Mickey webnaplója

A vasárnapi evangélium máig visszhangzik bennem, mert a „mennydörgés fiairól” a Boanergészről szól. Idézek belőle: A szamaritánusok nem fogadták be a faluba éjszakára Jézust. „Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: »Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?« De Ő hozzájuk fordult, és megfeddte őket: »Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.«” (Lk 9,54–55)
Egy régi élményemet idézik a fentiek: Egyszer egy pár állapotszerűen beásta magát saját lövészteknőibe és onnan lövöldözött a másikra. „Mert te mindig…, mert te soha… stb.” Egyikük megkeresett, hogy mit gondolok róla. Kutyaszorítóban éreztem magam, mert hát audiatur et altera pars, vagy még érthetőbben: hallgattassék meg a másik fél is. Anélkül nehéz valamit is mondani. Akkor olyasvalamit fejtegettem, hogy vannak hetedíziglen ható génörökölt beidegződések, vannak azután tanult viselkedésformák, s mivel az ember is modellkövető, nemcsak az állatok, mindkét fél többé-kevésbé ártatlan, azaz nem tehet arról, hogy úgy reagál, ahogy, amely adott esetben akár egy kapcsolat szétzilálását célozza. Jézust is hiába követték szeretett apostolai, három év éjjel-nappal együtt töltött modellkövetése is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy legbensőjükben megváltozzanak. Ezért jegyzi meg a Mester: Nem tudjátok, hogy milyen lélek lakik bennetek. Nem tudták.
Én akkor azt tanácsoltam, hogy el kellene engedni a fájdalmakat, mert addig nem létezhet gyógyulás, ameddig saját sebeinket nyalogatjuk. El kell engedni, be kell látni, hogy senki sem teljesen szabad, mert kötik bizonyos beidegződések, el nem varrt szálak. Haragszik akkor is, ha eszével tudja, hogy túl kellene lépni sérelmeken. Nem megy, mert mint a felspannolt rugó, ül el benne a méreg, és nem találja a racsni kioldószerkezetét, a gombot, amitől a feszültség leenged, a rugó kiold, s visszaáll a nyugalmi állapot.  
Pedig meg kell keresni azt a kilincsmű-kioldó valamit. Úgy hívják, hogy megbocsátás. Nem, mert megérdemli, hanem, mert az ellenem hozott lépéseit igazából el se követte. Az nem ő volt, hanem begyógyulatlan sebe, örökölt állapota, fel nem ismert igazsága.  
Másképp fogalmazva: meg kell bocsátanom mindenki másnak (társamnak is), hogy különbözik tőlem, más érdekli mint engem, más tehetségei mentén él, nem az enyéim szerint.
Majd egy grádussal feljebb, egy újabb fokozat, amikor örülök annak, hogy nem mindenki egyforma, hogy különbözik a másik tőlem, mert így tarka a világ. Varietas delectat, mondja a római (a változatosság gyönyörködtet). Nagy bölcsesség van ebben.
Így juthatunk el a krisztuskövető magatartáshoz, aki a világon mindennél jobban szereti teremtményét, az embert, és nem azért jött, hogy elpusztítsa, hanem hogy megmentse.
Mi is megmenthetjük egymást, ha elengedjük mindazt, ami elválaszt minket egymástól és erősítjük mindazt, ami összeköt a többiekkel. Állandóan keresnünk kell az egymásra találás hogyanját.
Ha pedig valaki vét ellenem, próbálok rá úgy nézni, mint Róbert Gida – fejcsóválva – Micimackóra: „Csacsi öreg medvém”.
Vagy mint bölcs-aggastyán földrajztanárunk, Péter bácsi, a piarista, aki ennyit szokott volt mondani:
„Fiúúúúk! Ejnye már! Nohát, no!”    

Miért akarnak odamenni? Én most jövök onnan. Nincs ott semmi, akkor meg minek odamenni – firtatja a filozofálásra hajlamos Besenyő Pista bácsi.
