Mickey webnaplója

Tudom, tudom, hogy így van. Ha mi egyszer elkezdünk egymásnak mindenféle jókat kívánni egy jeles nap alkalmából, a kívánságok változatainak se szeri se száma. Mindenki keresi azokat a minőségeket és tartalmakat, amelyeket fontosaknak tart ahhoz, hogy a személyes jelenléte hiányában mégis valamiképpen utaljon az ünnep fontosságára, szépségére. Nos, íme, itt a húsvét. Idézhetném a klasszikusokat, idézhetném elődjüket, Bachot, mégsem teszem. Két kuriozitást kínálok, melyek életem folyamán nekem nagyon is megjelenítették a feltámadás örömét. Egyik se tartozik azok közé a zenék közé, amelyek a szokott zenésmisék hangvételét idézik. Egészen más stílusú zenék ezek. Mindkét példám a mise Credóját idézi. Az első az 1965-ben a Philips által Afrikában felvett Missa Luba. A helyi (baluba) folklór stílusában megkomponált zene ez, a szokott ordinárium latin szövegeire írva. A tétel érdekessége, hogy a kórus és a „zenekar” – zömmel dobok – teljes összhangban egymással és a szokott bonyolult ritmusképletekkel eljut időben az 1’15’’-ig, amikor is megütik a gyászdobokat, melyek a szokásosnál sokkal magasabb hangon szólnak. Majd szóló énekli, hogy keresztre feszítették Poncius Pilátus alatt. 2’19’-nél elemi erővel és iszonyú magas hangon szólal meg az asszonykórus, elkiáltva a világnak, hogy harmadnapon feltámadt az írások szerint...
Különös szépsége miatt ajánlom még meghallgatni a mise Sanctus tételét. Szintén fent van a youtube-on. A Luba mise credo tétele itt hallgatható meg.    https://www.youtube.com/watch?v=h_rC9O6BYeI
A másik példám legalább ilyen különlegesség. Szilas Imre, USA-ban élő zeneszerző, karnagy, ifjonti korában, 1966-ban kb. 16 évesen megírta a húsvéti beatmisét. de most tekintsünk el tőle. Amise elhangzásának 30. évfordulójára immár tisztes felnőttként új misét komponált, méghozzá swing-stílusban. Ennek a credóját választottam másodikként. A tétel improvizációkkal és fugákkal él, és szépen komponált szólórésszel. Eljut a 6’30’’-hez, amikor Krisztus agonizálását jeleníti meg az orgona. Majd egy pillanatnyi csendet követően kitörő örömmel énekli a szoprán szólam: et resurrexit tertia die secundum Scripturas... stb.
Ugyanaz a végtelen öröm szólal meg, mint az előző kórusban hallható volt.
Nem is ragozom tovább. Már csak azt árulom el, hogy húsvétkor visszamegyek tini koromba, és meghallgatom a húsvéti beatmisét, majd vissza 1997-re, és meghallgatom ezt a misét is.
És nem unom meg. Az Abonyi mise credo tétele itt: https://www.youtube.com/watch?v=1jTVS5y2dAI
Összefoglaló a Neh 10-hez. Megújítják a mózesi törvényeket, s aláírásukkal, pecséttel hitelesítik. Megfogadják, hogy az első termést, az elsőszülötteket, az állatok elsőszülötteit is az Isten házának ajánlják, ugyanígy terményeik zsengéjét. Befizetik évente az 1/3 sékelt templomadóként. A leviták tizedet kapnak mindenből. A tized beszedésekor egy papnak kísérnie kell őket. És egy idézet: „Ha egy ország népei árut vagy bármilyen élelmet hoznak szombati napon árulni, sem szombaton, sem más szent napon nem vesszük meg tőlük.” Közöm. Nem kell félteni a vallásos izraelitákat. Az itt leírtakon kívül nem adóztak semmi után. Ez mindösszesen se éri el javaik 20%-át. Össze sem merem vetni a korabelit a mai adórendszerrel. Nincs értelme. Volna mit tanulnunk a régiektől. Az ünnepnapokon való üzletelés tilalma sem mai. Szombaton nincs adás-vevés, nincs nyerészkedés. A szombat az Úré. Ma ez is bonyolultabb kérdés. Aki vallásos ne vegyen semmit se vasárnap (ha izraelita, szombaton). A nem vallásosok pedig csináljanak, amit akarnak. Ez volna a természetes. A dolgot az komplikálja, hogy a vallásosak úgy tudják, hogy a pihenőnap rendszere a Feljebbvalótól származik, és mint ilyen a föld minden lakójának jót tesz, ha aszerint jár el, s ha teheti, megpihen, kikapcsolódik. Nem ragozom tovább. Én nem tiltanám meg nekik a munkát sem, ha ragaszkodnak hozzá. De megéri-e nonstop nyúzni magunkat? – hangzik az örökzöld kérdés. Ha a profitot nézem, feltétlenül, ha az embert, akkor nem. Itt jön az újabb kérdés: Mi az előbbre való? A pénz vagy az ember? Döntse el ki-ki maga.

Nagycsütörtök. Az eucharisztia alapításának ünnepe. (Vegyétek és egyétek, ez az én testem, igyatok ebből a kehelyből, ez az én vérem kelyhe...) Ám az utolsó vacsora nem ezzel kezdődik, hanem azzal, hogy Jézus kötényt húz, tálba vizet tölt és elvégzi a rabszolgák munkáját: Megmossa a vendégek, nevezetesen a tanítványai lábát. A liturgia átvette ezt a gyakorlatot. Nekem is megmosta a lábamat tizenegyed-magammal a gimnáziumban a piarista tartományfőnök, Albert István. Mondanom se kell, hogy mindnyájan alaposan lábat mostunk, mielőtt a lábmosásra sor került. Nagyon kínosan éreztük volna magunkat, ha piszkos lábunkat tartottuk volna oda lábmosásra. Az idős szerzetes arca máig előttem van: Mivel le kellett térdelnie, és meghajolnia, fejébe szállt a vér. Nagyon sajnáltam szegényt meg magunkat. Megjegyzem, hogy a lábmosás után szerény vacsorát kaptunk a piaristáktól az alagsori étkezőben. Otthon húsvétkor se volt különb ellátásunk, mint itt a szerény vacsorán. Persze nem tartoztunk a tehetős családok közé. Egy sokkal későbbi lábmosás sem maradt különösebb élmény bennem. Egymás lábát mostuk meg egy nagyheti félrevonulás során. (Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.) Az igazi lábmosók ma Teréz anya nővérei, a Szeretet misszionáriusai. És persze még oly sokan, akik az ínségesek felemelésén fáradoznak. Mi megmostuk egymás lábát és kész. Valahogy a lényeg hiányzott, a motívum. A tanítványoké piszkos volt, s a vendéglátó rabszolgája tartozott ezzel a szolgáltatással. Teréz anya utcáról összeszedett szegényei is igazi rászorulók. Mindenesetre alázat kell a lábmosás elviseléséhez. (Ld. Péter tiltakozása) biztos.  
Nagypéntek. Passió. Énekelve, lamentálva már voltam Pilátus kétszer, prózában még nem. Korábban Jézus volt a prózai szerepem, mígnem felmerült bennem: Kifejezetten fiatalember kellene Jézus alakját megjeleníteni. Hát hogyne: 33 éves korában halt kereszthalált. Én meg több mint kétszer annyi vagyok. Tegnap ez megvalósult. Feleség volt az evangélista, (kb. narrátor). Szépen olvasott. Adódik egy örökzöld téma. A liturgikus szövegek felolvasásakor nem illik erőteljes hangsúlyokat vinni a szövegbe. Oka...??? Talán az, hogy ki-ki saját fantáziájával tegye élővé magában a történteket. Én tegnap nem ezt követtem: Igazából három, néhány mondatos szerepet kellett megjelenítenem. Egy poroszlóét, Péterét és Pilátusét. Én biz úgy mondtam el mondókámat, ahogyan elképzelésem szerint a jelenetben előforduló alakok tehették. Felfogás dolga az egész. Ha csakugyan személytelenné kellene tenni a passiót, jobb volna egy lepedő takarásában olvasni. Ha oratóriumszerű a dolog, akkor talán belefér, hogy aki mondja, elhitesse, hogy ő most nem saját maga, hanem egy alak megjelenítője. Ha pedig drámaszerű volna az előadás, még mozogni is kellene hozzá.
Nagyszombat. Szentségimádás a szent sírnál, este feltámadási szertartás. Plébánosunk javasolja, hogy előtte vacsorázzon, aki nem szeret éjfél felé ünnepi étkezést. Azt hiszem, igaza van.
Összefoglaló a Neh 9-hez. A leviták engesztelő istentiszteletre szólítják a népet. A nép fiai vezeklőruhát öltöttek, hamut szórtak a fejükre, böjtöltek. A leviták pedig elmondták az ősök történetét Ábrámtól kezdve napjaikig, amikor is más királyoknak adóznak, s nem rendelkeznek saját földjükön javaikkal, még a testükkel sem. Elimádkozták az Isten irántuk való jóságát, megemlékeztek saját és ismételt hűtlenségükről, dicsérték az őket minduntalan megszabadító Urat, aki megmentette őket, noha a nép megölte Isten számos prófétáját. Közöm. Különösen tetszik egy mondata: „Megadtad nekik jó lelkedet, hogy okossá tegye őket.” Bizony, bizony a Lélek okossága nélkül úgy jár az ember, mint Münchhausen báró, aki a mocsárból saját haját megragadva akart kiszökni. Ez sikerül is, de csak a mesében. Az élet viszont nem mese. Saját bölcsességünk pedig kevés ahhoz, hogy a világban okosan tevékenykedjünk. Ma sincs másképp, mint az ószövetségben. A prófétákat megölik, az embereket megölik, mert publicisták, mert más hitet követnek, mert nem kívánnak rabszolgák lenni, mert nem akarnak sarcot fizetni a dúsaknak, mert...            

