Mickey webnaplója

Confessio
Gyónom a Mindenható Istennek
és nektek, testvéreim, hogy
sokszor és sokat vétkeztem
Isten,
 a társadalom és
saját magam
ellen
megrögzött szokásaimmal,
elvilágiasodott életem,
önpusztító életmódom,
életvezetésem vakvágányra terelődése,
megátalkodottságom és
mások hibáinak folyamatos felemlegetése által.
Életem, életem, én bűnös életem!
Kérem ezért Isten irgalmát,
Mária és a szentek közbenjárását, s
titeket, testvéreim, hogy imádkozzatok érettem.
Ígérem, hogy
részt veszek életmódjavító tréningen,
lehetőleg élek a szentségekkel, 
az általam okozott károkat, rombolásokat igyekszem helyrehozni, 
a jövőben pedig a helyes döntéseket választva 
építő jellegű életet élni.

(Ha angolból tükörben fordítom, akkor a „népek” mondják azt. Végeredményben ugyanazt jelenti.) Azt mondják az emberek. Apám mindig visszakérdezett: Melyik emberek? Kik mondják azt? Ez persze zavarba ejtő keresztkérdés. 
De nem mindig.
Van, amikor lehet tudni, hogy ki mondta, és mit mondott:
Emlékezetem szerint Debussy (zeneszerző, tehát szakember) azt mondta, azért szereti Bachot, mert olyan dallamos, hogy fütyülni lehet.
A legnagyobb álmélkodással olvasom Yehudi Menuhin (a világ legkiválóbb hegedűse, szakember) véleményét, aki azt írja egyik könyvében, hogy az a baj Bach zenéjével, hogy nem lehet fütyülni.
Muszáj a két zseni véleményét összerázni, és kijelentésükből gyököt vonni, amikor is kiderül, hogy Bachnak kétféle zenéje van ilyen szempontból: olyan, amelyet lehet fütyülni és olyan, amelyet nem lehet fütyülni.
Ezek után könnyű lenne kijelenteni: Fütyülök én az emberek véleményére.
De hát nem.
Engem inkább lázba hoz, hogy ellentétesen vélekednek hozzáértők szakkérdésekről. Kénytelen vagyok utánajárni a vitatott témáknak, hogy legalább bennem ne maradjanak kettősségek.
Itt van példának okáért két rádióinterjú, amelyet tizenévekkel ezelőtt hallgattam, és amelyek megkérdezett okostojásai ilyeténképpen vélekedtek:
1. a) A németek a legrandább mócsingokból készítik a kolbászféleségeiket (Wurst), viszont érdemes a határ közelében élő franciáknak átjárni tőkehúsért a németekhez, mert a legszebb színhúst náluk lehet kapni. Következőleg a franciáknál pocsék a tőkehús, de ha szép felvágottat, kolbászt stb. saucisse, saucisson) akarsz venni, Franciaországba kell zarándokolnod.
b) Megint ellentmondásokba ütközöm. A francia unokáknak innen szoktuk küldeni a gyulai kolbászt, mert azt szeretik. Igaz, hogy nem német, de akkor is. Miért jobb a magyar a franciánál? (Persze a paprikás ízesítés miatt.)  A francia üzletlánc tagjai viszont árusítanak német szalámiszerű szeletelt árut. Ízre, állagra, összetételre igen jó. Akkor meg???
2. a) A németek saját házaikban laknak, a franciák nem kedvelik ezt a formát, bérelik lakásukat. Egy határozottan megfogalmazott kijelentésben az ember nem kételkedik. Én se kételkedtem az interjúalany szavaiban. Kérdezem francia vejemet: – Mi a helyzet?
– Ez így nem igaz – mondja. A franciák is a saját tulajdonukban szeretnek lakni, s ha lehet több lakásuk is van, egyikben laknak, a másikat törlesztendő részletekre vásárolják, bérbe adják, majd a törlesztések lejárta után megmarad tulajdonukban immár két lakás. A németek szeretik inkább a bérlakásokat.
A legjobb nem megkérdezni az embereket (népeket), hogy hogyan vélekednek a dolgokról. Sokkal izgalmasabb mindannak utánajárni, aminek csak tudunk.
