Mickey webnaplója

Az egyik húsvéti ének szövegéből idézek:
A halál és élet harcra szállt.
Meghalván az élet, a halálon úr lett,
A halál és élet harcra szállt.
majd még
Fényes nap, Úr-adta ékes nap!
Isten adta nékünk, ezért örvendezzünk.
Fényes nap, Úr adta ékes nap!
Kiemeltem itt a sok versszak alapmondandóját: A halálon úr lett. Ez hitünk egyik központi titka.
A legfontosabb.  
Minden ebből vezethető le.
Ezért testesült meg az Ige, ezért élte elénk az egyetlen követésre méltó életet, ezt az életet (az Atyának való engedelmességet) hitelesítette keresztjével és feltámadásával. Ő visszament az Atyához, de művét ránk hagyta. Többé a föld nem élhet a régi szokott és megrögzött önös módján. (Ennek jelképe, hogy a templom kárpitja Krisztus halálakor kettéhasadt teljes hosszában.) Az emberrel kötött új szövetség, a krisztusi végrendelet átírta a világtörténelmet. Megint csak egy népénekhez folyamodom, egy olyanhoz, melyet Bárdos Lajos szép négyszólamú motettává nemesített. Ismerem belülről, mert énekeltem, és ismerem kívülről, mert tegnap hallottam az immár évek óta nélkülem működő kórustól. A dal szövege:
Világmegváltó Jézus, keresztre fölfeszítteték.
Isten Báránya, Jézus, érettünk megtöretteték.
és még
Föl, föl már, ébredj szívem, én lelkem már erősödjél,
hogy innen égbe jussunk, már mindig jól és szentül élj!
Két apró megjegyzés. Személyesebb volna a szöveg, ha a fölfeszíttetél és megtörettetél szavak szerepelnének benne. Akkor nem történetet mondana el, hanem imába foglalná a történteket.
A másik: Furcsa, hogy magamnak ajánlok programot. Didaktikus volna még az is, ha másnak javasolnám a megjavulást. Így még furább. Igazságtartalmát persze nem érinti a megfogalmazás. Igazán az volna szerencsés, ha sikerülne megfogni egy ilyen tartalmat: ideje, hogy mind elmozduljunk a Krisztus-követés irányába. Ennek millió módja van, csak költői véna kell hozzá.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 49-hez. Ebben a fejezetben Jákob megjósolja, prófétálja utódai, a 12 törzs jövőjét. Még egyszer kéri, hogy az Efrontól egykor vett kánaáni machpelai barlangban temessék el felmenői és feleségei mellé. Majd meghal.
Közöm. Nem csak én írok lábjegyzetet, hanem a Biblia szerkesztői is. Ők azt írják, hogy a prófécia legkorábban Dávid idejéből származhat. Ők a szakemberek, én csak megjegyzem, hogy visszafelé lényegesen könnyebb jósolni, mint előre. Engem nem zavar a tény, sőt bizonyos szempontból megnyugtató is. A nemzedékek emlékezete, mely apáról fiúra szállt szájhagyomány útján, alighanem pontos képet rajzol meg és jelöl ki az egyes törzsek sorsát illetően, melyek rendre beteljesedtek. Így hitelességük elég alapos. Ha pedig tévednének a szakemberek, akkor Jákob és gyermekei, unokái elhűlve hallgathatták, kire milyen sors vár. Volt már ilyen. József a főpohárnok előléptetését, a főpékmester kötél általi halálát adja elő az érintetteknek.
Nem szeretném, ha valami rémségeset jósolna nekem valaki hátralévő életemről. Jobb abban bízni, hogy sorsom teljesen istenfüggő. Az lesz és úgy lesz, ahogyan elrendezi sorsomat a saját érdekemben. Én egyet tehetek, hittel állok elébe.  

Alapállásom. A világ nem racionális, hanem (számunkra legalábbis) misztikus.
Nem gondolkoztam még eleget. Két mondat, amellyel nehezen birkózom mind a mai napig.
1. Íme, a szent keresztfa, rajta függött valaha a világnak váltsága, s egy himnusz elég szép dolgokat hoz össze magáról a fáról. Már az ókorban – mint legmeghatározóbb ereklyét – tisztelték a keresztfát. Kifejezetten azért, mert „rajta függött valaha a világnak váltsága”. Ennek máig élő hagyománya a kereszthódolat. Megkönnyíti dolgomat, hogy rajta van a korpusz, aki rajta függött valaha. Valahogyan mindmáig túlságosan áttételes és költői a fáról szóló dicshimnusz. Semmi volna az a fa, ha nem Krisztus áldozatának eszköze.
