Mickey webnaplója

Másnak pecsétgyűrűje van, nekem meg egy automata-pecsételőm. Akkor készíttettem a bélyegzőt, amikor mellékfoglalkozásban dolgoztam cégeknek, amelyek számlát kértek. 
Éveken keresztül kiválóan működött. Igaz, hogy a számlaszámomból egy egyeset elsinkófált a készítő, és annak idején mindig kézzel pótoltam a hiányzó számot a meglévők elé biggyesztve. Azután elmaradtak a külsős megbízások, és nagy megkönnyebbülésemre többé nem volt szükségem a nyomorult bankszámlaszámomra. Két húzásra kerítettem sort. Megszüntettem a folyószámlát a bank legnagyobb sajnálatára. Kérdezte is az alkalmazottjuk, hogy miért, és hogy jól meggondoltam-e? Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam, mint valaha első F. J., és kitartottam előzetes elhatározásom mellett, mondván, hogy mivel nem folyik be rá pénz, okafogyottá vált fenntartani a számlát. Második húzásom, hogy pengével levágtam a gumipecsét alsó sorát, az elfuserált számlaszámot.
Most még rajta van az adószámom. De mivel a nyugdíjon kívül nincs más jövedelmem, ezt is kipengézhetném. Maradna rajta lakcímem és nevem. Ezeket egyszerre kell majd megszüntetni, merthogy nem kívánok innen elköltözni, ahol élünk. Ha pedig mégis „történne velem valami”, hogy ezzel az eufémizmussal éljek, akkor okafogyottá válik az első sor is.
Azaz, hogy mégse: Előfordulhat, hogy hasonnevű utódom költözik ide családjával, s akkor maradhat a név és a cím is, mint igaz tartalmú adatok. s akkor továbbra is szolgálhat címbélyegzőként máig működő pecsételőautomatám.       

Reggel hétágra sütött a nap, mostanra hétágra beborult, hogy holnaptól hétágra essen az eső. 
Ez a hét ágra valahogyan a napsütéshez kötődik, bár nehéz megmagyarázni, hogy mitől oszlana a napsütés ágakra, és éppen miért hét ágra.
Jobb híján a misztikához fordulhatok segítségért. Hétágú a betlehemi csillag, hétszilvafás a nemes.
Itt abbahagyom a hetek sorolását. A lényeg, hogy az idő változik, s Zsuzsa a gyerekekkel egy hétre ellátogatott hozzánk. Márpedig a jövő hét kilátásai elég borúsak. Felhősek, esősek. Talán nem fog hét csatornából folyni a víz, és lesz alkalmu(n)k a Máltai-játszóteret felkeresni a hét során. Az időjárás a homok locsolását megoldani látszik.

Reggel a mise után M. meséli, hogy idős papája időnként megkérdezte, milyen nap van ma? Péntek, felelte sokszor neki lánya. Hogy-hogy, mondta az öreg, nincs más nap, csak péntek?
– Hát ha pénteken kérdezel rá, akkor péntek van.
Az idő elszáll, és
– mindig péntek van,
– mindig (havonta) vérvételre megyek,
– mindig (negyedévenként) gyógyszert kell íratnom,
– mindig gumit kell cseréltetni a kocsin (félévente),
– mindig vizsgáztatni kell a kocsit (2 évenként),
– mindig lejár a jogsim (3 évente),
– mindig érvényét veszti személyi igazolványom.
– és mindig „elmegy” valaki.
Még szerencse, hogy nincs útlevelem.
Az idő csakugyan elszáll.
Mi meg maradunk, ameddig rajtunk múlik.
Egyelőre nem unatkozunk:  
– Jönnek hétvégére,
– jönnek egy hétre,
– jönnek csak hétfőn.
– mi meg jövünk az üzletközpontból a négy bevásárlótáskával.
Éreztem, hogy nagyon „lehúznak”.
Rádobom a személymérlegre az én adagomat: 25 kg.
A játékot feleség is folytatja: az ő két szatyra 18 kg. Összesen 43.
És nem vettünk görögdinnyét, se ketchup-ot.
– Mondom neki: ha dinnyét is hozunk, éppen fél mázsát hoztunk volna magunkkal, mint egy szép szenes ember, aki ugyan egyedül, de a hátán viszi – egy célszerű tábla segítségével – elosztva a szenes kosár súlyát.
– Mondom még: valamikor évekig nem láttunk majonézt, s nem kapartuk a falat hiánya miatt.
Ha valamihez nagyon kellett, kikevertük, utóbb meg vettünk egy tubussal, és kész.
Itt van az ősz.
Ennek két jele mutatkozik. Egy ideje ciripelnek a tücskök, másrészt a muskátlik levelei folyamatosan elszáradnak.
Minden ősszel nekilátok lecsipkedni a rozsdaszínű leveleket, hogy növényeink egységes zöld képet fessenek. Ezt a munkálkodást úgy élem meg, mint az idő kérlelhetetlen múlása ellen való küszködést. 
Lecsípjük, ami elhervadt.
Nincs hervadás,
nincs elöregedés,
nincs elfásultság.
Csak üde zöld van, meg szép piros virágok. Esetleg fehérek is.
A muskátli pedig hűséges. Megifjodva hozza virágait egészen a fagy beálltáig.
Ő ilyen.