Kicsit olyan a házassági évfordulónk, mint a többször megtartott karácsony. A munkahelyen, az iskolákban, az üzletközpontban, az óvodában, a rendezvényeken, a templomban, otthon, több generáció családi találkozójaként. Mire vége az utolsó megemlékezéseknek is, alig emlékszünk rá, mit és kit ünnepelünk.   
A házassági évfordulónk esetében azért nem ennyire szórt a helyzet. Nekünk két, illetve három esküvős napunk van. Az elsőre csak homályosan emlékszem. Egy szombat délelőtt a kerületi tanácsnál megjelentünk, ahol anyakönyvezték frigyünket. Pont. Aztán mentünk ki-ki saját megszokott lakába-otthonába, mintha mi se történt volna. Utánanéztem: alighanem március 18-án voltunk a tanácsnál (esetleg már 11-én?). Régen volt.
A lényeg, hogy az egyházi esküvőnk, mely után a lagzi és az összeköltözés esett, húsvétvasárnap történt. 1972-ben ez április 2. volt. De mivel a húsvét mozgó ünnep, minden évben el-eltáncol az időpontja. Ha a naptári rendhez akarok alkalmazkodni, akkor tegnap, azaz nagycsütörtökön volt 43 éve, ha a húsvétvasárnaphoz, akkor két nap múlva lesz esedékes az ünneplés. Nem okoz ez semmiféle nehézséget. Inkább azt példázza, hogy minden relatív. Igen, de... Igen, április 2-án, de...
Miként a Gábor-nap: alapesetben a napja március 24, de szept. 29., s ha Gabriella, akkor még dec. 12 is. Van, aki mindig hárítja a felköszöntést: Nem ekkor ünnepelem. Van, aki széles mosollyal nyugtázza: Most tartom és még annyiszor, ahányszor csak a névvel találkozol a naptárban. Mindig örülök, ha valaki gondol rám és felköszönt.
***
Szeszélyes a nagyhét időjárása, mint az április. Kicsit kiültem az erkélyre, s pörkölte a nap az arcomat, majd be kellett vonulnom, mert vastag felhő keveredett a nap elé, és vagy 10 fokkal alább szállt a hőérzetem a sugárzás abbamaradásakor. Sőt, rövid ideig hózápor tarkította az egyébként is vegyes képet.
Kint tart a további lehűlés, bent fokozódik a csend.
Egy szűk hetet töltött nálunk két unokánk – az említett okok miatt jószerével be voltak zárva a lakásba –, hogy aztán hét közepére létszámuk megháromszorozódjon, ha a közellakókat is ideszámolom. Nagy lakásunk van, s meg is telt a fiatalság hangjával. Ahányan vannak, annyifélék, és mindnek van valami elképzelése az együtt- vagy különszórakozásról. Az a szép ebben az egészben, hogy átmenetileg szüleik (saját gyermekeink, menyünk, vejünk) alkalmat találnak a tapasztalatcserére. Ez most is így volt. Más a személyes találkozás, lényegesen több, mint a telefonon való csevegés.
Mivel mind hazamenetek, nagy-nagy csend telepedett a kettőnk által lakott hajlékra.
Este passió.                  
Összefoglaló a Neh 8-hoz. Ezdrás pap a Víz-kapu előtti térségen, emelvényen állva felolvasta a mózesi törvényeket. A leviták megmagyarázták az olvasottakat (prédikáltak). Nehemiás pedig értésükre adta: Az Úrnak van ez a nap szentelve, ne szomorkodjatok hát (mert annyira meghatódtak a törvények hallatán, hogy sokan sírtak)! „Menjetek, egyetek zsíros ételeket, igyatok édes italokat! Küldjetek belőle azoknak is, akik nem készítettek! Az Úrban való öröm az erősségetek.” Erre a nép elment, mert megértették a tanítást. Másnap a törvénynek ama előírását ismertette, hogy készítsenek lombsátrakat maguknak, és abban éljenek egy hétig. Így is tettek. Igen nagy volt az örömük. Ezdrás pap a hét minden napján felolvasott nekik a törvényből. Közöm. Mintha csak Ferenc pápát hallanám, amit az ablakából szól a Szent Péter téren összegyűlt tömeghez. Magyarázza az írásokat, majd elbocsátja őket: Jó étvágyat kívánok mindnyájatoknak az ebédhez! Vagy ugyancsak Ferenc pápát hallanám, aki naponta gondolatgazdag homíliát mond a Szent Márta-házban tartott istentiszteleteken. Szűkebb miliőjének magyarázza és értelmezi az írások lelkét. Ez aztán rendszeresen felkerül a hírügynökségek (pl. Magyar Kurír) anyagai közé. Én is olvashatom.
Teljesen rajtam múlik.      

Mondtam már, hogy az idő újabban felgyorsult. Évek, évtizedek múlnak el ebben a tempóban: tak – tak. A mai évforduló is ilyen, bár mi húsvétvasárnap esküdtünk ezen a napon és 43 éve. Amikor azt mondom, hogy tak-tak, arra gondolok, hogy néhány nagyobb ív emelhető ki életünkből. De ez sem egészen igaz. Mert amikor elkezdem előbányászni a részleteket, kiderül, hogy megszámlálhatatlanul sok epizód tarkállta közös életünket, s azok alakulása egészen másképpen is lehetett volna, ha valamiféle történés vagy rajtunk múló cselekedet más irányt szab nekik. Ám fatalista lévén azt vélem, hogy semmi sem történt véletlenül. Minden történés, minden lépésünk és húzásunk oda konvergált, amivé lett életközösségünk. Voltak benne szivárványos napok és voltak borúsak is. Az éjjelt többnyire együtt, a nappalokat többnyire külön töltöttük, hogy mást ne említsek. Érdekes arra gondolni, hogy egy-egy munkahely szinte jobban megismeri életünket, mint saját párunk. Hiszen általános esetben elkülönítve töltjük a munkanapot és csak munkaidő után kerülünk egymással kapcsolatba.
Tegnap feleség eléggé elfáradt a sürgés-forgásba. Mondom neki: Egy kis szíverősítőt? Igen – felelte –, konyakot. (Süketülök, másodjára értettem meg.) Koccintottunk arra, hogy április 2-án kezdtük közös életünket. Ő egy rendeset, én pedig csak egy nyeletet, mert a gyógyszerek...
Jól választott, hiszen valaha legsűrűbben ezzel a „gyorsítóval” öblögettük torkunkat. Nem kell félreérteni a dolgot, alkalmanként csak egy-egy konyakballon aljára töltött néhány centes kvantum elszopogatása tartozott ehhez a gesztushoz. Az ötletet pedig I. Bergson filmjének (Jelenetek a házasságból) nyitójelenetéből merítettük. A fiatal pár kortyintgatott olykor, és nagyon jól állt nekik. Ezt vettük át.
Ma reggel először a fb üdvözölt házasodásunk alkalmából. Általam készített fotók tucatjait tette fel valamiféle, általam át nem látott szempont szerinti válogatásban. Van köztük zöld fa, fény és árnyék, sógorom születésnapi fotója, különféle épületek, állatok... Nem sorolom őket.
Talán egy szál virág kellene hozzá, hogy a nekünk jeles nap emlékét visszaidézze. Még lehetséges, hogy találok megfelelőt.
Összefoglaló a Neh 7-hez. Nehemiás kapuőröket rendel a jeruzsálemi falak megépülte után, hogy vigyázzanak a város biztonságára. Ám romos minden, ház alig van benne. Kénytelen összehívni a sokaságot és rábeszélni arra, hogy telepedjenek a városba. Adományokat is kér a helyreállításhoz. a fejezetben még meglehetősen részletes a hazatelepültek nevének felsorolása, de legalább az, hogy kinek a fiai hányadmagukkal érkeztek. Közöm. Azonnal elém tolakodott jó néhány patinás szépia-színű fotó egyenes- és oldalági rokonokkal, vagy kedves ismerőseikkel. Drága anyánk joggal tartva attól, hogy nem ismerjük fel a felmenőket, a képek hátára írta, melyiken ki látható. Ilyenek szerepelnek rajtuk. Mariska néni, Pali bácsi, szegedi Bözsi néni. De hogy ezek kik voltak valójában, csak néhányan tudjuk, életükről pedig alig valamit. Így múlik el a világ dicsősége. Valamivel jobb esélyük van azoknak, akik valamely tekintélyes intézményben múlatják életüket, esetleg márványtáblára vésetik nevüket, s védett helyen – pl. templom kórusának a falán, belső terében, stb. helyezik el őket. Ám az ő nevük is elhalványul az idők folyamán. A 2500 évese nevek mai használói – ha vannak ilyenek –, méltán nevezhetik magukat „régi család” tagjainak. Más kérdés, hogy nem tudnának mutatni senkit, aki új családból származik.       

