Mickey webnaplója

Meglepő módon ma furcsa dolgokkal dicsekednek emberek. Az egyik elismert korombeli büszkén említi, hogy mindmáig nincsen számítógépe. Elfogadom, hogy nincs, de miért büszke rá? Hiszen ezelőtt 40 évvel már vakon gépelt, másolt óriási tempóban, miközben foga között szorította füstölgő pipáját, s ezenközben értelmes kérdéseket tett fel húgom hogylétével kapcsolatban. Válaszai meggyőztek róla, hogy csakugyan figyel mondandómra. Ez az ember tudatosan fosztotta meg magát egy értelmesen is használható eszköztől. Böjtöli?
Egy másik tudja, hogy naponta felteszek egy-egy írást a blogomra, s kihúzva magát mondja nekem, hogy soha egyetlenegy posztomat nem olvasta. Ez így rendben is van. Miért volna köteles elolvasni azt, amivel azokat traktálom, akiket érdekelnek soraim? Egyáltalán nem tartozik vele. De hát azzal se tartozik, hogy ezt ismételten a tudomásomra hozza. Már első említésekor is megértettem. Megjegyzésével el akar tántorítani attól, amit elég egyenletes színvonalon képes vagyok teljesíteni? Nem tudom.
S ha már másokról megírtam, mire büszkék, magamról is közölnöm kell, hogy sose volt mobilom, s nagyon ritka kivételektől eltekintve nem is vágytam rá, hogy legyen. Ezzel viszonylag ritka madárnak számítok, de vállalom. Remélem, nem büszkélkedem vele, csak elmondom, ha rá terelődik a szó. A mobil olyan eszköz, ami lehetőséget ad a kapcsolatteremtésre. Amiért nem gondolom, hogy szükségem volt/van rá, annak az az oka, hogy míg dolgoztam, asztalomon állt a telefon. Itthon is mindmáig van vezetékes készülékünk. Úgy gondoltam, útközben hagyjanak békén. Bírják ki, míg telefonközelbe érek. Azért olykor jól jött volna. Pl. kórházban, ahol a nyilvános tel. Nem működött, s valakitől el kellett kérnem mobilját, hogy értesítsem a családot hazajövetelem várható időpontjáról. Vagy az üzletben, amikor nem kaptam krumplit, hogy mit vegyek helyette. Persze azonnal megoldottam magam ezt a fontos kérdést. Leginkább vészhelyzetekben kitűnő a mobil, pl. elakadok az úton autóval, s nincs közel-távol segítség. Vagy erős rosszullét ér utol (ne érjen), stb. Kétségtelen hasznát ilyen esetekre azonnal elismerem.  Lehet, hogy az tart távol használatától, hogy mindig magamon kellene tartanom, mint íjásznak a nyílvesszőket, szemüvegesnek a pápaszemet. Utóbbit használom, de szemüvegtokom sose volt tartósan. Hova tegyem, s főleg minek? Pénztárcám felnőttkoromban nem volt. Minek? Ha lehet, kártyával fizetek, ha lehet, elsózom az aprópénzeimet, a bankók pedig kártyatartó tokomban lapulnak meg. Ismereteim szerint a férfi szereti, ha mindkét keze szabad, s inkább három műanyagzacskót gyűr a zsebébe, minthogy terjedelmes szatyrokkal, táskával, stb. közlekedjen. Talán így van ez esetemben is.
Lábjegyzet a Lev 15-höz. Ebben a részben a szerző leírja, hogy minden morális vonatkozástól függetlenül az a férfi, akinek akart vagy akaratlan magömlése van, tisztátalan hét napig. Az a nő, akinek mensese van, vagy egyéb okból vérzik, tisztátalan marad egy hétig. Minden velük, ruhájukkal, székükkel stb. érintkező ember köteles ruháját kimosni és még így is tisztátalan marad aznap estig. A 8. napon a papnak egy pár galambot kell adni, hogy a tisztulási szertartást elvégezze. Közöm. Sokat nem akarok elmélkedni azon, hogy az anyányi lányok milyen sűrűn véreztek, hiszen gyakorta lettek állapotosak, így vérzésük jobbára elmaradt. A férfiakról azt vélem, hogy a házasélet maga is tisztátalanná tette őket, mert... Inkább mai tisztátalanságokat sorolok. Politikai hazugságok, reklámok, akciók folyamatos hirdetése, média csúsztatásai, szörnyű jövedelemkülönbségek, az elesettek magára hagyása, fegyver-, ember- s szervkereskedelem, rabszolgaság, gyermekmunka, szexrabszolgaság, kábítószerek terjesztése, használata, korrupció, őrült filmek és színdarabok. Nem is sorolom tovább. Az Isten kegyelme nélkül nincs ezekből sem megtisztulás, sem szabadulás.    

Tegnapelőtt sok-sok, fiatalkorom óta ismert barátunkkal találkoztunk Zs. esküvőjén. Kinek a poénja nem esett le nekem, kinek a neve nem jutott eszembe. Életünk az újabb évtizedekben más vágányokon futott, más élményekkel gazdagodtunk, más- és másképpen koptunk el. P. mutatja, hogy pigment hiányos a bőre. Viszont jöhetett volna az érettségi öltönyében is, mert olyan slank. Én mutatom, hogy tenyerem kórosan száraz. Mondom neki: Úgy látszik, a soványak más típusú nyavalyákat kapnak el idősödvén, mint a kövérek. Ebben maradtunk, majd ki-ki gratulált az ifjú párnak. Mint említettem, némi bumlizás után az Angyalföldön találkoztunk megint másokkal és más okból. L.-ka keresztnevét tudom, vezetéknevét nem, más személyét éppen fordítva. A legtöbbét egyáltalán nem, akikkel egy térbe kerültünk a teremavatás kapcsán. Egyikből főpap, másikból kántor lett, egyikükről az alagsori kultúrcentrumot nevezték el, a másikuk nagy hallgatóságot vonz, ahol csak megjelenik és előad. Próbálom kitalálni, hogy róla milyen termet fognak elnevezni? Esetleg utcát, Duna-hidat.    