Reggel kihajtottam a könyvmegállóhoz. Inkább csak vittem, mint hoztam. Értékes könyv egyáltalán nem akadt. Mise után kocsival lemenetem a Duna-partra. Keveset sétálgatni, ha lehet fotózni. Keveset sétálgattam, s mert lehetett, fotóztam. Itthon új albumot nyitottam, mert a régiben már túlságosan sok kép leledzik. Az új album értelemszerűen a 2013.3 nevet kapta. 
Nyitóképnek egy pad fotója kínálkozott. A témát Szőnyi István festménye, a Fehér pad című szerettette meg velem (miként a vonatok fényképezését is). Pad sokféle van. Közös bennük, hogy egyszerre több embernek kínálnak pihenést. Nem zavar, ha üres padot fotózok.
Elképzelem, hogy öregek népesítik be, akik évszázadok óta kiülnek a kispadra eligazítani a világ sorsát.
Elképzelem, hogy szerelmes pár bújik össze a padon, s feledkezik meg a világról, mert teljes mivoltukkal egymást keresik.
Elképzelem, hogy fáradt turisták pihennek meg a padon, hogy elfogyasszák elemózsiájukat.    
Elképzelem, hogy kocogók pihennek meg a padon, s beszélik meg, hogy hány lépést milyen tempóban érdemes megtenni.
Elképzelem, hogy az éjszakát kóborlással töltő csöves nyúlik el a padon, idézvén Buga Jakab nótáját: „Kivetem hasamat a jó verőfénynek.
Csak ugy dohányozom, mikor megéhezek,
Több szegény legénnyel én is eltengődek.”
Ha a híd azért szimpatikus, mert összeköt, a pad azért, mert összehoz három-négy embert.

Tegnap úgy délután öt óra tájban hazajött Tücsi a munkából.
Üdvözöltük egymást.
A viaszosvászonnal borított étkezőasztalnál ültem, vacsoráztam. 
Kérdezte, hogy vagyok.
Tóth Árpád, Meddő órán c. spleenes hangulatú verséből idéztem neki:
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Csak a dőlt betűs részt mertem megidézni. Az sem volt igaz teljesen, mert nem könnyeztem. A többi pedig részben vagy egészben hamis lett volna az én számból és tőlem idegen. Igaz, egy sajtdarabon farigcsáltam, ám a legnagyobb jóindulattal se állíthattam volna magamról, hogy vézna figura én, aki maga van a föld kerekén. Hisz ott állt mellettem a feleségem.
Az egészet csak azért teregettem ki, hogy megoszthassam Veletek Tóth Árpád páratlan szépségű, rövid versét. 
Ámde reggel Tücsi dolgozni ment.
Magam vagyok. Nagyon.
Viaszos vászon az asztalomon.
Farigcsálok egy darab vajon. 
Fügelekvár a kalácsomon.
Azon gondolkodom:
Mit fogok ma tenni vajon.

