Mickey webnaplója

Tegnap említettem, hogy esküvőre indulunk a Várba, majd sógoromról termet neveznek el az általa egykor vezetett templomban. Ha úgy tetszik csillagtúráztunk a két esemény kapcsán. Itthonról indultunk, ide tértünk vissza, mert a kába melegben nehéz lett volna értelmesen eltölteni időnket a két esemény között. Rövid meggondolás után tudva és akarva nem vittem magammal hűséges „kutyámat”, kilós fényképezőgépemet. Mért? – kérdezem magamtól. Több okból se. Egyik zongoraművészünk interjúban kifejtette, hogy díjosztó megmérettetéseken nem szokott Mozart-műveket interpretálni. Éspedig azért nem, mert Mozart műveit tökéletesnek alkotta meg. vagy úgy játszod, ahogyan meg van írva (és ez Mozart érdeme), vagy gyengébben, s akkor veszítettél. A nála kisebb mesterek darabjai megengedik az előadónak, hogy belevigye saját egyéniségét a mű megszólaltatásába. Ettől gazdagabb lehet a darab. A Várba fényképezőgépet vinni elég hiábavaló dolog. Közel olyan jól megkonstruált épületegyüttesek halmaza, mint amilyen tökéletesek a Mozart-művek. Ehhez hozzátenni aligha lehet, elvenni belőlük pedig minek? Ha egy mezei gazban meglátom a fenségeset, akkor kifejeztem valamit, ami nem volt. Ha egy képet készítek a Mátyás-templomról, annyi eredetiség lesz benne, mint egy Eiffel-tornyot ábrázoló kulcstartóban. Az eddig készült egymillió képhez tesz még egyet. Más okom is volt rá, hogy felejtsem a fotózást. Profi fotósok táncolták körül az eseményt mindkét helyen. Végezték és jól végezték dolgukat. Minek erőltettem volna magam is? El kell hinnetek nekem fotók nélkül is, hogy Széll Zsóka esküvőjén több száz ember vett részt. Szép volt a menyasszony, eldobta a csokrot, elkapta egy lány. Szép a Mátyás-templom. Valamint azt is el kell fogadnotok, hogy Vigyázó Miklósról kultúrtermet neveztek el a Babér utcai plébánia alagsorában. Egy sok helyiségből álló, felújított együttes ez.
Egyik szobában társalogni lehet, másikban pingpongozni, a harmadikban előadásokat tartani.           
Ezt az eseményt is végigfotózták ketten.
Harmadik okát halkan mondom. Szabad akartam maradni mindentől ezen a kánikulai délutánon. Át akartam adni magamat az események hangulatának, s nem kívántam dolgozni.
Tegnap „szabad szombatos” voltam.
Lábjegyzet a Lev 13-hoz. A korabeli izraeliták a papokra bízták annak az eldöntését, hogy egy ember vagy akár egy gyapjú ruhadarab leprás-e vagy sem. Azt tudták, hogy ha fertőző lepra ért egy embert, az rendszerint végzetes. Ezért ismételten megvizsgálták. S ha nem tapasztaltak javulást, leprássá nyilvánították. Mivel orvosi tudásuk sekély volt, minden kiütést, nem múló gyulladást, kelevényt, penészes ruhát megvizsgáltak. Ha leprát állapítottak meg valakin, annak el kellett hagynia a tábort, s messziről figyelmeztetnie mindenkit: tisztátalan vagyok.  
Közöm. Ha csak Mórát olvasom, olyan betegségnevekkel találkozom, melyeket ma legfeljebb filológusok, nyelvészek tudnak azonosítani, sokszor ők se, hiszen többféle kórt azonos névvel illettek. (Igaz ez még ma is: a reuma és társai gyűjtőfogalom. Mindenféle ízületi kórságokat ezen a néven emlegetnek.) Fiatalon megmosolyogtam egy öreg nőt, aki arról panaszkodott, hogy neki „úgy, de úgy aprigat a térgye, hogy csak na”. Találja ki az orvos, hogy mi a baja. Nem minden bőrbaj lepra. Jól is néznénk ki, ha a bőrelváltozott embereket kihajtanák a társadalomból. Ma már tudjuk, a lepra, a bélpoklosság, tudományosabb nevén a Hansen-kór, egyfajta bacilus okozta súlyos betegség. ma már gyógyítható. Évtizedekkel ezelőtt 27 USD volt az oltóanyag, a gyógyulás ára. Ma nem tudom, mennyi, továbbá azt sem, ha ennyiért meg lehet gyógyítani a leprást, miért létezik még mindig a betegség. Kis összefogással rég túljuthattunk volna rajta. Én benne volnék támogatásommal.      

Tegnap kettőt is írtam, így ma nem kellene, de hát hogy tudnám megállni, hogy az engem éppen foglalkoztató kérdésekről hallgassak? Program és forróság bőven van. Ránk zúdult pillanatok alatt a rekkenő hőség.  Apropó. Tudtátok, hogy a rekkenés megrekedést jelent? Így hát a rekkenő hőség nagyjából a Kárpát-medencében feledkezett kánikulát jelenti. Az ilyen nem megy ki, csak hidegfront vagy erős szélvihar által. Itt még nem tartunk, s a rekkenés is csak az elején tart.
