Mickey webnaplója

Amikor blogomban közöltem az évezred környékén keletkezett profetikus írásomat hetvenhetedik János Pál megválasztásáról, aki egyszerű és szegény életvezetési modellt tartott, akkor (2013. március 14.) sokáig fent volt a freeblogon, ám az a webhely ezen vagy máson annyira meglepődött, hogy teljesen kifeküdt. Máig se tért magához, és kétséges, hogy valamikor újraindul. Az eltelt időszakban más tárhelyet kerestem blogomnak, s az eltelt időszakban három könyvet olvastam LXXVII. János Pálról, akit történetesen Ferenc pápának hívnak. Az első könyv jól informált személyiségéről. A másodikon azt éreztem, hogy le akar csapni egy érdekes témára, és mindent összehord, érdekes anyagokat az egyház mai kihívásairól (de utálom ezt a szót, nincs rá magyar megfelelő, mert ezen érzem az amerikai? ízt). Viszont magáról a pápáról keveset tud, ezért inkább jóslásokba bocsátkozik, hogy mi lesz a riói ifi világtalálkozón stb. Ez a mostani füzetnyi interjúkötet, melybe egyéb beszédeket is felvettek, hogy mégis kitegyen egy kisregényre való anyagot, egy jezsuita beszélgetése a pápával, aki eddig a legárnyaltabban fejti ki, hogy miről mit gondol Ferenc pápa. A legérdekesebb nekem, hogy ha valaki bedob egy új kategóriát, azonnal baj van a fogalom pontos fordításával, jelentéstartalmának kifejtésével. Ilyen volt a múltszázadban elterjesztett inkulturáció, a szubszidiaritás, a családegyház, az aggiornamento. Ilyen ebben a könyvben a megkülönböztetés és a határ fogalmak.
Érdekesebb megfogalmazásaiból idézek egy csokorra valót. „A gyóntatószék nem egy kínzókamra, hanem az irgalom helye, amelyben az Úr arra ösztönöz bennünket, hogy a lehető legjobbat tegyük.” (30. o.)   
„Istennel a mában kell találkozni. … mint Illés, a lágy szellőben találjuk meg … ehhez szemlélődő magatartásra van szükség: amikor az ember érzi, hogy helyes úton jár, vagyis megértéssel és szeretettel fordul a dolgok és élethelyzetek felé, annak a jele, hogy jó úton járunk, a mély béke, a lelki vigasz, a szeretet Isten és minden dolog iránt. ” (36. o.)
„Ha valaki abszolút biztonsággal kijelenti, hogy találkozott Istennel …, ott valami nincs rendben. … Mózes mindig helyet hagyott a kétkedésnek. Az Úrnak teret kell hagyni, nem pedig a mi bizonyosságainknak. Vagyis alázatosnak kell lenni. A bizonytalanság ott van minden igazi megkülönböztetésben, amely nyitott a lelki vigaszból fakadó megerősítésre. … Szt. Ágoston: Keressük Istent, hogy megtaláljuk, és találjuk meg Istent, hogy mindig keressük Őt!” (37. o.)
További finomítások: Bele kell vágni a találkozás keresésének kalandjába, és hagyni kell, hogy Isten keressen bennünket, és ránk találjon. Ha a keresztény mindent akar ..., nem talál semmit. .. Isten jelen van minden ember életében. Bárki életében. Ha élete merő szerencsétlenség, ha bűnök serege, kábítószer vagy bármi más törte össze, isten ott van az életében. …Bízni kell az Istenben!” (38. o.)
Nem szeretem az optimista szót, inkább a reménységet szeretem.
A művészetekről vallott nézeteit, az általa kultivált műfajokról: (40-41. o.)
Próbálja kihüvelyezni a lelkek megkülönböztetésének Szent Ignác-i gyakorlatát. Nem könnyű. (44. o.)  
„A politika a szeretet egyik legmagasabb formája, mert a közjót keresi.” … de túlságosan bepiszkolódott. Mit tehetek én? Ez a kérdés a fontos.” 62. o.)
„A reményt a világ szelleme, a gazdagság, az üreslelkűség, a gőg, a büszkeség, a dölyf rabolják el. A reményt a szegény Jézusban találom meg. ” …P. Arrupét (jezsuita generális volt) idézi: Nézzétek, nem lehet a szegénységről beszélni a szegényekkel való konkrét kapcsolat nélkül.” (63. o.)