Tegnap ejtőztünk, erőt gyűjtve a mai találkozóra. Ez zömmel szabadtéri, és ugyancsak egy viszonylag stabil törzsközönséget vonz, akik között szintén sok az ismerős. Máriaremetéről van szó, és az immár sokadszor megrendezett egyházmegyei találkozóról. A helyzet változatlan. Feleség már csak foglalkozásánál fogva is legalább tízszer annyi embert ismer, mint én, az itthon ülő. Mégis megcsillan a szemem, amikor rájövök, hogy ő se tudja XY nevét, csak annyit, hogy itt és itt szoktak találkozni. Betérünk egy imára, szentségimádás van a templomban. Akik énekelnek, egy taizéi nótát fújnak egy szólamban. Készítek olykor-olykor néhány fotót. Míg a ponyvasátrak között bóklászunk, újra és újra belebotlunk egy éve vagy még régebb óta nem látott barátokba, ismerősökbe. Van, akit felismerek, van, akit itt sem. Már-már kínos volna, ha nem tudnám magamat túltenni rajta. De tudom. Megjegyzem, hogy mindig is pocsék volt a memóriám. S ez nem változott, sőt. Azért kis rásegítéssel leesik a fatantusz. Szok ez így lenni. Így szok ez lenni, lenni szok ez így, így lenni szok ez stb.
A legmulatságosabb azonban, hogy feleség olyan fiatalemberbe fut bele, akivel ez idáig csak telefonon érintkezett üzleti ügyekben, ám számos alkalommal. A felnőtt fickó örömmel köszön Gabi néninek. Mivel mellette állok, mondom neki, én meg Gabi bácsi vagyok. Mondom még neki, hogy ez csak poén, valójában Miklós a nevem. Tücsi meg felfedi, hogy a Szent István Társulat színeiben szokott a fickóval eredményes csevegést folytatni. Erre a fiú a nyakába ugrik a feleségemnek: »Ja, „a” Gabi néni tetszik lenni. Jaj, de jó. Sose találkoztunk még személyesen.«
Látni kellett volna a jelenetben a felismeréskori „színeváltozást”. Olyan volt, mint egy geg egy filmvígjátékból.
Találkoztunk még Zs. lányunk egykori szobatársával, aki szerzetes lett, Zs.-val ellentétben, aki 3 gyermekes anyuka. Nagyon jó szívvel emlékezett közös élményeikre. Majd belefutottunk abba a házaspárba, akik mindig mosolyognak, s akik közül a férj mindig fotózik. Vele minden találkozás úgy indul, hogy fotózás közben lefotózzuk egymást kölcsönösen. Így az én képemen az látszik, hogy neki Canon márkájú gépe van, az övén pedig, az én fujifilm kamerám dominál.
Csak megemlítem, hogy egy csomó bekötött folyóiratot és egy másik csomó francia nyelvű könyvet hoztunk el, amit célszerűen egy lehajtott oldalú teherautócska platójáról ki-ki választhatott a készlet erejéig. A szeminárium duplumait, triplumait hozták ki, hogy ha valakit valami érdekel, csípje nyakon és vigye. Nagyon tudtam értékelni az akciót.
Majd igyekeztünk haza, mert egy hete nem látott ucsika és szülei érkezését vártuk. Be is futottak a Balatonról érkezve épen és egészségben. Nem részletezem, de elhihetitek nekem, örömünkre szolgált a velük való találkozás is.
Lábjegyzet a Lev 14-hez. Leprától szabadulás esetén mutassa meg a papnak magát az ember, a táboron kívüli helyen. Ha gyógyult, megtisztulásáért hozzanak két tiszta madarat, cédrusfát, bíborfestéket, izsópot.  A pap végezze el a Mózes által írt szertartásokat. A megtisztult nyírja le a haját. A hetedik napon mindenféle szőrzetét, mossa ki ruháját. A nyolcadik napon kerül sor a szertartásos ételáldozatra, jóvátételi áldozatra, a bűnért való áldozatra, és az égőáldozatra. Ezekhez a megadott állatokat kell szolgáltatni. Ha nem telik rá, pár gerlét némi lisztlángot is elég hozni. A pap végezze el a szertartásokat. Ha pedig Kánaánban leprás házba költözne az izraelita, mutassa meg a papnak a ház falán a zöldes/rózsaszínes foltot. likacsos követ. Ha terjed a jelenség, a vakolatot le kell verni, és lecserélni, ha a kövei leprásak, a házat le kell rombolni és tisztátalan helyre vinni. A mózesi szertartásokat itt is el kell végeznie a papnak. Közöm. Nem ismerem a lepra természetrajzát. Mindenesetre a fertőzések gyakorisága az általános higiénés helyzettel összefügg, és talán a klímával is. Az egyenlítő környékén gyakori. Halkan megemlítem, a kabóca is mediterrán jószág. Ám a felmelegedéssel északra terjeszkedik. Itt is megél már hazánkban. Tehát vigyázat, nem árt az óvatosság!  

Jezsuiták írják a fb-ra. Az arab-francia szerzetes gondolatait annyira eligazítónak tartom, hogy az anyagot egy az egyben beemeltem posztjaim közé. 
Henri Boulad, a világszerte ismert jezsuita atya július 17-én a Párbeszéd Házába látogat. Reggel kopt szentmisét celebrál, este pedig előadást tart. Ünnepelhetnénk-e szebben a Pünkösdöt, mint Boulad atya egy előadásának részletével, melyben az örökké jelenvaló Istenről beszél?
