Mickey webnaplója

A hatvanhatodik évét taposó Sebő Ferenccel készített interjút az Új Ember munkatársa. Ebben sokféle építő és értékes gondolat olvasható, én most csak egy kuriózumot hozok ide. Az ismert mérnök és népzene művelő oktató, stb. említi, hogy Weöres Sándortól kapott annak idején egy zárt borítékot azzal, hogy ha hatvan éves lesz, csak akkor bontsa ki. ez úgy hat éve meg is történhetett. Ezt idézi meg, és most én is ezt teszem, mert figyelemre méltó. 
„Közeleg amaz idő, mikor az ember a szemétől nem lát, a fülétől nem hall, a lábától nem jár, a kezétől nem fog.
Ekkor végleg befelé kell fordulni. Belül sétálni, befelé figyelni. Csak a belső táj ne legyen barátságtalan.”    
Erről egy másik, talán vidámabb megfogalmazás ötlik eszembe, ez Bródy Jánosé: / Nincs már szeme se, karja se, / s itt-ott kilóg a belseje, / mégis örül, hogy él az én Luca babám. /
Nem kezdem el felsorolni, hogy mim nincs, mim hol bibis, s mim nem működik tisztességesen. Próbálom a Luca baba optimizmusát élni. Mégis.
Amikor a jezsuita hetven volt, elment az orvoshoz, mert itt is fájt, ott is fájt, meg amott is. Ez ugye háromféle. A doki rácsodálkozott: Nahát, háromféle problémája van? Majd azt figyelje meg, hogy tíz év múlva mennyi lesz. Akkor milyen szívesen fog visszaemlékezni arra, hogy bezzeg egy tízessel korábban szinte semmi baja nem volt.
De ha már nyafi, Babos SJ vicce nagyon idekívánkozik, mert a fájdalmak sorolását lehet még fokozni.
A doktor kérdi a pácienst: – Hol fáj, mi baja?
– Ajaj, doktor úr, ha itt megnyomom, itt fáj, ha ott megnyomom, ott fáj, ha emitt megnyomom, emitt fáj, ha amott nyomom meg, akkor meg amott fáj, de ha lejjebb nyomom meg, akkor lejjebb fáj, ha feljebb, akkor feljebb fáj.
– Ne is folytassa – vágja el a felsorolást a doktor –, uram, önnek el van törve a mutatóujja. 
Holnapután magam is tiszteletemet teszem a doktornál, mert elfogyott a munícióm. A múltkor megkérdezte, van-e valami panaszom.
Nekem nincs, jó a közérzetem.  
Ennek nagyon megörült.  Tulajdonképpen én is, azért visszakérdeztem: csak tudnám, hogy mi a csodának szedek kilencféle gyógyszert, ha egyszer ilyen egészséges vagyok.

„Amikor Krisztus megalapította társaságát, szegletkövévé 
nem az okos Pált,
nem is a misztikus Jánost tette, hanem egy
szökevényt, egy
nagyotmondót, egy
gyávát, szóval
az embert.
Erre a sziklára építette Egyházát s a pokol kapui nem vesznek rajta erőt.
Minden birodalomnak az az ősi hibája, hogy hatalmas egyéniségek alapították, nagy egyéniségek számára. A történelmi Egyház viszont a gyönge emberre épült és ebben van az ereje. Mert
egyetlen lánc sem lehet erősebb leggyöngébb szeménél.”
Az idézetet G. K. Chesterton jegyzi, a Vigilia közli 1954-ben Bittner Lajos fordításában.
1954 tavaszán elsős, őszén másodikos alsó tagozatos gyerek voltam. Nem olvastam a Vigiliát. Majd felcseperedvén, és a piarista gimnáziumba felvétetvén Fekete Antal magyartanár szárnyai alá vétettem, aki házi dolgozatainkra (ma beadandónak hívják) rendre két jegyet adott. Egyet a fogalmazásra, egyet a nyelvhelyességre.
Az első jegyért nagyon oda kellett figyelnünk, mert kíméletlenül kihúzott munkánkból minden olyan mondatot, amely közvetlenül vagy közvetve nem a címről szólt, nem segítette a címben foglaltak kibontását, megértését, megértetését.