2. A másik hasonló. Az „o felix culpa” … „ó, szerencsés bűn, amely ilyen értékes Megváltót érdemelt”. Ez se mai megfogalmazás. Történt, ami történt. Történt, ahogyan történt. A lényeg: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érte, hogy aki benne hisz, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Minden tiszta: a próféták leírták a fájdalom férfiját, aki Krisztusban testesült meg, és sorsa is benne teljesedett be. Minden rá vonatkozó jövendölés megvalósult. Ő az Isten Báránya, aki elvette a világ bűneit. Mégis ott fészkel a gondolat bennem (bennünk?), hogy ha Isten úgy akarta volna, mindez másképp is történhetett volna. A próféták azért jövendölték meg ezt a véget, mert ez következett be. Nálam okosabbak mondják: eleve lehetett volna máshogy is. Alighanem nekem életem fogytáig kérdés marad, vajon tényleg szerencsés-e a bűn, vagy hát inkább úgy igaz, hogy Istennek mindenre van gondja. Ő a bűnből is képes jót eredeztetni. Egyedül ő, mert a feje tetejére állhat a világ, az ő akarata fog teljesedni. Vagy ahogyan a költő fejezi ki szépen: „Mert megölhették hitvány zsoldosok, / és megszünhetett dobogni szive - / Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die. / (Pilinszky: Harmadnapon)
Lábjegyzet. Közöm a Ter 48-hoz. Józsefnek az egyiptomi főpap lányától származó ivadékai közül az első kettőt megáldja Jákob. Furcsa módon megismétlődik a jelenet, ami Ézsau és közötte egykor történt. Az elsőszülötti áldást nem Manassze, az idősebb, hanem Efraim, a kisebb kapja. Jákob jobbját a balról álló fejére teszi s viszont. József figyelmezteti tévedésére, de Jákob tántoríthatatlan. (Isteni akaratot teljesít, amikor így dönt.) Még megjegyzi, hogy „Isten visszavezet benneteket atyáitok földjére. Neked (József) adok egy részt, testvéreiden felül, amit az amoritáktól karddal és íjjal szereztem meg.”
Közöm.
Az élet rácáfol a logikára. Nem logikus, hanem misztikus. Vannak szabályok, s olykor a szabályokat erősítő kivételek. Itt is ez valósul meg. Nem látja Jákob se, hogy miért van rá szükség, de kijelenti, prófétálja, hogy Efraimé nagyobb nép lesz, mint Manasszéé. Azért lesz nagyobb, mert Istennek úgy tetszik. Azért lesz nagyobb, mert Isten valamiért Efraimot halmozza el olyan tulajdonságokkal, melyek a választott nép jövőjét jobban garantálják. Emlékezzünk Káin és Ábel áldozatára. Isten Ábelére tekintett és az idősebb Káinéra nem. Ő tudja, hogy miért. A világon minden a valószínűség-számítás rendje szerint valósul meg. Mi ezt Gondviselésnek mondjuk. Ld. még a fentieket (az ő akarata fog teljesedni.)    

Sok olyan ismerősöm akadt, aki sose tanult meg énekelni, legfeljebb úgy gondolta, hogy énekel, amikor monoton hangon a szöveget mondja. De kettő közülük pap lett, s mindketten megtanulták a hangmagasságokat megkülönböztetni. Nem lettek operaénekesek, de a liturgikus lamentációkat a legnagyobb meglepetésemre tisztán intonálták. Micsoda erőfeszítés lehetett részükről! Mekkora kitartás még ha szakmai segítséggel is. Emlékszem jól egyikükre, hogy osztálykiránduláson a gézaházai turistaszálláson még csak a szövegmondásra volt képes. Később papként nagy tömeg előtt biztos hangon énekelte a gregorián dallamú szövegeket. TISZTÁN.
És énekeltük mi is nagypénteken, amit kellett: Halmos László motettáját kereszthódolatkor:
Popule meus, quid feci tibi? Aut in quo contristavi te? Responde mihi!
Quia eduxi te de terra Aegypti: parasti Crucem Salvatore tuo.
Agios o Theos.
Sanctus Deus.
Agios ischyros.
Sanctus fortis.
Agios athanatos, eleison imas.
Sanctus immortalis, miserere nobis.
Mennyi emelkedettség volt ezekben a feldolgozásokban.
(Halmos Lászlónak már mindegy, de nekünk nem, hogy megismerjük nagyjainkat. Azért leírom ide, hogy nemzetközi elismeréseket tudott magáénak a győri kántor-zeneszerző. A zenei versenyek bírálói azt emelték ki, hogy Halmos lecsupaszítottan egyszerű zenei eszközökkel csodazenéket alkot. Megerősíthetem: igazat szóltak róla. Miséi, motettái énekelhetők, modernek, gyönyörűek, lélekemelők. Talán Arvo Pärt dolgozik a maiak közül hasonló átütő erővel.)
Persze nagypénteken nem ő a főszereplő, hanem az istenember, aki mindent feláldozott, hogy bennünket megmentsen.
Az előző latin-görög szöveg immár folyamatosan írva: „Én nemzetem, teellened mit vétettem? Vagy mivel szomorítottalak meg? Felelj nekem! Amiért Egyiptomból kihoztalak, te Üdvözítődnek keresztet készítettél. Szent Isten! Szent Isten! Szent, erős! Szent, erős! Szent halhatatlan, irgalmazz nekünk! Szent halhatatlan, irgalmazz nekünk!” 
A lamentáció persze ennél sokkal hosszabb, csak a hangvételére kívántam reflektálni.
