Mickey webnaplója

Elmúlt a nyár, el a változó létszámban és ismételten közösen eltöltött idő. Ma szomszédoltunk egy közösen elfogyasztott ebéd erejéig M.-knál. Megnéztem nekem új ágyukat és nekem szintén új porszívójukat. Utóbbiba nem kell papírbetét. Csak egy mosható mikroszerkezetű szivacs állítja meg a finom szennyeződéseket.
Ez kell nekünk is, a régi porszívónk kezd „csapágyas” lenni. (Persze csapágya eddig is volt, csak eddig nem zörgött a belekerült betonpor miatt.) Ha már náluk jártunk, megragadtam az alkalmat, hogy okos nyírójával megkurtítsam szakállamat.
Ebéd után arról beszélgettünk, hogy korunk ifjabb nemzedéke született igazgató, mert némelyik figyelmünket magára vonva megpróbálja keresztülvinni, amit elképzelt vagy ösztönösen jónak gondolt. Ezt látjuk a játszótéren, az utcán s olykor itthon is. Csakhogy egy picike ember nem rendelkezik semmiféle megalapozott ismerettel, sem élettapasztalattal, hogy lenne képes reálisan felmérni, mi jó, és mi az, ami csak annak látszik. Pl. jónak véli, a könyveket a polcokról lerámolni, és az asztalokról is mindent, ami csak rajta hever. Jónak véli a fiókok kinyitogatását, függetlenül attól, hogy a lábára esik-e a faalkotmány, vagy sem. Jónak képzeli a konnektorban való motoszkálást.
Mi felnőttek pedig nem osztjuk ezeket a vágyakat. Ezért visszarakjuk a könyveket, az asztalról lerámolt kacatokat, valahogyan rögzítjük a fiókokat, s védődugaszt rakunk a konnektorokba. Ám a kisemberek újra próbálkoznak. Mi tiltjuk szóval, e tiltott zóna elé állunk, hogy akaratunkat érvényesítsük, s ha minden eszközünk elfogyott, jelzésképpen meglegyintjük a mancsocskáját. Nem kívánunk fájdalmat okozni neki, csak figyelmeztetni szeretettől és féltéstől indítva, nehogy magában és/vagy környezetében kárt tegyen.
Muszáj átvállalnunk a döntések egy részét a fentiek miatt.
A mi nevelési elveink – emlékezetem szerint – meglehetősen szabad teret hagytak gyermekeinknek. Viszont csak adott határon belül. Amit szabad volt megtenniük, azt mindig megengedtük nekik, amit pedig nem, azt mindig határozottan elleneztük.
Különben honnan ismerték volna fel, hogy mi jó nekik, és mi nem, mi válik hasznukra, és mi árt nekik?

Nyár elején indul az ó-ió-ció… stb. vakáció. Nyár végén nincs visszaszámlálás. Mindenesetre a levegőben lóg a téma, visszaszámlálás nélkül is. Én azért megpróbálkoztam egyfélével tegnap. Gostival gyalogoltunk hazafelé a „játszó”-ról. Mondom neki: Most péntek van és délután. Úgy érezheted magadat, mint bármelyik hét végén. Vége a tanításnak, ledobhatod a táskádat, de csak átmenetileg. Holnap szombat. Szombaton nincs semmi. Vasárnap pedig nálatok a piaristáknál évnyitó szentmise: Veni, Sancte (Spiritus). A Lélek segítségül hívása, hogy adjon erőt a kitartó munkához, az erőfeszítésekhez, hogy az értékeket egy életre magatokba szedjétek, azért hogy később szolgálatára lehessetek a családotoknak, s mindenkinek, akikkel együtt éltek. Példálództam apjával, (tanár) s annak öccsével (mérnök), hogy lám, amit az iskolában összegyűjtöttek, most az életben alkalmazzák, miközben megélhetésük biztosítva van.
Bevillan egy kép, a Leuveni Egyetemen több mint száz magyar diák szerzett magának diplomát. Már első olvasatakor is zavart ez a megfogalmazás. Mert valóban maguknak szerezték a végzettséget? Mit érnének vele, ha csupán agyuk csiszolását jelentené a megszerzett tudás? Kinek használna? Kérdés, hogy lehet-e egy diplomát magunknak szerezni? Mit ér a tudás befektetés nélkül. Mit ér, ha csupán saját intelligenciánkat köszörüljük élesre egy adott szaktudományban való eligazodással?
Cui prodest?
Mit érnek parlagon hagyott talentumaink?       
Még szerencse, hogy az emberek egy-egy sajátos komplexet alkotnak. Tapasztalati, örökölt, megszerzett és szülők által átadott komplexet. Vannak ebben tudományok, praktikus eljárásmódok, készségek, hajlamok, bölcsességek, a gyakorlati életben való eligazodást segítő csomagok, begyakorolt mozdulatok, technológiák, drillek, melyek előhúzhatók adott esetben.
Ezek egyik fontos szegmense az iskola. Nagy kincs annak, aki jól hasznosítja azokat az értékeket, jártasságokat, melyeket ezek kínálnak. Már ha kínálnak.
Visszatekintve felnőttkorom megoldandó problémáira, azt mondhatom, hogy alkalmassá tettek a gátak átugrására.
Hogy olykor levertem a lécet?  
Ki nem veri le olykor.
Nos, holnap csakugyan évkezdő mise.
Hétfőn pedig, mint ha sose lett volna szünidő. Órabeosztások, feladatok, ismerkedés a nyomdaszagú könyvekkel stb.
De nem nekem. Már nem. Soha többé. 
Viszont így nyárutón, kezdődik az indiánnyár, a mi vakációnk, a mi nyarunk.
„Indiánoké”. ...OKÉ?

