Mickey webnaplója

Egy nóta kissé átalakított refrén-szövege ez.
Amikor Amerikából átruccant öcsénk, nem találtuk, de feleség azóta ráakadt egy öreg magnókazettára, melyre szalagos magnóról rámentettük az 1880-as években született öreganyáink hangját kb. 1963-ban.
– Grószi a kajákról beszélt, mert szeretett enni,
– Anyánk anyja egy eltűnt ollóról, mert szeretett hímezni,
– keresztapánk, egy témához hozzászólt,
– Egon nagybátyánk éppen róla mesélt,
– anyai nagyanyánk (grószi) albérlője is megszólal, aki a konyhában húzódott meg,
– kicsit Gábor is, aki beszél a magnóról,
– Ági, Kati, akik óvodás és anyáknapi verset szavalnak,
– Kornél hangja, aki szerette a favicceket,
– Ancsa egy nevetés erejéig hangzik,
– Éva lányunk gyerekdalokat énekel és mesél,
– és saját akkori hangom is rögzítve van, aki párbeszédet folytatok vele.
A rövid felvételek végén Kabos Gyula és Gózon Gyula jelenetét hallhatjuk egy sistergő normál lemezről átvéve. Vonaton duhajkodnak: „Otthon hagytam az anyósom, de jól megy a dolgom, a filléres gyorson.”
Talán azért maradt meg a kazetta, mert elszakadt a startszalagja, így nem tudtuk nyúzni, mégis valamiért megőriztük. Ma átpakoltam egy másik kazetta-dobozba a szalagocskát, és újra megszólalnak az idestova jó ötvenéves felvételek. Az óvodás lánykának 17 éves fia van, az én korosztályomhoz tartozó óvodásoknak még idősebbek a gyerekei.
A felvételt hallgatva felötlenek bennem a korabeli történések, mi mindennek meg kellett lenni, mert valahogyan magunknak kellett kijelölni és összerakni életünk kereteit. Muszáj beismerni, hogy ma már nem menne. Elsősorban fizikailag nem. Sej, reggelente munkába menet előtt kerékpárra pattantam, elöl egy gyerekülés a vázra szerelve, ezen ült a bölcsődéig Zsuzsa, hátul a csomagtartón ült Éva, őt egész más helyre kellett szállítani óvodába. Este pedig munka után begyűjteni a lányokat. Rég volt, szép volt, életteli volt, tán igaz se volt.   
Lábjegyzet a Lev 6-hoz. Folyatás az áldozatokról. Az égőáldozat parazsának éjjel-nappal folyamatosan égnie kellett. Engem ez az örökmécsesre emlékeztet, mely állandóan égve utal az ott őrzött krisztusi
áldozatra, ott ég, ahol Krisztus testét, a konszekrált ostyát őrzik. Említi az teljesen elégő ételáldozat receptjét: lisztláng, olaj, tömjén. A lisztláng egy része a papokat illette. Kovásztalanul kellett kisütni kenyerüket. A bűnökért bemutatott áldozati állatból is ennie kell a papnak. A hús főzőedényét, amennyiben cserép, össze kell törni, ha bronz, kisúrolni. A húsból enni nagyon szent dolognak számított.
Közöm. Tegnap megjegyeztem, hogy írok egyéb áldozatokról. Az indiánok gyerekeket és embereket áldoztak pogány isteneiknek, méghozzá igen kegyetlen módon. Éles kővel nyitották fel az élő testet, amelyből kitépték a dobogó szívet. Ehhez képest gyönyörű, hogy az Úrnak állatokat áldoznak, s nem embereket. Megjegyzem, abban a korban a környék pogány bálványainak bizony szintén embereket, gyereket áldoztak. Tegnap elhűlt bennem a vér, amikor azt látom a fb-on (mit meg nem mutat a fb?), hogy brazil fegyveresek tíznél több hajléktalant, favella-lakót, utcagyereket mészárolnak le fényes nappal, akik tiltakoztak a futball világbajnokság megrendezése ellen. Én a magam részéről bojkottálom a világbajnokságot. Vajon ér-e egyetlen emberéletet az egész világra szóló cirkusz? Micsoda kor a mienk, amikor a futball növi ki magát bálvánnyá, és embereket áldoznak az oltárán. Oltárán?... Köves sikátorban. Ezek az emberek nem véletlenül haltak meg, célzott lövések végeztek velük.
Milyen a mi lelkületünk?
Hová vezet ez?
Ér-e ennyit a foci?
Szerintem nem.            

