Mickey webnaplója

Ez a büdös légkondi!
Tudtam, hogy ez a világ nem tökéletes,
benne a komfort se az.
Azon belül a légkondicionálás sem az.  
Még be se kapcsoltam, amikor egy Facebook-megjegyzés érkezett, tudatva, hogy a légkondicionáló háromféle súlyos betegséget okoz.  (A negyediket, az agybajt fel sem sorolta.)
Tegnap csak kicsit hűtöttem, hogy kevesebb áram fogyjon, de hatalmas területet. Gyakorlatilag az egész lakást. Éppen elviselhető lett a levegő hőmérséklete.
Ma lezártam négy redőnyt,
elhúztam két sötétítő függönyt,
ajtóbecsukással szeparáltam három szobától a maradék légteret, és
csak az utóbbit hűtöttem.
Mivel csak (jó?)magam voltam itthon, és szinte egész nap folyamatosan dolgoztam a „konditeremben”, olykor ki is iktattam a masinát, mert túlhűtött.
Amint „kiengedtem”, újra egy kis hűvösséget támasztottam.
Meg kell még szoknunk az új technikát.
 Addig pedig azzal vigasztalódom, hogy
nem azért élünk, hogy hűljünk,
hanem azért hűlünk, hogy éljünk.
Máris túl sokat fecsegtem az anticanicouleur-ről.
Persze az se poszt-téma, hogy arról írok, hogy írok.
De ha tényleg tabu ez is, akkor „ma nem csináltam semmit”.
Ugyanis mivel éjfél utánig néztem, hogy egy bolíviai focicsapat hogyan végez egy paraguayval,  hát kilencig csak a rutinok, egyéb semmi.
Utána viszont nekiláttam a tévésszöveg korrektúrájának.
Majd egy születő könyvfélén dolgoztam Ferenc pápa intelmeinek megfelelően egy folytatás erejéig, közben Tücsi kért egy szösszenetet új kiadványukhoz,
ezenközben megérkezett az Echó javításra.
Mostanság nekiugrottam ennek a posztnak, közben bővült társaságunk Tücsivel, menyemmel, unokánkkal, s várjuk a Kati-Robi párost.
Gyanítom, hogy ma este nem fogunk unatkozni.
Mejhez hasollo  lyokat kíván Göre Gábor biró ur

Egy elhíresült mondás szerint „írj le öt mondatot” és én felakasztatlak.
Korunkban elég nyilvánvalónak tűnhet, hogy a nagytestvér, ha figyel minket, fog találni kapaszkodót ahhoz, hogy bárkire ráhúzhassa a vizes lepedőt, hiszen nem öt mondatot, hanem ötezer emailt, százezer sms-t, több ezer posztot küldünk egymásnak, s ha még ez sem volna elég, twittert is használunk, s ha kell, ha nem előkapjuk a mobilt, hogy tudassuk: élünk.
A kérdés nem is kérdés, miszerint figyel-e?
Olvashatjuk: megteszi.
Figyel, mert harcol a terrorizmus ellen, figyel, mert közeledik a választás, figyel …. mert fél.
Igen, fél.
Aki nem fél, az nem tekintget riadtan maga mögé, hogy nem követi-e valaki, aki hihetőleg fejbe kívánja vágni egy borosüveggel.
Aki nem fél, az hiszi: jó az, amit mond, amit tesz, amit képvisel.
Aki nem fél, az meri vállalni magatartását, cselekedeteit, eszméit, ideálját, gondolatait, leírt szövegeit.   
Mondják, a demokratát arról lehet felismerni, hogy nem fél.
Kérdezem: Van tehát valahol a világon demokrácia? Van félelem nélkül élő társadalom?
Továbbmegyek.
A szeretetben nincs félelem. (Ideális állapot, nem sűrű.) Aki tehát szeret, abban nincs, vagy alig van félelem.
Ha Ferenc pápa tanítását nagyon rövidre akarom fogni, Pál szavait éli meg: Állj elő az evangéliummal, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Nemcsak hirdeti, éli is. Utóbb egyik twitter-üzenetében ezt írja: „A keresztények készen állnak az Evangélium hirdetésére, mert nem tudják magukban tartani azt az örömet, ami Krisztus megismeréséből fakad.” Ferenc igazi apostol. Kétezer éve Péter ugyanezt fogalmazza meg: Nem hallgathatunk arról, aminek tanúi voltunk.
Amikor emberekre nyitunk a valós vagy a virtuális világban, akkor bizonyos mértékig félretesszük félelmeinket, különben saját szellemi gettónkban találjuk magunkat.
Vállalnunk kell annak a lehetőségét, hogy olykor – igaztalanul vagy méltán – támadás ér bennünket, s azt is, hogy meggyőződésünk miatt meghurcolhatnak.  „A szeretet ára az ártatlanok szenvedése” – fejtette ki egy jezsuita szerzetes.
Én se tudok jobbat, de ettől még képviselünk kell a megismert jót, a megismert igazságokat.
Leírjuk tehát az öt sorokat, százszor és ezerszer … akárhányszor, hátha elgondolkodik rajtuk valaki.    