Tegnap feleség vett germersdorfi cseresznyét. Tán egy kilót. Vagy több a jövedelmünk, vagy bő idén a termés. Emlékszem ínséges időkre, amikor – különösen szezon elején – cérnával tízesével összekötözött csomókért kértek pénzt. Olykor vettünk ezekből is, mert mit meg nem vesz az ember a gyerekének.
Tehát meleg van. Ma előkotortuk a ventilátorokat, egyelőre a légkondi pihen, bár van csak ventilátor funkciója is. Vettem banánt is, nagyon ritka, hogy turmixot iszom, most megtettem és jól esett porszívózás után. Porszívózás közben megtaláltam azt a hetvenhétszer letörött ócska műanyagból készült csonkot, mely eredetileg a szúnyoghálórolót hivatott huzigálásakor segíteni. Mivel eddig hetvenhétszer letörött, eddig hetvenhatszor ragasztottam vissza. A pöcök hát megkerült, én pillanatragasztóval helyére nyomtam, majd azt a látszatot keltette, hogy megtapadt a két csonk, de mégse. Pillanat alatt lerepült az emeletről, hogy többé ne kerüljön elő. Mivel alattunk nem találtam meg, feltehetően a szomszéd virágládájának dzsungelében landolt. Eltűnt örökre. Ezzel csak azt akarom igazolni, hogy az egyperces novella közismert szövege, miszerint „Túlélsz, pöcök.” nem mindig van így, olykor mi éljük túl a pöcköt.
A mai program délután felpörög: barátunk lánya esküszik a Várban, utána sógoromról egy termet neveznek el Angyalföldön. Oda is meg vagyunk invitálva. Rólunk nincs terem elnevezve. Szobánkon három név is szerepel ugyan, Gáspár, Menyhért, Boldizsár. Rólunk egy-egy szekrényajtó van elnevezve. Egyiken Tixo kinyomós kivitelben ez áll: APA, a másikon ANYA. Igaz, hogy az övén korábbi névtáblája is utal gazdájára: GYOGYOVICH MIKLÓSNÉ, IRODAVEZETŐ. Meg az is igaz, hogy 1991-ben müncheni nyelvkurzusunk idején saját szobám volt, s annak kiragasztott névfeliratát elhoztam, s máig a nagyszoba kerete fölött tanúskodik az ott töltött időkről: NIKOLÄUS GYORGYOVICH.
Lábjegyzet a Lev 12-höz. Aki fiút szül, 7 napig tisztátalan, s a 8. napon körülmetélik a gyereket. Aki lányt szül, 14 napig tisztátalan, és még 66 napig otthon kell tartózkodnia. Ha fia, ha lánya születik, a papnak tartozik legalább egy pár gerlét vagy galambot adni áldozatbemutatás céljából megtisztulásáért (tisztulási szertartás).
Közöm. Más idők, más szokások, más éghajlati viszonyok, más kultúrájú népek között élünk. Az óvatosság nem ártott abban a korban, és bizonyára a Gondviselés nem véletlenül rendelte Mózesen keresztül a követendő eljárást. Ma az új anyát meg szokta áldani a pap, a keresztelő végén. A keresztelőt sokszor mise keretében tartják. Felnőtt keresztséget pedig, ha lehet, a feltámadási mise keretein belül húsvét előestéjén. Változnak az idők, változnak a szokások is.    

Muszáj a kört szűkítenem. Inkább két esetet ismertetek, kicsit részletesebben, mint hogy elaprózzam mondandómat. 1. André Frossard megtérését az újságíró maga mondja el. Frossard állítja, hogy két perc alatt meglehet térni. Idézi Pál „fordulását”, és P. Claudelét a Notre D-ban (említettem).  Maga pedig egyszer, amikor unalmában egy kápolnába lépett, ateista volt, és néhány perc múlva keresztényként jött ki onnan. Objektív tapasztalata nem volt, sem illúzió áldozata, nem kínozta szerelmi bánat se. Baloldali értelmiségiként a vallást elavult „agyszüleménynek” vélte, a keresztényeket elmaradottaknak tartotta. De elárasztotta a kegyelmi fény. Mint fogalmazza: „Fény, amelyet nem láttam testi szememmel, nem világosságot adó napfény volt, ...hanem lelki fény, vagyis tanító fény, mintegy az igazság fehér izzása. Teljesen felforgatta számomra a dolgok megszokott rendjét. Meglátva azt mondhatnám, hogy számomra egyedül Isten létezik, és minden más csak hipotézis.” Az ilyen megtérő Jézussal lép személyes kapcsolatba, noha később megismerkedik a hiszekegy kijelentéseivel is.