Nem tudom, ki hogy van vele. Nekem húsvét akkor kezdődik lelkem mélyén, amikor Krisztus passiói bevégződnek. Már minden jól van, már nem fáj neki semmi, már bizonyította mindent felülmúló szeretetét. Megpihen, mint Isten a hetedik napon. A mű elvégeztetett. Most már a fellendülés ideje következik, a hihetetlen feltámadás mégis hite. Pál írja, hogy ha Krisztus nem támadt fel, akkor mi se, és szánalmasabbak vagyunk minden embernél. Erővel, hittel írja. Egyébként még az orosz kommunisták is fújták: Krisztosz voszkresz! Nos, ez indul meg, ez kezd érni a pieta jelenetekor. (Ugye megbocsátjátok nekem a szent napokról festett antropomorf képet. De hát ember vagyok!)
Lábjegyzet. Közöm a Ter 47-hez.
A törzs képviselői Jákobbal és Józseffel az élükön tiszteletüket teszik a fáraónál. Az csakugyan megkérdi, mivel foglalkoznak. Ők darálják a betanult szöveget: juhpásztorok vagyunk. Nosza, a fáraó azonnal megbízza őket nyájai felügyeletével, és az ország legjobb részén telepíti le őket. Közben az aszályos évek egyre-másra követik egymást. József az őskapitalista. A gabona eladásával előbb minden pénzt megszerzett a fáraónak, a következő évben minden állatot átvett a gabona fejében. Utóbb pedig minden szántóföldet felvásárolt, sőt a népet magát is megvásárolta, mivel más vagyonuk a puszta létükön kívül immár nem maradt. Adott cserébe élelmiszert és vetőmagot azzal, hogy minden évben a fáraóé a termés ötödrésze. Jákob közben a közösen eltöltött 17 év elteltével 147 éves lett. Józsefnek a lelkére kötötte, hogy kiviszi Egyiptomból, és saját sírboltjukba temeti el. Így is lett. Esküvel erősítették meg a megállapodást, mely akkori szokások szerint történt, s a fordító némi eufémizmussal azt írja, hogy ehhez az esküt tévő amannak csípője alá tette a kezét. 

Úgy látom, hogy idén holnap a János-passiót olvassák fel a templomokban. Fiatal felnőttkori élményem a Mátyás-templomban előadott Schütz-Máté passió volt. Ünnepélyesen hömpölyögtek a szólamok. A nyitókórus szövege: „A mi Urunk, Jézus Krisztus szenvedése, mint azt megírta nékünk e könyvben Szent Máté.”
Vajon hány kórustag érezte azt, amit én: Minek az a sok szóló élnek, a legszebbek a négy szólamra írt kórusok. Igen, még ha a szövegük nem is az. „Ne ezt [engedd szabadon], hanem Barabbást! Feszítsd meg, feszítsd meg Őt!” stb. Emlékezetes szépségű a záró korál is: „Téged áldunk, Krisztus, aki érettünk fent a kereszt fáján kínhalált szenvedtél. Ott ülsz az Isten trónja jobbján, Krisztusunk. Szánj meg minden bűnöst most és örökké. Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison!”
Már említetem évekkel ezelőtt: Passiók és passiók között óriási a különbség. Mel Gibson filmje elejétől végig kegyetlen, sokan nem tudták végignézni. Én el se indultam, hogy beüljek a vetítésre. Mi épületes van abban: látni, hogy az istenembert órákon át verik. Az én megrendülésemhez elég elmerülni Bach valamelyik passiójában. Ugyanazt a katarzist élem át a preklasszikus zene hatására. Azt élem meg, hogy az egészet a végtelen szeretet hatja át, amely legyőzi az emberekben összegyűlt irgalmatlanságot, kegyetlenséget, gyűlöletet. A passió témája nagypéntekhez illik, de akkor kicsit másról fogok posztolni.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 46-hoz. Izrael (Jákob) idős kora ellenére útnak indul, hogy megélje Józseffel való találkozását. Ő az utolsó pátriárka, akinek jelenése van az Úrral. Álmában megerősítést kap, hogy nagy néppé lesznek. Most még csak hetvenen vannak. Mindet felsorolja származása és neve szerint a könyv írója. Izrael Gósenben találkozik fiával, Józseffel. Kijelentése – most már szívesen halok meg, mert láttam arcodat, és tudom, hogy még élsz – előképe annak, amit az agg Simeon mond a kis Jézust meglátva, annak templomban való bemutatásakor: Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békességben, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe előtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsőségül, népednek, Izraelnek. (Lk 2,29) József kiokosítja atyját, ha a fáraó fogadja őket, vallják, hogy pásztorkodók, hogy adja nekik Gósen földjét.
Közöm. Mostanában, hogy kezdek pátriárka korú lenni, megértem Jákobot, hogy nem szívesen mozdul. De akadnak még akkora horderejű dolgok, amikre rácuppan. Ilyen pl. elveszettnek vélt fiával való találkozása. Nekünk ilyen az éves „klántalálkozó”. Igaz, mi tizenkilencen vagyunk csak, de a feleségek száma is lényegesen kevesebb, mint a korabeli törzs asszonyaié.
Ilyenkor próbálunk egymásban megpihenni, egymás arcában megfürödni, s tehetségünk szerint segíteni a többieket meghallgatással, tanáccsal, jó szóval s ha szükséges anyagiakkal is.    