Via crucis

I. stáció: Pilátus halálra ítéli Jézust

Az ember az olyan kiélezett helyzetben, mint Jézus volt Pilátus előtt, feltehetően megpróbálja végiggondolni, milyen taktika segíthetné abban, hogy az ellene felhozott vádak ellenére életben maradjon és megszabaduljon az elmarasztaló, fenyegető ítélettől. Így lehetett ez, pl. az egyház elleni koncepciós perek idején is. Ebben az egzisztenciális válságban kétféle módon viselkedik. Vagy, miként a ragadozó, szembeszáll támadójával, és megküzd az életéért, az igazságáért, vagy pedig ellenkezőleg: megadja magát sorsának, vállalva akár a mártíriumot is. Jézus nem így tesz. Hallatlan bátorsággal – szinte hidegvérrel – válaszol Pilátusnak. Semmi hatalmad nem volna fölöttem… – mondja. Ő már nem küzd az életéért, miközben fiatal férfi lelke feltehetően óriási életvággyal vívja saját csatáját belül a Fiúval, aki teljes engedelmességgel aláveti magát az Atya akaratának. Ha Jézus az életéért küzdene, nem szólna vissza a helytartónak. Úgy tűnik, felülemelkedett életösztönén is. Nem védekezik, igazán nem is támad. Szeretetből tanít. Tanít még itt is, ahová nem kísérik övéi, akiktől korábban már kérdezte egy alkalommal: Ti is el akartok hagyni? Itt megtörténik. Az angyaltól megerősített Jézus teljesen egyedül találja magát az ellenséges közegben. Ellensége Pilátus, kint a főpapok, az ezres tömeg. Pilátus pedig hezitálás és némi vonakodás után a legkegyetlenebb kínhalálra ítéli azt az embert, akiben pedig semmi vétket nem talált.        

II. stáció: Jézus vállára veszi a keresztet

Azt hiszem, szó szerint ez történt. A vesztőhelyen, a golgotán már előkészítve álltak a kereszt függőleges cölöpjei. Talán még csak egy-egy gödör szélén. A halálraítélteknek a vízszintes harántgerendát, a patibulumot tették a vállára. Ez alatt a nehéz rönk alatt próbált meg egyensúlyozni, s haladni utolsó útján az elítélt. Jézust már korábban halálra gyötörték. Kimerült lehetett a kialvatlanság miatt, az állandó éberség miatt, és amiatt is, hogy tudta, nagy gyötrelem ez a helyzet anyja számára is. És ez még csak szellemi szenvedése. Amikor a több-tízkilós súlyt a vállára helyezik, túl van a nyilvános megszégyenítésen, gúnyolódáson; a töviskoszorú kínjai szüntelenül gyötrik. Az elszenvedett ostorozás nyomán teste egyetlen nagy FÁJDALOM, bőre száz sebből vérzik, a sebeket pedig a melegben sós verejtéke csípi kegyetlenül. Végtelen alázattal viseli embertelen szenvedését. Nem tudunk arról, hogy panaszszó hagyta volna el ajkát.

III. stáció: Jézus először esik el a kereszttel

Hogy mit érez keresztútján, még csak elképzeljük. Hallatlanul erős és folyamatos szenvedést. De nem tudjuk, hogy kereszthordozása közben mit gondol. Képes-e egyáltalán gondolni valamire ebben az állapotban. Talán egyetlen valóságként él benne annak a megélése, hogy az Atya akaratának engedelmeskedik, és hogy ezt az emberiség valamennyi vétkéért szenvedi el szeretetből a rá váró kínhalált, de ugyanolyan véres valósággal, mint a fekete bárány, amely a választott nép vétkeiért áldoztatott fel. Mindenesetre a gyötrelmek olyan mértékben felerősödnek benne, hogy képtelen talpon maradni. Megtántorodik. Elzuhan a patibulummal. Hol az emberi méltóság már, hol a tisztelet, mely olykor a tömegek részéről övezte? Arca a porban, teste a porban, a fa tovább töri amúgy is megtört testét. Ő az a bárány, aki nem szólal meg nyírói előtt. Némán szenved, hagyja, hogy a tömeg megvetően tekintsen rá, néma marad a katonák durva nógatása során is. Egyedül nagyon mélyről jövő pillantása, teljesen tiszta és ártatlan és ugyanakkor átható tekintete az, mely megbabonázza a kivégzőosztag keretlegényeit is. Úgy gondolom, hogy egy határon túl képtelenek fokozni durvaságukat, mert ellensúlyozza közönséges mivoltukat Krisztus tekintete. Jézus tehát feláll a harántgerendával és imbolygó léptekkel továbbhalad a tömeg szorongatásától övezve.         

IV. stáció: Jézus szent anyjával találkozik

Nem tudom miért, úgy él bennem ez a találkozás, mint a tekintetek találkozása. Az ártatlan bárány már előbb leírt átható, minden szenvedést, minden önajándékozó szeretetet kifejező mély tekintete és Mária hasonló együtt érző, megerősítő, elfogadó tekintete egybekapcsolódik. Mária szívét tőr járja át – prófétálja évtizedekkel korábban Simeon. Nehéz szavakkal felidézni a találkozás súlyát. Mária ismeri Fiát. Szívszorító érzés lehetett mindazoknak, akik ismerték az ártatlan bárányt, de hányszor inkább megtöri a lelkét annak, aki egyszülött édes fia sorsának kegyetlen beteljesedését nézi végig tehetetlenül, aki a végtelen tisztaságot porban fetrengve látja, halálra szántnak látja, megvetettnek látja. Ekkora kontrasztnál nem létezik nagyobb, mint amely Jézus életének szentsége és a vele való bánásmód között feszül. Innen az az irtóztató szenvedés, amely átjárja Mária és Jézus egész emberségét. Ki tudja megmondani, melyik fájdalom nagyobb: a tehetetlenségé vagy a fizikai fájdalomé? A megaláztatással való szembesülés később is sokaknak okozott kínokat. Hány embert gyötörtek meg azzal az idők során, hogy szemük láttára erőszakoskodtak hozzátartozójukkal, vagy éppen kínozták meg őket előttük. Ilyesvalami játszódhatott le az Istenszülőben és Szent Fiában. Mindketten fenékig kiitták a kelyhet, a szenvedés kelyhét. A szenvedésben, mely teljesen átjárta őket, teljesen egyek lettek: anya és fia.    

