Mickey webnaplója

SZÜLETÉS   –    ÉLET   –   SZÉLÜTÉS

Régi barátom ötnapos délvidéki kirándulásra invitál, melyet június 20. körülre tervez. A beugró barátságos. 38 000/fő, ebben félpanzió. Az előrejelzés szerint az időjárás azokon a napokon eléggé topon lesz. Nálunk 26-28 fokot jósolnak, odalent még rá lehet számolni néhány Celsius fokot. Ami szintén barátságos: elég szig a határátlépéshez.(Az még tán nem járt le, mint az útlevelem.) Az a vicc, hogy számos társasággal volt már Gy. azon a fertályon, és sok-sok albumot mutat ízelítőül, kedvcsinálóul.
Az első kínálkozót megnéztem a maga több mint 700 fényképével.
Néhány benyomásomat megosztom sebtében.
Minden napra jut egy-két várrom. Kétlem, hogy lift vezet fel a hegyre, bár tán a busz még némelyikre felkapaszkodik. De a várba? Kalkulálnom kell jelenlegi kondíciómmal. Hm. Ma voltam Leventével két órát sétálni. Jó, fél órát a nyakamban sétált. Kissé kétlem, hogy várat tudnék rohamozni.  
A fotókon tornatermekben szundít békésen a társaság. Igaz, egészséges a korhadt csigolyáknak, gerincnek. De tán mégse.
Nagyon imponált néhány kép, mely régi fészerekben talált mezőgazdasági gépekről készült, az öntöttvason jól látható Budapest felirattal. A cirill betűs cégfeliratokon is magyar tulajdonosok neve szerepel. Gondolom, mélyen délre menve is sokan beszélnek még magyarul. Egyszer francia vejemet kellene leküldeni, hogy csodálkozzon rá az elcsatolások esztelenségére.
Régi szép épületek, üvegablakokkal, melyek némelyike szabadkőműves jelképeket ábrázol, mások szentek, erények megjelenítései.
Láttam a Tiszát, ahol a Dunába ömlik, láttam lovas kocsit, traktor utánfutót, amelyen a kiránduló gyerekek utaznak. Láttam kisborjút, malacot, stb. pecsenyének feldolgozva is.    
Láttam patakban kisebb folyóban úszkáló gyerekeket. A Dunát átszelő kompot, és kastélyokat kívülről, belülről.
Láttam Csáth Géza emléktáblát, melyen minden szerepelt csak az nem, hogy öngyilkos lett. Láttam Kosztolányira emlékező feliratot. És láttam a karlócai békekötés helyét, Nándorfehérvárt, Pancsovát, ahol anyai nagyanyám született.
A szagokról nem számolnak be a képek, de szinte mindhez hozzágondolom. A malachoz, a pecsenyéhez, a lovas kocsihoz, az ódon bútorokhoz, a múzeumokhoz, templombelsőkhöz, s a várromok „elontott csarnoki közt”, amint a „szél kele (most, mint sír szele kél)”…
Aztán vannak-e szúnyogok?
Aztán vannak-e bögölyök?
Merthogy a nagy templomrom a puszta közepében áll.    
Az eddigiekből azonnal kiderül, hogy számos az utazás mellett szóló és néhány ellene szóló érvem merül fel. Még meg kellene nézni a többi fotóalbumot is, és a mellékelt videót.
Apropó videó.
Húgom mesélte nevetve vagy tíz évvel ezelőtt, hogy látott a tévében egy filmet, s benne a szereplők nem voltak hajlandók elmozdulni a képernyő elől. Hogy ők bejárják a földet?
Minek?
Mint mondták: „Megnézzük videón!”, s „úgy tettek, amint beszéltek”: Mindent megnéztek videón.  

