem. Arra, hogy megmutassam a teremtett világ sokszínűségét, sokarcúságát, mert a teremtmények utalnak Teremtőjükre. Bizonyos értelemben visszfényük alkotójuknak.
Nem szeretném, ha bálvánnyá lépnének elő, azaz öncélú, l’art pour l’art képekké. Hogy eme törekvésem mennyire valósul meg, azt nehéz nekem igazolni, ahhoz túl közelről nézem fotóimat.
***
Napi ajándékként megérkezett a hidegfront előőrse. 
***
Japán vers (haiku)
Karika-túra.
Karikázókról készült
karikatúra.

Haiku
Álmos villámok
szezonzáró zivatar
rendesen esik
***
Kifelé
Akárhogy van is (messze még a vég), de elhagytam a kemó felét: 7 null a javamra.
Természetesen olvasgattam három könyvből is. Egyet befejeztem (Szőke Szakáll önéletírása). Benne egy első világháború-beli szöveget a tarhálásról. Kb. ezt írja:
– Adnál öt koronát?
– Nem. Nincs nálam pénz.
– Na, egy koronácskát adnál?
– Mondtam, hogy nincs nálam.
– Megkínálnál akkor egy cigivel és tűzzel?
– Nem dohányzom.
– Akkor legalább azt mondd meg, hogy hány óra van.
Megakadtam a tarhálás szón. Alig is jutott utólag eszembe. Ilyen régi szleng szó volna ez? Ma talán lejmolásnak, potyázásnak, darizásnak, kuncsorgásnak mondanák. A tarhálást még értem, de nem emlékszem, hogy kimondtam volna valaha.
***
Egy régi furcsaságokról szóló kis könyv (Trócsányi Zoltán: Magyar régiségek és furcsaságok. Dante, 1924) tartalmaz többek között 1850–es évekből valósi anekdotákat.
1. Ihász
– Wie heissen Sie? – kérdi az összeíró az összeírásra megjelent urat.
– Ihász.
– Das weiss ich – mondja a rendőrtiszt, – dass Sie heissen, aber wie heissen Sie eigentlich?
– Ihász.
Ez elég volt a Bach-hivatalnoknak, hogy Ihászt összeszidja, s csak egy véletlenül ott odatévedt magyar hivatalnoknak köszönheté, hogy szárazon elmehetett.
2. Összeírás
– Hogy hívnak mogatat? – förmed rá az összeíró hivatalnok a belépőre.
– Szarka Pál – hangzott a felelet. A hivatalnok egész komolysággal fordul írnokához, s mondja:
– Pfui, azt csunya nevet írja inkább: Kukorica Kapál.
 

Ég a napmelegtől a kopár szík sarja,
Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;
Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,
Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.
Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga
Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;
Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,
Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.
                                  (Arany J.: Toldi, 1. ének)
Mit tudott Arany a globális felmelegedésről?
Semmit.
Amit tudott, azt persze nagyon tudta.
De ma már kicsit más a kánikula.
Két hete hálát adtam az Istennek, hogy megúsztuk a nyár felét igazi kánikula nélkül.
De aztán... 
A második fele szűnni nem akaró forróságot hozott.
Ilyenkor mit tesz a meteorológus?
Azt mondja, még három kemény forró nap, s amikor letelt, kezdi elölről. Még három napig fokozódik a forróság. Aztán újra és újra, egészen addig, ameddig el nem kergeti az afrikai meleget egy hidegfront.
Addig pedig hasonló a helyzet ahhoz, amelyet Arany megénekelt. Mi legfeljebb banánérlelőnek mondjuk az UV-ben gazdag sugárzást, s tikkadt turisták lepik el a tájat, s ha nem is legelésznek, de esznek-isznak, múlatják az időt. Az a szép zöld fű - leginkább aszott és sárga. Boglyák hűvöse helyett a lakások, autók, üzletközpontok és munkahelyek légkondicionálója szolgál menedékül. A munka pedig lelassul vagy éppen szünetel. 
Így élünk mi is.
Balatonról hazafelé a vonaton a mi kocsinkban légkondicionáló küszködött a meleg és a párásság megszüntetésén. Mivel nem sikerült sem kihűtenie, sem párátlanítania a meleg levegőt, átvándoroltam egy hagyományos kupéba, ahol kétoldalt lehúzott ablakok szolgáltatták a 160 km/órás menetszélt. Úgy éreztem magamat, mint az autómban a sofőrülésen, amikor 140-nel vágtatok a sztrádán lehúzott ablakokkal.
Apropó vonat. Érzésem szerint tényleg kb. 160 km/h-val száguldottunk, amikor szemben egy hasonló sebességű vonat közeledett a másik sínpáron. Sikerült egy fotót készítenem a sebességkülönbségekről, ami ugye jó közelítésben kb. 300 km/h-ra tehető . A róla készült digitális kép erősen futurista jellegű.