A sajtónak 3 dolgot ajánl: 1. Párbeszéd. „…feladatotok nem a falak, hanem a hidak építése.” (72. o.)  2. A lelkek megkülönböztetése: A spirituális kérdések sokkal élőbbek ma, mint valaha. csak kell valaki, aki azt megértse és elmagyarázza. Nyitott értelemmel keressétek Istent minden dologban. Figyeljetek, és együtt szemléljétek Isten igazságát, szépségét jóságát … ez az emberi méltóság alapja. (73. o.) Isten hív, és azt mondja nekünk: fontos vagy nekem, szeretlek és számítok rád.”  (80. o.) 3. A határ: Az evangélium és a kultúra közötti törés kétségkívül dráma. … Fel kell állni és „a határok felé menni, nem pedig hazahozni a határt, hogy aztán megszelídítve egy kicsit bemázoljátok.” (74. o.)  
Talán egyszer ennél a határ fogalomnál megállok, s kicsit részletesen kifejtem. Ez volt a lejújabb, amit a pápa hangsúlyoz és többször is. A legérdekesebb dolgok a határon történnek. A római limeseken, a trigonometriában az inflexiós pont környékén, az elvek összecsattanása közötti területen, kultúrák találkozási pontjánál, és így tovább. Ott lehet keresni valamit a kölcsönös megértés és megbecsülés területén.   
Ide már csak az kívánkozik, amit Ferenc pápa sokszor kér: Imádkozzunk érte, és hogy bűnös ember, aki szegény egyházat szeretne maga körül látni.      

Vox populi vox dei. A nép szava isten szava, tartották a rómaiak, de csak részben volt igazuk. A tapasztalat szerint a nép szava meglehetősen ritkán talál megértő fülekre. Néha azonban fordul a helyzet, és eljut a hatóságok ingerküszöbéig, sőt egészében megértésre talál. Huszonnégy éve lakunk Aquincumban. Csodás itt minden, illetve majdnem minden. 
Az elmúlt évtizedekben kétféle típusú járda létezett, a harmadik típushoz éppen a hiányuk tartozott. Meglehetősen sok útszakaszhoz egész egyszerűen nem építettek járdát. Nem álmodták meg az autóforgalmat. Úgy vélték, hogy a lakástulajdonosok meg az a néhány betévedő autó kényelmesen megfér egymással a két autónak épp csak szűken elég úttesten, amelyhez nem tartozik járda.
Térjünk csak vissza azonban a kétféle gyalogos útra. Az egyik fajtájuk, a formális betonjárdák. Ezek derékszögben következtek egymásra az útkereszteződéseknél. A másik, informális fajtájuk a kitaposott földút. Ezt a földutat azok taposták, akik hallottak már arról, hogy a derékszögű háromszög átfogója mindenképpen rövidebb, mint a hozzá tartozó két befogó.
A telep két táborra szakadt. Az egyikhez jobbára nők tartoztak, akik féltek a réten elszórt kutyagumiktól, a portól és a sártól, s a két befogó mentén haladtak. Ugyanezt tették a természet kímélői is olykor a rétet összemászkálókkal összetűzve, miszerint azok tönkreteszik a természetet. Akinek volt esze, kutyát vitt magával, mert aki kutyát sétáltat, arra nem vonatkozik a természet összemászkálásának a tilalma. Nekem nem volt kutyám, de férfi lévén a legrövidebb útvonalon kívántam közlekedni mióta élek. Én és mások tehát összemászkáltunk egy bekötőútnyit a szép gazos réten. Szabályos nyomvonalon haladtunk, mely lassan megsüppedt, olykor teli lett latyakkal. Ilyenkor még jobbra-balra is tapostunk egy-egy nyomvonalat, a sármentes területtől elhódítva.
Ezelőtt vagy húsz évvel megírtam, hogy az NDK-ban a lakótelepeket készre jelentették, a tulajdonosok vagy bérlők beköltöztek, és megkezdték a terep összejárkálását. Egyik irány az élelmiszerbolt felé mutatott, másik nyomvonal a buszmegállóhoz. És így tovább. Kialakult egy spontán haladási útvonal a puszta földön. Nos, ezután jöttek a mérnökök, és örömmel állapították meg, hogy úttervezésük nagyjából el is készült. A kitaposott utakat leflaszterezték, és máris működött a használható, praktikus járdarendszer. Mi most jutottunk el odáig, hogy újabb pénzek felhasználásával elkészült az általunk kitaposott nyomvonal kiépítése is betonalapra tett járótéglák lerakásával.
Nagy lépés ez a gyalogosok boldoggá tétele irányában.