Miért járnak a pestiek Budára dolgozni, a budaiak meg Pestre, hiszen mindkét oldalon bőséggel vannak munkaalkalmak. Ezen már én is sokat gondolkoztam. De más is megtette. Hogy mennyire valós a kérdés… Ismertem egy fickót, aki bérlakást kapott Ferencvárosban. Költözés után átballagott az utca túloldalára, ahol egy kozmetikai üzem működött. Megkérdezte, miféle munkaalkalmak kínálkoznak mostanság. Megmondták neki. Egyik passzolt üzemmérnöki végzettségéhez és kedves is volt neki. Ettől kezdve húsz métert gyalogolt munkahelyéig. Szinte minden ideálisan alakult az életében. Ezért vagy másért, ki tudja, én nem tudom, barátom mégis csak elvált a feleségétől. Mi meg máris ott tartunk a következő miértnél.          
Főiskolás osztálytalálkozón vettem részt vagy hat éve. Mellettem ült MM. Még mindig csinos nő. Nem igazán változott. Békés, szép arcú. Elvált. Fia, akkor másfél emberöltőnyi korú. Szintén kellemes vonásokkal. M mutatja a fotóját. Mondjátok meg őszintén: Megnyerő küllemű vagy sem? M tovább kérdez: Miért nem talál magának társat a nők között? Nemigen tudtuk a választ, különösen, hogy a részletekről nem esett szó. M újra kifejtette, hogy az ő házassága sem sikerült. (Talán ezért [is] ódzkodik a fickó feleséget keresni magának), mindenesetre M feltette újabb kérdését:
Miért válik el mindenki? (Sic!) Mindenki!? Persze nem mindenki, de nagyon sokan. Elég nehéz megmondani, hogy miért. A Mester azt tanítja: Keményszívűségetek miatt engedte meg Mózes a váló levél adását, s feleségetek elbocsátását. Érdemes ezen a „keményszívűség”-en elgondolkozni.
S most jön az én miértem.
Miért kezdi mindenki a költözködését azzal, hogy szétrombolja a korábban lakott lakást? Kérdezem ezt azért, mert egy hétig csiszolták a letépett tapéta helyét a szomszédban, egy hétig verették a falat, mert a konyhai közfal nem divat, s le kell zúzni a vasbetont az ételátadó ablak aljáig. Különben nem érzi jól magát benne az új tulajdonos. Lefogadom, ha parapet magasságig ért volna a házgyári elem, ma mindenki kiegészítené a hiányzó részt, időt, munkát és fáradságot nem kímélve, hogy szeparálja a konyhát az étkezőtől.
Bizonyítom: Mivel hazánkban melegek a nyarak, ehhez alkalmazkodva a legtöbb lakáshoz kisebb-nagyobb erkélyt terveztek, hogy ki lehessen ülni napszállta után vagy olyankor, amikor nem süt erősen a balkonra a nap. Mit tesz az erkélytulajdonosok jó része? Beüvegezteti födémig a felsőrészt, megszünteti a lakás nyitott jellegét. Merthogy ezzel mintegy két négyzetméterrel megnöveli lakását.
A szomszédban is hetek óta folyik a zúzás. Utóbb – ma is – csiszolóval új vájatokat készítenek a villanyvezetékeknek, mert a tulaj nem szereti a régi fali vezetékek nyomvonalát, másfelé kíván rézvezetékeket húzatni a falakba.
Nem folytatom, mert nincs se vége, se hossza annak, mit miért. Miért verik le a működő csempét a falakról, a követ a padlóról, s a világos helyett sötétet, a sötét helyett világosat tesznek. A működő öntöttvas kádakat zuhanyozókra cserélik, a zuhanyozókat ívelt ülőkádakra. A csaptelepeket pedig rutinból kidobják, s újra cserélik. Mennyi pocsékba menő termék, energia, sziszifuszi munka, erőlködés.
Miért? Mért? Miért?
Ki a megmondhatója?       