A másodikat nem kell magyaráznom. A helyesírásnak megvannak a szabályai, olykor elég nehezen követhető szabályai némi bizonytalanságot is hagyva az alkalmazónak, de mégiscsak léteznek, és ezeket alkalmazva értékeltetett munkánk.
Mindezeket csak azért bocsátom előre, hogy megértsék az olvasók, mi köze volt dolgozatunknak Chestertonhoz.
Én ugyan nem olvastam e Vigilia-beli cikket, az általunk Schwarz tanár úrnak titulált Fekete Antal viszont minden bizonnyal, mert dolgozatainkra minden alkalommal végül is három jegyet osztott azzal a meggondolással, hogy minden lánc annyit ér, amennyit a leggyengébb szeme. A kiosztott dolgozatokra írt három jegyet névsorban be kellett diktálnunk neki, hogy feljegyezze noteszébe. Felállt a kérdezett és sorolta: Fogalmazás négyes, helyesírás kettes, végeredmény kettes.            

Antipatikus kifejezésekről, szavakról olvasok Ági blogjában. Ő betiltaná használatukat. Egyik kommentező válaszában írja: akkor nem maradna egy szavunk se. Csakugyan nem, mert mindenki más szavakat tart undormányosnak. 
Néhányat azért kiemelek közülük.
– Szerintem is pocsék a pocaklakó. pedig igen precíz összetétel.  A magzat, az embrió, az intrauterin lény, az ébrény, a méhmagzat mind azonos fejődési szakaszban lévő emberkét fejez ki. Stílusértékük eltérő, de éppen erről nincs értelme vitatkozni. „Gusztiról nem beszélünk” – „mondhatnók”, ha a Gusztit, és a mondhatnókot nem utálnák annyian. Utóbbiak „alkalmasint” (hihetőleg, feltehetően) a „de gustibus non est disputandum” és a „mondhatnánk” hívei.    
De ha a pocaklakó nem stílusos, nekem a „korábban születettek” ugyanígy nehezen emészthető az öregek, az idősek, aggok, nyugdíjas korosztály, aggastyán korban lévők, élemedettek helyett. Alighanem van ezekben kordivat, valakinek a majmolása, aki szívesen alkalmazza ezeket.
Van, aki eszik, s van aki „ráhúzza a fejét” a szendvicsre, uram bocsá „beteszi az arcába”. Van, aki hanyatt esik a meglepetéstől. Van aki „dob egy hátast”, s olyan is akad, aki „lemegy hídba”. Persze nem kell ezeket szeretni, de érdemes elfogadni őket, mert beszélő embertársunk maga sem azonos velünk, következőleg beszédstílusa, szókincse sem azonos a miénkkel. Szoknunk, tűrnünk kell a tarkaságot. Szeretni nem muszáj, hiszen kinek-kinek más az ízlése.      
Sokfélét emlegettek a hozzászólók is, nem sorolom mindet.
– A „Szép napot!” Amikor évtizedekkel ezelőtt először hallottam, olyasvalaki mondta, aki Münchenből érkezett hosszú tanulmányút után. Szerintem onnan hozta. Mindenesetre széles körben elterjedt. Én nem gondolom, hogy egy tőlem idegen ember ne kívánhatna bármiféle jót. Ha azt mondom: Jó napot! Az is kívánság, ha el is kopott már a végéről a kívánok szó. Mint ahogyan egy másik változatban ez elejéről kopott el az Adjon Isten. Roma körökben pl. Szerencsés napot kívánnak egymásnak, olykor a gádzsóknak is.