(Az előző poszthoz kívánkozik ez a mostani. Szeretnék még néhány kedves magyar megfogalmazást megosztani veletek, akik olvassák blogomat.)
Egy ötszáz oldalas könyvet kézben tartani elég megterhelő valami. Elhatároztam hát, hogy „végzek” vele, mégpedig egy ültő helyemben.
Jelentem sikerült.
Egészen bizonyos, hogy gazdag tartalmak maradtak örökre rejtve előttem. Nem is törekedtem rá, hogy alaposan „átszürcsöljem” a szöveget. Mindenesetre két helyet megidézek még a kötetből, mert egyáltalán nem biztos, hogy még egyszer alkalmam nyílik rájuk találni. Csoóri Sándortól idézem őket, aki elsőként erdélyi ízekkel csiklandozza olvasva szemünket – hallgatva meg fülünket.
– Egy menasági asszony életét panaszolva, ilyen mondatokat ejtett: „Akkora bánatra jutottam, hogy faltól falig sírtam…már-már ártatlanságomból is kitagadtam volna magamat.”
– „Annyi verést megettem, hiszi-e? – néz rám egy fekete ruhás gyimesfelsőloki asszony. – De úgy vagyunk, ha nincs ember, nincs semmi!”
– Egy temetési menetben hallom a halottról: „Már öregember volt, de a menyecskék örökké ott csiripoltak a derekában.”  
– Egy fiatal lészpedi csángó „fehérnép” tízesével, húszasával szalaszt világgá ilyen mondatokat: „Ha pénzed van, élő napod is van, mondtam az uramnak, jól megtudd.”
– Egy anya beszél a legkisebb lányáról (Lészped). Ezt mondja: „Annának olyan ura van, tedd a sebre, meggyógyít.”
Csoóri egy másik írásában azon kesereg, hogy a tévéből efféle szavak szóródnak szét: konszenzus, legitimáció, pluralizmus. „S ez még csak a kezdet! Mi lesz itt egy év múlva, két év múlva, öt év múlva? Ha nem sikerül megerősíteni nyelvünket…, képtelen lesz ellenállni a hódító rohamoknak.” (1991)
A margóra írtam néhány további támadást, mely ugyancsak terjed: diskurzus, konnotáció, narratíva, kontextus.
De hogy mi lesz a jövőben, azt csak a jó Isten tudja.

