Mickey webnaplója

Chapman könyvében kifejti: öt szeretetnyelv van, ezek a következők: Elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés. Kétféleképpen magyarázza az okát. 1. Amikor szeretünk, hasonlítunk az idegen nyelveken beszélő emberhez, akik alig, vagy semennyire sem, esetleg nagyjából értik egymást. 2. Úgy működünk, mint a motor. Ha szeretettankunk kiürül, köhögni kezd a motor, és megáll. Meg kell tankolnunk, hogy újra teljesíteni tudjon. Tehát pontosabb a kép, ha azt mondom, öt nyelven beszél a szeretet, vagy ötféle üzemanyaggal képes működni. Persze, mint minden hasonlat, ez a kettő is sántít. Mert
1. „Az Isten szeretet.” (Jn) Rá nem vonatkoztathatók, mert szeretete abszolút. Kiárad, mindenkit magához vonz, nem merül le, ismer minden nyelvet. Millió és egy nyelven közelít. Szeret, mert szeret (agapé).
2. A páli szeretethimnusz túlmegy nagylelkűségben a nyelveken, tankokon. A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, a rosszat nem rója fel, haragra nem gerjed. Ezekkel a gesztusokkal kivár a szükséges ideig, éhezve, de ki nem követelve a viszonzást.
3. A szeretet megbocsátó. Felmenti az ellene vétőt, kimenti, védelmére kel, bizonygatja, hogy miért nem volt képes szeretetteli lenni. Tudomásul veszi, hogy kölcsönösen nem vagyunk tökéletesek, ebből következően olykor akaratlanul is egymás érzékeny pontjára csapunk. Másutt már emlegettem: megbocsátja, hogy nem vagyunk egyformák, hagyja, hogy a másik különbözzön tőle, és vérmérséklete szerint igyekszik örülni a teremtés változatosságának.            
4. A szeretet irgalmas. A nyolc boldogságmondás egyike: Boldogok az irgalmasok, mert nekik is irgalmaznak.
Efraim hűtlenkedései ellenére is Isten Ozeás szájába ilyen szavakat adott: „Én tanítottam meg járni Efraimot, a karomon hordoztam ... gondjukat viseltem. Puha kötelékekkel vonzottam őket, a szeretet kötelékeivel. Olyan voltam hozzájuk, mint aki arcához emeli a csecsemőt, lehajoltam hozzá, enni adtam neki.”
Mi kell még?
Úgy látszik minden, s még annál is több.
5. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki benne hisz el ne vesszen.” (Jn)
Vannak itt fokozatok az önfeledtségig.
Azt vélem, ennyi kiegészítés mindenképpen kell a chapmani nyelvek kiegészítésére, melyek szerintem hasznosak, de csak az alapfokot mutatják be. A haladóra jellemző: Szeretni roppant egyszerű, de/és roppant nehéz.

Lábjegyzet a Kiv 31-hez. Hur (!Ben-Hur) unokáját, Becalaelt a Lélek olyan karizmákkal, szervezőkészséggel, kézügyességgel ruházza fel, melyek a szentély összes munkájának a levezényléséhez szükségesek. Megkapja a megbízást. Isten figyelmezteti Mózest, hogy a nép nyugalomban töltse a népet, a vétőt irtsák ki. Az Úr maga is hat nap alatt teremtette a földet, a hetediken megpihent és „fellélegzett”. Átadja Mózesnak „a bizonyság két tábláját, amelyekre az Isten ujjai írtak”.
Közöm. Saját karizmáimat fel kell fedeznem, ápolnom kell, velük élni a közösség hasznára, az Isten terveinek megvalósítására. Ha Isten „fellélegzett” a hetedik napon, rajta kell lennünk, hogy mi is fellélegezzünk e napon. A tőke profitéhsége űzi a kereskedőket arra, hogy vasárnap is fáradozzanak. amit tehetünk, ezen a napon alaposan meggondoljuk, betegyük-e a lábunkat a boltokba. Rajtunk is múlik, hogy megéri nyitva tartani vagy sem az üzletközpontokat stb. vasárnap.    

A mai evangéliumi szakasz többek között arról szól, hogy amit az én nevemben kértek az Atyától, megteszem nektek. Ha pedig tőlem kértek valamit a nevemben, azt is teljesítem. Hallottuk, hogy a kérések annál inkább teljesülnek, minél inkább azonosulunk a Mesterrel. Akkor olyasmit kérünk, ami az ő szándékával egyező. Ennek igazsága megkérdőjelezhetetlen. Olyan, mintha maga a Mester kérné az Atyjától (akivel ő egy). Ám hozzáteszem, hogy Péter, amikor gyógyít, nem gyógyít. Gyógyít, de nem ő. A bénának azt mondja: Krisztus nevében kelj fel, és járj. Az azonmód meggyógyult. A napokban idéztem Pált: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta.” Ebben az esetben a növekedés a gyógyulás. Mi eszközök vagyunk az Isten kezében, aki üzeni: kérjetek és kaptok...
A közelmúlt eseményei igazolják ezt az állítást. Tegnap kértem, hogy ne kelljen várni tovább a madarakra, mert szeretnék már néhány mozgóképet készíteni a cinkékről, és jöttek. Három napja valakinek az őt ért kellemetlenségeiről kaptam hírt, s kértem érte közbenjárást. Rövid időn belül visszajelzés érkezett, hogy rendeződött a problémája. Volt egy harmadik történés is, ami kiszállt a fejemből, mert nem írtam le.  
Vénülök, és még mindig azt hiszem, hogy megvagyok notesz nélkül, feljegyzések nélkül. Pedig elszállt az az idő, amikor vágott az agyam, mint a borotva. Lassan-lassan utolérem azokat az egykor nálam idősebb jezsuitákat, akik megfogyatkozott memóriájukról panaszkodtak. Mintegy elém élték azokat a tüneteket, melyek engem is utolérnek. Egyet megosztok veletek: A koros jezsuita annyi programot vállal, hogy egy határidőnaptár kevés hozzá. Kettő van neki. Előfordul, hogy a másikban keresi, amit az egyikbe jegyzett fel. Sőt, mint mondta, mostanában már az is megesik, hogy bár felírja a programot, csak elfelejti megnézni a noteszeiben. Mindenesetre hallottam olyasvalakiről, aki felírta, hogy kiért, miért fohászkodott az égiek segítségét kérve. Okos ember. Elképzelem, hogy elintézett kéréseit törli, a többieket függőben tartja, s esetleg újból kéri teljesítésüket, avagy – és ez is teljesen érthető volna – elgondolkozik rajta, hogy mi lehet a nem teljesülés mögött.
