Mickey webnaplója

Változatlanul meleg időjárási viszonyok között változatos hétvége előtt, alatt állunk.  
Ma ledaráltunk kb. 450 km-t. Bp-Pécs Pécs-Bp. között. temetésre indultunk. Én fényképeztem meg még valaki, később még kettőnkön kívül is valaki. Így három valaki örökítette meg a szertartást, s az azt követő tort. Hodie mihi, cras tibi. Ma nekem, holnap neked. Közös sorsunk. Az elhunyt nyugodjék békében.  
Holnap esküvőre vagyunk hivatalosak.
Mindkét szertartás igen életszerű.
A mai valaki életének más létsíkon való folytatásáról emlékezik meg, a holnapi valakiknek esküvel megerősített akaratát, hogy egymásnak kívánnak élni kölcsönös szeretetben.  A szentséget ők maguk szolgáltatják ki egymásnak. Az egyház asszisztál hozzá.
Holnap különleges nap lesz más tekintetben is.
Ferenc pápa az ima és a böjt erejével akarja visszadugatni kardjukat hüvelyébe azokkal, akik Szíria megfenyítésével borzolják a világ idegrendszerét. A békéért való imádságra és böjtölésre minden jóakaratú embert meghívott felekezettől függetlenül.
Ez bátor szembeszállás mindenkivel, akinek militarista törekvései vannak.
Felsorakoztak mögé hívek a világ minden tájáról, és a legkülönfélébb felekezetekből.
Felsorakoztak mögé Krisztus katonái, a jezsuiták. A jezsuita generális még élesebben fogalmazott, mint a szintén jezsuita pápa. Az általános rendfőnök néven nevezte Amerikát, aki most eljátssza a nagyfiú szerepét, aki a kisebbeket móresre tanítja az erősebb jogán. És ez szerinte nincs így jól.
Szerintem se.
Közlemény: Aki nem tud elmenni a Bazilikába vagy otthon szeretne bekapcsolódni az imanapba, a Mária Rádió a római Szent Péter térről jelentkezik élő közvetítéssel szombaton este 7 órától a magyaroknak tolmácsolva az ottani imákat, eseményeket. (Fm 94,2).
Beszéltem.
   

A mai nap a lektorálás és korrektúrázás jegyében múlt el. Úgyannyira, hogy már fájt ülni. Sétálni csak úgy tudtam volna, hogy egész nap kalimpálok a forgószék alatt a lábammal. Gyerekkoromban tiltották ezt, máig se értem, miért, úgymond „ne harangozzál”. Volt még néhány kedves és emlékezetes megjegyzése a tanerőknek. Pl. tök mellé nem kell karó. Ez azoknak szólt, akik könyököltek az asztalnál s fejüket megtámasztották. A húzd ki magad! feltehetően tüdőcsúcs-fejlesztő célt szolgált.
Ma nem tudom, hogy mi a divat.
(Azért mondom ezeket divatnak, mert egyikre sem érdemes esküdni. A változatos pózok és minták maguktól is jönnek-mennek, változnak.)
Azt hiszem, egyetlen figyelmeztetés indokolt. Érezd jól magadat a bőrödben!
Nálunk a puskázás mindig is halálos bűn volt, az angolszászok pedig a team-munkára ösztönzik mindmáig diákjaikat.
Ma már mindegy is. Nyugger vagyok, nem iskolás. Szabad olykor ejtőznöm, olykor pedig szabad 10-12 órát lehúznom fegyelmezett odafigyelésben.