Megjöttünk a Balatonról. Így utólag írom le, mert rossz szokás nyilvánossá tenni, hogy üres a lakás. Ez felhívás volna keringőre, az esetleg nálam böngésző rossz akaratú embereknek. Nem vagyok rendőr, mégis írom mindenkinek, hogy ne adjanak fel ilyen magas labdát a rossz szándékkal neten szörföző betörőknek.
Ami pedig a nyaralást illeti, bebizonyosodott, hogy nem mi gerjesztjük a végig viharos időjárást. Igaz, hogy az előző három év ezt igazolta volna, de az idei rácáfolt. Egy vihar ért csak a hét során, a többi nap fürdőzésre alkalmas nap volt.
Az is igaz, hogy a hét során csak egyszer mentem le a tóhoz csobbanni, sőt majdnem kétszer. De meggondoltam magamat.
Az unokák legnagyobb élménye a gokartozás volt, no meg a T. által levezényelt ügyességi játékok.
Sor került minden unoka születésnapjának a megünneplésére.
A nyaralás legjobb fotóját Kati készítette a háborgó Balatonról, Éváé a legjobb portré-fotó, én meg szerintem sikeresen vettem részt a természetfotózásban (keresztes pók).
A legfiatalabb fotós Levi volt, aki a nyaraló tárgyait próbálta lencsevégre kapni.
Négy gyermekünk különféle affinitással néz a hetes közös nyaralás elé. Mégis azt gondolom, hogy mindenkinek tetszésére volt az együttlét.             
Különfélék vagyunk, és el kell jutnunk oda, hogy örömmel vegyük tudomásul a habitusbeli különbségeket. Így szép a világ, hogy ezt a változatosságot mutatja. Ám nehéz elszakadni attól a gondolattól, hogy én így szoktam, tehát ez az egyetlen üdvözítő mód a cselekvésre, a gondolkozásra, stb. Igazán csak… közben kitettem a zászlót Szent István-ünnep tiszteletére, és elfelejtettem, hogy mi az, ami igazán csak, de sebaj. A lényeget megírtam.
Még megjegyzem, hogy az asszertivitás és hagyományos szolgáló szeretet megnyilvánulásai közül hozzám az utóbbi áll közelebb – legalábbis elméletben.