2. Hagyjuk most Unamunót, Jörgensent, Sigrid Undsetet, G. K. Chestertont, Zolli római főrabbit, Papinit, Th. Mertont, Edith Steint és még sok ismert és kevéssé ismert személyt, akik különféle időtartamok elteltével istenhívőkké lettek. Hagyjuk, hogy Dienes Valéria vallomásából is idézhessek: Ő Jászi Oszkár köréhez tartozott, innen startolt.  Idézem tehát: Sok kalandos életfordulat után „egy szép napon, amikor ki volt téve az Oltáriszentség a Ferenciek templomában, akkor én nagyon fáradt voltam, és bementem abba a templomba... Ott azt gondoltam: Mi lenne, ha én most meggyónnék? ...” Tipródások és néhány kör megtétele után ráállt. Háromnegyed óráig mesélte életét. A feloldozás után megjegyezte: „Nézze, én nem egészen hiszem azt, hogy ott van a Krisztus! Odaállíthatok én ezzel a lélekkel?” Mire a pap: „Oda. Csak amikor már megy, gondolja, szeretném hinni, ha tudnám. ... s aztán menjen oda és áldozzon.” „Mikor vettem a Krisztust, visszatérve a helyemre olyan zokogás fogott el, hogy alig tudtam magamhoz térni belőle... Este otthon az az érzés alakult ki bennem, hogy ez a szoba tele van, és hogy az Valaki, akivel tele van, és hogy az van itt...Isten. Nekem most már beszélhetnek akármit, hogy van, vagy nincs, mert én már most tapasztalom Őt. És akkor soká, soká, leírhatatlan szépségű és mélységű átadottságban éltem, hogy nem is tudom, meddig tartott, csak belement az éjszakába.” (Dienes Veléria egyedül neveli gyermekeit, az orkesztika táncművészet létrehozója, ír verset, szerez zenét, filozofál Bergson tanítványaként és szemiotikával foglalkozik. Élt 99 évet.)  
Hát így valahogyan. Egy hatalmas ugrással azonban nézzük a fonák oldalt is. János evangélista, apostol írja: „Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk... [csak] aki remél benne, az szentelődik meg, ahogyan Krisztus is szent.” (1Jn 3,2.3)
Lábjegyzet a Lev 11-hez. Tiszta és tisztátalan állatok: Tisztátalan emlős a teve, a borz, a nyúl, a sertés, mindenféle víziállat a halon kívül, tisztátalan szárnyasok, a keselyűk, sasok, kányák, varjak, struccok, kuvikok, sirályok, karvalyok, a fülesbagoly, a kormorán, a vöcsök, az íbisz, a pelikán, a gólya, a gémek, a búbos banka és a denevér. A vándorsáskán kívül mindenféle csúszómászó is tisztátalan, beleértve az egeret, vakondot, gyíkot, gekkót, szalamandrát, kaméleont. Ezek hullájának érintése, és minden, amihez hozzáérnek, napestig tisztátalannak számítanak. A tisztátalan cserépedényt, sütőt, kemencét össze kell törni. Közöm. Ma más szempontok érvényesülnek. Krisztus óta tartjuk, nem az piszkítja be az embert, amit a szájába vesz, hanem, ami elhagyja a száját. Péter látomása ráerősít erre: Ne tartsa tisztátalannak azt, amit az Úr nem tart annak. Akit a részletek érdekelnek: ApCsel 11,5 skk. a lelőhelye.

Sokféle könyv szól konvertitákról. A részletezőbbek megmutatják azt a lelki folyamatot, amikor az ember kiszakad múltjából, és életének alapvető fordulatát látványosan ábrázolják. Nekem ez az életút „inflexiós pontja”, ahol az élet függvénye, függése ellenkezőjébe vált. Monoton csökkenőből monoton növekvő szakaszába lép. Minőségi ugrás ez, s jó lenne tudni, hogy mi történik ott. Rövid leírásokat olvastam Szabó F. Istenkeresők és megtérők c. kötetében. Jó is, hogy így van, egy poszton belül úgyse vihetnék végig hosszú eszmefuttatásokat. Elég legyen itt annyi, amit a szerző hangsúlyoz: Többnyire nem egyszeri aktus a megtérés, hanem az esetek többségében lassú, irányváltásokkal teli érlelődés.
Néhány utalást idézek: H. Bergson megjegyzése: „az önkívületek, látomások, elragadtatások rendellenes állapotok, és nehéz különbséget tenni a rendellenes és a beteg között. Ez volt különben a nagy misztikusok véleménye is... Az istenélmény eredeti: szeretetlendület.” P. Claudel A Notre Dame-ban: „Íme egyszerre VALAKI LETTÉL! Ó, Istenem, nevemen szólítottál! Uram, megtaláltalak téged, ledöntötted bálványaimat!” (többször visszahanyatlik még élete során). Charles Péguy: Betegágyán könnyes szemmel kijelenti barátjának: „Nem mondtam el neked mindent. Megtaláltam a hitemet, katolikus vagyok.” Francis Jammes Claudelnek írja: „Kell legyen ez. ... Ez – mi? A katolikus egyház... Felkeltem, hogy elmenjek ezen a vasárnapon végigsírni a bordeaux-i székesegyház miséjét. Lényem mélyén az öröm kezdett kibontakozni. A pogány, aki voltam, első ízben érezte át a mozgást, amelyet Isten indított el szakadékom mélyén. Charles de Bos: „Ma egész lényem egynek érezte magát Jézussal, erőlködés és igyekezet nélkül működött a kegyelem.” Gabriel Marcel felnőttkorában lesz elsőáldozó: „Ezt a belső állapotot alig mertem remélni. Semmi egzaltáció, hanem béke: az egyensúly, a reménység és a hit érzése.” F. Mauriac: 1928 pünkösdjén: „térdre zuhantam, mintegy ismeretlen erőtől kényszerítve, és valamiféle heves boldogság kerített hatalmába. E naptól kezdve pünkösd lett a legkedvesebb ünnepem.” Az alig könyvecske feléig, ha értem. Kommentálásra nem is gondolhattam. Muszáj még egy alkalommal a témáról írnom, hogy a kép valamelyest teljesebb legyen. (Folyt. köv.)