Hazánkban a keresztnévül választható női nevek listája lényegesen hosszabb, mint a fiúneveké. A nevek becézett alakjai ezt is jócskán meghaladják. A névváltozatok száma úgyszólván végtelen. Avagy ki tudná megmondani, hogy egy Zsuzsu becenév mögött Zsizsi áll, aki lehet Erzsizsi is meg Anzsizsi is, utóbbi az Angi, Angéla név mögé bújik. Egy ilyen Zsuzsu hozzánk tartozik. 
Együtt mentünk le vele és két tesójával a Máltai játszótérre. Van itt minden – vagy majdnem minden. Pl. pingpongütő labdával csak akkor, ha zálogot adunk az irodában üldögélőnek. Ránéztünk a kis Zsizsire, majd egymásra: kamaszosan elnevettük magunkat. Beadjuk Zsizsit zálogképpen, a felügyelő majd elszórakoztatja, amíg mi pingpongozunk. Semmit se hoztunk magunkkal ugyanis, ami zálogként számba jöhetett volna. Ezúttal tehát a pingpongozás elmaradt.
Csak a helyazonosság miatt írok magamról a következőként. Játszótér, tűző nap, itt-ott árnyék is. Gosti miatt focizni kell. Ő áll a kapuban. Mondom, cseréljünk. Én védek, te vagy a csatár. A kapu egy méretes palánk, félig rá tudok ülni, valamint egy nagy fa is jótékonyan árnyékba borítja.
Míg Gosti az elrúgott labdát űzi, eszembe jut két figura: egy híres hegedűművész és egy kitalált alak, egy bokszoló. A zenész kurzust adott a Zeneakadémián. Idős ember lévén, ülve magyarázott. Elmondta, hogy aki sokáig a pódiumon kíván maradni, jól teszi, ha gazdálkodik az erejével. A vonótechnikát magyarázta. A legkisebb erőkifejtés mellett kell megoldani a technikai feladatokat. Laza izomzattal kezelni a vonót és az erőteljesebb hangokat tudatosan a kápához közel játszani. Ez kisebb fizikai erőkifejtést igényel. Próbáltam megérteni: Idősödő korban volt. Mára már elhunyt.
A bokszolót Hemingway találta ki, és hőse az Egy tányér (hús?)leves című novella hőse. Arról szól,
hogy a pénzért ringbe szálló idősödő „sportoló” nagyon rosszul áll anyagilag. Sűrűn éhezik, és ez nem tesz jót állóképességének. Egy-egy menetet igyekszik úgy befejezni, hogy a saját sarkához táncol partnerével a ringben. Így azonnal leroskadhat lócájára. Ám mindez kevés. Kiütik. A padlón heverve arról elmélkedik, hogy mégiscsak jobb lett volna, ha valahonnan szerez egy tányér húslevest a mérkőzés előtt.
Így vagyok én is, mint ők ketten (és még ki tudja hányan), akik felett múlni látszik az idő. Keressük a saját sarkunkat, megpróbáljuk a legkisebb erőfeszítést igénylő technikákat alkalmazni.
– Árnyékban sétálunk,
– a többiekkel szemben mi 45 fokos szögben átvágunk a pázsiton, hogy tartani tudjuk a tempót a
– fiatalabbakkal, akik derékszögben kéntelenek kanyarodni a babakocsit tolva.
– Leülünk a palánkra, és
– igyekszünk „egyérintőzve” megszabadulni a labdától.
Ugyanis minden cifrázás kiszámíthatatlan bonyodalmakhoz vezethet.           