Tegnap csúcsot döntött az Újpesten mért kb. 35 fok. Ma még nincsenek végleges adatok, de hűvösnek egyáltalán nem mondható a kinti klíma. Valaha azt mondta a nóta: „De jó neked, Sára a meleg szobában, de nehéz a szegény bakának a térdig érő sárban.” Ma a nóta fordítva szól: De jó neked, Miki a hűvös szobában, megfőnek a szegény dolgozók a kinti nagy hőségben.
Eddig jó néhány ventilátor kavart nálunk idebent máig, mert ma délben fordult a kocka. Szűk három óra alatt két ember felszerelte a régóta itt álló, de tétlen klímaberendezésünket.
Tücsi kérdezte: nem akarom bevizezni a triómat addig is, amíg elkészülnek.     
– Nem – válaszoltam. – Kibírom most már azt a kis időt minden idegesség nélkül.
Mai élményem emlékezet a régi Balatonnál töltött nyarakra. Ha a Balaton partján sétálsz a forró flaszteren, minden idegesség nélkül tűröd a tűrhetetlen hőséget, mert nem tudsz elvonatkoztatni a gondolattól: „Ha akarok, akkor az első lejárón belegázolok a vízbe, és kedvemre hűsölhetek.”
Nos, mint írom, ma elindult a szakemberek jóvoltából és a mi anyagi hozzájárulásunk révén a lakás mesterséges hűtése.
Egyik szemem sír, a másik meg nevet.
Próbálkoztunk az elmúlt években árnyékolástechnikával, a lakás nappali zárásával, éjjeli átszellőztetésével – mindhiába. Az évek múltán nem javult a helyzet, inkább romlott, amennyiben hőségrekordok dőlnek meg sorra.
Itt most automatikusan hűvös van, mégpedig szabályozható mennyiségben.
Úgy érzem magam, mint az üzletközpont hűtőpultjai, állványai között, s ha kimegyek a „konditeremből” még mindig elfogadható hőmérsékletet találok a lakásban. Remélem, nem kell sokáig csúcsra járatni az energiafaló berendezést, és alábbhagy a kánikula, merthogy álmegoldásnak élem meg a „befelé hűt, kifelé fűt” - szisztémát.
Bár ne lenne rá szükség.
Örömömre viszont itt vannak a szomszédba költözők, M, E, L, s jól érzik magukat a temperált lakásban.

A vakációhoz fűzött kommentárommal ellentétben az anglomán változat éppen fordítva számol. Igaz, hogy szépséges ábrát sikerít a bötvekből. Íme:
SCHOOL
 SCHOO
  SCHO
   SCH
    SC
     S
    SU
   SUM
  SUMM
 SUMME
SUMMER
Hát ez se rossz.  
A Summer ezerrel jelen van.
A Sun hét ágra süt.
Mondhatni Canicula (ami egy nyárra időzített csillagkép).
Ha lehet hinni a GELKÁnak, holnap életre keltik a dobozában pihenő légkondi kül- és beltéri egységeit. Ez éltet a kinti 33, a benti dunsztos 26 fokban.
Ma sűrű program indult.
Én tankoltam, majd vérvétel, utána mise, vásárlás, Levente érkezése, szülők távozása. Játék.
Merthogy Levente neve napja van, a szőnyegen kiterítve egy fasínpálya a favonattal, fakocsikkal, melyeket mágnes kapcsol egymáshoz. Közhelyszerű: jól szórakoztunk mi felnőttek az összeszereléssel s a szerelvények tologatásával.
Majd szülők el. Mica dolgoz, menyem vizsgáz, sőt szigorlatoz. Ez ugye könyörtelenebb bármely szemesztervizsgánál, merthogy több tanár is beóvakodhat, és azt kérdez, amit jónak lát. Majd a végén összetanakodnak, hogy mire ítéljék a delikvenst, aki kifaggatása után immár semmit se tehet. Menyem
így
üli
szüli-
napját.
A reggeli miseintenció ugyan egy beteg lányka gyógyulása volt, de mint tudjuk, a mise mindenkiért szól. Idézem: „mindannyiunk és az egész anyaszentegyház javára”. Így senki sem maradt ki igazából az egy igaz áldozat közvetítette áldásból.
Jutott belőle szentnek és bűnösnek egyaránt.
Egészségesnek és betegnek egyformán.
Erőshitűeknek és kishitűeknek egyaránt.   
És a vizsgázóknak is természetesen,
sőt „átment” az áldást osztó papon is, aki ma két éve „szentelődött”.
…
Most pedig abbahagyom a poszt-írást, mert kész az ebéd.