Végül is kedvemre van ez az öntörvényűség, ez a szabadság. Gyerekkoromben egyik vezetőm azt a meglepő állítást vágta a fejünkhöz, hogy a gyermekek sorsa lényegesen rosszabb, ha lehet ilyet mondani, mint a felnőtteké. A gyerek fejlődésben van, és fejlesztés alatt áll. Mozgásában, cselekvésében korlátozott. Ki jobban, ki kevésbé. Ráadásul ki van szolgáltatva az olykor igencsak esendő szüleinek, nevelőinek, környezete felnőtteinek. Én azt képzeltem, hogy nekünk, gyerekeknek a jobb, mert gondoskodnak rólunk, szeretettel nevelgetnek, gondunkat viselik. Úgy látszik, szerencsés voltam, szerencsések voltunk. Nem éltem meg az elnyomás nyomorúságát, a korlátozás drákói szigorát. Sőt, úgy véltem, hogy minden megtanulható valami értéket képvisel, melyet később adandó alkalommal előhúzhatok, mint a mágus a nyulat a kürtőkalapból. Ez az elképzelésem hol igazolódott, hol nem. A képességeket, készségeket megszereztem, de csak egy részüket kellett életem során igénybe venni. Ma már egész emlékezetkészletem rendelkezésemre áll, s rajtam múlik, hogy mikor mit használok fel belőlük. Tudástáram messze alulmúlja az egykori polihisztorokét, de a hiányokat elég jó színvonalon pótolják a pc-s keresőprogramok.
Érdekes, hogy szellemi kalandok sokaságába merülhetek el, de nem mondhatom el ugyanezt a fizikai mozgásokról. Jobban figyelnem kellett volna arra, hogy „ez a kis mozgás mindenkinek kell, a karosszékből álljanak most fel”.
Nem álltam fel.
Most pedig már nehezemre esik.
Vannak még tökéletlenségek az életemben.  
Viszont időbeosztásom a lapszerkesztési alapelvet követi: Két kategóriába sorolhatók a kéziratok, cikkek, képek stb. 1. „Muss” (kell), 2. „Ha fér”. (ha marad hely betördelésükre). Életemben is van egy kevés muss, de elég sok egyéb minden egyéb is el„fér”.  
   

A mai nap a korrektúrázás jegyében telt el. Séta alma, fotózás csak helyben. Egy Aranyfácán dobozos sört ittunk meg ebédhez. Lekaptam, és címet is adtam neki: Elbújt a bal fácán. Maga a kép nem mond sokat. Egyszerre nem lehet mindkét fácánt látni, s ha a jobb fácán bújik el, abban még annyi humor sincs, mint ebben. Mégse akkora durranás, hogy feltegyem a Fb-ra. Inkább folytatva a tegnap fotózottakat, egy csövest tettem fel, aki feltápászkodva a híd alatti nyughelyéről, éppen magához veszi PET-palackja tartalmát. Kutyája belesimul saját alakjába, s maga is alig látszik, hiszen messziről készült a kép, tiszteletben tartva személyiségi jogait. Továbbsétálva még kétszer két sátrat találtam a Duna-parton. Szintén nem vízitúrázók építették meg maguknak lombok takarásában. Egyiket még lefotóztam, elég érdektelen, lehet, hogy nem is tartózkodtak ott a csövesek. Továbbmenve már elő se kaptam a gépet. Jobbra két sátor a husángosban a part közelében, balra egy kiherélt téglabunginak támasztva két canga, egyiken terményes szatyor, a másikon semmi. A bungalóból kinyúlik egy magyarázó koszos kéz. 
Továbbmentem.  
Minap olvasom Báró anyagát, mely arra reagál, hogy a fővárosból ki akarják akolbólintani a hajléktalanokat. Az ő kérdése (költői): Egyetértene-e ezzel az intézkedéssel Ferenc pápa? Válaszoltam rá: Nem.
Valójában az egész világon találhatók a nagyvárosokban (a kisebbekben is, csak kisebb számban) csőlakók. Ez egyfajta életforma. Lecsúszott egzisztenciák.
Egyesek így lázadnak a jogállamiság megkötöttségei ellen, vagy éppen semmiféle kötöttséget el nem tűrő mivoltuk hajtja őket az utcára, a terekre és az aluljárókba, barlangokba, pályaudvarokra és csatornákba. Másokat életük kisiklása, a gazdasági nyavalyák, a válás, az italozás és a drog tesz földönfutóvá, hajléktalanná.
