Mickey webnaplója

Úgy látom, hogy idén holnap a János-passiót olvassák fel a templomokban. Fiatal felnőttkori élményem a Mátyás-templomban előadott Schütz-Máté passió volt. Ünnepélyesen hömpölyögtek a szólamok. A nyitókórus szövege: „A mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedése, mint azt megírta nékünk e könyvben Szent Máté.”
Vajon hány kórustag érezte azt, amit én: Minek az a sok szóló élnek, a legszebbek a négy szólamra írt kórusok. Igen, még ha a szövegük nem is az. „Ne ezt [engedd szabadon], hanem Barabbást! Feszítsd meg, feszítsd meg Őt!” stb. Emlékezetes szépségű a záró korál is: „Téged áldunk, Krisztus, aki érettünk fent a kereszt fáján kínhalált szenvedtél. Ott ülsz az Isten trónja jobbján, Krisztusunk. Szánj meg minden bűnöst most és örökké. Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison!”
Már említetem évekkel ezelőtt: Passiók és passiók között óriási a különbség. Mel Gibson filmje elejétől végig kegyetlen, sokan nem tudták végignézni. Én el se indultam, hogy beüljek a vetítésre. Mi épületes van abban: látni, hogy az istenembert órákon át verik. Az én megrendülésemhez elég elmerülni Bach valamelyik passiójában. Ugyanazt a katarzist élem át a preklasszikus zene hatására. Azt élem meg, hogy az egészet a végtelen szeretet hatja át, amely legyőzi az emberekben összegyűlt irgalmatlanságot, kegyetlenséget, gyűlöletet. A passió témája nagypéntekhez illik, de akkor kicsit másról fogok posztolni.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 46-hoz. Izrael (Jákob) idős kora ellenére útnak indul, hogy megélje Józseffel való találkozását. Ő az utolsó pátriárka, akinek jelenése van az Úrral. Álmában megerősítést kap, hogy nagy néppé lesznek. Most még csak hetvenen vannak. Mindet felsorolja származása és neve szerint a könyv írója. Izrael Gósenben találkozik fiával, Józseffel. Kijelentése – most már szívesen halok meg, mert láttam arcodat, és tudom, hogy még élsz – előképe annak, amit az agg Simeon mond a kis Jézust meglátva, annak templomban való bemutatásakor: Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békességben, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül, népednek, Izraelnek. (Lk 2,29) József kiokosítja atyját, ha a fáraó fogadja őket, vallják, hogy pásztorkodók, hogy adja nekik Gósen földjét.
Közöm. Mostanában, hogy kezdek pátriárka korú lenni, megértem Jákobot, hogy nem szívesen mozdul. De akadnak még akkora horderejű dolgok, amikre rácuppan. Ilyen pl. elveszettnek vélt fiával való találkozása. Nekünk ilyen az éves „klántalálkozó”. Igaz, mi tizenkilencen vagyunk csak, de a feleségek száma is lényegesen kevesebb, mint a korabeli törzs asszonyaié.
Ilyenkor próbálunk egymásban megpihenni, egymás arcában megfürödni, s tehetségünk szerint segíteni a többieket meghallgatással, tanáccsal, jó szóval s ha szükséges anyagiakkal is.    

FB-on újra és újra felbukkan egy a vörös hold képével illusztrált anyag: „History Noticias: »ma este jön a Hold, a vér«." Egyes kutatók (miféle kutatók?) meg vannak győződve arról, hogy a Hold felveszi a vér színét – utalás a bibliai Apokalipszis megfelelő helyére.
A kiliazmus, az azték időszámítás, a millenaristák és más hóbortos emberek egyre-másra gyártják a világvégére vonatkozó számításokat, s egyre-másra pofára esnek vele. Nem lehet ez másképpen. Krisztus elég világosan megmondta, hogy sem a napot, sem az órát nem ismer más, csak az Atya. Még a Fiú sem ismeri.
De hát az ember az a makacsfajta lény, aki hiába hallja Krisztustól: „én vagyok a kő, akit az építők elvetettek, de szegletkővé vált”. A szegletkőhöz nyugodtan odaköthetné szekerét, nyugodtan ráhagyatkozhatna, de nem bír magával, pápább a pápánál, okosabb Krisztusnál. Persze ez nem megy. Jóslatai minduntalan meghiúsulnak, mégse tanul kudarcaiból. Meglehet, hogy nagy biznisz „eladni” az itt az utolsó idő-témát, és vele egy csomó túlélő bicskát, konzervet. Azt hallottam, hogy a világvégére várók bespájzolnak, hogy amikor szétrepül a föld, az űrbe kikerülve ők mégis túléljék, „beszalonnázzanak”, nem tudom, miféle konzerveket bontsanak.
Minek?
Tán úgy gondolják, hogy egy nagy szikladarabon ellehetnek, mint Münchhausen báró az ágyúgolyón utazva? Úgy gondolják, hogy egy rakás konzerv életben tartja őket? Még a biológiáról se tudnak semmit. Ha, teszem azt, valóban meglovagolnának egy Gellért-hegy méretű sziklát, és elindulnának a semmibe, először az indulási sebesség ereje összetörné testüket, utána megfagynának, majd megfulladnának, utóbb szomjan halnának, s csak azután halnának éhen. Tehát hullák tartogatnák maguknál a konzerveket.
De hát ezekből a jóslatokból soha egy betűnyi igazság se vált valóra.
Vejem meséli, hogy egyetemista korában a kolesz egyik begőzölt tagja szétosztotta ruháit, cipőit, mindenét, amije csak volt, a sok értetlennek, aki képtelen volt felfogni, hogy éjszaka lesz világvége. Ám hogy egy graffiti-szöveget idézzek, „a világvége érdeklődés hiányában elmaradt” ezúttal is, a fickó pedig kezdhette visszakéregetni cuccait s a kukából visszagyűjteni mindenét, amit beleszórt.        
No, az utolsó világvége tegnap este maradt el. Nem jött a hold és vér, hanem a telehold jött, s világított a tőle megszokott halvány módon. Nem fotóztam le, épp olyan volt, mint a korábban készült milliónyi felvételen.