Említettem, hogy Grätzer J. SICC. c. munkáját forgatom a számítógép betöltési ideje alatt, hogy valami érdekes tornáztassa agyamat erre a néhány percre. Ám a könyv nem végtelen hosszú, így elkerült asztalomról, s átadta helyét egy új műnek, amely megragadta figyelmemet. Ez Grétsy László 2000-ben megjelent antológiája. A mi nyelvünk címet viseli és közel ötszáz oldalas. Mivel a szerző-szerkesztő a cikkírók nevét ábécérendbe szedve hozza az írásokat, elkezdtem az elejétől olvasgatni. Érdekes a módszer, mert így a nyelvünkről szóló írások véletlenszerűen sorjáznak egymásután, hatalmas időbeli bakugrásokat téve. Ábrányival indul és Zilahyval fejeződik be. Vannak a szerzők közt széles körben ismert írók, költők, és vannak csak a szakma által számon tartott alkotók, akik a nyelvészek, filológusok számára érdekesek inkább. Babits pl. azon kesereg, hogy a kor, melyben ő élt, elsöpörte a félmúlt használatát, mellyel egészen odáig éltek a szerzők. Pl. Jókai. Ami meglepő, hogy kesereg rajta, de nem alkalmazá félmúltat sirató cikkében. Mintha haladni akarna a korral, és sütne Váncza-sütőporral. 
Könyvlapozgatásom többek között arra volt jó, hogy szembesültem vele: fejem szitához hasonlatos. Teljesen kiesett belőle, hogy valaha olvastam a kötetet. Pedig bizonyosan így volt, mert széljegyzeteket és aláhúzásokat, bekarikázásokat találtam benne. És ezek az enyéim!  Még egy kínrímet is belefirkantottam:  „Megnyitott a Litea, van ott hecsedli tea.”
Humorosra veszi versét Bedőné Tóth Anna, Nyugaton élő költőnő, aki teliapplikálja versét idegen szavakkal. Pl.: „Nincs időm a PHONE-on ülni, / hosszasan eltraccsolni, / sem a COUCH-on LAZY-n fekve / a TV-t WATCH-olni.” Stb. Lapozgatva a kötetet, nem találom benne Gyimóthy Gábor hasonló típusú verseit. Viszont eszembe jut a próza. A kanadai 3. generációs magyar így beszél: Megyek ajtót nyitni, mert ring a bellem.  
Magyartanárom hangján hallom Berzsenyi sorait: „A tiszta erkölcs, melly ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” Ez a görbed basszusban recseg – Fekete A. tónusában.
Böröndi Lajos kikel a mozaikszavak, rövidítések ellen. „e mesterséges alkotások, ha tömegkommunikációs eszközeink nem kapnák fel őket, kihalnának a nyelvből. Jót mosolyogtam rajta, s megjegyeztem: Már őket is így hívják: emeregy, a szavak ereje.
Kodály szellemességét említi Czigány György: „a zene beszél, a nyelv pedig zenél”.
Csokonai V. M. neve után döbbenten jegyzem meg: Élt 32 évet. Nem volt vele egyedül. Korábban az átlagéletkor meglehetősen rövidke volt.      
Valaki emlegette, hogy Déry T. pocsék magyarsággal írt. Itt Déry emlegeti, hogy „Móricztól néha égnek áll a hajam, oly gyatrán ír”.
Erdélyi Zsuzsa nem szerepel a kötetben. Hiányolom. Radnótit is. Minden antológia hiányos, miként a lexikonok is, mert valahol el kell harapni a témát, és ez többnyire szubjektíven történik, nemegyszer igazságtalanul is.
Karinthy Ferenc (Cini) nyelvészként érdekes összeállítást hoz, hogy a neológusok közül ki melyik szót alkotta, melyek máig élnek. Faludi Ferenctől Kellér Dezsőig, Baróti Szabótól Heltai Jenőig, Kazinczytól a Kisfaludy testvéreken át Vörösmartyig és Bajzáig sorolja őket.
Karinthy Frigyes hű önmagához. Apjáról írja: egytelendő-kéttelendő -tisztelendő. Magáról: „Én kokok, te kox, ő kok.” „Mérvadó… mér ne volna vadó”.  „Jó hitvesemnek, aki csitított,hogy ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben: mér ne gelődjek?”
Itt abbahagyom, mert ez nem tanulmány, hanem poszt.
Befejezésül ide írom saját találmányomat: Magamban latolgatom, mérlegelem: Mér legelem?
És a tanulság: Jó, ha az ember jegyzetel, mert lyukas memóriáját emlékezteti az egykori olvasásra. Még azt is tudni vélem, hogy lényegesen megjelenése után olvastam a kötetet, hiszen Faludy György 2006-ban halt meg, s ceruzával odaírtam a dátumot.    
     

Kb. negyedéve őrizgetünk két halkonzervet, egy paradicsomos és egy olajos sprotnit. Mivel elmúlának az ünnepek és a főtt kaják, elhatároztam, hogy ma halat eszem ebédre. Mégpedig az olajosat, mert tény, ami tény, a már elfogyasztott tejeskávé és a paradicsomos hal kapcsolata antagonisztikusnak mondható.
Praktikus konzervbontó elő, szép,
kék papír körben letép a dobozról.
A papíron fickándozó halak és a szöveg is biztatóan hangzik.
Ámbátor. Valami gyanút kelt.
Nem találom rajta a magyar cég nevét, noha 599-cel indul a vonalkód.
A szöveg is kicsit sokat beszél.
Ilyeneket.
Összetevők: Balti sprotni  70%, növényi olaj 29%, étkezési só. (Eddig rendben).
Előállítási módszer: halászat. (s csakugyan. Elképzelem mindenki megdöbbenését, ha fogászat volna ide írva.)
Fogási földrajzi terület: Fao 27. III. d. (Tessék mondani a Kurszk atom-tengeralattjáró messze süllyedt el a fogási területtől? Mennyire messze?)  
Fogási módszer: tengervízből, vontatott hálóval halászott. (Jó tudni. Utálom a kézigránáttal felszínre hozott halakat.)
Minőségét megőrzi… sokáig, érdektelen.
Gyártási dátum: még érdektelenebb.
Tárolási javaslat: már mindegy. Magamban tárolom a majd megmondom, mit.
Fogyasztásra kész termék: felbontás után azonnal elfogyasztandó. (Kérem szépen, amennyit tudtam, azonnal elfogyasztottam belőle.)
Géppel töltve. (Ha láttátok volna, hogy az a marha gép hogyan tuszkolta bele a felismerhetetlenségig összeroncsolt halszöveteket a bádogskatulyába, az élettől is elment volna a kedvetek.)
[Ezek után nem átallja a cég megemlíteni] A termék a hal fejét, farkát is tartalmazza. (Ehhez először fel kellett volna ismerni a fejet és a farkat, de mint megjegyeztem, az a marha gép halfoszlányokat, miszlikre roncsolt haldarabokat nyomott a dobozba, olyannyira a felismerhetetlenségig zúzva, hogy egy kriminológus kórboncnok se volna képes összerakni belőlük a halakat.)
A többi szöveg blabla, elhanyagolható.
Az előzőekből kiderül, hogy olyan konzervet kaptam a pénzemért, amilyet a fentiekben leírtam. Elképzelhetitek elszörnyülködésemet, hiszen eddig a sprotni szépséges, ezüst testű haltörzseket jelentett nekem, amint füstölt vagy főzött állapotban szépen egymásra keresztirányban felstószolva sorakoznak a konzervdobozban. Körülöttük az aranysárga olaj. A két matéria még véletlenül se keveredik kölcsönösen a felismerhetetlenségig.
Jól megjegyzem a doboz küllemét.
Ilyet soha többet!
Egyszer volt Óbudán sprotnivásár.
„Ebbül a halbul többé nem eszünk” – jegyezné meg Laci bácsi, akit ti nem ismertek.