PS. Megvan a harmadik! Ülök a kocsiban. Dzsekim zsebe beleakadt a behúzott kézifékbe. Azonnal kiesett zsebemből a kocsi pótkulcsa, bele a kéziféket körülölelő boxba. Világítok bele, sehol nem találom. Utóbb lecsavaroztam a boxot nem találom. A kocsi padlókárpitja alá viszont minden további nélkül becsúszhatott. Tapogatom, nincs. Már-már megadtam magam a sorsnak, de ezúttal Máriának panaszkodtam: Ne hagyj soha szégyent érnem. Rájöttem, hogy a kárpit az ülések alatt praktikusan be van hasítva. Benyúlok a jobb ülés alatt. Semmi. Benyúlok a bal alatt ... és megkerült a kulcs.         
Lábjegyzet a Kiv 30-hoz. A fejezet illatáldozat oltárát rendeli elkészíteni. Itt tömjénnel hódol Áron papja Istennek annál az oltárnál, ahonnan Isten megszólítja a papját. Közli a használandó fűszerkeverék receptjét. Szó van itt még félsékeles fejadóról, melyet minden 20 éve feletti fizet a papoknak. Továbbá szó van a kultikus mosakodáshoz való mosdómedence építéséről, a felkenésre használt olaj összetételéről (mirha, fahéj, nád, kasszia, olívaolaj). Az illatáldozathoz használté (stórax, ónix, galbanum, füvek, tömjén, só). A feléről se tudom, mifélék lehetnek. Aki éppen ilyet csinálna, ki kell irtani a népből, szól a szigorú rendelkezés.
Közöm. Máig kétféle az ember. Egyik, akik szeretik a tömjén illatát (én is), a másik, akiket köhögtet, irritál. A tömjén alapjában fenyőgyanta illatú, de sokkal összetettebb annál. Csakugyan másra nem emlékeztető komplex illat. Ami pedig a fejadót illeti, érdekes lehet megjegyezni, hogy nem tesz kivételt: szegénye, gazdagja fél sékelt tartozik adni a közösséghez tartozása jeleként.         

Tegnap még rendesen esegetett. Mondják, hogy a hazánkba betörő ciklonnak neve is volt, Yvette. A név elég találó, hiszen rendesen kyvette részét ingatlanjaink és ingóságaink selejtezéséből. Csaknem kétezer riasztást kaptak a tűzoltók, akik zömmel a szokásos favágó és faeltakarító, lógó áramvezetékek veszély-elhárítási munkákat végezték. A Balaton is megunta, hogy a víz tisztességes tulajdonságainak megfelelően a medrében helyezkedjen el. Az északi szél kifújta vizének egy részét a déli partokra kilométerek hosszan. Sok házat homokzsákokkal óvtak a tó támadása ellen. Sok halat partra vetett. A fotósoknak izgalmas témát szolgáltatott az őrjöngő tó léte. Én szerényebb témát választottam. Ezt is csak részben valósítottam meg. Először arra gondoltam, hogy tiszteletemet teszem az Árpád-híd budai hídfőjéhez, és lencsevégre kapom a hídfeljáró tetejéről az alul közlekedőket. Érdekes lehet megcélozni és fotózni felülről a nyitott esernyők színkavalkádját. Minden HÉV-érkezést követően változik a nyitott ernyők színorgiája. Ám az esőzés alábbhagyott, s letettem róla, hogy esetleg felsülök tervemmel. Ernyő nélküli tömeget nem kívántam fotózni. A másik bajom az volt, hogy ha viszont tényleg rendesen esik, bőrig ázom, mire összejön egy csokor az ernyős képekből. Ehelyett az erkélyen bóklásztam, mígnem megjelent az erősen zöld rét szélén egy nő piros ernyővel, piros táskával az oldalán. Egy pipacs is belepirosozik az egyébként zöld képbe. A komplementerek szép játéka adódik. Beértem ezzel a kisebb vadászsikerrel. Érdekes módon mégsem ezt lájkolták meg, akiknek a nap fotói feltűntek, hanem egy lányarcot mutató graffitit, melyet négy éve fényképeztem le, s bizonyítottam vele tegnap, hogy a falfirkák efemerek, sorsuk az enyészet. Rég eltüntették már azóta ezt a képet is az adott falszakaszról.
A Karamazovok történetével zártam tegnap a napot. Nagyon későre járt, mikor odaértem az első kötet végén, hogy a haldokló Zoszima sztarec elmesélje kalandos élettörténetét. Mivel még mindig esőre áll az idő, ma elolvasom, honnan indult, miken ment keresztül, s hogyan végezte.
Lábjegyzet a Kiv 29-hez. Áron és fiai felszentelése. A szertartáshoz az előzőekben említett ruhákat sorban felveszik. Egy áldozatnak szánt bikát a bizonyság sátoránál áldoznak fel. Vérét az oltár szarvaira kenik, a maradékot az oltár lábához. Valamennyit az oltáron, valamennyit a táboron kívül égetnek el belőle. A papok beiktatása során a kos egy része őket illeti meg (lengetés). Szó van még itt lisztből és olajból készült kenyérről is, mely a papok eledele. A továbbiakban naponta reggel és este egy-egy egyéves kost kell égőáldozatként bemutatniuk. A bizonyság sátoránál találkozik az Úr a főpappal, a találkozás sátoránál pedig megszenteli Áront és fiait. Itt a fejezet végén olvasom először a Jahve szót. Korábban Úr, Isten szerepelt.  
Közöm. Nem ismerem az izraeliták mai rítusait, de a kereszténység évezredei alatt kialakultak és módosultak saját rítusaink. Ezek elseje a mise. Mindmáig az áldozatbemutatás helye az oltár, amelyen Krisztus testamentumának megfelelően egyetlen keresztáldozatát jelenítik meg az egyház papjai világszerte, sokhelyütt, naponta. Szőnyi Zsuzsa (Isten nyugosztalja) Rómában egyszer megkérdezte: Miért járok naponta misére? Azt válaszoltam neki, azért, mert a világon a legfontosabb az istenszeretet eme legalapvetőbb cselekedetéről tanúságot tenni, neki megköszönni, részvételemmel előtte tisztelegni, vele közösséget alkotni. Máig teszem, mert belátom ennek igazát. A misén fedésbe kerülnek a golgotán történtek az utolsó vacsora lakomájával. Hogy hogyan, nem értjük, mert nem érthető, de tapasztaljuk, mert tapasztalható. 