Akik konzervet vettek, fogyaszthatják nyugodtan, mert se nem lapultak szét, se nem fagytak meg, se nem haltak szomjan. Hogy éhen se haljanak, reggelizzenek nyugodtan, jó étvágyat kívánok nekik, s azt, hogy felejtsék el a világvégét jósló összes szamárságot.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 45-höz. A feszültséget nem lehet tovább fokozni. József felfedi kilétét. (Krisztus előképe, amennyiben őt se ismerték fel övéi feltámadása után.) Saját nyelvükön kérdezi: Él-e még apám? Persze a testvérek köpni-nyelni nem tudnak. Majd felocsúdnak. Ölelgetik egymást, nagy lakomát csapnak. József így szól. „Nem ti hoztatok engem ide, hanem Isten” (Deus ex machina. [Platón]). A fáraó (is) hívja Jákob népét, a legjobb földeket biztosítva számukra. Szekerekkel indulnak a költöztetés lebonyolítására. A vénséges vén Izrael alig akar hinni nekik, majd megrázza a fejét és rááll a költözésre, hogy mielőtt meghal, találkozzon holtnak hitt fiával. 
Közöm. Az ember furcsa lény. Én azt hittem, hogy teljesen racionális vagyok. Egy alkalommal Miklós fiú elmesélte, hogy egy behemót részeg a nyóckerben belekötött az ő tini társaságába, akik bálról igyekeztek éjjel hazafelé. Miklós akkor küzdősportokkal foglalkozott, és nagyjából egyenrangú ellenfele volt a másfélszeres tömegű, ám ittas pasasnak. Többször el kellett mesélnie neki különféle társaságoknak részletesen a történetet. Elmondta, hogy fehér ember volt a támadó. Én meg akkorra már rögzítettem agyamban, hogy roma volt (nyócker!?). Többször rákérdeztem, hogy és akkor mit lépett akciódra a cigány? Miklós meg kénytelen volt minduntalan helyreigazítani: fehér ember volt, nem cigány, nem roma, akit nem lehetett tönkreverni, bár kabátját kettétépte. Úgy látszik, előítéleteink mélyebben vannak kódolva, mint a tapasztalati tényekről szóló híradások. Éppen ezért veszélyesek. Tudatosan kell bevésni a helyes információt. (Hússzor elmondani egymásután: fehér ember volt…) Az öreg Jákob (Izrael) is így járt. Nem hitte, hogy él József. Majd hitte is, meg nem is. Végül tudatosult benne, hogy logikus minden, amit fiai elmondtak tapasztalataikról.       

Tegnap valahogyan rátévedtem a freeblog.hu honlap néhány anyagára. Tudni kell, hogy a kb. tíz éve indított webhelyen bárki kialakíthatott magának blogot, tárolhatott képeket, fogadhatta a hozzászólásokat, kommenteket. Hosszas kínlódás után egy pillanat alatt megszűnt az egész tákolmány. Odavesztek mindazok a csak ott tárolt anyagok (értéktelenek és értékesek egyaránt). Az enyémeket sikerült valahogyan időben kihalászni, s fiam jóvoltából begyűjteni máshová, miként Noénak egykor az állatokat hatalmas bárkájába. De a legtöbb blogger elvesztette akármilyen színvonalú írását egyszer s mindenkorra. Felmerül a kérdés: Érdemes-e csak elektronikusan őrizni anyagokat? Alighanem nem. Igen sérülékeny a rendszer. Úgy járhat a blogger, mint azok az írók, akik az alexandriai könyvtárban helyezték el írástekercseiket. A tűz martalékává lett minden tekercsekre rögzített tudás, szépírás, feljegyzés, kordokumentum, történelmi leírás, a kor összegyűjtött valamennyi tudományos eredménye. Lehet, hogy nagy általánosságban az embereket mindezek nem érdeklik, de az emberiség bizonyára sok olyan adatot veszített el örökre, amelyeket később sohasem volt képes pótolni.
Nem akarom teljesen azokhoz a károkhoz mérni a freeblog összeomlását, vagy tudom is én, mijét, aminek a következtében megsemmisült a szerveren tárolt milliárdnyi információ, mégis nagy kár értük. Beleolvastam mások posztjaiba, melyek valahogy részben túlélték a megsemmisülést. Jó anyagok voltak közöttük. Az elveszett tartalmak egy része is ilyen lehetett. Feleim az Úrban! Így múlik el a világ dicsősége. Vagy ahogyan a pápisták mondták: Sic transit gloria mundi!
De az is igaz, hogy non omnis moriar. Nem halok meg egészen. Az írások se. Annyi hasznuk egészen biztosan kimutatható, hogy a rendszeres szellemi koncentráció segíti agyunk teljesítőképességét ébren tartani, amely adott esetben jól jöhet, hiszen életünket gazdagítják újabb szellemi produktumaink.      
Lábjegyzet. Közöm a Ter 44-hez. A hivatal packázása kifejezés lehet, hogy Shakespeare óta vonult be az irodalomba erőteljes kategóriaként, de hogy évezredekkel korábban is rendesen dívott, azt jól példázza a Józsefről szóló hosszas ószövetségi történet. József folytatja a macska-egér játékot. Most a pénzük mellé visszacsempészteti Benjámin zsákjába (ugyan ki máséba) azt az ezüstpoharat, amellyel jósolni szokott. (No hiszen. Keveredik itt a személyes Isten-kapcsolat a babonával.) S mi sem természetesebb, mint hogy megtalálják nála, amit korábban odadugtak. Júda megint jó fej. Magát kínálja kisöccse helyett túszul. Magyarázza, hogy miért. Júda újrameséli a történetet, ki nem felejtve a bánkódó Jákob (Izrael) könnyeit. A jelenet harmadszor ismétlődik: testvérei a földig borulnak József előtt. Erre vágyott? A jelenet aztán továbbfolytatódik, de a fejezet nem.  