Vagy Karinthy Cini mesélte, vagy nem, mindenesetre elég széles körben ismert az a vicc, amely szerint bemegy az ember a pékhez, és megérdeklődi, hogy eleget tudna-e tenni ama kérésének, csinálna-e egy különleges perecet, Egy P-betűt formázót, merthogy őt Pálnak hívják. A pék persze vállalja. P-alakú perecet produkál. Emberünk megszemléli, és azt mondja, remek, remek, de elég kicsike. Tudna-e nagyobbat készíteni. A pék arra is hajlandó. Másnap bemegy a perecért az ember, nézegeti, de sehogy sem tetszik neki. Úgy véli, hogy a P-betű kanyarulata ezúttal csücskösebb, hegyesebb, mint kellene. Már messziről jelzi a péknek, hogy nem jó, amit alkotott, s a lelkére köti, hogy a P. íve egyenletesen görbüljön. A péket persze eszi a fene, hogy miféle igényeket támaszt a jóember, de hát az üzlet az üzlet. Az a dolga, hogy megfeleljen kuncsaftjai elvárásainak. Megígéri, hogy a következő napra szabályos ívű P-betűt fog formázni a perec. Nagy gonddal készíti a már sokadik darabot, s kissé félve teszi a megrendelő elé, ismerve annak háklisságát. De ezúttal téved.
Emberünk odavan a boldogságtól. Ez az! Éppen ez az, amiről álmodtam. Igazán gyönyörű ez a perec. Se nem nagy, se nem kicsi, se nem sületlen, se nem égett, s íve is ideális.
Ember meg nem mondja, hogy melyikük boldogabb: a megrendelő, vagy a pék, hogy immár vége a tortúrának, sikerült eltalálni vásárlója ízlését. Még utoljára kedvére akar tenni megrendelőjének:
- Becsomagolhatom? – kérdi udvariasan.
Mire a vevő:
- Nem, helyben fogyasztom el.
Gondolhatjátok, hogy nem öncélú a történet felidézése.
Tegnap esküvőn, majd lagzin vettünk részt, melynek előzményei voltak. Ki-ki kitalálta, hogy minek is örülne az ifjú pár. A tárgyi ajándék két-három részből áll. 1. Maga a hasznos vagy esztétikus dolog, valami értékhordozó. 2. Egy boríték, benne valamekkora összeg. 3. A legfontosabb: a csomagolás. Mivel ez látszik átadáskor, hatalmas gondosságot kíván a megfelelő, az ünnephez alkalmazkodó nemesebb papír, melynek színben és formájában alkalmazkodnia kell a belbecshez. Itt aztán a nők szépérzékének és fantáziájának találkoznia kell az üzletközpontok rafinált választékával, hogy gondos munkával megszülessen a kompozíció.
Elérkezik az átadás ideje. Sorállás. Vagyunk vagy hatvanan. Mindenki valami kedélyeset hozzáfűz az ajándék átadásához, kiegészítve jó kívánságaival. A szegény új házaspár pedig kapkodja a fejét, és nemigen hiszem, hogy ezekből a szavakból az általános ricsajon kívül egyéb emléke maradna.
A többit csak elképzelem. A szépen csomagolt ajándékhalmazt előbb-utóbb ki kell bontani. Mivel nászút előtt állnak, úgy képzelem, hogy a lehető leggyorsabb módszerrel csupaszítják le a csomagolóanyagokat a pakkokról. Szortírozzák őket, egyik kupacba jönnek a háztartási kisgépek, másikba a textilfélék, amoda a lakberendezési tárgyak, egy negyedik sarokba a könyvek, ötödikbe a dísztárgyak, a hatodikba a borítékok a jó kívánságokkal és a kp-vel, esetleg utalványokkal.
Belátható, hogy van valamiféle analógia a pereces történet és a nászajándékozási szokások között.  
Vagy nem?          
 


 

Visszautalva a tegnapi posztomra, öt „leveske” érkezett a nap során, s ezek különféle minőségűek voltak. Attól izgalmas a dolog, hogy jobban várom őket, mint a nyugdíjas a postást. Arról nem is beszélve, hogy ha meggondolom, naponta hány postai küldemény érkezett, és hány jön elektronikus úton, egyértelmű, hogy az utóbbi lényegesen magasabb számban jön. Ha meggondolom, hogy hányszor telefonáltunk, amíg meg kellett keresni egy nyilvános fülkét, s hányszor a mobilt, mg számottevő a különbség. Annak a szegény gyereknek is le kellett menni a sarokra egy tantusszal, aki a vicc szerint beszólt az iskolába, hogy kedve tanár úr, a gyermekem beteg. S ki telefonál? Hát az apám.
Tegnap másféle viccek kerültek elő a kisebb fajta klántalálkozó alkalmával.