Tárgyak és arcok címmel összefoglaltam egyszer, hogy miféle bögréink voltak, vannak, melyiknek örültem, melyiktől szabadultam meg, melyik törött össze szerencsétlenségemre, melyik nem törött össze szerencsétlenségemre. (Mondják, hogy a fületlen bögre nem törik, de hát annyifélét mondanak az emberek.) Valamiért figyelmünk akkor bögrékre irányult leginkább. Pedig írhattam volna különféle jó dizájnú tárgyainkról, fiatal házasként a rendelkezésünkre álló eszközökkel és anyagokból magunk készítette használati tárgyakról. Arról, hogy hozzám az alkotásuk öröme miatt miért álltak közelebb, mint a gyári termékek később. Arról is írhattam volna, hogy mégsem zavart nagyon tárgyi környezetem átalakulása, mert jöttek a gyermekek, s feledtettek minden mást, állandó programot kínálva kedves szüleiknek. Tehát dizájn. Az ollót választottam témaképpen. Ha a Levente unoka a nyakamba ül és fejemre süt a nap, azt mondja: „olló”. Én meg percekig találgatom, hogy miféle ollóról beszél, mígnem rájövök, hogy sötét hajam forró, s nem tudja rátenni kis kezét, mert olló. Mindazonáltal most tényleg ollókról akarok emlékezni, mégpedig konkrét ollókról, s nem jövedelmi ollóról, sem pedig zergeollóról, kecskegidáról vagy őzgidáról. Noha kétségtelenül ezek is ollók. Ollóink mindegyikéről se, hiszen volt olyan késkészletünk (kínai), amelynek a csomagolásán hat kés helyett ez a felirat állt: háztartási olló. Itt most csupán két ollóról kívánok megemlékezni. Egy jóról, és egy még jobbról. A jó ollót a finn Fiskars készítette, amely cég úgy hirdette magát, hogy „újra feltaláltuk az ollót”. Jók az ollói. Műanyag-fém kombinációjuk miatt könnyűek, s tudják azt, amire tervezték őket. Jól nyírnak. Sokáig. Készülnek jobb- és balkezes kivitelben. Kellemes a fogásuk. A legjobb ollónk nem ez volt mégse, hanem egy kisiparos által fabrikált bőrolló. Kecses-laposra formált kivitelű, gyémánt keménységű acélból készült darab. Házasságunk első éveiben vehettem a József krt. apró szakboltjában. Annyira használható darab volt, hogy hamarosan visszamentem, hogy egy ilyen minőségű körömvágó ollót is vegyek mellé. A tulajdonos mosolygott. Ad ő nekem körömvágó ollót, de hogy ugyanolyan jó-e, mint korábban vásárolt társa, azt nem tudja garantálni (Igazat mondott, az újabb ollót régen kidobtuk, hallatlanul gyenge minősége miatt). A kisiparosok olyan alapanyagból dolgoznak, amilyet kapnak. És ez teljesen véletlenszerű. Máig használom a rozsdásodás-patinásodás ellen sem védett bőrollót, mert negyven év alatt se ment tönkre, s emlékezetem szerint ez idő alatt csak egyszer kellett köszörülni. Nagyon dicsérte az élező mester. Ritkán találkozik ilyen kitűnő acéllal.
Van nekem egy hentes barátom. Dolgozott svéd Henkels késsel, dolgozott NSZK-S Solingen késsel, stb, de mint mesélte, fiatal korában egy NDK-ban gyártott DICK-késsel aprította a húsokat. Az a kés volt – A KÉS. Egyszer meghúzta a fenőkövön, és úgy vágott, mintha éppen a köszörűstől hozta volna el. Tényleg nagyon jó kés lehetett, mert kollégái valamelyike ellopta tőle. Soha többé nem találkozott hasonló minőségű késsel, DICK-késsel se.
Lábjegyzet a Lev 5-höz. Ez a fejezet engesztelő áldozatokat sorol. Ha kifejezetten átkot mond valaki, ha tisztátalanná lesz, ha hamisan esküszik, vallja meg vétkét, és vigyen a papnak bűnéért egy nőstény kecskét vagy juhot. A szegényebbje vigyen egy pár gerlét vagy galambot, s ha erre sincs módja, lisztlángot is vihet. Ezeket a pap az előírt módon kell, hogy feláldozza. Ha pedig csalást követ el, vigyen egy hibátlan kost, vagy két ezüstsékelt. Ha meg becsapja embertársát, vagy megtalált holmiját jogtalanul tartja magánál, egyötödével toldja meg értékét, és úgy kártérítse a tulajdonost, plusz egy hibátlan kossal tegye jóvá bűnét. Közöm. Elgondolkozom rajta, hogy van kártérítés-köteles bűn és elvileg anélküli. De létezhet-e olyan bűn, amely nem okoz kárt a világnak, az embereknek, egy embernek? Alig képzelhető el ilyen. Legfeljebb nehéz a kártérítés, vagy csaknem lehetetlen. Ha valakinek a lelkébe tapos párja, kollégája, főnöke, szomszédja, akárki, ugyan hogyan volna képes az általa okozott lelki sebet befoltozni? A bíróságok ilyenkor sokszor pénzbírság megfizetésére kötelezik a sértő felet. De vajon kárpótlás-e az igazán? Egy lelki pofont hány ezer forinttal lehet megváltani? Az áldozatokról majd később. (Magamnak: aztékok, fekete bárány, Krisztus keresztáldozata.)

Nemcsak szép fotótémák vannak, vannak rútak is, vannak kevéssé sikerültek, vannak olyanok, melyek egy-egy sorozat részeiként jelennek meg, de hát mi tagadás, gyengébbre sikerültek, mint a többi rész. Ilyen volt nekem a Filatori-gát HÉV-mh. építményének újonnan elkészült dekorja. Valahogy az ide tervezett kompozíciók szellemessége nem éri el a korábbi megállók színvonalát. Nem egészen tudom, hogy miért. Mások tervezték, nem volt elég pénz festékre? Mindegy is. A dolog érdekessége, hogy mindenki ebből a megállóból távozik a Szigetfesztiválról. Ha csak a Sziget eseményeiből emeltek volna ki néhány elemet, karakteresebb lett volna ez a graffiti. Valamiért nem ez történt. Olyanok, amilyenek. Mint ahogyan olyanok, amilyenek a Duna-part melletti hajdan működtetett szálló falfirkái is. Az enyészetet nem a természet hozta, hanem emberek. Úgy indult, hogy erős legények bevágták a földszinti ablakok egyikét. Elég gyorsan bedeszkázták féltő kezek. Telt-múlt az idő. Idővel az egész földszinti üvegfal helyett deszkák kezdtek sorakozni, hogy takarják a feltehetően kifosztott épület belsejét. Itt, Budapesten ma tudtommal nincs háború, de akármelyik háborús híradóban elsüthetnék a hotel képét, mint egy, a harcokban súlyosan megsérült épületet.
