Mickey webnaplója

Ha spórolni akarsz, állítsd a csap karját hideg állásba, s úgy töltsd meg a bögrédet vízzel. A csővezetékből langyos vizet fogsz kapni, s hidegvíz-áron. Ha még többet is akarsz spórolni, a bögrédből mérd a vízforralóba a vizet. Így nem fogsz feleslegesen vizet forralni, amit azután kiöntesz a csapba. 
Ha olcsón akarsz vásárolni, figyeld az akciós árakat. Nemritkán többet kérnek az akcióba vont árukért, mint akció után.
Jól figyelj oda, ha mindent kerek összegért kínálnak a boltok. Lehet, hogy alacsonyabb árakat kerekítenek felfelé.   
Ám az így megtakarított pénzedet alkalomadtán pillanatok alatt elnyeli egyetlen gyógyszer ára, melyre nem biztos, hogy szükséged volt. Elviheti egy kórházi tartózkodás, egy betegség, egy jégeső, egy pohár összetörése, benzintankod leszívása, a biztosítás utáni futkosás, s még ki tudja miféle előre láthatatlan kórságok.
Mindnyájan nyugodtan bevallhatjuk, hogy biztonságra törekszünk.
Ez a legsziszifuszibb törekvésünk az életben.
Merthogy nem fog sikerülni.
Életünk egy percig sincs biztonságban. S minél inkább biztonságban lenni látszik, annál inkább szorongásként éljük meg – állandóan attól félve, hogy bármikor elveszíthetjük.
„Egy reményem van, a végső” – írja Arany. Fogalmazhatta volna úgy is, hogy biztonságom egy: a végső, mert mind halálra vagyunk ítélve, hívők és hitetlenek egyaránt.
Mert mindnyájunkra nézve igaz: Élni életveszélyes.
Méghozzá halálosan életveszélyes.
Visszatérve a spóroláshoz, a gyűjtögetéshez, megint előkerült a téma: érdemes mindent elajándékozni, amink csak van. Kevesebb gondot jelentünk majdan azoknak, akik megöröklik kacatjainkat. A lemondás, létünk, javaink lecsupaszítása megkönnyíti hajdan a távozást. Nem fogunk kötődni azokhoz a vacakságokhoz, amikkel immár nem is rendelkezünk.
Javak hiányában érkeztünk erre a földre, javak nélkül távozunk innen.
Próbálom a könyveket a könyvmegállókba vinni. Velük kezdem, s folytatom, a lehetséges mértékig.
Deske barátom egy méternyi könyvet tart otthon. Ezek alapművek. Ha hoz valami újat, a régiekből valamit lerak a kuka tetejére. Eddig mindig gazdára minden általa kilökött kacat.
Picit irigykedem.  
* * *
Ma reggel én olvastam fel az evangélium után szövegemet (leírt beszéd ez). Megint elkérte valaki a szertartás után.
Jó érzés ez, s egyben rossz is.
Jó, mert ezen szoktam lemérni, hogy megérintett-e egy néhány személyt az, amit mondtam-felolvastam.
Rossz is, mert a jó prédikációban nem szabad látszanunk, hanem ahhoz kell utalnunk a hallgatóságot, akiknek a szavait aznap kibontottuk.
Neki kell látszani, nem nekünk.
Nehéz ezt a két szempontot jól összhangba hozni. 