FB-on újra és újra felbukkan egy a vörös hold képével illusztrált anyag: „History Noticias: »ma este jön a Hold, a vér«." Egyes kutatók (miféle kutatók?) meg vannak győződve arról, hogy a Hold felveszi a vér színét – utalás a bibliai Apokalipszis megfelelő helyére.
A kiliazmus, az azték időszámítás, a millenaristák és más hóbortos emberek egyre-másra gyártják a világvégére vonatkozó számításokat, s egyre-másra pofára esnek vele. Nem lehet ez másképpen. Krisztus elég világosan megmondta, hogy sem a napot, sem az órát nem ismer más, csak az Atya. Még a Fiú sem ismeri.
De hát az ember az a makacsfajta lény, aki hiába hallja Krisztustól: „én vagyok a kő, akit az építők elvetettek, de szegletkővé vált”. A szegletkőhöz nyugodtan odaköthetné szekerét, nyugodtan ráhagyatkozhatna, de nem bír magával, pápább a pápánál, okosabb Krisztusnál. Persze ez nem megy. Jóslatai minduntalan meghiúsulnak, mégse tanul kudarcaiból. Meglehet, hogy nagy biznisz „eladni” az itt az utolsó idő-témát, és vele egy csomó túlélő bicskát, konzervet. Azt hallottam, hogy a világvégére várók bespájzolnak, hogy amikor szétrepül a föld, az űrbe kikerülve ők mégis túléljék, „beszalonnázzanak”, nem tudom, miféle konzerveket bontsanak.
Minek?
Tán úgy gondolják, hogy egy nagy szikladarabon ellehetnek, mint Münchhausen báró az ágyúgolyón utazva? Úgy gondolják, hogy egy rakás konzerv életben tartja őket? Még a biológiáról se tudnak semmit. Ha, teszem azt, valóban meglovagolnának egy Gellért-hegy méretű sziklát, és elindulnának a semmibe, először az indulási sebesség ereje összetörné testüket, utána megfagynának, majd megfulladnának, utóbb szomjan halnának, s csak azután halnának éhen. Tehát hullák tartogatnák maguknál a konzerveket.
De hát ezekből a jóslatokból soha egy betűnyi igazság se vált valóra.
Vejem meséli, hogy egyetemista korában a kolesz egyik begőzölt tagja szétosztotta ruháit, cipőit, mindenét, amije csak volt, a sok értetlennek, aki képtelen volt felfogni, hogy éjszaka lesz világvége. Ám hogy egy graffiti-szöveget idézzek, „a világvége érdeklődés hiányában elmaradt” ezúttal is, a fickó pedig kezdhette visszakéregetni cuccait s a kukából visszagyűjteni mindenét, amit beleszórt.        
No, az utolsó világvége tegnap este maradt el. Nem jött a hold és vér, hanem a telehold jött, s világított a tőle megszokott halvány módon. Nem fotóztam le, épp olyan volt, mint a korábban készült milliónyi felvételen.
Akik konzervet vettek, fogyaszthatják nyugodtan, mert se nem lapultak szét, se nem fagytak meg, se nem haltak szomjan. Hogy éhen se haljanak, reggelizzenek nyugodtan, jó étvágyat kívánok nekik, s azt, hogy felejtsék el a világvégét jósló összes szamárságot.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 45-höz. A feszültséget nem lehet tovább fokozni. József felfedi kilétét. (Krisztus előképe, amennyiben őt se ismerték fel övéi feltámadása után.) Saját nyelvükön kérdezi: Él-e még apám? Persze a testvérek köpni-nyelni nem tudnak. Majd felocsúdnak. Ölelgetik egymást, nagy lakomát csapnak. József így szól. „Nem ti hoztatok engem ide, hanem Isten” (Deus ex machina. [Platón]). A fáraó (is) hívja Jákob népét, a legjobb földeket biztosítva számukra. Szekerekkel indulnak a költöztetés lebonyolítására. A vénséges vén Izrael alig akar hinni nekik, majd megrázza a fejét és rááll a költözésre, hogy mielőtt meghal, találkozzon holtnak hitt fiával. 
Közöm. Az ember furcsa lény. Én azt hittem, hogy teljesen racionális vagyok. Egy alkalommal Miklós fiú elmesélte, hogy egy behemót részeg a nyóckerben belekötött az ő tini társaságába, akik bálról igyekeztek éjjel hazafelé. Miklós akkor küzdősportokkal foglalkozott, és nagyjából egyenrangú ellenfele volt a másfélszeres tömegű, ám ittas pasasnak. Többször el kellett mesélnie neki különféle társaságoknak részletesen a történetet. Elmondta, hogy fehér ember volt a támadó. Én meg akkorra már rögzítettem agyamban, hogy roma volt (nyócker!?). Többször rákérdeztem, hogy és akkor mit lépett akciódra a cigány? Miklós meg kénytelen volt minduntalan helyreigazítani: fehér ember volt, nem cigány, nem roma, akit nem lehetett tönkreverni, bár kabátját kettétépte. Úgy látszik, előítéleteink mélyebben vannak kódolva, mint a tapasztalati tényekről szóló híradások. Éppen ezért veszélyesek. Tudatosan kell bevésni a helyes információt. (Hússzor elmondani egymásután: fehér ember volt…) Az öreg Jákob (Izrael) is így járt. Nem hitte, hogy él József. Majd hitte is, meg nem is. Végül tudatosult benne, hogy logikus minden, amit fiai elmondtak tapasztalataikról.       