– A férjem helyett  pasim,  barátom, szerelmem, élettársam, partnerem, kedvesem, uram, őakiférfim, kisdrágám használata megint eltérő stílusban fogalmazzák ugyanazt vagy hasonló viszonyokat. Kinek-kinek lelke rajta, hogy mit használ. Társas viszonyban kettőn múlik a vásár. Úgy nevezzék egymást, ahogy kettejüknek megfelel. Van, aki kisuramnak hívja a férjét, a másik papának, a harmadik „ember”-nek, vannak, akik keresztnevükön szólítják egymást. Nehéz ebbe beleszólni, talán nem is érdemes. Ha egyszer valaki szívesen veszi, hogy nyuszifülnek nevezzék, legyen neki, ha pedig husikámnak vagy „babanéni”-nek, „öcsibácsi”-nak, az is. Én azért magamban meg szoktam mosolyogni ezeket.
Mindnek stílusértéke van, és egy író adott esetben tudatosan is alkalmazza ezeket, mert jól jellemzik azt, akit ábrázolni akar.     

A képekkel ugyanaz a helyzet, mint a svéd gyerekvers bélyeggyűjtőjével. Egy kiló új bélyeg akkora tömeg, hogy egy életre megutáltatja a gyűjtővel korábbi hobbiját. Ugyanezt éreztem sokszor, amikor még el-ellátogattam nagy képcsarnokokba, kiállítótermekbe, múzeumokba. Az intézményeknek érthető okokból muszáj gazdag anyaggal előrukkolniuk, mert akik elzarándokolnak oda, huzamos időt szoktak eltölteni, ha már vették a fáradságot és messze földről felkeresték a kiállítás helyszínét. Mégis zavarba ejtő a színek-formák kavalkádja, ha egyszerre zúdul az emberre. Mit lehet tenni? Célszerű végigrohanni a felhozatalra hanyag és gyors pillantást vetve, hogy kiválasszuk azt a néhány remekművet, amit tüzetesebben is meg szeretnénk nézni. Valahogy úgy, ahogyan egy szép tájba bele tudunk feledkezni, úgy kell(ene) megállnunk egy-egy kép előtt, egy-egy szobor előtt, hogy hagyjuk magunkra hatni. Mert mint említettem, a kevés általában több mint a sok. A lakásban körülnézve egy jól eltalált helyre kerülő kép feltárja szépségét. Sok mindentől függ ez. A kép és a falsík méreteitől, a háttér színétől, a kép és a fal színviszonyaitól, a kép helyigényétől.
Nem prédikálnék erről, de nincs egy hete, hogy kép érkezett a címünkre kedves művész barátunk jóvoltából, aki immár negyed százada festi egyazon témáját, a műtermet. Többször ajánlották neki, hogy váltson témát, de nem teszi. Azt hiszem, igaza is van. A legtöbb ember egy képet birtokol. Az ilyennek pedig teljesen mindegy, hogy a művész még hány hasonlót alkotott. A műtermek igazán lecsupaszított formájukat mutatják, a színek összhangját megvalósítva. Ezen a keretet is értem, melynek színei a képhez vannak hangolva.
Váli Dezső, mert róla van szó, képeinek nagyjából a felét nem ítéli elvárásainak megfelelőnek, és kíméletlenül felfűrészeli őket. A megmaradtakat keretezi, és értékesíti. A képek kereteit is maga készíti, így ezek teljesen kézi munkák. Egy becsületes művész kezének alkotásai. Így tekintek a kapott képre, így próbáltam neki helyet keresni. Hogyne tenném annak a művével, aki ars poeticája szerint „a remekműnél egy pillanatra felvillan Isten köpönyege szegélye”.
Most a színek harmóniájában felvillanni vélem ezt az érintettséget. Úgy látom, hogy falunk eddig a képre várt. Úgy értékelem, hogy otthonra talált és jól érzi magát nálunk az a kép, amely egy pillanatra felvillantja Isten köpenyének a szegélyét. Ezáltal van benne valami közös az ikonokkal. 
(A poszt egyenesen következik abból, amit Kommunikálunk c. korábbi írásomban jeleztem.)

Régi mániám, feljegyezni olyan történéseket, melyek korábban nem szerepeltek életemben. Ilyenen vagyok (meg 67 éven) túl ma is.