Olvasom A Karamazov testvéreket. Olvasom, mert tartozom vele magamnak. Eddig valahogy kimaradt. S tartozom vele Dosztojevszkijnek, ha már nem átallott ennyit írni. (Ma biztos rövidebbre fogná.) Megismerem belőle az eget és a földet, a mennyet és a poklot, a részeg oroszokat, a csapodár és léha életet élő Karamazovokat, élükön az öreggel. Amit ide emelek, egyfajta alaphangvétel, melyet az író megüt, s mely eléggé általános. Az én megfogalmazásomban: szeretetünk a tőlünk való távolsággal arányosan négyzetesen növekszik. Mindjárt érthető lesz. Idézem: „– Egy vallomással tartozom neked – kezdte Ivan.  – Én sohasem tudtam megérteni, hogyan lehet szeretni a hozzánk közelállókat. Szerintem a közelállókat nem lehet szeretni, legfeljebb a távoliakat... Ahhoz, hogy megszerethessünk valakit, az kell, hogy rejtve maradjon előttünk, mert mihelyt megmutatja azt arcát, máris oda a szeretet...
– Zoszima erről azt mondta, hogy egy-egy ember arca a szeretetben járatlanokat akadályozza abban, hogy szeretni tudjanak. De azért sok szeretet is van az emberiségben, mégpedig csaknem krisztusi szeretet, ezt én magam is tudom, Ivan.
– Nohát. Én még nem tudom, és nem is vagyok képes felfogni, és velem együtt rengeteg ember úgyszintén. Az a kérdés ugyanis, hogy ez az emberek rossz tulajdonságaiból ered-e, vagy abból, hogy ilyen a természetük. Az emberek iránti krisztusi szeretet a maga nemében elképzelhetetlen csoda a földön. Igaz, ő Isten volt. De mi nem vagyunk istenek...” És így még oldalakon keresztül.
Egyszer Balás Béla püspök arról elmélkedett, hogy azért adakozunk a misszióknak, mert szegény „vadakat” igazán sajnáljuk, miközben társainkkal undokok vagyunk. Az élet igazolta állítását: a cunami károsultjainak az ország sokkalta többet áldozott, mint a hazai árvízkárosultak javára. Utóbbiaknak sokan üzenték: Miért hanyagolták el a gátak magasítását, miért építkeztek ártérbe, miért nem tisztították ki az út menti árkokat, miért, miért, miért? És nyögvenyelősen nyúltak a zsebükbe.  
Hogy is van ez? Miért fordul elő, és nem is oly ritkán? Alighanem egy poszt alkalmatlan a teljes kifejtésre, ezért próbálok néhány lehető okot felsorolni. - Túl közelről látjuk egymást és sminkelés nélkül. (Feltűnnek a ráncok, a bibircsókok, amelyek távolról nem látszanának.) - A tévé-szereplők sokkal szellemesebbek, mint a mellettünk ülők. Szórják a poénokat, fiatalabbak, sportosak, sima a bőrük, vagányak... - A munkatársakkal nem vagyunk összezárva. Letelik a 8 óra, aztán csá. 16 óráig nem látom Picegepórecet, s az undok haverját. Ki tudom őket pihenni. Ha nagyon utálatosak, állást változtathatok, még akár országot is. - A családomat nem tudom leváltani, közegükben élek, mint hal a vízben, ha tiszta a víz, ha oxigénben szegény. - Nem érdekel, hogy kollégámnak mi a hobbija. De nagyon is, hogy a családtagjaimé micsoda. Vagy tetszik, és akkor együttműködhetünk, vagy nem, és akkor kiállhatatlanul zavar... Mert folyton itthon piszmog, mert kocsmázik, mert horgászni jár, engem itt hagy, mert, mert, mert...
- Mert különbözik tőlem! Ez fontos: Különbözik tőlem. Mindenki különbözik tőlem. Azt kellene megfontolni, hogy érdekesebb volna-e a világ, ha mindenki éppen olyan volna, mint én? Belátható, hogy nem, sőt hótt unalmas volna. Így szép, ezzel a tarkasággal, tőlem való különbözőséggel. Az én életfeladatom megszeretni ezt a sokféleséget. Örülni kell annak, hogy mindenki más. Varietas delectat, mondja az ókori római (a változatosság gyönyörködtet). Hát tanulnunk kell gyönyörködni benne.
A fagyis gyerekek egyikének nem ízlik az eperfagyi. Társa így inti: „Ha nem tudsz neki ölülni, legalább löhögjél!”   Lábjegyzet a Kiv 28-hoz. A liturgiához használt papi öltözék első leírása. (Itt szerepel, de későbbi lejegyzés.) Isten szájába adja a leírást, aki Mózesnek hétféle ruha használatát rendeli el. Ezek a melltáska, az efod, a felső köntös, a hímzett vászoning, a vászonnadrág, a fejkendő és az öv. Néhányukat olyan ékkövekkel kellett ékesíteni, melyekbe mesterek a törzsek neveit vésték. Hatszor két-két törzs neve került rájuk. A szövetekbe mintákat kellett szőni, sok nemesfémet és drágakövet kellett felhasználni ezekhez az öltözékekhez.
Közöm. Mindig így írom, bár sokszor helyesebb volna közünket írni, hiszen nemcsak nekem van hozzá közöm, hanem kortársaimnak is. Az efodról már írtam, 2-3 féle jelentésre is gondolnak a szakemberek, de nemigen találnak kapaszkodókat arra, hogy csakugyan mi célra is szolgált az efod. Mindegy is talán. A többi ruhadarab felismerhető. Pompájukra a néptől begyűjtött nemesfémek és drágakövek adtak lehetőséget. Jó kezű mesterek minden korban éltek. Akkor is. Őket bízták meg a kivitelezéssel. Nézzük a mai liturgikus ruhákat. Korábbi idők divatját, hagyományát követik. Jellemzi őket az egyszerűsödés. Leginkább a pápák ruházatának változásai érdekesek. Őket követik az egyház szolgálati papsága, a püspököké, a papoké, a diakónusoké. Századunkban felgyorsult az egyszerűsödésre való készség. Először elhagyta a pápa a tiarát. Talán a zsinat óta nem lóg a papok bal csuklóján egy díszes stólaféle. Ez egy jelképes zsebkendő volt. Sose láttam, hogy valaki használta volna eredeti céljára. A folyamatot betetőzte a szegénységet hirdető Ferenc pápa. Nem kéri a piros cipőt, és általam alig ismert ruhadarabok használata ellen is felemeli a szavát. Már bemutatkozásakor se használta az erre a célra készített ruházatot. Egyszerű fehér reverendában lépett az erkélyre.  
A klérus köreiben állandóan napirenden van a kérdés: Kell-e megkülönböztető viselet, vagy se. Mindkét tábornak megvannak az érvei. Ha szükség van pap segítségére, öltözéke megkönnyíti a hozzáfordulók dolgát. Felismerik ruhájáról. Az ellenzők pedig azt vetik fel: Közelebb kerülhetnek a világiakhoz, ha nem tüntetnek öltözékük elkülönült voltával. Egyelőre az elkülönülés dominál.           