Lábjegyzet a Lev 10-höz. Áron két fia szabálytalanul végezte az áldozatbemutatást. Láng csapott fel, mely halálukat okozta. Beteljesedett rajtuk, amit az Úr mondott: „azokon mutatom meg szentségemet, akik a közelemben vannak”. Mózes az életben maradt testvéreket óva intette attól, hogy az elhunytakat gyászolják. Figyelmeztette a papokat, hogy se bort, se más erjesztett italt ne igyanak szolgálatuk során, a nekik járó részt pedig ne égessék el, hanem fogyasszák el. Közöm. A vallását tartó keresztény is közel van Istenhez. Nem azért, mert olyan kiváló, hanem mert a keresztségben az általános papság tagjává lett. A megszokás, a rutin ellene dolgozik annak, hogy emberi tartásunkon meglátsszék: Hozzá tartozunk. Közünk van hozzá, Istent képviseljük a világban. Az ő elvárásainak kívánunk megfelelni, az ő szeretetére akarunk válaszolni. Magis (többet) – mondja Loyolai szt. Ignác. „Több is telik tőled!” – mondta LG regnumi pap. Igaza volt.

Erémi szállásomon jobban telik az idő, ha olvasok. (Érted az erémit? Régi korok költői bőven használták: „remete”. Az angolban ma is él. Pl. létezett egy ilyen nevű beat-együttes: The Herman Hermits. Herman remeték). Tehát olvasok, mert hasonlíthatatlanul többet ad nekem, mint a tévé rettenetes sablonos blokkjai. Az üdítő kivételtől eltekintve: sportolnak, lövöldöznek, gyilkolnak, egymást kergetik, szabadságukban akadályozzák, kiadásra vár az új CD, DVD, két ember beszélget, öt ember beszélget, vitatkozik. Be kell látni, hogy ez nem túl széles paletta.
Tehát inkább olvasok, mert a könyvek témája a teremtett világ, azon felül az elképzelt világ, a sci fi. Magyarán a lét teljessége (immanens és transzcendens viszonyaival). Tegnap befejeztem Bertha Bulcsu Teimel villa c. novellafüzérét. Jól ír a Dunántúl literátora, megismerhetni ebből a könyvéből is a gyerekkorommal letűnt korszak figuráit, észjárásukat és főleg gyarlóságaikat. Lehet, hogy jobban eladható egy kötet, ha minden negyedik novellában valaki valakinek a szoknyája alatt turkál, és fáradságot, behízelgő szólamokat nem sajnálva törekszik egy fiatal nő megszerzésére. Lehet, hogy ennyire általános volt ez a tendencia. Nem tudom. Mintha minket... Az udvarlást nem alulról kezdtük. Bár mi is énekeltük, hogy „leszek-e még boldog én, lesz-e még ez a kislány az enyém..., meg hogy jaj, de fáj szívem egy kislány után.” Akkor és ott a seregben ezeket a nótákat afféle ópiumnak tekintettem, ahol kiordíttatják a bakákból az egyneműség miatti megnyomorítottságot, miként a futballszurkolókkal is a meccseken valamennyi bánatukat. Ma mindenesetre koromnál fogva hormonműködésem takarékra váltván, efféle ingerenciáim csillapodván kevéssé kötnek le a fenti témák.
Váltok, mert legalább ennyire izgalmasnak találom a keresők és megtérők megvilágosodási élményeit, tapasztalatait. Mivel ők nem belenőttek hitvilágukba, hanem ellenkező életvitelük ellenére fordult meg velük a világ, mégpedig 180 fokos szögben, a két létsík létezőinek összecsattanása részben mind más, részben általában elég regényes. A könyvet már kikészítettem.
Lábjegyzet a Lev 9-hez. Áron és fiai a beavatás utáni 8. napon sorra áldozták fel a különböző intenciókra (szándékokra) felajánlott állatokat. Ezúttal a nép megközelíthette a sátorszentélyt, s Áron a megnyilatkozás sátrába tért Mózessel. Az Úr dicsősége pedig megjelent az egész népnek. Láng csapott elő az Úrtól, s megemésztette az oltáron az égőáldozatot. Ezt látván mindnyájan arcra borultak. Közöm. Néhány kérdés: Mi mit áldozunk fel, mit adunk oda életünkből az Istennek? (Mi? Nemcsak mi: én is.) Felismerjük-e, hogy az Úr jó szívvel fogadja áldozatunkat? Vannak-e ragaszkodásaink, amiket már mégse szeretnénk odaadni, se neki, se másnak? Netán rendetlen ragaszkodások ezek?         

A facebookon minden megjelenik, és sok mindennek az ellenkezője is.  Az egyik reggeli anyag szerint Obama tudatja a világgal, hogy Oroszország felel az ukrajnai történésekért (Tantó néni ő keszte: visszaütött!). Ugyanő beszél rotáló amerikai katonákról, akik Lengyelországban váltják egymást.
A kérdés csak az, hogy egy az egyben váltják-e, vagy egyet tíz új vált-e le (Adj, király, katonát! Nem adok. Akkor szakítok. Szakíts, ha bírsz!)
Kérdés az is, hogy illik-e gyilkolászni a világ előre kiszemelt térségeiben stratégiai, mindenesetre elsősorban üzleti szempontok miatt? Mert itt nem kidobóst játszanak, hanem lőnek boldog-boldogtalanra. Valakik valakikre. Angolul beszélő felkelők az ukrán hadsereg egyenruhájában.