Amire ma hajnalban felébredtem, az éppenséggel nem hogy nem volt rémes, hanem a valóságos életem egy elképzelhető szituációját tükrözte. Magam is meglepődtem rajta. A szereplő figurák a regnumból és a gimnáziumból „érkeztek”.
Valamiféle házibuli lájtos csevegése folyt. A fickók kezében pohár benne valamilyen ital.
Beszélgettek, beszélgettünk.  KK mosolyogva telepedik mellém és ravaszul vezeti fel a témáját. Én valamikor a neten továbbítottam autóeladásról szóló emailt. Ő most használt autók eladását közvetíti internetes formában. Most térnek rá arra, hogy feltüntessék a kocsik árát vonalkódos formában. Nem érdekel-e ez a munka, mert ő ki akar belőle szállni. Mondom, jól teszi, hogy kiszáll, én viszont nem kívánok beszállni. – Nézd – mondom neki –, én már nem kívánkozom dolgozni, ha mégis, tán harangozást vállalnék, ha megmutatná valaki a gombot, amit meg kell nyomni. És mosolyogva otthagytam.
Ahogy sétálok a beszélgetők között, DI éppen valami szaudi bankrablás részleteit ecseteli, pontosabban ecsetelné, de ekkor megállítja CS, aki mindent sokkal pontosabban ismer, és azonnal átveszi a szót. Részletesen elmondja, hogy mi is történt. DI mosolyog:  – Ezt mondtam volna el, ha nem szólsz közbe. De a kulcskérdés, hogy bele kellene látnom a rabló tudatalattijába, hogy megtaláljam a motivációját.
Na, ezt a magaslabdát nem hagyom ki: – Egyszerű – mondom nekik –, „lenyúlom” a másik tudatalattiját, és akkor nekem két tudatalattim lesz. Az én tudatalattim megbeszéli az ő tudatalattijával, mit miért tett, és máris adva a megoldás.
És mosolyogva továbblépek.
Az a meglepő ebben az egészben, hogy a szereplők mind „hozták a formájukat”.
Én is.
Álmomban is magam voltam.
Éberen is szoktam szórni a poénokat. 
Majd elfelejtettem, az álomképek alatt (esetleg egész éjszaka) egy Beatles-dalt érzékelt belső hallásom:
I'm down.  
Ez reggelre ébredve megváltozott. Az olasz Oh, Serenella c. sláger ismétlődött bennem non stop.

„Amikor Magyarországon a második világháború vége felé minden összeomlóban volt, légiriadók, a bombázások idején, amikor a pincékből és a romok alól éhező szülők és rémülettől vacogó gyermekek a napvilágra mertek bújni, hogy lássák, mi pusztult el, vagy hogy mindhiába keressék azokat, akiket szétroncsolt az összeomlott házak fala, a budapesti Jézus Szíve-templom mellett (Lőrinc-pap tér 1) egy kép várta őket. A Madonna della Strada (úti Boldogasszony) magyaros változata. P. Reisz az akkori házfőnök úgy érezte, hogy a hontalan vándorló, romokból kivergődő, testileg és lelkileg agyongyötört embereknek szüksége lesz a vigasztaló Boldogasszonyra. Feszty  Masa  festőművésznő nem végzett másolómunkát a híres olasz kegyképről, hanem vászonra vetette a magyar lélek fájdalmát, a könnyező szemeken is átmosolygó remény érzését, és a Mária karján ülő Gyermek-Jézus alakjában megfestette a jövő győzelmes ígéretét.
A képben legszebb a két tekintet. Mária magyaros arcvonásai csodálatos szépséget tükröznek. Nyílt és őszinte barna szemeiben a csodálatos, Istenbe vetett hit, mélységes áhítat, nyugodt életbiztonság és az emberi gonoszságon érzett könnyes fájdalom tükröződik. Karján Gyermeke azt a biztos és gyengéd nyugalmat mutatja, amely annyira sajátja Jézusnak, a Megváltó Istennek. Gyermek, és ha ránéz az ember, tudja, hogy ez a Gyermek az egyetlen biztos sziklája az életnek, akibe kapaszkodni lehet. Úgy éreztem, ez a mi Madonnánk. Úton voltunk, Ő volt a kísérőnk.” (†P. Ádám János SJ visszaemlékezése. In Magyar jezsuiták vallomásai II.)
A kép ma is ugyanott van kifüggesztve, a templom bejáratától balra. Máig sokan kérik Mária közbenjárását (élet)útjuk szakaszaira.
Amikor felmerült bennem, hogy első emeleti erkélyünket milyen képpel díszítsük, több változaton gondolkoztam, és Feszty Masa képe győzött. A jezsuitáknak köszönhetően megkaptam jó felbontásban az ábrázolatot. Már ki is függesztettük a panelfalra.