Közöm. A piaristákhoz jártam. A háború után az ávósok letartóztatták azokat, akiket le akartak tartóztatni. A szerzeteseket azzal vádolták, hogy fegyvert rejtegetnek. Ami, lássuk be, legalább mi, hideg fejjel, eléggé morbid. Mi a csodának egy szerzetesnek fegyver, aki ismeri a tanítást: Aki kardot ragad, kard által vész el. (Persze előfordult, hogy részt vettek szerzetesek harcokban, de ritkán, és nem ebben az esetben.) Itt ugyanis az ismétlődött, ami évezredekkel korábban. Mivel a nyomorult szerzetesnek nem volt pisztolya, vittek neki egyet. S miután kizavarták a cellájából, megtalálták a párnája alatt, amit egy perccel korábban odadugtak. Fantasztikus (és aljas húzás)! Más papok szobájában dollárt találtak a célratörő ávh-sok. (Újabb aljas húzás, azt példázza, hogy a cél szentesíti az eszközt, ami persze szembemegy mindenféle erkölccsel.) A regnum papjainál pedig írógépeket találtak, amelyen ugyan nem készültek államellenes röpcédulák, de akár készülhettek is volna. Ezeket a gépeket elkobozták és kiállításon mutogatták bűnjelként. Mintha Észak-Koreában éltünk volna.   

Néhány szó a szeretet természetéről. A szeretetet nem lehet érteni, csak megtapasztalni. Az emberi szeretet minőségéről Pál vall a szeretethimnuszban. (1Kor 13) Ez egyszer idemásolom.
„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.”
Most szemléltethetném valahogyan az Isten hozzánk lehajló szeretetét, de erről szól egész hitünk, és erről szól a nagyhét. Emberi oldalról nem lehet megérteni. Csak az isteni végtelen szeretet aspektusa elég jó ahhoz, hogy megsejtsük, mekkora a szeretete annak, aki maga A SZERETET. Az egész szenvedéstörténet csak ebből a szemszögből érzékelhető helyesen, különben abszurd és teljességgel felfoghatatlan. Isten úgy ontja szeretetét mindenkire, mint a Nap a fénysugarat. (Aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.) Személyválogatás nélkül szereti az embert. Nem tehet mást, mert ez a lényege.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 43-hoz. A kínlódás folytatódik, a szívatás is. Az éhínség és a testvérek követelése arra ösztönzi Jákobot, hogy Benjámint elengedje a többiekkel az újabb gabonarakomány megszerzése érdekében. Júda (emlékezzünk rá, ő adta el Józsefet, hogy a többiek meg ne öljék) személyes garanciát vállal kisöccsükért. Elindulnak sok pénzzel, sokféle helyi specialitással (pl. pisztáciával), amelyet „annak az embernek” visznek ajándékba, aki kémkedéssel vádolta és kifaggatta őket. A jelenet megismétlődik. József saját házában fogadja a fivéreit, és gazdagon megvendégeli őket. Érdeklődik: él-e Jákob? Megnyugtatják, hogy igen. Erre ő átmegy egy másik terembe kibőgni magát. Majd visszajön felfrissülve, és folytatódik a lakoma. Talán feltűnhet a többieknek: Benjamin ötször annyi húst kap, mint a többiek. Mindenesetre „együtt ittak, vígan voltak”. A fejezetnek itt vége van, de nem a történetnek.
Közöm.
Én ezt az ószövetség szemet szemért, fogat fogért törvénye illusztrálásaként élem meg József magatartását: Arra utal, hogy bár fáj neki az elszakítása miatt rajta ütött seb (sírva fakad apja emlegetésére), mégse hagyja abba a többiek meghurcolását. A magatartás eléggé általános a világ többi nációja körében is (vendetta, kegyetlen bosszú). Japánban működő jezsuiták mesélik, hogy megértik a szigetlakók, hogy miért késett misszionálásuk, elfogadják a jézusi tanításokat, egyet kivéve, és ez a megbocsátás. Egész mentalitásuk, az általuk képviselt hagyományos harcmodor mind azt nyomatékozza, hogy tapossák el ellenségeiket, mégpedig kegyetlen megtorlással. Mit tanít erről Jézus: Mi atyánk, bocsásd meg vétkeinket, mert mi már megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. Ez a megbocsátás sine qua nonja. Az Újszövetség embere nem alkalmas a mennyek országára, ha szívében gyűlölet, harag, megengesztelhetetlenség él bárki iránt. Nem véletlen, hogy mielőtt végső búcsúra kerülne sor, a haldoklók bocsánatot kérnek mindenkitől, akit akarva-akaratlanul megbántottak életükben, s kinyilvánítják, hogy az ellenük vétőknek egyszer s mindenkorra megbocsátanak. Nem tudom, élek-e még vagy száz évig, de most ide írom ép elmével és tiszta tudati állapotban: Magam is megbocsátok mindenkinek és bocsánatát kérem azoknak, akiket valaha is akarva-akaratlanul megbántottam. 