V. stáció: Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni

Ha keresztúti elmélkedéshez jelentkezésemet kérik, szinte mindig az ötödik stációt kérem. Nem azért, mert az fájdalommentesebb a többinél, hanem azért, mert magamat mindig is valamiképpen a cireneinek éreztem. A római törvény ismert. A római katona bárkit kényszeríthetett, hogy elmenjen vele bizonyos távolságra vagy cipelje helyette terhét. Nem várták el, hogy ennek bárki is örüljön, de pardont nem ismertek. Így járt Cirenei Simon is. Igazából jellegtelen figura. Először úgy látszik, rossz időben rossz helyen járt. Nincs szerencsém – gondolhatta, de a parancs nem tűr ellenkezést. A harántgerendát át kell vennie Jézustól, mert a meggyötört ember már nem volna képes pihenés nélkül a golgotáig cipelni terhét. Cirenei tehát – noha maga is elfáradhatott földműves munkájától – átmenetileg vállára veszi Jézus terhét és elindul vele. Nem tudom, előtte ment-e, mellette vagy mögötte. De vitte Jézus keresztjét. Azt sem tudom, ismerte-e Jézus paraboláját a két testvérről, akik közül az egyik visszamorgott atyjának, aki arra kérte, menjen ki a szőlőbe dolgozni, mondván, hogy ő ugyan nem megy, de meggondolta magát, és végül mégis kiment. Ilyesvalaki lehetett ez az erős ember. Az is eszembe jut – Jézus mondta –: „az én igám édes, az én terhem könnyű”. Vajon erre is vonatkozott? Nem tudjuk, de vonatkozhatott. Feltehető továbbá, hogy cirenei hallott korábban a Mesterről, talán hallgatta is tanítását. Mindenesetre – ha parancsra is, de  –  vitte egy darabon Krisztus keresztjét, és mindenki úgy véli – én is –, hogy hatalmas kegyelmeket kaphatott azon az útszakaszon az, aki könnyített Jézus terhén, és munkájával szusszanásnyi lélegzetvételhez juttatta a szörnyen meggyötörtet. Cirenei és én azért vagyunk rokon lelkek, mert mindketten fatalisták vagyunk. Úgy véljük, a feladat majd megtalál bennünket, s nem ácsingózunk pluszmunkákért. Ám ha valamit ránk bíznak, megpróbáljuk tőlünk telhetően, a legjobb tudásunk szerint elvégezni. Ellenkezés nélkül, a tapsok, a magunk előtt való kürtöltetés nélkül, mert azt azért tudni véljük, hogy Isten a rejtekben végzett kötelességteljesítést jobban kedveli és értékeli, mint azokét, akiket a bezsebelhető elismerés hajt (ezzel megkapva érte jutalmukat).

Most visszatérve a keresztúthoz, Jézus tudja, érti, hogy nem szeretetből kapott segítséget, hanem azért, hogy idő előtt meg ne haljon, hiszen Pilátus parancsa ez, keresztre kell feszíteni. Jézus tehát nem halhat meg útközben. Szíve nem állhat le, el nem vérezhet, össze nem eshet, mindenképpen el kell mennie a golgotáig, hogy ott teljesedjék be a sorsa.                      

VI. stáció: Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Az első, ami tényszerű: Veronika kendője nem szerepel a Bibliában. Ám maga a névmagyarázat érdekes. A Veronika latin-görög szó magyarul „igaz képmás” jelentésű: vera icon. Lehet, hogy Veronika ennek ellenére létezett, lehet, hogy létezett valaki, de nem Veronikának hívták. Teljesen hihető, hogy akadt a tömegben egy bátor valaki, aki mintegy kiállt Jézus mellett. Segítségére sietett, s saját kendőjével megtörölte a „szenvedő szolga” vértől ázó arcát. Valóban bátornak kellett lennie, mert ezzel a tettével teljes szolidaritásáról biztosította azt, akit halálra ítélt az elnyomó hatalom. Bátor volt azért is, mert Jézustól katonák tartották távol a tömeget, és alig hiszem, hogy néhány másodpercnél több ideje maradt arra, hogy odaugorjon az őrök kijátszásával, és gyors mozdulatokkal megtörölje a legszebb és legmeggyötörtebb arcot. A hagyomány szerint Jézus arcvonásai tűntek fel azon a kendőn, melynek gazdája a halálba menőnek vigasztalására volt útközben. Miközben nincs biztos tudásunk arra nézve, hogy megtörtént-e valóban Veronika gesztusa, nagyon reméljük, hogy csakugyan megtörtént, mert szeretnénk azt hinni, hogy tényleg akadt egy jótét lélek, aki megszánta a Mestert, a szeretetből kínhalált vállaló Jézust, ebben az ellehetetlenített helyzetben.

VII. stáció: Jézus másodszor esik el a kereszttel

Jeruzsálemben az Antónia-vártól a golgotáig mintegy másfél kilométer a távolság. A hagyomány úgy tartja, hogy Mária Szent Fia halálát követően gyakran végigjárta a „keresztutat”, hogy felidézze a részleteket. A Via Dolorosa (a fájdalmak útja) mentén hamar képeken kezdték ábrázolni a helyhez köthető eseményeket. Nos, mikor egy jelentős részét megtette Jézus a vesztőhely felé vezető úton, ereje fogytán újra elesett. Talán ott, ahol az eseményre emlékező táblakép áll. Hol van már a cirenei, akit csak bizonyos távolság megtételére kényszeríthettek. Most persze jöhetne egy újabb erőteljes földmunkás, hogy segítsen felállni az elesettnek és továbbvigye a keresztgerendát. Ám a katonák máshogyan gondolkoznak. Úgy kalkulálják, elég, ha kellőképpen erőszakosak áldozatukkal. Újabb ütlegekkel kikényszeríthetik Jézus talpra állását, továbbhaladását. Nincs most már semmiféle segítség. A kis „kényszerpihenő” után a szenvedések férfija minden erejét összeszedve továbbvonszolja kivégzésének eszközét.     

VIII. stáció: Jézus vigasztalja a siránkozó asszonyokat

Tudjuk az evangéliumokból, hogy Jézusnak nagyon sok nő segített, és hallgatóságában is nagyon sokan képviselték a női nemet. Hogyne tették volna. Ahogyan Ő a nők méltóságáról beszélt, abban az időben és azon a vidéken szokatlan volt és fölemelő. A maga nemében egyedülálló. Nagyon is érthető hát, hogy a jeruzsálemi asszonyok csakugyan jelen voltak a tömegben, és az is, hogy szószólójuk halálra készülődése láttán sírdogáltak, sajnálták őt, és sajnálták magukat. Jézus viszont próféta is. A nőkre tekintve felrémlik előtte a jövő képe, mégpedig a meglehetősen horrorisztikus jövőé. Látja, amit amazok nem. Jeruzsálem teljes pusztulását. Megesik szíve a vele együtt érzőkön, és próbálja figyelmeztetni őket a kegyetlen jövőre. Ne engem sirassatok, hanem fiaitokat, lányaitokat, akik majd elszenvedik a teljes megsemmisülést, a város lerombolását, pusztulását. Vajon mit értettek meg belőle a nők? Vajon miért buggyan elő a csaknem elaléló Jézusból ez az empátia, ez a prófécia, ez az együttérzés? Vajon látta-e a világháborúkat, s látta-e azokat a veszedelmeket, melyeket mi még nem látunk, mert még nem következtek be, de még a jövőben – legalábbis részben – megtapasztalhatunk. Igen. Jézus átélte ezeket, s szenvedett tőlük. Tudatosan adta életét a világért, nem mások vették el tőle. Mindent odaadott, hogy nekünk életünk legyen.          

IX. stáció: Jézus harmadszor esik el a kereszt súlya alatt.

Talán már a golgota tövénél jár a menet. Még néhány lépés hiányzik, de Jézus nem bírja tovább. Zihálva küzd a levegőért, szíve sebesen kalapál, a kimerültségtől összeesik a kereszt súlya alatt. Még egyszer meggyötri a szögletes farönk amúgy is összetört testét. De nem hagyják pihenni, még csak az hiányozna! Jézus úgy érezheti, hogy közel áll a fizikai megsemmisüléshez. Az emberiség korábban elkövetett bűnei, a jelen gonoszsága és a világ végéig tartó időszak valamennyi bántását magára vette, hogy egyszer s mindenkorra megengesztelje értünk az Atyát. Újra a porban hever, körülötte a tavasz zsongása, a természet megújulása, kibontakozása. Hogy szeretett élni, hogy szeretne élni. De … „Ne az én akaratom legyen meg, hanem a Tiéd, Atyám” – fut végig tudatán. Most már igazán óriási erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy még egyszer felegyenesedjen. A katonákat semmi nem hatja meg. Csak semmi szánalom. Addig gyötrik, míg az utolsó méterek megtételére rá nem bírják.   