Egy ferences, aki komolyan vette szegénységi fogadalmát. D-nél olvasom: „A holt atyát kiterítették, majd elbúcsúztatták szerzetestársai. Aztán levitték a kolostor kriptájába és eltemették. Utána fölmentek cellájába, rendet csinálni. Fiókjai üresek voltak.”
* * *
Tegnap esett. Nem állítom, hogy a sok csapadék folytán helyrejött a rét kiaszott füve, de azt igen, hogy friss zöld foltok kezdtek megjelenni és egyre összébb zsugorították a holt sárga zörgő perjeféléket. Kicsit a sivatagi show jelenete elevenedett meg szemünk előtt. Ahol azelőtt csak kórók voltak, most pillanatok alatt megrázta magát a kikelésre váró, még élő gyep és egyéb fajok, pl. a kutyatej és a katáng, és seperc alatt feltámadtak. Jó volt nézni tápászkodásukat.
Amikor még többet mozogtam, a réten áthaladva arra lettem figyelmes, hogy bár a fű kiszáradt, és még sok más növény is, nem vált teljesen parlaggá a terep. Olyan – számomra ismeretlen – pozsgásak indultak növekedésnek, amelyek normál körülmények között nem mutatkoznak, mert az erősebb fajok elnyomják őket.
Hihetetlen a növényvilág fajgazdagsága, és nyugatiak elmondása szerint hazánkban sokkal gazdagabb a flóra, mint a régóta eliparosodott és fejlett mezőgazdasággal operáló Nyugaton.
Amit Ady fitymálva dudvának és muharnak titulált, az valójában a természet sokoldalú szépségét reprezentálja, olyan fajokat, melyek nem estek áldozatául az emberi beavatkozásnak.         

Népieseket gyökerei a zsánerképekhez kötik, amelyekkel oly sok népdal is indul. Érik a szőlő, hajlik a vessző, bodor a levele… vagy Tavaszi szél vizet áraszt…, vagy A búzának meg kell érni, ha mindennap meleg éri… A dalszerző ezekből bontja ki mondanivalóit, melyek nagyságrenddel fontosabbak a számára, de amelyeknek valamiféleképpen közük van ezekhez a mindennapi életből vett általános képekhez.
Az urbánus – és akaratom ellenére ide kell sorolnom magamat is, annál fogva, hogy vidéken sose éltem, legfeljebb nyaraltam – máshonnan indít.
Ma reggel például a következő üzeneteket kaptuk az interneten, illetve mobilról:
– egyik ismerősünknek két nap múlva születésnapja lesz, lécci, köszöntsd fel,
– ma van Ágoston nap. Meg ne feledkezzünk Gosti meggratulálásáról,
– a meteorológiai szolgálat viharveszélyt jelez Bp. térségére. Lehet hatalmas esőzés, szélvihar, villámlással mennydörgéssel, s jégeső sem kizárt.
Ezekhez társul rendszeresen reggeli tájékozódásom: Ki mit írt, vagy nem írt, blogjára, fb-jára. Kommentet, hozzászólást küldött-e? Ezeket összefoglalóan „felhozatalnak” nevezem. Gyakran állapítom meg, hogy lustálkodnak az emberek, máskor pedig felvillanyoz egy-egy gondolatébresztő megjegyzés, hír, megosztás stb. Ez az én zsánerképem, melyeket a magam tapasztalatain átszürcsölve olykor magvas poszt születik, olykor pedig hamvába holt a dolog, és mint ilyen használhatatlan az indításhoz.
Ma nem panaszkodhatom, lásd az előzőeket, sőt kiegészíthetem még néhány olyan mozzanattal, melyek nem jellemzik szokott hétköznapjaimat. Ez abból fakad, hogy sok kisgyerek csinál dinamikus rendet lakóterünkben. Jó okuk van rá, csakugyan lóg a zivatar lába. A legkülönfélébb helyeken találok igen meglepő kacatokat, másutt pedig nem találok valamit, aminek pedig fix helye szokott lenni. Igyekszem gyorsan hozzátenni, hogy ez csupán tényközlés és nem panasz. Ahogy mondják: „benne van a pakliban”. Örülök, hogy itt vannak lemenőim, olykor többen, olykor kevesebben. Általuk is élet költözik a lakásba.  
„Ha megunom magamat”, kicsit rendezem a padlót egyenletesen ellepő fa- és műanyagépítőket, s megpróbálom egy helyre terelni őket a balesetveszély csökkentésére.
Unokáink nagyon aranyosak.          
Angi az imént próbálta a kb. tíz cm-es játék hintaszéket maga alá passzírozni, persze nem sikerült neki. Közben Zs. elmesélte, hogy mit asszociált Blansi (óvodás) a Miért hazudnak a férfiak és miért sírnak a nők? című könyvhöz. Azt mondta, hogy „a férfiak hazugsággal akarják kivédeni azt, amit a nők ki akarnak sírni tőlük maguknak.”
Ugye, nem semmi?  