A böjt vége felé járunk. A farizeusok legnagyobb meglepetésére Krisztus Jézus, a Felkent királyi méltósággal vonul be Jeruzsálembe. Elfogató parancsot adtak ki ellene, mégsem emel rá senki kezet. Sőt, lába elé rakják ruhájukat, pálmaágakkal hódolnak az előtt, aki szamárcsikón érkezik. Ezen a vasárnapon visz szentelt barkát haza a hívősereg, miután valamiféle feldolgozásban végighallgatja a passiót, Jézus szenvedéstörténetét az evangéliumi szakasz helyett. Krisztus a király. A nép boldog. A bevonuló király nem az. Legalábbis magában gyötrődik. Amit amazok nem is sejtenek, Ő hallatlan mélyen megéli. Akik itt hozsannáznak, napokon belül ellene fordulnak. Krisztus bevonul, de tudja, hogy a szenvedés kelyhét ki kell innia. Szeretetből teszi. Mérhetetlen szeretetből, empátiából minden ember iránti szeretetétől vezérelve. Nemcsak barátaiért adja életét, hanem ellenségeiért is. Az evangéliumokban ez a megrendülés nem szerepel. Emlékezetem szerint Szent Fausztina nővérnek (akkor még Faustyna Kowalska) adta tudomására a Feltámadott, hogy neki nem jelentett örömünnepet ez a látszólagos ünnepi fogadtatás, mert benne élt a folyamat a teljes végkifejletig, és ez kettős érzésekkel töltötte el. Elképzelem: Belelátott minden jelenlévőnek a lelkébe. De nemcsak a jelen lévő emberekébe, hanem mindnyájunkéba, akikért életáldozatát szeretetből meghozta. Volt oka elborzadásra. Mit élhetett át ennek a látomásnak a birtokában? Aki tele volt könyörülettel, és tiszta teljes mivoltában, szembesült a múltból előlépő, a jelenben élő és az eljövendő idők emberiségének erkölcsével s valamennyi erkölcstelen, szeretetlen, életellenes tettével. Szembesült minden korok ártatlanjainak összes szenvedésével. És magára vette teljesen vállalva a fekete bárány sorsát. Csoda, hogy nem roskadt össze alatta a szamárcsikó, s hogy maga túlélte igaz víziója gyötrelmeit. 
Lábjegyzet. Közöm a Ter 42-höz. Az éhínség Jákobot is arra ösztönzi, hogy tíz fiát Egyiptomba küldje gabonáért. Benjámint otthon tartja. Hisz „József már nem él”. József fogadja őket, többször vitázik-játszik velük, mint macska az egerekkel. Kihallgatja őket, mert érti nyelvüket. A tíz testvér arról tárgyal, hogy vétettek az Isten ellen, amikor öccsüket veszni hagyták. Ezért szakad a nyakukba a csapás. József Simeont túszként visszatartja, a többieket is kémkedéssel vádolja, de hazaküldi azzal, hogy a túszt csak akkor engedi szabadon, ha legközelebb Benjámint is elhozzák. Titokban a pénzüket visszacsempészteti zsákjukba. Azok hazaérve beszámolnak a történtekről, de Jákob nem szeretné, ha Benjamint is el kellene veszítenie. Ellenkezik velük. Nincs már József, Simeon élete is veszélyben forog, hogy engedhetné el a legkisebbet is.
Közöm. Számomra kiderül, hogy nincs tökéletes ember a földön. József számító, aki visszaél az éhezők helyzetével és hatalmas vagyont szed be a gabonavásárlóktól. A tíz testvért nem kell bemutatnunk, ők elkövették, amit elkövettek, s most saját bőrükön érzik az Isten ujját. Helyzetük konfliktusos. Ha viszik öccsüket, akármi történhet, ha nem, elveszítik Simeont. Vajon bizalommal kérik-e a Teremtőt, hogy avatkozzon bele sorsukba? Egzisztenciális válság idején egyetlen kapaszkodó marad, hinni a hihetetlenben, remélni a reménytelenség ellenére, hogy ha mi képtelenek vagyunk is dolgainkat kezelni, Isten képes rendet teremteni, hiszen ő Gondviselő Isten, aki szeretettel nézi az emberek sorsát.       

Tegnap a minimal artról írva túlságosan szűk keretek között tárgyaltam a témáról. Ezért röviden ma is belefutok, hogy egy kicsit távolabbról nézzek rá. Kb. 10 évvel ezelőtt írtam a dolgok „kihipózásá”-ról. Olyasvalamit írtam, hogy lehet, hogy egy kihipózott sütemény fehérebb, de ehetetlen. A dolgok, alkotások eszmeiségüktől, mondanivalójuktól, alkotójuk szellemiségétől megfosztva jellegtelenné válnak. Egyszer egy újságcikket érdekességeitől megfosztottam, mert csúsztatásokat tartalmazott. A szerkesztő megmorgott érte mondán: „Kiherélted a cikkemet”. Ha indokolatlan a kiherélés, ha öncélú a hipózás, akkor a cikk megjelentetése fölösleges, a vicc poénját veszti, a műalkotás erőtlen és semmitmondóvá aljasul. Ha a kétnemű élővilágot megfosztom a nemiségétől (gender-elmélet), akkor szó szerint „kiheréltem”. Nem lehet egy viccet kihipózni büntetlenül. Ha azt mondom, hogy Arisztid és Tasziló sétálnak az utcán (igen ebben a sorrendben. Először jön Arisztid és csak utána Tasziló. Cserélhetetlen a sorrend, miként azt se mondhatom, hogy Pan és Stan). Tehát az előbbi A és T-vicc nihillé válik, ha kimarad a két karakter. Nem vicc az, ha azt mondom: Egy ember és egy ember sétált az utcán. Egyik ember azt mondja az egyik embernek: Miért eszel az utca egyik oldalán? Mert a fogorvosom azt mondta, hogy egyelőre az egyik oldalon egyek. Ez nem vicc, ez semmi. Ez nekem a minimalista művészet, a minimal art. Zárójelben. Minden -izmus csonka. Kizár mindent, ami nem ő. Gondoljunk csak a kubizmusra, a manierizmusra, az expresszionizmusra, a pointilizmusra stb. Mindenki stupid, aki mást akar. Nos, nekem ilyen ez a minimal art is. Affektál. Azt akarja bemesélni, hogy a végtelenségig lecsupaszított formák embernek valók. Nem fogadom el. Az embernek a belülről feltörő zsenialitás való, ami a legritkább esetben hajaz a minimalizmusra. Az alkotás az emberre hasonlítson, ne a semmire.        