Sose az elejéről kezdtük.
De hogy miért hátulról, azon korábban nem törtem a fejemet. Pedig egyszerű a megoldás. A megoldás ugyanis a MEGOLDÁS. A megoldás, amely már közeledik. S mi kitűzzük a végeredményt, amit az altamirai ősvadász a bölényt leterítve, a lascaux-i barlang vadásza pedig tenyerét mintegy a levadászott állat vérében tapicskolva ábrázol; megnézzük a feladatgyűjtemény végén található végeredményt. A végeredmény pedig esetünkben a vakáci-Ó.
Szent türelmetlenség ez, az optimisták sajátja, akik már látják a célt, és nem foglalkoznak azzal, ami elválasztja őket a sikertől. Közeledve egyre inkább kiteljesedik az óhajtott, gondtalan időszakot jelző valóság.
Amiről írok, legalább három emberfajtát érint: a tanárokat és a diákokat, akik hatalmasat sóhajtanak: vége … és … kezdődik…
No és a harmadik? A szülők tábora. Ők is sóhajtanak egyet-kettőt: hát elkezdődik. Mármint a nyár megszervezése, a táboroké, a szabadságolások egyeztetése, a lehetőségek összehasonlítása pénztárcájukkal, a vágyak és lehetőségek ollójának ésszerű közelítése.
Nem kis feladat.
Ám én se tanár, se diák, se kiskorú gyermekek szülője nem vagyok.
A vakáció szót se írom a táblára vagy fél évszázada, nem is sűrűn olvasom a táblán felejtett szöveget mások ballagásakor.
De hogy kitört a vakáció, az előttem is nyilvánvalóvá lett. Reggelente két iskola mellett haladok kocsival, az Arató és a Keve utcai előtt. Előbb csak a széles Keve utcában parkoltak két sávban a gyerekeket szállító szülők autói, mostanában egyre sűrűbben találkozom velük az Aratóhoz vezető Kadosa utcán is.
Azaz, és éppen ez a feltűnő. Napok óta egyáltalán nem találkozom egyik utcán se velük.
Hurrá, nyaralnak! Én pedig zavartalanabbul közlekedhetek a környéken. Ez az én vakációm (a „klántalálkozó”-ról nem is beszélve, de arról majd később).