Csak nehogy úgy járjunk, mint a pszichopata, aki – mert utánajárt – tudja, hogy kétszer kettő az négy, csak valahogyan kevesli.     

A freeblog.hu, ahová korábban felraktam a posztjaimat, március 13. óta új alkatrészre vár. Lehet, hogy a Marson készül helyi munkaerőkkel, mert akkora a csend az alkatrész megérkezését illetően, mint amekkora azon az égitesten lehet.
A kvízpart.hu összevissza dolgozik, szeptember közepére várja saját megújításának a befejezését.
(Azért fontos nekem a kvízpart, mert nem akarok játszani. A PC-játékoknak se szeri se száma. Nem akarok belebocsátkozni a képernyő előtt való folyamatos üldögélésbe. A kvízjáték viszont afféle szellemi torna, ahová szívesen elkalandoztam olykor-olykor.)
Reggel bekukkantok az általam rendszeresen olvasott bloggerekhez is, hogy „mi újság”? Jelentem, semmi, azaz D. két megállapításába botlom: Nem szereti a vendégvárásra nagyon előkészített tisztaszobát. Másik megjegyzése: Úszótársa említi, hogy Kína mekkora lépéseket tesz a környezettudatosság megvalósítása érdekében. Én eddig az ellenkezőjéről tudtam: Vö. pekingi ismétlődő és kemény szmogok, nyitó szénbányák, holdbéli tájak a természet kirablása miatt. De jó lenne, ha tévednék.
Van, aki azonban a tikkasztó nyár ellenére éberen figyel, gondolkozik: Ferenc pápa, aki kifejtette, hogy nem örül az elkényelmesedett keresztényeknek, akik épp ezért talán csak névleg azok. A keresztény belemélyed a sokszerű tanításba, személyes kapcsolatot tart fent az égiekkel, és ebből táplálkozva megéli az ezekből fakadó élményeit. Nem tehet mást, minthogy sugározza környezetének, amit megtapasztalt, s amiknek a tanúja. S ha mindenki így tesz, felpörögnek az események, a világ megjavul, erkölcsös lesz, a szeretet uralja a mindenséget, melynek kézzelfogható jelei fognak mutatkozni.
Nem vonom kétségbe a jó pápa szavait, és szurkolok neki, hogy látványos elmozdulást érjen el. Végtére magam is hasonlóképpen gondolkozom, csak állandóan ott motoszkál a fejemben: Minden kegyelem. A szél pedig ott fúj, ahol akar. (Hozzáteszem: erőssége az alig szellőtől a legerősebb szélviharig terjedő skálán mozoghat. A szél fúvásának az erejét nem mi határozzuk meg.) Az első pünkösd alkalmával támadt szélzúgás több ezer hívet eredményezett. Ma is működik helyenként (ld. pl. Dél-Korea) eltérő intenzitással, és azért így, mert ez számunkra át nem látható okok miatt így jó.
Utólag vettem észre, hogy egy mondat hibádzik gondolatmenetemből. Érzékenységem nem tűri, hogy így maradjon. Ez a kiegészítés a hegyi beszédből való: „Ti keressétek elsősorban Isten országát s annak igazságát, és ezeket (étel, ital, ruha, hajlék stb,) is mind megkapjátok.” (Mt 6,33) Ez a kulcsa Ferenc pápa igazságának.  
Valamiféle együttműködést magam is keresek, az égiek akaratának megértését, hogy fogyatkozó erőimmel segítsem a jó kibontakozását.
A jezsuiták hangoztatták: Szeretni mindig lehet.
Igazuk van.
Szeretni a többieket, mint saját magamat.      
Feladat!
PS.: Ld. az Utólag... k. betoldást.