Nem mindegy, hogy azt mondom: Egyöntetű, vagy, hogy ön egy tetű.
Nem mindegy, hogy köhögve röpülsz, vagy röhögve köpülsz.
Nem mindegy, hogy tengeri csata csúcspontja, vagy csengeri tata púpcsontja (ez meg mi lehet?) 
Nem mindegy, hogy kecsesen ringó fecske, vagy recsegve fingó [na, ez meg obszcén] kecske!
Eddig volt a vicc, kínosan vigyázva arra, hogy a zömüket alkotó bögyörőseket kihagyjam.
Ám van, ami csakugyan nem mindegy. Még ha nem is kancsal rím.
Nem mindegy, hogy egy képhez találsz egy jó címet, vagy egy cikkhez találsz egy jó képet.
Emlékszem, hogy lapzárta előtt mekkora keringélés kezdődött a szerkesztőségben valamiféle elfogadható illusztráció felkutatása céljából, amely nem védett, nem fizetős, mégis jó, mégis jellegzetes, és ráerősít arra, amit a cikk a maga nyelvi eszközeivel ki akar fejteni. Szinte nem is létezik jó színvonalú megoldás, ha a cikk előbb keletkezett, mint a kép.
Fordítva pusztán leleményesség kérdése olyan szöveg kitalálása, mely a kép tartalmára, témájára, ábrázolni kívánt jelenségére ráerősít. Ű
Ma pl. készítettem egy makro képet egy elszáradt növényről. Jól látszik, hogy megadta magát a sorsának: „csak úgy zörög”. Elmosolyodtam magamban s aláírtam: „Ligetszépe. Szép-e?”
Vagy: Kedvenc témáim egyikét kaptam le: Kerékpározók a hídon. Igen ám, csakhogy többen közülük éppen pihennek és bámészkodnak a hídon. Kedves, békés, az augusztus 20.-i ünnep szabad idejének kellemes eltöltésére utaló téma. Valójában fényképezőgépem „pillantott a hídra”, de ez a cím nem ütős. Az viszont igen, ha megfordítom: „Pillantás a hídról”. Ugye igazam van.         
Olykor a szövegben elég csak a kép egyik szegmensére felhívni a figyelmet. Ma pl. készítettem egy fotót a balkon kövirózsájáról, de sugarasan elhelyezkedő léggyökerei hívták fel magukra a figyelmemet. A kép címe: „Léggyökerek”. A kép témája sokkal több ennél, de valahogyan a léggyökerek a kép „közepe”.
Mindez azért foglalkoztat ma, mert D., a festőművész egy alkalommal különféle képeit megküldte írókhoz, költőkhöz, hogy asszociálnának rájuk valamit. Ki prózában, ki versbe foglalta, ami épp eszébe jutott a képről. Valaki aztán elemezte Lator László asszociációs versét. Innen az ötlet a poszthoz.
Persze ez a játék igen régi. Gyurkovics Tibor köteteket töltött meg általa kiválasztott festmények színes repróival, melyekhez rövid verseket írt.
A módszert nem ő találta ki, csak alkalmazta.     