Eddig hatszor álltam elé a kemónak. Hat alkalom, hat társaság, hatféle tapasztalat.
Hatból hatszor kaptam branült.
Négyszer azonnal talált, egyszer másodikra, utóbb három sikertelen szúrás után jött a sikeres.
Ötször jött hivatalos beteglátogató, egyszer nem.
Hatszor aláíratták velem, hogy nem tiltakozom a karszalag ellen. Ezek után
háromszor kaptam karszalagot, háromszor nem.
Három alkalommal megmérték a testhőmérsékletemet, háromszor nem.
Kétszer kértek székletmintát, négyszer nem.
Négyszer kaptam a kemó után egy tisztító fiziológiás oldatot, kétszer nem.
Hatszor megkérdezték, hogy a beszúrt branül nem csíp-e, nem szúr-e?
Ötször nem csípett, egyszer igen.
Mindig megkérdezték, hogy széklet, vizelet rendszeres, nem csíp-e, nem elszíneződött-e?
Mindig azt válaszoltam, hogy nem. 
Kétszer 16ml/óra , négyszer 15 ml/óra tempóban jött belém a vegyszer.
Akárhogy is: túl vagyok a felén.
Annyiszor eszembe jutott menet közben: Engem nem érhet közlekedési baleset, nem érhet váratlan halál, nem vihet el földrengés, sem más, mert akkor mi a csodának vetettem alá magamat ennek a hosszas eljárásnak.
***
Elolvastam I. Asimov sci-fijét a robotokról. Benne pontosan azt a leírást, amelyet évtizedek óta hordozok magamban. A sebesjárdáról van szó (voltaképpen többsebességes mozgójárda). Éppen ilyennek álmodtam meg, ahogyan ő is leírja. Olyan járószalagok ezek, amelyek egymás mellett mozognak, befelé haladva egyre gyorsabb haladást biztosítva. Aki nagyon le akar ülni, a szalagra rögzített ülőkéken még ezt is megteheti. Valamelyest örömmel tölt el, hogy ebben a vonatkozásban Asimovval kongeniálisnak mutatkozom.
Van itt vese – mondta a szabadulásra váró idegbeteg a halántékára mutatva.
***
Éváék elindultak Mo-ra.

 
 
  

Azt írja VD, hogy a PET-palackok azért csak egyszer használatosak, mert savas kémhatásra mérgező részek válnak le belőle, és gondos tisztítás ellenére is baktériumok és penészfajták telepednek le a falán. Így egészségkárosító hatásuk jelentős. Ezzel szemben egészséges az üvegek használata és a fémkulacsoké is. Érdekelne, hogy azokon miért nem telepedik le a baci, továbbá, hogy az alukulacsról nem választ-e le nyomelemként alut a benne tárolt savas vagy lúgos folyadék.
M. Cavalli írja, hogy azért forrósodik a levegő, mert a hűtőszekrények, kiváltképpen pedig a légkondicionálók világszerte emelik a léghőmérsékletet. Ám én meg azt mondom, hogy ameddig nem emelkedett kóros mértékben a léghőmérséklet, addig nem használtunk légkondicionálót. A klímaváltozásnak szerintem sokkal több köze van az őserdők kitermeléséhez, és a szénerőművek fenntartásának. Ámbár minden mindennel összefügg.
Írva van, hogy „a város terének közepén és a folyó két partján az élet fái álltak. Tizenkétszer hoznak gyümölcsöt, vagyis minden hónapban teremnek, s a fák levelei a népek gyógyítására szolgálnak” (Jel 22,2). Óhatatlanul ez merül fel bennem. A természet úgy van megalkotva, hogy automatikusan működjön, mint a schaffhauseni óra.  Ez erre jó, az arra jó. Ám az ember belepiszkált. Előbb óvatosan, majd a pénzhajhászás démonjától vezérelve egyre energikusabban. Most aztán nézhetjük, hallhatjuk, érezhetjük. Mert továbbra is minden mindennel összefügg. Pl. határtalanul kevesebbet vagyunk képesek felfogni a kozmosz működéséből, mint aki teremtette.   
Így aztán a műbe való belepiszkálásaink kontármód sikerülnek. A Teremtőhöz képest mi Mekk-mesterek vagyunk.
Ezeknek a beavatkozásoknak a kockázatáról olvashat a természettudományi lapokban és mellékhatásairól beszélhet a mérnökökkel, tudósokkal, de ne várjon tőlük sokat. A tudósok majd a tudományos lapokhoz utalják, a lapok pedig a tudósokra fognak mutogatni.