Tegnap valahogyan rátévedtem a freeblog.hu honlap néhány anyagára. Tudni kell, hogy a kb. tíz éve indított webhelyen bárki kialakíthatott magának blogot, tárolhatott képeket, fogadhatta a hozzászólásokat, kommenteket. Hosszas kínlódás után egy pillanat alatt megszűnt az egész tákolmány. Odavesztek mindazok a csak ott tárolt anyagok (értéktelenek és értékesek egyaránt). Az enyémeket sikerült valahogyan időben kihalászni, s fiam jóvoltából begyűjteni máshová, miként Noénak egykor az állatokat hatalmas bárkájába. De a legtöbb blogger elvesztette akármilyen színvonalú írását egyszer s mindenkorra. Felmerül a kérdés: Érdemes-e csak elektronikusan őrizni anyagokat? Alighanem nem. Igen sérülékeny a rendszer. Úgy járhat a blogger, mint azok az írók, akik az alexandriai könyvtárban helyezték el írástekercseiket. A tűz martalékává lett minden tekercsekre rögzített tudás, szépírás, feljegyzés, kordokumentum, történelmi leírás, a kor összegyűjtött valamennyi tudományos eredménye. Lehet, hogy nagy általánosságban az embereket mindezek nem érdeklik, de az emberiség bizonyára sok olyan adatot veszített el örökre, amelyeket később sohasem volt képes pótolni.
Nem akarom teljesen azokhoz a károkhoz mérni a freeblog összeomlását, vagy tudom is én, mijét, aminek a következtében megsemmisült a szerveren tárolt milliárdnyi információ, mégis nagy kár értük. Beleolvastam mások posztjaiba, melyek valahogy részben túlélték a megsemmisülést. Jó anyagok voltak közöttük. Az elveszett tartalmak egy része is ilyen lehetett. Feleim az Úrban! Így múlik el a világ dicsősége. Vagy ahogyan a pápisták mondták: Sic transit gloria mundi!
De az is igaz, hogy non omnis moriar. Nem halok meg egészen. Az írások se. Annyi hasznuk egészen biztosan kimutatható, hogy a rendszeres szellemi koncentráció segíti agyunk teljesítőképességét ébren tartani, amely adott esetben jól jöhet, hiszen életünket gazdagítják újabb szellemi produktumaink.      
Lábjegyzet. Közöm a Ter 44-hez. A hivatal packázása kifejezés lehet, hogy Shakespeare óta vonult be az irodalomba erőteljes kategóriaként, de hogy évezredekkel korábban is rendesen dívott, azt jól példázza a Józsefről szóló hosszas ószövetségi történet. József folytatja a macska-egér játékot. Most a pénzük mellé visszacsempészteti Benjámin zsákjába (ugyan ki máséba) azt az ezüstpoharat, amellyel jósolni szokott. (No hiszen. Keveredik itt a személyes Isten-kapcsolat a babonával.) S mi sem természetesebb, mint hogy megtalálják nála, amit korábban odadugtak. Júda megint jó fej. Magát kínálja kisöccse helyett túszul. Magyarázza, hogy miért. Júda újrameséli a történetet, ki nem felejtve a bánkódó Jákob (Izrael) könnyeit. A jelenet harmadszor ismétlődik: testvérei a földig borulnak József előtt. Erre vágyott? A jelenet aztán továbbfolytatódik, de a fejezet nem.  
Közöm. A piaristákhoz jártam. A háború után az ávósok letartóztatták azokat, akiket le akartak tartóztatni. A szerzeteseket azzal vádolták, hogy fegyvert rejtegetnek. Ami, lássuk be, legalább mi, hideg fejjel, eléggé morbid. Mi a csodának egy szerzetesnek fegyver, aki ismeri a tanítást: Aki kardot ragad, kard által vész el. (Persze előfordult, hogy részt vettek szerzetesek harcokban, de ritkán, és nem ebben az esetben.) Itt ugyanis az ismétlődött, ami évezredekkel korábban. Mivel a nyomorult szerzetesnek nem volt pisztolya, vittek neki egyet. S miután kizavarták a cellájából, megtalálták a párnája alatt, amit egy perccel korábban odadugtak. Fantasztikus (és aljas húzás)! Más papok szobájában dollárt találtak a célratörő ávh-sok. (Újabb aljas húzás, azt példázza, hogy a cél szentesíti az eszközt, ami persze szembemegy mindenféle erkölccsel.) A regnum papjainál pedig írógépeket találtak, amelyen ugyan nem készültek államellenes röpcédulák, de akár készülhettek is volna. Ezeket a gépeket elkobozták és kiállításon mutogatták bűnjelként. Mintha Észak-Koreában éltünk volna.   

Néhány szó a szeretet természetéről. A szeretetet nem lehet érteni, csak megtapasztalni. Az emberi szeretet minőségéről Pál vall a szeretethimnuszban. (1Kor 13) Ez egyszer idemásolom.
„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem. A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. S a szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek mindent, ahogy most engem ismernek. Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.”