Nemrég a tévében láttam egy filmet egy venezuelai toronyházról. Az negyven emeletes, amelyet valamiért otthagyták az építők. Egy értelmes hajléktalan megszervezte, hogy az utcán való veszélyes életmód helyett itt húzódjon meg előbb maga, majd társakkal együtt. Egy-egy lakrészt kialakítottak benne, és vizet-villanyt kértek az önkormányzattól. Szerény bért tudtak érte fizetni. Megkapták a segítséget. Önszervező csoportot alakítottak, és kvázi kis „köztársaságot” hoztak létre. Ha valaki beköltözik, köteles tartani az együtt, demokratikusan elfogadott szabályokat, különben könnyen az utcán találja magát. A házban lift nincs. A lépcsőket nem keretezik korlátok. Történtek már halálos balesetek. Az alsó szinteken mindenütt laknak, a felsőbbekben még vannak kiadó lakrészek.  A házban két kis bolt működik. Egy a hetedik emeleten, a másik a 22.-en. És megél ez utóbbi is, mert a harmincadikról nem szívesen fáradnak le a hetedik emeletig a fent lakók tejért, sörért, banánért. Elismerem, elég szürrealista intézmény ez. Mégis felvetem: A rohadásra ítélt hotelt nem kellene egy tisztességes és megfelelő szervezőkészségű és jó erőben lévő hajléktalannak kiadni, hogy menedéket és hajlékot adjon azoknak, akik nem jószántukból tengetik életüket a hidak alatt?
Lábjegyzet a Lev 4-hez. A vétlen vétkek engesztelése. Ha valaki utólag rájön, hogy olyat tett, ami az Úrnak nem kedves, azaz törvényét valahogyan áthágta, áldozatot kell bemutatnia. Ha főpap az illető, az állat egy hibátlan bika és egy szarvasmarha. Ha az egész közösség vét akaratlanul, ugyanezt a kétféle jószágot ölje le áldozatul. Ha elöljáró szembesül gyarlóságával, kecskebak legyen az áldozat. Ha közember vét akaratlanul, egy hibátlan nősténykecske legyen az áldozat. Mindegyiket a rituális előírások szerint kell „feldolgozni”. Nyakát vágni, vérével meghinteni a szentély egyes részeit, egyes részeket elégetni, kivinni a táboron kívülre. Így a táborlakók tiszták lesznek.
Közöm. Ma is előfordul, hogy talán akaratlanul is másoknak a „tyúkszemére lépünk”. Az engesztelés ebben az esetben – a jólneveltség így kívánja – a bocsánatkérés. szélsőséges esetben skrupulusságba csap az érzékenységünk, el odáig, hogy életminőségünket rövidebb-hosszabb ideig megrontja. Kirívó példája ennek a Csehov-novella: A csinovnyik halála. Az egészséges lelkület kerüli a farizeizmust, és őszintén törekszik a jóra. De lerázza magáról az akaratlan megbántásokon való rágódást, miután őszintén elnézést kért áldozatától.       

Tegnap meglátogattam a könyvmegállót, s kellemes meglepetésként találtam benne néhány olyan kötetet, amiért szívesen elcseréltem az általam hozott hármat. Egy német nyelvkönyv a Themen-sorozatból nekem felidézi német nyelvtanulási kísérleteimet: próbálkoztam a szövegértéssel. Jószerével sikerült is. Olyan ez nekem, mint egy rejtvény, amit meg kell fejteni. A másik kötetkét elolvastam az éjszakba nyúlóan. No, nem azért olvastam fél kettőig, mert hosszú volt a könyv, hanem, mert meglehetősen későn fogtam hozzá. Egy amerikai gengsztervezér megtérési folyamatát írja le. A harmadik könyv a Goethe Intézet 2011-ben kiadott kötete (Mozgókönyvtár, lendületben a német irodalom 2.)  A kötetet ajándékként osztogatták. Idézek az előszavából: „könyvakciónk ötlete a nevezetes és mindig népes nagykörúti villamoson fogant meg bennünk. Itt mutatkozik meg legnyilvánvalóbban az a pesti szokás, hogy utazás közben szívesebben olvasunk könyvet, mint újságot. Márpedig ez a szép szokás – mely állítólag egész Európában egyedülálló – a tömegközlekedési eszközöket szabályos mozgókönyvtárakká változtatja!” Aztán még ír erről-arról, a lényeg, hogy a német nyelven megjelent kortársirodalomból szemezget bőséges kitekintéssel a szerzőkre, könyvészeti adatokra. A kötet érdekessége, hogy két magyar származású szerző is szerepel benne. A soproni születésű (1971) Terezia Mora, aki Berlinben él, és a Svájcban élő Melinda Nadj Abonji, aki a délvidéki Óbecsén született (1968). Ez aztán a nemzetköziség: Délvidéki magyar, Svájcban, aki neve alapján alighanem felvidéki származású. Legjobb tudomásom szerint ott van Nagyabony.