Lábjegyzet. Közöm a Ter 41-hez. A bonyodalom folytatódik. Immár a fáraó álmodik hét kövér és hét sovány tehénről, hét kövér kalászról és hét girhes kalászról. Csak József tudja megfejteni, bár joggal hárít, mondván: „Én nem tudok semmit, de Isten kinyilvánítja a jó hírt a fáraónak.” A jó hír pedig előrelátás a következő 14 évre. A hét bő esztendőre és az azt követő hét szűk esztendőre. A fáraót elbűvölte József Istenben élése s tudása. Saját pecsétgyűrűjét az ő ujjára húzza, és második ember lesz József Egyiptomban. Teljhatalmat kap az intézkedésre. Hatalmas hombárokat építtet, amelyekbe először számolva, utóbb már számolatlanul hordják a hét bő esztendő termését. Utóbb pedig az egész Mediterraneum Egyiptomba jár gabonát vásárolni, mert messze vidéken nem terem egy szál se, így „nyomasztóvá vált az éhínség”.
Közöm. Ma hajnalban legalább kétfélét álmodtam. Az egyik intim, nem írom ide, hogy miért. Felébredve tapasztaltam, hogy szép-szép, de nem igaz. A másikat rá néhány percre álmodtam: Tartalma tragikus volt, ezt se részletezem, hogy miért, de mivel fél napja nem erősítette meg senki a halálhírt, biztosra vehetem, hogy az se volt igaz. Lám, nemcsak József, én se tudok semmit. Olykor Isten ad egy-egy olyan karizmát nekünk, melyek nem következnek természetünkből. Minimum annyival tartozunk ezek használatakor, hogy időről időre kinyilvánítsuk: Nem a mi értelmességünk, ügyességünk, helyzetfelismerő-képességünk, hanem isten ajándéka. József immár többedszer hívja fel rá a figyelmet: Isten, aki kinyilvánítja… De vajon nem ezt teszi az égre mutató eredményes focista? Felér egy hitvallással. Az én mutatóujjam is felfelé mutogat, amikor közlöm olvasóimmal: Jobban írok, mint ahogyan tudok.

A minimal artról nehéz írni. Valamiféle forrásként emlegetik a minimalizmus hívei a matériát magát. A pad lecsupaszított mindentől, ami nem pad. A tiszta formák volna talán az elérendő művészi cél, de nem ezt érzékelem. Az én tudatomban a minimal art kb. a nihil arttal egyértelmű. A semmiig alázott fantázia, a semmiig alázott anyag találkozása ez. Ha a Belváros hasznavehetetlen kőzsámolyát látom, ha az épülő Árpád-híd gigantikus méretű, élére állított betoníveit, melyek nyilván felülről tartják valamiképpen a megállók tetőszerkezetét, de idomtalanok és robusztusok semmiért. Nekem sajnos azok a francia fémszékek tetszenek, amelyek ránézésre nem bírják meg súlyomat, de kellemesen csalódom bennük. Kecsességük mögött jól tervezett erővonalak húzódnak, s nyugodt szívvel ráülhetek egy ilyen fémszékre. A felhasznált anyagnak mindegy, hogy valamire használják, vagy semminek látszó vacakokat készítenek belőlük.
A térképzésben ugyanezt tapasztalom. Nagy-nagy ürességek, ápolt kősivatagok, melyek a klímaváltozás forróságában aligha alkalmasak arra, hogy ott az emberek jól érezzék magukat. Esztétikájukat megadná a zavartalan beláthatóság, de tartalmilag a semmit próbálják érzékeltetni. Én pedig jobban szeretem a valamit, még ha nem is olyan esztétikus, még ha van benne valami rafinéria, valamilyen emberléptékű elképzelés. Kerülni fogom a nagy semmiket, hogy életem kereteit a valamik jelöljék ki. Jó nekem itthon a rét és fák változatossága, a Duna-part slampossága, a patak csörgedezése, a nyomós kutak hűs vize. Ha tehetem, fotózok. Ma kimozdultam (bemozdultam a városba), próbálom néhány felvételen bemutatni szerzett benyomásaimat.    
Lábjegyzet. Közöm a Ter 40-hez. Regényes fordulat József életében. Két álmot fejt meg: a fáraó vele raboskodó két alkalmazottjáét. A főpohárnokét és a sütőmesterét. József kijelenti: „Az álom megfejtése Isten dolga.” Ezek után a főpohárnoknak elárulja, hogy három nap múlva visszakapja beosztását, s a sütőmesternek pedig, hogy három nap múlva felakasztják. Így is lesz. Az író még megjegyzi, hogy a főpohárnok szabadulása után elfelejti megemlíteni a fáraónak, hogy az álomfejtő József ártatlanul csücsül. 
Közöm. Hajjaj, van hozzá, s nem is kevés. 1. Az én álmaim megfejtetlenek maradnak. Ez talán nem is rossz. Mutathatnák a főpohárnok sorsát vagy a fő sütőmesterét. Nem szeretném, ha pacekba mondaná valaki, hogy három nap múlva lógni fogok. 2. „Az álomfejtés Isten dolga.” Alighanem csakugyan az övé. Ő bocsát álmot mindnyájunk szemére, hiszen Ő teremtett minket álmot álmodókká. 3. Minden jótett elnyeri méltó jutalmát/büntetését. Utóbbi paradoxon, de van benne valami. Jézus is azt kérdi: Melyik jótettemért akartok megkövezni? A főpohárnok viselkedése teljesen szokásos. Bár közmondásos, hogy jótettért jót várj. Azonban az élet rendre rácáfol. Várhatod a jótettedért a hálát, ha elég sok időd van rá.            