Bekapcsolom a számítógépet. Némi vakaródzás után azzal bosszant, hogy veszélynek van kitéve, mert „nincs bekapcsolva a tűzfal”. Alkalmasint ennen tűzfalam sincs bekapcsolva, mert születésem óta, mi több, annak következményeként állandó életveszélynek vagyok kitéve. Ha nem így volna, nem találtam volna ki szlogenemet: „Élni életveszélyes!”
Most hogy közeledünk az év leghosszabb nappalához, mikor még alig is pitymallik, indulhatunk Weöres Sándor Bóbitájával, akinek „hajnali köd-fal a vára”, mindjárt a reggeli szürkületben eljuthatunk két igazi tűzfalig, melyből egyik se a számítógépet védi, tekintve, hogy az itt idézendő vers keletkezésekor még csupán utópisztikus álomnak tetszhetett a számítógép, ha egyáltalán valakinek az agyában mint lehetőség megfogamzott. Íme, amire gondoltam (Sietek rögzíteni, hogy csak idézni szerettem volna belőle egy részt, de nem tudtam a költemény szépségének ellenállni. Olyan volna az, mint valakit félúton kitenni a kocsiból, akinek azt ígértem, hogy hazaviszem.).
Tóth Árpád, Körúti Hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...
És most vissza prózába. A tűzfal első jelentése szerint épület ablakok nélküli tűzbiztos fala. Ám a versben nem ezekről van szó, hanem a második jelentéséről: ház oromfala. Bizonyítom:
„Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt”
Csak oromfalon találhatók üveg(ablakok), melyekre száz napocska hullt.
A szótár nem foglalkozik vele, de szerintem az is tűzfal, amikor falként merednek a lángok az ég felé, elzárva a menekülés útját mindazoktól, akik beleütköznek.
Gyanítom, lehetséges tűzfalnak nevezni azt a pergőtüzet is, melyet a csatárok produkálnak az ellenséget össztűz (zárótűz) alatt tartva.
Funkcióját tekintve igazi tűzfal  a színházi vasfüggöny is. Ha leeresztik, a színpadot és a nézőteret szeparálja egymástól. Egy esetleges tűz alkalmával csak az egyik fele ég le a színháznak. Nem mondom, az is totális égés, a szó eredeti értelmében, és áttételesen, anyagilag is.
Mögöttem is tűzfal áll (első jelentésű, nincs rajta ablak, se balkonajtó). A szoba keleti fala puszta panel, mely a kelő naptól, kánikulában pedig a forró levegőtől átmelegszik, és mint tüzes kemence ontja este a meleget lankadatlanul, hogy alvásunkat nehezítse. De már nem sokáig.
Holnapután jönnek felszerelni a már régen megvett légkondit.
Úgy látszik mégsem elég megvásárolni, jobb, ha bekapcsolják elektromos hálózatba.       

Ma sok ember elindult Gercsére, oda a Hármashatár-hegy túlfelére, hogy részt vegyen a 17 órás szentmisén és az utána következő agapén.
Az egyik Óbudáról indult. Menet közben jutott eszébe, hogy az a szemüveg, amit magán hord, nem segíti a vezetésben, merthogy olvasószemüveg. Ámde, ha letolja az orrára, akkor fölötte kilát, és elég jól ahhoz, hogy gond nélkül vezessen.
Felérvén sofőrtársának elmondja a történteket, amikor amaz másik sofőr szeme elkerekedik, és azt mondja: Zuglóból indultam orromra tolt olvasószemüveggel, mert igazoltatáskor fontos, hogy az előírt szemüveg látszatának megfeleljek. Az történt, hogy otthon percekig kerestem a bifokális lácsót, de nem találtam. Ekkor úgy határoztam, hogy nem keresem tovább, s eljöttem szemüveg nélkül.
Nem fedem fel kilétüket, hátha a rendőrségnek ennyi elég bizonyíték ahhoz, hogy megbüntesse őket.
A többi harminc egynéhány sofőrt már meg se mertem szólítani, hátha ők is olvasószemüveggel érkeztek úttalan utakon át, hogy felporoszkáljanak a kápolnához.
Vezetésünk – bár minden kalamitást nélkülözött –, mégis nagy port kavart, mert az oda vezető út inkább vízmosásnak, mint útnak tekinthető, és amikor éppen nem sáros, akkor poros.
Most nem volt sáros.   