Ahogyan az örökkévalóság csak az idő szívében található, úgy az Isten is! Isten örök, és túl van minden időbeli dimenzión. Közülünk sokan évmilliárdokkal mögénk és évmilliárdokkal elénk képzelik az Istent, mint aki a világ kezdete előtt is örökké létezett, ezért a művészettörténet hosszú, fehér szakállal ábrázolja. Én azonban megkérdezem Önöket, hogy még meddig nőjön ez a szakáll az örökkévalóságban? Szegény öreg Atyaisten! A valóságban életet sugárzó gyermek vagy, Te vagy az, aki állandóan új, Te vagy az örök fiatalság, Te vagy az örökké pezsgő, friss életforrás. Isten van.„Az vagyok, aki van.” Jahve, ez volt az ő szűkszavú önkinyilatkoztatása Mózesnek. Ez az arab keresztények bibliafordításában másképp hangzik: „Itt vagyok” – és éppen ez az! Ő itt van, és ez jelenidő, ez az én jelenem és az Önök jelene, és nekünk ezt kell megélnünk, mert Isten a most-ban él. Ez az ember misztikus megtapasztalása: a jelennek minden megtapasztalása Isten megtapasztalása.
Vajon előbb egy másik világba kell-e kivándorolnunk, hogy Istennel találkozhassunk? Isten, hol is vagy tulajdonképpen? ...Isten itt van. Nem Ő az, aki hiányzik, hanem mi nem vagyunk itt. Mi nem vagyunk jelen Istennel szemben. Nem vagyunk jelen magunkkal szemben sem, és nem vagyunk jelen felebarátaink számára sem. Nem vagyunk jelen az életpercben, amelyben pedig ott az egész teljesség és kegyelem. És benne van az Isten, hogy Őt megéljük.
Mégis azt szokták mondani, hogy egy napon majd színről színre meg fogjuk látni Istent. Később, halálunk után. Én már ma látom őt, mert annak az arcát viseli, akire éppen ránézek. Ezer, sőt milliárdnyi arcban találhatom meg őt. Már egyetlen ember sugárzásában vagy a föld egyetlen foltjának kisugárzásában is Isten szívét érezhetem. Ebben a teremben a sok száz arc mindegyike különbözik a másiktól, és van valami, amiben megváltozhatatlanul csak önmagához hasonlít – és ez az egyediség. Teilhard de Chardin úgy írja körül, mint nem érzékelhető jegyet, ami ott lebeg minden felett. Szép! És ez az, amiért valami egészen valóságosat érzek, valami megváltozhatatlant, ami ugyanakkor végtelenül különbözőképpen nyilatkozik meg. Ki tudná tehát az istenfogalmat emberi szavakba kényszeríteni, Lényét szemléltetni? A sok éltető arc, amelyet itt most magam előtt látok, hírt ad nekem Róla, az Élőről. Egészen közel hozza hozzám, és leírja Őt nekem – miközben természetesen tudom, hogy Ő mindezt végtelen mértékben felülmúlja.
Mindig ugyanez az üzenet: azért, hogy többet kapjak egy dologból, egy személyből vagy magából Istenből, nem arra kell törekednem, hogy tapasztalásaimat megsokszorozzam, hanem a jelen mélyébe kell behatolnom, a dolgok és a lények gyökeréig. Nem mennyiségi, hanem minőségi fokozásról van tehát szó.
De manapság nem is csak a mennyiségi halmozás az elérendő cél, hanem az „újdonság” vadászása. Csak a legutolsó divat az, ami izgató és kellemes, csak az, amit a reklámok belénk szuggerálnak, miközben a tegnap még agyondicsért portékát félrelökik, mintha csakis az éppen most gyártott, a legeslegutolsó, a legújabb termék léteznék. Természetesen a gazdaságnak virágoznia kell. Mégis: túlzott naivitásunkkal megengedjük, hogy belevonjanak minket ebbe a játékba. Szemléletünk alapvetően hamis, mert illúziók ködösítik el. A ténylegesen újat egészen más, magasabb síkon találjuk meg: mégpedig az anyagtalanban és az örökkévalóságban, az emberek szemében és szívében és saját bensőnkben, de egészen biztosan nem valamely élvezeti vagy divatcikk legfrissebb modelljében (diétás Coca Cola, mini-, maxi- vagy midiszoknya…). Csak nem fogom hagyni, hogy kereskedők valami újdonságra beszéljenek rá a fecsegésükkel! Inkább saját magam akarok megpróbálni mindent, mert életem az, ami minden órában új. Minden hajnal, ami rám virrad: a világ újrateremtése. Ilyenként is élem meg, és ez valami csodálatos! A mai nap az igazi újdonság, és bennem van, új látásmódomban, újjáéledt szívemben – a ma! Az új saját valómban mutatkozik meg.
És amikor azt olvasom az Ószövetségben, hogy „Mindent újrateremtek” (Iz 43,19), az Újszövetségben meg azt, hogy „Akkor új eget láttam az új föld fölött” (Jel 21,1a), akkor itt nem csak valami szép jövő zenéjét hallgatom, hanem az újat élem meg most, ebben a pillanatban. Zsoltárok is figyelmeztetnek erre: „Most van itt az üdvösség órája!” Igen, most van itt az Úr órája, és rajtam múlik, hogy létem állandóan  érzékeli-e ezt az újdonságot. Ha igen, akkor az Evangéliumot, Jézus örömhírét élem. Pálnak a Korintusiakhoz írt 2. levelében is van egy érdekes mondat: „Ezért nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul.” (2Kor 4,16)
Személyes bensőnkben is kettős mozgás figyelhető meg, akárcsak a világ belsejében. Teilhard de Chardin értette meg velünk, amikor kétféle energiáról beszélt, egy tangenciális és egy radiális energiáról. A tangenciális az entrópiába torkollik, azaz fölemészti önmagát. Ez a folyamatos energiavesztésnek a fizikából ismert jelensége, s az öregség és a halál is idetartozik. A radiális energia ezzel szemben állandó emelkedésben és növekedésben van. Ez a pszichikai-szellemi energia. Megint itt vagyunk akhronosz-nál és a kairosz-nál. A khronosz Önöket 60., 70., vagy 100. születésnapjuk felé viszi – és akkor vége. Az új ember azonban egészen más, ő a kairosz síkján él, ő a megélés mélységéből állandóan megújuló ember.