Már csak egy a vágyam, hogy az ugyancsak 25 éve használt úttestet, amely a lakótelep déli részét köti be a Szentendrei útba, hozzák egy síkba a kikanyarodó aszfaltúttal, mert már egy negyed évszázada, hogy a járdaszegélyről zökken valamennyi autó a kanyarba. Ugyanez a helyzet azokkal is, akik északi irányban szeretnék elhagyni az utat. Le kell ugratniuk a Szentendrei útra. Ha ugyan nem veszélyezteti a kikanyarodást a buszmegálló közelsége, vagy egy-egy jobbra előzni akaró őrült köszörűs.                          
Volna még erre egy kis pénz? Azután már tényleg csak a régen lefektetett flaszterutakat kellene újabb réteggel egyenesbe hozni, mert a kátyúk minden alkalommal vizsgáztatják a kocsik futóműveit, teleszkópjait.   

Reggel arra lettem figyelmes, hogy az előttem baktató sovány anyóka, M. (85) lehajol, és egy szúrós vadgesztenyét emel fel a járdáról. Volt abban valami megfoghatatlan báj, ahogyan elgyönyörködött a természet bőkezűen szórt ajándékainak egyikében. Zsebre rakta. Gondolom, otthon akarta felbontani, s közelről megvizsgálni a barna, frissen politúrozott és egyedi rajzosságú vadgesztenyét. Mindez azért ötlik fel bennem, mert tegnap is és ma is egy-egy vadgesztenye maradt távozó unokánk után a lakásban. A kis 19 hónapos markában éppen elfér egy gesztenye. Egyelőre csak ismerkedik formájával, a friss gesztenye selymes tapintásával, szép és hibátlan, sima küllemével. Ám lassan belenő abba a korba, amikor mindenfélét készíthet szüleivel vadgesztenyéből és hurkapálcákból. Két lábút, négylábút, tücsköt-bogarat.  
Óbudán talán csak nyárfából és platánból van több, mint vadgesztenyéből.  
– Tavasszal a telet hosszabbítja meg a látvány szintjén a nyárfák gyapothoz hasonló egymásba gabalyodó termése milliárd-számra. Ha messziről készítek fotót a fák aljáról, csakugyan hóval borított hatást kelt a látvány. Hát még ha a szél is játszani kezd a pihékkel. Vattavihart támaszt, mely úgy repül át a tájon, mint egy hóförgeteg.
– A platán olyannyira elterjedt a kerületben, hogy az egyik hatalmas példánya mellé épített lakóparkot Platán-lakóparknak nevezték el. Hatalmas koronája lombozata, gondolom, erősen belejátszik abba, hogy tiszta levegőhöz jussanak az itt élők. Különös fa ez. Ősszel nemcsak a leveleit dobja le magáról, hanem egyre vastagodó törzse is igyekszik a kérgétől szabadulni. A fák alatt nagy halom kéregfoszlány várja, hogy visszaalakuljon humusszá. No de a legviccesebb mégiscsak a termése. Az ország nyugati felében a gyereksapkák díszét, a fonalszálon lógó pompont, bojtot, bimballónak hívják. Himbálódzik, mint a harang nyelve. Márpedig a magyar harang csakugyan „azt mondja”, hogy bimm-bamm. Ha valakinek rossz kedve van, nézzen meg ősszel egy platánt, a szélben himbálódzó bimballóival. Menten jobb kedve kerekedik. Szeretem én ennek a termésnek a játékos formáját. A komoly természet szálon lógó, bizarr megjelenésű bojtjait. A Teremtő Isten fantáziájának végtelen és pazar lenyomatai ezek.
– És a vadgesztenyék.
Szebbek mint a „szelídgesztenyék”. Megint egy gusztusos szó. Élvezet kimondani: GESZTENYE. Nesze neked egy gesztenye!
Ez is szépséges dísze a környékünknek. Tavasszal nagy ragacsos bunkók jelzik, hogy itt a kikelet. Alig nyílnak nyitott tenyérre emlékeztető levelekké, megjelennek az illatos gesztenyegyertyák, a fák csúcsos virágai. Lombja egész nyáron őrzi a jótékony árnyékot, a legnagyobb hőséget is csillapítva létével. Így nyár végén, ősz elején, ha meghimbálja a szél a gesztenyesor ágait, kopognak a leeső szőrős gesztenyetokok és ezerfelé gurul a belőlük kipattanó mag, a gesztenye, amelynek szépsége bármelyik asztalos munkájával vetekedik. Jaj, annak, akit fejen talál a szúrós gubó. Jaj, annak a személyautónak, amelyiknek a tetején landol a gesztenye. Maradandó nyomot hagy a kocsi tetején. Behorpasztja egy kicsit, csakúgy, mintha jégeső verte volna.