Van egy morbid szó-játék a SICC című könyvben (vagy máshol?!). A lényege, hogy ki hogyan hal meg.
A mosodás bedobja a törölközőt.
A magasugró feldobja a talpát.
A politikus leesik a magas lóról.
Az egyházfinak harangoznak.   
A kertész alulról szagolja az ibolyát.
A tűzoltó elég gyorsan.
A rali-mitfárer csak ennyit mond: illetve…
A sereghajtó az utolsókat rúgja.
A pásztor dögrováson van.
A gabonatermelőhöz eljön a kaszás.
A rab nyakán szorul a hurok.
S van még vagy száz féle.
Egy teljesen más jellegű megfogalmazás járja még, egy eufemizmus, mely persze nem illik az előzőek sorába. Ez pedig: Ha történik vele valami. Még sose hallottam más összegfüggésben, mint hogy: amennyiben meghal az illető. Pl.: Ha történik valami az illetővel, semmit se hagy örököseire. „Ha történik valami egyikünkkel, én a vidéki házunkba költözöm” – mondja a bajor paraszt.
Azért elég messziről indít ez a kifejezés, ugyanis folyvást történik mindenkivel valami, amikor akaratán kívül érik különféle ingerek, hatások, élmények.
Igaz is: Hosszabb-rövidebb életünk során mindig történik velünk valami, egészen addig, amíg egyszer s utoljára csakugyan történik velünk valami.
* * *
Írás írásaimról. (Békét nem hagy ma, hogy írásaim jelképe: hagyma.)
A hagyma képe illusztrálja őket legtalálóbban. A hagymának nincs főgyökere mellékgyökerekkel, mint a kétszikűeknek, hanem megannyi, többé-kevésbé egyenértékű szálból álló gyökérzete van. Mint egy sose nyírt bajusz szőrszálai, úgy lógnak a hagyma alsó végén. A másik jellemzője a hagymának az maga az erős aromájú földalatti gumó, mely levelekből áll. Ezeknek felelnek meg a posztjaim. Mind önállóak, külön értelmezhetők, lefejthetők blog nevű hagymámról. Persze nem ismerek olyan hagymát, mely sok ezer hagymalevélből áll, de hát ez van. Én mindennap növesztek egy-két újabb „levelet”.
S még valami. A hagymának a legmélyén van elrejtve az a leginkább élő valami, mely – sejtésem szerint – újnál újabb hagymaleveleket érlel.
Könnyen azonosulok ezzel a képpel.
Van bennem belül egy központi mag, mely egyre újabb leveleket érlel.
Ne kérdezd a keletkeztetés mechanizmusát.
Én se ismerem.
Csak működik.        

Olvasom, hogy hányféle házi praktika létezik a szúnyogok elűzésére. Próbálom felsorolni őket.
– citrom
– eukaliptusz
– szegfűszeg
– rozmaring
– körömvirág
– macskamenta
– dohányvirág
– barátcserje
– kakassarkantyúka
– szúnyogháló
– almaecet-csapda
– füstölő pálcikák
– gesztenye főzet
– diólevél-főzet
– fokhagyma
– tábortűz
– Pálinka
– paradicsom
Megtehetném, hogy a ábécésorrendbe tegyem a praktikákat csakhogy nem érnek annyit együtt sem.
Merthogy olvasom azt is a hozzászólásokban, hogy bármelyiket próbálták ki, kiröhögték a szúnyogok. egyedül a szúnyogháló érdemel elismerést. Azzal csak annyi a probléma, hogy ha ajtót nyitok, ha a vizes helyiségek szellőzőjét nem tömöm el, akkor bejön az ebadta, s ami még ennél is rosszabb, nem tud kimenni a szúnyogháló miatt. A még tudatosabbak megjegyzik, hogy az apró testű, ám annál erőszakosabb csípésű dögök átpréselik magukat a szúnyogháló likain. A többi felsorolt aromás növény kevesebbet ér mint a rózsavíz. Ez szintén a hozzászólásokból derül ki.
Marad a már Karinthy által is favorizált módszer. Nem tudom, melyik írásában olvastam, és az is lehet, hogy poloska vagy csótány ellen javallja, de szúnyog ellen is kitűnő: A lényeg. Az állatka száját ki kell tátani, beletölteni a DDT-t, vagy a mostanság divatos vegyszereket, és kész. Hogy előtte legjobb agyoncsapni. Na ja. Az se rossz.
Ma hála Istennek nincs DDT forgalomban, de évtizedig használtuk az elektromos párologtató vegyszert. S mindnyájan élünk.
Amiért a házi praktikákban felsoroltak mégiscsak jók valamire, azt a következőkben tudom összegezni: Tizennyolcféle szert ajánl a szerző. Próbálom az elsőt. Nem igazán válik be, de eltelik egy hét, mire minden kétséget kizáróan rájövök erre. Ha sorra veszem őket, s ha jól számolom, négy és fél hónap telik el a kísérletezéssel egyhetes váltások esetén. Mire a végére érek a kísérletezésnek, vége a szúnyogszezonnak. Más kérdés, hogy az egész szezonban nonstop vakarózhatok a csípések miatt.
    