Ez a tapasztalás kiszakítja Önöket a halál karmai közül. Azt eredményezi, amit én ellensorsnak nevezek. A halálhoz vezető öregedési folyamat és a világ entrópiájának egész folyamata a létezés normális sorstapasztalata. Mi így fogadjuk el a dolgokat, és azt hisszük, hogy meg kell adnunk magunkat. De nem! Mert létezik spirituális, létezik misztikus tapasztalás is mint ellensors! A megélt spiritualitás és misztika erősebbé tesz, mint amilyen erős a sorsom; kiemel belőle, és föléje helyez. Így menekülök el emberként a halál elől. Ha ezután a halál biológiai-fizikai jelensége ténylegesen bekövetkezik, akkorra én már régen végeztem vele; a halál fölé nőttem, és régóta beszállásoltam magam az örökkévalóság szívébe.

Tegnap említettem, hogy esküvőre indulunk a Várba, majd sógoromról termet neveznek el az általa egykor vezetett templomban. Ha úgy tetszik csillagtúráztunk a két esemény kapcsán. Itthonról indultunk, ide tértünk vissza, mert a kába melegben nehéz lett volna értelmesen eltölteni időnket a két esemény között. Rövid meggondolás után tudva és akarva nem vittem magammal hűséges „kutyámat”, kilós fényképezőgépemet. Mért? – kérdezem magamtól. Több okból se. Egyik zongoraművészünk interjúban kifejtette, hogy díjosztó megmérettetéseken nem szokott Mozart-műveket interpretálni. Éspedig azért nem, mert Mozart műveit tökéletesnek alkotta meg. vagy úgy játszod, ahogyan meg van írva (és ez Mozart érdeme), vagy gyengébben, s akkor veszítettél. A nála kisebb mesterek darabjai megengedik az előadónak, hogy belevigye saját egyéniségét a mű megszólaltatásába. Ettől gazdagabb lehet a darab. A Várba fényképezőgépet vinni elég hiábavaló dolog. Közel olyan jól megkonstruált épületegyüttesek halmaza, mint amilyen tökéletesek a Mozart-művek. Ehhez hozzátenni aligha lehet, elvenni belőlük pedig minek? Ha egy mezei gazban meglátom a fenségeset, akkor kifejeztem valamit, ami nem volt. Ha egy képet készítek a Mátyás-templomról, annyi eredetiség lesz benne, mint egy Eiffel-tornyot ábrázoló kulcstartóban. Az eddig készült egymillió képhez tesz még egyet. Más okom is volt rá, hogy felejtsem a fotózást. Profi fotósok táncolták körül az eseményt mindkét helyen. Végezték és jól végezték dolgukat. Minek erőltettem volna magam is? El kell hinnetek nekem fotók nélkül is, hogy Széll Zsóka esküvőjén több száz ember vett részt. Szép volt a menyasszony, eldobta a csokrot, elkapta egy lány. Szép a Mátyás-templom. Valamint azt is el kell fogadnotok, hogy Vigyázó Miklósról kultúrtermet neveztek el a Babér utcai plébánia alagsorában. Egy sok helyiségből álló, felújított együttes ez.
Egyik szobában társalogni lehet, másikban pingpongozni, a harmadikban előadásokat tartani.           
Ezt az eseményt is végigfotózták ketten.
Harmadik okát halkan mondom. Szabad akartam maradni mindentől ezen a kánikulai délutánon. Át akartam adni magamat az események hangulatának, s nem kívántam dolgozni.
Tegnap „szabad szombatos” voltam.
Lábjegyzet a Lev 13-hoz. A korabeli izraeliták a papokra bízták annak az eldöntését, hogy egy ember vagy akár egy gyapjú ruhadarab leprás-e vagy sem. Azt tudták, hogy ha fertőző lepra ért egy embert, az rendszerint végzetes. Ezért ismételten megvizsgálták. S ha nem tapasztaltak javulást, leprássá nyilvánították. Mivel orvosi tudásuk sekély volt, minden kiütést, nem múló gyulladást, kelevényt, penészes ruhát megvizsgáltak. Ha leprát állapítottak meg valakin, annak el kellett hagynia a tábort, s messziről figyelmeztetnie mindenkit: tisztátalan vagyok.  
Közöm. Ha csak Mórát olvasom, olyan betegségnevekkel találkozom, melyeket ma legfeljebb filológusok, nyelvészek tudnak azonosítani, sokszor ők se, hiszen többféle kórt azonos névvel illettek. (Igaz ez még ma is: a reuma és társai gyűjtőfogalom. Mindenféle ízületi kórságokat ezen a néven emlegetnek.) Fiatalon megmosolyogtam egy öreg nőt, aki arról panaszkodott, hogy neki „úgy, de úgy aprigat a térgye, hogy csak na”. Találja ki az orvos, hogy mi a baja. Nem minden bőrbaj lepra. Jól is néznénk ki, ha a bőrelváltozott embereket kihajtanák a társadalomból. Ma már tudjuk, a lepra, a bélpoklosság, tudományosabb nevén a Hansen-kór, egyfajta bacilus okozta súlyos betegség. ma már gyógyítható. Évtizedekkel ezelőtt 27 USD volt az oltóanyag, a gyógyulás ára. Ma nem tudom, mennyi, továbbá azt sem, ha ennyiért meg lehet gyógyítani a leprást, miért létezik még mindig a betegség. Kis összefogással rég túljuthattunk volna rajta. Én benne volnék támogatásommal.      

Tegnap kettőt is írtam, így ma nem kellene, de hát hogy tudnám megállni, hogy az engem éppen foglalkoztató kérdésekről hallgassak? Program és forróság bőven van. Ránk zúdult pillanatok alatt a rekkenő hőség.  Apropó. Tudtátok, hogy a rekkenés megrekedést jelent? Így hát a rekkenő hőség nagyjából a Kárpát-medencében feledkezett kánikulát jelenti. Az ilyen nem megy ki, csak hidegfront vagy erős szélvihar által. Itt még nem tartunk, s a rekkenés is csak az elején tart.
