Mickey webnaplója

Egyik vejem, François és én némiképpen rokonlelkek vagyunk. Némiképpen meg nem. 
Amiben nem, az a munkastílusunk.
Ő kitartóan, módszeresen, sokáig képes egyenletes tempóban és alapos munkát végezve dolgozni. Rám az volt jellemző, hogy hatalmas erőfeszítéssel ügyködtem mindenen, amit meg kellett oldani, de legkésőbb a munkálatok napjának estéig végeznem kellett, különben el voltam keseredve. Ezért utálom a lakásleválasztást, konyhafelújítást stb.
Amiben hasonlítunk, az a leleményesség. Őt is meglepte, hogy amikor eltörött a vécétartály műanyag karja, amely a harangot volt hivatva megemelni, akkor tíz perc múlva elkészült az általam kifúrt s a célnak tökéletesen megfelelő vállfa, mely azután évekig problémamentesen működött. A zuhanyrózsa helyén tartását is egyedi módon oldottam meg, máig „dolgozik”, ahogyan Amerikában mondják.
Ám akadt neki is olyan ötlete, melytől az én füleim álltak ketté. Matyika unoka kicsi emberke volt, aki tejbepapin élt (darakása). Ám már ebédeltünk volna, csakhogy a tejbegríz halálforró volt. François feltette a pianínó tetejére a ventilátor tövébe, és ráengedte a légáramlatot. Hármas fokozaton járatta a lankadatlanul fújó gépet, mely öt perc alatt kihűtötte a masszát.
Eddig nem használtam ötletét, de ma eszembe jutott. Pudingot készítettem két tasakkal, s egy liter vízzel. A massza éppen úgy nem akar kihűlni, mint egykor a gríz. Mialatt ezt a posztot írom, egy ventilátor forog a csoki pudingot célozva. Mire befejezem a posztot, jó étvágyat kívánhattok nekem.
Muszáj még elmondani azt, hogy úgynevezett befejező emberek vagyunk mindketten. Néhány példával bizonyítom. Egyik nyáron körbenézett François a kamrában, s számba vette, minek mi a felhasználhatósági dátuma. Én ezt nem tudtam. Csupán annyit láttam, hogy a Gulyáskrémet François előszeretettel használja ízesítésre. Egyszer csak elfogyott a tubusból a krém. Még aznap vettem másikat, ha már annyira szereti ezt a hungaricumot a vejem. Ő mosolyogva közölte, hogy egyáltalán nincs oda az ízéért, csak nem akarta, hogy kidobjuk, noha rég lejárt az érvényessége. Már leírtam, hogy náluk tartózkodásunk során egy a hatóságok által lefoglalt bort hozott haza, mert ki akarták dobni. Hát hogyne. Senki nem kezelte, s a bor évjárata 1961-es volt. Megkérdezte tőlem, hogy nincs-e ellenemre, hogy megigyuk az óbort. Nem tiltakoztam, s kinyitotta. Megittuk, és ma is élünk. Még csak kellemetlen mellékíze sem volt.      
Visszakanyarodva a mához, jelentem: hű maradtam önmagamhoz. Tejbegrízt terveztem ebédre, de megakadt a szemem három zacskó pudingon. Közel egy éve lejárt a felhasználhatósági dátumuk. Azonnal bekevertem kettőt belőlük. S mindjárt nekiesek az egyik felének, ha a poszt végére kihűlt. Kívánjatok jó étvágyat!
Köszönöm.

Találkozásom az árral…
Találkozásom egy érrel…
Találkozásom az írrel…
Találkozásom egy orral…
Találkozásom az őrrel…
Találkozásom egy úrral…
Találkozásom az űrrel…
Beleestem a sárba
Beleestem a serbe
Belestem a sírba
Belestem a sorba
Lógok a száron
Lógok a szeren
Lógok a szíren
Lógok a szórón
Lógok a szőrön
Lógok a szúrón
Lógok a szűrön
Lógok a szűrőn.
Ha jól számolom, ez 19 cím. Már csak meg kell(ene) írni a címekről szóló könyveket, novellákat... 