Ilyenek:
Kik laknak a falon? – A Festék.  
kik laknak a szódásüvegben? – A Buborék.
Azt hiszem, hogy ha Karinthy korában hangzott volna el a vicc, ő bizonyára lecsapta volna ezt a magas labdát. Helyette most megpróbálok én összesöpörni hasonlókat.
Kik laknak…
a járdán – Okádék és Hányadék
a kukában – Rohadék
a hegyek között – Szakadék, Szurdék, Hasadék
Kik nem mentek katonának – Maradék
Kik laknak a frigóban – Olvadék
a számtanfüzetben – Százalék
A sínek között – Zúzalék
Kik hőzöngenek az utcán – a Csőcselék
Kik laknak a főtt tésztán – Sajtreszelék
rezervátumban – Azték, Tolték
a vasoszlopokon – Távvezeték
a gyerekszobában – Társasjáték
Kik jelennek meg a színpadon – Arcjáték
Kik laknak a favellában – Nyomorék
Kik laknak a csomagtartóban – Pótkerék
az  áruházban – Termék
a színházban – Kellék
a mocsárban – Süppedék
a szemétdombon – Söpredék
az istállóban – Kötőfék
a nyugati határszélen – Balfék
a festményen – Tájék
a rajzfilmeken – Hupikék
az ostoba fejében – Sötétkék
az asztalon – Táplálék
a biliben – Ürülék
az asztalon – Rádiókészülék, Nehezék
a folyóparton – Hordalék
a Zagyva-parton – Zagyvalék
a hálóban – Ágyék
a fa takarásában - Árnyék
a tűzhelyen – Fazék
a kápolnában – Szószék
a nappaliban – Hintaszék, Tonett-szék
Karinthy szerettei – Szójáték 
Mindezeken – Mulaték. 
A több ezerre rúgó Maradékot rátok bízom.

Ritka, hogy egy filmet többször is megnézek, még ritkább, ha amatőr filmről van szó. Ilyen ritka kivétel volt a Bundics-film, melyre azért emlékszem, mert érdekelt, mert véletlenszerűen, de háromszor néztem meg. Igazán nem egetverő epizód a filmen belül is az, amikor az idősebb testvér beszámolt apjának a levesekhez való erős vonzódásáról. Szétköltözésüket követően csak ritkásan találkoztak, de amikor meglátogatta őket a papa, el nem mulasztotta már az ajtóban megérdeklődni: „Leveske?” (Sic!) Ezt a szót alig hallottam még kicsinyítőképzős formájában. Talán attól is ragadt meg bennem azonnal. Képzeljetek el egy idős embert, aki ezt kérdi: Leveske? 
Ha hiszitek, ha nem, ilyen nekem a mindennapi betevő internet. Persze csak egy minimális csücske. A könyvjelzőre kitett blogok, melyeket naponta igyekszem megnézni, esetleg többször is.  Akárhányszor elindítom a gépet (mintegy kopogok az internet ajtaján), beugrik a Bundics-szöveg: „Leveske?”
Ilyen leveske, sőt kifejezetten ünnepi leveske, ha visszajelzést, kommentet kapok valamelyik anyagomhoz.
De egy-egy jó hírt tartalmazó email is leveske.
A leginkább leveske ugyan ma már a facebookra tett megkeresések (megjelenése, elterjedése óta kevesebb az email-forgalom. Ti is ezt tapasztaljátok?). Alig várom, hogy lássam, „mit hozott a postás”. Kétféle piktogram szokott piros alapon fehér számot mutatni: az értesítések és a bejövő üzenetek.
Ha üzenet érkezik, az a legfinomabb „húsleveske”, és annyiszor újra merek belőle, ahányast mutat a szám.  
„Jó ízű leveskék” az értesítések is. Abból is annyiszor merítek, ahány érkezik. Persze nem folyamatos a megkeresések beérkezése. Előfordul, hogy egy se vár rám. Ekkor megnézem a kezdőlapot.
Ez volna a személytelen „rántott leveske”. Éhenhalás ellen kiváló. Szomjoltó is. Ezzel-azzal keverve olyan, mint a kőleves. Ha lehet, tudni, mitől kapta karakterét, saját nevet vesz fel a rántott leves. Ilyenek a köménymagos leves, a kenyérleves, a savanyú tojás leves, s még néhány.