Előadást hallgattam arról, hogy Magyarország az EU-ba méltatlan feltételekkel lépett be, és végtére is rossz állapotok jöttek létre, melyből mindmáig nem tudott kikecmeregni. Utolsó rossz húzásunk a földtörvény megalkotása volt, mely a jó pénzű és gazdag nyugati tőkések számára lehetővé teszi a magyar földek megvásárlását. Nem ismerem a földtörvény részleteit. Mindenesetre, ha legalább olyan kemény, mint a francia, akkor garantáltan nem veszik meg idegenek. Ha puhább, akkor baj van. OV azt ígérte, hogy jó miniszterelnöke kíván lenni országának. Hajrá! Legyen jó miniszterelnöke! Az előadás kitért arra, hogy a spontán privatizációnak nevezett szoc. markecolás hatalmas egyenlőtlenséget állandósított az országban, s a latin-amerikai típusú vagyoni különbségek kialakulásához vezetett. A földtörvény tetézi, betetőzi mindazt a rombolást, melyet a csatlakozás után az elavult ipar szétverése, a Nyugat piacszerzése okozott. Immár a földjeinktől is búcsút vehetünk. A hasznot ezután nem nekünk termeli, hanem az idegeneknek. Szabályos gyarmattá lettünk, amely ellen tiltakoznunk kell újságcikkekkel, tüntetésekkel, petíciókkal, amíg csak meg nem teremtjük saját termelőegységeinket, gyárakat, korszerű mezőgazdaságunkat, ameddig csak el nem érjük, hogy az EU megszüntesse hátrányos megkülönböztetésünket és egyenlő feltételeket nem biztosít gazdaságunknak. Meg kell tanulnunk határozottan artikulálni saját érdekeinket.
Tudom, hogy nem rózsás a helyzet. De nem fogadom el, hogy a hetvenes évek színvonalán élünk. Azt se fogadom el, hogy lesüllyedtünk a koldusszegény országok színvonalára. Mehetne jobban, törekednünk is kell a gyarapodásra. Mindenesetre a statisztikákat nézve nem tartozunk a legínségesebbek közé. Ami pedig gyarmati létünket illeti, megengedem, bizonyos mértékig azzá lettünk. Ha viszont a kínai gazdaságot nézem, sokkal nagyobb mértékben gyarmati sors az övé, miközben anyagilag zsebében van az USA, és áruival jelen van az egész világon. Úgy viselkedik, mint a megvetett cigányzenész, aki esetleg nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint a zenéjét megrendelő korhely dzsentri, aki elkártyázta, elkótyavetyélte őseitől örökölt vagyonát. Vajon Nyugatra nem egyre inkább igaz lesz a mondás: Fent az ernyő, nincsen kas?
Lábjegyzet a Kiv 27-hez. Isteni terv szerint készül az áldozatbemutató hely, a templom. Egyelőre nomád életmódhoz alkalmazva, hordozható kivitelben. Itt az oltár építését írja le a szerző, sarkain szarvakkal, hogy aki üldözött ide menekül, oltalomra találjon. Mivel egészen elégő áldozatok bemutatásának a helye rézzel borított minden, bronzedényekkel. Körbeveszi a száz könyök hosszú 50 széles és 15-20 könyöknyi magasságú függöny. Ez az udvar mérete. A bizonyság sátorán kívül éjjel olajmécsesek jelzik, hogy szent az a hely.  
Közöm. Alakul a szent tér, alakul a liturgia is. A templom mindmáig az áldozatbemutatás helye. A katolikus templomban örökmécsesnek nevezett világítótest jelzi, hogy itt őrzik a konszekrált ostyát a tabernákulumban. A kápolna ebben különbözik a templomtól. Itt nem őrzik Krisztus testét, hanem vagy felhasználják áldoztatáskor, vagy elviszik a templomba őrzés és felhasználás céljából. A liturgikus nyelv néhány fordulatáról írtam tegnap, Ő, ki lakozik. Ilyen a midőn is, ilyen az evangéliumi szakaszt indító In illo tempore tükörfordítása: Abban az időben. Egyszer volna az élőbeszéd megfelelő kategória rá. A könyörgések (imádságok) befejezése is barokkosan kacifántos. Nem idézem. A lényeg, hogy a háromságos egy Istentől kérjük, amit kérünk, neki köszönjük, amit köszönünk.

Vagy húsz évvel ezelőtt elkezdtem gyűjtögetni a konvertiták istenélményeiről szóló beszámolókat. A vallásos szakirodalom könyvpiacát uralják a teológiai fejtegetések, amelyek Istenről próbálnak valamit mondani, engem viszont az érdekelt, hogy miféle élményei vannak azoknak, akik ateista közegből néhány perc alatt váltanak, és hallatlan erős hitük (nem is hit az már), tudásuk van Isten mindent átható jelenlétéről. Miért érdekel ez? Mert nem Istenről szólnak, hanem Istenhez. Nem okoskodások ezek, hanem alapélmények, melyek meghatározzák későbbi életük egészét. (Mondjuk különös kegyelemnek.) Azért érdekesek ezek, mert személyesek, hitelesek, és megkísérelik kinek-kinek az Istenhez fűződő viszonyát megrajzolni. Nincs közöttük két egyforma, és a Lélek végtelen gazdagságáról szólnak, változatosságról, ahogyan megérinti az általa kiválasztott embereket teljes valóságukban. Megérinti és magával ragadja, hogy többé sose legyenek azok, akik korábban voltak. Bátorságot is ad nekik (legalábbis egy részüknek), hogy tegyék közkinccsé, amit megtapasztaltak. Kicsit olyanok ők, mint az evangélisták,
olyanok, mint az apostolok, akik a főtanácsnak odavágják: Nem hallgathatunk arról, ami történt, s inkább kell Isten parancsának engedelmeskednünk, mint nektek.
Olyanok is, mint a transzba eső próféták, igazak, szentek.
Olyanok is, mint a zsoltárok írói: a lényeget írják le, amely felforgatja énüket, ki- és felemeli őket, fel a transzcendenshez, s ott lebeg Isten körül gondolat- és érzelemviláguk.
Tervem töredékei számítógépemben még megvannak. Könyvet nem tudtam összehozni, mert aktív koromban minduntalan egyébbel kellett foglalkoznom. Utóbb pedig valahogyan érdeklődésem lelanyhult.