Marad még bőven kérdés, pl.: Vajon NATO-tagországként a jó vagy a rossz oldalon állunk-e? Még kérdésebb kérdés: Van-e egyáltalán jó oldal a kirobbantott konfliktusokban?
Mikor tesz le a világ arról, hogy az egyik legnagyobb profitot a hadászati anyagok, fegyverek gyártása révén akarja bekasszírozni?
Mi mást tehetnék, mint hogy szégyellem magam a politikusok helyett hazugságaikért, bármelyik oldalon hazudnak.
Mi mást is tehetnék, szégyellem magam a kiképzőtisztek helyett, akik képesek beleszuggerálni a bakákba: értelmes célért indulnak halálos küzdelembe. („Van jó fegyverem, ezzel őrizem a hazámat...” Aha. Az arab országokban, Afganisztánban, Nahátaztánban, Vietnámban, a Don-kanyarban, pénzért akárhol.)
Szégyellem magamat amiatt, hogy annyian megkötik a mefisztói alkut. 
Szégyellem magam a világ fegyvergyártói, fegyverfejlesztői, megrendelői és használói helyett, mert teljesen céltalan a tevékenységük. A világ nem képes gyűlölködésben működni.
Sok minden másért is szégyellem magam, de elég legyen itt ennyi.
Aki pedig kardja erejében bízik, hallgassa meg, mit mond erről a Mester: Aki kardot ránt, kard által hal meg.
Hányszor leírtam már: most is ezt teszem: Imához. Ferenc pápával együtt, a fenyegetett népekkel együtt, minden vallásos pacifistával együtt. Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison. Parce, Domine! „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekednek.”
Lábjegyzet a Lev 8-hez. Rövid leszek. Az Úr parancsára Mózes itt hol sekrestyési feladatokat lát el (beöltözteti a liturgikus öltözékekbe Áront és fiait), hol püspöki feladatokat: Áront és fiait popokká szenteli. Papként jár el, amikor megmutatja nekik, hogyan végezzék el a különféle állatáldozatokat. A beavatás hét napig tart, ez idő alatt az újonnan szentelteknek a megnyilatkozás sátoránál kell tartózkodniuk, különben azonnal meghalnának.  
Közöm. Mind, akiket megkereszteltek, megbérmáltak, iniciációs (beavatási) szentségekben részesültünk. Legtöbbünk nem is emlékezik semmire, csak az erről szóló okirat és hozzátartozói elbeszélésének alapján tudhatja, hogy mindez így volt öntudatlan korában. Ha tehát beavatottak vagyunk, akkor az általános (királyi) papság részesei is az ebből következő meghívással és kötelességekkel együtt. Érdemes sűrűn elgondolkozni rajta, hogy mik következnek ebből saját életünket tekintve. Megfelelünk-e meghívásunknak?

Emlékezetem szerint ebben a formában még nem írtam meg róla, csak részben. Még újságírói akadémiára jártam, amikor megfogalmazódott bennem. Utálom a kritikát. Utálom, amikor egyes írásaimat szétszedik, elemzik, és okoskodnak a részek mikéntje miatt. Lehet, hogy szamárságot írok, de miért akarja más az ő szamárságára módosítani? Még tanultam a szakmát, amikor megírtam: cikkem az én újszülöttem. Ne bántsa senki! Olyan, amilyen, nem tökéletes, hiszen én sem vagyok az. Mindig törekszem egészséges újszülötteket létrehozni, de fogadják el úgy, ahogy létrejött. Ez volt pályafutásom kezdetén. A végén pedig hasonló történt. Cikkemet összeraktam rendesen, de nem jelent meg. Indoklás: azért nem, mert a lap olvasói nem értették volna meg, mit miért fogalmazok úgy, ahogyan. Akkori reflexióm lényege két mondatban: Egy főszerkesztő felelőssége és szíve joga eldönteni, hogy mit jelentet meg és mit nem. Ezt válaszomban szerepeltettem. Hogy egy főszerkesztő ismeri olvasótábora (kb. 5-10 000 ember) ízlését, tudatállapotát érdeklődési körét, ezt több mint merészség kijelenteni. Az (újság)író minden anyaga lövés a sötétbe. Utóbbit nem írtam meg válaszlevelemben.
Még egy alkalommal foglalkoztam a kérdéssel, a Bundicsfilm kapcsán. Az idős Bundics alapkérdése neki létkérdéssé lett: „Leveske?” Ha van leveske, akkor jó, ha nincs leveske, akkor rossz. Utóbb kiderült, hogy az idős ember kiszáradt. Nem kapott elég leveskét.
Mindmáig lesem a fb-on: van-e megosztás, van-e lájk, van-e hozzászólás. Van-e komment? Azaz van-e érdeklődés aziránt, amiről írok, írunk.
Honnan ez a szomjúság?
A lövés a sötétbe azt jelenti, hogy a közlés, mint tett megvalósult. De hogy célba talált-e, megérintett-e valakit, súrolta-e valakinek az érdeklődését, hatott-e rá esztétikailag, vagy egyáltalán, bármiféle módon, arról csak ezeken a csatornákon értesülünk. Itt – a virtuális mezőben – nincs író-olvasó találkozó, nincs rádióinterjú a szerzőkkel, nincs propaganda. Ettől bizonytalanabb létének értelmében, de másfelől ettől szabadabb is, mert kevesebb kontrollt kap.
Hát ezek között a határok és határtalanságok között keletkeznek dalaink, epigrammáink, ódáink, elégiáink, balladáink, indulóink, epikus felhorkanásaink, stb.    