Még megemlítem, hogy egy benne szereplő e-mail-regényrészlet ugyancsak stílusteremtő „cucc”. (Mi nem cucc ma? Talán a sörnyitó.)
Nem akarom az egekbe magasztalni a könyvet, már csak azért se, mert elég apró betűs kiadás, és azért se, mert betűi nem talpasak, viszont szürkék, mely szintén a könnyű olvasást kezdi ki. Viszont roppant módon tetszik, hogy a kötetnek csak a gerinc mentén vannak sarkai. A szemközt nyíló részen legömbölyítették őket. Lehet, hogy ez a plusz művelet megdrágítja a könyvet, de hallatlan komfortérzést biztosít neki. Mostanság tele vagyunk a sarkukon szúrós kiadványokkal. Így hát ez üdítő kivételnek számít.    
Lábjegyzet a Lev 3-hoz. A közösségi áldozat bemutatásának leírása. Ehhez vehettek hím és nőstény szarvasmarhát egyaránt. A rituálé hasonló az előzőkben leírtakhoz. Az állatnak hibátlannak kellett lennie. Megtudjuk, a leölt állat melyik része Istené, melyet elégetnek, mely része a papoké. „Ne egyetek se hájat, se vért”, mert az az Istené – szól az intés. Az áldozatok (ugyanúgy, mint a korábbiak) kapcsolaterősítők: „a megbékélés illatában elköltött eledel lesz az Úr számára”. Közöm. Az Újszövetségben később olvassuk Jézustól, aki magáról állítja: „itt nagyobb van, mint Salamon, itt nagyobb van Jónásnál”. Nos, a választott nép esetében is nagyobb volt ott, a legnagyobb, a legfölségesebb, aki méltán tanította nekik, hogy liturgikus cselekedeteikben kapjon ez megfelelő hangsúlyt. Így hajléka drágakövektől, aranytól ékes, a papi ruhák is, és az állatoknak is hibátlanoknak kellett lenniük. Hiszen a Legfelségesebbnek szánták áldozatul. Ez máig így van. Nem flanc az istentisztelet edényeinek aranyozása, a papi öltözékek szép megformálása. A Legfölségesebbre utalnak vele.   

Idén a május szertelen és bolondos, mint az április. Vagy ha a szokott fordulattal kívánnék élni: Szeszélyes, mint az április. Felhők habosodnak-tornyosulnak, eloszlanak, összeállnak, kicsapódnak, nagy ívű szivárványokat festenek az égre. Idén annyi szivárvány keletkezett, hogy két napja csak elképzeltem egy újabb létét, de már nem mentem az erkélyre, hogy megnézzem. Feltételezésem helyes volt-e. Mástól hallottam, hogy igen, szép szivárvány tündökölt a keleti égbolton (ma úgy mondhatnák, a keleti térfélen). A felhők játékával nehéz betelni, állandó fotótéma lehetne, ha volna valakinek türelme állandóan felhőket fotózni. Évekkel ezelőtt a francia Sens-ban jártunk alkalmával egyik könyvesboltban igen vastag albumot lapozgattam. Csak felhőképeket tartalmazott. felfedeztem, hogy a Méteo egyik linkje is felhőfotókra mutatott. Százával tettek ide is igen változatos képeket fotósok. Olyan gazdagság ez, mint pl. a koralloké. Nincs két egyforma, s mind tökéletes a maga módján. Vagy olyan, mint a hópihék. Sose látott még senki két egyformát.    
Tegnap magam is készítettem néhány felvételt a felettünk mutatkozó felhőkről. Az ég egyik fele kék, másik fele szürke és habos-fehér. Nehéz lett volna kitalálni: hogyan tovább időjárás? Reggelre kiderült, hogy éjszaka beborult. Azért oldalról be-bekacsint a kelő nap.
Mi lesz veled világ?
Tegnap elvert 200 hektárnyi szőlőt a jégeső Tokajban.
Ma reggel a fb-on egy nyúzott embert látok, akit hajánál fogva rángat egy kéz. Még a mészáros bakancsa? látszik a sziklás tájban. Nem akartam hinni a szememnek.
Normálisak vagyunk?
Normális, aki kínoz másokat?
Normális, aki lefényképezi?
Normális, aki közszemlére teszi a vélhetően női áldozatot?
O tempora, o mores!  
Egy Szudánban 100 botütésre majd akasztásra ítélt nő petícióját írtam alá tudj Isten, hányadszor. Ha valaki ki akarja irtani a keresztényeket, nem tudom megakadályozni. De minek előtte megkínozni őket?
Normálisak vagyunk?
Túlmutat ez minden emberi gyengeségen. Ördögi aljasság. Miként egy másik fb-képen röhögő baka látszik, aki egy megkínzott gyerek szenvedését látja, talán okozta is. Magam a propagandát és a vallási mezbe rejtőző őrültséget teszem felelőssé az elhatalmasodó kegyetlenkedések miatt. Persze nem tudom felmenteni a mérhetetlen kizsákmányolást sem, akik a normális családi élet kialakulását ellehetetlenítik (gyermekmunka, látástól mikulásig dolgoztatás egy marék rizsért, eü-ellátatlanság mellett...
Nem folytatom.)
Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison! ... és szabadíts meg a gonosztól! Amen.
Lábjegyzet a Lev 2-höz. A fejezet ételáldozatokról ír. Közöl néhány pontosan leírt receptet: mi lehet ételáldozat, és hogyan készüljön ez a kiegészítő áldozat, amelynek egy része Istené, más része a papoké.  Közöm. Mivel visszatér a lisztláng szó, és mivel a magyarra így fordított szót sem értem, előszedtem az értelmező szótárt. A lisztláng a legfinomabbra őrölt liszt. Lám, miféle tudással gyarapodom. Nem valami bonyolult dolog. Feltehetően ebből készült a legjobb minőségű kovásztalan kenyér, kalács stb. Elgondolom, hogy a macesz milyen drága és rá van írva, hogy nagyon egészséges. Lehet, hogy kovászos vagy élesztős kenyér helyett ma is mindenkinek kovásztalan kenyeret kellene ennie. Otthon anyánk még oda-odarakott egy-egy gyúrt tésztadarabot a tűzhely platnijára, kicsit megvizezte, kicsit megsózta s mi boldogan majszoltuk a kissé megpirított házi készítésű tésztát.

Tegnap megírtam egy közös szerkesztésű blogba, az öntudatosodásom csírái című és témájú posztot, mely messze tűnő gyermekkorom elejére kalauzol. Talán nem tévedek, ha 1948-49-re teszem azt az időszakot, amelytől kezdve némi önreflexiónak nevezhető éntudatom jelentkezett. Ennek többféle megnyilvánulását néven nevezhetem, merthogy érzékszerveink többfélék, és mindhez tapadnak emlékeim. Itt van pl. egy kb. 1949-ben készült fotó (mutatom mai fb-anyagom egyikeként), melyen bátyám és én sorban ülünk. Akkor egy sorozat készült. Egy másik képre jobban emlékszem. A sorrend ugyanez, hátul bátyám, elöl én, csak éppen a kezembe adtak egy labdát, amelyet én kormánykeréknek használtam kerekded formáját felismerve, és a képen jól látszott, hogy berregek. Tehát autónkat én vezetem, tesóm az utas, és éppen haladunk.
Sokszerű módon alakult magamra való reflektálásom:
Említhetem az ízeket: csalódásomat a céklában, mert sokkal szebb színe van, mint amilyen az íze. Említhetem a hintőpor simogatását, de a vitustáncot is, amit akkor jártunk, amikor fürdés után széltől kicsípett lábszárunkat anyánk glicerinnel kezelte.
Már nem csak néztünk, de láttunk is. A tűzijáték színes pukkancsaira jól emlékszem, s a katonai reflektorok éget pásztázó muris egyeneseire.
Emlékszem első meghatározó zenei élményemre: Yehudi Menuhin játssza Mozart A-dúr hegedűversenyét. Együtt hallgatta a család a rádiót.
Említhetem az általunk megevett papsajtot, a kánikula könnyű elviselését, langyos pocsolyákban való tapicskolást mezítláb, egy fogócska során térdem megsérülését (élesre faragott karóra estem rá).
Felidézhetem szoros szimbiózisomat anyánkkal, aki beszél hozzám, mosolyog rám, s én nagyon szépnek látom. Az asztal tetején ülök, ő meg támasztja a hátamat, és teljes figyelemmel hallgat, majd mondja a magáét.
Első szavaimat mások idézik, de mondataim játékos voltára emlékszem. Jól elvoltunk alakuló megnyilatkozásaimmal. Láttam, hogy mondatkísérleteimmel milyen örömöt szerzek szüleimnek. Hát beszéltem. Olyan fontos témákról, mint pl. ki eszi meg a lehámozott alma héját. „Nem a huhhuhu [kutya] eszi meg alma híját, hanem az anuna [anyuka] eszi meg alma híját. Nem az anuna eszi meg alma híját, hanem a Mikike eszi meg az alma híját... A másik posztban emlegettem még két általam kreált mondatot, ezeket még ideírom, aztán slussz. Az egyik: Ret[e]khéj ment a kávémba. A másik az általam felismert papagájtulajdonságra, annak utánzóképességére való reflektálásra példa. Értettem a humorát, amit így meséltem el: „Astomta pakadáj: mit mámúsz hulye.”
Figyeld meg, beszélni még alig tudok, de a helyesírás már megy: ly-nal mondtam, hogy hulye.  Lábjegyzet a Lev 1-hez. A korabeli liturgiát részletezi. Itt az égőáldozat bemutatását olvassuk. Kell hozzá egy hibátlan hím szarvasmarha, kecske vagy juh, gerle vagy galamb, hogy az a szabályoknak megfelelően levágva „a megbékélés illatában elköltött étel legyen az Úr számára”. Közöm. A templom ugye áldozatbemutató-hely. Az oltár az az asztal formájú műtárgy, amelyen az áldozatot bemutatják. Annak a méltósága, hogy az miként történjen, fontos, hiszen e helyen Isten és ember találkozik, áll szóba egymással párbeszédben, imában, papi szolgálatban. Mózesnak egyszerű a dolga annyiban, hogy sugalmazza neki az Úr, mit hogyan tegyenek. Neki csak végre kell hajtania. Ez itt következő fejezetekben a know-how módszereket rögzíti a szent író. Még megjegyzem, hogy a papok mellett nem papok is szolgálhattak, akikre a szöveg írója csak mint „emberek”-ről emlékezik meg.  