Keleti és nyugati
Reggel találkoztunk az éppen kertészkedő tulajdonostárssal, aki éppen huszonnégy éve csinosítgatja, mégpedig emelkedő színvonalon azt a kertrészt, amelyik a mi oldalunkra esik. Nyesi a bokrokat, fákat, csemetéket vesz, és virágokat, az ellopottakat pótolja, murvát hoz és hatalmas sziklákat, füvesít és locsol. Mindezt jó érzésből, s mert szereti csinálni. Az én dolgomat ez leegyszerűsíti, mert alkatomnál és koromnál fogva egyre inkább nehezemre esne valamiféle hasonlót művelni. Egykor is csak két mogyoróbokor csemetét ültettem el, két tiszafát és egy fügét. Ezek máig élnek és köszönik, jól vannak. Én meg azt köszönöm, hogy akad valaki, aki szereti a szépet és ilyen következetesen szereti.
A lépcsőház túloldalán lakók a felsoroltakat nem teszik. Nem ültetnek, nem metszenek, nem locsolnak, és nem nyírják a füvet. Fű tán már nincs is a túloldalon, csak dohánybarna avar. Kiszáradt, dohánybarna tujafa, és itt-ott szemét. A vadgesztenyefa még csak tartja magát, de a bokrok levelei kiszáradtak a kánikulában. Kérdéses, hogy valaha magukhoz térnek-e még?
Fentről és lentről egyaránt jól látszik a különbség: Üde zöld, illetve barna; élő, illetve enyészetnek induló; reményt sugárzó, illetve lehangoló.
Azt nem állíthatja senki, hogy amott rosszabb anyagi helyzetben élő tulajdonosok laknak. Csak éppen nincs érkezése egyiküknek se hozzá, hogy változtasson a képen, hogy avarseprőt fogjon, hogy meglocsolja néha a gyepet, a bokrokat, a fákat.
Egy a fizetség, de különböző a ház két kertrészének a látványa.
A 29-es busz mentén sokáig látható volt egy földszintes ikerház, a Finta-ház után, a Szemlőhegyi Barlanggal szemben. Mire lett digitális gépem, elbontották az épületet, melyet magamban csak skizofrén háznak hívtam. Nincs róla fotóm, pedig megért volna egy kattintást. Az egyik felét ától cetig rendbe hozták, a másik fele pocsék állapotban volt. A ház szimmetrikus felépítésénél fogva igen kontrasztos látványt nyújtott.
Kicsit nálunk is ez a helyzet. Mintha a keleti fele más helyrajzi számon futna, mint a nyugati, és mintha nem volna mindkét kertrész egyaránt közterület. Csak hát a részletek…  
Olyan az összkép, mint Rio de Janeiróban a favellákkal határos luxusházakról készült fotón érzékelhető hatalmas kontraszt.
Nekünk így szép, nekik meg úgy is jó.
Ld. fotóim.       

Buridán szamara a határozatlan ember döntésképtelenségét példázza. Buridán a középkori francia skolasztika elképzelt jószága, amely nem tudván választani a között, hogy előbb egyen-e vagy igyon-e, előbb szomjan, utóbb éhen halt. :) 
Itt járt Ilcsi és találkozván Elvivel, úgy döntöttek, hogy a déli órákat a másik lakásban töltik. Mivel búcsúzáskor nem találták itthon Tücsit, szóltak, hogy adjam át üdvözletüket neki. OK – mondtam, majd mivel a lakásban csakugyan nem leltem társamra, kinéztem a franciaerkély ajtaján kb. szűk egy órája. Láttam, hogy X-vel beszélget, akinek néhány jegyet hozott az augusztus 20.-i ünnepségre, melyet évente a bazilika előtt tartanak kettévágva a sokaságot meghívottakra és érdeklődőkre. A különbség, a két tömeg között, hogy az előbbiek ülve, utóbbiak állva küszködnek a szokásos hőséggel.
Nos tehát lenézek, s az első, amit megállapítok, hogy semmiféleképpen nem kell átadnom Ilcsiék üdvözletét, mert immár Levit is beleszámítva öten beszélgetnek. Negyed óra múlva kinézek, már újra csak ketten vannak. Mivel magam maradtam fent, gyorsan felraktam az albumokba a ma készült fotókat. Majd nekiláttam reagálni a FB-on talált bejegyzésekre, s ezt követően bekaptam a déli gyógyszeremet, valamint gondoskodtam a napi adagokat előkészítő dobozkák feltöltéséről. Ezek után kezdtem hozzá posztot írni. Most negyed egy van, s mivel még mindig távol van feleségem, azt képzelem, hogy változatlanul a kapu előtt beszélgetnek.