Mindezt azért írom, mert tegnap feleség hozza volt főnököm könyvét, mely konvertiták visszaemlékezéseit idézi, rövid életrajzukat hozza, s dőlt betűkkel saját szavaikat. A mű tehát elkészült, kicsit hasonlóan ahhoz, ahogyan évtizedekkel ezelőtt megálmodtam. A szerző ezúttal se én vagyok. De hát fontos ez? Pál fogalmazza (1Kor 3,4skk): Én Pállal tartok, én meg Apollóval. Mert mi Apolló? Mi Pál? Szolgák csupán... Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Nem számít sem az, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak a gyarapodást adó Isten.
Emelkedett gondolatok ezek egy konvertitától, Páltól. Igaza van.
Lábjegyzet a Kiv 26-hoz. Az Úr folytatja saját szentélyének elkészíttetési tervének megmutatását Mózesnek, aki megérti. A leírás régi. A fejezet eredeti lábjegyzete kitér rá: A sátor elkészítésének mikéntje nemigen lehetséges, a korabeli szakkifejezések és technikák nem ismertek ma. Szerintem ez nem biblikusi, hanem nomád építészeti szakkérdés. Velük kellene rekonstruáltatni, hogyan nézhetett ki a szent sátor. A fejezet egyébként a sátor térválasztó drapériáit, egymáshoz kapcsolási módszerét, a faváz elkészítését taglalja. A függönyökbe kerubok beleszövését szorgalmazza az Úr. Jellemző, hogy minden lehetséges szilárd építőelem vagy aranyból készül, vagy aranyozott. Utaltam már rá: Egyiptomból bőven hoztak magukkal aranyat. Ezek egy részének beolvasztásával készült a szent sátor.   
Közöm. Elgondolkoztat, hol volt, hol van a határ a puritán és az igényesen művészi között. Én szeretem az egyszerűt, s kerülöm a nyakatekertet.  Sajnálom, ha Valakiről úgy fogalmaznak: lakozik. Jobban szeretem csak, ha lakik. Néha pedig a kevesebb mesterkélt nekem: „ki kereszted és feltámadásod által megmentettél minket”. Bennem ez így szól: aki kereszted és....
Sose szoktunk így beszélni: Tudod, az az illető, ki a szomszéd utca sarkán lakozik.
Remélem, az én stílusom nem sérti Isten méltóságát. Korábbi időket (reformkor) idézi bennem a „fentebb nem”-ben való írás. Elég Kölcsey Himnuszára, Husztjára gondolni. Ma viszont, amikor értési problémákkal küszködnek sokan zavaros világunkban, szerintem célszerűbb a mindenki által használt köznyelvet alkalmazni a liturgiában is, hogy azonnal értse a szöveget mindenki, s ne kelljen neki magában magyarról magyarra fordítani a mondatokat.

Van egy vándoranekdota, mely a gesztusnyelv félreérthetőségét veszi célba ösztönösen. Ösztönösen, mert nem azért született az anekdota, hogy ezt megjelenítse, ám valójában ezt teszi. Tegnap agapén felolvastam egyik változatát, amely a vicc kategóriához tartozó közlés. Most egy teljesebbet mellékelek, azt, amelyet A. de Mello SJ tesz közzé Szárnyalás c. művében. Megígérem, hogy nem fogok leblokkolni a de Mello-történetek mellett, csak azért teszem, hogy kitűnjék: amit felolvastam, nem azonos egészen a de Mello-féle változattal.
„Sok-sok évvel ezelőtt, a középkorban, a pápát a tanácsadói arra sürgették, hogy tiltsa ki Rómából a zsidókat. Még sincs rendjén, mondták, hogy ezek az emberek háborítatlanul éljenek a katolicizmus központjában. El is készítettek és be is nyújtottak egy törvénytervezetet a zsidók legnagyobb rémületére, mert tudták, hogy bárhová is mennének, csak még rosszabbra számíthatnának, mint ami Rómában történne velük. Ezért aztán igyekeztek a pápát rávenni arra, hogy változtassa meg a rendeletet. A jóindulatú pápa sportszerű ajánlatot tett: állítsanak ki a zsidók valakit, aki pantomimban vitatkozik vele. A zsidók Rómában maradhatnak, ha az ő szószólójuk nyer.
A zsidók összejöttek, hogy megvitassák az ajánlatot. Ha nem fogadják el, az a Rómából való kiutasítást jelenti. Ha elfogadják, az biztos vereséget jelent, mert ugyan ki nyerhetné meg azt a vitát, amikor a pápa az ellenfél és a bíró is. Mégsem volt mit tenni, el kellett fogadni a kihívást. Csak éppen olyasvalakit volt lehetetlen találni, aki önként jelentkezett volna a pápával való vitára. Senki sem merte vállalni, hogy az egész zsidó közösség sorsa az ő vállán nyugodjék.
Amikor azonban a zsinagóga gondnoka meghallotta, hogy miről is van szó, a főrabbi elé járult, s jelentkezett, hogy ő képviselné a zsidókat a vitában.
– A gondnok? – mondták a rabbik, amikor értesültek a dologról – az lehetetlen.
– De – vetette közbe a főrabbi – egyikünk sem vállalja. Vagy a gondnok, vagy nem lesz vita.
Így aztán, jobb híján, a gondnokot nevezték ki a pápával való vitára.
Amikor a nagy nap elérkezett, a pápa egy trónon ült a Szent Péter téren, körülötte a bíborosok, előtte pedig a püspökök, papok és hívek tömege. Megérkezett a zsidók lengő szakállú, fekete kaftános kis küldöttsége is, köztük a gondnokkal.
A pápa a gondnokkal szemben helyezkedett el, és megkezdődött a vita. A pápa ünnepélyesen felemelte az ujját, és végighúzta az ég és a horizont között. A gondnok azonnal és nyomatékkal a földre mutatott. Úgy látszott, hogy a pápa egy pillanatra meghökkent. Még ünnepélyesebben felemelte egyik ujját, és szilárdan a gondnok orra elé tartotta. Erre a gondnok három ujját emelte fel, és tartotta éppoly szilárdan a pápa elé, aki ugyancsak meglepődött ettől a gesztustól. Aztán a pápa benyúlt a ruhájába, és előhúzott egy almát. Erre a pedellus benyúlt a kis papírzacskójába, és elővett egy lapos maceszt. Ekkor a pápa hangos szóval kijelentette:
A zsidók képviselője megnyerte a vitát. A kiutasító rendeletet ezennel visszavonom.
A zsidó vezetők azonnal körülvették a gondnokot és elvezették. A bíborosok pedig a pápa köré gyűltek csodálkozva:
– Mi történt, Szentatya? – kérdezték. – Számunkra lehetetlen volt követni az érveket és ellenérveket.