Lábjegyzet a Lev 7-hez. Van még néhány áldozatfajta: Jóvátételi áldozat. Nem kell magyarázni, mit kell jóvátenni. Közösségi áldozat. Sokszor a közösség dicsőítő, hálaadó áldozata ez. Itt megjelenik a kovászos kenyér is, mint felajánlható áldozat. A fogadalmi áldozat indítóokát se kell magyarázni. Még megemlíti a szerző, hogy a harmadnapos áldozati húsból ki-ki csak saját felelősségére ehet. Az ottani meleg klíma miatt ez teljesen érthető. Igaz, hogy állatokat és terményeket áldoznak fel, de aki hamisan veszi magához ezeket, mert tisztátalan, vagy az Úrnak járó részből eszik, ki kell azt irtani a népből. A pap jelképesen „lengetéssel” ajánl az Úrnak járandó némely részt. Valójában pedig maga fogyasztja el.   Közöm. Az ószövetségi törvények nem szólnak emberek áldozatként való bemutatásáról. (Ld. aztékok nagyszámú szívkitépős gyakorlatát.) Itt mégis egy kemény megtorlást említ a szerző. Aki hamisan veszi magához az áldozat húsát vagy az Úrnak járó részt eszi meg, ki kell irtani. Hogy hány ilyen precedens volt, ki tudja? A mai legkeményebb törvény a saríja. A kereszténnyé létet keményen megtorolja, életével fizet, aki ilyet tesz. A nőket máig megkövezi, ha házasságtörésen éri. Úgy tudom Szudánban a szülő nőt elengedték. Remélem, nem gondolják meg magukat. (A rá szabott ítélet 100 korbácsütést és akasztást helyezett kilátásba.) De hány eset nyilvánosságra se jut!
Kyrie eleiszon! „Nem tudják, hogy mit cselekednek.”        

Egy nóta kissé átalakított refrén-szövege ez.
Amikor Amerikából átruccant öcsénk, nem találtuk, de feleség azóta ráakadt egy öreg magnókazettára, melyre szalagos magnóról rámentettük az 1880-as években született öreganyáink hangját kb. 1963-ban.
– Grószi a kajákról beszélt, mert szeretett enni,
– Anyánk anyja egy eltűnt ollóról, mert szeretett hímezni,
– keresztapánk, egy témához hozzászólt,
– Egon nagybátyánk éppen róla mesélt,
– anyai nagyanyánk (grószi) albérlője is megszólal, aki a konyhában húzódott meg,
– kicsit Gábor is, aki beszél a magnóról,
– Ági, Kati, akik óvodás és anyáknapi verset szavalnak,
– Kornél hangja, aki szerette a favicceket,
– Ancsa egy nevetés erejéig hangzik,
– Éva lányunk gyerekdalokat énekel és mesél,
– és saját akkori hangom is rögzítve van, aki párbeszédet folytatok vele.
A rövid felvételek végén Kabos Gyula és Gózon Gyula jelenetét hallhatjuk egy sistergő normál lemezről átvéve. Vonaton duhajkodnak: „Otthon hagytam az anyósom, de jól megy a dolgom, a filléres gyorson.”
Talán azért maradt meg a kazetta, mert elszakadt a startszalagja, így nem tudtuk nyúzni, mégis valamiért megőriztük. Ma átpakoltam egy másik kazetta-dobozba a szalagocskát, és újra megszólalnak az idestova jó ötvenéves felvételek. Az óvodás lánykának 17 éves fia van, az én korosztályomhoz tartozó óvodásoknak még idősebbek a gyerekei.
A felvételt hallgatva felötlenek bennem a korabeli történések, mi mindennek meg kellett lenni, mert valahogyan magunknak kellett kijelölni és összerakni életünk kereteit. Muszáj beismerni, hogy ma már nem menne. Elsősorban fizikailag nem. Sej, reggelente munkába menet előtt kerékpárra pattantam, elöl egy gyerekülés a vázra szerelve, ezen ült a bölcsődéig Zsuzsa, hátul a csomagtartón ült Éva, őt egész más helyre kellett szállítani óvodába. Este pedig munka után begyűjteni a lányokat. Rég volt, szép volt, életteli volt, tán igaz se volt.   
Lábjegyzet a Lev 6-hoz. Folyatás az áldozatokról. Az égőáldozat parazsának éjjel-nappal folyamatosan égnie kellett. Engem ez az örökmécsesre emlékeztet, mely állandóan égve utal az ott őrzött krisztusi
áldozatra, ott ég, ahol Krisztus testét, a konszekrált ostyát őrzik. Említi az teljesen elégő ételáldozat receptjét: lisztláng, olaj, tömjén. A lisztláng egy része a papokat illette. Kovásztalanul kellett kisütni kenyerüket. A bűnökért bemutatott áldozati állatból is ennie kell a papnak. A hús főzőedényét, amennyiben cserép, össze kell törni, ha bronz, kisúrolni. A húsból enni nagyon szent dolognak számított.