Az indítékok arányáról elképzelésem sincs.
Persze „nincs ez így jól, Virág!” – mondaná Bástya elvtárs.
Magam a kérdéssel csak érintőlegesen találkoztam.
Az egyik fő kérdés: Mit tehet értük a képzetlen ember. Alig valamit. A hajléktalanokkal való foglalkozáshoz különös rátermettség és tapasztalat szükséges. Ismerni kell a túlélésüket meghatározó szükségleteiket. Tekintélyes és segítőkész fellépésre van szükség. Valójában csapatmunka, amelynek egy része étkeztetésből, tisztálkodási lehetőségek megadásából, más részük ruhák biztosításából, szállások kereséséből, stb. áll.    
A másik fő probléma: Akaratuk ellenére nem lehet őket visszavezetni a szokott civilizációs keretek közé.
Korábban is léteztek. A kádári időszakban tilos volt az utcán kódorogni éjjel. A csöveseket munkásszállásokon helyezték el. Tízezrek húzódtak meg ezekben a létesítményekben. A spontán privatizálás alkalmával felszámolták őket, és új gazdáik a munkásszállásokat kicsit feltupírozva és  szállodaként használva remélték gyors meggazdagodásukat. A clochardok pedig nagy számban az utcán találták magukat.
Még megjegyzem, hogy a clochard a francia kisszótárban csavargó jelentésben szerepel.  De lehet vagabund, vagány, csöves, hajléktalan, csatornatöltelék, híd alatt élő, hobó, hippi is közöttük.
Tág értelmű gyűjtőfogalom a csövezés. Csak az tudná pontosan megnevezni, kik is ők, aki maga is közöttük él, mégpedig huzamosabb ideig.   
PS.: visszafelé olvasva, mint ismeretes: kis erek mentén-YX – XY-nét nem keresik ... no comment 

Öt perc szóelemzés
A mai evangéliumi szakasz arról szól, hogy Jézus egyszer lement Kafarnaumba. Felmerülhet és jobba, a kérdés, csakugyan lefelé megy-e, vagy nem? Mivel Kafarnaum a Genezáret-tó partján fekszik, akárhonnan indult nagy valószínűséggel csakugyan lement. Az emmauszi tanítványok is lementek Jeruzsálemből Emmauszba. Nem tehettek mást, mert „Jeruzsálem »hegyre épült város«” volt. Onnan csak lefelé vezetett út. Az ószövetségi zsidóknál, de általában is keresték a hegyeket az emberek, mert a hegy menedéket nyújtott nekik. Pl. azzal, hogy nem lehetett eltagadni, ha megtámadta a hegy lakóit az ellenség. Jól látszott, érkezik-e több-kevesebb katonaság ellenséges szándékkal. A hegyeken várak épültek, fellegvárak, citadellák, akropoliszok, visegrádok, lám a különféle népek erre utaló fogalmai mind élnek mindmáig. Egyebekben kultuszhelyek voltak a hegyek. A zsidók jeruzsálemi hegye a Sionon épült, a szamaritánusoké pedig a Gerazim hegy-tetejére. Ha tehát „felmentek a templomba” a zsidók a sátoros ünnepekre vagy Jeruzsálembe, nem is tehettek mást, hiszen magaslatokra épültek a városaik, templomaik.
Ma ez nagyon nem így van. A város(központok) kereskedelmi utak találkozásánál, folyók gázlói közelében épültek. A hegyek szerepe leértékelődött a feljutás nehézségei miatt, bár újabban létezik egy ellentétes tendencia is: a jó levegő, a szép kilátás vonzza az embereket a hegyekre. Jót mulattam rajta: felmentem a Hármashatár-hegyre, és a szép kilátás a pocsék panel-méhkasra esik onnan. Tőlünk panellakóktól viszont szép kilátás esik a hegyekre. Ki tud itt igazságot tenni?