Ami velem történt, az az, hogy találtam két lejárt szavatosságú csecsemőkonzervet. Egy spenótosat és egy mediterrán zöldségeset. A spenótosat hozzákavartam morzsás karfiolomhoz, amit eleve enni készültem, a másikat némi cukrozás után benyaltam. A kismamák értik, ha azt mondom, kétszer 190-et ettem a karfiolon felül. Meg is látszik rajtam, mint a trikóm hivalkodó felirata: CRITICAL MASS. Mi tagadás, tömegem eléggé kritikus. A mai napon tehát nem is a második gyerekkorba, hanem a második csecsemőkorba léptem.
Ne irigyeljétek a csecsemőket! Eléggé ízetlen kajákon élnek. Sótlan, kevéssé karakteres kutyulmányok ezek. Nem is tudom, hogyan sikerül a kicsikkel leteszteltetni a konzerveket. Talán amelyik a falra porlasztva köt ki: nem megfelelő. Amelyiket lenyelik különösebb fintorgás nélkül, azt kezdik gyártani. Jaj, nekem, tele van a pocim! OÁ-OÁ-OÁ-OÁ (Sormintának se rossz.)
* * *
A tápszerről jutott eszembe az UNOKA szó. Az tette érdekessé, hogy kinyitva a szóvégmutató szótárt egy erre hajazó szócsaládnál nyílt ki. Egy kicsit mazsolázgatok belőlük. Lehet, hogy utoljára, mert hiszen nem célom az 58 000 szót posztjaimban szerepeltetni. Álljon itt egy szóbokor az UNOKÁD szóra jól-rosszul rímelve:
Fád, brigád, spartakiád, jeremiád, miriád, najád, (kajád), kád, dekád, (bakád), barikád, okád, (bokád), blokád, árkád, (irkád), galád, család, s teszem hozzá a végére, mert ugye ragozott alak nincs a szótárban: (UNOKÁD).

Néha furcsa hangulatban megyek a könyvmegállóba, nincsen semmihez se kedvem: Sejtem azt, hogy mi vár reám itt.
Mármint a könyvmegállóban.
Talán húsz év múlva pozitívabb lesz a kép, de addig folyvást küszködni kell.
A Bródytól plagizált bevezető mondat tartalmát meg kell magyaráznom. Mert mi történt?
Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány nyomtatott valami – no, nem könyv – volt a polcokon. Egy román nyelvű kötet a Securitátéről, egy 2000-ben kiadott statisztika a magyarországi régiók adataival, egy-két fecni, meg könyvmaradék. Ez minden.
De ha már ott jártam, kiürítettem a magammal hozott könyveket. Két komolyabbat, három könnyebbet. Amint elhagytam az üveges szekrényt, két biciklis csöves csapott le a termésre. Kleine Fische gute Fische. Nem vártam meg, amíg értékelik vagy kritizálják a felhozatalt. Próbáltam megérteni, hogy a pénzhez jutás egyik eszközét látják a megpumpolható könyvszekrényben. Éhesek is lehettek akár. Ámbátor, egyikük a lottózóból jött ki előtte, ahová nyilván azért tért be, hátha megüti a nagy zsozsót. A fejéről nem olvastam le a gyorsan jött meggazdagodás örömét.
Fiunk meséli, hogy a közelmúltban a szekrény meglehetősen feltöltött állapotban várta az érdeklődőket. Ám mindenkit megelőzött egy ember kerekes szatyrával, és két kézzel tömte bele válogatás nélkül a könyveket. Amikor más is lapozgatni kívánt, odaszólt, hogy még vinni akar. És még egy marékkal megtetézte a zsákmányt.
Nem kizárt, hogy olvasni se tudott (egyébként meglehet, hogy) derék polgártársunk, mert akkor megértette volna a kitett plakát szövegét, Hozz egy könyvet és vigyél egyet!
Mivel szankcionálni nem lehet a cappcarappot, legfeljebb vitatkozhatunk azon, hogy hogyan értelmezi a közmegegyezésen alapuló cserelehetőséget.
Ma még feltehetően nem tudnánk meggyőzni az illető(ke)t igazunkról, arról, hogy a demokráciában a szabályokat együtt hozzuk, és csak akkor működik, ha a be is tartjuk azt, amiben megállapodtunk.