Ezek is karakteresek, de „személytelenek”.
Csak leveskék. Olvasok belőlük, ha nincs jobb.  
A legkomiszabb leveske a kritikus komment. Pláne, ha igaztalan is, Az amolyan „bolondgombaleves”. Lassan vagy gyorsan ölő. A mérges gomba fajtájától függ.   

Hogy lehet a mával foglalkozni, amikor fél délelőttöm megy el arra, hogy közvetett dokumentumok alapján rekonstruáljam, mi is történt velem 2005-ben, a blogtalanságom utolsó évében? Ugyanis közösen írt blogunkban most ez a penzum.  Miközben szitaként működő agyamban és szertefoszló régi papírjaim és fájljaim között keresgettem, számos olyasmikre bukkantam, melyeket korábban nem olvastam, vagy nem elég figyelmesen. Nem állíthatom, hogy hiábavalóságokkal telt a délelőtt, csak kevéssé tudom igazolni állításom igazát. Régi levelek intimitásokat hordoznak, amiket persze nem lehet megosztani, de amelyek kedvesek, közvetlenek, ihletettek, régi dolgokat idéznek, s társtalan hétköznapjaimba némi színt hoznak. Nem vagyok annyira egyedül. 
Sajnos nem tagadhatom, hogy egyre inkább kezdek Józsi bácsihoz hasonlítani.
Hogy ki volt Józsi bácsi?
Ő minden idők öregembere, aki pontosan emlékszik rá, hogy 1930. május 11-én délután kettőkor mit élt meg, csak arra nem, hogy öt perce már felidézte ugyanezt az emlékét.
Miért mondom?
Merthogy gyerekkorom élményeit folyamatosan sikerült előbányásznom mindenféle koncentrálás nélkül. De azt, hogy ezelőtt 8 éve mi történt, azt úgy kellett összevakarnom különféle feljegyzésekből.
Mindegy, megírtam, s átnézés után felteszem a Hogy is volt c. blogra.
Noha be se kapcsoltam a rádiót, se a tévét, egész délelőtt hangos „techno”-ban volt részem.
 A szemközti házban padlót csiszolnak, a szemközti lakásban az emeleten betonfalat vésnek egy lakásfelújítás keretében végzett vezetékcsere során.
S hogy teljes legyen az örömöm, beszállt a zajbajba egy kvadro-fűkasza.
Emberünk nyeregből irányítva gépét, megstuccolta az ablakunk alatt-előtt elterülő rétet.  
Mégis elkészült ez a poszt.
Mégis elkészült írásom 2005-ről.
S még sincs este.
Nem is lehet, mert még nincs itt az unokánk, akit a bölcsőde szülői értekezlete előtt szülei áthoznak hozzánk.
Szinte mindennap látom a kis szöszke fiúcskát, aki nagyon aranyos.

Találomra a google-ról leszedtem néhány falvédőszöveget.
„Jó ebédet adj férjed elébe, meglesz mindig a házi béke.”
„Két babonás szép szemednek imádója lettem…”
„Édes kincsem, tedd le azt a kis csibét, mert minden anya szereti a gyermekét.”
„Hálás szívvel köszönöm a Sorsnak, hogy Téged adott, senki mást.”
Ezek se rosszak, de gyerekkoromból másra emlékszem. A piacon árulták:
„Oly messze, távol van hazám, csak még egyszer láthatnám.”
Volt azon muskátlis ablak, gémeskút, gólya, búbos kemence, miegyéb.
Anyám mesélte, náluk is volt a konyhában falvédő. Tréfás kedvű öccse gyakran skandálta szövegét. De hogy érdekesebb legyen a dolog, nem a szokott beszédhangján, hanem a levegőt befelé, magába szíva hörögte: „Pompás uzsonna az asztalon!”
Elképzelem. A kamasz mutáló és fordított artikulációs hangját, s azt a pompás uzsonnát a falvédőn, amit az asztalon – úgy vélem – sose talált.
A legrövidebb hímzett szöveget nem is falvédőn találtam, hanem egy – két szöggel a falra akasztott – vászonzseben.  Ez volt ráhímezve: KEFE. Nem fogjátok elhinni, mi lógott ki a zsebből. Egy kefe! Egy ruhakefe.