Mielőtt végeznék a hegyekkel és a laposságokkal, az értelmező szótár segítségét veszem igénybe, hogy megerősítsen abban, amit mindig is gondoltam. A felmegy ige első jelentése: Magasabban levő vagy valamely központi helyre megy. Aki felmegy a miniszterhez, az a főhöz megy, a központba megy, ahol az ügyeket intézik, szolgálják. (Igen, szolgálják, a latin miniszter szó magyarul szolgát jelent. Vö. ministráns.)
Ide tartozik értelemszerűen még a „vidék” fogalma is. A tárgyilagosság megköveteli, hogy ez ügyben is tisztán lássunk „sine ira et studio”. Az értelmező szótár azt írja, hogy a vidék valamely szempontból egységes földrajzi területet jelent, valamihez közel eső területet (környék), az országnak a fővároson kívüli részét, Nem a fővárosból tekintve az adott város tágabb környékét, falvakat, az ott élő lakosságot. A fővároshoz képest vidék minden település, a városokhoz képest a falvak, a falvakhoz képest a tanyák, a tanyákhoz képest a nemtudommi. Talán nincs is tovább.   
„Az Isten hát a mögött”. Egyszer Tücsivel egy kitelepülésen vettünk részt, hogy ponyváról áruljuk a kiadó könyveit. Én úgy szoktam mondani, hogy „lementünk a térképről”. Ő meg úgy mondta mobilba, hogy „itt vagyunk az Isten háta mögött”. Egy helyi szervező ezen úgy megsértődött, hogy kiiratkozott a kiadó klubjából. Értettem érzékenységét, mert neki egy egyházmegyei találkozó részeként az az árusításra kijelölt hely a pusztában, ahol csak föld volt, a világ közepét jelentette, hiszen azon a tájon élte életét, minden élménye oda kötötte. Nem így éreztük mi, akik alig találtuk meg az eldugott, jellegtelen térséget, s így valóban az „Isten háta mögött” érezhettük magunkat. A szólások könyve megerősít benne. Ezt írja: Nagyon eldugott, távoli, félreeső helyet jelöl. És mi akkor és ott csakugyan eldugott (alig találtunk rá), távoli (30 km-t tettünk meg Bp.-ről), félreeső (a falun kívüli) helyen jártunk. Csak nem kellett volna érzelmeket a kifejezés értelme elé helyezni.
Még egyet. Ugye a föl-, fő, fel-, fej szógyök ugyanazt sugallja. A fej, a fő, a kútfő, a főváros és a fejhez irányuló mozgás a fel-, felfelé képzettel társul. Hiszen közönséges tapasztalat, hogy a talpán álló ember feje van fenn. Amikor tehát egy központba indulok, akkor, ha tetszik, ha nem a fejhez, a főhöz indulok. Ez lehet szimpatikus vagy antipatikus, de a Kádár-titkárság annak idején éppúgy fejnek, főnek számított, mint ma pl. a kormányablak.  

„Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémel:
Óriás szunyognak képzelné valaki,
Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.
   Válunál az ökrök szomjasan delelnek,
Bőgölyök hadával háborúra kelnek:
De felült Lackó a béresek nyakára,
Nincs, ki vizet merjen hosszu csatornára.”