Egyelőre marad az egyik oldalon a feltöltés, a másik oldalon a kihúzkodás.
Ma még fogadásokat lehetne kötni arra, vajon melyik fél unja meg előbb, avagy ki bírja tovább, a húzkodók vagy a betöltők?
Jut eszembe, szamárságot írtam. Ha a betöltők unják meg hamarabb, akkor azonnal megunják a húzkodók is, hiszen nem lesz mit elorozniuk. Ha viszont a húzkodók hagynak fel erkölcsileg vitatható tevékenységükkel, akkor talán eljutunk oda, ahová Nürnbergben ezelőtt néhány évtizede eljutottak a németek. Hoznak egy könyvet és visznek egy másikat. Igaz, hogy hasonlíthatatlanul erősebb tőkeviszonyok közepette élnek, mint mi.   

Unszolásra a freeblogra is kitettem újabb napi posztjaimat. A sablont szeretem, szép tiszta és áttekinthető, könnyen kezelhető. De mintha a holdra lőttem volna ki az anyagot, olyan némaság lengi körbe az egészet. Működik, de alig böngészi valaki. Hát így múlik el a világ dicsősége. Azért még próbálkozom.
A tegnap folyamán megvettem, elhoztam a régen rendelt könyvritkaságot, a szóvégmutató szótárt. Olyan, mint néhány ezer egybegyűjtött vers, amelyekben a rímek teljesen véletlenszerűen kerülnek egymás mellé. Hogy örülne nekik József Attila, aki szeretett kacifántos, szonett formához szükséges rímeket egymás alá írni, hogy elé verset biggyesszen. A költők egymással is játszották ezt a játékot.
A mai költőknek ezennel szolgáltatást kínálok. Ha végképp nem jut eszükbe semmiféle értelmes rím, írják meg, melyik szóhoz keresnek másikat. Megegyezünk, s küldök egyet, ötöt, húszat.
Hogy miről beszélek, nézzünk rá egy-két példát. Adva van a gyerekmondóka:
Madarász, pikk-ász, tökk-ász (sic!), makk-ász,
száraz kolbászt vegyenek!
De lehetne az első sor helyett számos más változat is:
gombász, vadász, hidász, nyomdász,
gazdász, gigász, hangász, jogász,
horgász, fohász, kohász, juhász,
triász, íjász, pákász, rákász,
csíkász, firkász, tyúkász, halász … és még vagy százféle más.
Csak a kétszótagúakból szemezgettem.
Még az „ingyom-bingyom táliber, tutáliber máliber”-re is akad valami hajazó: a kaliber, a vulkánfíber, a kucséber.
Azt írtam, versek ezek. Vegyünk egy „tarkabarka” témát:
Tarkabarka fűzbarka,
szivarka és kadarka.
Madárka és bogárka,
kadarka egy pohárka,
issza a pátriárka,
mindkettő világmárka.
Boglárka és molnárka,
Kosárkában uborka,
pirostarka cukorka.
egy picurka boglárka,
éppen hogy csak akkorka,
mint egy pici sziporka.
Érdekes egybeesés: a pia szó után a terápia szó következik. Mint az életben.
Pia pia pia
jön a terápia.
Persze csak nálunk. Az olaszoknál via Appia.
A kétszótagúak között ilyen hangzások vannak:
Márka, zárka, irka, birka,
cirka firka, hurka, (Gyurka?),

kaska, flaska, laska, táska,
kacska, macska, csacska, fácska,
szecska, bicska, bricska, fricska,
végül: rocska, ócska, szócska …  
Pattognak ezek a szavak, mintha a Szevillai borbély egyik áriájából szöktek volna ki.
Nagy kincs a nyelvünk, akár elölről, akár hátulról rendezem, elemzem, szemezgetek fajtái közül.
Még biztosan visszatérek rá, de most elszaladt az idő. Itt és most elszegem mondandóimat.