X. stáció: Jézust megfosztják ruháitól

Ismerek olyan embert, aki, mióta betörtek a lakásába, el akar onnan költözni. Olvastam: egy fiatal nőt megerőszakolt valaki Indiában. A nő benzinnel leöntötte, majd meggyújtotta magát.

Minden embernek személyes tere van. Ez az intim tér az ember sajátja. Ide behatolni csak két módon lehet, szeretettel vagy erőszakkal.

A Golgotán a katonák erőszakkal törtek Jézus terébe. Megfosztják ruháitól, majd keresztre feszítik Jézust. Ruháit négyfelé osztották, minden katonának egy részt, de – így írja János evangélista – köntösét nem. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve. Kisorsolták. Így teljesedett az Írás, a 22. zsoltár verse: Elosztották maguk közt ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek.

 A Felkent, a Krisztus most ruhái nélkül teljes kiszolgáltatottságban áll a tömeg előtt. Teljes megalázottságban, erőszak által felfedve a súlyos sebeket, melyek erőszakból keletkeztek.

Ecce Homo! Izajás látomása talán erről a percről szól: Ő a fájdalmak férfija. Sokan megborzadtak tőle, hisz olyan torz volt, nem volt emberi a külseje. Megvetett volt, és utolsó az emberek között. Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki száját; mint a juh, mely nyírói előtt elnémul.

Kétféleképpen viszonyulhatunk az Igaz Bárányt ért erőszakhoz és minden erőszakhoz. Bűnösen mint okozók, vagy szeretettel mint a velük együttszenvedők, Jézushoz közel állók.

Nemde egész életünkben a szeretet és a bűn között lavírozunk?

Mi tagadás, voltam már erőszakos az életben. Jézus keresztjének a tövén bánom valamennyi tolakodásomat, valamennyi zsarnokoskodásomat, ráutaló magatartásomat, amellyel másra akartam erőltetni akaratomat, elképzeléseimet, vagy amellyel bármilyen módon fölébe akartam kerekedni bárkinek. Kérem Isten bocsánatát valamennyi basáskodásom miatt.

Ám amikor együtt érző voltam, amikor empátiával közeledtem társaimhoz, akkor Isten képmását mutattam meg. Ezekért a magam igazáról lemondó percekért, eseményekért hálával adózom a háromságos egy Istennek.

Most járjon át bennünket a résztvevő szeretet, s álljunk Krisztus mellé, aki teljesen kiszolgáltatta magát értünk emberekért, a mi üdvösségünkért. Együtt csendben imádkozzunk azért, hogy ebben a szituációban is közösségben maradjunk a szenvedővel.

XI. stáció: Jézust a keresztre szegezik

Ez a legdurvább. Jézust ráfektetik a keresztfára. A mi Urunk szent testét kötelekkel megfeszítik, majd ha egyáltalán még lehet fokozni a szadizmust, az élő karokba nagy szögeket vernek. Valószínűleg a csukló tövénél, ahol az idegpályák futnak. Ha valami szörnyű fájdalom, hát ez az; de a hóhérmunka folytatódik. Hosszú szöget vernek a feltehetően egymás elé helyezett lábfejek harántboltozatába, majd beleverik az immár összeácsolt keresztfába a szögeket. Ha valaki nem hinné el, ami történt, itt az ideje, hogy megdöbbenjen. Ugyanis évszázadokkal korábban már megjövendölte a próféta: „átszegezték kezemet és lábamat, megszámlálták minden csontomat.” Nem tudunk elég részvéttel lenni Jézus iránt, csak dadogunk: ez borzalmas, ez valóban borzalmas. Mert most felhúzzák függőlegesre a kereszteket – Jézusét és a latrokét – , és a kiásott gödörbe állítják. A zökkenés kínja újabb fokozata a fizikai szenvedésnek. 

XII. stáció: Jézus meghal a kereszten

Ez a szenvedés már az utolsó stádium. Megfeszülnek a karizmok, szét akar szakadni a test, meg akar pattanni a tüdő, fulladás és szívelégtelenség fenyegeti a szenvedőt, és nincs benne enyhülés. Csak fokozódás van. Tehetetlenül függ a test, totális kiszolgáltatottságban. Már csak az ajkak mozgása mutatja: él még Jézus. Imádkozik ellenségeiért, övéiért. Végrendelkezik is egy-egy mondatban. Ő a te fiad, ő a te anyád. Még két sóhajtás, Istenem, Istenem, miért hagytál el engem! – sóhajtja a zsoltár szavait, s egy utolsó sóhaj: Beteljesedett. Nem mindennapi égi jelenségek kísérték ezeket az eseményeket. Mert most a természet nem zsong, hanem megnyílnak a sírok, halottak támadnak életre, az ószövetség jelképe, a templom kárpitja végighasad, földrengés rázza a vidéket, a nap elsötétül. Az egyik római katona odalép Jézushoz, és úgy látja, hogy meghalt. Lándzsájával beleszúr a mellkasába, hogy megbizonyosodjon róla. Jézus oldalából víz és vér folyik bizonyítva a halál beálltát. Halálával is azt igazolja Jézus, amit egész életével: Úgy szerette (szereti) Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne, örökké éljen. Halála olyannyira megrendítő volt, hogy János apostol megemlíti: a szolgálatban lévő százados a döbbenettől így kiált fel: Ez valóban az Isten Fia volt!

XIII. stáció: Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas anyja ölébe fektetik

Miután a másik kettő lábszárcsontját megtörték, amazok is meghaltak. Sebtében levették őket a keresztről, mert az előkészület napja volt. Jézus testét is levették. Ott állt a szeretett tanítvány és Jézus édesanyja, Mária, akit az együttszenvedés miatt Mater Dolorosának, a fájdalmak anyjának neveznek. Mária magához öleli immár halott Fiát. Öleli, csókolja a már nem szenvedő testet. A világ legszebb, legintimebb szoborábrázolása éppen ezt a pillanatot örökíti meg. Michelangelo Pietàjáról beszélek. Többször láttam a Szent Péter-bazilikában. Mindenkit megfog páratlan bensőségessége. De van a szobrásznak még egy Pietàja. Utóbbi a szinte még álló helyzetben lévő holttest találkozása a levétel pillanatában az édesanyával. Végtelen egyszerűségében megdöbbentő hatású az a szobor.

Mária tehát elsiratja már felnőtt és halott gyermekét, megadja neki azt a tisztességet, melyben megakadályozták a poroszlók, akik mintegy kordont vontak Jézus köré.  Mindmáig az a XIV. században keletkezett szöveg fejezi ki leghűségesebben Mária fájdalmát, melyet Stabat Mater dolorosa néven ismerünk, és amelyet Kodály Zoltán 17 éves korában megzenésített. Ez a többszólamú kórus méltó párja a szövegnek. Hitelesíti. Sík Sándor fordításából idézek: „Áll a gyötrött Istenanya, kín az arcát könnybe vonja, úgy siratja szent Fiát. Gyász a lelkét meggyötörte, kín és bánat összetörte, tőrnek éle járta át. … Látta édes egyszülöttét, halálos nagy elepedtét, hogy halálra vált.” … és így tovább 20 versszakon át.

XIV. Stáció: Jézus holttestét sírba teszik

Krisztus kínszenvedését és halálát felolvassuk virágvasárnapon, megénekeljük mi is a passióban nagypénteken. És amikor eljön sírba tétele, nem tudom megmagyarázni, miért, akkor nyugszom meg. Mindenki a saját vérmérséklete és elmélyülése mértékében szenvedi meg a keresztutat Jézussal együtt. Azután véget ér a kín, az ördögi kör bezárult, Jézus már nem szenved, az idő szabta keretekhez képest tisztességes módon eltemetik egy addig még nem használt sírba téve Őt, Arimateai József sziklasírjába. Mi pedig hálás lélekkel fordulunk hozzá megköszönve mindent odaadó szeretetét, az értünk elszenvedett brutalitást, megaláztatást, megkínzatást, egész pokoljárását. Ott adorálunk a szentsír tövében, zsoltározunk, mint egykor a tanítványok tették Máriával a cenákulum termében. És már alig tudjuk visszafogni kitörésre kész magunkat, hogy énekelhessük: Amint megmondta vala, feltámadott, allel… de még nem. Most még csend van, ünnepélyes, nehéz csend. A megbékélés csendje. A feláldoztatás után maradt űr csendje. Imádjuk Istent, mert lemosta bűneinket. Imádunk és áldunk téged, Krisztus, aki kereszted és feltámadásod által megmentettél minket. Ámen.    