Közöm. Tegnap megjegyeztem, hogy írok egyéb áldozatokról. Az indiánok gyerekeket és embereket áldoztak pogány isteneiknek, méghozzá igen kegyetlen módon. Éles kővel nyitották fel az élő testet, amelyből kitépték a dobogó szívet. Ehhez képest gyönyörű, hogy az Úrnak állatokat áldoznak, s nem embereket. Megjegyzem, abban a korban a környék pogány bálványainak bizony szintén embereket, gyereket áldoztak. Tegnap elhűlt bennem a vér, amikor azt látom a fb-on (mit meg nem mutat a fb?), hogy brazil fegyveresek tíznél több hajléktalant, favella-lakót, utcagyereket mészárolnak le fényes nappal, akik tiltakoztak a futball világbajnokság megrendezése ellen. Én a magam részéről bojkottálom a világbajnokságot. Vajon ér-e egyetlen emberéletet az egész világra szóló cirkusz? Micsoda kor a mienk, amikor a futball növi ki magát bálvánnyá, és embereket áldoznak az oltárán. Oltárán?... Köves sikátorban. Ezek az emberek nem véletlenül haltak meg, célzott lövések végeztek velük.
Milyen a mi lelkületünk?
Hová vezet ez?
Ér-e ennyit a foci?
Szerintem nem.            

Tárgyak és arcok címmel összefoglaltam egyszer, hogy miféle bögréink voltak, vannak, melyiknek örültem, melyiktől szabadultam meg, melyik törött össze szerencsétlenségemre, melyik nem törött össze szerencsétlenségemre. (Mondják, hogy a fületlen bögre nem törik, de hát annyifélét mondanak az emberek.) Valamiért figyelmünk akkor bögrékre irányult leginkább. Pedig írhattam volna különféle jó dizájnú tárgyainkról, fiatal házasként a rendelkezésünkre álló eszközökkel és anyagokból magunk készítette használati tárgyakról. Arról, hogy hozzám az alkotásuk öröme miatt miért álltak közelebb, mint a gyári termékek később. Arról is írhattam volna, hogy mégsem zavart nagyon tárgyi környezetem átalakulása, mert jöttek a gyermekek, s feledtettek minden mást, állandó programot kínálva kedves szüleiknek. Tehát dizájn. Az ollót választottam témaképpen. Ha a Levente unoka a nyakamba ül és fejemre süt a nap, azt mondja: „olló”. Én meg percekig találgatom, hogy miféle ollóról beszél, mígnem rájövök, hogy sötét hajam forró, s nem tudja rátenni kis kezét, mert olló. Mindazonáltal most tényleg ollókról akarok emlékezni, mégpedig konkrét ollókról, s nem jövedelmi ollóról, sem pedig zergeollóról, kecskegidáról vagy őzgidáról. Noha kétségtelenül ezek is ollók. Ollóink mindegyikéről se, hiszen volt olyan késkészletünk (kínai), amelynek a csomagolásán hat kés helyett ez a felirat állt: háztartási olló. Itt most csupán két ollóról kívánok megemlékezni. Egy jóról, és egy még jobbról. A jó ollót a finn Fiskars készítette, amely cég úgy hirdette magát, hogy „újra feltaláltuk az ollót”. Jók az ollói. Műanyag-fém kombinációjuk miatt könnyűek, s tudják azt, amire tervezték őket. Jól nyírnak. Sokáig. Készülnek jobb- és balkezes kivitelben. Kellemes a fogásuk. A legjobb ollónk nem ez volt mégse, hanem egy kisiparos által fabrikált bőrolló. Kecses-laposra formált kivitelű, gyémánt keménységű acélból készült darab. Házasságunk első éveiben vehettem a József krt. apró szakboltjában. Annyira használható darab volt, hogy hamarosan visszamentem, hogy egy ilyen minőségű körömvágó ollót is vegyek mellé. A tulajdonos mosolygott. Ad ő nekem körömvágó ollót, de hogy ugyanolyan jó-e, mint korábban vásárolt társa, azt nem tudja garantálni (Igazat mondott, az újabb ollót régen kidobtuk, hallatlanul gyenge minősége miatt). A kisiparosok olyan alapanyagból dolgoznak, amilyet kapnak. És ez teljesen véletlenszerű. Máig használom a rozsdásodás-patinásodás ellen sem védett bőrollót, mert negyven év alatt se ment tönkre, s emlékezetem szerint ez idő alatt csak egyszer kellett köszörülni. Nagyon dicsérte az élező mester. Ritkán találkozik ilyen kitűnő acéllal.
Van nekem egy hentes barátom. Dolgozott svéd Henkels késsel, dolgozott NSZK-S Solingen késsel, stb, de mint mesélte, fiatal korában egy NDK-ban gyártott DICK-késsel aprította a húsokat. Az a kés volt – A KÉS. Egyszer meghúzta a fenőkövön, és úgy vágott, mintha éppen a köszörűstől hozta volna el. Tényleg nagyon jó kés lehetett, mert kollégái valamelyike ellopta tőle. Soha többé nem találkozott hasonló minőségű késsel, DICK-késsel se.