           

Az élet hozta magával, hogy többféle autót kellett vezetnem. Ezek között akadt egy lomha német és egy fürge japán. Utóbbi saját coltom mozgására hajazott. Egészen meglepett, hogy az autók lelkes jószágok mintájára dolgoznak. Egyiket úgy kell rugdosni, rendesen gázt adva nyaggatni, hogy meginduljon, a másik pedig úgy nekiiramodik a flaszternek, mint a táltos paripa. Azonnal maximális erőbedobással halad, „alig várva, hogy bizonyíthasson”.
Az én autóm ilyen. Ha kérem, azonnal pattan és teljesít. Szolgál, lelkesedik.
Az imádkozók is alapjában véve kétfélék. Az egyik „rászánja magát” és nekikezd egy hosszasabb imának, és valamiféle égi elismerést remél kitartó hűségéért. A másikról pedig lehet tudni, hogy Valakit szólít, magával ragad. Az ő megfigyelése, a vele való együttlét emel, vonz, húz, magával ragad. Mintegy részt veszünk a földtől való elemelkedésében, s barátjaként némán szemléljük megvalósuló boldogságát. Hisszük, hogy ahová tekint, ott van Valaki. Létező személy, akit megszólít.
Vele együtt örülünk arca „színeváltozásának”, tanúi vagyunk a megvilágosultakra jellemző tekintetének. Ott vagyunk kicsit, ahol ő, és próbáljuk követni.
Ahogyan egy autó összeszedett teljesítménye sem a véletlen következménye, hanem kiváló mérnökök munkájának összeredménye, ugyanúgy egy magával ragadó szellem „teljesítménye” is hosszas elmélyülés látható eredménye.
Már ami rajta múlik.
A többi ajándék. És ez a nagyobb rész. 

Másnak pecsétgyűrűje van, nekem meg egy automata-pecsételőm. Akkor készíttettem a bélyegzőt, amikor mellékfoglalkozásban dolgoztam cégeknek, amelyek számlát kértek. 
Éveken keresztül kiválóan működött. Igaz, hogy a számlaszámomból egy egyeset elsinkófált a készítő, és annak idején mindig kézzel pótoltam a hiányzó számot a meglévők elé biggyesztve. Azután elmaradtak a külsős megbízások, és nagy megkönnyebbülésemre többé nem volt szükségem a nyomorult bankszámlaszámomra. Két húzásra kerítettem sort. Megszüntettem a folyószámlát a bank legnagyobb sajnálatára. Kérdezte is az alkalmazottjuk, hogy miért, és hogy jól meggondoltam-e? Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam, mint valaha első F. J., és kitartottam előzetes elhatározásom mellett, mondván, hogy mivel nem folyik be rá pénz, okafogyottá vált fenntartani a számlát. Második húzásom, hogy pengével levágtam a gumipecsét alsó sorát, az elfuserált számlaszámot.
Most még rajta van az adószámom. De mivel a nyugdíjon kívül nincs más jövedelmem, ezt is kipengézhetném. Maradna rajta lakcímem és nevem. Ezeket egyszerre kell majd megszüntetni, merthogy nem kívánok innen elköltözni, ahol élünk. Ha pedig mégis „történne velem valami”, hogy ezzel az eufémizmussal éljek, akkor okafogyottá válik az első sor is.
Azaz, hogy mégse: Előfordulhat, hogy hasonnevű utódom költözik ide családjával, s akkor maradhat a név és a cím is, mint igaz tartalmú adatok. s akkor továbbra is szolgálhat címbélyegzőként máig működő pecsételőautomatám.       

Reggel hétágra sütött a nap, mostanra hétágra beborult, hogy holnaptól hétágra essen az eső. 
Ez a hét ágra valahogyan a napsütéshez kötődik, bár nehéz megmagyarázni, hogy mitől oszlana a napsütés ágakra, és éppen miért hét ágra.
Jobb híján a misztikához fordulhatok segítségért. Hétágú a betlehemi csillag, hétszilvafás a nemes.
Itt abbahagyom a hetek sorolását. A lényeg, hogy az idő változik, s Zsuzsa a gyerekekkel egy hétre ellátogatott hozzánk. Márpedig a jövő hét kilátásai elég borúsak. Felhősek, esősek. Talán nem fog hét csatornából folyni a víz, és lesz alkalmu(n)k a Máltai-játszóteret felkeresni a hét során. Az időjárás a homok locsolását megoldani látszik.