Valakinek eszébe jutott, hogy a taxikkal el kell torlaszolni a budapesti forgalmas utakat, meg kell bénítani a közlekedést a fővárosban, és így kikövetelni a benzinárak állami befolyástól független alakítását. (Sikerült)
Valakinek eszébe jutott, hogy a Hősök terét fel kell szórni vastagon homokkal, le kell zárni és Nagy vágta néven lóversenyt tartani a város forgalmas helyén.
Valakinek eszébe jutott, hogy futóversenyeket kell tartani a főváros közútjain, lezárva az autós forgalom elől a legforgalmasabb utakat.
Valakinek eszébe jutott, hogy az alsó rakpartot le kell zárni, és Red Bull repülős parádét kell ott tartani közlekedés helyett.
Valakinek eszébe jutott, hogy egy-egy hétvégén a Szabadság-hidat le kell zárni, és ott az érdeklődőknek bulit csapni elfoglalva a híd teljes szélességét és teljes hosszát.
Valakinek eszébe jutott, hogy parkolóórák felszerelésével nagy pénzt lehet kaszálni az autóval közlekedőktől, amiért azok valahol szeretnének megállni kocsijukkal.
Valakinek eszébe jutott, hogy az Óbudai-szigeten évente egy hetes fesztivált kell tartani óriási tömegeknek, óriási hangerővel az óriási haszon reményében, az óriási felháborodás ellenére.    
Nekem is eszembe jutott valami, de nem osztom meg.
Inkább általánosságban említem meg a régi igazságot, hogy a legőrültebb ötletekben van a legnagyobb pénz.

Ha kicsit többet mozognék a világban, legszívesebben csak fotóznék, mert írás nélkül oly sok mindent elmondanak a fotók a világról. Meghökkentenek, elgondolkoztatnak, láttatnak, érzelmeket gerjesztenek, megmutatják a világ szépségét és esendőségét is. Elkalauzolnak sose látott tájakra, behatolnak a mikrovilágba, megismertetnek a társadalmi kérdésekkel, láttatják a gazdagokat és a szegényeket, megmutatják az egészségtől duzzadókat és az elesetteket, megállítják az időt egy-egy képbe jegecesítve a mozgó valóságot.
A fotósnak nem kell bajlódnia a megfelelő kifejezések megválasztásával, a szókincs helyes alkalmazásával, a helyes szórenddel, azzal, hogy meg ne sértsen senkit, de értsen mindenkit. A kép mesél annak, akinek értő szeme van. De mellbe vághat olyanokat is, akiknek éretlen szemük a nézésre. Ez jut eszembe, amikor szemem végigpásztáz a FB-on, és megannyi igaztalan megállapításon akad meg. Csak néhány az utóbbiakból.
- Valahol Dél-Amerikában (jó messze van, ugye) milicisták majdnem megölnek egy bátor főpapot, aki mégis ellenáll, akit mégse mernek lelőni, aki mégis misézik a romos templomban. Biztos, hogy dokumentumot látunk? Biztos, hogy jó, ha eltitkolják, hogy D- Am.-ban hol? Biztos, hogy igaz az eset?
- Moslék a kaja a kórházban. Onnan jöttem. Ehető és steril a kaja. Miért volna moslék az almaleves rakott hússal? Miért volna moslék a grízgaluska-leves resztelt májjal, rizskörítéssel, káposztasalátával, almával? Miért, miért?
- Miért kellene örülnünk immár évtizedek óta a főváros központjában tartott fesztivál zajának?
(Nem lesz-e sok lassan-lassan az örökös fesztiválokból?)
- Miért gondolja valaki, hogy OV pózol a török elnökkel. (Avagy minden politikus pózol, aki más politikussal közösen szerepel egy fotón?) 
 Egyébként én tehetek róla, hogy elolvasok megannyi sületlenséget. Vagy válaszolok rájuk, vagy nem, vagy elütöm egy-egy poénnal őket, vagy csak magamban ógok-mógok.
Lehet, hogy tényleg jobb volna csak képírással (fotó) foglalkozni, mint írással.       