Tegnap említettem, hogy az írások értéke nem függ keletezésük idejétől. Egy ma olvasott J. Ratzinger-cikk örökzöld témát feszeget. Címe: A hit helyzete a mai világban. (Vigilia 1968 júniusi sz.) Sajnos nem poszt méretű a terjedelme. Próbálom röviden: A hívő szavai idegenül csengenek annak, aki nem szokta meg az egyházi beszédstílust. A szerző Kierkegaard egy kis történetével illusztrálja mondandóját: Kigyulladt a vándorcirkusz. Az igazgató már előadásra beöltözött bohócát küldi a közeli faluba, hogy hozzon segítséget az oltáshoz. Az elrohan, s kéri a lakosságot, hogy siessenek a tűzhöz, oltani. A helyiek megtapsolják a „produkciót” és úgy kacagnak, hogy kicsordul a könnyük. A bohóc könyörög, még rimánkodik, amikor a tűz eléri a falut, mely szintén porrá ég. A teológus nem éri el, amit akar. Meg se hallgatják. Régimódi, középkori ruhája miatt azt gondolják, betanult szöveget darál. Színészkedik, pózol… De ha modern formában adja elő mondandóját, akkor is hasonló a helyzet. Hitünk önmagában nehézségbe ütközik. J. R. hivatkozik arra, hogy Lisieux-i Terézt életének utolsó idején ateista kísértések gyötörték. A hitetlent is megkörnyékezi a kétely. Most hatalmasakat ugrok, mert nem részletezhetem a cikket minden fordulatában. Említ még egy történetet, Buberét: Egy felvilágosult tudós fölkeresi Levi Jitzchakot, hogy vitázzanak. A rabbi ránéz az érkezőre, és ezt mondja: „Hátha mégis igaz.” A tudóst megingatja ez a félelmetes hátha…
Senki sem tudja kitenni az asztalra a másiknak Istent és az ő országát. Még a hívő önmagának sem. Ugyanígy a hitetlenben is megmarad a kétely, a „hátha mégis igaz” kételye. Mindketten megélik a hitet és a hitetlenséget. A kettő között ingadozva keresi az ember élete értelmét. A nyitás lehetővé teszi, hogy a kételkedő közelebb kerüljön a hívőhöz, aki a másik kételkedése miatt osztozik amannak sorsában. … Isten és az ember között végtelen szakadék tátong. Az ember csak azt tudja szemügyre venni, hogy mi nem Isten, aki lényegénél fogva láthatatlan. Ha az ember elfogadja, hogy a látható világ nem tölti ki teljes világát, akkor közelít a hit által a valósághoz. A hittel azt állítom, hogy a láthatatlan nem feltétlenül valótlan is, hanem ellenkezőleg, épp a láthatatlan az igazi valóság, mely az általunk is látható részét létrehozza és fenntartja. Másképp: létünk mélyén van egy pont, amely nem vezethető le a látható s fogható világból, hanem a láthatatlanra utal. Ezt csak – a Biblia szavaival élve – megtéréssel szerezhetjük meg.  Az embert természete a látható világ felé húzza. Bensejében kell megfordulnia ahhoz, hogy meglássa: a legértékesebbet tékozolja el magában, ha átadja magát a természetes nehézkedés vonzásának. A lét e fordulata nélkül nincsen hit. Ezért a hitet nem lehet bizonyítani. A lét megfordítása ez, s ezt csak az fogja fel, aki maga is megfordul, … ez a fordulat napról napra új marad, s csak egy életen  át tartó megtérésben válik vérünkké, mit is jelent, ha azt mondom: hiszek.
Így valahogy fogalmaz J. Ratzinger, aki évtizedekkel később XVI. Benedek pápa lett.
Tán nem véletlenül.  
Lábjegyzet. Közöm a Ter 39-hez. József életének szakaszai. Potifár jó vásárt csinált Isten emberével, akinek minden sikerül. Hamar rábízza az intézői tennivalókat, majd egész vagyonát. Felesége szemet vet Józsefre. (A képzőművészet egyik alaptémája: József és Putifárné). „Hálj velem.” A csábítás sikertelen marad. Potifárné haragjában átadja ruháját Józsefnek, majd éktelen ricsajt csinál Józsefet megvádolva, hogy meg akarta erőszakolni. A bizonyíték: még mindig nála a ruhája. A történet hihető, a trükk beválik: Potifár börtönbe veti Józsefet. A sors iróniája, hogy a börtön felügyelője mindent Isten kegyeltjére, Józsefre bíz, mert ő is rájön: „Az Úr vele van, s minden, amihez csak hozzáfog, azt sikerre vezeti.”
Közöm nem volt Potifárnéhoz. De nem egy festmény látása gondolkozóba ejtett. Abban az alávetett helyzetben vajon mit tettem volna? Igazi kutyaszorító. A házasságtörést akkor is szigorúan büntették. Persze József belső törvénye mindnyájunkban él. Isten nem nézi jó szemmel az efféle kilengéseket. Potifár felesége viselkedése ugyancsak életveszélybe sodorta a rabszolgát. Ám vele volt az Isten. Minden ügyeiben. Nemcsak vele, velünk is az Isten (héberül: Emmanuel). Mi pedig ezt a velünk levést kérjük s a magunk részétről ígérjük újévi nótánkban: Ó szép Jézus, ez új esztendőben légy híveiddel … hogy ez új esztendőben, minden ügyeinkben lehessünk Jézus drága kedvedben. Ő hű lévén magához, velünk van, az tuti. De mi? Mi is vele, ha elég nagy a hitünk. „Segíts hitetlenségemen” – fordul egy ember Jézushoz.   

Lehet, hogy lerágott csontot szopogatok. Hiszen sokkoló olvasni, ahogy Seneca 2000 éve ír a „mai fiatalságról” „bezzeg az én időmben” stílusban. A közelmúltban egy kisebb könyvtárra való könyvet, folyóiratot hoztam lassacskán a templom ablakából: egy felszámolás alatt álló könyvtár nekem tetsző darabjait. Némi meglepetést jelentett, hogy a tudományos-technikai leírásokkal foglalkozó könyvek, pl. modern fényképezőgépek, számítástechnikai újdonságok, mennyire gyors elévülésűek, utóbb olvasva kifejezetten avíttak. Más írások viszont meglepő módon teljesen ellenállnak az idő múlásának. (Pl. Huxley Szép új világ) Tegnap olvastam egy 1967-ben magyarra fordított Böll-hangjátékot. Semmit sem veszített értékéből, mondanivalójából, frissességéből. Általában a klasszikusok máig jól olvashatók, ha nyelvhasználatuk nem kötődik korabeli kifejezésekhez.