(Át)építik az Esztergomba vivő vasúti töltést. Éppen előttünk emelget valamit egy hosszú daru. Az emeletes magánházon túlnyúlik gémje. Lefotóztam, de amint megláttam a „gém”-et, tudtam, hogy párosítani fogom a képaláírásban Arany Toldijának első éneke második versszakával. Az idézet már megérte posztot írni, merthogy ez a tündökletes vers részleteiben is páratlan gyöngyszeme a világirodalomnak. Persze ezt a világ nem tudja, mert a „magyar nyelvet nem érti senki, s nem is akarja megtanulni” – tudatja velünk Bródy János. (Azért néhányan már akarták, s bármibe lefogadom, hogy nem bánták meg.) Nézzük csak. Az ösztövér szóval indul. Ha nem tudnám, hogy a kútágasról beszél, nehezemre esne kitalálni, hogy soványat jelent. Még valamennyire él passzív szókincsemben, de talán sose használtam. Pedig hajaz a kövérre annak ellenpólusaként.  A hórihorgas se közhasználatú jelző, a nagyon magas értelemmel. Most hagyjuk a megszemélyesítést (szúnyog) s inkább az allegóriába csapó kiterjedt hasonlatban gyönyörködjünk. Gémeskút, mint egy szúnyog, ami „kiszíja” a föld vérit. Érdekes a két elipszilonos szó egymásután. A válu szóból elmarad az ipszilon. Úgy látszik náluk így ejtették: Válu. Nem így a bőgölyöket: Ott már megjelenik az ipszilon is, sőt hab a tortán, hogy hosszú ö-vel illett mondani. Az ökrök majd megvesznek a szomjúságtól, de nincs, aki megitassa őket. Ehhez is helyi szólást használ a költő: „felült Lackó a béresek nyakára”. Aki „nyakiban” ül, az csakugyan nem tud vizet húzni a kútból. Más kérdés, hogy a dologkerülést jellemezték a környékbeliek ezzel a kifejezéssel.
Nem akarok magyar órát tartani, ezért már csak egy szépségre hívom fel a figyelmet. A magyaros verselésre, a „felező tizenkettes”-re.
„Nádorispán látja    Toldit a nagy fával,  
És elámul rajta       mind egész hadával.” Stb., stb…
Gyönyörű!

Elmúlt a nyár, el a változó létszámban és ismételten közösen eltöltött idő. Ma szomszédoltunk egy közösen elfogyasztott ebéd erejéig M.-knál. Megnéztem nekem új ágyukat és nekem szintén új porszívójukat. Utóbbiba nem kell papírbetét. Csak egy mosható mikroszerkezetű szivacs állítja meg a finom szennyeződéseket.
Ez kell nekünk is, a régi porszívónk kezd „csapágyas” lenni. (Persze csapágya eddig is volt, csak eddig nem zörgött a belekerült betonpor miatt.) Ha már náluk jártunk, megragadtam az alkalmat, hogy okos nyírójával megkurtítsam szakállamat.
Ebéd után arról beszélgettünk, hogy korunk ifjabb nemzedéke született igazgató, mert némelyik figyelmünket magára vonva megpróbálja keresztülvinni, amit elképzelt vagy ösztönösen jónak gondolt. Ezt látjuk a játszótéren, az utcán s olykor itthon is. Csakhogy egy picike ember nem rendelkezik semmiféle megalapozott ismerettel, sem élettapasztalattal, hogy lenne képes reálisan felmérni, mi jó, és mi az, ami csak annak látszik. Pl. jónak véli, a könyveket a polcokról lerámolni, és az asztalokról is mindent, ami csak rajta hever. Jónak véli a fiókok kinyitogatását, függetlenül attól, hogy a lábára esik-e a faalkotmány, vagy sem. Jónak képzeli a konnektorban való motoszkálást.
Mi felnőttek pedig nem osztjuk ezeket a vágyakat. Ezért visszarakjuk a könyveket, az asztalról lerámolt kacatokat, valahogyan rögzítjük a fiókokat, s védődugaszt rakunk a konnektorokba. Ám a kisemberek újra próbálkoznak. Mi tiltjuk szóval, e tiltott zóna elé állunk, hogy akaratunkat érvényesítsük, s ha minden eszközünk elfogyott, jelzésképpen meglegyintjük a mancsocskáját. Nem kívánunk fájdalmat okozni neki, csak figyelmeztetni szeretettől és féltéstől indítva, nehogy magában és/vagy környezetében kárt tegyen.
Muszáj átvállalnunk a döntések egy részét a fentiek miatt.