Rövid séta, furcsa élmények a Dunánál
Már kocsival megyek, ameddig lehet. Mindenesetre a sikátoron áthaladva szépségesen rajzos indákat és árnyékokat fotóztam mellétéve a Kölcsey-epigramma sorait a Husztból. Érdekes szögben lekaptam a félköríves ablakot, mely egész rajzos lett rövidülésben. A parton sétálva az első benyomásom, hogy a „kőpark” gazdája még mindig ott csőszöli az általa egymásra rakott köveket. Gondolom, alacsony vízállásért és hosszas meleg időért imádkozik, mert vészesen emelkedik a vízszint és lassacskán hűl a levegő. Egyik csak a szobroknak, de a másik neki se tesz jót.
Néhány őszi hangulatképet is készítettem, mert ki tudná megállni, hogy ne tegye. Ez olyan volna, mintha Paál László festőállvánnyal a vállán egy gyönyörű erdőben sétálgatna, de valaki megtiltaná neki, hogy lefesse.  Néhány kép készült még. egyik arról, hogy a Havaria emberei egy skiffnek látszó rozsdásodó csónakot vizsgálgattak a parton. egy német zászlós csónakban pedig néhányan merülésre készültek? Mindenesetre motorcsónakjukkal a folyó közepére indultak. Feljebb egy nagyobb motoros hajóvesztegelt horgonyt vetve a folyón. Valaki valamikor itt hihetőleg a vízben végezte. RIP.
Hazafelé tartva megálltam, mert nem álltam meg, hogy le ne fotózzak egy zöldségárus cégfeliratot. Nagyon tipikus. Ez látható a képen: WEGABOX.  Nemtökkelütött fejemmel rájöttem, hogy a vega itt zöldséget vegetáliákat jelentene, de V-vel írva nem igazán ütős. A boksz pedig azt az skatulyát, amiben árusítják a wegát. Ám a WEGA szó a németben szerepel, és nem jelent zöldséget, hanem a Wegát jelölik vele, a Lant csillagkép legfényesebb csillagát. A BOX szó viszont nem szerepel a német szókincsben. Az angolban igen, ott dobozt jelent. Tehát ez a germángol szószörny sokfélére hasonlít, de a világon semmi értelme nincs. Hogy is mondja a humoralista? Ha nem is fluoreszkál, de xilofonozik.
Akkorhátennyi.          

Minap egy kommentben értesültem róla, hogy megjelent Lackfi János: Milyenek még a magyarok? c. munkája, ahol többek között pikáns szóválogatást tesz közzé. Listája korántsem teljes, de tán nem is baj. A b-vel kezdődő, török eredetű közönséges szleng igénkről megjegyzi, hogy legalább kilencféle igekötővel ismert, s mind mást jelent. Biztos, hogy a katonák ennél többet is ismernek. Megjegyzem egy nyelvészkedő írásában vagy negyven éve Kolozsvári Grandpierre Emil is foglalkozott a kérdéssel, ő eufemisztikusan basic-nak emlegeti a csúnya szót. De ennél a csúnya szónál van egy kevéssé pikáns igénk, amely még több igekötőt vehet fel, és ez a csinál ige. Nézzük csak hamarjában:
átcsinál: áttervez, átrak,  
becsinál: bekakál, esetleg bepisil
belecsinál a közepébe: nem érdekli
egybecsinál: összerak, összeköt, összeragaszt
elcsinál: magzatot abortál
előrecsinál: előre legyárt
felcsinál: gyereket nemz
helyrecsinál: helyreállít vmit
hozzácsinál:  a meglévők mellé készít még, hozzárak,
idecsinál: idesz.k,  pl. kutya a küszöbre
kicsinál: kikészít (idegileg), rosszabb esetben megöl, tönkretesz, nagyon megver
körbecsinál: pl. kerítést készít
körülcsinál: pl. telekehez kerítést
lecsinál: magasról „tesz rá”, nem érdekli
megcsinál: elkészít
mellécsinál: a wc mellé pisil
odacsinál: odasz.k
összecsinál(ja magát): becsinál ld. ott
rácsinál: rátojik, rákészít vmit
szembecsinál: szembespriccel vmivel
telecsinál: teletölt, telerak, teleteszi a pelenkáját
újjácsinál: megjavít
utánacsinál: utánoz
végigcsinál: kitart a folyamat végéig
visszacsinál: eredeti állapotába hoz
A felsoroltak száma 25. Biztos vagyok benne, hogy mindez csak slendriánságom következménye. Az alapos kutatás megtoldhatná még néhánnyal.