Befejezésül ide írom a kvintkör bé-s dúrjait a „bé” előjegyzések számának emelkedési rendjében. A mnemotechnikai mondat a következő (figyeljük meg a szavak elejét) F-eri B-őven Esz-ik Asz-tal Desz-kán Gesz-tenyét.
Egy életre meg lehet jegyezni: egy bé F-dúr. Két bé B-dúr, három bé Esz-dúr stb.       
Ha tehetitek: bőven egyetek szelídgesztenyét – asztaldeszkán!                 

Egy mondat a mai banki világ megfogalmazásaiból. „Szeretnénk felhívni figyelmét, hogy a mobilToken applikációja nem működik olyan iPhone készülék használata esetén, amelynek operációs rendszerét IOS 6-os verzióról IOS 7-es verzióra frissítik.”
Nekem stabil Tokenem lesz, mert nincs mobilom, így mobilTokenem se lehet. Azonkívül nem kötnek biztosítást se velem, mert 65 múltam. Néha nem bánom. Világunk olyan gyorsan válik egyre komplikáltabbá, hogy nem igazán találom vonzónak. Miért kell Token? Hogy csak néhány percig működő, egy tranzakcióra generált PIN-kódot kapjon elektronikus számlám.
Tetszik tudni követni?
Miért kell nekem változtatni a Pin-kódomat?
Mert hackerek feltörhetik és pénzemet lenyúlhatják.
A háttérben a bizonytalanságtól való félelem motoz és próbál a tolvajok előtt járni újabb elektronikus lakatokkal. Ám nincs az az ajtó, amelyen be ne menne a tolvaj, ha ez az egyetlen vágya.
Nincs az a trezor, amit a mackós ki ne nyitna, ha ellenállhatatlan vágyat érezne rá.
És nincs az a hatalom, amely megvédhetne, ha egy elvetemült lelkületű ember le akar ütni hátulról egy palackkal. Vagy kővel.
Van annak talán tíz éve is már, hogy a tüdőszűrőben kérték a lakcímkártyámat. Kapcsolatfelvétel céljából??? – nem tudom –, megjegyezte az ablak mögött ülő adminisztrátor, hogy milyen jó nekem hogy ennyi kártyám van. Én erre majdnem bedugtam busa fejemet az ablakkivágásba, s úgy mondtam: legszívesebben visszamásznék a fára.
Miközben ma ügyet intéztük a banknál (Tokenemet, szép új magyar szó), kicsit körülnéztem a banki világban. A szolgáltató pultok felett S-betűt formázó lámpa, igen dizájnos, igen művi, benne egy sima neoncső. A pult fémlapja oldalába hegesztve egy fémkar, arra egy fém fogmosó pohár alakú edény, benne üveghenger, abban egy üvegspirál, közepén egy műrózsa. És ez minden ügyfélfogadó pultnál így.
A személyzet tagjain kívül minden művi, minden halott, minden teleadjusztálva a rendszert szolgáló eszközökkel. A hölgy hol a számítógépen billentyűzgetett, hol maga mögé nyúlt, hogy a bödönnyi nyomtatóból elővarázsolja a kívánt szerződéses űrlapokat. Majd hatalmas tempóban összeklamnizta őket, kétféle bélyegzőt felkapott és villámgyorsan rájuk csattintotta az általuk tárolt azonosítókat, dátumot, majd egy „pipát” rajzolt a szerződésre. Így hívták őt. Ki ér rá ma aláírni?  Mondanom se kell, egyetlenegy papírt se olvastam végig. Ítéljetek el miatta! Meg is érdemli mindenki, aki nem olvassa végig a szerződés minden betűjét és meg nem érti.)  Nem érdekel. A rendszerbe nagyjából bele vagyok kényszerítve, ellentmondás nemigen van, max. másik bürokratarendszerhez fordulhatok szabadságom kétségtelen jeleként, számlavezetésért, pin-kódért, Tokenért.
A nyuszika és a róka futott az erdőben. A nyuszika a tóhoz ért, a róka pedig a villanyszereléshez. És én?
Én a bankba futottam Tokenért.
Hát ez elég ócska vicc volt, a fakereskedő a mókus és a család nótájára.
Hogy az hogy volt? Mi a különbség a fakereskedő a mókus és a család között?