Ismerem saját tapasztalatomból ezeket a traccspartikat. Bizonyára nem egyformán kötik le a felvetett témák a beszélgetők érdeklődését. Az is bizonyos, hogy valamelyikük fejében megfordul: Kényelmesebb körülmények között folytathatnák az eszmecserét, ám akkor még parttalanabbá válna a dumaparti. (Íme, a Buridán szamara-szituáció már elő is állt.)
Marad tehát a fél lábon állás, a kerítésre ülés, a vállalt kényelmetlenség, jól-rosszul leplezve, hogy most már igazán befejezhetnénk a beszélgetést, hiszen a témát kimerítettük, csakhogy a napnál világosabb, a másik félnek még továbbra is szüksége van arra, hogy meghallgassák. Minél nagyobb az üresség szeretettankjában, annál időigényesebb a feltankolás.
Most abbahagyom a posztot, mert úgy látszik, mégis csak megtelt az a tank.
Megérkezett az asszony.
Ez biztos jele annak, hogy kellő részletességgel elmondták egymásnak, ami csak foglalkoztatta őket.
Megyünk hát ebédelni, nektek is jó étvágyat!
       

„Néha elgondolkodom korunk frenetikus dokumentum-gyűjtő, mindent lekattintó mániáján (főleg, mióta nem kell elcaplatni kétszer is a boltba és súlyos összegek fejében nagy tömegben tárolni a fakuló kliséket...): talán egyenes arányban van a "mindent kidobó" másik tendenciával...
Te pl. miért?...” (R.)
Tegnap hosszas kihagyás után leszuszogtam sétálni. Magammal vittem természetesen a fényképezőgépemet is, ha már megnézem, mi történik a környékünkön, egy-egy mára érvényes szeletét megmutatom enyéimnek, kevesebbet a nyilvánosságnak, s amelyik nem esik át a saját magam által állított kritériumrendszeren, az úgy jár, mint a fogam, amit a fogorvos nézegetve kirántott mondván: „ez se nem szép, se nem jó, ki vele”. Igyekszem beismerni gyorsan, hogy nem vagyok kellően szigorú. Engedékenységem oka egyben mentségem is: az amatőrizmus. Műkedvelő fotós vagyok, azaz nem profi. Így kevéssé lehetek szigorú önmagamhoz, mert nincsenek hozzá szakmai érveim. Inkább javítgatok, amin lehet, és fütyülök a fotósok tanácsaira, akik bevallják, hogy egy-egy véletlenül elkövetett hiba nem ritkán erényévé válik az adott képnek. Nem kell mindennek a mikroszkópot utánozó élességben látszani. Nem kell minden képnek már-már a giccs határát súroló színorgiát felmutatni.
Az én képeim tudósítanak. Arról, ami körülvesz. Arról, ami mindnyájunknak feltűnhetne, de valamiért én veszem észre és mutatom meg. Lehet az egy esemény, egy munkasorozat, egy ismétlődő jelenség, egy önmagáért szép kompozíció, egy érdekes fényhatás, egy arc … nem sorolom tovább.
A poszt fejelése egy tegnap érkezett komment. Jó hogy érkezett. Az eddigiekben az utolsó kérdésére válaszoltam, hogy ti. én miért? Válaszom persze nem teljes: Oka eü állapotom. Sétálnom kell, s kutya helyett kamerát sétáltatok. Célom ettől különbözik. Ugyanaz a cél hajt, mint írott anyagaim esetében. Megismertetni az érdeklődőkkel, hogy hogyan látom korunkat, hogy tekintek a teremtett szép (máskor csúnya) világunkra. A poszt előnye, hogy egy gondolatsort többé-kevésbé logikai rendbe szedve, átfésülve tálalhatok az olvasó elé. A fotók pedig minden egyes alkalommal egy-egy életszelet, egy snitt, amely láttatni akar. Egyszerre mutat meg egy részt a világból, kevés vagy semennyi kommentárral. Néma beszéd ez, de igen informatív. Képeim sorsa már nem érdekel. Akkor se, ha némelyikük jobb sorsra volna érdemes. Amit akartam, elmondtam velük. A napilapokat se szokták beköttetni, s könyvtárakat telerakni. Így vagyok a fotóimmal is. Aki kérte idáig, megkapta, akit nem érdekeltek, azokra nem tukmáltam egyet se - soha.