A tegnap kitüntetett Blanckenstein Miklós felkérésének eleget téve ez előtt kb. 14 éve megfogalmaztam és megszerkesztettem a Jubileumi év 1000–2000 c. album szócikkeit. A mai ünnepre megidézem belőle az ide vonatkozó részt.

Szent István király megkoronázásának millenniuma

A kegyelem ideje a magyarság számára

 „Az isteni kegyelem bennünket

mérhetetlen irgalmában

 . . . elárasztott.”

(Szent István intelmei, II.)

Izajás azt írja: „A nemzetek olyanok, mint  a vízcsepp a vödrön, és mint porszem a mérlegserpenyőn, annyit érnek” (Iz 40,15/a) az Isten hatalmas voltához való hasonlítás szempontjából.  Létük mégis Isten akarta valóság. Jézus maga is megsiratja Jeruzsálemet, gyászos jövőjét előre látva: „Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok! Magatokat és gyermekeiteket sirassátok! Mert jönnek napok, amikor azt mondjátok: »Boldogok a meddők.«” (Lk 23,28, 29)

Az időről a második Péter-levélben ez áll: „Egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap.” (2Pt 3,8b) Mégis nagy jelentősége van az időnek, különösen is a jubileumi esztendőknek, hiszen a jubileum is az Úrtól van. A prédikátor könyvében olvashatunk arról, hogy mindennek megvan az órája és megvan a maga ideje az ég alatt. (Vö. Préd 3,1–9) Ilyen dimenziókban kell mozognunk, gondolkoznunk, ha nemzetünk Istenhez fűződő viszonyát szemléljük, értékeljük. P. Nemeshegyi SJ többször megfogalmazta, hogy tapasztalata szerint a különféle népek között végzett missziós tevékenység – legalábbis látszólag – igen különféle eredményességű. Amikor egy-egy nemzet életében „eljön a kegyelem ideje”, tömeges megnyílás figyelhető meg az Isten felé. Gondoljunk csak arra, hogy a megtérések száma Dél-Koreában hányszorosa a japánokéhoz képest.

Beszélhetünk-e kegyelem idejéről Magyarország vonatkozásában? Mikor következett el? Ha figyelemmel kísérjük nemzetünk történelmét a népvándorlás befejezésétől, azt állapíthatjuk meg, hogy már jóval Szent István kora előtt megérintette a kereszténység a magyarokat. Pannónia szlovén lakói, a nyugati portyázások hatása, a görög és bajor térítőpapok előkészítették a magyarságot a keresztény hitre. A kegyelem ideje mégis Szent István királysága alatt jön el, mégpedig sokszerű módon történik az „isteni beavatkozás”.

A szent király környezete által: Hiszen a korán megtelepedett bencés szerzetesek a clunyi reform megvalósítói. A bencések alapos műveltségre tesznek szert, s naponta négy-öt óra hosszat dicsérik Istent zsolozsmázásukkal. Az ora et labora jelmondat értelmében az ima kap elsődlegességet, és válik legfőbb tevékenységükké; és Isten meghallgatja imáikat.

Még Géza fejedelem idejében és az ő kérésére jön az uralkodói udvarba (Szent) Adalbert, aki egyik kulcsalakja a kegyelem idejének. Adalbert cseh hercegi családból származik, nemzetiségük megismertetésével gazdagítja a fölcseperedő István herceget. A szigorú clunyi reformok szellemét hozza Rómából, ahol jó viszonyban van II. Szilveszter pápával. Minden bizonnyal része volt abban, hogy Szent István a bajor Gizellát vegye feleségül, annál is inkább, mivel Bajor Gizellának másod-unokatestvére. Bencés a velencei származású Szent Gellért is, aki olasz földről érkezik, s annak szellemét hozza a magyar földre. A király kérésére fiát (Szent) Imrét neveli. Gellért jó színvonalon ismeri és tanítja a görög filozófiát. Tudós főpap, akinek egy tanulmánya – a három ifjúról szóló sokkötetes tanulmánya– máig fennmaradt.