A teljesség kedvéért felsorolom az ajánlott csípéskezelési módszereket is, hogy ezeket se alkalmazzátok: Ecetes vizes lemosás, petrezselymes vagy hagymabedörzsölés, körömvirág, kakukkfű, zsálya, paradicsom. Most kapaszkodj meg: banánhéj.
Egyiket sem ajánlom.
Semmi nem veszi fel a versenyt a Fenistil zselével.   

Celebek, hősök, mártírok, zsenik, kiugró tehetségek, sztárok és egyebek. Tele velük a nyilvánosság, bevallom, a hócipőm is olykor. Ma pl. egy kis távol-keleti zongoraművészt hallgatunk a youtube-on. Nincs még tíz, és ezerszer jobban kalimpál nálam. Az általa előadott darab mély hangon végződik, kis feje szinte eltűnik közben a billentyűk alatt, hogy elérje keze a kívánt basszushangot. Mondom az asszonynak, figyeld, keresi a földön elgurult búgócsigáját. Ez a gyermekcse tán boldogabb lehetne, ha hagynák a korához illő játékokkal babrálni. 
Vált a videó.
A következőn néhány gyermek erőművész mutatványokkal kápráztatja el a közönséget. Hogy hajlékonyságuknál és edzettségüknél fogva mikre képesek... Nem igazán köt le az ő attrakciójuk sem. Valószínűsítem, hogy kegyetlen eszközökkel folyik idomításuk, ami a produkcióhoz vezet, s aminek a hasznát az őt menedzselő felnőttek vágják zsebre. Hagynák őket kedvükre sarazni, bújócskázni, kiszámolóst játszani, stb.  
Valljuk meg, hogy mi, átlagemberek vagyunk többen. Ha azt veszem, nehezebb átlagembernek lenni, mint egyfajta irányban kitüremkedni a többiek közül, hogy ki tud messzebbre, ki tud magasabbra, ki tud hangosabban, ki lát messzebbre térben és időben, ki az első (és miben), esetleg utolsó a vigaszdíj reményében.  
De még megalapozott hitelességgel kiszámolni se lehet, hogy ki az, aki nem lóg ki a tömegből se jobbra se balra, se felfelé, se lefelé, [se smirgli, se tyű]. Aki éppen átlagember.
Róluk tán megfeledkeztek.
Idáig.
Javasolom, hogy ünnepeljük az év egy napján az átlagembereket, akikből sok van, s akik mind névtelenek tehetségüket, teljesítményüket, életvezetési stílusukat tekintve.
Meglepő módon a zene területéről ugrik be két olyan egyéniség, akik az átlagot célozták meg, az egyik Kodály, aki zenepedagógiájával a köznépet kívánta jó zenére szoktatni. Nincs szükség félmillió klimpírozó emberre –fogalmazta meg –, de szükség van zenét értő közönségre. Ő hívja meg Bartókot népdalok gyűjtésére, ő terjeszti el a relatív hangsort, a szolmizálást, a hangközök érzékelését szolgáló és a kottaolvasást megkönnyítő eszközként, és még sorolhatnám (gyermekkarok stb.).   
A másik az amerikai Aaron Copland, aki megírja a Fanfárok kis emberek tiszteletére c. rövid, de annál hatásosabb zeneművét. Nem ismerem a részleteket, de sokat játszották az amerikai polgárok tiszteletére, akik kemény jövedelemadót fizettek a II. világháború során.
Azért nyilván az egyéb foglalkozások körében is akad, aki figyelmét a középszerre fordítja. Pl. egy jó tanár, aki a lemaradókat nógatja, a strébereket visszafogja, mert az ő feladata az egész közösség felfelé való húzása a különféle értékek mentén azok befogadására.    
Ilyen a jó pap is, akinek minden híve kedves, és aki még nem az, azt is szívesen fogadja, hogy megnyerje Őt a Mester örökérvényű értékeinek.
Nem sorolom tovább.
Legyen pl. a mai nap az átlagemberek napja, a senkiké, a nímandoké, a presztízs nélkülieké, azoké, akik úgymond „képtelenek artikulálni” saját érdekeiket, legyen a névtelen hősöké, azoké, akik kitartóan keresik „azt”, akik elég bölcsek ahhoz, hogy megértsék, nem vagyunk egyformák, és akik a tőlük való különbözőséget nem kérik számon a többieken.
Nekik szóljon az előbb már emlegetett fanfárzene: Aaron Copland Fanfare for a Common Man.
https://www.youtube.com/watch?v=4NjssV8UuVA