Egyszer már elmeséltem, amit most más szempontok miatt megismétlek. A nagybörzsönyi nyaralások (ma családos tábornak hívnák?) egyikén Bandi bácsi – diplomázott gombaszakértő – irányításával elindult a hajtóvadászat őzlábgombákra. A vele kiránduló gyerekek tetemes mennyiséget szedtek össze. A táborban azután az anyukák zsíron dinsztelt hagymával, rávert tojással príma gombapörköltet rittyentettek aznap ebédre.  
A sikerre való tekintettel a produkciót másnap megismételte a gyerekhad. A magukkal hozott szatyrokat hamar újra megtömték őzlábgombával. Amikor ezt Bandi bácsi meglátta, megálljt parancsolt. Ám nem is olyan egyszerű leállni a szedéssel, hiszen az út mentén újabb szép szál gombák nőttek, mégpedig nagy tömegben. A kihívásokat kedvelő gyerekek továbbra is buzgón szedegették az immár cipelhetetlenül sok gombát. Bandi bácsi végképp elvesztette a türelmét az engedetlenséget tapasztalva. Szigorú arcot öltött, és a gyerekekre szólt: Aki még egyszer talál egy őzlábgombát, azt s*be rúgom!   
Ez használt.
Nem tehetek róla, kicsit így vagyok a komisz, csúcsdöntögető árvízről készült fotókkal.  Ma már bizonyosnak látszik, hogy a gátakon posztolók, dolgozók, szervezők, logisztikusok, irányítók és közreműködők tevékenysége és az Isten kegyelme folytán sikerült a legrosszabbtól megmenteni az országot. Minden elismerésem az övéké. (Ha ez Amerikában történik, már hatalmas táblák hirdetnék: MEGCSINÁLTUK! Nem szeretem ezt a „megcsináltuk” lózungot, mert kb. olyan idétlenül hangzik magyarul, mintha azt mondanám: sikeresen nyélbe ütöttük a gátak megvédését. Itthon sikerült végezni valamivel, eredményesen dolgoztunk, s nem „megcsináltuk a projektet”.  Zárójel vége.)
Hála Istennek és az embereknek, a legrosszabb nem következett be.
Most nem is erről akarok szólni, hanem arról, hogy bár mérhetetlenül sok víz hömpölygött át az országon, tízmillió homokzsákot pakoltak erősítésül nyúlgátként a partokra (ahány lélek lakja az országot, annyi zsák szükségeltetett ahhoz, hogy viszonylagos biztonsággal megfogja a nagy vizet), mégis – hihetőleg több fotó készült, mint homokzsák. És ez az, ami már sok. Én is szaporítottam a fényképek számát, de nem artisztikus céllal, hanem hogy a környék eseményeit dokumentáljam. Nem hiszem, hogy akad valaki, aki képes volna összeszámlálni avagy végignézni az árvízről készült valamennyi képet.
Kati nemrég Nagybörzsönyben fotózott – emlékezve az egykori élményekre. Kitért a harminc éve elfogyasztott ízletes gombapörköltre is. (Bandi bácsi replikázására már csak én emlékszem.)
Ugyanez vár a nagy árvízről készült fotókra is. Most túltelítődtünk velük. De harminc év elteltével előszedve másképp fogunk a képekre nézni. Azzal a jóleső érzéssel, hogy igen széleskörű összefogással sikeresen megfogtuk a nagy vizet!
Coda. Ha még egyszer az árvízről akarnék írni, replikázzatok velem, mint egykor Bandi b. a gyermekekkel. 

Czigány György idén kiadott Révfalu álom c. könyvéből csemegéztem két történetet.
A Fodor Andrással készített interjújába szőve írja: „A képmutatás éveiben felkavaró élményt jelent (…) az 1954-ben bemutatott három Petőfi-kórus, Szervánszky Endre ciklusa. A Kutyák dalának elhangzása politikai botrány volt. Miért nem írta meg Szervánszky a Farkasok dalát is?! A zeneszerző indulatos válasza Fodor emlékezése szerint csak ennyi: Mert a farkasok vagy ülnek, vagy ültek, vagy ülni fognak…”
* * *
Másutt Ottlik szájába ad egy Picasso-anekdotát:
„Az amerikai milliomos nő egy kiállításra elhozta azt a festményt, amit Picassótól vásárolt. Picasso rápillant a képre s kidobja:
 – Ez hamis.