Mondtam, hogy dolgozószobám átmenetileg a fiúk szobája lesz. S lőn. Ezzel elárultam, hogy hála Istennek minden baj nélkül, jó tempóban megérkeztek a franciák reggel.  A szülők és a négy gyerek. Kb. fél hétkor értek ide, ez azt jelenti, hogy 11 és fél órát töltöttek úton. A távolságot tekintve ez rekord jó időnek számít. 
Megérkezésük kb. 11 óráig tartott.
Ennyi időbe telt, mire felcuccoltunk,
elhelyezkedtek,
elmesélték, mit hoztak, s mit felejtettek otthon,
mi pedig átadtuk a lakás két szobáját és szerény ajándékunkat.
A kölcsönös örömködés után az egész éjszaka vezető Francois lehúzott egy sört, tusolt s lefeküdt aludni. Mi pedig megkerestünk egy játszóteret.
Micáék rezidenciájának megtekintése után hazajöttünk bekapni a paradicsomlevest és a palacsintákat.
Ejtőztünk. A három nagyobb gyerek három laptop elé ült. Gondolom, játszottak, gondolom, otthon érezték magukat ettől egy kicsit.     
A középgenerációhoz tartozó nagyfiúk két, még működő laptopot próbálnak honosítani, hogy arzenálunk teljesebb legyen. Ugyanez vonatkozik a hozott mobilokra is.
 Ahogy látom, Nyugaton a technikai fejlődés újabb jelei mutatkoznak,
pl. a hangra engedelmeskedő számítógépek, a gyorsaság, a kezelhetőség, a felhasználóbarát mivolt továbbfejlesztése.
Délután még meglátogattuk a Máltai-játszóteret, a felnőttek maradéka pedig az üzletközpontot. Most vacsoráznak, én meg sebtében felraktam a házi albumba a képeket, s megírtam ezt a kurta beszámolót.
Szerda van. szúnyogirtás.
Megjelentek a légtérben a duplaszárnyú gépszúnyogok, hogy kiirtsák a bioszúnyogokat és ki tudja, még milyen hasznos és haszontalan állatkákat.
Nem vagyok biológus, hogy érdemben hozzászóljak a vegyszeres irtás témájához.

Az előbb összeszedtem egy gondolatcsomót a mai nap történéseiből, melyekből egy csomó kiesett a fejemből. Így a maradékról tudok csak beszámolni.
Némi visszafogottsággal tekintek a holnap elé. Ha nem változik a program, ma este útnak indulnak a franciák, hogy szegény gyerekek (és felnőttek) komfortos, ámde igen hosszú utazásuk végén nálunk kössenek ki – terv szerint valamikor a reggeli órákban. Nemcsak a Jura korszak van távol tőlünk (időben) a hegység is (távolságban).  Ahol most ülök és írok, holnap ilyenkor nem biztos, hogy megtehetem, mert a két hátsó szobát fogják birtokba venni az egész lakáson kívül. Alig várom már a velük való találkozást, és immár sokadszor, mert rég volt, amikor el- és kiköltözött tőlünk Éva.
A légkondi is az ő szobájukban lesz. Amilyen fázósak, nem gondolnám, hogy sűrűn fogják használni. Hát Isten adja, hogy épségben megérkezzenek!