Egy részük érdekelheti saját lemenőimet. Az ő dolguk, hogy kidobják-e őket az adattárból vagy megtartják. Csakúgy, mint blogbejegyzéseimet.
A fenti komment első felével egyet kell értenem. Ma könnyebb átszelni országhatárokat, tehát repülünk. Ma könnyebb egyik városból a másikba átmenni, tehát utazunk. Ma magunk is készíthetünk videofilmeket, tehát készítünk. Adva a technika és élünk vele, mint a sziklamászók (akiket arról faggattak, minek másznak fel a sziklákra? Mert vannak, felelték.). Ami az eldobási tendenciát illeti, a gyűjtésből következik. Ha nem dobunk el annyit, mint amennyit gyűjtünk, megtelik a lakásunk, és mi kiszorulunk belőle.           
           

Nyugati szél fúj, 22 fok van, felhős az ég. Tekintélyes enmagamnak azt mondom: Ha ma nem mész el sétálni, akkor soha többé az életben nem fogol ilyet tenni, mert vagy túl hideg vagy túl meleg lesz. A mainál ideálisabb idő egy kis körbekukkantáshoz nem létezik. Ez súlyosabb érvnek bizonyult, mint saját el nem hanyagolható tömegem, s mert nem akartam meggyónni, hogy ma se mentem sétálni, elindultam. Hajtott a Duna-part felé való kíváncsiskodás, a római falmaradványok esetleges látványa, az átépülő töltés, a rég nem látott híd, és az élmény, hogy ma mégis megmozgatom éntohonyaságomat.     
Utamat szépen letisztították a fűkaszások, így végigmehettem az Aranyhegyi-patak partján. (Nincs róla fénykép).
Balra egy szépséges levelet találtam, amit lyukhímzéssel láttak el a népművészeti alkotásokra éhes csigák. (Van róla fénykép).
Felmentem a hídfeljárón. (Nincs róla fénykép).
Találtam egy oszlopon egy Fradi gyűlölő címkét (Van róla fénykép).
Átmásztam a gyalogjáró korlátján (Nincs róla fénykép).
Megnéztem a sziget-spiccet, és azt, hogy mekkora ott a Duna. Mert egy részét elkerítették a fesztiválozóknak fürdési lehetőséget teremtve a koszos vízben. (Van róla fénykép).
Feltűnt, hogy egy ember fel-le jár a hídra vivő lépcsősoron, mint az angyal Jákob létráján. (Nincs róla fénykép).
 A hídon találtam egy másik címkét, mely az Újpest csapatát éltette (Van róla fénykép).
A vertikalitás megszállottja továbbra is fel-le tekergett. (Nincs róla fénykép).
Magam elgyönyörködtem a hídszerkezet ábrázoló geometriából ismert szépséges formációiban. Kiválasztottam egy szöget, ahonnan fotót készítettem, tehát… (Van róla fénykép).
A legnagyobb meglepetésemre akadt egy másik megszállott is, aki két nordic walking-botjával botorkált felém, majd sarkon fordult és ütemesen kopogva a flaszteren vissza nordic-walkingozott a hídon. (Nincs róla fénykép).  
Ezután az álpostarablók által szétszedett sínpár megörökítésével bíbelődtem, így természetesen (van róla fénykép).
Majd rézsút lementem egy gyalogösvényen, melyen velem szemben felkerekezett egy tini, és tolta a maga biciklijét az anyja (Nincs róla fénykép).
Magam a töltés teljes restaurálását szerettem volna fotózni (Van róla fénykép),
s ha vannak régészeti feltárásokra utaló nyomok, azt is (nincs róla fénykép).
Ámbátor találtam egy Dunával párhuzamos sziklákból álló sort, talán az lehetett Aquincum római kori keleti fala, melyet 120 éve keresnek. (Van róla fénykép)
A helyszínen dolgozó karaktereket szívesen fotóztam volna, de hát ugye a személyiségi jogok (Nincs róla fénykép).