A pápa letörölte homlokáról az izzadságot, és ezt mondta:
– Az az ember egy nagyszerű teológus, és a vita mestere. Azzal kezdtem, hogy végighúztam az ujjamat az ég és a horizont között, jelezvén, hogy az egész világmindenség Istené. De ő az ujjával lefelé mutatott, hogy emlékeztessen engem a pokolra, ahol az ördög uralkodik. Erre felemeltem egy ujjamat jelezvén, hogy egy az Isten. Képzelhetitek mennyire meglepődtem, amikor ő három ujjával jelezte, hogy ez az egy Isten három személyű, amivel elismerte a mi tanításunkat a Szentháromságról. Látván, hogy lehetetlen legyőznöm ezt a teológiai zsenit, végül is más területre tereltem a vitát. Elővettem egy almát, jelezvén, hogy egy új ostoba elmélet szerint a föld gömbölyű. Mire ő azonnal előteremtett egy lapos kovásztalan kenyeret, hogy emlékeztessen, a Biblia szerint a föld lapos. Nem volt mit tenni, el kellett ismernem, hogy ő győzött.
Ekkorra már a zsidók is visszaérkeztek a zsinagógájukhoz. Csodálkozva kérdezték a gondnokot, hogy mi is történt. Az dühösen válaszolt:
– Csupa sületlenség volt az egész. Először is a pápa a kezével úgy csinált, mintha azt mondaná a zsidóknak, hogy kifelé Rómából! Mire én lefelé mutattam, tisztán értésére adva, hogy mi nem mozdulunk. Erre ő egy ujjával figyelmeztetett, hogy ne szemtelenkedjem vele. Én három ujjammal mondtam neki, hogy ő háromszor olyan szemtelen volt velünk, amikor önkényesen kirendelt bennünket Rómából. A következő dolog, amit láttam, az volt, hogy elővette az ebédjét. Hát én is elővettem az enyémet.” 
Lábjegyzet a Kiv 25-höz. Az Úr Mózessel szentélyt készíttetett. Sugalmazta, minek hogyan kell kinéznie, miből kell elkészülnie, miféle adományokat kérjen a néptől. Tudjuk, hogy aranyuk-ezüstjük bőven volt, hiszen az egyiptomiaktól kérték és kapták még őket. Főleg ezektől és ékkövektől ragyogtak a tárgyak. A láda, amely majd a „bizonyságot” őrzi. A két kerub, amely az engesztelés tábláját takarta be, a kitett kenyerek asztala, a mécstartó. Nem részletezem, de olyan pontos leírása van a tárgyaknak, melyek alapján ma is elkészíthetők volnának. Kevés szót nem értünk a Bibliából. Ezek egyike az efod. Itt fordul elő először. Többféle elképzelés él róla mindmáig. Ruhadarab, vagy a fejre kötött kicsi dobozka.
Közöm. Az istentisztelet kellékeinek azt a tökéletességet kell hordozniuk, amely Istent jellemzi, és amely az értékek teljességét neki tulajdonítja. Két emlékem van erről. 1. Jean-Marie Vianney, az arsi plébános puritán életet élt, puritán öltözékben járt-kelt, puritán lakberendezése volt, silány ételeket fogyasztott, de templomában a szentmise kellékei az Istennek kijáró gazdagságot tükrözték. 2. A másik ennek ellenkezője. A dachaui koncentrációs táborban járva láttam, hogy az új pogány nácik a tábori kápolna szentségházát alumíniumból engedték előállítani. Primitív minta volt belekarcolva. Alighanem helyben készült a rendelkezésre álló kevés technikai lehetőségek alkalmazásával. (Talán a miséző kehely is aluból volt. Erre csak homályosan emlékszem.) Ez a gesztus teljesen méltatlannak bizonyult az Isten gazdagságának megjelenítésére.

Értsd jól őket!
Az elsőt, egy tanmesét, Balázs Géza honlapjáról veszem, aki – mint írja – Korzenszky Richárd bencés szerzetestől hallotta.
A mester és a macska
Volt valamikor egy mester, aki tanítványaival együtt minden este meditációt végzett. Egy napon a ház macskája berontott a terembe és zavart támasztott.  Mire a mester úgy rendelkezett, hogy a macskát ebben az időben megkötve kinn kell tartani. Úgy is tettek, és semmi sem zavarta ezután a meditációt.
Telt-múlt az idő. Meghalt a mester. Az utódja nagyon szigorúan, következetesen ragaszkodott a tradícióhoz, hogy az esti meditáció idején „egy macskát meg kell kötni”.
Tovább múlt az idő. Elpusztult a macska is. Új macskáról gondoskodtak, hogy az esti meditáció idején legyen macska, hogy legyen mit megkötni.
Nem értették ezt az egyszerű emberek. Erre tudós teológusok álltak elő, és kétkötetes munkát írtak ezzel a címmel: „Miért szükséges az üdvösséghez, hogy az esti meditáció idejére megkössünk egy macskát?”
S hogy ért véget a történet? Időközben teljesen kiveszett a gyakorlatból az esti meditáció. Ugyanakkor a legnagyobb hűséggel továbbra is megkötöttek odakinn egy macskát akkor, amikor régebben az esti meditáció ideje volt.
A második történet meglepően hasonló, miközben teljesen más. Ez Anthony de Mello SJ Ébredj tudatára c. könyvéből ollózható.
A tűzgyújtás mestere
Volt egy ember, aki feltalálta a tűzgyújtás mesterségét. Fogta a szerszámait, és elment egy északi törzshöz, ahol nagyon hideg volt, rettentően hideg. Megtanította az ottani embereket arra, hogyan kell tüzet gyújtani. A törzs tagjait nagyon érdekelte a dolog. Emberünk azt is megmutatta nekik, mennyi mindenre használható: főzni lehet rajta, melegedni lehet mellette, és így tovább. A törzs tagjai igen hálásak voltak, amiért megtanulhatták a tűzgyújtás mesterségét. De mielőtt hálájukat kifejezésre juttathatták volna, emberünk eltűnt. Nem érdekelte sem az elismerés, sem a hála; a törzs tagjainak jóléte érdekelte. Tovább ment egy másik törzshöz, ahol ismét elkezdte bemutatni, mire jó a találmánya. A másik törzs tagjainak érdekelődését is felkeltette a dolog, papjaik véleménye szerint a kelleténél is jobban felkeltette, mivel feltűnt nekik, hogy ez az ember vonzza a tömegeket, ők pedig veszítenek a népszerűségükből. Elhatározták tehát, hogy megszabadulnak tőle. Megmérgezték, keresztre feszítették, válasszátok ki a módját tetszésetek szerint! Ekkor viszont attól kezdtek félni, hogy az emberek esetleg ellenük fordulnak; szóval volt bennük ész, valódi agyafúrt hamisság. Tudod, mit tettek? Festményt készíttettek az emberről, és felállították azt a templom főoltárán. A tűzgyújtásra szolgáló eszközöket a festmény elé helyezték, az embereknek pedig azt mondták, hogy imádják a képet, és viseltessenek nagy tisztelettel a tűzgyújtásra szolgáló eszközök iránt, amit ők évszázadokon át örömmel meg is tettek. A hódolás és imádás folytatódott, de tűz nem volt.  Hol van a tűz? Hol a szeretet? Hol van gyökerestől kitépve a drog a szervezetből? Hol van a szabadság? Ez minden, amiről a spiritualitás szól. Tragikus, hogy kezdjük ezt szem elől téveszteni, nemde? ... Hol van a tűz? És ha az istentisztelet nem a tűzhöz vezet, ha a csodálat nem a szeretethez vezet, ha a liturgia nem a realitás tisztább felfogásához vezet? ... Amitől a világ szenved, az a szeretet hiánya.