Ma egyedül lebzselek, és egyedül hallgatom a fúrógép mormolását legalább három hét óta. Korábban írtam róla, hogy mennyi hülyeségre képesek az emberek, hogy önmegvalósítsák magukat. A sűrű költözések miatt jelenleg a ház 12 lakásából hármat alakítanak át, vésetnek végig, döntenek benne falat. Ebből kettő a mi szintünkön zajlik – szó szerint. Ez azt jelenti, hogy kb. annyi békés napunk volt beköltözködésünk óta a házban, mint ahány békés nap volt a világtörténelemben, amióta egyáltalán létezik történelmi idő.  Valahol mindig fúrják a falakat. Csoda, hogy nem roskadt még össze ez a betonpanel, mely vélhetőleg úgy néz ki, mint az apró lyukú sajtok, csak még úgyabb.
Még jó, hogy nem akarok magammal beszélgetni, mert nem érteném meg, hogy mit mondok. Ma nem igazán hallgattam zenét, mert mindent überel a fúrókalapács diktálta techno. Megnéztem egy meccset, azt elég látni. Elolvastam Papp Lajos legújabb könyvét, azt nem kell hallani. Nem minden szívzűr-leírását értettem meg, de hát nem is arra törekedett a szívsebész, hogy tankönyvet írjon, hanem inkább egyfajta hálaadás és visszatekintés ez a kis kötet saját életére. Igen gyorsan végeztem a könyvvel, mert jól elosztva száz egynéhány lapba sűríti mondanivalóját a kisalakú művében.
Nekem, aki lassan olvasok, sikerélmény, amikor hamar végzek egy kötettel.
Délben megszakítottam az olvasást, mert a tegnapelőtti nyaklevesből tegnap csak egy nagyobb tányérral fogyasztottam el, így hát ma is adtam magamnak egy nyaklevest, és ha ez így megy tovább, holnap is kapok egyet. A hét végi főzésből megmaradt ez meg az, s próbálom felélni, miközben meglehet, hogy fogynom illene. Még nem látom a dolgok végét (a végét nem is én fogom meglátni), de összeszorított szájjal kellene az ételekre néznem. MINDEGY, mondaná a párom.
Terjed ez a mindegy. Másoktól is hallom. Elmondják véleményüket, és azonnal hozzáteszik, hogy mindegy. Olykor vannak kétségeim. Mindegy.
Örülj, ujjongj könyvmegálló: viszek beléd jó néhány kötetet. Fiataloknak, időseknek, gyerekeknek valót.  
Évtizedes tapasztalatom, hogy az újabb generáció kevéssé érdeklődik a házi könyvtárak kötetei iránt. Ha kell nekik valami, egymástól kölcsönzik vagy megveszik a boltban.
Újabb tapasztalatom: Nem kíván senki még több könyvet tartani lakásában, mert másnak kell a hely.  Az általam felkínált könyvkupacokból és dobozolt könyvekből egyik lányom semmit nem kíván elvinni, mert hetente jár könyvtárba, ahol a gyerekekkel együtt kedvükre válogatnak az új s régi kiadványok között.  Másikuk vinne, de nincs hova rakni. Így is sok helyet foglalnak meglévő könyveik.
Ez nem jelenti azt, hogy felhagynak az olvasással, csak azt, hogy nem kívánják otthon tárolni a könyvek százait, ezreit.
Megértem őket.
Itt berekesztem mai szómenésemet, mert már csak egy megfelelő cím kell a posztnak elejbé.
Ha azt akarom, hogy sokan olvassák, akkor olyan címet kell neki adni, amire mindenki ráharap az interneten: pl. Dizájndrogok. Ha azt akarom, hogy alig olvassa valaki, akkor általános címet kell választanom: pl. Izé. Mire felteszem a posztok közé, kitalálom.
Ez lett: Várakozó feszült figyelemben – s olvassa, akinek kedve van hozzá.