CODA

XV. stáció Jézus Krisztus feltámad

Húsvét előtt sok rendkívüli jelenség történt: az Isten fiát két lator között keresztre feszítették, a föld elsötétült, a templom kárpitja kettéhasadt, földrengés rázta meg a környéket, a sírokból halottak jöttek elő. A tanítványok csüggedten veszik tudomásul, hogy mindennek vége.

Húsvét szombatja elmúlt, kezdődnek a munkás hétköznapok. Hajnal van. Még alig pirkad, Mária Magdolna már úton van, hogy befejezze Jézus testének bebalzsamozását. Vele tart Jakab anyja és Salome. A nap felkel. Ekkor újabb földrengés rázza meg a környéket. A kő elhengeríttetett. Az őrök szanaszét futottak rémületükben. A sírnál egy vagy két angyal vakítóan fehér, villámlóan sugárzó ruhában körülbelül e szavakkal fordult a nőkhöz, akik nem találják a testet: „Mért keresitek az élőt a holtak között? Ne féljetek! Jusson eszetekbe, mit mondott: az Emberfiát keresztre feszítik, de harmadnapra föltámad. Jézus nincs itt, FÖLTÁMADT,s előttetek megy Galileába, ahol viszontláthatjátok Őt.” A nők bemennek a sírbarlangba, s meggyőződnek a tényekről. Mária Magdolna a közelben sírdogál, s a kertészt véli a Feltámadottban felfedezni. Csak amikor Jézus megszólítja, ocsúdik fel, s annyit mond: Rabboni. Jézus megerősíti őket a galileai viszontlátás felől. Jézussal mindenesetre találkoztak, s mikor felismerik, átkarolják a lábát. A nők hazafutnak, s félelmükben senkinek sem szólnak, vagy ha igen, a tanítványok üres beszédnek tartják szavukat. És mégis. Ketten – Péter és János – odafutnak a sírhoz. János megelőzi Pétert, de Péter az, aki bemegy a sírboltba, s aki kint marad, megjegyzi róla: látta és hitt. Azután hazamennek.

Aki a feltámadás idején még Saul, később Pálként nagyon súlyos mondatokat fogalmaz meg: ha Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a hitünk, mert akkor még mindig bűneinkben vagyunk, s szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél. Ám Krisztus föltámadt, s benne mindnyájan életre kelünk. (1Kor 15. f.) E valóságnak az örömét így fejezi ki Sík Sándor: / A halál és élet harcra szállt. / Meghalván az Élet a halálon úr lett. / S kérdezi Pál Izajás nyomán: /A győzelem elnyelte a halált, / Halál, hol a te győzelmed? / Halál, hol a te fullánkod?/

Húsvét hajnalán a derengés üdvhozó. Megrendül a föld, csendes párbeszédek hangzanak el, utána viszont ihletett csend következik. Talán a hír elképesztő horderejű volta csendesítette el a végső kegyeletet adni készülő nőket, a megzavarodott tanítványokat?

Mikor Krisztus meggyógyítja a vakon születettet, hozzátartozói nem ismerték föl. Mikor Jézus föltámadt, Mária Magdolna a kertésznek véli. Csak hangjáról ismeri fel a Jó Pásztort. Magam sem gondoltam sokáig, hogy Jézus nem e világra támadt föl, hanem végképp győzedelmeskedve a halálon – megdicsőült testben. Ez a test nem a régi. Bár eszik övéivel, és kitapinthatók szenvedése jegyei, a sebei, ez a test áttűnik a zárt ajtón. Nincs többé alávetve a fizika törvényeinek. Metafizikus test. Halált eltipró test. A felismerhetetlenségig elváltozott, miközben ugyanaz maradt. Ma az élő szentek arcán csillan meg a szeretetnek ez az ikonja, mely túlmutatva önmagán, a Szeretet hordozójaként, a végtelen Istenre mutat.

Valójában új horizont nyílt előttünk, emberek előtt: az üdvösség távlata. Mint a madár repülhetnénk, mert a kalitkaajtó nyitva. A tanítványok ébredezése pünkösdig tart. Pedig az örömnek kellene szétvetnie őket, ugyanúgy minket is; meg kellene szólalni a fanfároknak, egy teljes zenekarnak szólnia kellene, úgy mint a IX. szimfónia örömódájának a bevezetése szól. Meg kellene ütni a dobokat, mint a kongói Luba-mise credo tételében, ahol szoprán asszonykórus éteri magasságban énekeli teli torokból: et resurrexit tertia die, secundum Scripturas. A képzőművészeknek érthető okok miatt nem sikerül a feltámadottat ragyogó szépségében ábrázolni, de megélhetjük mi, ha ráhangolódunk, és szívünket megnyitva jelenléte csendes örömében ünnepeljük Őt. Ezt az érzést csakugyan nem adhatják vissza a képzőművészek.

Gyorgyovich Miklós 

A számítógép, bár nem számítottam rá, kijelezte, hogy ma március 31. van. Nekem a dátum láttán az egyszer már megidézett főiskolai tanárom habitusa jelent meg. Olyan bőbeszédű volt, hogy saját maga megfegyelmeztetése céljából megbízott egy diákot, meghatározott ütemben figyelmeztesse az idő múlására, hogy haladjon is a német nyelv tanításával. Tanár úr, az első tíz letelt. Ezután kezdett el arról beszélni, hogy milyen szörnyű, hogy ilyen gyorsan telik az idő.
Bizony, bizony, ránézve a monitorra nekem az jutott eszembe, hogy az évből az első negyed letelt. És kezdhetnék sopánkodni az idő múlásáról, mint egykori tanárom. Eheu fugaces labuntur anni! (Ugye Horatius.)   
Reggel mindent hoztam, csak zsemlét nem. Még kekszport is. Blanka unokát vadítottam vele: Hoztam nektek sütihez „export kekszport”. Mire ő: Nagypapa, menj vissza az elsőbe, mert nem tudsz olvasni: Ide az van írva, hogy háztartási kekszpor. Mondom neki: de hát eredetileg exportra készült, csak visszamaradt. Ezt már nem is értette. Az „exportból visszamaradt” retro szó, mint pl. a kokom-lista. Csakhogy az exportból visszamaradt szocialista termék arra utalt, hogy olyan ellenőrzött jó minőség, hogy nyugati exportra szánták, csak a kiküldendő mennyiségnél többet sikerült termelni. Így hát visszamaradt. A kokom-listán meg ugye azok a dolgok szerepeltek, amelyek fejlett technológiával készültek, és amelyeket nekünk nem adtak el a nyugatiak.
Mivel az idő nem igazán kegyes hozzánk, a hét végén magunkkal hozott unokák egyelőre a lakásban vesztegelve töltik az időt. Tegnap esett, ma hideg lett. Azért majd kidugjuk az orrunkat. Ágostonnak szemlátomást nincsenek meg a kilométerei. Eddig csak Blansi kedvére tettünk, amikor lekószáltunk a Dunához. Úgy látszik megunhatatlan. Igazából engem is vonz. Mert messzire ellátni, mert a természet mutatja meg egy darabkáját, mert sok a fa, mert jó a levegő, mert hangulata van, amikor nagyobb népesség érzi jó magát, miként mi is. Mert szem- és idegnyugtató.
  Összefoglaló a Neh 6-hoz. Nehemiás politikai ellenfelei tovább se férnek a bőrükbe. Ötször üzen neki Szanballat, hogy találkozzon vele egy helyen, ahol végeznének vele. N. ötször hivatkozik arra, hogy épít, nem ér rá elmenni sehová. Akkor a templomban való éjszakázásra akarja Tóbiás sugallatára egy hamis próféta rábírni, hogy így vétkezzen, s ezért meghurcolhassák. Leveleket is küldözgettek neki, hogy megfélemlítsék. Végül 28 hónap elteltével állt a város fala. Tudatosodott ellenfeleiben, hogy Isten műve valósult meg. Közöm. A politikai manipulációk máig változatlanok. Az ellenzék alig várja, hogy beleköthessen az uralmon levő rezsimbe. Sajtóhírekkel, rágalmakkal, kitalációkkal, ún. kegyes vagy kegyetlen „csúsztatásokkal”, hamis vagy egyoldalú statisztikákkal, rémhírterjesztéssel, provokációkkal, gerjesztett, fizetett tüntetésekkel, s ha kell, ismeretlen fegyveresek bevetésével.
Nagy önmérsékletre, józanságra, gondos mérlegelésre, okosságra van szükségük azoknak, akik igaz ügyet szolgálnak. Jézus mondja: „Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek okosak, mint a kígyók, és egyszerűek, mint a galambok.” (Mt 10,16) Korábban is, Jézus korában is így volt ez, és ma sincs másképpen. 