Messziről azért a XXI. sz.-i kubikolást lencsevégre kaptam: Hatalmas billencsbe rakodik egy Caterpillar (Van róla fénykép).
 Továbbhaladva láttam, hogy rég betemették a próbaásatásokat, amelyeket az árvíz idején csak a patak túlsó feléről tudtam fotózni. (Nincs róla fénykép).
Meglepően érdekesnek találtam, hogy a szürkésfehér töltés egyszer csak rézsútosan átmegy sárga töltéstalajba (Van róla fénykép).
A Szentendrei útnál kéregető, vadnyugatinak öltöző ember megöregedett és még soványabb lett. Kalapját nem láttam rajta, hegyes csizmája még megvan. (Nincs róla fénykép)
A lebontott vasúti átjáró átrajzolta a teret (Van róla fénykép).
A hatalmas platánok megvastagodtak az idén, s kérgüket sok helyütt ledobták (Nincs róla fénykép).
A felüljáró gyalogos alagútját rostlemezzel kibélelték, mert a körívet vélhetőleg le fogják körülötte bontani. (Van róla fénykép).
A bekötőút korhadó és veszélyes fáját annak idején lefotóztam. Azóta kivágták (Nincs róla fénykép).
Viszont érdekesnek találtam még megmutatni, miként formálják át mérnöki terv szerint a töltés anyagát, helyenként egy méternyit is lefaragva a rézsűből. (Van róla fénykép)
Hazafelé ballagván találkoztam a dinnyéssel. Közel a szezonvége (Lőrinc belep*t a dinnyébe – tartja a mondás). Mivel tavaly készült róla kép, most (nincs róla fénykép).
És rólam sincs fénykép, aki izomlázas lábbal még felvonszolta magát az első emeletre, s ha lett volna kinek, elkiáltotta volna magát: Országomat egy székért!
Kívánságom persze teljesült is nyomban.
Csak nem fogok állva posztot írni, mikor itt a forgószék az asztal előtt.  
Amire azt írtam: Van róla fénykép, megtalálható az emmausz.freeblog fotóim linkjét felütve a 2013.2 albumban. A többire igaz: nincs róluk fénykép.  

Ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy egy ember egy éjszaka folyamán hányféle álomképpel él. Többnyire csak a legutolsóra emlékezünk, az ébredéskorira. Vagy arra se. 
A ma éjjeli álomképeim közül rendhagyó módon háromra emlékszem vissza
Először egy buszsofőrről álmodtam, aki lassan haladt csuklós busszal az úton útépítés miatt. De egy faácsolat, egy pallósor vezetett párhuzamosan az út mellett. A sofőr valamilyen oknál fogva kiszállt a vezetőfülkéből, s miután egyenesbe rakta a lépésben haladó járművet, a pallón gyalogolt a busz mellett. A leszállás mozdulata a kikötőbe érkező matróz mozdulatára emlékeztetett, aki éppen átlép a még mozgó hajótestről a szárazföldre. A sofőr utóbb ugyanebben a stílusban szállt vissza a busz nyitott hátsó ajtaján és előrement, majd mintha mi sem történt volna, tovább vezette a buszt. (Jó, a Szentendrei úti vasúti felüljárót átépítik.)
A második álomkép kórházban ért. Én voltam a beteg, és meglehetősen erőtlen állapotomban keresett fel egy nő azzal, hogy egy bonyolult vezérlésű kamerával és rá csatlakoztatott riportermagnó segítségével, ha majd jobban leszek, készítsek célzott interjúkat emberekkel, s írjam az anyagot számítógépbe. Nem volt erőm ellenkezni, de szorongtam a gondolattól, hogy olyan feladat előtt állok, amelynek aligha tudok megfelelni. Különösen most.
A harmadik képben valami súlyos, de értéktelen dolgot cipeltem, s kerestem egy szemétlerakó helyet, hogy megszabaduljak tőle. Egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnt a drága pénzen vett s ajándékba kapott fényképezőgépem.   
Na, ez volt az a pont, amelyet már nem bírtam elviselni. Hisz „olyan volt, mint egy rossz álom”.