Nemrég mentek el leendő nászomék, akikkel egy jó hangulatú délutánt töltöttünk együtt. A rájuk figyelés intenzitását jelzi, hogy nem jutott eszembe, hogy fotózzak, és az is, hogy este vettem be a déli gyógyszereimet is, aminek nincs különösebb jelentősége.
A héten kitör a nyár. Ezt jelzik a hétköznap tartott igeliturgiák, ezt a kánikula határát súroló hőség, ezt olvasom le a hőmérő higanyszáláról, és erre utal az Éváéktól késő este érkező sms, amelyben azt írja, ha nem jön közbe semmi, kedd este nekivágnak Keletnek, hogy a végén nálunk kössenek ki. Minden alkalommal ez történik.
Egyszer csak elérkezik a találkozás ideje, melyre oly hosszan várunk. És mire felocsúdunk, búcsút inthetünk egymásnak.
Még nézzük a távolodó egyterűt, s közben azért fohászkodunk, hogy érjenek haza szerencsésen a négy gyermekükkel.
Majd annak a hiánya marad bennünk, hogy találkoztunk, kicseréltük gondolatainkat az elmúlt évről s a jelen állapotáról, s mégis akadtak olyan szálak, melyeket nem varrtunk el, melyeket elfelejtettünk kibeszélni, megosztani egymással, vagy talán annak az érzése ez csupán, hogy a találkozások ugyan kitűnő alkalmak az egymásból való gazdagodásra, de van bennük valamiféle esetlegesség, töredékesség.
Nem lehet ez másképp, merthogy magunk sem vagyunk tökéletesek.
Nos, most hát a várakozás állapotát éljük még néhány napig, ha nem is tétlenül.
Mozgalmas időszak ez.
Be kell rendezkednünk arra, hogy átmenetileg hat fővel megszaporodunk, azaz négyszer annyian üljük körül az asztalt, mint egyéb alkalmakkor. Ha átjönnek a fiatalok, akkor még három fővel többen.
Egyre nagyobb fejtörést jelent, hogy a felcseperedő unokák nagyobbjának miféle program kínálkozik. Én azt látom rajtuk, hogy időnként unatkoznak, ők azt állítják, hogy az év legszebb időszaka, amikor nem tartoznak semmiféle aktivitást mutatni, mint tanulás, ház körüli sertepertélés . A kettő között lehet az igazság. Másfél évtizeddel ezelőtt még tanultak a szüleik, s hónapokat töltöttek nálunk. egy gyerek számára meghatározó, hogy visszatérhessen arra a helyre, ahol mindig is szeretett létezni. Valamiképpen a „vissza a gyökerekhez” ősélményük megelevenedése ez valahányszor becsöngetnek hozzánk.
Igazamat támasztja alá, amit anyagi megfontolásból elköltözött szomszédunk egyik sarja fogalmazott meg. Együtt laktunk velük békességben több mint húsz évig. A fiú immár fiatalember azt kérte, hogy hadd látogathasson el hozzánk, s érezze annak a térnek a vonzását, ahol egész fiatalságát töltötte, hiszen ide született.
Mieink között is akadnak jó páran, akik tudatosan vagy tudat alatt így vélekednek, így éreznek.
Most ennek az össznépi hangulat felidézésének az időszaka előtt állunk.
Az ágyneműk megújítva már előálltak, a szobák átalakítása pedig hamarosan elkezdődik. Hogy kipihenhessék magukat az érkező vándorok.   
PS  1. Fából vaskarika.
A facebookon található ez az antagonisztikus ellentmondás: Ha meg akarod tekinteni, előbb nyomj egy lájkot. Honnan tudhatom előre, hogy tetszeni fog, amit meg akarok tekinteni. Ha  pedig már megtekintettem, mert nyomtam egy lájkot, de nem tetszik a feltett kép és/vagy szöveg, meghasonlok, mert önként és dalolva „tetszik”-kel voksoltam arra, ami nem tetszik.
PS. 2. Társadalmi (világ-) méretű bizalomvesztés.
Maradjunk abban, hogy a frankhiteleseket a bankok rendesen átverték, már akit lehetett, azokat, akik nem olvasták el és értették meg a csapdaként, taposóaknaként elhelyezett apró avagy normál-betűs szövegeket. Akik ebbe a verembe nem estek bele, azok szájából hányszor elhangzott: Aki nem olvas el minden feltételt egy szerződésben és úgy írja alá, hogy nem értette meg minden mondatát, az felelőtlen vagy hülye.
Mondani lehet ilyeneket, de nem több ez a cinizmusnál, jó esetben a kárörömnél.
Próbálom röviden körvonalazni, hogy miért sántít ez a duma.
Aki látott már kb. 10 évvel ezelőtti adóbevallási útmutatót, 5o oldalon bükkfanyelven megfogalmazott szakszöveget, az tudja, hogy felsőfokú végzettséggel sem képes mindenki eligazodni a szabályzó-dzsungelben, nem képes kiemelni belőlük a rá vonatkozókat, elválasztva attól a 49 oldaltól, melyhez semmi köze sincs.
És ez csak az érem egyik oldala. Az a hitelintézet, mely nevével visszaélve hitelesnek látszik, s valójában fiskális módszerekkel megpróbálja kiénekelni a sajtot a hollók szájából, az előttem nem hitelintézet, hanem hiteltelen intézet. Folytatólag még megjegyzem, hogy az a társadalom, amely kizárja a kölcsönös bizalmat a mindennapi gyakorlatából, az őrült társadalom.
Gondoljuk csak meg: az egyre hatalmasabb közúti forgalom szabályozója a KRESZ. Ha nem feltételezhetem, hogy mindenki tartja magát a közmegegyezéshez, ha nem bízhatok benne, hogy mindenki tartani fogja magát a KRESZ szabályaihoz, akkor jól teszem, ha egyáltalán nem veszek részt benne, mert az első félórában nagy eséllyel kimúlhatok ebből az árnyékvilágból.
Bizalom nélkül nemcsak közlekedés nincs, de társadalom sincs, közjó sincs, csak biztonságtechnika van, csak biztonsági őrök vannak, csak rendőrök vannak, csak erőszak van, csak kiskapuk vannak, csak simliskedés van, csak szabályok között kotorászó ügyvédek vannak, és perek végtelen sorban egymást követően.
Az okoskodóknak teljes jóhiszeműséggel és bizalommal adom tudtukra, hogy nagyon hamis úton járnak.  