Van még néhány igénk, mely hasonlóan sokoldalú. Ilyen lehet pl. a készít.
Ám ez poszt. A mondat végét egy ponttal becsinálom.

Ma egy éve kerülök minden édességet. A lekvárosságot nem annyira – olvasom d. blogjában.
Meglehetősen régóta nem játszom a korábban kedvelt pasziánszot stb., de a kvízpart „ész-ébrentartó”, ezért azt művelném (Igaz, hogy most éppen „karbantartják” immár egy negyed év óta).
Szeretek itt lakni, mert gyönyörű környezet ez, de messze esik a városközponttól.
Szeretek itt lakni, mert tágas a lakás, de nincs lift a házban, és másfél emelet, az másfél emelet.
Szeretek itt lakni, mert jó a levegő, de ha esik, akkor sár is van, ha havazik, akkor hó is van és latyak.
Szeretek itt lakni, mert életem legnagyobb részét itt töltöttem, de tartok tőle, hogy ez elsősorban múlt időt jelez. Másodperceim, perceim, óráim, napjaim, hetek, évek évtizedek vannak hátra. Ki tudja?
Szeretek itt lakni, mert mindenkit ismerek, de egyre több új tag érkezik, akiket nem ismerek.
Szeretek itt lakni, mert ismerem a rigók dallamait, évről évre visszatérnek, ismerem a tücskök ciripelését, de egyre kevésbé hallom őket.   
Szeretek itt lakni, mert közel a Duna, közel a HÉV, közel a vasút, közel a busz, de távol élünk ismerőseinktől, barátainktól, így hát igénybe is kell venni ezeket, ha össze akarunk jönni velük.  
Szeretek itt lakni, mert olyan fészek ez, ahonnan kirepült négy fióka, hogy be-betérjenek mind a tizenhatan, vagy valakik közülük alkalmilag, de mivel kirepültek, feleség meg dolgozik, olykor én vagyok a bakter, aki vigyáz a házra, a lakásra, a rendre, a tisztaságra.
Szeretek itt lakni, mert ismerem a karnyújtásra levő bevásárlási lehetőségeket, ismerem a szakrendelőket, az orvosokat, de szükségem is van rájuk – sajnos.    
Szeretek itt lakni, mert szeretek itt lakni. Megszoktam. De tartok tőle, hogy vége szakad egyszer. Most még Isten fiainak hívnak minket – írja János apostol, és azok is vagyunk, de hogy mik leszünk, nem tudjuk. Én se tudom, csak remélem, szeretném, hittel fordulok a végső jövő felé.
Szeretek itt lakni, mert el tudom szeparálni magam szobányi távolságra az engem nem érdeklő zajoktól. Elég tágas hozzá a lakás. De nem tudom elszeparálni magam attól, hogy az újonnan érkezettek ötletszerűen és gyakran betonfúróval gyötörgessék a ház falát és a fülemet.
Igen, igen: Csaknem tökéletes ez a világ, és benne mi… de mégse az.
Mindig kell, hogy legyen valahol egy-egy kataklizma, egy-egy háború, egy rakás viszketeg ember, aki a széthúzást szítja, az emberek idegrendszerét borzolja, társait ellopja, szerveit eladja. Aki striciként működik, aki kényszerít, hogy mások áldozattá váljanak, akinek gyönyörűsége abban rejlik, hogy különb anyagi körülmények között él másoknál, aki…
Igen, igen, de nekem nem az a feladatom, hogy az említettek lelkiismeretét vizsgáljam, hanem a sajátomat. Nem is az a feladatom, hogy őket megváltoztassam, hanem hogy magam változzam jó irányban.
Igen, igen – mondom Pállal – nem teszem a jót, amit akarok, hanem olykor a rosszat, amit nem akarok (ugye 1Kor 9,19).