Hajnalban álmomban (megint?) ellopták az autómat. 
Az történt, hogy fél ötkor felébredtem. Bekaptam a reggeli (hajnali?) gyógyszereket egy bögre tejeskávéval, és visszafeküdtem. Előbb-utóbb elnyomott az álom. Valamelyik templomban énekeltünk. Kijőve onnan nem találtam a kocsimat. Ez nem feltűnő. Hányszor kellett már a valóságban elgondolkoznom rajta, hogy hol is álltam le, hol találtam parkolóhelyet. Jártam egy háztömbnyit, de semmi sehol. Az már fel sem tűnt, hogy Óbudán kerestem a templom körül, s mi a Várban énekeltünk. De hát az álom természete már csak ilyen. Tehát a Várban. Érdekes módon fenn szólt az orgona és mi, a kórus, lent a hajóban állt T. A karnagy, ahonnan felhallatszott az ő énekhangja, s aki erőteljes taglejtésekkel hozta tudomásunkra, hogy gyorsabb tempót kíván.  A szereplés végeztével kijöttünk. A kocsi újra sehol. Ott sincs.
Ekkor még éltem egy lehetőséggel: Megpróbáltam képzeletben megragadni a kormányt, hogy érezzem a mozdulatot, ahogy kiszálltam, hátha erről eszembe jut, hol is parkoltam le vele. Tehát megragadtam a kormányt, mely valahogy ki akart siklani a kezeim közül. A markolászásra felébredtem.  A kormány végképp kisiklott kezemből, de kinézve az ablakon azonnal megkerült a Colt. Ott állt a házunk előtt, ahol előző nap hagytam.
Tanulság, ha idősödsz, és nem tudsz aludni, ne kísérletezz vele, mert a visszaalvás őrültségeket álmodtathat veled. Ráadásul egy kávé után.
Mondják, hogy a gyerekek úgy 7-8 éves korukig nyugodtan ihatnak szemes kávéval készített tejeskávét, mert elálmosítja őket. Épp fordítva hat rájuk, mint a felnőttekre csecsemőmirigyük működése miatt. Így volna ez a második gyerekkorban is?
Persze nem mindig járok ilyen pocsékul álmomban. Néha csak hangosan beszélek. valakinek magyarázok valamit. Erre ébredek, és restelkedem, hátha a Tücsi hallja, miféle szamárságokat beszélek. Felébredve még a szó végét is elharapom. Nehogy felébredjen mellettem szunyókáló feleségem.
Lám, olykor az édes álom nem is olyan édes, a szürke valóság is barátságosabb nála.         

Ági (bloggerina) jóvoltából nézegetem a balatonfüredi Jókai-villáról készült fotókat. Sok képet készített az enteriőrről.  Belül tágasság, hatalmas támlásszék, szekrénykén a porcelán mosdótál, az ablak előtt két szemben álló hegedűsnek kottaállvány. Polírozott nagy íróasztal, festékes készlet, lombikos kávéfőző stb, stb. Elképzelem azt az ideális nyugalmat, mely körbelengte az alkotó irodalmár házát. Csoda, hogy száz kötetet hozott össze hosszú élete során? Egyáltalán nem.  Műveltségén, fantáziáján túl a nyugodt körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy sikerüljön ez a teljesítmény, s kikerüljön egy ekkora életmű a keze alól. Nem mondom, gondot jelenthetett, hogy lúdtollal folyt a körmölés, és a kézirat valóban kézirat volt. Olvasható, kalligrafikus betűket kellett sorjázni, hogy a nyomdászmester ne essen kétségbe, és képes legyen a kézi szedést megvalósítani. 
Ma ez nem kérdés. A gép töröl, a gép szöveget szerkeszt, a gép helyesírást javít, a gép formáz, de…