Azonnal felébredtem. 

Tegnap itt járt M és L „társörökösök”, mármint Tücsi társörököse.  Elméláztunk a cölebszben élő és így egyenes ágon utód nélkül elhunyt VM után keletkező vákuumról és az így előállt helyzetben tett – olykor tétova – lépéseinkről. De hát nem igazán sokszor szokott elhunyni az ember sógora. (R.I.P.) Hosszasan beszélgettünk a történtekről, többek között megemlítettem, hogy ha M sógor legközelebb meghal, írja le végakaratát, s lehetőleg ossza el legjobb tudása szerint ingóságait. Egy teológust és egy geológust más és más dolgok érdeklik. Nehéz rendet vágni a hagyaték sorsáról nekünk, akik nem igazán láttunk bele az ő életébe. A másik – immár ránk vonatkozó – megállapításom: az utódjával kellett volna találkozni, hogy mutassa meg, mire van szüksége a holmikból, azt neki kupacoljuk, s a maradékról kell csak döntést hozni.
K. kérésére két doboz kacatot hoztak tegnap magukkal M és L. Főleg papírokat, de az ereklyéktől kezdve a szemüvegtörlő papírokig igen széles skálán mozgott a felhozatal. Szó szerint felhozatal, Laci és Mari hozta fel. Köszönet érte. Azért is köszönet, hogy Tücsivel hármasban bekaptak egy-egy tányér nyaklevest az este során. Hála érte. Nem kell holnap is azt ebédelnem.    
Ma délután a másik oldalági hagyaték megbeszélése lesz. Az se egyszerűbb. Kicsit olyan, mint a szólás mondja: Törököt fogtam, de nem enged. Sok elvarratlan szálat kell rendezni, üresben ketyeg a lakás, csak éppen a rezsik lemondhatatlan részét kell fizetni utána havonta.
Majd csak történik valami érdemleges lépés, hogy eladásáról intézkedhessünk.
A lényeg a lényeg. A közjó gyarapodását mindkét fél részéről előmozdítjuk, amennyiben oldalágra nem vonatkozik az MDF sikereként kiplakátozott szlogen: „Eltöröltük a Haláladót”.
Jelentem, az oldalágit nem. Az tartja magát, csak győzze valaki egzakt módon kiszámolni, hogy mi mennyi. S ami az örökösöket illeti, vonatkozik rájuk is Arany János megfogalmazása: Jobbról is nekem fütyül, balról is nekem fütyül. Magyarán adózunk a közjó javára.
A bürokrácia az örökségek ügyében is meglehetősen jelen van. Kívánom és javasolom mindenkinek, hogy éljen, éljen, éljen! Éljen és ne haljon meg! Csak a futkosás van egy-egy ember elhunyta okán.
Volna még néhány ötletem. Ma elfogyott az egyik pirulafajtám. Muszáj voltam azonnal az orvosnál teremni újabb adagért. Két éve kapom ugyanazt a tablettasorozatot, mert sikerült jól beállítani a nekem szükséges vegyszermennyiségeket. Ha kaphatnék egy eü-kártyát, amire a patika kiadhatná a szokásost, nem rabolnánk egymás idejét a doktorral.
Más.
Ha nem kellene egyre sűrűbben bizonyítanom, hogy még elvezetem a verdát, hanem elhinnék nekem, hogy így van, nem kellene felkeresnem az orvost, s alkalmasint az ügyfélszolgálatot is háromszor (időpont-előjegyzés, megjelenés a fix időpontban, az ügy befejezése: új bizonyító erejű plasztikkártya átvétele, mely igazolja, hogy még kibírom egy napig étlen-szomjan a kókuszpálmafán s a folyamat három évig garantált. (Mitől volna az?)       
Egy mondatban összegezhettem volna, amit eddig ragoztam: Nyugger vagyok, nem lehetne-e engem eztán már futni hagyni?
Még a BKK a legrendesebb. Az elismeri, hogy 7 éves koromtól 65-ig eleget fizettem gyerekjegyre, később vonaljegyre és átszállóra, majd hetijegyre, s havi, utóbb éves bérletekre.