Ami közös bennük A lényegre koncentráljunk. Az egy jánosi mondat: Az Isten szeretet.
Lábjegyzet a Kiv 24-hez. Két párhuzamos leírás az Istennek Mózessel kötött szövetségéről. 1. Mózes felmegy a hegyre az Úrhoz hetven vénnel, és lakomát csapnak. 2. M. egyedül ment fel. Akár így, akár úgy, a szerződés létrejött. A nép megesküdött, hogy „az Úr minden szavát megtartja”, amelyeket hozzájuk intézett. A körülmények is mások.1. Látták Istent, akinek a lába alatt zafír kövezet fénylett. 2. Felhő takarja el a hegyet, ahol Mózes 40 napot tölt az Úr dicsőségét (emésztő tűz) megtapasztalva. Közöm. Mindenki szeretné az Úr személyes megtapasztalását. Loyolai üzeni. Ha nem megy, legalább vágyjunk rá, s ennek adjunk is hangot. A zsoltáros megteszi: „Lelkem eseng az Úr után, jobban, mint éji őr a virradat után.”

Nyolc unokánk van. Sőt... A nyolcból a közelünkben csak egy lakik. Vele csaknem naponta-kétnaponta találkozunk, s ha nem felejtem el (általában nem szoktam), értésére adom: „A nagypapa nagyon szeret téged.” S a feje búbjára nyomok egy puszit hitelesítésképpen. Az unokának kétségtelenül helyzeti előnye van a többi héttel szemben, akik az ország nyugati szélén, illetve külföldön élnek. Sietek megnyugtatni őket, hogy a nagypapa őket is nagyon szereti, ha ritkábban találkozik is velük.
Tegnapeste az jutott eszembe, hogy elmondjam feleségnek, hogy nagyon szeretem őt (is). Gesztusából kiderült, hogy őszintén örül ennek.
A sornak azonban itt sincs vége, mert nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy terebélyes családom tagjaira ugyancsak vonatkozik, hogy a sógor bácsi, nagybácsi, nász uruk, ipam uram, kinek mije őket is nagyon szereti, csak hát az érintkezés gyakoriságának a hiánya miatt ezt csak nagyritkán teheti.
Aztán itt vannak a honfitársak. Szeretné őket is nagyon szeretni. Ám nyuggerként kevés lehetősége adódik a találkozásra. Innen üzeni (üzenem) mindenkinek, hogy szeretlek titeket, s tehetségem szerint olyasmiket írok blogomba, s teszek fel a Facebookra, amelyben örömötöket lelhetitek, amely írások akár gazdagíthatnak benneteket, de legalább néha-néha egy kis mosolyt csalhatnak az arcotokra.
Kedves szomszédnépek. Üzenem nektek, hogy az általatok beszélt nyelvű szótárakat megvettem. Ha már nem beszélem nyelveteket, legyen elképzelésem róla, hogy mit melyik szóval fejeztek ki. Vegyétek ezt a közeledés egy jelének. Közöttetek laknak magyarok. Szeressétek őket. Közöttünk is laknak más nációk szigetszerűen. Mi is megbecsüljük őket.
Könnyű azokat szeretni, akik tőlünk távol élnek. Gyakorlatilag nincs kapcsolatunk velük. Ám az ide érkező híreket böngészve együtt örülünk sikereiknek és együtt szomorkodunk a közöttük fellépő feszültségek, türelmetlenségek, ellenségeskedések, martalóchadjáratok miatt. Mi ez, ha nem a szeretet, az együttérzés, a szolidaritás, az empátia jele.
Kimaradt valaki? Igen. Az ellenségek. Őket nehéz, de nem lehetetlen. Fejlődésük primitív szakaszában vannak? Félelem hajtja őket? Ki tudja? Hallatlan türelmet igényelnek. Üzenem nekik: Van remény! Én benne vagyok a békülésben.
Lábjegyzet. Közöm a Kiv 23-hoz. Folytatom a szögletes zárójelekbe tett megjegyzéseimet, jelezve, hogy mi közöm van az írtakhoz. „Ne tégy hamis vallomást. Hamis tanúskodással ne segítsd azt, akinek nincs igaza. [mi volt itt a koncepciós perek idején!] Ha ellenséged eltévedt marhájára vagy szamarára bukkansz, hajtsd vissza hozzá [lám, az ellenségszeretet sem új]... Megvesztegető ajándékot ne fogadj el [hogy is állunk a korrupcióval?]... A szombatév és a szombat. Hat éven át vesd be földedet és arasd le termését, a hetedik évben azonban hagyd ugaron és ne nyúlj a terméshez, hogy néped szegényei éljenek belőle... Hat napon át végezd munkádat, a hetedik napon szünetelj, hogy ökröd és szamarad is pihenjen, s hogy szolgálód fia és az idegen is felüdüljön. [Akiket vasárnap munkába hajszolnak a profitéhes tőkések, azok töredékére volna reális igény.] Üld meg a kovásztalan kenyerek ünnepét... az aratáskor a termés zsengéjével ünnepelj, s az év végén a szüret ünnepét tartsd meg, amikor a termést betakarítod. [Ma se szeri se száma a jeles napoknak: föld napja, a fák napja, gyereknap, béke, betegek stb. világnapja. győzzük ezeket ünnepelni?] Utasítás Kánaán elfoglalására. Nézd, előtted küldöm angyalomat, hogy őrizzen utaidon, és elvezessen arra a helyre, amelyet kijelöltem. Az Úrnak, adjátok meg a köteles tiszteletet. Akkor megáldom kenyeredet és vizedet, s távol tartom tőled a betegségeket. s megfutamítom előtted ellenségeidet... Csak lépésről lépésre űzöm el őket, ameddig eléggé elszaporodsz, hogy az országot birtokba vehesd. [A választott nép lassan foglalja el az ígéret földjét. Ez eleve benne volt a pakliban. A történések mindvégig igazolták azt, aminek be kellett következnie.]