Nem tudom.
Az, hogy a fakereskedő a fára alkuszik, a mókus pedig a fára felkúszik.
És a család?
Köszönöm, jól van.
Pedig nem is ezt a viccet szántam a végére, hanem azt, hogy a kezdő bürokrata be akar vágódni a főnöknél. Már vége a munkaidőnek, csak ketten vannak az irodában. A főnök okiratokkal bajmolódik. Odalép a géphez, de nem tudja bekapcsolni. A kaprincs kezdő mellélép, és azt mondja: Majd én bekapcsolom. Bekapcsolja, a gép indul, miszlikre vágja az ívet. A főnök oda se néz, csak megjegyzi: Három másolatot kérek.
Ma hallom, hogy viszonylag szabad foglalkozásúaktól a nyolc irodában eltöltött órát akarják számon kérni. marha érdekes, mert a kutatáshoz szükséges könyvtárak nem az irodában vannak. elképzelem a szép még újabb világot, amikor reggel nyolcra megjelenik a zeneszerző az akadémián, főnöke megnézi, hogy lenyomja e a blokkórát, majd elrendeli, hogy délig készítsen el egy indulót nagyzenekarra a sakkszakkörnek, utána munkaidő végeztéig komponáljon egy reklámfilm aláfestő zenét, s úgy készüljön, hogy másnap reggeltől műszak végéig termeljen egy szimfóniát, mert a konkurens akadémiától érkezőket ezzel a darabbal kívánja megtisztelni.   

„Nem régen” állok a 67-es villamos peronján, s leszálláshoz készülődöm. Egyre József Attila verse motoszkál bennem. Skandálom magamban. Harminckét éves lettem én, meglepetés e költemény csecse-becse… Magam még nem lehettem 32 éves. 1978-ban már régen nem Zuglóban laktunk. Talán a nyóckerben.  Márpedig a versben való elmerülésem idején hazafelé tartottam a Fűrész utcába. Most nem a 67-es villamoson foglalkoztat a visszaemlékezés, de 67 évesen arra, hogy volt az úgy, hogy 32 se voltam, mint a költő. Mindenesetre 67 évem elszelelt, havi megélhetésemre telt, az ám hazám. Lehettem volna oktató (hála Istennek nem lettem, azt hiszem, már rég nem élnék) s nem ilyen billentyűkoptató öreglegény.  Azóta kínálom gondolataimat, hogy középiskolás fokon…? Nem tudom. Taní-tani. Nem tanítani, megélni, a megélteket továbbadni, mert nem vagyok egy légtérben olvasóimmal. Hatni kívánok rájuk, elfogadva a tőlük paralel jövő önközléseket, és tovább termelem posztjaimat a kölcsönös megértés jegyében, míg ki nem hull a stafétabot a kezemből.
Tegnap meghallgattam Papp Lajos előadását arról, hogy hogy éljünk egészségesebben. Többek között egy szaklapban megjelent tudományos cikket ismertetett, mely lényegében azt mondja, hogy a koleszterincsökkentő gyógyszerek az érfalon a plakkok képződését segítik elő, s nemhogy gyógyítanának, hanem kifejezetten ártanak – jó pénzért. Továbbá, hogy egyik páciense 10 féle szívgyógyszert szedett. Ezeket két csoportba szedte és megállapította, hogy fifti-fifti egymás hatását kioltja a két csoport.  Zavarba ejtő ez egy szívspecialista szájából. Azért az, mert a kórházi szakorvosaim szintén szívspecialisták. Ők írták elő az én naponta szedendő gyógyszereim listáját. Mögöttük szintén évtizedes praxis áll, gondolom, rendszeresen rész vesznek továbbképzéseken, és becsületesen adják tudásuk legjavát. Ha nem így lenne, már ők is Angliában dolgoznának négyszeres havi illetményért kevesebb munkában töltött idő mellett.
Talán nem ostoba a kérdésem, melyre nem is várok feleletet: Melyik csoportnak higgyek? Merthogy úgy állok itt, mint Buridán szamara a két egymásnak ellentmondó gyakorlat között. Legalább ne idegesítenének. Megnéztem nemrég készült laborleletemet: koleszterinszintem 3,9 (tűréshatár (2,8–5,2) Tehát jó.
 A koleszterincsökkentő szedése előtt nyilván kórosan magas volt. Mostanra beállt. Jogos kérdés, kell-e tovább szedni a csökkentőt, vagy kifejezetten azért jó, mert folyamatosan szedem a tablettát.