Reggel a mise után M. meséli, hogy idős papája időnként megkérdezte, milyen nap van ma? Péntek, felelte sokszor neki lánya. Hogy-hogy, mondta az öreg, nincs más nap, csak péntek?
– Hát ha pénteken kérdezel rá, akkor péntek van.
Az idő elszáll, és
– mindig péntek van,
– mindig (havonta) vérvételre megyek,
– mindig (negyedévenként) gyógyszert kell íratnom,
– mindig gumit kell cseréltetni a kocsin (félévente),
– mindig vizsgáztatni kell a kocsit (2 évenként),
– mindig lejár a jogsim (3 évente),
– mindig érvényét veszti személyi igazolványom.
– és mindig „elmegy” valaki.
Még szerencse, hogy nincs útlevelem.
Az idő csakugyan elszáll.
Mi meg maradunk, ameddig rajtunk múlik.
Egyelőre nem unatkozunk:  
– Jönnek hétvégére,
– jönnek egy hétre,
– jönnek csak hétfőn.
– mi meg jövünk az üzletközpontból a négy bevásárlótáskával.
Éreztem, hogy nagyon „lehúznak”.
Rádobom a személymérlegre az én adagomat: 25 kg.
A játékot feleség is folytatja: az ő két szatyra 18 kg. Összesen 43.
És nem vettünk görögdinnyét, se ketchup-ot.
– Mondom neki: ha dinnyét is hozunk, éppen fél mázsát hoztunk volna magunkkal, mint egy szép szenes ember, aki ugyan egyedül, de a hátán viszi – egy célszerű tábla segítségével – elosztva a szenes kosár súlyát.
– Mondom még: valamikor évekig nem láttunk majonézt, s nem kapartuk a falat hiánya miatt.
Ha valamihez nagyon kellett, kikevertük, utóbb meg vettünk egy tubussal, és kész.
Itt van az ősz.
Ennek két jele mutatkozik. Egy ideje ciripelnek a tücskök, másrészt a muskátlik levelei folyamatosan elszáradnak.
Minden ősszel nekilátok lecsipkedni a rozsdaszínű leveleket, hogy növényeink egységes zöld képet fessenek. Ezt a munkálkodást úgy élem meg, mint az idő kérlelhetetlen múlása ellen való küszködést. 
Lecsípjük, ami elhervadt.
Nincs hervadás,
nincs elöregedés,
nincs elfásultság.
Csak üde zöld van, meg szép piros virágok. Esetleg fehérek is.
A muskátli pedig hűséges. Megifjodva hozza virágait egészen a fagy beálltáig.
Ő ilyen.

Reggel kihajtottam a könyvmegállóhoz. Inkább csak vittem, mint hoztam. Értékes könyv egyáltalán nem akadt. Mise után kocsival lemenetem a Duna-partra. Keveset sétálgatni, ha lehet fotózni. Keveset sétálgattam, s mert lehetett, fotóztam. Itthon új albumot nyitottam, mert a régiben már túlságosan sok kép leledzik. Az új album értelemszerűen a 2013.3 nevet kapta. 
Nyitóképnek egy pad fotója kínálkozott. A témát Szőnyi István festménye, a Fehér pad című szerettette meg velem (miként a vonatok fényképezését is). Pad sokféle van. Közös bennük, hogy egyszerre több embernek kínálnak pihenést. Nem zavar, ha üres padot fotózok.
Elképzelem, hogy öregek népesítik be, akik évszázadok óta kiülnek a kispadra eligazítani a világ sorsát.
Elképzelem, hogy szerelmes pár bújik össze a padon, s feledkezik meg a világról, mert teljes mivoltukkal egymást keresik.
Elképzelem, hogy fáradt turisták pihennek meg a padon, hogy elfogyasszák elemózsiájukat.    
Elképzelem, hogy kocogók pihennek meg a padon, s beszélik meg, hogy hány lépést milyen tempóban érdemes megtenni.
Elképzelem, hogy az éjszakát kóborlással töltő csöves nyúlik el a padon, idézvén Buga Jakab nótáját: „Kivetem hasamat a jó verőfénynek.
Csak ugy dohányozom, mikor megéhezek,
Több szegény legénnyel én is eltengődek.”
Ha a híd azért szimpatikus, mert összeköt, a pad azért, mert összehoz három-négy embert.