Mai vendégeim hosszabb-rövidebb csűréssel, de épségben megérkeztek a lakótelep eléggé egyforma házai közül kiválasztva az egyetlent, amelyben lakunk. Lehetett volna annyi eszem, hogy a HÉV-megállóban találkozzunk: én ritkán szoktam eltévedni hazafelé jöttömben. Amíg az első befutó megérkezett, folyamatosan hordtam a vendégváráshoz szükséges vacakokat. Dugóhúzó, bonbonier barna kockacukorral, kistányérok, poharak, csészék, bor, sör, üdítők. Bekészítettem a kávét, kiöntöttem a pisztáciát, tányérra borítottam a sajtos tallért, tányérra a tepertős pogácsát és igen megörültem, hogy az első fecskével való találkozásom véget vetett szűnni nem akaró buzgalmamnak. Alighanem egy marék gombostű se fért volna már az étkezőasztalra. A második turnus is befutott. Ők hosszabb sétát tettek a lakótelepen. Valahogyan sikerült ráakadniuk a mi házunkra. Jókedvű beszélgetés, eszegetés és azután, hogy az internet segítségével megnéztük a rokonságról felvett videókat, csakugyan útnak indultunk. Az áldott nap elé a még áldottabb felhők tornyosultak, hogy meg ne pörkölődjünk a 23 fokos melegben. Mondtam vendégeimnek, hogy most oda indulunk, ahol még sose jártak, csak én. Árkon (Aranyhegyi patak)-bokron (sokféle) keresztül jutottunk a Dunához. Mutattam egy kishíd alatt élő csőlakó megvetett derékalját. Nem tartózkodott „otthon”. Így értünk az Összekötő-híd tövéhez. Majd alatta átbújva egy kapuhoz, mely be volt csukva. No hiszen, ha behegesztették, akkor jön az „újratervezés”, de immár programmódosítással.
Nem volt rá szükség. A rácsos kaput valaki bevágta, hogy elterelje a Budavár felől támadó dühöngő déli szelet. Ám most se dühöngés, se szél, vállal belöktem a kaput, s elejét vette a Duna-parti séta. Megtekintettük az egykori gázgyár újjáépített víztornyát, majd továbbhaladva a korszerű építésű Graphisoft épület- és tájegyüttesét az aranyhalakkal, a szürke halakkal, s a nagyhalakkal. A vízesést, a sakkozókat, a golyófejű meztelen pasit, a Rubik-kockát, a C alakú faágat utánozó műanyag műtárgyat (szobrot?), utóbb a világháborús bunkert, a régi időkből ottmaradt autójavító rámpát, a jégtörő cölöpöket a szigetspiccnél, majd magát a folyót, mely elég alacsony vízállású. Végül a hajléktalanok hajléka mellett elhaladva elértük a K-hidat, ahol alternatívaként számba jöhetett a Hajógyári-sziget megtekintése, vagy a HÉV-megálló célba vétele. Utóbbira két igen szavazat esett egy tartózkodás és egy kivonulás a teremből mellett. Mint túravezető megállapítottam, hogy a házszabályok értelmében a HÉV-et célozzuk meg. Így is lett. A vendégeknek kedvezett a sors. Az ő vonatuk érkezett meg szinte azonnal. Magamra maradva még lefotóztam a HÉV-megálló graffitijét. Aztán felszálltam az érkező ellenjáratra. Hazaérve ránéztem az órámra. Éppen 80 perce indultunk a „klub”-ból. Verne után szabadon kellett volna kérdeznem, mint egykor Phileas Fogg tette: „Pontos voltam, uraim?” Ám nem volt itthon rajtam kívül senki. Attól ugyan még pontos voltam.     
Lábjegyzet a Kiv 22-höz. Ha a Kiv 21 korabeli PTK-ra emlékeztet, a 22. fejezet a BTK-ra. Idézek belőle, s a szövegek között kommentálom szögletes zárójelekben hozva, amit másutt a Közöm jelzés után szoktam megszövegezni. „Ha a tolvajt tetten érik, amikor áttöri a falat, és úgy megütik, hogy belehal, a vérét nem kell megtorolni [elriasztásra, megfélemlítésre jó] Kártérítéssel járó vétségek. Ha valaki lelegeltet egy szántóföldet, az fizesse meg becslés szerint a mező lelegelt részét. Ha az egész földet lelegeltette, akkor a föld vagy a szőlő legmagasabb hozamát térítse meg a károsítottnak... [busás kártérítés] Ha valaki megőrzésre átad egy szamarat ... vagy egyéb állatot, s az elpusztul, kárt szenved, vagy ellopják úgy, hogy senki sem látja, akkor az Úr előtti eskü döntsön kettőjük között, hogy az illető nem vette el a másikét... [él bennük az istenfélelem] Nemi erőszak. Ha valaki egy hajadont, aki még nincs eljegyezve, elcsábít és vele hál, fizesse meg a jegyajándékot és vegye el. De ha az apja nem akarja hozzáadni, fizesse meg azt az összeget, amelyet a hajadonnak jegyajándékul adni szoktak. [Archimédesz, a csavargó c. fr. filmben kérdi a főszereplő a tetten ért tolvajtól: Megveszed ezt a kutyát? ... Nem? ... Akkor tedd le! Minden srácnak ezt sugalltam, aki lányomhoz közeledett.] Erkölcsi és vallási törvények. Jósnőt ne hagyj életben [a kereskedelmi tévéadók jósnői élnek. Ott, akkor nem maradtak volna életben]. Aki állattal közösül, lakoljon halállal [A bestialitás büntethetősége a német törvényhozásban vitatéma]... Az idegent ne használd ki és ne nyomd el, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptomban. [néhány vendéglátó számlázása mintha ellentmondana ennek]. Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok. Ha durván bántok vele, s ő hozzám kiált, ...kard által veszítlek el benneteket [Ma is égbekiáltó bűnnek számít. Figyel rá valaki is?]. Ha a népemből való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönzöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára [magyar bankok figyelem!]. Ne követelj tőle kamatot [el se tudom ma képzelni, legfeljebb családtagok között]. Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mi alatt hálna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok. Istent ne káromold [Múlik a magyarokról a káromkodás szokása?], néped vezetőjét ne átkozd [politikai sárdobálás]... legyetek szent emberek előttem.” [Legyünk hát. Vajon milyen messzire kerültünk az irgalmasságtól?]