Emlékszem: szerkesztő-koromban meglepetéssel olvastam A Szív jezsuita lelkiségi lap korábbi évfolyamaiban megjelent írásokat. Ha a cikkek felét nem is, de harmadrészüket nyugodtan újra le lehetett volna közölni, hiszen aktualitásukból mit sem vesztettek, az olvasókat ugyanúgy megszólították, mint egykor. Mivel már akkor számoltam vele (ami idén bekövetkezett), hogy a lap 100. évfolyamához közeledik, azonnal eszembe ötlött: legalább egy ünnepi antológiát kellene összeállítani az időtálló cikkekből. Egy válogatást, mely méltó módon kifejezi a lap rangját. Akkor olyasfajta választ kaptam a főszerk.-től: Miből? Akkor se tudtam, ma sem tudom megmondani, hogy miből, de ismerve a rend műveit, egy percre se kérdés számomra, hogy ha akarják, belefér és azonnal. Jövőre már késő lesz. Újabb 100 évet várni pedig – minek?
Továbbviszem a cikkek aktualitásának a gondolatát. Még érdekesebb a helyzet az ifjúsági lapok esetében. Egy-egy korosztályt megszólító réteglap alanyai 4-5 évenként kicserélődnek. Ha egy cikk általános érvényű problémát taglal, még könnyebb elképzelni, hogy az újabb korosztályba lépők szinte ugyanazokkal a cikkekkel megkínálhatók. Igazamat támasztja alá, hogy egy-egy olvasókönyv évekig szolgál a belenövő korosztályoknak. A diák továbblép, a könyv marad. Újabb diákok ismerkednek meg A kóró és a kismadár c. mesével, A cinege cipőjével, Tóth Antallal és a nagy F-fel, stb.
Zárógondolatom ezek után az, hogy a könyvmegállók értékes köteteit egyelőre el-elorozzák, akik nem fogták fel, vagy képtelenek rá, hogy tiszteletben tartsák az „intézmény” célját. Áthidaló megoldásként adódik, hogy önmagukban sok értéket nem képviselő, mégis tartalmas olvasnivalókat hordozó folyóiratokkal pótolják az ellopkodott könyvállományt. Miért? Mert a könyvmegálló alapcélja: az (utazásuk közben) olvasni vágyó publikumot segítsék, hogy idejüket hasznosan töltsék el. Erre pedig a Rakéta újság régi számai, mindenféle irodalmi lap remittenda példányai tökéletesen megfelelnek. Eljön az az idő, amikor jobb körülmények között élő honfitársaink elfogadják: Egy kötetet kiveszünk, egy másikat belerakunk.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 38-hoz. Intermezzó. József története megszakad. A Szent író egy fejezet erejéig figyelmét Júdára fordítja, aki elköltözik a nagycsaládtól. Kánaánita nőt vesz feleségül, akitől három fia született. Er, Onan, Sela. Támár lesz Er felesége. Er utód nélkül hunyt el. A levirátus miatt Onanhoz adták Támárt, de Onan valahányszor maszturbált, mielőtt Támárral egyesült volna. (figyu, innen az önkielégítés másik neve: onanizálás, ha általában más indítékból történik is.) Támár messzire távozik, s nem vár Selára. Csellel Júdának adja magát, mintha kéjnő lenne. Gyereket fogan tőle, s ikreket szül: Perecet és Szeráchot. Megjelenik körükben, s bizonyítja, hogy apósától, Júdától vannak az ikrek. Így nem kövezik halálra.
Közöm. Élet és magány. Élet és halál. Élet és túlélés. Élet és az élet tagadása. Élet és korok szokásai. Elgondolkozom rajta, hogy az élethez hányféleképpen lehet közelíteni, hogyan alakult ez saját életemben, jó volt-e minden vonatkozásában, ma másképp lépnék-e néhány epizódját illetően? Meglehet. Az élet a legértékesebb. Kerül, amibe kerül.  

Amikor Miki sógor dolgozni kezdett, vett egy nagy szőnyeget. Már régen szerette volna feldobni vele a nagyobbik szobát. Kigurította a parkettet csaknem beborító textilt. Az eseményre összegyűlteknek alig maradt hely a szegélye mellett. Ott tipegtek körülötte. Miki csaknem rálökdöste őket a szőnyegre. Nem kiállítási tárgy ez, hanem szőőőnyeg! – hangoskodott. – Azért vettem, hogy használjuk. Nem az ember van a szőnyegért, hanem a szőnyeg az emberért.
Igaza volt. Magam is így fordulok a tárgyakhoz. Használom őket, s vigyázok rájuk, hogy sokáig szolgáljanak. Megjavítom őket ugyanezért, és kidobom őket, amikor végképp hasznavehetetlenekké válnak. A békebeli tárgyakat még úgy „építették” meg, hogy sokáig működjenek. A maiakat úgy, hogy javításuk vagy lehetetlen legyen, vagy ne érje meg, mert olcsóbb újat, többet tudót venni (pl. mobil, pl. autó, pl…) Bevallom, magam ösztönösen a jól építettet favorizálom, becsülöm Csoszogi mester munkáját. (Aki alig találna olyan cipőt, mely javítható [kérge, talpbetéte, sarka, talpa, spicce, flekkje]).
Most kicsit itt hagyva az eddigieket, néhány bögréről vallok.
A bögréket is használom, ameddig csak lehet. Ha fülük törik, addig kalapálom a csonkot, míg elveszti kézsértő szilánkjait. Fül nélkül legfeljebb pohárként viselkedik.
Az egyes bögrékről.
A legpocsékabb bögrénk kínai (sima átlátszó öntött üveg). Vastagfalú és -fülű. Tömegénél fogva bírja a forrót, de inni belőle utálatos. Túl sok a falátmérője. Nem szeretem igazán.
Tegnap írtam egy szép formájú bögréről, NY. felhőkarcolóinak sziluettjét mutatta. Karcsú, szépen formált és fényezett bögre volt. Valaki egyszer leejtette. Annyira összetörött, hogy esélyem sem maradt rá, hogy valaha funkciójának megfelelőre lehetne varázsolni. Rövid gyász után kidobtam.