Tegnap feleség vett germersdorfi cseresznyét. Tán egy kilót. Vagy több a jövedelmünk, vagy bő idén a termés. Emlékszem ínséges időkre, amikor – különösen szezon elején – cérnával tízesével összekötözött csomókért kértek pénzt. Olykor vettünk ezekből is, mert mit meg nem vesz az ember a gyerekének.
Tehát meleg van. Ma előkotortuk a ventilátorokat, egyelőre a légkondi pihen, bár van csak ventilátor funkciója is. Vettem banánt is, nagyon ritka, hogy turmixot iszom, most megtettem és jól esett porszívózás után. Porszívózás közben megtaláltam azt a hetvenhétszer letörött ócska műanyagból készült csonkot, mely eredetileg a szúnyoghálórolót hivatott huzigálásakor segíteni. Mivel eddig hetvenhétszer letörött, eddig hetvenhatszor ragasztottam vissza. A pöcök hát megkerült, én pillanatragasztóval helyére nyomtam, majd azt a látszatot keltette, hogy megtapadt a két csonk, de mégse. Pillanat alatt lerepült az emeletről, hogy többé ne kerüljön elő. Mivel alattunk nem találtam meg, feltehetően a szomszéd virágládájának dzsungelében landolt. Eltűnt örökre. Ezzel csak azt akarom igazolni, hogy az egyperces novella közismert szövege, miszerint „Túlélsz, pöcök.” nem mindig van így, olykor mi éljük túl a pöcköt.
A mai program délután felpörög: barátunk lánya esküszik a Várban, utána sógoromról egy termet neveznek el Angyalföldön. Oda is meg vagyunk invitálva. Rólunk nincs terem elnevezve. Szobánkon három név is szerepel ugyan, Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Rólunk egy-egy szekrényajtó van elnevezve. Egyiken Tixo kinyomós kivitelben ez áll: APA, a másikon ANYA. Igaz, hogy az övén korábbi névtáblája is utal gazdájára: GYOGYOVICH MIKLÓSNÉ, IRODAVEZETŐ. Meg az is igaz, hogy 1991-ben müncheni nyelvkurzusunk idején saját szobám volt, s annak kiragasztott névfeliratát elhoztam, s máig a nagyszoba kerete fölött tanúskodik az ott töltött időkről: NIKOLÄUS GYORGYOVICH.
Lábjegyzet a Lev 12-höz. Aki fiút szül, 7 napig tisztátalan, s a 8. napon körülmetélik a gyereket. Aki lányt szül, 14 napig tisztátalan, és még 66 napig otthon kell tartózkodnia. Ha fia, ha lánya születik, a papnak tartozik legalább egy pár gerlét vagy galambot adni áldozatbemutatás céljából megtisztulásáért (tisztulási szertartás).
Közöm. Más idők, más szokások, más éghajlati viszonyok, más kultúrájú népek között élünk. Az óvatosság nem ártott abban a korban, és bizonyára a Gondviselés nem véletlenül rendelte Mózesen keresztül a követendő eljárást. Ma az új anyát meg szokta áldani a pap, a keresztelő végén. A keresztelőt sokszor mise keretében tartják. Felnőtt keresztséget pedig, ha lehet, a feltámadási mise keretein belül húsvét előestéjén. Változnak az idők, változnak a szokások is.    

Muszáj a kört szűkítenem. Inkább két esetet ismertetek, kicsit részletesebben, mint hogy elaprózzam mondandómat. 1. André Frossard megtérését az újságíró maga mondja el. Frossard állítja, hogy két perc alatt meglehet térni. Idézi Pál „fordulását”, és P. Claudelét a Notre D-ban (említettem).  Maga pedig egyszer, amikor unalmában egy kápolnába lépett, ateista volt, és néhány perc múlva keresztényként jött ki onnan. Objektív tapasztalata nem volt, sem illúzió áldozata, nem kínozta szerelmi bánat se. Baloldali értelmiségiként a vallást elavult „agyszüleménynek” vélte, a keresztényeket elmaradottaknak tartotta. De elárasztotta a kegyelmi fény. Mint fogalmazza: „Fény, amelyet nem láttam testi szememmel, nem világosságot adó napfény volt, ...hanem lelki fény, vagyis tanító fény, mintegy az igazság fehér izzása. Teljesen felforgatta számomra a dolgok megszokott rendjét. Meglátva azt mondhatnám, hogy számomra egyedül Isten létezik, és minden más csak hipotézis.” Az ilyen megtérő Jézussal lép személyes kapcsolatba, noha később megismerkedik a hiszekegy kijelentéseivel is.
2. Hagyjuk most Unamunót, Jörgensent, Sigrid Undsetet, G. K. Chestertont, Zolli római főrabbit, Papinit, Th. Mertont, Edith Steint és még sok ismert és kevéssé ismert személyt, akik különféle időtartamok elteltével istenhívőkké lettek. Hagyjuk, hogy Dienes Valéria vallomásából is idézhessek: Ő Jászi Oszkár köréhez tartozott, innen startolt.  Idézem tehát: Sok kalandos életfordulat után „egy szép napon, amikor ki volt téve az Oltáriszentség a Ferenciek templomában, akkor én nagyon fáradt voltam, és bementem abba a templomba... Ott azt gondoltam: Mi lenne, ha én most meggyónnék? ...” Tipródások és néhány kör megtétele után ráállt. Háromnegyed óráig mesélte életét. A feloldozás után megjegyezte: „Nézze, én nem egészen hiszem azt, hogy ott van a Krisztus! Odaállíthatok én ezzel a lélekkel?” Mire a pap: „Oda. Csak amikor már megy, gondolja, szeretném hinni, ha tudnám. ... s aztán menjen oda és áldozzon.” „Mikor vettem a Krisztust, visszatérve a helyemre olyan zokogás fogott el, hogy alig tudtam magamhoz térni belőle... Este otthon az az érzés alakult ki bennem, hogy ez a szoba tele van, és hogy az Valaki, akivel tele van, és hogy az van itt...Isten. Nekem most már beszélhetnek akármit, hogy van, vagy nincs, mert én már most tapasztalom Őt. És akkor soká, soká, leírhatatlan szépségű és mélységű átadottságban éltem, hogy nem is tudom, meddig tartott, csak belement az éjszakába.” (Dienes Veléria egyedül neveli gyermekeit, az orkesztika táncművészet létrehozója, ír verset, szerez zenét, filozofál Bergson tanítványaként és szemiotikával foglalkozik. Élt 99 évet.)  