Mindenkinek szép vasárnapot, vagy ahogyan haverom emlegette: Derűs hajnalt! Mondhatni. 5.30 van.
Tegnap jól ráhúztam a vizes lepedőt korunkra, amiért naponta megtöm bennünket mindenféle az élelmiszerekhez vegyített kemikáliákkal. Szeretném egy kicsit visszarángatni a posztomban foglaltak valós, mégis pesszimista hangulatát, és némileg ellensúlyozni egy optimistábbal.
A történet arról szól, hogy fiunk születése idején már nem kellett lemenni az utcára telefonálni, mert mint Majakovszkij versének hőse
Iván Kozirev    
          öntőmunkás (aki)
                     új  lakást kapott…
hasonlóképpen pártunk és kormányunk jóvoltából a mi panellakásunkba meg bekötötték a telefonvonalat. Piros készülékünk volt, és biztosan rendelkeztünk vele, mert ezen keresztül tudtam meg egy áprilisi éjszaka kellős közepén, hogy fiunk született. (Abban az időben nem volt divat az apás szülés.)
Telefonunk tehát volt. De messze alatta voltunk technikai fejlettségben annak, amivel ma szórakozhatunk.
Mert mi történt tegnap este? A fiatalok hazaindultak kocsival Szombathelyről. Nincs ebben semmi különös. Ám 1984-ben meg nem álmodtuk volna azt az epizódot, ami manapság természetes része mindennapos életünknek. Először is a technika jóvoltából vásárolt egy virtuális matricát egy hónapra az autópályák használatához. Tudjuk, megszűnt a szélvédőre fizikailag kiragasztható matrica, csak annak a regisztrálása, hogy a használati díjat a pénz fizikai mozgatása nélkül az én számlámról az ő számlájukra irányította ugyancsak elektronikus úton. Majd beültek a kocsiba és útnak indultak. Csorna térségében belefutottak egy zivatarfelhőbe. Innen mobilon felhívtak, hogy nézzünk utána az interneten, milyen az időjárás helyzetképe Csornától Budapestig. Végig esős, zivataros lesz-e az útjuk, vagy nem?
Tücsi abbahagyta a Tetris játékot egy rövid időre, előhívta az „időképet”. Megnéztük, s ugyancsak mobilon tudomásukra hoztuk, hogy egy deka esővel sem kell számolniuk a továbbiakban. Ez volt az utolsó égiháború, amelyen éppen átrágták magukat.
Visszatérve a jó egy emberöltőnyivel korábbi időszakra, azért ahhoz kellett volna 1984-ben Verne fantáziája, hogy mindezeket megálmodja valaki.
Igaz, hogy az Orwell 1984 c. munkájában emlegetett világuralmi rendszerek viszont nem valósultak meg addigra. Mintha mostanában felerősödne a folyamat, ld. EU és egyéb erőszakos képződmények, ld. az „újbeszél”-hez hasonló retorika a politikában, a metakommunikációs eszközökben, a reklámokban stb.
Remélem, sose következik be az Orwell által jósolt, minden épeszű gondolatot elnyomó szellemi és fizikai terror.       