– Hogy volna hamis, képed el a milliomos nő –, hiszen a szemem láttára festette!
Mire a mester: – Sokszor festek hamis Picassót…”
 * * *
Huszonnégy éve lakunk Aquincumban. Még sose hallottam itt békakuruttyolást (Vagy inkább brekegést?) Csúcsra járatott Duna kellett hozzá, hogy ez az új hang megszólaljon.
* * *
Évek óta jelentkezik egy feketerigó tavasszal. Nótájáról azonosítom: A szovjet himnusz kezdetét fütyüli. Korábban kétszer is írtam erről. Ezt mondja: Szövetségbe forrt… és ismétli ötször, tízszer. Lehet, hogy onnan költözött ide anno dacumál? Netán apáról fiúra száll a kommunista nóta.
* * *
Egyszer láttam, hogy egy fakopáncs az alukéményt kopogtatja. Mondom magamban, ezek az ezredfordulós madarak megőrültek. Mit gondol, talál fakukacot a csőben?
Utóbb ismertem meg az igazságot:
A madár produkciója a párválasztással függ össze. Nem élelemszerzés a célja. Nászindulónak szánja.
* * *
Hatvanhét évig állta a sarat alig őszülő hajam. Tavaly kezdtem szembesülni a ténnyel, vékonyodnak a szálak és ritkulnak is. A minap Tücsi – miként közel 45 év óta mindig – „megborbélyolt”. Most először jegyezte meg, amit tudtam: Te kopaszodsz!
Kopaszodom. Joggal.
Későn érő fajta vagyok.
Öregszem.          
Már a saját Goldbergeres melóshumoromat sem meséltem el neki. (50-szer már biztos hallotta tőlem.) De ti hátha még nem.
1965-ben érettségi után egy évet festékkészítőként lehúztam az óbudai Goliban. Egyik kollégánk (a Pocsai) valaha borbély lehetett, mert műszak végén az öltözőben sokakat nyírt, borotvált egy üveg borért a támla nélküli fapadon. A bejövő fájrontos melósok sose mulasztották el nagy hangon megjegyezni: – Pocsai! sz*ok a munkádra!

Mivel ma is ugyanolyan dunsztos felhős az idő, mint tegnap délután, amikor is hatalmas villámlások és – hála Istennek – ahhoz képest kevéske eső esett a környező hegyekre és völgyekre, az Aranyhegyi patak vize nem magasult fel, különösen is nem a gát és az azon ülő nyúlgát fölé. Elvira meg is jegyezte, hogy a monszunhoz hasonlóan vastag felhők uralják az eget.
Így van.
Ha – mint néhány napja megemlítettem – megnyílván az egek csatornái ostromolni kezdik az ember tákolmányát, ezt a hallatlan összefogással és hallatlan erőfeszítéssel felépített, immár 10 millió (!) homokzsákot számláló gátrendszert, pillanatok alatt homokvárként dől össze s nyeli el mindazt a létrehozott védvonalat, mely annyi erőbedobással, küszködéssel, szervezéssel és kitartással készült el.  
Ám imáink meghallgatásra találtak.
Esett, de nem annyi,
esett, de nem olyan özönvízszerűen,
esett, de megmaradtak a felhúzott töltések, s így megmaradtak a védett épületek is.  
Persze nem minden és nem egyformán.
Ma reggel feltett Deske egy fotót weboldalára, mely a Lukács fürdőben készült, és azt ábrázolja, hogy már maga a fürdő is vízben fürdik.
Tudomásul kell venni törékenységünket, világunk törékenységét is és esetlegességét.
Meg kell tenni a magunkét, hiszen az értelmes munkavégzés életünk szerves része, mégis azzal a belenyugvással jó a jövő elé néznünk, hogy más erők is dolgoznak:
„Atyám mindmáig munkálkodik … azért én is munkálkodom” (Jn 5,17) – mondja kettejükről a Mester.
Persze tudnunk kell, hogy ez a munkálkodás irgalmas szeretettel átjárt munkálkodás. Ezért jelenti ki ugyancsak a Mester számos alkalommal: „Ne féljetek!”