Hát így valahogyan. Egy hatalmas ugrással azonban nézzük a fonák oldalt is. János evangélista, apostol írja: „Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk... [csak] aki remél benne, az szentelődik meg, ahogyan Krisztus is szent.” (1Jn 3,2.3)
Lábjegyzet a Lev 11-hez. Tiszta és tisztátalan állatok: Tisztátalan emlős a teve, a borz, a nyúl, a sertés, mindenféle víziállat a halon kívül, tisztátalan szárnyasok, a keselyűk, sasok, kányák, varjak, struccok, kuvikok, sirályok, karvalyok, a fülesbagoly, a kormorán, a vöcsök, az íbisz, a pelikán, a gólya, a gémek, a búbos banka és a denevér. A vándorsáskán kívül mindenféle csúszómászó is tisztátalan, beleértve az egeret, vakondot, gyíkot, gekkót, szalamandrát, kaméleont. Ezek hullájának érintése, és minden, amihez hozzáérnek, napestig tisztátalannak számítanak. A tisztátalan cserépedényt, sütőt, kemencét össze kell törni. Közöm. Ma más szempontok érvényesülnek. Krisztus óta tartjuk, nem az piszkítja be az embert, amit a szájába vesz, hanem, ami elhagyja a száját. Péter látomása ráerősít erre: Ne tartsa tisztátalannak azt, amit az Úr nem tart annak. Akit a részletek érdekelnek: ApCsel 11,5 skk. a lelőhelye.

Sokféle könyv szól konvertitákról. A részletezőbbek megmutatják azt a lelki folyamatot, amikor az ember kiszakad múltjából, és életének alapvető fordulatát látványosan ábrázolják. Nekem ez az életút „inflexiós pontja”, ahol az élet függvénye, függése ellenkezőjébe vált. Monoton csökkenőből monoton növekvő szakaszába lép. Minőségi ugrás ez, s jó lenne tudni, hogy mi történik ott. Rövid leírásokat olvastam Szabó F. Istenkeresők és megtérők c. kötetében. Jó is, hogy így van, egy poszton belül úgyse vihetnék végig hosszú eszmefuttatásokat. Elég legyen itt annyi, amit a szerző hangsúlyoz: Többnyire nem egyszeri aktus a megtérés, hanem az esetek többségében lassú, irányváltásokkal teli érlelődés.
Néhány utalást idézek: H. Bergson megjegyzése: „az önkívületek, látomások, elragadtatások rendellenes állapotok, és nehéz különbséget tenni a rendellenes és a beteg között. Ez volt különben a nagy misztikusok véleménye is... Az istenélmény eredeti: szeretetlendület.” P. Claudel A Notre Dame-ban: „Íme egyszerre VALAKI LETTÉL! Ó, Istenem, nevemen szólítottál! Uram, megtaláltalak téged, ledöntötted bálványaimat!” (többször visszahanyatlik még élete során). Charles Péguy: Betegágyán könnyes szemmel kijelenti barátjának: „Nem mondtam el neked mindent. Megtaláltam a hitemet, katolikus vagyok.” Francis Jammes Claudelnek írja: „Kell legyen ez. ... Ez – mi? A katolikus egyház... Felkeltem, hogy elmenjek ezen a vasárnapon végigsírni a bordeaux-i székesegyház miséjét. Lényem mélyén az öröm kezdett kibontakozni. A pogány, aki voltam, első ízben érezte át a mozgást, amelyet Isten indított el szakadékom mélyén. Charles de Bos: „Ma egész lényem egynek érezte magát Jézussal, erőlködés és igyekezet nélkül működött a kegyelem.” Gabriel Marcel felnőttkorában lesz elsőáldozó: „Ezt a belső állapotot alig mertem remélni. Semmi egzaltáció, hanem béke: az egyensúly, a reménység és a hit érzése.” F. Mauriac: 1928 pünkösdjén: „térdre zuhantam, mintegy ismeretlen erőtől kényszerítve, és valamiféle heves boldogság kerített hatalmába. E naptól kezdve pünkösd lett a legkedvesebb ünnepem.” Az alig könyvecske feléig, ha értem. Kommentálásra nem is gondolhattam. Muszáj még egy alkalommal a témáról írnom, hogy a kép valamelyest teljesebb legyen. (Folyt. köv.)
Lábjegyzet a Lev 10-höz. Áron két fia szabálytalanul végezte az áldozatbemutatást. Láng csapott fel, mely halálukat okozta. Beteljesedett rajtuk, amit az Úr mondott: „azokon mutatom meg szentségemet, akik a közelemben vannak”. Mózes az életben maradt testvéreket óva intette attól, hogy az elhunytakat gyászolják. Figyelmeztette a papokat, hogy se bort, se más erjesztett italt ne igyanak szolgálatuk során, a nekik járó részt pedig ne égessék el, hanem fogyasszák el. Közöm. A vallását tartó keresztény is közel van Istenhez. Nem azért, mert olyan kiváló, hanem mert a keresztségben az általános papság tagjává lett. A megszokás, a rutin ellene dolgozik annak, hogy emberi tartásunkon meglátsszék: Hozzá tartozunk. Közünk van hozzá, Istent képviseljük a világban. Az ő elvárásainak kívánunk megfelelni, az ő szeretetére akarunk válaszolni. Magis (többet) – mondja Loyolai szt. Ignác. „Több is telik tőled!” – mondta LG regnumi pap. Igaza volt.