Lemenni a Duna-partra jó 25 éve, ideköltözésünk idején kész felüdülésnek számított. Hamar odaértünk, vonzott a látvány, mágnesként a Duna, jókedvűen igyekeztünk a partot mielőbb meglátni. Telt-múlt az idő, egyre fáradságosabbnak találtam a partra való sétát. Kivitettem magamat busszal valameddig északra, hogy onnan a parti sétányon hazagyalogoljak. Ma már ez is ritkán fordul elő velem. Kimegyünk a part közelébe kocsival. Tegnap ennél is komfortosabb sétánk esett. Robi kocsijával menetünk a parthoz, hogy a folyóágy mentén sétálgatva, álldogálva, üldögélve fotózgatva figyeljük a körülöttünk zajló életet: A tőkésrécék, sirályok, kormoránok, különféle fajtájú kutyák (csak Kati és Robi tudták, mifélék ezek) harmonikus mozgását, s a fiatalok vidámságát, foglalatosságait; azokat a látnivalókat, amelyek évezredekkel korábban élt eleink elé tárultak, ha átnéztek a túlsó partra. Mi, fiúk bemutattuk kavics-kacsáztató művészetünket, Blansi összeszedte az uszadékfákat. El voltunk egy darabig. Készült néhány fotó, amelyeket három albumba kellett szortíroznom. Az unokát az unokákhoz, K-R párost saját albumukba, s a tárgyakat pedig a 2015.1 albumba. Senkit nem akarok elrémíteni, de a képek és videók száma hihetetlen mértéket öltött. Számuk veri a 20 000-t. Elhelyezésükben van némi rendszer. A tájképek beazonosítása olykor nehézséget jelent mindenkinek, aki nem volt ott, ahol én jártam. Sokukról már én se tudnám megmondani, hogy Óbuda–Budakalász között éppen melyik hegyoldalban készültek. Ezek enyészetre vannak ítélve, még akkor is, ha a helytörténet használhatná őket. Majd használ másokat. A személyek fotói érdekesebbek lehetnek családonként azoknak, akik szerepelnek rajtuk.
Tegnap a legsikerültebb képen személyek is látszanak, nem miattuk készült a kép, hanem azért, hogy felidézzem a Duna-part menti hangulatot. Ha festő készítette volna, kicsit jobban ügyelt volna a figurák beállítására, de hát nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megtehessem. Így szórt a kompozíció, amely egyébként az impresszionisták által oly sokszor megfestett hangulat szerettem volna felidézni (Manet, Renoir, a pointilista Seurat). Felrakom a Fb-ra, hátha nem tiltakozik senki ellene.       
Összefoglaló a Neh 5-höz. A nép panaszkodik. Zálogba kell adnunk fiainkat és lányainkat vagy rabszolgának, hogy gabonát szerezhessünk. Mezeinket szőleinket, házainkat el kell zálogosítani az éhínség miatt. A kormányzók súlyos terhet raktak a népre. Napi 40 sékel ezüstöt szedtek tőlük és szolgáik is szorongatták őket. Nehemiás változtat a helyzeten. Maga jár elöl jó példával. Nem veszi fel a kormányzói járandóságot, asztalánál 150 munkása étkezik. Naponta az étkezéshez egy ökörrel, hat kossal, és szárnyasokkal, megfelelő mennyiségű borral járul hozzá. Az elöljárókat rábeszéli, hogy ugyan nincs jóbel év, mégis fejezzék be a nép sanyargatását, szolgáltassák vissza mindazt, amit zálogba átvettek, a rabszolgákat engedjék haza. Közöm. Nem cifrázom hosszasan, csak elmélázom rajta, hogy a világra ma is ráférne néhány Nehemiás, az arányos közteherviselést és a népjólétet szeme előtt tartó nagyhatalmú politikai vezető. Ehhez alighanem először le kellene tenni azt a mérhetetlenül sok egymásra fogott fegyvert. Üres kézzel könnyebb kezet fogni, üres kézzel könnyebb a másikat megölelni.          

Hét ablakunk van, ebből három ajtó. Négy néz délre, három északra. Az északi oldalon szoktam parkolni, s ma reggelre már többedszer evett a fene amiatt, hogy nincs ott az autó, ahova parkoltam az este. Ám csalóka a dolog, merthogy minden alkalommal más és más helyet találok, ahol lerakhatom az kocsit. Most reggel pl. akármiben fogadtam volna, hogy a köz bal oldalán található parkoló öblök valamelyikében hagytam a Coltot. Kinéztem az ablakon, keresem, és nem találtam. Állnak ott olyasfélék, de egyik se éppen az.
Az első, ami ilyenkor végigfut bennem, hogy ellopták.
A második, hogy melyik számot kell ilyenkor hívni.
A harmadik, hogy mihez kezdek azzal a csődtömeggel, amit meg kell oldanom a kocsi hiányában. Most pl. három embert kell misére szállítanom. Egyik közülük a passiót olvassa.
A negyedik a hogyan tovább. Anyagi helyzetem lehetővé tenné, hogy egy jó karban lévő használt kocsit beszerezzünk, de hát ezer másra is kell ugyanez a pénz, s különben is, minek megint fizetni egy csomót azért, ami már megvan.
Ötödik: eszembe ötlik, (mint már annyi más alkalommal is), hogy nem is ott parkoltam, hiába makacskodom. Szemben a köz túlsó oldalán egy fenyőfa alatt találtam helyet (mint már annyiszor). Tekintetem odaréved. Fél takarásban ott áll az immár nagykorú kocsi. Kinek is kellene egy bolondos figura, amely jószág már rég megitta benzinadagjának a felét.
Vérnyomásom visszaáll az alapszintre, problémáim elodázva, van rá esély, hogy a vendégeket és a felolvasót időben elszállítsam.         
Összefoglaló a Neh 3-hoz. Amit a fejezetcím ígér,  a szerző hozza: A várfal építőinek jegyzéke. Még megemlíti újra, hogy Szanballat és Tóbiás gúnyorkodnak az elkészült munkán: „Ha egy róka nekirugaszkodik, át tudja ugrani a kőfalukat.” A nép szívvel-lélekkel tovább építi a várost. Közöm. Építők és rombolók többnyire elválnak egymástól. Aki tud, és van szíve hozzá, épít, aki képtelen rá, csak azzal tudja felhívni magára a figyelmet, hogy rombol. Hogy épít-e vagy rombol az ember, nem mindig nyilvánvaló. Szent-Györgyi Albert meg volt győződve róla, hogy C-vitaminja csak építő célt szolgálhat. Megrökönyödve tapasztalta, hogy a náci U-Bootok beraktároztak belőle bőven, hogy skorbut nélkül bírják sokáig a tenger alatt. Még érdekességként megemlítem, hogy a gótikus emberszobroknak a közönség által nem látható részei is tökéletesen ki voltak dolgozva. A templom és benne a szobrok nem az embernek készültek, hanem az Istennek.    