Vérhígítás. Papp az Aszpirint ajánlja. Én mást kapok, havi kontroll mellett szedem. Ám amit ő ajánl, napi 3 deci vörösbor, az nem fér össze vérhígítómmal. Kioltja a hatását. Egy újabb Buridán-effektus.
Azt hiszem, abban kell megegyeznünk, hogy ez a világ nem tökéletes.
Azért így is szeretnivaló. A gyógyszerpártiakkal és az azt ellenzőkkel együtt.    

Holnap Gellért napja van, tehát holnap születtem. Mégis Györggyel foglalkozom, aki Jorge volt és az Assisiről vette a nevét. Bergoglio volt, most meg pápa. Számos könyv jelent meg róla, számos cikk idézi nap, mint nap elhangzó népszerű gondolatait. Azért citálom most ide, mert befejeztem egy róla is szóló könyvet (Ferenc, az új pápa, Jel kiadó), s ki tudja, később visszatérnék-e a benne megjelölt, nekem tetsző gondolatokhoz. 
– Vallásszociológusaink azt mondják, hogy egy plébánia befolyása 600 méterre terjed ki. Buenos Ariesben két átlagos plébánia között 2000 méter a távolság. Akkoriban azt mondtam a papoknak: Ha van rá módotok, béreljetek egy garázst, és ha találtok egy alkalmas világit, akkor engedjétek, hadd végezze csak a dolgát! Gondoskodjon ezekről az itteni emberekről, tartson egy kis katekézist, igen, áldoztasson is, hogyha megkérik erre.
Egy plébános ezt válaszolta: Azonban atya, ha ezt tesszük, az emberek nem jönnek többé a templomba! Csak ennyit válaszoltam: Na és? Most jönnek misére? Nem.
– „A hitben való kitartás magában foglalja a kilépést…  A hűség mindig változás, kibimbózás, növekedés. Az Úr változást visz végbe abban, aki hűséges hozzá.” (111–112. o.)
– „Az ima nem helyettesíti a tettet, ám egy olyan tett, amelyet semmi más nem helyettesíthet.” (Dietrich Bonhoeffer)
– „Krisztus az alap, és a vonatkoztatási pont” (117. o.) Nagyon örültem, hogy ezt mondja. Én is pontosan ezt mondtam, és mondom folyamatosan. Hasonlítunk.
– A francia Poitiers egyházmegyében 60 000 katolikus él. 2017-ben mindössze 40 olyan plébános lesz, aki fiatalabb 65 évnél. Ezért több mint 300 „communautés locales”-t hoztak létre. Ezeket öt világi vezeti. Közülük hármat a püspökök választanak ki, kettőt a helyi közösség. Megbízatásuk 3 évre szól. Céljuk, hogy igeliturgiát tartsanak a helyi templomokban, merthogy a paphiány hatalmas. „Minden férfinek és nőnek meg kell tapasztalnia: értékes vagyok, számolnak velem, szükség van egészen sajátos képességeimre.” (Albert Rouet) 185. o.

Ha tankolni kell, nem sokat habozok, s megyek a kúthoz annyit fizetni, amennyibe éppen akkor kerül a tanknyi benzin. Ma litere 407 ft volt és csaknem 41 l-t tankoltam. De a fényképezőgépbe felújított akkut veszek, s érte megyek a boltba, hogy a 690 ft-os kiszállítási díjat megspóroljam. Érted ezt? Én alig.  Akkuért BKK-val mentem, mert az nekem ingyen van. Igaz másfél órát tartott oda-vissza.
Odafelé felszállt három ellenőr a buszra, s az előttem traccsoló nőt megbírságolta. A nő ugyanúgy felmutatta személyijét, mint én, csak nem múlt el 65.
Visszafelé megnéztem a HÉVen: a pótdíj ez idő szerint 16 000 Ft. Elég rendes összeg. (A nő szeme se rebbent a buszon, amikor kezébe nyomták a csekket. Megköszönte és kész.  
A METRÓ-alagútban két kéregetőbe ütköztem. Már nincs előttem hitelük. Isten bocsássa meg nekem. A kezembe nyomtak egy METROPOL újságot. Újabban ritkán olvasok ilyet. Karafiáth Orsolya tudatja cikkében, hogy ma is vannak szatírok, akik beteges emberek s féljenek tőlük a nők. Nem vitatkozom vele. Kétféle helyen kell félni. Ahol rengetegen vannak, mert közöttük akárki őrült lehet, aki életveszélybe sodorja áldozatát, esetleg meg is öli, valamint kieső forgalom nélküli helyeken, mert gyanúsan nincs senki, aki védelmet nyújthatna egy őrülttel szemben, aki bármiféle rejtekhelyről felbukkanhat.