Jókai figyelmét nem kötötte le a számítógép információdömpingje. Egy dolga volt. Írni. A többit elintézte a felesége, a személyzet, mely – úgy vélem –, rendelkezésére állt.
Nem kellett megnéznie, hogy érkezett-e újabb email-je,
kell-e válaszolnia rájuk,
mit üzennek a facebookon.
Lájkolták-e újságcikkét, s neki lájkolnia kell-e ismerősei bejegyzését.
Nem kellett kommentet írnia, sem hozzászólásokra reagálnia.
Nem kellett elolvasnia az MNO-t a NOL, s az indexet, hogy a sorok közül kihámozzon valamiféle használható infót.
Nem kellett neki megnéznie az időrabló kezdőlapot a fb-on, s törölnie az információk elé egyre szemtelenebbül tolakodó reklámszövegeket. (Ez lesz a PC-k halála? Nevezetesen az, hogy a felhasználók belefáradnak a mindent elborító reklámok elleni küzdelembe? Innen üzenem a reklámszakembereknek: Ahhoz az emberfajtához tartozom, akik nem szeretik, ha megvezetik őket. Következésképpen a legritkábban fordul elő, hogy engedek a reklámok csábításának. Inkább „berágok”, és az „azért se” álláspontra helyezkedem.)
Mobilon (és stabilon) se zavarták munkájában.
Jókai csak ült és írt.
Én meg csak ülök és (s)írok, mert nem lett egyszerűbb az életünk az információs dzsungelben. (Kellene valamiféle elektronikus machete, hogy rendet vágjunk az elektroszmogban, bozótban.)
Amiben közösek vagyunk: Vélhetőleg számos vendég érkezett hozzájuk látogatóba, akik szállították a témákat és kedélyes társalgásra adtak okot. Ez nálunk is így van. Tegnap este regnumi csoportunkat láttuk vendégül, ma délelőtt a templomi közösségnek szerveztünk agapét, délután előbb Micáék, majd Kata lányunk és Robi érkeztek beszélgetni. Kértem tőlük témát, de nem adtak. Így választottam az általam is kedvelt jó tollú és slamposan szerkesztő magyar íróóriást posztom témájául.
Tartozom a slamposságot elmagyarázni.
Egykori magyartanárom a Mégis mozog a föld c. regény elolvasására kötelezett bennünket. Kellett találunk az olvasás során négy-ötféle lehetetlenséget.  Időponti összecsúszásokat, a hősök párhuzamos előfordulását azonos időben több helyen, stb., amelyek arra mutattak, hogy a hetilapnak írt folytatásokat szerkezeti vázlat nélkül fogalmazta Jókai, és előfordult, hogy tévesen emlékezett a korábbi részletekre.

A Lélek munkál az egyházon. Olyan pápát adott neki, nekünk, akihez foghatóval én még nem találkoztam.  
II. János-Pál tette a dolgát. Értette korunk szavát és együttműködve a világ Napba öltözött Asszonyával száznál is több útja során a lelkére beszélt a nemzeteknek.
XVI. Benedek a szelíd és jóságos pápa felhívta a figyelmet a legfontosabbra, Az Isten szeretet. Tökéletes és személyes szeretet. A názáreti Jézus életéről szóló háromkötetes monográfiájában elmondta, hogy ki a Fiú, az Isten Fia.
Utánuk érkezett Ferenc, hogy bemutassa működésében a szegény egyházat, a szegények egyházát, a szeretetre lecsupaszított intézményt, a leegyszerűsített közösséget. Ehhez naponta diktálja a muníciót.
A facebookon olvastam, hogy az egyik közösség tagja elkezdte gyűjteni a pápa maximáit, Tweet rövidségű megfogalmazásait, hogy mit tegyünk: mit az egyház klérusa, felsőpapsága, bíborosi testülete, a Kúria, mit a jobb szó híján világiaknak nevezett többség. Szavaiból kiderül, az ige helyes hirdetését és ehhez igazodó életvitelt vár el a klerikusoktól, és életpéldájukkal vonzó világiakat, akik megélik Krisztus követését mindennapjaikban, ezáltal téve tanúságot arról, akiben hisznek. Alighanem azt szeretné, ha együtt mozdulnánk a szeretet irányába. Ebből pedig azt olvasom ki, hogy a Lélek újabb pünkösdjét szeretné a világra árasztani úgy, ahogyan tőle telik. És telik tőle rendesen, hiszen a szűkebb közösségeknek adott napi homíliájában és a rendszeresen tartott audienciáin közérthető módon értelmez egy-egy krisztusi kijelentést, s felhívja kinek-kinek a figyelmét arra, hogy miféle tennivalója lehet, ha igazán a Mesterhez tartozónak vallja magát. (Nemcsak mondja, éli is.)
Ferencnek nem kerüli el a figyelmét semmiféle – a média vagy a közvélemény által apróságnak tartott – veszélyes magatartásforma. Néven nevezi őket, és kéri azokat, akik hallgatnak a szavára, hogy változtassanak magatartásukon pozitív irányban.
Ha meghallgatásra talál, esély van arra, hogy a Lélek kegyelméből nagyléptékű elmozdulások valósuljanak meg jó irányban világszerte.
Az Úr legyen vele, és a mi emberségünkkel, jóra való törekvéseinkkel.         