Most szemléltethetném valahogyan az Isten hozzánk lehajló szeretetét, de erről szól egész hitünk, és erről szól a nagyhét. Emberi oldalról nem lehet megérteni. Csak az isteni végtelen szeretet aspektusa elég jó ahhoz, hogy megsejtsük, mekkora a szeretete annak, aki maga A SZERETET. Az egész szenvedéstörténet csak ebből a szemszögből érzékelhető helyesen, különben abszurd és teljességgel felfoghatatlan. Isten úgy ontja szeretetét mindenkire, mint a Nap a fénysugarat. (Aki felkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt.) Személyválogatás nélkül szereti az embert. Nem tehet mást, mert ez a lényege.
Lábjegyzet. Közöm a Ter 43-hoz. A kínlódás folytatódik, a szívatás is. Az éhínség és a testvérek követelése arra ösztönzi Jákobot, hogy Benjámint elengedje a többiekkel az újabb gabonarakomány megszerzése érdekében. Júda (emlékezzünk rá, ő adta el Józsefet, hogy a többiek meg ne öljék) személyes garanciát vállal kisöccsükért. Elindulnak sok pénzzel, sokféle helyi specialitással (pl. pisztáciával), amelyet „annak az embernek” visznek ajándékba, aki kémkedéssel vádolta és kifaggatta őket. A jelenet megismétlődik. József saját házában fogadja a fivéreit, és gazdagon megvendégeli őket. Érdeklődik: él-e Jákob? Megnyugtatják, hogy igen. Erre ő átmegy egy másik terembe kibőgni magát. Majd visszajön felfrissülve, és folytatódik a lakoma. Talán feltűnhet a többieknek: Benjamin ötször annyi húst kap, mint a többiek. Mindenesetre „együtt ittak, vígan voltak”. A fejezetnek itt vége van, de nem a történetnek.
Közöm.
Én ezt az ószövetség szemet szemért, fogat fogért törvénye illusztrálásaként élem meg József magatartását: Arra utal, hogy bár fáj neki az elszakítása miatt rajta ütött seb (sírva fakad apja emlegetésére), mégse hagyja abba a többiek meghurcolását. A magatartás eléggé általános a világ többi nációja körében is (vendetta, kegyetlen bosszú). Japánban működő jezsuiták mesélik, hogy megértik a szigetlakók, hogy miért késett misszionálásuk, elfogadják a jézusi tanításokat, egyet kivéve, és ez a megbocsátás. Egész mentalitásuk, az általuk képviselt hagyományos harcmodor mind azt nyomatékozza, hogy tapossák el ellenségeiket, mégpedig kegyetlen megtorlással. Mit tanít erről Jézus: Mi atyánk, bocsásd meg vétkeinket, mert mi már megbocsátottunk az ellenünk vétkezőknek. Ez a megbocsátás sine qua nonja. Az Újszövetség embere nem alkalmas a mennyek országára, ha szívében gyűlölet, harag, megengesztelhetetlenség él bárki iránt. Nem véletlen, hogy mielőtt végső búcsúra kerülne sor, a haldoklók bocsánatot kérnek mindenkitől, akit akarva-akaratlanul megbántottak életükben, s kinyilvánítják, hogy az ellenük vétőknek egyszer s mindenkorra megbocsátanak. Nem tudom, élek-e még vagy száz évig, de most ide írom ép elmével és tiszta tudati állapotban: Magam is megbocsátok mindenkinek és bocsánatát kérem azoknak, akiket valaha is akarva-akaratlanul megbántottam. 

A böjt vége felé járunk. A farizeusok legnagyobb meglepetésére Krisztus Jézus, a Felkent királyi méltósággal vonul be Jeruzsálembe. Elfogató parancsot adtak ki ellene, mégsem emel rá senki kezet. Sőt, lába elé rakják ruhájukat, pálmaágakkal hódolnak az előtt, aki szamárcsikón érkezik. Ezen a vasárnapon visz szentelt barkát haza a hívősereg, miután valamiféle feldolgozásban végighallgatja a passiót, Jézus szenvedéstörténetét az evangéliumi szakasz helyett. Krisztus a király. A nép boldog. A bevonuló király nem az. Legalábbis magában gyötrődik. Amit amazok nem is sejtenek, Ő hallatlan mélyen megéli. Akik itt hozsannáznak, napokon belül ellene fordulnak. Krisztus bevonul, de tudja, hogy a szenvedés kelyhét ki kell innia. Szeretetből teszi. Mérhetetlen szeretetből, empátiából minden ember iránti szeretetétől vezérelve. Nemcsak barátaiért adja életét, hanem ellenségeiért is. Az evangéliumokban ez a megrendülés nem szerepel. Emlékezetem szerint Szent Fausztina nővérnek (akkor még Faustyna Kowalska) adta tudomására a Feltámadott, hogy neki nem jelentett örömünnepet ez a látszólagos ünnepi fogadtatás, mert benne élt a folyamat a teljes végkifejletig, és ez kettős érzésekkel töltötte el. Elképzelem: Belelátott minden jelenlévőnek a lelkébe. De nemcsak a jelen lévő emberekébe, hanem mindnyájunkéba, akikért életáldozatát szeretetből meghozta. Volt oka elborzadásra. Mit élhetett át ennek a látomásnak a birtokában? Aki tele volt könyörülettel, és tiszta teljes mivoltában, szembesült a múltból előlépő, a jelenben élő és az eljövendő idők emberiségének erkölcsével s valamennyi erkölcstelen, szeretetlen, életellenes tettével. Szembesült minden korok ártatlanjainak összes szenvedésével. És magára vette teljesen vállalva a fekete bárány sorsát. Csoda, hogy nem roskadt össze alatta a szamárcsikó, s hogy maga túlélte igaz víziója gyötrelmeit. 