Jön a nyár. A nap témája: Mit tegyél, hogy elkerüld a szúnyogcsípést?
Az én válaszom: Kerüld a szúnyogokat, és akkor nem csípnek.
Az ő felsorolásuk slágvortokban s némi kritikámmal:
– Egyél fokhagymát! Így mindenki elkerül – a szúnyogok is.
– Igyál citrusféléket! Ezek üdítő hatása kétségtelen, és egyesek szerint kerüli az ivókat a szúnyog.
– Vacsorázzál B1 vitamint! Fene se tudja, magam jobb szeretem a császárhúst (sliced bacon).
– Egyél banánt! Ezt szerintem a banánforgalmazó konszernek terjesztik, nehogy rajtuk rohadjon ez a dömpingélelmiszer.     
– Igyál gintonikot! Megfogadom. Kinintartalmánál fogva testhőmérséklet-hűtő, ezért kedvelem. Azonban kétlem, hogy ez érdekli a szúnyogokat.
– Egyél chili paprikát! A szúnyog nem csípi, ha csípős a vérem – gondolják, akiknek nincs jobb ötletük.
– Bazsalikomot és rozmaringot egyél! A szúnyog utálja a szagát. Lehet. Én nem hiszem.
– Ne légy B vércsoportú, mert te leszel a szúnyogok kedvence. (Sokan cáfolják, akiket kifejezetten utálnak a szúnyogok, miközben maguk a B-vércsoporthoz tartoznak.)
– Ha mindez nem volna elég, kettévágott PET-palack aljába tégy vizet, abba cukrot és élesztőt. A tetejét pedig tölcsérszerűen dugd vissza rá. A szúnyog a keletkező aromákra harap, potrohon csúszik a tölcséren lefelé, mint te az élményfürdő vizes csúszdáján, majd landol a szeszes masszába, és részegen belefúl. Nagy hit kell ennek a mesének az elfogadásához.
– Van még néhány balkonnövény, aminek szúnyogriasztó hatásához hasonló hit kell. Elképzelem a szúnyoginváziót. Elérkeznek a balkonnövények Maginot-vonalához, és két oldalról kikerülik, mint a világháború során a németek, mert a ládába fejelve elpusztulnának, a növénydzsungelben meg eltévednének. Na már most. A szúnyog ugye nem hülye, csak fehérjére van szüksége, emberi vérre. Ezért kikerüli a szúnyog-távoltartó kiskertet és támad.
Feltételezve, hogy mindezek nem használnának, nincs semmi vész. Mindenki által ismert a szúnyogháló. Na, azt kell az ajtókra-ablakokra tenni. Így csak az apró szúnyogok jönnek be a lakásba, amelyek átpréselik magukat a mégoly apró lyukakon is. Ezek ellen találták ki a mit sem érő fénycsapdákat és a sokat érő vegyszer-párologtatókat. Az elektromos párologtatótól a szúnyogok falra másznak. Onnan egyedül partvissal tudod levadászni őket úgy, hogy ne kend el a vérpacnikat a frissen festett faladon, plafonodon. Ha nem fogadod meg tanácsomat, ősszel újra festheted a kéglidet.
Ha kétségbe vagy esve, mert még mindig támad a szúnyog, akkor Karinthy módszerét javasolom. Fogd a DDT-t és töltsd a szúnyog szájába. Ettől megdöglik.
Hogy? Előtte kézzel agyoncsapni?
Az se rossz.  
Lábjegyzet a Kiv. 40-hez.
Az Úr elmagyarázza Mózesnek, hogy az elkészült elemekből hogyan állítsa fel a hajlékát. Mózes nekilát, és egymaga összerakja a rendszert, „ahogy az Úr megparancsolta”. Majd felkeni Áront főpapnak, fiait pedig papoknak, „ahogy az Úr megparancsolta”, ők pedig szertartások előtt a medencében megmossák kezüket-lábukat. Az Úr „beköltözik” a szentélyébe. Mózes se mehet be, mert felhő alakjában behatol a sátorba az Úr. Ha felemelkedik a felhő, továbbhaladnak az Isten vezetésével, ha leszáll, megállnak. Éjjel tűz formájában mutatkozik az Úr. Jelzem: a Kiv. könyve végére érkeztünk.
Közöm.
Az a pap, aki kritikus szemmel vizsgálja, hogy az oltár körül minden szép és rendezett, átlátható és tiszta legyen, nem szőrszálhasogató, hanem a lehető legnagyobb tisztelettel van az Úr iránt. A mise ugyanis Krisztus egyszeri áldozatának a megjelenítése az utolsó vacsora szellemében. A jelen lévő Isten tekintélyének a kellő tiszteletet megadva a lehetőségek szerinti makulátlanságra való törekvés normális és érthető. 

Egyik célja lehet a találkozás rokonokkal, ismerősökkel. No, hát mi így utaztunk feleséggel tegnap a fél országot általszelve. Odafelé esett az eső (visszafelé is). A vonat érkezésére várva behúzódtunk hát a kocsiba. Onnan néztük a szélvédőn landoló esőcseppeket, melyek szép összevisszaságban mozdították el a velünk szemben falra ragasztott plakát rajzolatát. Mire előkaptam  a kamerát, az ábrázolt városkép házainak körvonalai egyenesbe rendeződtek, pedig szerettem volna lefotózni a V. van Gogh-i girbegurbaságba torzult építményeket. Utazási plakát volt, rajta – úgy vélem – Dubrovnik (Raguza) kinézete madártávlatból, elöl hajókkal, középen házakkal és várfallal, hátul a tengerrel. Időnk mint a tenger, beszélgettünk. T. megjegyezte: Látod, itt se voltunk soha. S csakugyan. Nem másztunk fel a kanyargós utcákon a történelmi nevezetességű, sok háborút túlélt város tetejére.