Nem félünk, hanem bízunk benne, bízunk abban, hogy valamiképpen minden a javunkra szolgál.
Pl. ez a mostani összefogás is.
 

Ha jön az ár, védekezünk, ha nagyobb az árvíz, jobban védekezünk. De ha minden korábbinál magasabb árhullám jön, akkor „szigorítóba” teszik a védekezést, amit katasztrófa helyzetnek neveznek el. Ettől kezdve megváltozik a szervezés. A civilek spontán próbálkozásai megszűnnek. A segíteni kívánó vagy regisztrál, vagy nem dolgozhat. Ha regisztrál, akkor is megmondják neki, mit tegyen, mit tehet, mennyire kockáztathatja egészségét, életét. Viszont az egyenruhások (katonák, rendőrök, tűzoltók) parancsra ott tartózkodnak, ahol talán nem is akarnának, ha tehetnék. A fb-on naponta láthattuk a katonai irányítást részleteiben. Mindenütt egyenruhások, akik nem sóderolnak összevissza, hanem megfogalmazásuk eleje minden esetben: Jelentem… Már-már komikus, egyes szituációkban. (Tudom is én: Jelentem, hogy egy vaddisznóanya és nyolc vaddisznómalac haladt át a 78-as számú úton. Jelentem, hogy mindenki megkapta a megfelelő eszközöket a tisztálkodáshoz. stb. A civil nem jelent, csak elmondja ugyanezt „jelentés” nélkül.)
A sarkosságot példázza, hogy noha mára elindult térségünkben az apadás, egész éjjel, reggel és nappal is a Dunával párhuzamos utca minden sarkán egy vagy két rendőr, polgárőr, hivatalos személy állt. Senkit nem engedtek át a védvonalakon. Sőt az úttestre se. A Duna mentén mindenütt POLICE feliratú PVC szalag. Lényegében a karhatalom nevének kimondása, egyszerűbbnek tűnhet, mintha azt írják a szalagokra, TILOS A BELÉPÉS.
Hát nem mentem be, ha már ennyire tilos, és még vigyáznak is rá, nehogy a tilosság ellenére behatoljon valaki is a tiltott zónába.  
Órákig csámborogtam reggel, hátha akad valami érdemleges téma, mely fotózást kíván, de csak közhelyekre találtam.
Megemlítem, hogy a plébánia naponta 400 szendviccsel kedveskedik a gátakon dolgozóknak. Ma reggel is hozták a kenyereket, hogy megrakják sonkával, vajjal őket mise után. Tanúja voltam, hogy egyik sarokházból kijövő asszony kérdezte az éjjel ott posztoló férfitől: hozhat-e neki kávét. Igenlő választ kapott: Két cukorral kérem.
Még elmehettem volna a Szentendrei útra, hogy a dagadt patakot lefotózzam. Nem tettem, mert ellenkező irányban indultam, és mert semmi különös nincs abban, hogy a patak kilépett a medréből. Máskor is kilépett, csak most tíz centivel magasabb ez a kilépés.     
A legérdekesebb témát nem igazán tudtam becserkészni. A patak túloldalán, a vasúti töltés felújításával párhuzamosan feltárták a töltés oldalában lappangó római kori vastag falmaradványokat. Ezeket érdemes lett volna közelről fényképezni. Talán ha vége az árvíznek. Merthogy alkalmasint visszatemetik a falcsonkokat.
Még megjegyzem, hogy jó tudni, apad az árhullám, nagyobb veszély nem fenyeget – minket. De messze még az időpont, amikor az ország déli csücskén is túlhalad a nagy víz. S addig még sokaknak okozhat fejfájást, kellemetlen meglepetést, még sok anyagi és élőmunka-ráfordítást kíván a dunai árvíz. Az biztos, hogy nem felejtjük el egyhamar. 

Ő ad nekem témát, írja Karinthy. Mica meg nekem. Már másodszor. Nem emlékszem rá, hogy az elsőt megírtam-e. Talán. De ezt a mai másodikat megírom. 
Előzmény: egy tanmese, mely a pokolról és a mennyországról szól. A pokolban is és a mennyországban is asztal körül ülnek a túlvilági lelkek. Kezükben kétméteres villa: Ezzel kell enniük. A pokolbéliek képtelenek elérni saját szájukat a képtelenül hosszú villával, a mennyországban egymást kínálják az üdvözültek.