Bár ez se biztos.
Még az 50-es években írta a Ludas Matyi, hogy egy napilapnak oda nyilatkozott a BVV(?) Bp-i villamosvasút? vezetője, hogy minden jegyük dotált. Az állam saját zsebéből támogatja ugyanannyival a jegyek árát, mint amennyibe kerül. Meg is írta a kroki szerzője, hogy ő az állam kiadásait szeretné csökkenteni, s ezután gyermekjeggyel kíván utazni, hogy ne kelljen olyan sokat fizetnie utána az államnak.  

A Google kalligráfiájával megemlékezik Erwin Schrödinger 126. születésnapjáról. Az ő elhíresült gondolatkísérlete teremtette meg a Schrödinger macskája szókapcsolatot. A kísérlet a Heisenberg-féle határozatlansági relációval foglalkozik. Azt próbálja meg elemezni. Elméletileg olyasvalami ez, mint az a kijelentés: Tudom, hogy mi az idő, de ha kérdezed, nem tudom. A dobozba zárt macska fele-fele arányban élő vagy holt, de nem nézhetem meg, mert akkor a rendszer összeomlik. Ez pedig elvezet ahhoz a Heisenberg-féle feltevéshez, hogy az anyag végső valósága nem ismerhető meg, mert kísérletezés körülményei miatt „összeomlik a rendszer”.   
Teljesen vulgárisra fordítva úgy van ez, mint a góbé, aki teknősbékát látva azt mondja: Ez vagy állat, vagy megy valahova. Schrödinger macskája él/hal. Nem lehet tudni. Pedig minden élő sorsa ez. Él azután hal. Titok az, hogy mikor fordul át egyik állapotból a másikba, és mi történik ezekben az esetleg mikroidőkben? Úgy is feltehetem a kérdést, hogy meddig tekinthető egy ember élő embernek, s mi történik a halálban?
Mivel a választ nem tudom, marad az abszurd. Pl. a kígyó él, a hal hal. De a kígyó él élve, a hal nem hal halva. A halva egészen más, és még csak nem is állat. Szotyolás-mézes csemege.
Visszatérve a Schrödinger-kísérletre, engem az érdekel, hogy az idő felszeletelhető-e annyira, hogy az állapotfázisok korrektmód megfigyelhetők legyenek. Mi történik a szuperpozíció idején, amikor még, és/de amikor már nem él a macska. Ma már a másodperc hatványozottan tört részeiben lehetséges a fotózás. Mégis – úgy vélem – végtelenül sok időintervallum kellene hozzá, hogy egy-egy furcsaságot teljesen megismerhessünk. De mivel a végtelen sűrűségű fotózás elképzelhetetlen, azt se remélhetjük, hogy a minőségi változások létrejöttének tanúi lehetünk.
Magyarán: az anyagvilág olyan éteri finomságú és annyira nem ismert általunk, hogy az egészen elképesztő.
Azt szoktam mondani, hogy teljesen érthetetlen, hogy az olyan ritkás valamikből készült tárgyak, mint az atomok, ha csupán részecskék egymástól független halmaza volna a tér bizonyos pontjain, akkor az asztallapon nyugtatott lábamnak át kellene esnie a lapon, mert ott valójában nincs is semmi. Legalábbis ami van, az elhanyagolható. De hát nem ez történik.
Szerencsére.           
Mi pedig tovább őrlődünk az energiagóc, a részecskék, a hullámtermészet, az osztható  oszthatatlanok (atomok) társaságában, és szembesülünk olykor egy-egy korábban nem ismert valóságelem felismerésével a részleges sikerű kísérletek következtében.  
Ilyesmikre gondolok: mikor válik zigótává a két ivarsejt. Mi történik ott. Ez villanásszerű minőségváltozás vagy lassú folyamat. Mi az, hogy lassú. Mihez képest az.
Vagy: Mi történik a világosság és árnyék határán. Hol a határ, meghatározható-e?
Vagy: Egy kést milyen szögben kell köszörülni, hogy maximálisan vágjon, de az él elvékonyodása folytán még ne hajoljon vissza anyaga?
Magyarul: mi történik a határhelyzetekben, a határesetekben?