Az én gyerekkoromban úgy szólt az egyik nóta, hogy
Este van már, nyolc óra, ég a világ a boltban
sallárom, sallárom, ég a világ a boltban…
Mára – fájdalom – megfordult a szöveg, mert nagyot fordult a világ.
Ég a világ a bolt miatt. Mivel egy dolog számít csak a világ potentátjai szemében, a haszon, a világ megnyomorodik százféleképpen. A mammon dirigálja a pénzvilágot, az üzlet az üzlet, és ami ezen kívül van, tehát ami nem bolt, az magára vessen. egyik következménye ennek a világharácsoló tempónak az általános felmelegedés, ami miatt ég a világ a föld egyre több pontján. És ez rossz hír, nagyon rossz hír.
***
Megjöttem egy kórházi kezelésből. Mivel légkondi nincs, ki-ki úgy próbált segíteni magán a fojtogató hőségben, ahogy tudott. Vizes törölközővel, mások kisebb-nagyobb ventilátorokkal, léghuzattal. Egy pozitív hozadéka azonban vitán felül volt a kánikulának. A nem tudom honnan hozott ebéd levese jó meleg volt, a második fogás ugyancsak. Mi tagadás, a főtt étel melegen jobb.
***
Régóta hordozom a témát magamban. Az autónkban a beatmise korongja szól egy jó ideje. Sokszor előfordul, hogy Micáék gyermekeit, két unokánkat fuvarozzuk, a hatéves Levit és a négyéves Domit. Domikának kiváló hallása van, és szeret fennhangon énekelni (Levi is). Domi megszerette a Szilas Imre által komponált és előadott karácsonyi beatmise egyik tételét, az Agnus Deit.        
Feleségem meséli, hogy kiszállván a kocsiból az óvodához közeledve Domi rendesen fújta a magáét: „Isten Báránya, te eeelveeeszeeed a világ bűneit, te eeelveeeszeeed a világ bűneit, iiirgalmazz nékünk!
Ami jó, az jó (és aki jó az is jó).
A mise egyebekben több mint fél évszázados, több helyen énekeltük, többek között az apjuk is.  

Vianney Szent János áldozópap egyszer így beszélt: „Fiacskáim!  Az embernek az a hivatása és feladata, hogy imádkozzék és szeressen. Ha imádkoztok és szerettek, íme, ez az ember boldogsága itt a földön. Imádkozáskor – ha helyesen történik – a fájdalmak eloszlanak, mint nap hevére a hó.”
Azért az idézet tőle, mert tegnap volt az arsi plébános emléknapja. Sírja is ott van, üvegkoporsóban fekszik, az idő nem kezdte ki a testét.
Mivel sokan viennei-nek ejtik a nevét, ez egyszer ide írom, hogy a franciák vianneinek ejtik. A tévedés ott lehet, hogy nekünk Wien közel van, bár az meg vínnek ejtendő, viszont a franciában az ai ejtendő e-nek az ia hangoztatva is ia. Még annyit, hogy maguk a franciák kedves közvetlenséggel Jean-Marie-nak hívják szentté lett papjukat.
***
Először jön a szent élet, és csak utána jön, hogy szentté lett – teszem hozzá a szavakkal játszva.
***
A Fülesbagoly c. lapban rejtvényfejtés után találtam még egy elfogadható poént. Így szól:
- Apu, vegyél nekem csokoládét!
- Nem veszek.
- Akkor legalább pofozz meg!
- Miért?  
- Mert akkor sírni fogok, és a mami vesz nekem csokoládét.
***
Fogyunk. „Elment” Sándor, elment most Gabi is a templomlátogatók közül. Emikét meg régen láttuk. Én meg megyek a hatodik kemóra, mert „Most jön a hatodik, most jön a hatodik, most jön a hatodik és meglesz aaa feeele”, ha kibírom a hőséget a kórházban.   
***
Egy Laci atya mára is: „Minden mások felé való megnyílásunk, megbocsátásunk és bocsánat kérésünk, önmagunk sebezhetővé tétele, arról árulkodik, hogy elindultunk az önkiüresítés, az alázat, a szeretetben való növekedés útján!”