Utózmány: Ülünk hármasban az erkélyen Mica (29), Levi (1,5) és én (67). Kezemben kis műanyag tálka, Levit szeretnénk etetni egyfajta kukoricaalapú enyhén édes száraz „rágcsával”. A színes karika alakú ennivalót kínálom Levinek. teszem a kis szájába. Majd ő vesz a tálból, és kínálja apjának utána egy másikat nekem. És ez így megy, míg két tálka karika el nem fogy.
Itt van a mennyország közöttünk ebben a szituációban. Az Isten országa. A dolog különlegessége, hogy az osztogatást nem mi, hanem a kicsike kezdi.
Jut eszembe, hogy keresek egy olyan csoda gyermek-bőrgyógyászt, aki folyamatosan hámló kéz- és lábfejre gyógyító megoldást ismer. A tünetek: vízhólyag(ok) keletkezése, kipukkanása, a bőr leválása, s a folyamat kezdődik elölről.
Segítsetek!
Hálám jeléül megosztom veletek Claudio Monteverdi Vespro della Beata Vergine c. grandiózus kórusműve gyönyörű tételét: Sancta Maria, ora pro nobis!
https://www.youtube.com/watch?v=FpIGa9W72S0

Amikor szelíd a folyó, el-elnézem a szemközti partot, s elképzelem, hogy tízezer éve is ilyesforma lehetett, csak akkor más merengett a parton, mint ahogyan Kr. u. 12 000-ben is más fog nézelődni. 
Passauban 500 éves csúcsot döntött meg a víz. Budapesten soha nem mértek ekkora vízmagasságot. Hogy nem mértek, azt elfogadom. De hogy volt-e korábban magasabb a vízszint áradás idején, azt ki tudja. A szigeti lócitromfák méteres magasságban mutatkozó törzssérülései az egykori jeges ár magasságáról árulkodnak. Hogy korábban mi volt, arról pedig nincsenek feljegyzések. Ami egyszer volt, az újra megismétlődhet, akár a korábbit meghaladó mértékben is. A világversenyeken is mindig akad világ- és olimpiai csúcsdöntés. Ez a természetben is előfordulhat.
Minden önkéntes és hivatásos legénynek és leánynak egy hatalmas KÖSZÖNÖM jár áldozatos és a közért vállalt önfeláldozó tevékenységéért.
Adja Isten a végső sikert! Merthogy az ő kegyelméből éljük túl a kataklizmákat.
Mire gondolok?    
Arra pl. hogy az áradással párhuzamosan a Börzsönyben földrengést észleltek. Teszem azt, ha ez a földrengés a szokott mértéknél lényegesen hevesebb, akkor a visegrádi törésvonal mentén akármekkora geofizikai változás állhatott volna elő. Eme eufémizmuson azt értem, hogy pl. aktivizálódhatott volna a vulkanizmus olyan mértékig, amelynek a következtében az ezrek vízvédelmi munkája pillanatok alatt semmivé lőn, s ők maguk, valamint a térség lakói is halálos veszedelemmel néztek volna farkasszemet. De gondolhatok arra is, hogy amennyiben eszkalálódva jelentkezik, a Bem teret és környékét ért hatalmas felhőszakadás, a hegyekből alázúduló víz pusztító ereje, semmivé tehette volna az egész védekezést, vele együtt a fél országot.  
Nem ez történt, legalábbis nem ebben a mértékben. Hála Istennek!
Sokkal inkább bizakodásra adott alkalmat a szombati égiháború után megjelenő fél szivárványív a parlament fölött.  
Az árvíz okozta emberi veszteségről nincs tudomásom. Hogy ezt a hírek legtöbbjében külön hangoztatják, arra utal nekem, hogy a világ legfontosabb tényezője kap hangsúlyt. „Minden emberi élet drágább kincs a világegyetemnél.” Nekem ez jön be az előbb emlegetett híranyag ismétlései miatt. Bizony ezzel a szemléletmóddal kellene egymásra tekintenünk. A példátlan méretű összefogás is ebbe az irányba mutat. Ez hallatlanul fontos, és nagyon megnyugtató.