A mi nevelési elveink – emlékezetem szerint – meglehetősen szabad teret hagytak gyermekeinknek. Viszont csak adott határon belül. Amit szabad volt megtenniük, azt mindig megengedtük nekik, amit pedig nem, azt mindig határozottan elleneztük.
Különben honnan ismerték volna fel, hogy mi jó nekik, és mi nem, mi válik hasznukra, és mi árt nekik?

Nyár elején indul az ó-ió-ció… stb. vakáció. Nyár végén nincs visszaszámlálás. Mindenesetre a levegőben lóg a téma, visszaszámlálás nélkül is. Én azért megpróbálkoztam egyfélével tegnap. Gostival gyalogoltunk hazafelé a „játszó”-ról. Mondom neki: Most péntek van és délután. Úgy érezheted magadat, mint bármelyik hét végén. Vége a tanításnak, ledobhatod a táskádat, de csak átmenetileg. Holnap szombat. Szombaton nincs semmi. Vasárnap pedig nálatok a piaristáknál évnyitó szentmise: Veni, Sancte (Spiritus). A Lélek segítségül hívása, hogy adjon erőt a kitartó munkához, az erőfeszítésekhez, hogy az értékeket egy életre magatokba szedjétek, azért hogy később szolgálatára lehessetek a családotoknak, s mindenkinek, akikkel együtt éltek. Példálództam apjával, (tanár) s annak öccsével (mérnök), hogy lám, amit az iskolában összegyűjtöttek, most az életben alkalmazzák, miközben megélhetésük biztosítva van.
Bevillan egy kép, a Leuveni Egyetemen több mint száz magyar diák szerzett magának diplomát. Már első olvasatakor is zavart ez a megfogalmazás. Mert valóban maguknak szerezték a végzettséget? Mit érnének vele, ha csupán agyuk csiszolását jelentené a megszerzett tudás? Kinek használna? Kérdés, hogy lehet-e egy diplomát magunknak szerezni? Mit ér a tudás befektetés nélkül. Mit ér, ha csupán saját intelligenciánkat köszörüljük élesre egy adott szaktudományban való eligazodással?
Cui prodest?
Mit érnek parlagon hagyott talentumaink?       
Még szerencse, hogy az emberek egy-egy sajátos komplexet alkotnak. Tapasztalati, örökölt, megszerzett és szülők által átadott komplexet. Vannak ebben tudományok, praktikus eljárásmódok, készségek, hajlamok, bölcsességek, a gyakorlati életben való eligazodást segítő csomagok, begyakorolt mozdulatok, technológiák, drillek, melyek előhúzhatók adott esetben.
Ezek egyik fontos szegmense az iskola. Nagy kincs annak, aki jól hasznosítja azokat az értékeket, jártasságokat, melyeket ezek kínálnak. Már ha kínálnak.
Visszatekintve felnőttkorom megoldandó problémáira, azt mondhatom, hogy alkalmassá tettek a gátak átugrására.
Hogy olykor levertem a lécet?  
Ki nem veri le olykor.
Nos, holnap csakugyan évkezdő mise.
Hétfőn pedig, mint ha sose lett volna szünidő. Órabeosztások, feladatok, ismerkedés a nyomdaszagú könyvekkel stb.
De nem nekem. Már nem. Soha többé. 
Viszont így nyárutón, kezdődik az indiánnyár, a mi vakációnk, a mi nyarunk.
„Indiánoké”. ...OKÉ?

Hazánkban a keresztnévül választható női nevek listája lényegesen hosszabb, mint a fiúneveké. A nevek becézett alakjai ezt is jócskán meghaladják. A névváltozatok száma úgyszólván végtelen. Avagy ki tudná megmondani, hogy egy Zsuzsu becenév mögött Zsizsi áll, aki lehet Erzsizsi is meg Anzsizsi is, utóbbi az Angi, Angéla név mögé bújik. Egy ilyen Zsuzsu hozzánk tartozik. 