Szent királyunk az első francia pápától kér és kap koronát. Gerbert, a későbbi II. Szilveszter neveli azt a III. Ottó császárt, aki majd hozzásegíti ahhoz, hogy a pápai trónra jusson. Pápaként az univerzalizmust hirdeti, a krisztusi világuralomhoz vezető utat egyengeti. II. Szilveszter Adalberttől hallott István kegyességéről. Szívesen küld hát koronát Szent Istvánnak, aki maga is híve lesz az univerzalizmusnak. A pápa a koronaküldéssel Istvánnak és utódainak isteni elhivatáson alapuló méltóságát és az Isten kegyelméből uralkodó keresztény király szuverén felségjogait, valamint apostoli térítőmisszióját ismerte el.      

Gizella, Szent István felsége, Szent Adalbert püspök rokona, II. Henrik bajor hercegnek – a magyarok egyik patrónusának, a magyarok szövetségesének – lánya. Gizella eredetileg szerzetes kívánt lenni, majd mégis feleségül ment Szent Istvánhoz. Politikailag is nagyon fontos ez a bajor–magyar szövetség, hiszen Gizella testvére, IV. Szent Henrik szintén szövetségese lesz Szent Istvánnak. A bajor hatás baráti és keresztény. Gizella révén éri és erősíti a magyarokat.

Ki volt Szent István?  István (megkeresztelkedése előtt Vajk) jellemében, tudásában, tetteiben bizonyítja uralkodásra való rátermettségét. Erről árulkodnak ránk maradt írásai: Intelmei Szent Imre herceghez (1. sz. törvénye), illetve második törvénye. Bölcs uralkodó, aki gondoskodik országa jelenéről, de – és ez igen fontos – jövőjéről is.  Uralkodása megpecsételte a magyar pogányság sorsát. A krisztusi hit, a keresztény gondolat, a latin nyelvű Róma és Cluny forrásaiból táplálkozó nyugati szerzeteskultúra honosodott meg országlása alatt. Szent István egyházszervezési sikerét törvényei garantálják. Az egyházi és közigazgatási törvényei olasz, illetve bajor hatást mutatnak. Intelmeiben fontossági rendbe állítja a fia által követendő elveket. Első a hit, majd azok, akik a hitet táplálják, utóbb következnek az előkelőségek, bölcsek, az ima, az erények. Gondoskodik arról, hogy ne legyen egynyelvű az ország. Intelmeiben ugyanazt hangoztatja, amit a XX. század derekán az ENSZ emberi jogokról szóló nyilatkozata: „Minden ember azonos állapotban születik.” (Szent István intelmei, IV) Szent István  tizenkét egyházmegye létesítését határozta el, ezekből tizet megszervez. Uralkodása alatt több mint tíz új monostor épül. Zarándokokat fogad nyugatról. A szentföldi zarándokok részére Bizáncban templomot és szállót, Jeruzsálemben és Rómában kolostorszállót, a püspöki és káptalani városokban kőtemplomokat építtet. Gizella és udvarhölgyei látják el ezeket miseruhával s egyéb egyházi felszereléssel. Minden tíz falu köteles templomot építeni. A káptalani és kolostori iskolák az Európa-szerte szokásos tanterv szerint oktatnak.

Kiépíti a közigazgatást, s az ország határainak védelmére frank–német mintára határispánságokat hoz létre.

Történészek megállapítása szerint Szent István a szomszédos fejedelmekkel ellentétben nem folytatott hadjáratot a környező népek megsemmisítésére. Míg a korabeli lengyel és cseh fejedelmek a rájuk támadó feleket a végsőkig üldözték, Szent István bölcs mértékletességgel az országot ért agresszió megfékezését csak az ország határáig tartotta szükségesnek. Tény az, hogy a Kárpát-medence korábban itt élő nemzetei közül egy sem tudta huzamos ideig állammá szervezni önmagát. Szent István vezetésével ez a magyaroknak sikerült, mint ezt az elmúlt ezer esztendő tanúsítja.

Szent István legszentebb gesztusával – a hagyomány szerint – magát és országát Isten örökké szűz anyjának, Máriának oltalmába ajánlotta (kinek mennybevétele ünnepét Királynő napjának, a magyarok Nagyasszonya napjának mondják máig a magyarok).

Szent István tehát jó érzékkel korszerű kereszténységet, a clunyi szellemet hordozó kereszténységet és keresztény műveltséget emelt be országába, igényelte a szerzetesek megtelepedését, kérte segítségüket. Megteremtette az egyház intézményeit, és gondoskodott fenntartásukról is. Maga gyermekkorától fogva istenhívő életet élt; egész életműve ezt bizonyítja. Az országnak az Istenanya oltalmába ajánlása hatásában messze túlnőtt saját korán.