Ma még felmérhetetlen az anyagi kár, merthogy sok veszteséggel kell számolni, sokba van a védekezés és a rekultiválás, sőt még az árvíz vége sem látszik, nemhogy az anyagi veszteség mérlege. Ha lesz gyűjtés, magától értetődik, hogy beszállok.
Még megjegyzem, hogy bár nálunk ma tetőzik a Duna, meg tán holnap, eddig alig fotóztam. Mindenki azt műveli. Sok újat nem tehetek hozzá. Mindenesetre tervezem, hogy a búcsúzó árvízről néhány felvételt készítek magam is. Ha az idő kegyes lesz hozzánk, és nem pörköl a nap, nem zuhog az eső, s nem kergetnek el, mint afféle léhűtő katasztrófaturistát, akitől csak az telik, hogy a károsodást megörökítse, kattogtatok néhány képkockát.

A Dunán sose látott mértékű vízár sose látott publicitást kap. Ma ezerszer annyi fotó készül, mint korábban, a filmes-emulziós gépek idején. Kattognak a digitális gépek, csettegnek a mobilok, berregnek a kamerák, és veszik az álló- és mozgóképek millióit. 
Persze van is mit.
Még nincs végső elszámolás, hány százezer, esetleg millió homokzsákot töltöttek meg a gátakon (P.S.: eddig 5 millió 800 ezer), még nem tudni, hogy kibírják-e a terhelést a mobilgátak, még nem tudni, hogy az ártéri épületeken kívül eső lakott területeket éri-e károsodás.
Egyelőre a fél ország a tévé előtt ül, és nézi-hallgatja a tízszer megismételt híreket, tudósításokat, a másik fele regisztráltatja magát, hogy ha kell, legény legyen a gáton. Egy biztos: a Duna „csúcstámadás”-ban van, minden vízszint-magassági rekordot megdöntött, és jogos aggodalomra ad okot számos ország számos partközeli házában élő embernek.
Mi pedig új hidrológiai szakszavakkal ismerkedünk meg.
Nyúlgát: „a töltés koronáját magasító, rögtönzött alacsony földgát”. Nos, ilyen nyúlgát takarja szemünk elől jelenleg az Aranyhegyi patak tükrét, mely minden határon túl kiszemtelenkedett a medréből.
Mobil-gát. 15 m mélyre levert gerendákon nyugvó betonkerítés-oszlopok sora, melyeknek gumival bélelt hornyába merevített aluhasábokat csúsztatnak. A vízszint magasságának változásával folytatható az újabb elemek becsatlakoztatása. Apály idején igen ronda (úgy meredeznek elő a partokon az oszlopok, mint az ember ínyéből a fémplantátumok, fog nélkül). De szükség esetén nagyon hasznos. Bécsben jól vizsgázott. A látott képen a félkörben húzott mobil-kerítés mögött felgyülemlett víz úgy festett, mint egy vízzel színültig telt edény. Úgy, mint egy feszített víztükrös medence.
Buzgár: Árvízkor feltörő fakadóvíz. Ezeket elég homokzsákokkal körbevenni, hogy lokalizálják a vízfeltörést.
Suvadás: Az emelt gátak megcsúszása kisebb-nagyobb mértékben. Kijavításukra van esély.
Itt abbahagyom a terminusok ismertetését.
Azt kívánom, azt kérem az égiektől, hogy ne hagyják kárba veszni azt a hallatlan méretű igyekezetet, mellyel árvíz ügyében még eddig sose találkoztam.
(Fiunk is regisztráltatta magát, de pillanatnyilag telített a létszám.) Maradjon csak olyan feszített víztükör a Duna, melynek nincsenek átcsapó hullámai, hatalmas és kiszámíthatatlan nagyságrendű károkat okozva a már éppen eleget szenvedett ország értékeiben. Ma ez még lehetségesnek látszik. Kéthárom nap múlva pedig történelemnek.
Egyelőre Győrújfalut telepítették ki a gát megcsúszása miatt. Az a cél, hogy emberéletet ne követeljen az árvíz, s ha lehet, az értékek se szenvedjenek kárt kiszámíthatatlan mértékben.   
„Megbűnhődte már e nép…”