Lábjegyzet. Közöm a Ter 42-höz. Az éhínség Jákobot is arra ösztönzi, hogy tíz fiát Egyiptomba küldje gabonáért. Benjámint otthon tartja. Hisz „József már nem él”. József fogadja őket, többször vitázik-játszik velük, mint macska az egerekkel. Kihallgatja őket, mert érti nyelvüket. A tíz testvér arról tárgyal, hogy vétettek az Isten ellen, amikor öccsüket veszni hagyták. Ezért szakad a nyakukba a csapás. József Simeont túszként visszatartja, a többieket is kémkedéssel vádolja, de hazaküldi azzal, hogy a túszt csak akkor engedi szabadon, ha legközelebb Benjámint is elhozzák. Titokban a pénzüket visszacsempészteti zsákjukba. Azok hazaérve beszámolnak a történtekről, de Jákob nem szeretné, ha Benjamint is el kellene veszítenie. Ellenkezik velük. Nincs már József, Simeon élete is veszélyben forog, hogy engedhetné el a legkisebbet is.
Közöm. Számomra kiderül, hogy nincs tökéletes ember a földön. József számító, aki visszaél az éhezők helyzetével és hatalmas vagyont szed be a gabonavásárlóktól. A tíz testvért nem kell bemutatnunk, ők elkövették, amit elkövettek, s most saját bőrükön érzik az Isten ujját. Helyzetük konfliktusos. Ha viszik öccsüket, akármi történhet, ha nem, elveszítik Simeont. Vajon bizalommal kérik-e a Teremtőt, hogy avatkozzon bele sorsukba? Egzisztenciális válság idején egyetlen kapaszkodó marad, hinni a hihetetlenben, remélni a reménytelenség ellenére, hogy ha mi képtelenek vagyunk is dolgainkat kezelni, Isten képes rendet teremteni, hiszen ő Gondviselő Isten, aki szeretettel nézi az emberek sorsát.       

Tegnap a minimal artról írva túlságosan szűk keretek között tárgyaltam a témáról. Ezért röviden ma is belefutok, hogy egy kicsit távolabbról nézzek rá. Kb. 10 évvel ezelőtt írtam a dolgok „kihipózásá”-ról. Olyasvalamit írtam, hogy lehet, hogy egy kihipózott sütemény fehérebb, de ehetetlen. A dolgok, alkotások eszmeiségüktől, mondanivalójuktól, alkotójuk szellemiségétől megfosztva jellegtelenné válnak. Egyszer egy újságcikket érdekességeitől megfosztottam, mert csúsztatásokat tartalmazott. A szerkesztő megmorgott érte mondán: „Kiherélted a cikkemet”. Ha indokolatlan a kiherélés, ha öncélú a hipózás, akkor a cikk megjelentetése fölösleges, a vicc poénját veszti, a műalkotás erőtlen és semmitmondóvá aljasul. Ha a kétnemű élővilágot megfosztom a nemiségétől (gender-elmélet), akkor szó szerint „kiheréltem”. Nem lehet egy viccet kihipózni büntetlenül. Ha azt mondom, hogy Arisztid és Tasziló sétálnak az utcán (igen ebben a sorrendben. Először jön Arisztid és csak utána Tasziló. Cserélhetetlen a sorrend, miként azt se mondhatom, hogy Pan és Stan). Tehát az előbbi A és T-vicc nihillé válik, ha kimarad a két karakter. Nem vicc az, ha azt mondom: Egy ember és egy ember sétált az utcán. Egyik ember azt mondja az egyik embernek: Miért eszel az utca egyik oldalán? Mert a fogorvosom azt mondta, hogy egyelőre az egyik oldalon egyek. Ez nem vicc, ez semmi. Ez nekem a minimalista művészet, a minimal art. Zárójelben. Minden -izmus csonka. Kizár mindent, ami nem ő. Gondoljunk csak a kubizmusra, a manierizmusra, az expresszionizmusra, a pointilizmusra stb. Mindenki stupid, aki mást akar. Nos, nekem ilyen ez a minimal art is. Affektál. Azt akarja bemesélni, hogy a végtelenségig lecsupaszított formák embernek valók. Nem fogadom el. Az embernek a belülről feltörő zsenialitás való, ami a legritkább esetben hajaz a minimalizmusra. Az alkotás az emberre hasonlítson, ne a semmire.        