Erémi szállásomon jobban telik az idő, ha olvasok. (Érted az erémit? Régi korok költői bőven használták: „remete”. Az angolban ma is él. Pl. létezett egy ilyen nevű beat-együttes: The Herman Hermits. Herman remeték). Tehát olvasok, mert hasonlíthatatlanul többet ad nekem, mint a tévé rettenetes sablonos blokkjai. Az üdítő kivételtől eltekintve: sportolnak, lövöldöznek, gyilkolnak, egymást kergetik, szabadságukban akadályozzák, kiadásra vár az új CD, DVD, két ember beszélget, öt ember beszélget, vitatkozik. Be kell látni, hogy ez nem túl széles paletta.
Tehát inkább olvasok, mert a könyvek témája a teremtett világ, azon felül az elképzelt világ, a sci fi. Magyarán a lét teljessége (immanens és transzcendens viszonyaival). Tegnap befejeztem Bertha Bulcsu Teimel villa c. novellafüzérét. Jól ír a Dunántúl literátora, megismerhetni ebből a könyvéből is a gyerekkorommal letűnt korszak figuráit, észjárásukat és főleg gyarlóságaikat. Lehet, hogy jobban eladható egy kötet, ha minden negyedik novellában valaki valakinek a szoknyája alatt turkál, és fáradságot, behízelgő szólamokat nem sajnálva törekszik egy fiatal nő megszerzésére. Lehet, hogy ennyire általános volt ez a tendencia. Nem tudom. Mintha minket... Az udvarlást nem alulról kezdtük. Bár mi is énekeltük, hogy „leszek-e még boldog én, lesz-e még ez a kislány az enyém..., meg hogy jaj, de fáj szívem egy kislány után.” Akkor és ott a seregben ezeket a nótákat afféle ópiumnak tekintettem, ahol kiordíttatják a bakákból az egyneműség miatti megnyomorítottságot, miként a futballszurkolókkal is a meccseken valamennyi bánatukat. Ma mindenesetre koromnál fogva hormonműködésem takarékra váltván, efféle ingerenciáim csillapodván kevéssé kötnek le a fenti témák.
Váltok, mert legalább ennyire izgalmasnak találom a keresők és megtérők megvilágosodási élményeit, tapasztalatait. Mivel ők nem belenőttek hitvilágukba, hanem ellenkező életvitelük ellenére fordult meg velük a világ, mégpedig 180 fokos szögben, a két létsík létezőinek összecsattanása részben mind más, részben általában elég regényes. A könyvet már kikészítettem.
Lábjegyzet a Lev 9-hez. Áron és fiai a beavatás utáni 8. napon sorra áldozták fel a különböző intenciókra (szándékokra) felajánlott állatokat. Ezúttal a nép megközelíthette a sátorszentélyt, s Áron a megnyilatkozás sátrába tért Mózessel. Az Úr dicsősége pedig megjelent az egész népnek. Láng csapott elő az Úrtól, s megemésztette az oltáron az égőáldozatot. Ezt látván mindnyájan arcra borultak. Közöm. Néhány kérdés: Mi mit áldozunk fel, mit adunk oda életünkből az Istennek? (Mi? Nemcsak mi: én is.) Felismerjük-e, hogy az Úr jó szívvel fogadja áldozatunkat? Vannak-e ragaszkodásaink, amiket már mégse szeretnénk odaadni, se neki, se másnak? Netán rendetlen ragaszkodások ezek?         

A facebookon minden megjelenik, és sok mindennek az ellenkezője is.  Az egyik reggeli anyag szerint Obama tudatja a világgal, hogy Oroszország felel az ukrajnai történésekért (Tantó néni ő keszte: visszaütött!). Ugyanő beszél rotáló amerikai katonákról, akik Lengyelországban váltják egymást.
A kérdés csak az, hogy egy az egyben váltják-e, vagy egyet tíz új vált-e le (Adj, király, katonát! Nem adok. Akkor szakítok. Szakíts, ha bírsz!)
Kérdés az is, hogy illik-e gyilkolászni a világ előre kiszemelt térségeiben stratégiai, mindenesetre elsősorban üzleti szempontok miatt? Mert itt nem kidobóst játszanak, hanem lőnek boldog-boldogtalanra. Valakik valakikre. Angolul beszélő felkelők az ukrán hadsereg egyenruhájában.
Marad még bőven kérdés, pl.: Vajon NATO-tagországként a jó vagy a rossz oldalon állunk-e? Még kérdésebb kérdés: Van-e egyáltalán jó oldal a kirobbantott konfliktusokban?
Mikor tesz le a világ arról, hogy az egyik legnagyobb profitot a hadászati anyagok, fegyverek gyártása révén akarja bekasszírozni?
Mi mást tehetnék, mint hogy szégyellem magam a politikusok helyett hazugságaikért, bármelyik oldalon hazudnak.
Mi mást is tehetnék, szégyellem magam a kiképzőtisztek helyett, akik képesek beleszuggerálni a bakákba: értelmes célért indulnak halálos küzdelembe. („Van jó fegyverem, ezzel őrizem a hazámat...” Aha. Az arab országokban, Afganisztánban, Nahátaztánban, Vietnámban, a Don-kanyarban, pénzért akárhol.)
Szégyellem magamat amiatt, hogy annyian megkötik a mefisztói alkut. 
Szégyellem magam a világ fegyvergyártói, fegyverfejlesztői, megrendelői és használói helyett, mert teljesen céltalan a tevékenységük. A világ nem képes gyűlölködésben működni.
Sok minden másért is szégyellem magam, de elég legyen itt ennyi.
Aki pedig kardja erejében bízik, hallgassa meg, mit mond erről a Mester: Aki kardot ránt, kard által hal meg.