Lábjegyzet a Lev 5-höz. Ez a fejezet engesztelő áldozatokat sorol. Ha kifejezetten átkot mond valaki, ha tisztátalanná lesz, ha hamisan esküszik, vallja meg vétkét, és vigyen a papnak bűnéért egy nőstény kecskét vagy juhot. A szegényebbje vigyen egy pár gerlét vagy galambot, s ha erre sincs módja, lisztlángot is vihet. Ezeket a pap az előírt módon kell, hogy feláldozza. Ha pedig csalást követ el, vigyen egy hibátlan kost, vagy két ezüstsékelt. Ha meg becsapja embertársát, vagy megtalált holmiját jogtalanul tartja magánál, egyötödével toldja meg értékét, és úgy kártérítse a tulajdonost, plusz egy hibátlan kossal tegye jóvá bűnét. Közöm. Elgondolkozom rajta, hogy van kártérítés-köteles bűn és elvileg anélküli. De létezhet-e olyan bűn, amely nem okoz kárt a világnak, az embereknek, egy embernek? Alig képzelhető el ilyen. Legfeljebb nehéz a kártérítés, vagy csaknem lehetetlen. Ha valakinek a lelkébe tapos párja, kollégája, főnöke, szomszédja, akárki, ugyan hogyan volna képes az általa okozott lelki sebet befoltozni? A bíróságok ilyenkor sokszor pénzbírság megfizetésére kötelezik a sértő felet. De vajon kárpótlás-e az igazán? Egy lelki pofont hány ezer forinttal lehet megváltani? Az áldozatokról majd később. (Magamnak: aztékok, fekete bárány, Krisztus keresztáldozata.)

Nemcsak szép fotótémák vannak, vannak rútak is, vannak kevéssé sikerültek, vannak olyanok, melyek egy-egy sorozat részeiként jelennek meg, de hát mi tagadás, gyengébbre sikerültek, mint a többi rész. Ilyen volt nekem a Filatori-gát HÉV-mh. építményének újonnan elkészült dekorja. Valahogy az ide tervezett kompozíciók szellemessége nem éri el a korábbi megállók színvonalát. Nem egészen tudom, hogy miért. Mások tervezték, nem volt elég pénz festékre? Mindegy is. A dolog érdekessége, hogy mindenki ebből a megállóból távozik a Szigetfesztiválról. Ha csak a Sziget eseményeiből emeltek volna ki néhány elemet, karakteresebb lett volna ez a graffiti. Valamiért nem ez történt. Olyanok, amilyenek. Mint ahogyan olyanok, amilyenek a Duna-part melletti hajdan működtetett szálló falfirkái is. Az enyészetet nem a természet hozta, hanem emberek. Úgy indult, hogy erős legények bevágták a földszinti ablakok egyikét. Elég gyorsan bedeszkázták féltő kezek. Telt-múlt az idő. Idővel az egész földszinti üvegfal helyett deszkák kezdtek sorakozni, hogy takarják a feltehetően kifosztott épület belsejét. Itt, Budapesten ma tudtommal nincs háború, de akármelyik háborús híradóban elsüthetnék a hotel képét, mint egy, a harcokban súlyosan megsérült épületet.
Nemrég a tévében láttam egy filmet egy venezuelai toronyházról. Az negyven emeletes, amelyet valamiért otthagyták az építők. Egy értelmes hajléktalan megszervezte, hogy az utcán való veszélyes életmód helyett itt húzódjon meg előbb maga, majd társakkal együtt. Egy-egy lakrészt kialakítottak benne, és vizet-villanyt kértek az önkormányzattól. Szerény bért tudtak érte fizetni. Megkapták a segítséget. Önszervező csoportot alakítottak, és kvázi kis „köztársaságot” hoztak létre. Ha valaki beköltözik, köteles tartani az együtt, demokratikusan elfogadott szabályokat, különben könnyen az utcán találja magát. A házban lift nincs. A lépcsőket nem keretezik korlátok. Történtek már halálos balesetek. Az alsó szinteken mindenütt laknak, a felsőbbekben még vannak kiadó lakrészek.  A házban két kis bolt működik. Egy a hetedik emeleten, a másik a 22.-en. És megél ez utóbbi is, mert a harmincadikról nem szívesen fáradnak le a hetedik emeletig a fent lakók tejért, sörért, banánért. Elismerem, elég szürrealista intézmény ez. Mégis felvetem: A rohadásra ítélt hotelt nem kellene egy tisztességes és megfelelő szervezőkészségű és jó erőben lévő hajléktalannak kiadni, hogy menedéket és hajlékot adjon azoknak, akik nem jószántukból tengetik életüket a hidak alatt?
Lábjegyzet a Lev 4-hez. A vétlen vétkek engesztelése. Ha valaki utólag rájön, hogy olyat tett, ami az Úrnak nem kedves, azaz törvényét valahogyan áthágta, áldozatot kell bemutatnia. Ha főpap az illető, az állat egy hibátlan bika és egy szarvasmarha. Ha az egész közösség vét akaratlanul, ugyanezt a kétféle jószágot ölje le áldozatul. Ha elöljáró szembesül gyarlóságával, kecskebak legyen az áldozat. Ha közember vét akaratlanul, egy hibátlan nősténykecske legyen az áldozat. Mindegyiket a rituális előírások szerint kell „feldolgozni”. Nyakát vágni, vérével meghinteni a szentély egyes részeit, egyes részeket elégetni, kivinni a táboron kívülre. Így a táborlakók tiszták lesznek.
Közöm. Ma is előfordul, hogy talán akaratlanul is másoknak a „tyúkszemére lépünk”. Az engesztelés ebben az esetben – a jólneveltség így kívánja – a bocsánatkérés. szélsőséges esetben skrupulusságba csap az érzékenységünk, el odáig, hogy életminőségünket rövidebb-hosszabb ideig megrontja. Kirívó példája ennek a Csehov-novella: A csinovnyik halála. Az egészséges lelkület kerüli a farizeizmust, és őszintén törekszik a jóra. De lerázza magáról az akaratlan megbántásokon való rágódást, miután őszintén elnézést kért áldozatától.