Ma nem készült fotó Leventéről a játszótéren, el se vittem a gépet.
Ma nem labdáztunk a füvön, mert bár elvittem a labdát, tudatosan a kocsiban hagytam.
Ma nem esett az eső, de meleg sincs.
Ma nem voltam a környéket becserkészni, kamerával az oldalamon.
Ma nem nyitott ki időben a játszótér, csak kb. négy perccel később.
Ma nem avatták fel a benne elhelyezett „gyermek könyvmegállót”, csak majd vasárnap du 4-kor.
Ma nem sok időm maradt lógva, mert megérkezett a magyarítandó videóanyag. Azután Leviék is.
Ma nem olvastam az aktuális könyvemből, mert nem értem rá.
Ma nem haragudtam senkire.  
Ma nem voltam itthon, amikor Tücsi lehúzta és kimosta a kanapéhuzatokat.
Ma nem láttam azt se, hogy készül az ebéd, mert Leventével „játszótereztem”.
Ma nem néztem tévét, mert be se kapcsoltuk.
Ma nem ettem csokit, mert nincs itthon (venni kell).
Ma nem fájt repedt talpbőröm, mert „adtam neki” még az este a szteroidos kenőcsből.
Ma nem ültem egy sarokba a kis sámlin, mert négykézláb bújócskáztam Leventével.
Ma nem vittem le a szemetet, mert mostanában lassabban gyűlik.
Ma nem porszívóztam, mert nem értem rá igazán.
Ma nem kell altató éjszakára, mert öt órakor kidobott az ágy s azóta talpon vagyok.
Ma nem jutott eszembe semmi, ezért írtam a fenti csokrot Ma nem címmel.
Pedig – hadd törjem meg a formát, a prédikációban János tapintatosan beszélt korunk „keményszívűségéről”, a házasságtörésekről és a kötelékek felbomlásáról. Társadalmi nyomás áldozatainak nevezte az elváltakat. Joggal. Örültem neki, mert magam is így gondolom. És azt is, hogy ha ma Jézus elé hoznák a válásról és a házasságtörésről szóló kérdést, azt azért ma sem várhatnák el tőle, hogy helyeselje őket. 