Ma is gyártani kellene: fehér vászonzseb, gépi hímzéssel rajta: MOBIL. S No ki a’: mi kandikálna ki belőle: egy NOKIA.
Nektek elárulom, a google-on találtam mai utánérzésű falvédőszövegeket. De inkább nem idézem őket, mert csaknem mind bögyörőzős csasztuska volt. Pedig alkalmas volna a humor megcsillantására, ha újfajta falvédő szövegeket gyártanánk.
Pl.:  „Oly messze, távol van. Az ám! Éjfél, mire láthatám.”
Itt megszakad az írásom, mert megint megyünk örökölni.
* * *
Sitty-sutty, Angyalföldön termünk. A lakás zárt és meleg. Levegőtlen. Azért lecipelünk ketten egy fagyasztót, egy mikrosütőt, néhány könyvet, egy nagyszőnyeget. Apróságokat. Szeretném, ha már vége lenne.  Semmire nincs szükségünk.
Robival beszélgetünk, amíg a lányok fordulnak. Mondom neki: az teszi jól, aki élete vége felé megválik mindenféle kacatjától. A hulladékokat maga dobálja a szemétbe. Amiről tudja, hogy XY számára hasznos lehet, érdeklődési körébe tartozik, azt még elcipeli az illetőnek, aki bizonyára örülni fog a figyelmességnek.
A számára már nehezen mozdíthatókról jó, ha lajstromot készít, és meghatározza, legalább egy cetlin, hogy halála esetén kinek szánja. Az majd nyilatkozik: viszi, vagy felajánlja másoknak.
A legjobb, ha semmije sincs az idősnek.
Abban maradunk Robival: A legjobban teszi mindenki, ha nem hal meg.
     

Egy Michael Norton nevű fickó előadást tartott arról, hogy igenis boldogít a pénz.
A 11 perces előadás során elmondja, hogy hazai, majd néhány külföldi kísérletet végeztek, melyek során diákoknak (szegényeknek, gazdagoknak) egy borítékban pénzt adtak át azzal, hogy estig költsék el magukra. A kísérletben szereplő résztvevők kontrollcsoportja tagjaitól azt kérték, hogy költsék el egymásra. Utóbb megkérdezték az alanyokat: Milyen az általános közérzetük? A magukra pénzt költők semmi különösről nem számoltak be. Akik másokra költötték a rendelkezésükre bocsátott pénzt, azok boldogabbnak tudták magukat, jó általános közérzetről számoltak be.  És ez független volt attól, hogy kevesebb vagy több pénzt költöttek el. Íme az előadás http://www.ted.com/talks/michael_norton_how_to_buy_happiness.html
Valami lényegesre jöttek rá a kísérletet végzők: Nevezetesen arra, amit a katolikus egyház óriásplakátja hirdetett: Jót tenni jó.
Más szavakkal. Jobb adni, mint kapni.
Kétféleképpen terjeszteném ki ezeket a következtetéseket.
1. Nemcsak a pénz világára igaz az adakozási készség, a szolidaritásvállalás a rászorulókkal, hanem mindenféle anyagi javakra. Étkeztetés, vetőmag biztosítása, még használható textíliák, ingóságok rendelkezésre bocsátása, nyaralók megosztása másokkal szezonban, szellemi kincseink megosztása. Egész biztosan örömöt szerzünk magunknak azzal, hogy megszabadulunk felesleges kacatjainktól, olyanoktól, melyek másoknak hasznára, épülésére, szórakozására, gyógyulására,  tanulásának elősegítésére s ki tudja, még mire, lehetnek.
2. Törekedni kell a kölcsönösség kultúrájának kialakítására. Mert lehet, hogy jobb adni, mint kapni, azért lássuk be, hogy egy éhezőnek is megkönnyebbülés, ha ételt kap, a szomjazónak is, ha italhoz jut, a rongyosnak is, ha felöltöztetik, a szutykosnak is, ha tisztálkodási lehetőséghez jut, a hajléktalannak is jó, ha szállást kap, és még sorolhatnám. Az alapszükségletek kényszerítő erővel kikövetelik teljesítésüket.