Tegnap szemem elé került az interneten szörfözés közben egy cikk a McDonald’s zsemle összetevőiről, melyet maga a Meki adott közre. Onnan idézem: 
Dúsított liszt (fehérített búzaliszt, maláta liszt, niacin, csökkentett mennyiségü vas, tiamin mononitrát, riboflavin, folsav, enzimek),
víz,
fruktóz- glükóz, kukoricaszirup, cukor,
élesztő,
szójababolaj és/vagy részlegesen hidrogénezett szójababolaj,
2%-ot vagy kevesebbet tartalmaz a következők közül:
só,
kalciumszulfát,
kalciumkarbonát,
búzasikér,
ammóniumszulfát,
ammóniumklorid,
tészta kondicionálók (nátriumsztearoil laktilát, datem, aszkorbinsav, azodikarbonamid, mono- és digliceridek, etoxilált monogliceridek, monokalciumfoszfát, enzimek, guárgumi, kalciumperoxid, szójaliszt),
kalcium- és nátriumpropionát (tartósítószer),
szójalecitin.
Hm.
Szirup vö. cukorbetegség
hidrogénezett szójaolaj vö. szívelégtelenség 
A vegyi anyagok jegyzéke elég tisztességes: ammóniumszulfát, nátriumproprionát, stb. Mit mondjak?
Az igazán sokkoló része a történetnek az az, hogy megítélésem szerint azért nem eszi meg egyetlen élőlény sem a McDonald’s zsemléjét (kivéve az embert), mert nem élelmiszer!
Mindez azért foglalkoztat, mert az üzletközpont (ahol kajáinkat beszerezzük) termékeiről, (pl. zsemle) alapos okom van feltételezni, hogy hasonló élelmiszer-vegyipari összetevőkből állnak. Márpedig ha ez így van, akkor én, te és mi mind többé-kevésbé, (és egyre inkább többé) magukra reflektáló, tudattal rendelkező, két lábon járó élelmiszer-vegyipari összetevőkből felépített konstrukciók vagyunk. Veszélyes és önveszélyes testből, valamint valamilyen állapotú lélekből összegyúrt lények.
Vigyázni kell mindenféle megnyilvánulásunkra, mert mivel az élelmiszer-vegyipari termékek mellékhatásai és fogyasztásuk kockázatai nincsenek tisztázva és még kevésbé sincsenek feltüntetve, nincs ember, aki megmondhatná, hogy egész lényünk, tevékenységeink, használatunk, szolgálataink, gesztusaink miféle kockázatokkal és mellékhatásokkal járnak.
Azt mondják a sírásók, hogy a mai ember teste nem bomlik elemeire, hanem egyben marad. Tele vagyunk nyomva ugyanis tartósítószerekkel.
Én se vagyok dagadt, csak nagy dózisban tartalmazok térfogatnövelő szereket.
De hogy a megszámlálhatatlanul sok élelmiszer-kémiai vegyület összetevőinek mi az eredője (hogy fizikus nyelven fejezzem ki magamat), azt csak a jó Isten tudja.
Vigyázzatok tehát, ha velem találkoztok, mert nincs rajtam feltüntetve, hogy miféle kockázatokat jelent a velem való kapcsolatfelvétel, és hogyan hat viselkedésemre a sokféle magamhoz vett vegyszer mellékhatása.
Mert a fentiek fényében kétségtelen tény, hogy kockázattal és mellékhatásokkal megterhelt élőlénnyé lettem a XXI. sz. fogyasztói civilizációjában.
Aki nem hiszi állításom helyességét, kérdezze meg Dr. Aszpartamtól vagy kedvenc gyógyszerészétől, mert a fogyasztói tájékoztatók nem tartalmazzák sem a kockázatokat, sem az esetleges mellékhatásokat.
S akiben még ezután is kétely támadna, nézze a televízió horrorfilmjeit, a krimiket, a politikusok viselkedését, az állandósult tüntetéseket világszerte. Szembesülni fog a ténnyel: úgy viselkedünk sokszor, mint a mérgezett egér.
Érdemes volna kitérni egy másik posztban a magunkra kent ciklikus vegyületekre. Pl. parfümök, kenőcsök, krémek. Ezek az igazi bőrpusztító rémek!