Viszont Tarics Sándor ma 100 éves – szemben velem, aki holnap csak 67 leszek.
A Taricsról szóló cikk alcíme: „Nem ismerem a hosszú élet titkát.” Elképzelem, hogy nem ismeri ő, a sportember, aki 1936-ban a berlini olimpián vízilabdásként aranyérmet szerzett. Nem ismeri ő, aki 65 éve kivándorolt, és azóta San Francisco mellett él, a helyi teniszklub egyik alapítójaként. Én ismerem ezt a titkot: Az előzőek segítették hozzá egy ilyen tisztes kor elérésében. De amit róla akarok mondani, az a néhány humoros sor, mellyel a vele készült interjút zárja. 
Kérdés: Mit tervez a következő száz évre? 
Válasz: Ennyire azért nem rohan előre az ember ebben a korban. Reggelente, amikor felkelek, megnézem az újságot, nem szerepelek-e a halálozási rovatban. Ha nem találom a nevemet, munkához látok. Meg nem oldott matematikai problémákkal foglalkozom.
Sok sikert kívánok neki a megoldásokhoz. Elárulom még, hogy mérnökként ő vezette azt a csapatot, amely világhírre tett szert a földrengésbiztos épületek tervezésében.
Gratula!         

Meghökkentő az, amitől visszahőkölünk. Mégsem buggyan ki belőlünk a meglepődés szavaként: hökk! Hát hökkenjünk meg az itt következő néhány sortól:  
Ezek a mai fiatalok
 „A mai fiatalság nem ér föl velünk.
Viselkedése szabados,
ruházata bosszantóan rendetlen,
hajviselete illetlen. 
Szórakozásai, táncai nélkülözik a méltóságot.
Szomorú a szív, amikor az ész rádöbben,
nekik kell majdan helyünkre lépniük.”  (A. Seneca)
Bezzeg az én időmben!!!
Mickeyáda:
Két cső található az étkezőnkben.
Gondolom az egyik, a forróbb, felfelé szállítja fűtéskor, a másik, a némileg hűvösebb leszálló ág, lefelé a hőleadás utáni vizet. Mivel a fűtés indítása előtt állunk, és mivel ma szinte fáztunk a lakásban, megtapogattam a csöveket és azt mondtam a feleségnek:
„Egész biztosan beindították a fűtést. Egyik cső hidegebb, mint a másik.”
Stimmel, hisz rímel!
Megszűnt már a lámpalázom,
tetőm immár lám, palázom.
Haiku
Szükségem van a
kezemre meg lábamra
kezem remeg már

Egy szoros programú hét szorgos munkáján vagyok túl. Tegnap este még két rövid lektorálnivaló várt rám, ma reggel még az este befejezett könyv szövegén átfuttattam a helyesírás-ellenőrző programot, és jól tettem.  Most már mondhatom, hogy elkészültem a munkával.  
Egy kommentbe írtam tegnap, hogy a blog mint olyan efemer. Igen, az. A freeblog először kiírta, hogy dolgozunk a hiba kijavításán, majd rátért arra, hogy alkatrészre várunk, s hónapok múlva nagyjából azt, hogy meneküljön, ki merre lát. Egy
kommentemet
kommentelő
kommentje szerint az emberi élet is efemer. Végül is az e világi szakasza csakugyan többé-kevésbé az. Átsuhanunk rajta, majd nyomot alig hagyva eltűnünk még élő kortársaink szeme elől.
Soha nem gondoltam volna, hogy görög eredetű az ephemer szó. Mivel az A. de Saint-Exupéry-féle Kishercegben találkoztam vele először életemben, azt gondoltam, tán francia szó.  A dolog nem hagyott nyugodni, előkaptam hát az Idegen szavak szótárát, mely a következőket írja jelentéséről: röpke, rövid életű, tiszavirág-életű, gyorsan elmúló, átmeneti, egész élettevékenységét néhány nap alatt lefolytató (növény). Utal még az ephemerides szócikkre, melynek elsődleges jelentése: napló, napi feljegyzések. Na, ettől aztán leesett az állam (ma úgy mondják: leszakadt a pofám. O tempora, o mores), ugyanis a blog mint olyan, internetes napló. Tehát abszolút efemer (Ephemerides!).  Azt hiszem, erre jól ráéreztem.