Lábjegyzet. Közöm a Ter 41-hez. A bonyodalom folytatódik. Immár a fáraó álmodik hét kövér és hét sovány tehénről, hét kövér kalászról és hét girhes kalászról. Csak József tudja megfejteni, bár joggal hárít, mondván: „Én nem tudok semmit, de Isten kinyilvánítja a jó hírt a fáraónak.” A jó hír pedig előrelátás a következő 14 évre. A hét bő esztendőre és az azt követő hét szűk esztendőre. A fáraót elbűvölte József Istenben élése s tudása. Saját pecsétgyűrűjét az ő ujjára húzza, és második ember lesz József Egyiptomban. Teljhatalmat kap az intézkedésre. Hatalmas hombárokat építtet, amelyekbe először számolva, utóbb már számolatlanul hordják a hét bő esztendő termését. Utóbb pedig az egész Mediterraneum Egyiptomba jár gabonát vásárolni, mert messze vidéken nem terem egy szál se, így „nyomasztóvá vált az éhínség”.
Közöm. Ma hajnalban legalább kétfélét álmodtam. Az egyik intim, nem írom ide, hogy miért. Felébredve tapasztaltam, hogy szép-szép, de nem igaz. A másikat rá néhány percre álmodtam: Tartalma tragikus volt, ezt se részletezem, hogy miért, de mivel fél napja nem erősítette meg senki a halálhírt, biztosra vehetem, hogy az se volt igaz. Lám, nemcsak József, én se tudok semmit. Olykor Isten ad egy-egy olyan karizmát nekünk, melyek nem következnek természetünkből. Minimum annyival tartozunk ezek használatakor, hogy időről időre kinyilvánítsuk: Nem a mi értelmességünk, ügyességünk, helyzetfelismerő-képességünk, hanem isten ajándéka. József immár többedszer hívja fel rá a figyelmet: Isten, aki kinyilvánítja… De vajon nem ezt teszi az égre mutató eredményes focista? Felér egy hitvallással. Az én mutatóujjam is felfelé mutogat, amikor közlöm olvasóimmal: Jobban írok, mint ahogyan tudok.

A minimal artról nehéz írni. Valamiféle forrásként emlegetik a minimalizmus hívei a matériát magát. A pad lecsupaszított mindentől, ami nem pad. A tiszta formák volna talán az elérendő művészi cél, de nem ezt érzékelem. Az én tudatomban a minimal art kb. a nihil arttal egyértelmű. A semmiig alázott fantázia, a semmiig alázott anyag találkozása ez. Ha a Belváros hasznavehetetlen kőzsámolyát látom, ha az épülő Árpád-híd gigantikus méretű, élére állított betoníveit, melyek nyilván felülről tartják valamiképpen a megállók tetőszerkezetét, de idomtalanok és robusztusok semmiért. Nekem sajnos azok a francia fémszékek tetszenek, amelyek ránézésre nem bírják meg súlyomat, de kellemesen csalódom bennük. Kecsességük mögött jól tervezett erővonalak húzódnak, s nyugodt szívvel ráülhetek egy ilyen fémszékre. A felhasznált anyagnak mindegy, hogy valamire használják, vagy semminek látszó vacakokat készítenek belőlük.
A térképzésben ugyanezt tapasztalom. Nagy-nagy ürességek, ápolt kősivatagok, melyek a klímaváltozás forróságában aligha alkalmasak arra, hogy ott az emberek jól érezzék magukat. Esztétikájukat megadná a zavartalan beláthatóság, de tartalmilag a semmit próbálják érzékeltetni. Én pedig jobban szeretem a valamit, még ha nem is olyan esztétikus, még ha van benne valami rafinéria, valamilyen emberléptékű elképzelés. Kerülni fogom a nagy semmiket, hogy életem kereteit a valamik jelöljék ki. Jó nekem itthon a rét és fák változatossága, a Duna-part slampossága, a patak csörgedezése, a nyomós kutak hűs vize. Ha tehetem, fotózok. Ma kimozdultam (bemozdultam a városba), próbálom néhány felvételen bemutatni szerzett benyomásaimat.    
Lábjegyzet. Közöm a Ter 40-hez. Regényes fordulat József életében. Két álmot fejt meg: a fáraó vele raboskodó két alkalmazottjáét. A főpohárnokét és a sütőmesterét. József kijelenti: „Az álom megfejtése Isten dolga.” Ezek után a főpohárnoknak elárulja, hogy három nap múlva visszakapja beosztását, s a sütőmesternek pedig, hogy három nap múlva felakasztják. Így is lesz. Az író még megjegyzi, hogy a főpohárnok szabadulása után elfelejti megemlíteni a fáraónak, hogy az álomfejtő József ártatlanul csücsül. 
Közöm. Hajjaj, van hozzá, s nem is kevés. 1. Az én álmaim megfejtetlenek maradnak. Ez talán nem is rossz. Mutathatnák a főpohárnok sorsát vagy a fő sütőmesterét. Nem szeretném, ha pacekba mondaná valaki, hogy három nap múlva lógni fogok. 2. „Az álomfejtés Isten dolga.” Alighanem csakugyan az övé. Ő bocsát álmot mindnyájunk szemére, hiszen Ő teremtett minket álmot álmodókká. 3. Minden jótett elnyeri méltó jutalmát/büntetését. Utóbbi paradoxon, de van benne valami. Jézus is azt kérdi: Melyik jótettemért akartok megkövezni? A főpohárnok viselkedése teljesen szokásos. Bár közmondásos, hogy jótettért jót várj. Azonban az élet rendre rácáfol. Várhatod a jótettedért a hálát, ha elég sok időd van rá.