Kicsit más a helyzet a nem alapvető szükségletek kielégítésével. Ezek nélkül lehet élni, de bennük való részesülés örömet szerez. Ezek elfogadásával is több a probléma. Az emberek érzékenységére vigyázni kell. Nem mindenki szeret elfogadni.
Ilyen értelemben biztos jobb adni, mint kapni.
Aki ad, annak van miből adnia. Aki kap, valamiképpen ínséget szenved. Ezt beismerni nem túlságosan könnyű. Alázat nélkül nem megy.
Két dolgot érdemes megfontolni.
Isten ingyenesen szeret minket. Mindent tőle kaptunk, minden ajándék, ingyenes ajándék, melyben jókat és rosszakat egyaránt részesít. Pl. napsütés, szomjoltó víz, gyümölcstermés, eső stb.
Ha ő ingyenesen ad nekünk, akkor nekünk is így kell cselekednünk. (Ne tudja a bal kezünk, hogy mit adott a jobb.) Jó példája ennek az irgalmas szamaritánus, aki a leütött, kirabolt embert ellátja, s biztos helyre menekíti. A jézusi parabola vége: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen.”
Azt kell észbe vennünk másodszor, hogy a jó cselekedetek miatt az ínségesnek felesleges szégyenkeznie. Inkább azt kellene mindenkiben tudatosítani, hogy a jótettek lánccselekedetek. Adok neked, mert rászorulsz, nekem meg feleslegem van. De ha tehetőssé leszel, s gonddal küszködővel találkozol, neki fizesd meg, amit korábban kaptál, és így tovább, vég nélkül.
De jó lenne, ha elterjedne ez a mentalitás.   

A túlélés-rásegítésre alkalmas a légkondi. Mégis –
A hét kérdése –: Egy hidegfront hány millió légkondival ekvivalens?
* * *
A frigóból kikaptam a literes palackot, s jót húztam a körteléből. Elég pocséknak tűnt.
Ja, hogy 100%-os ananász volt? Úgy már más. Annak egész jól megfelelt.
* * *
Mica az előkertből (jó, utókertből) felszól: – Ahhoz képest, hogy tegnap repülőről gyérítették a szúnyogokat, elég rendesen gyilkolnak.
– Hát gyere fel, itt nem esznek, még nem rágták át magukat a szúnyoghálón.
* * *
Tegnap este, mint egy bio-fűrésztelep rázendített egy kabóca a környéken. Okkupálni akarják az országot. Délről özönlenek hozzánk a kánikula szárnyán.
Jut eszembe. A Lafontaine-mese címét tévesen fordították le (A tücsök és a hangya).
A cigale, et la fourmi helyesen: A kabóca (svábosan cikáda) és a hangya.
A franciáknál a tücsök célszerűen és alapesetben grillon (Jé, a németben die Grille. De ha ez így van, akkor a hangya miért fourmi, kicsit se hasonlítva a német Ameise szóra.) Na, most aztán vegyük végig az állatseregletet, ha már így felgyűrtük az ingujjunkat:
A criquet volna a sáska,
sauterelle pedig a szöcske.
Utóbbiról megjegyzi a Larousse, hogy az különbözteti meg a sáskától, hogy hosszú „antennái” vannak. (Szerintem az különbözteti meg, aki akarja.)  J
* * *
Globalizáció.
Tegnap lefotóztam és a fb-ra raktam egy magyar trikolórt, amely Kínában készült, és angolul tartalmazza az ország nevét (HUNGARY). A történethez tartozik, hogy a svéd IKEÁban vásárolt Lengyelországban összerakott kanapén terítettem ki a francia Auchanban vásárolt terméket. Mivel a franciát lehagytam, utóbb korrigáltam mulasztásomat, hogy csakugyan még globálisabb legyen az a nemzeti színű frottírdarab környülállása. Igaz, hogy délszláv nevemet odabiggyesztettem (ugye Gyorgyovich). Így hát, ha jól számolom, és ha a facebook amerikai, akkor az annyi mint annyi: nyolc nemzet által van összekalapálva a dolog, ha nem számolom, hogy latin betűket, arab számokat és japán fényképezőgépet vettem igénybe.