Hazafelé folytatódott ez a beszélgetés, merthogy a budai hídfőnél megállt egy távolsági busz, a Dunában pedig egy meglehetősen behemót sétahajó szelte a habokat. Utóbbiról megjegyeztem, hogy állítólag pénztemető. Van rajta fodrász, talán kisebb medence, nyugágyak napozáshoz, játékterem és étterem, wellness-szolgáltatások, és menet közben nem lehet kiszállni. Az italok is jó pénzbe kerülnek. Mi tagadás, még sose vettük igénybe ezt a folyón lötyögést. De sorolhatnám egyéb fogyatékosságainkat is. Szemben a Nemzeti Színház (csak tévén láttuk nyitóelőadását, azt is megbántuk). A Művészetek Palotája: kétszer, ha jártunk benne. Mert mi nem megyünk sehova.
De megyünk – jegyezhetném meg, éppen Mosonmagyaróvárról tartunk hazafelé. Csakhogy az célzott rokonlátogatás. Ünneplés a családdal. Így igaz.
Ám ha belegondolok, hogy korunknál és állapotunknál fogva milyen rendesen elfáradtunk a nap végére, lehet, hogy nem is akkora hiba, ha alaposan meggondoljuk, hova, hányszor, milyen célból indulunk neki a világnak, s megéri-e a nyüzsi vagy sem.
Tegnap megérte. Mi az, hogy, nagyon is – hogy a klasszikust idézzem.   

Lábjegyzet a Kiv 39-hez. Ma azt mondanák, hogy az Úr hajlékához készült valamennyi készség csili-vili volt, tegnap azt, hogy flancos és a készítés idején, hogy az Úrhoz méltó, hisz ő parancsolta Mózesnek, hogy mi milyen legyen a főpap ruhája. Készüljön efod aranylemez-beszövéssel, ehhez aranykarikákkal csatlakozzon a széle-hossza egyarasznyi melltáska négy sorban aranyfoglalatba applikált drágakövekkel. Sorolom karneol, topáz, smaragd, - rubin, zafír, jáspis, - jácint, achát, ametiszt, - krizolit, karneol, ónix. Ez 12, mint a törzsek száma. A felső köntös bíborszínű, rajta beleszőtt gránátalmákkal, közbe-közbe egy-egy aranycsengettyűvel. A papok ruhái: fejkendő, sapka, öv, homlokdísz, nadrág, diadém színaranyból felirattal: „az Úr fölszenteltje”. A hajlékot minden elkészült felszerelési tárggyal elvittek Mózeshez, aki megáldotta őket. Közöm. Amikor a természetben szemlélődök, meg-megáll tekintetem egy-egy növényen, mely a maga módján tökéletes, elcsodálkozom a beletáplált harmónia, a forma és a színvilága szépségén. Eszembe villan Jézus szava: „Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek (virág) közül.” Itt arról beszél Krisztus, hogy az Isten ránk sokkal inkább ügyel, mint a mező virágaira. JÓ EBBEN ATUDATBAN ÉLNI.

Hatkor levoksoltunk, aztán arccal a vasút felé: elstartoltunk Kelenföldről. Taxival tovább a célállomásra. A cél pedig unokánk elsőáldozását személyes megjelenésünkkel ünnepélyesebbé tenni (ketten mentünk az asszonnyal). Nagyjából az ő (Ágoston) osztályuk tagjai járultak a szentséghez először. A leköszönt igazgató Farkas István (Lupus) vezette a szertartást sok humorral, sok kedvességgel, fegyelmezetten és kerülve a bőbeszédűséget. Csakugyan minden a helyén volt és olajozottan ment a fülledt melegben. Megjegyeztem, hogy bizonyítottuk: sok jó ember kis helyen is elfér. Öten préselődtünk a számunkra fenntartott padba. Megindító volt látni azt a sok ártatlan és tiszta arcot. Nekiindulnak az életnek sokféle tudással felfegyverkezve, és szakadatlan küzdelemben a civilizációs zajokkal, a sokszor gerjesztett szennyárral. Nincs könnyű sorsuk, de kiváló nevelést kapnak. Képzésük sokszerű, szervezettségük mintaértékű. Jó volt reflektálni az eseményekre, jó volt megélni a történteket, jó volt visszaemlékezni arra, hogy fél évszázada én is ezeknek a szerzeteseknek a támogatásával evickéltem a tudományok óceánján ilyen-olyan ladikommal.
Utóbb rekkenő hőség támadt, hazafelé hatalmas viharban száguldott velünk a rail-jet. A sűrű esőzés eredményesen rásegített a valamennyit hűsítő légkondicionálásra. Azonnal vagy öt fokkal hűvösebb lett. Így egészen elviselhető volt az ácsorgás, hiszen nem kaptunk már a pénztárnál helyjegyet. Épségben fáradtan és élményekkel gazdagodva vettük be saját házunkat és várunkat a Lőpormalom utcában.        