A pap (sacerdos) a paténáról
magához veszi az Eucharisztiát,
majd egy Korpuszt
beletesz a pixisbe,
s azt a bőr-burzába csúsztatja.
Ezután mi is részesülünk az Eucharisztiában.   
„Tested vétele
Lelkem étele
Kettőnk élete
Immár közös.” – morgom magamban.
A pap purifikálja a kelyhet (calix), majd
kinyitja a tabernákulumot, és
félretolja a monstranciát,
mellé helyezi a cibóriumot.
Bennünket megáld.
Ite missa est.
Deo gratias.
Maradunk, mert az oltárra teszi a monstranciát,
benne a szent Korpusszal.
Fél órát adorálunk
teljes szilenciumban.
Első péntek van.

Zsuzsa meséli: 
Mosonmagyaróvár,
Piarista Iskola belső udvara
 fákkal, épületfalakkal
egy iskolányi tanulóval, tanárokkal.
Évzáró ünnepség.
Te Deum
A kórus belefog a huszonhét versszakos te Deum éneklésébe.
/„Téged, Isten, dicsérünk / Téged úrnak ismérünk” /.
A versszakok rövid szünetében az istendicséretbe beszáll egy feketerigó, és fütyül szépségesen. Amikor a kórus továbbénekel, a rigó abbahagyja nótáját.
 Ez így megy felváltva,
versszakról versszakra.
Változik a dallam, s a szertartás is. A jelenlévők letérdelnek, s beismerik, hogy bűnösek:
 / Szabadítsd meg, Uram, néped, / Áldd meg a Te örökséged, /Te kormányozd , Te vigasztald, / Mindörökre felmagasztald . /
Eme elcsendesülés idejére a rigó is felhagy énekes párbeszédével.
Csend van.
Ám az újra feltörő harsány dalba megint bekapcsolódik:
 /Mindennap dicsérünk Téged, / Szent nevedet áldja néped./
A versszakok szüneteiben kitartóan áldja a rigó is.
Most egy kicsit ő is piarista.
Vagy Isten küldte oda feketerigónak, hogy ideidézzem Sík Sándor gondolatfoszlányát, akit a Szentjánosbogarak ihlettek meg.
Az ég, a föld, a világ mind az Ő nevét dicséri.
És Isten üzen: Íme az én szeretett iskolám, amelyben kedvem telik.

Deskének küldött egy ismerőse egy verset, melyet Arany János hozott össze. Mégiscsak próféták a XIX. század költői, ahogy Petőfi éles szemmel meglátta, De most azt idézem meg, hogy Arany éles szeme mit tapasztalt 1877 körül.

Civilizáció

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeül és – helyben hagyja.
Ó, ha felolvasnák s tolmácsolnák az EP vagy az EU kongresszusi termében, képzelem, hogy rikácsolna jó néhány képviselő, kikérve magának, és hangsúlyozva, hogy  ilyen skandallumot még éltében nem hallott.

Megszavazták a hazánkat elmarasztaló jelentést.
Micsoda társaságba keveredtünk! „Jaj, anyám, én nem ilyen lovat akartam.” 
De ha már így történt, és fordítva ülnek a lovon (vö. az alapító atyák megállapodásai),üzenek az EU-nak a költővel:

Weöres:Testamentum 

– ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra: ha szükségleteit elégíti ki, és nem szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit.

– ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket, és nem szolgálja többé az ő terveiket.

– ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint tettel legyűrni.

– ha úgy tevékenykedik, hogy nem árt vele se másnak, se magának.

Ha ezt nem az egész emberiség, hanem csak egyetlen nép tudja: bármily megpróbáltatás és csapás érheti, mindig megerősödve és megsokszorozódva fog felemelkedni. Nem pusztul el, míg hatalom és fölény délibábjai helyett a józan mértékhez igazodik. Mértékét eltanulják a szomszéd népek is, majd azoknak szomszédai.”
Reménykedem. 
A remény hal meg utoljára.