* * *
Egész évben várom, hogy jöjjenek a franciák, akikkel azután elég nehezen tudok beszélgetni, mert hogy ők alig tudnak jobban nálam magyarul, mint én franciául. Az pedig pocsék kevés. Hogyne volna az, amikor csak érkezésük előtt néhány héttel gondolkozom el rajta, mik is a legfontosabb alapszavak, melyek nélkül csak bambán nézzük egymást?
Bevallom nektek, hogy minden évben előkapom a szótárt és megnézem pl. az evőeszközöket, nehogy vasvillát mondjak tortavilla helyett. A helyzet elég aggasztó, mert azt a néhány alapszót is évente elfelejtem, újra be kell magolnom.  Idén emlékeztem a cuiller-re, csakhogy az nem tányért, hanem kanalat jelent, merthogy a tányér az assiette. Jól emlékeztem a fourchette-re, amely bármily furcha, villát jelent. De már a kés sehogy se jött az eszembe. Szégyenszemre puskáznom kellett: Hát persze hogy couteau. (Jaj, az egyforma mindenit a franciának: Cadeau (ajándék), chateau (kastély), bateau (hajó), gâteau (torta). Még szerencse, hogy a bot alakú kenyér baguette, mint pl alouette (pacsirta).
Ha nincs meg a közös nyelv, előfordulhat véletlenül a bibliai eset, hogy annak, aki kenyeret kér, követ adok, aki halat kér, annak kígyót, s aki tojást kér, annak skorpiót.    
Kellett nekünk Bábelben tornyot építeni?!

Zsuzsa lány ma meglepett egy protestáns kardiológusnő Bibliára és a tudományra, statisztikákra alapozott tanulmányával, mely azt véli, hogy az ember földi élete 120 évre van kalibrálva, csakhogy sokat tett és tesz az ellen, hogy ez meg is valósuljon. Felsorolja a mumusokat, ér- és keringés-rendellenességeket, szívbetegségeket, rákféléket, májzsugort, stb., stb. Persze engem elsősorban a keringési és szívrendellenességek, s az ellenük való sokszerű terápia érdekel. (Túlsúly, testmozgás hiánya, okok és változtatási lehetőségek, megspékelve a lelkiismeretünkre való hatással, hiszen a Szentlélek templomai a testünk, s micsoda templomok ezek!)
Akit érdekel, itt olvashatja. http://www.drerdelyijudit.hu/
Amin elgondolkodom, ha 120 év egy normális emberélet célzott hossza, akkor hét éve kezdtem neki a második félidőnek. Ám ha a korábbi és jelenlegi rongálásokat is figyelembe veszem, akkor ideális esetben 80-90-ig lehetne elmennem. Ideáltalanban pedig haj-haj, hamar mennybe vihetnek az angyalok.
A „fokozatosan kevesebbet szívok, majd elhagyom” nem működik, mondja ő, s igazolhatom, hogy jól mondja. Nekem se működött. Csak az azonnali abbahagyás. Ott maradt az utolsó dobozban, ami ott maradt, azzal, hogy rám van bízva, elszívom-e, vagy sem. S kibírtam egy napot, kettőt, ma már nem tudom hányat. De hát előtte meg napi 30-at szívtam. Sokáig.
Piák.
Egyedül a boroknak kegyelmez. Napi 1-2 dl jó lehet, kivált, ha vörös bor. A kávéból is enged 1-2 adagot. Aztán kész is a lista.
Kaják.
 Zsír semmi, olaj semmi, párolt zöldségek, főtt húsok, nem túl édes gyümölcsök, teljes őrlésű kenyerek, sovány sajtok. Hm. Ezekből ma egy tétel közelített az ideálishoz, adalékanyagot nem tartalmazó parasztkenyerem. Esetleg a pici uborkasaláta. A többi nem igazán. Ha benézek a frigóba, hasonló a helyzet.
A kardiológus ismeri a helyzetet.
Nem könnyű felborítani a nemzedékek során megszokott étkezési szokásokat. Pedig azt javasolja, hogy tegyük meg, mégpedig azonnal.
Bánjunk el az ételekkel is, mint a cigarettával.
Hagyjuk ott a megszokott rosszat és váltsunk.
Nem rosszabbat, hanem mást együnk.  
Jótékony hatásúakat. Ld. feljebb.
Végül is lehet azt.
Kérek egy almát.