Lábjegyzet a Kiv 38-hoz. Az építés folytatódik. Elkészül az égő áldozat oltára, a bronzmedence, az udvar. A fejezet felsorolja, hogy a felhasznált fémek értéke mekkora. Közöm. hozzávetőleg 100-200 talentum aranyat dolgoztak bele a műbe. Ennek forgalmi értékéről ma fogalmunk sincs. Az utolsó értesülésem szerint egy talentum arany megfelelt 32 000 USD-nak. Ma nyilván az arányok elmozdultak, és dollárban kifejezve lényegesen magasabb számot kapnánk eredményül. Két megjegyzés: a Biblia olykor rengeteg átfedéssel, redundanciával él a régi korok történéseinek előadása közben. A másik: amit az Úrnak adunk, azt is tőle kapjuk. Avagy nem ő lágyította-e meg az egyiptomiak szívét, hogy adakozzanak arannyal, ezüsttel, drágakövekkel stb. ellátva az országukat elhagyni készülő zsidókat? És ők adtak. Ami így összegyűlt, azt építették bele a zsidók összehordott és felajánlott javaiból az Istennek épített hordozható áldozat-bemutató helybe. Az Úr gondoskodik övéiről. Ez ma is így van. Várja nagy-nagy türelemmel, hogy nyissunk rá, nyitott szívvel hozzáfordulva.      

Valamikor – kb. 7 éve – nyáron alvó unokámat babakocsiban tologatva a Balaton mentén el-elgondolkoztam dolgokon. Ő aludt, a koradélutáni rekkenő hőségben szinte üres volt a part. Mindenki pihent, emésztette a palacsintáját, sült keszegét, lángosát. Körülöttem csend. Rájöttem az út menti növényeket, virágokat szemügyre véve, hogy legtöbbjük nevét nem ismerem. Nem vagyok botanikus, még növényhatározóval a kezemben se tudnám biztonsággal beazonosítani némelyiküket. Pedig az ember elnevezte őket egy vagy több névvel illette őket. A füves ember még azt is meg tudja mondani a legtöbbjükről, hogy mi az élettani hatásuk, gyógyhatásuk. Elképzeltem (később a Larousse megerősítette), hogy az élővilág fajainak jó része még felfedezetlen, meghatározatlan. Azt is elképzeltem, hogy az ismeretlen fajok egy része sose válik ismertté, mert mielőtt erre sor kerülhetne, az ember pl. az őserdők kiirtásával egyszersmind az ott élő fajokat is kiirtja. Aligha visznek a favágók magukkal botanikust, hogy végezzen „leletmentést”.
Tegnap írtam az ötletekről, és arról, hogy reklám és támogatók nélkül az ötletek elenyésznek. Ugyanez igaz az élővilágról is. Vannak olyan fajok, melyek létükkel ugyanúgy dicsérik Alkotójukat, mint a nagy ismertségnek örvendő társaik. A muskátlinak esélye nem volt Dél-Afrika erdeiben az ismertségre, amíg magával nem hozta és meg nem honosította Európában valaki. Ugyanígy annak a dísznövénynek sem, amelyet szűk két évszázada a bécsi udvari kertész, Dieffenbach magával nem hozott Kanadából. Itt elterjesztve szerényen magáról nevezte el dieffenbachiának.
És ugyanez igaz a grafománokra is. Némelyikük neve ismertté válik. A lapok, a jól ismert nevek cikkeit hozzák évtizedek óta, mi bloggerek pedig csendben tesszük a magunkét. Posztjainkat olvassa, idézi, aki akarja. Úgy élünk és alkotunk, mint a nevenincs növény, melynek a létét egyedül az Isten ismeri. Hiszen ő alkotta.
És most sírok. De nem az előzőek miatt. Nem. Az évnek ebben a szakaszában a nyárfa vattaszerű, szél által szálakra szedett s a levegőt teletöltő termésétől szemem könnyezik, a dörzsölgetéstől vörös lesz, torkom kapar, pedig nincs gyulladásban. Az jár jól, aki ki se nyitja a szemét, és aki légszűrőt dug az orra elé.
Lábjegyzet a Kiv 37-hez. Becaleel, a művészi és kivitelezési ambícióval megáldott mester, „a csinálós ember” folytatja, amit elkezdett. Elkészíti a ládát, a kitett kenyerek asztalát, az illatáldozat oltárát, a hordozó rudakat arannyal befuttatott akácfából. Pártázattal, kerubokkal díszíti. Az engesztelés tábláját és a mécstartót, a hordozó gyűrűket aranyból készíti. A mécstartóhoz mandulavirág-motívumot használ. Készít még koppantót és serpenyőt egy talentum aranyat felhasználva hozzájuk.
Közöm. Láttuk és látjuk, hogy nem sajnálta a mester az aranyat. Minden munkája aranyfényben ragyogott, mert a Fényességesnek készült a Világosságnak.  Valamiképpen rá utal, őt jelképezett minden. Kicsit meglepett a leírás hangulata: A Kalevalában lehet hasonló stílusú leírást olvasni. Mintha a készítés himnikus hangvételt kapna. Persze a Biblia lényegesen korábban keletkezett. Ez csak úgy bevillant. Különösebb jelentősége nincs. Tanulság lehet: a csinálós embernek serénykednie kell, az az ő talentuma, az elmélkedőseknek pedig elmélkedniük, mert eme hajlam az ő ajándékuk.