Együtt mentünk le vele és két tesójával a Máltai játszótérre. Van itt minden – vagy majdnem minden. Pl. pingpongütő labdával csak akkor, ha zálogot adunk az irodában üldögélőnek. Ránéztünk a kis Zsizsire, majd egymásra: kamaszosan elnevettük magunkat. Beadjuk Zsizsit zálogképpen, a felügyelő majd elszórakoztatja, amíg mi pingpongozunk. Semmit se hoztunk magunkkal ugyanis, ami zálogként számba jöhetett volna. Ezúttal tehát a pingpongozás elmaradt.
Csak a helyazonosság miatt írok magamról a következőként. Játszótér, tűző nap, itt-ott árnyék is. Gosti miatt focizni kell. Ő áll a kapuban. Mondom, cseréljünk. Én védek, te vagy a csatár. A kapu egy méretes palánk, félig rá tudok ülni, valamint egy nagy fa is jótékonyan árnyékba borítja.
Míg Gosti az elrúgott labdát űzi, eszembe jut két figura: egy híres hegedűművész és egy kitalált alak, egy bokszoló. A zenész kurzust adott a Zeneakadémián. Idős ember lévén, ülve magyarázott. Elmondta, hogy aki sokáig a pódiumon kíván maradni, jól teszi, ha gazdálkodik az erejével. A vonótechnikát magyarázta. A legkisebb erőkifejtés mellett kell megoldani a technikai feladatokat. Laza izomzattal kezelni a vonót és az erőteljesebb hangokat tudatosan a kápához közel játszani. Ez kisebb fizikai erőkifejtést igényel. Próbáltam megérteni: Idősödő korban volt. Mára már elhunyt.
A bokszolót Hemingway találta ki, és hőse az Egy tányér (hús?)leves című novella hőse. Arról szól,
hogy a pénzért ringbe szálló idősödő „sportoló” nagyon rosszul áll anyagilag. Sűrűn éhezik, és ez nem tesz jót állóképességének. Egy-egy menetet igyekszik úgy befejezni, hogy a saját sarkához táncol partnerével a ringben. Így azonnal leroskadhat lócájára. Ám mindez kevés. Kiütik. A padlón heverve arról elmélkedik, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha valahonnan szerez egy tányér húslevest a mérkőzés előtt.
Így vagyok én is, mint ők ketten (és még ki tudja hányan), akik felett múlni látszik az idő. Keressük a saját sarkunkat, megpróbáljuk a legkisebb erőfeszítést igénylő technikákat alkalmazni.
– Árnyékban sétálunk,
– a többiekkel szemben mi 45 fokos szögben átvágunk a pázsiton, hogy tartani tudjuk a tempót a
– fiatalabbakkal, akik derékszögben kéntelenek kanyarodni a babakocsit tolva.
– Leülünk a palánkra, és
– igyekszünk „egyérintőzve” megszabadulni a labdától.
Ugyanis minden cifrázás kiszámíthatatlan bonyodalmakhoz vezethet.           

Egy ferences, aki komolyan vette szegénységi fogadalmát. D-nél olvasom: „A holt atyát kiterítették, majd elbúcsúztatták szerzetestársai. Aztán levitték a kolostor kriptájába és eltemették. Utána fölmentek cellájába, rendet csinálni. Fiókjai üresek voltak.”
* * *
Tegnap esett. Nem állítom, hogy a sok csapadék folytán helyrejött a rét kiaszott füve, de azt igen, hogy friss zöld foltok kezdtek megjelenni és egyre összébb zsugorították a holt sárga zörgő perjeféléket. Kicsit a sivatagi show jelenete elevenedett meg szemünk előtt. Ahol azelőtt csak kórók voltak, most pillanatok alatt megrázta magát a kikelésre váró, még élő gyep és egyéb fajok, pl. a kutyatej és a katáng, és seperc alatt feltámadtak. Jó volt nézni tápászkodásukat.