Ha van még efemer valami, az a graffiti. Olykor-olykor sajnálom, hogy így van. Bár a graffitik zöme pocsék firka, akadnak üdítő kivételek is. Ám ezek sorsa ugyanúgy az efemerek sorsa, mint a pocsékoké. Takarja a következő firka, és nincs tekintettel arra, hogy az alatta levő nagyságrenddel különb színvonalú volt, mint az aktuális.
Teljesen nincs veszve a dolog két okból. Egy részüket, úgy vélem, maguk a kivitelezők azonnal lefotózzák, egy más részüket mások. Pl. én. A facebookra felteszek ezekből néhányat. Olyanokat, amelyek ma már garantáltan nem láthatók eredeti mivoltukban.
S ha jól sikerült az erkélyünkön függő muskátlis kép, akkor azt is ma mai nap emlékére.               

Az élet egyirányú utca. Vessünk egy pillantást az egyirányú utca forgalmára.
Népes csapatunk ezúttal hattagú volt. Meglátogattuk a köztemetőben elhunyt hozzátartozóinkat. Mivel év elején számuk eggyel gyarapodott, óhatatlanul felmerülhetett bennünk, bennem legalábbis igen, hogy vajon milyen sorrendben követjük a túlvilágba hanyatlókat? Nem mintha a kérdésnek jelentősége volna. Alighanem mindnyájan szedünk bogyókat, gyógyszereket, gyógyteákat, gyógyhatású készítményeket, állandóan vagy alkalmilag. Állapotunk a látszat szintjén meghatározhatatlan. Egy biztos csak, hogy életben maradásunk átmenetileg megnyújtható mozgással, életcéllal, értelmes munkával, hasznos elfoglaltsággal és célszerű gyógyszereléssel. Nekem az jutott eszembe, hogy bár nem látszanak, már cseperednek és sokasodnak az utánunk következő, második emberöltőhöz tartozó emberkék, a szépséges és reményteli jövő elé néző unokák. (Sokáig nem tudtam, hogy egy emberöltő csupán 20-25 év, tehát addig tart, amíg egy újabb generáció felnőttkorba nem lép.) Muszáj kimondani, mert kikerülhetetlen valóság: Odaát szaporodik ismerőseink, barátaink, hozzátartozóink száma, és ez a folyamat megállíthatatlanul előremegy. Mintha egy „életdarálóban” nyomulnánk egyre előbbre a kollerjáratnak is ismert csigamenetben előre, mígnem kipottyanunk odaátra a végén mintegy átlényegülve.
Tehát a sírok rendben, én meg nem sírok tovább.
Kocsiba vágtuk magunkat, és rokonaimmal együtt, sokadik unszolásukra magam is az Árkád üzletközpont hatalmas éttermében kötöttem ki velük együtt. Már megint valami, ami életemben még sose fordult elő velem. Úgy vagyok vele, mint Besenyő bácsi igazságainak számlálgatásával. (Ma már hét igazságot mondtam. És ez is igaz: tehát nyolcat.) Nos, én meg azt jegyzem fel, hogy mi történt most először életemben. Eddig nem fordultam meg ebben a gyorsétteremben. Hatalmas, mai, meglehetősen igényes belső térkiképzésű zabálda; a fogyasztói társadalom egy része itt tanyázik. Minden kapható itt, mi szem-szájnak ingere. Ezekből vettük el és magunkhoz a nekünk szükséges ételeket, italokat. Meglepett, hogy mekkora élet van egy ilyen helyen.
A környéken senki sem főz otthon? Ez villant eszembe. (Meg az, a zabáldát a program pirossal aláhúzta. Pedig a szó pontos: étkezde másképpen kifejezve. Amit ajánlott helyette – zabláda, én nem fogadtam el. Abból zabáljanak a lovak.)
Megállapodtunk abban, hogy egy hét múlva megünnepeljük az én kerek 67. húgom szintén ilyen kerek születésnapját, és hozzácsapjuk azokét, akik az évnek ebben a szakaszában látták meg a rokonságból Isten szép világát, avagy névnapjukat ünneplik. Lesz torta és pia. (A sofőröknek csak torta.)
Hazajőve nekiláttam a kézirat-korrekciónak. Este nyolc után készültem el a szövegtest átfésülésével. Mehet tördelésre.
Még megfejtettem egy keresztrejtvényt,
még feltettem az albumba a mai képeket,
még lezuhanyoztam,
még megírtam ez a posztot és passz.    
Az életüket befejezetteket Isten nyugosztalja,
az élőket pedig Isten éltesse!