Akik régóta olvasgatják blogomat, már találkozhattak maximámmal, miszerint fogyni eredményesen csak a soványak tudnak, azért soványak. A kövérek tehetségtelenül fogynak, azért kövérek. Persze ez csak megszorításokkal igaz. 1. kiegészítés. Hadifogságból még nem érkezett haza kövér ember. 2. Találkoztam lesoványodott emberrel, aki elhatározta és meg is tette, hogy felét eszi a szokásosnak, mert szeretné jól érezni magát. Sikerült is.
Esetemben a téma mindmáig aktuális. Fogynom kéne, és mintha híznék.
Ideidézek két történetet. Az elsőt Ádám János SJ vallotta életéről. Egy vele készült interjúban elmondta a korpulens szerzetes, hogy ha valamit nem bírt gyerekkorában elviselni: a dagadt papok voltak. S íme, pap, jezsuita szerzetes lett belőle, s korosodván kilói felszaporodtak. Mi tagadás, nem volt szilfid alkat velem együtt.
Egy másik történet saját általános iskolás koromba visz vissza, amikor évente egy ízben az iskolaorvos karmai között találtuk magunkat osztályonként színe elé járulván. Valahányszor rám nézett, azt a becsmérlő megjegyzést volt bátor tenni, hogy „gyengén fejlett, alultáplált”. Még hogy én? Na neeee! De bizony, kitartott eme értékelése mellett. Mindvégig.
Pedig magam inkább attól tartottam, hogy kövér leszek. Lám, bekövetkezett.
Kisiskolás koromban kaptam (kaptuk?), ki emlékszik már arra, hogy melyikünk melyik könyvet kapta karácsonyra, tehát kaptuk a Misi mókus kalandjai c. Tersánszky J. J. könyvet. Abban pedig a fekete farkú főszereplő, Misi mókus igen kacifántos kalandokon esik keresztül. Ügyessége, átgondolt viselkedése, slágfertigsége minden nehézségen átlendíti. Bekalandozza a fél világot, s mindenütt kivágja a rezet. Többek között eljut az örökké termő fához is, amely alatt dagadt, kövér mókusok szuszognak. Egy dongó frászt hoz rájuk, egy kígyó halálos veszedelmet jelent nekik, a sakál pedig rendet vág közöttük. Idézek egy rövid részt a MEK jóvoltából:
„A kövér mókusok csak reszkettek, vonaglottak, nyögtek fekvőhelyükön.
–  E-e-elvesztünk! Erre jár a vad sakál! Elhurcol! Széttép! – ordibálták.
– Ments meg tőle minket, édes rokon! – nyivákoltak tovább.
Misi Mókus habozás nélkül vágta rá:
– Ostobák! A sakál nem tud fára mászni. Szedjétek össze minden erőtöket, és gyertek föl a fára! Rajta! Egy-kettő!
Azám!
De a kövér mókusok Misi buzdítására még feltápászkodni sem tudtak. Csak siránkoztak, nyöszörögtek:
– Ki képes fára kúszni? – Nem bírunk mi a földön sem fürgéskedni.
Misi Mókusnak megesett a szíve ezeken a nyomorultakon.
– Akkor bújjatok el ez elől a vérengző sakál elől valahová!”
És így tovább, és így tovább.
Mindig is Misi mókus akartam lenni, „fürgéskedő”, tettre kész, gyors felfogású és magabiztos.
Nem egészen így lett. Ma örülök, ha fel tudok tápászkodni, s ellátni magamat elfogadható színvonalon.
Amiben nem kívánok ma sem hasonlítani a kövér mókusokhoz az a nyivákolás, siránkozás.
Próbálom naponta összekapni magamat a tőlem telhető módon.
Ma kiporszívóztam a lakást. Szerintem erre csak Misi mókus lett volna képes, a kövérek nem.
Mindenesetre, aki azt állítja, hogy gyengén fejlett, alultáplált vagyok, az hazudik vagy csúnyán smúzol, esetleg öltönyt akar nekem eladni.
Összefoglalás a Neh 2-höz: Nehemiás Artaxerxész asztalánál étkezik, szorgoskodik: tölti az időt és a bort a király társaságában. A király látja rajta, hogy depi. Hogyne volnék az, mondja Nehemiás, amikor atyám városa romokban hever, kapuját tűz emésztette meg. (Valami azt súgja neki, hogy most kérjen a királytól.) Így szól: Küldj el Júdeába, hogy fölépíthessem. Adj levelet, hogy a helytartók segítsék munkámat természetben és anyagilag. Elmegy tehát Jeruzsálembe, és egy éjszaka terepszemlét tart. Felméri a károkat, a helyrehozatal tennivalóit. Összehívja honfitársait és előadja terveit, egyben aktív részvételre buzdítja őket. Azok ráállnak. Folyik a renoválás, de a horonita Szanballat és az arab Gesem gúnyolódik: „Mit műveltek, tán fel akartok lázadni a király ellen?” Ők azonban leintik a gúnyolódókat: „Mi az ég Istenének építünk, aki sikerre viszi ügyünket. Nektek viszont nincs Jeruzsálemben részetek, jogotok, emléketek.” Közöm. Egy pozitív gondolkodású emberre mindig jut néhány visszahúzó erőt képviselő, rosszmájú, kételkedő, vagy csak irigy semmirekellő, aki szeretne belepiszkítani a más tányérjába. Ha az építőket világosságnak tekintem, ill. képviselőjüknek, akkor a lehúzó erő mindig az árnyék, amellyel nem érdemes törődni, mert velük szóba állni is puszta időfecsérelés. „Akinek az eke szarván a keze, ne forduljon hátra!” – mondja a Mester.

Így egybeírva. Hároméves unokánk már érzékeli, hogy a világ nem egészen gömbölyű. A feszületre nézve megérdeklődte szüleitől, hogy mi történt itt. Aztán nekünk is elmesélte. Bácsik Jézuskára szúrósat raktak és az bibiket csinált rá.
Újabban pedig, hogy megszerette Bud Spencer és Terence Hill egyik filmbejátszását. https://www.youtube.com/watch?v=iC8LGHYOBhM
Szereti, mert kedvesen énekelnek, szereti, mert szeret vezényelni, szeret - mert szeret - énekelni, és ott egy vegyes kórus hangicsál. Sok mosolygás, sok szimpatikus alak, sok vidám történés. Ám megjelenik egy sötét alak a színház karzatán. Nehéz volt elmagyarázni Levinek, hogy ez az ember nem jó szándékkal érkezett, bántani akarja a sovány és kövér férfit. Ezért hozott magával puskát egy hegedűtokban. Szerencsére T. Hill hegedűre cseréli a gyilkos fegyvert. S mosolyog a pasira a mordállyal a kezében. Amikor a fekete alak megjelenik, a háromféle dallamfoszlány egyikét énekli a kórus. Mit tesz a hároméves unoka? „Énekeld a bántóbácsit!” – adja elő kérését. Én fújom a dallamot, ő vezényel.
Az utóbbi napok egyik tragédiája kétségtelenül a Barcelonából induló Airbus nekivezetése egy irdatlan hegyoldalnak. Szándékos tömeggyilkosság történt, talán egy pillanatnyi elmezavar folytán. A másodpilóta bántóbácsi.
Ha arra gondolok, hogy az IA kivégez 21 keresztényt, a fekete burokban mutatkozókra, illetve nem mutatkozókra én se találok jobb szót: bántóbácsik.
Ha a nőrabló és -futtató stricikre gondolok, mit is mondhatnék: bántóbácsik.
Ha a Boko Haram elképesztő brutalitására gondolok: Bántóbácsik.
Ha az egyes népek módszeres kiirtásával foglalkozókra gondolok: bántóbácsik.
Ha a maffiózókat tekintem: bántóbácsik.
Ha a korruptokat tekintem: bántóbácsik-nénik.
Ha a káb.szeres cuccokkal társadalmat mérgezőkre gondolok: bántóbácsik-nénik.
Tele van a világ bántóemberekkel.
Mégse kell kétségbeesnünk. Kétezer éve megmentett bennünket az, akire a szúróst tették, hogy bibis legyen a feje. Apostola, Pál pedig vigasztalásunkra lehet szavaival: Ahol elhatalmasodik a bűn, ott túlárad a kegyelem.
Összefoglaló a Neh 1-hez. Új tekercs, új szerző. Csak a rend kedvéért: Nehemiás perzsa helytartó Júdeában. Mivel Júdea helytartója, így hát érdeklődik a helyben maradtak sorsa iránt. Megrendíti, hogy kiszolgáltatottságban, nyomorban megaláztatások közepette élnek. Imába fog, amelyet kivonatoltam: Mózessel üzentél, Urunk, ha hűtlenekké váltok, szétszórlak benneteket a népek közé. Ha azonban visszatértek hozzám, összegyűjtelek benneteket. Nehemiás ezért könyörög. Úgymond „engedd, hogy kegyelmet találjak az előtt az ember előtt (ti. Artaxerxész előtt)”. Közöm. Nehemiás azokhoz fordul, akiktől segítséget remélhet. Akik hűségére bizton számíthat. Az első és abszolút megbízható valaki: Az élő egy isten. Hozzá fordul hát segítségért, egy kis protekcióért. Kérő ima az övé, de nem magáért könyörög, hanem a júdeaiakért. Közbenjárást kér Artaxerxész megnyerése ügyének. Mostanában hallottam katolikus paptól: ő ugyanazt teszi. Ha látja, hogy nem találna megértésre álláspontja a vele vitatkozó emberrel szemben, azonnal Istenre bízza a felet. Tőle kéri, hogy világosítsa meg a másik elméjét. Kapott visszajelzést arra nézve, hogy a módszer működik.