Szent Istvánt a kor szokása szerint a nép kezdeményezésére, de még a XI. században avatták szentté. 

Joggal mondható, hogy imái meghallgatásra találtak Istennél, „aki kiválasztotta őt, és arra rendelte, hogy maradandó gyümölcsöt hozzon.” Szent István érdeme, hogy felismerte az Úr hangját, és engedelmeskedett is neki. Így vált a Teremtő eszközévé és nemzete javára. Ezért gondolhatjuk méltán azt, hogy uralkodása alatt eljött a kegyelem ideje hazánk számára, s hogy elindult a magyarság a kereszténység útján a keresztény erkölcsi alapok deklarálásával, intézményi rendszerének megteremtésével.

„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben . . .”

Mérvadó töreténészek szerint a magyarság a kereszténység nélkül valószínűleg ugyanúgy eltűnt volna mint a többi előttük itt élt nép. Ám történelme során nem fogtak ki rajta a birodalmak: sem a mongol, sem az oszmán, sem az osztrák, sem a szovjet. Annál meglepőbb, hogy mindezek szertehullásának tanúivá váltunk. Ami pedig a vallást illeti, minden időben ellenállt az idegen ideológiáknak. A magyarság nagyon sokáig megőrizte  keresztény értékrendjét. Nem fogott rajta az iszlámosítási törekvés sem, noha százötven évig tartott a török megszállás.

De utolért bennünket néhány alapvető átok. Az egyik a népességfogyás. Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, ennek legalapvetőbb oka az a huzamos mérgezés, mely tehetségtelen alávaló nemzetnek állította be nemzetünket. Ha valaki nem járhat-kelhet emelt fővel saját hazájában, valami ilyesmi éri utol. Még ugyanennek a problémának a hátterében áll a lakáshoz jutás teljes megoldatlansága is. Mikor Bush elnök hazánkba látogatott, rövid beszédben fejtette ki, mennyire irigyel bennünket, hogy immár szabad ország építése lehet osztályrészünk. (A lengyeleknek is ezt mondta.) Ám az országos apátia mindmáig fékezi a jó magyarok lelkesedését.

Még két olyan erkölcsi lepusztulásról kell említést tennem, amely az elmúlt évtizedek óta folyamatosan jelen van. Ezek: a tulajdontisztelet elemi hiánya és a hazugság. Aki pillanatnyi önérdekének rendeli alá a tulajdonlás kérdését, azzal nem lehet országot építeni. Ugyanígy, aki pillanatnyi önérdekének veti alá az igazságot, azzal nem lehet eredményesen párbeszédet folytatni, mert nincs meg – relativizálódik – az a „platform”, amely értelmessé tehetné a kommunikációt. (A két utóbbi magatartás tulajdonképpen egyfajta cinizmus.) Eme erkölcsét veszteni látszó társadalomra zúdul a fogyasztáscentrikus valóság, mely maga a gyakorlati ateizmus. Az a baj, hogy a dolgokhoz való kötődés megelőzi a személyekhez kötődést fontossági sorrendben. Ez a legnagyobb aránytévesztés, ami érhet egy társadalmat. Akkor kerül talpára az ember, amikor rádöbben arra, hogy az élet értéke, társaié is, mérhetetlenül meghaladja az általa bálványozott anyagi szükségleteket. Ebből kell kinőnünk, hogy a szeretet civilizációja valósuljon meg Szent István országában.

Prohászka Ottokár, a huszadik század eleji szent életű püspök azt jósolja, hogy bár „Szent István rendi alkotmánya ellen sokan harcoltak, . . . az idők kerekét, a fejlődés menetét megakasztani nem lehet, az ezredik évben éppoly kevéssé, mint . . . – biztos indukció alapján állíthatjuk –  2000-ben sem.” Adja Isten, hogy igaza legyen, adja, hogy magyarság számára újra eljöjjön a kegyelem ideje, Istenbe vetett hitéhez visszatérjen, hitében megújuljon, és emelt fővel, bizakodással tekintve a jövőbe fogjon a III. évezredben saját országának újra felépítéséhez.