Magam se tudom miért, kevéssé tetszenek a felül szélesülő – csonkakúp alakú – bögrék. Elég sokat spájzoltunk belőlük. Alighanem olcsón mérte az üzletkp.
Magam a hengerded formájú porcelánbögrét szeretem, amely se nem szűkül, se nem bővül a felső szélén. Ezekből sokat vettünk, s időközben elfogytak. Az Alföldi porcelán formatervei és termékei voltak. Szerettem a kecskeméti gyár dizájnját (könnyen mosogatható-szárítható étkészletek). Máig szívesen használom tiszta formájú és egyszerű fehér zománcú bögréiket. Egyik fehér alapon színes mintájú bögréjük csókolódzó galambpárt ábrázolt. Tudom, giccsbe hajló motívum ez, mégis közel éreztem magamhoz a tükör-szimmetrikusan egymás felé forduló, csőrükkel csaknem érintkező galambokat. Ha jól emlékszem, a készlet minden darabja eltörött az évtizedek folyamán.
Ma terjednek a cégreklámokkal felcicomázott olcsó és nehéz bögrék. Ezeket kellő mennyiségű kávé stb. vásárlása esetén kapod „ingyen”. Aha. Ingyen, persze.
Ilyenből is van itthon. Elviselem őket, és a leggyorsabban elajándékozom, amint akad rájuk „vevő”. Nem érdekel, hogy Segafredo feliratú csészéből iszom-e a Tschibót, Nescafét, vagy fordítva.
Van még kétféle bögre, amiről nem emlékeztem meg. Az egyik névre szól, beleírva: a legjobb testvér, a legjobb apa stb. Ha ezt zománccal égették rá, semmi baj, ellenáll mindennek, aminek egy bögre egyáltalán ellenállhat. Ha festették, akkor sincs semmi baj, mert egy idő múlva leeszi a fene a feliratot a bögréről. Van néhány ilyenünk. Először a legjobb barátnő kopott le, majd a név is halványulni kezdett. Lassan csak a legjobb bögre marad – immár felirat nélkül. Ennek alfaja a kedves családtag fotómatricájával ellátott bögre. Ha használod, nincs az az óvatos kezelési mód, ami rajta tartja a fotót a bögrén. Jártunk így. Mivel a szélükről kezd hámlani a matrica, egy ideig nem zavaró a kopás. De amikor kedvenc unokád arcának fele hiányzik, akkor lekaparod az egészet, hogy legalább a bögrét mentsed.
A másik, a szuvenír-bögre. Rajta egy kép, egy szűkszavú felirat, a többit fejtsd meg. Örököltünk ilyet is. Kedves kép mutat néhány gulipánt, repülő halat. Felirata ennyi: Catalina. Ha jól sejtem, egy Dominikai Köztársaság alatti apró sziget neve ez a Catalina. Hajaz a kép az elképzelésemre.
Még megemlítem a céges bögrék legfetisizáltabb újdonságát. Egy fehér alapon fekete cégfeliratú bögre ez. Ha felforrt benne a teád, akkor a cég neve a reklámjaikon megjelenővel egyezően, színhelyesen mutatja a logót. Jól írtam: ez már-már fétisbögre, varázslat. Inni egyébként ugyanúgy kell belőle, mint ha nem is volna feliratozva. Azért kaptam, mert hűséges maradtam az illető bank szolgáltatásaihoz. Pedig nem maradtam hű, csak lusta vagyok szerződésünk megszüntetésére.
Hosszú lett ez a poszt. Mégse hagyhatom ki a BOSS feliratú félliteres csészéket a felsorolásból. Mivel ma mindenki azt szorgalmazza, hogy sokat kell inni, divat lett ez a méret. S hogy miért éppen BOSS rajta a felirat? Mert ha főnök vagy, megerősít benne. Ha nem vagy főnök, akkor pedig kifejezetten hízelgő, hogy bögréd szerint BOSS vagy. Ugye, aki főnök, az iszik a legnagyobb bögréből.
A még ennél is nagyobb, kb. hat decis bögréink lengyel bögrék. Az ottani piacokon használják mérőbögréknek terményekhez, miegyébhez. Mi teázásra fogtuk őket, s beváltak.
No, itt csakugyan abbahagyom. 
Lábjegyzet. Közöm a Ter 37-hez. Meglehetősen közismert és részletező elbeszélés sorozat indul ettől kezdve több mint tíz fejezetben át, melyek József regényes életsorsát beszélik el. Izrael (Jákob) kedvence a Rácheltől született József, aki két álmot lát, mindkettőben családja hajlong előtte. Ezt elmeséli a rá egyéként is irigy bátyjainak, akik elhatározzák, hogy megölik. Egyszer Izrael ellenőrizni küldi a nagyok után Józsefet. Amikor a pásztorkodó öregek meglátják közeledtét, meg akarják ölni előbb Ruben meg akarja menteni, majd Júda javaslatára eladják egy karavánnak húsz ezüstért. Véres köntösével igazolják, hogy a libling Józsefet vadak tépték szét. Apja hosszas gyászba kezd. A midianita karaván pedig eladta rabszolgának Józsefet, aki így az egyiptomi fáraó kincstárnokának és őrségparancsnokának, Potifárnak a tulajdonába került.    
Közöm. 1. Általában csoportban (galeri, osztag, horda, csőcselék, tömeg, banda, klikk, maffia-csoport, különítmény) bátrabban gonoszok az emberek (úgy élik meg, oszlik a felelősség). Ez mindmáig így van. A gyűlölködő emberek gyűlölete sem egyforma. Akad közöttük jobbszívű, aki hajlik a jobbra. 2. Az ilyennek nagy bátorságra van szüksége, hogy hangját széllel szemben érvényesítse. Magam elismerem, hogy voltak kihagyott lehetőségek életemben, de voltak olyanok is, amikor hallattam a hangomat. A kihagyott lehetőségek soha többé nem térnek vissza. Észnél kell lenni hétköznapjaimban. 3. Nem mindent érdemes elfecsegni. Pl. József csúnyán ráfizetett álmaival val hencegésére.