Hányszor leírtam már: most is ezt teszem: Imához. Ferenc pápával együtt, a fenyegetett népekkel együtt, minden vallásos pacifistával együtt. Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison. Parce, Domine! „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekednek.”
Lábjegyzet a Lev 8-hez. Rövid leszek. Az Úr parancsára Mózes itt hol sekrestyési feladatokat lát el (beöltözteti a liturgikus öltözékekbe Áront és fiait), hol püspöki feladatokat: Áront és fiait popokká szenteli. Papként jár el, amikor megmutatja nekik, hogyan végezzék el a különféle állatáldozatokat. A beavatás hét napig tart, ez idő alatt az újonnan szentelteknek a megnyilatkozás sátoránál kell tartózkodniuk, különben azonnal meghalnának.  
Közöm. Mind, akiket megkereszteltek, megbérmáltak, iniciációs (beavatási) szentségekben részesültünk. Legtöbbünk nem is emlékezik semmire, csak az erről szóló okirat és hozzátartozói elbeszélésének alapján tudhatja, hogy mindez így volt öntudatlan korában. Ha tehát beavatottak vagyunk, akkor az általános (királyi) papság részesei is az ebből következő meghívással és kötelességekkel együtt. Érdemes sűrűn elgondolkozni rajta, hogy mik következnek ebből saját életünket tekintve. Megfelelünk-e meghívásunknak?

Emlékezetem szerint ebben a formában még nem írtam meg róla, csak részben. Még újságírói akadémiára jártam, amikor megfogalmazódott bennem. Utálom a kritikát. Utálom, amikor egyes írásaimat szétszedik, elemzik, és okoskodnak a részek mikéntje miatt. Lehet, hogy szamárságot írok, de miért akarja más az ő szamárságára módosítani? Még tanultam a szakmát, amikor megírtam: cikkem az én újszülöttem. Ne bántsa senki! Olyan, amilyen, nem tökéletes, hiszen én sem vagyok az. Mindig törekszem egészséges újszülötteket létrehozni, de fogadják el úgy, ahogy létrejött. Ez volt pályafutásom kezdetén. A végén pedig hasonló történt. Cikkemet összeraktam rendesen, de nem jelent meg. Indoklás: azért nem, mert a lap olvasói nem értették volna meg, mit miért fogalmazok úgy, ahogyan. Akkori reflexióm lényege két mondatban: Egy főszerkesztő felelőssége és szíve joga eldönteni, hogy mit jelentet meg és mit nem. Ezt válaszomban szerepeltettem. Hogy egy főszerkesztő ismeri olvasótábora (kb. 5-10 000 ember) ízlését, tudatállapotát érdeklődési körét, ezt több mint merészség kijelenteni. Az (újság)író minden anyaga lövés a sötétbe. Utóbbit nem írtam meg válaszlevelemben.
Még egy alkalommal foglalkoztam a kérdéssel, a Bundicsfilm kapcsán. Az idős Bundics alapkérdése neki létkérdéssé lett: „Leveske?” Ha van leveske, akkor jó, ha nincs leveske, akkor rossz. Utóbb kiderült, hogy az idős ember kiszáradt. Nem kapott elég leveskét.
Mindmáig lesem a fb-on: van-e megosztás, van-e lájk, van-e hozzászólás. Van-e komment? Azaz van-e érdeklődés aziránt, amiről írok, írunk.
Honnan ez a szomjúság?
A lövés a sötétbe azt jelenti, hogy a közlés, mint tett megvalósult. De hogy célba talált-e, megérintett-e valakit, súrolta-e valakinek az érdeklődését, hatott-e rá esztétikailag, vagy egyáltalán, bármiféle módon, arról csak ezeken a csatornákon értesülünk. Itt – a virtuális mezőben – nincs író-olvasó találkozó, nincs rádióinterjú a szerzőkkel, nincs propaganda. Ettől bizonytalanabb létének értelmében, de másfelől ettől szabadabb is, mert kevesebb kontrollt kap.
Hát ezek között a határok és határtalanságok között keletkeznek dalaink, epigrammáink, ódáink, elégiáink, balladáink, indulóink, epikus felhorkanásaink, stb.    
Lábjegyzet a Lev 7-hez. Van még néhány áldozatfajta: Jóvátételi áldozat. Nem kell magyarázni, mit kell jóvátenni. Közösségi áldozat. Sokszor a közösség dicsőítő, hálaadó áldozata ez. Itt megjelenik a kovászos kenyér is, mint felajánlható áldozat. A fogadalmi áldozat indítóokát se kell magyarázni. Még megemlíti a szerző, hogy a harmadnapos áldozati húsból ki-ki csak saját felelősségére ehet. Az ottani meleg klíma miatt ez teljesen érthető. Igaz, hogy állatokat és terményeket áldoznak fel, de aki hamisan veszi magához ezeket, mert tisztátalan, vagy az Úrnak járó részből eszik, ki kell azt irtani a népből. A pap jelképesen „lengetéssel” ajánl az Úrnak járandó némely részt. Valójában pedig maga fogyasztja el.   Közöm. Az ószövetségi törvények nem szólnak emberek áldozatként való bemutatásáról. (Ld. aztékok nagyszámú szívkitépős gyakorlatát.) Itt mégis egy kemény megtorlást említ a szerző. Aki hamisan veszi magához az áldozat húsát vagy az Úrnak járó részt eszi meg, ki kell irtani. Hogy hány ilyen precedens volt, ki tudja? A mai legkeményebb törvény a saríja. A kereszténnyé létet keményen megtorolja, életével fizet, aki ilyet tesz. A nőket máig megkövezi, ha házasságtörésen éri. Úgy tudom Szudánban a szülő nőt elengedték. Remélem, nem gondolják meg magukat. (A rá szabott ítélet 100 korbácsütést és akasztást helyezett kilátásba.) De hány eset nyilvánosságra se jut!
Kyrie eleiszon! „Nem tudják, hogy mit cselekednek.”