Amikor még többet mozogtam, a réten áthaladva arra lettem figyelmes, hogy bár a fű kiszáradt, és még sok más növény is, nem vált teljesen parlaggá a terep. Olyan – számomra ismeretlen – pozsgásak indultak növekedésnek, amelyek normál körülmények között nem mutatkoznak, mert az erősebb fajok elnyomják őket.
Hihetetlen a növényvilág fajgazdagsága, és nyugatiak elmondása szerint hazánkban sokkal gazdagabb a flóra, mint a régóta eliparosodott és fejlett mezőgazdasággal operáló Nyugaton.
Amit Ady fitymálva dudvának és muharnak titulált, az valójában a természet sokoldalú szépségét reprezentálja, olyan fajokat, melyek nem estek áldozatául az emberi beavatkozásnak.         

Népieseket gyökerei a zsánerképekhez kötik, amelyekkel oly sok népdal is indul. Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele… vagy Tavaszi szél vizet áraszt…, vagy A búzának meg kell érni, ha mindennap meleg éri… A dalszerző ezekből bontja ki mondanivalóit, melyek nagyságrenddel fontosabbak a számára, de amelyeknek valamiféleképpen közük van ezekhez a mindennapi életből vett általános képekhez.
Az urbánus – és akaratom ellenére ide kell sorolnom magamat is, annál fogva, hogy vidéken sose éltem, legfeljebb nyaraltam – máshonnan indít.
Ma reggel például a következő üzeneteket kaptuk az interneten, illetve mobilról:
– egyik ismerősünknek két nap múlva születésnapja lesz, lécci, köszöntsd fel,
– ma van Ágoston nap. Meg ne feledkezzünk Gosti meggratulálásáról,
– a meteorológiai szolgálat viharveszélyt jelez Bp. térségére. Lehet hatalmas esőzés, szélvihar, villámlással mennydörgéssel, s jégeső sem kizárt.
Ezekhez társul rendszeresen reggeli tájékozódásom: Ki mit írt, vagy nem írt, blogjára, fb-jára. Kommentet, hozzászólást küldött-e? Ezeket összefoglalóan „felhozatalnak” nevezem. Gyakran állapítom meg, hogy lustálkodnak az emberek, máskor pedig felvillanyoz egy-egy gondolatébresztő megjegyzés, hír, megosztás stb. Ez az én zsánerképem, melyeket a magam tapasztalatain átszürcsölve olykor magvas poszt születik, olykor pedig hamvába holt a dolog, és mint ilyen használhatatlan az indításhoz.
Ma nem panaszkodhatom, lásd az előzőeket, sőt kiegészíthetem még néhány olyan mozzanattal, melyek nem jellemzik szokott hétköznapjaimat. Ez abból fakad, hogy sok kisgyerek csinál dinamikus rendet lakóterünkben. Jó okuk van rá, csakugyan lóg a zivatar lába. A legkülönfélébb helyeken találok igen meglepő kacatokat, másutt pedig nem találok valamit, aminek pedig fix helye szokott lenni. Igyekszem gyorsan hozzátenni, hogy ez csupán tényközlés és nem panasz. Ahogy mondják: „benne van a pakliban”. Örülök, hogy itt vannak lemenőim, olykor többen, olykor kevesebben. Általuk is élet költözik a lakásba.  
„Ha megunom magamat”, kicsit rendezem a padlót egyenletesen ellepő fa- és műanyagépítőket, s megpróbálom egy helyre terelni őket a balesetveszély csökkentésére.
Unokáink nagyon aranyosak.          
Angi az imént próbálta a kb. tíz cm-es játék hintaszéket maga alá passzírozni, persze nem sikerült neki. Közben Zs. elmesélte, hogy mit asszociált Blansi (óvodás) a Miért hazudnak a férfiak és miért sírnak a nők? című könyvhöz. Azt mondta, hogy „a férfiak hazugsággal akarják kivédeni azt, amit a nők ki akarnak sírni tőlük maguknak.”
Ugye, nem semmi?