Mai érintkezéseim másokkal: 
Reggel megkértem Tücsit, hogy vigyen be magával egy általam megmunkált 71 dekás kéziratot.
Egy kazettát továbbítottam a misére járó hölgynek.
Vártam, kell-e segítenem egy kerekes-székes cipelésében. Nem volt rám szükség.
Délelőtt séta.
Futólag találkoztam egy vasútépítő munkással,
szemérmesen elsétáltam egy egymásba bújt pár mellett,
átláttam a szigetspiccre, ahol modellfotózás folyt hármasban.
Megfigyeltem egy pecást.
Odaköszöntem egy idősebb párnak, akik a rakpart függőleges köveihez applikálták hajlékukat, sátrukat, merthogy hajléktalanok. Alkalmi tűzhelyükön uszadékfa égett, a nő pillepalackból sárgaszínű ivólevet szürcsölt, a férfi vigyázott rá!?
A Graphisoft már nem tiltott terület. Szabadon fotózgattam a nekem tetsző műtárgyakat.
Utóbb lekaptam a csütörtökönként működő kispiacot, mely a közeli s nem használt parkolóban „üzemel”.
Nem tudtam kihagyni a rét vackorfáját sem. Végül házunk szépséges kertjéről csináltam képet.
Mostanában kezdene több értelmet kapni, ha mobilom volna (továbbra sem vonzódom hozzá). Csak addig vagyok elérhető, ameddig a lakásban tartózkodom. Amint sétálni megyek, a hazatelefonáló nem tudja, hol vagyok.
Ma könnyű kaját készítettem.
Felfaltam, amikor fiunk jelentkezett: Van-e kedvem velük ebédelni? Abban maradtunk, hogy van, de éppen most fejeztem be.
Egy másik telefonon tesótalálkozó időpontot egyeztettünk.
Közben virtuálisan kapcsolódtam a világhoz. Feltettem fotókat, elolvastam a FB-üzeneteket.
S most itt állok jegyben-gyűrűben, készen arra, hogy meggondoljam, mit lehet nyuggerként csinálni. Tegnap este előjött a nyugdíjas élet mint téma. Aki előtte áll, annak rá kell készülnie. Terveznie kell, mivel is fogja napjait tölteni. Ha nem tervez, akkor gondoljon arra, hogy mit csinál a hétvégi két napban. Alkalmasint azt fogja majd a hét minden napján megélni. Aki benne van, annak ki kell használnia a még megadatott időt.
Bíborosunk szerint igen alkalmas ez a kor az önkéntes munkára.
Szerintem arra is, hogy megéljem azt, amire teremtve vagyok. Ez önkifejezés is, és párhuzamosan szolgálat annak, aki kéri, annak, aki rászorul, azzal, amim van, és aki vagyok. Akinek füle van, az meghallja, él vele(m). Ez olykor autós szállítást jelent, agapé-rendezést, cikkek írását, unokázást, talán alkalmanként mást is. Nekem egyelőre szükségképpen mozgást, sétálást, fotózást, blog írást. Ez az én nyugger életem. De nem vagyunk egyformák.
Van, aki világot szeretne látni. Fel kell készülnie rá, hogy fárasztó minden szépsége és költségessége mellett. (Ha arra gondolok, hogy három lányunk háromfelé, Fr. o., Mmóvár, Ráckeve, testközelbe kerül a világjárás.)
Van, aki társaságra vágyik, s keresi a klubokat.
Van, aki naphosszat a tévé és a számítógép között ingázik, amikor éppen nem étkezik.
Van, aki holtig tanul. Én nem. Többet felejtek, mint amennyit megjegyzek.       
Mivel egyre többen leszünk nyugdíjasok, érdemes összefogni közös programok lebonyolítása céljából.
           

Öregapámra, a kerékpárjavító műszerészre, vagy ahogy a faluban mondták: a „mehenákus”-ra emlékezve egy epizódot már elmeséltem, miszerint egyszer egy ember kalapját zavarában a kezében forgatva (akárhogy is szeretném fogalmazni: alázatosan, egyik lábáról a másikra állva) kérlelte öregapámat: Farkas tata, kérem szépen a pompáját (sic!), mert puha a hátsó gumim. Az öreg visszaszólt az állandóan fején viselt micisapkája alól: Ott van, vigye!
Az ember vitte, behallatszott, ahogy a palánkkerítés mögött felfújta a gumit, majd tompa puffanással landolt a pumpa az udvar közepén, merthogy az ember munkája végeztével bedobta, ezzel a bekiabált szöveggel: „Tata, itt a pompa”.
Azért ez a bevezetés, mert elhunyt Miklós sógorom posztumusz kitüntetést kap, s az ünnepségre tablót készít róla az önkormányzat. Gyerekkori képekre is szükségük volna. (Miért nem mondták Miklós gyerekkorában, hogy úgy készüljön, halála után ki akarják tüntetni?) A dolog úgy áll, hogy korábban kaptunk szkennelésre a rokonságtól egy marék képet. Ezeket ma továbbítottam Mártához, (feleségem unokatesója), akitől az elhunyt öccse átveszi a képeket, hogy továbbítsa a tablókészítőknek. Amikor átadtam a fotókat, megemlítettem, hogy annak idején kérésre mi is készítettünk nagyobb közösségünk bemutatása céljából paszpartuzott tablókat. Kiállították, majd amikor nem kaptuk vissza és reklamáltunk, előkerült a pincéből. Még megvolt. (Tata, a pompa.)
Azért írom meg jó időben, hogy figyelni kell a képek sorsára az ünnepség után. Nem ártana valakivel megbeszélni, hogy ki, mikor veheti át a fotókat, nehogy ebek harmincadjára kerüljenek. (Tata, a pompa)
Jó órát beszélgettünk Mártával sok mindenről egy kávé mellett.
Hazaérkezve a kapunkban megállított egy lakást kereső cédula. „Ebben a házban lakást keresek megvételre. Sürgős.” (Megadva a telefonszám)
Nem vacakolok a telefonnal, inkább ide írom.
Lehet, hogy neki sürgős, nekem viszont nem.
Ám szívesen megválok lakásomtól még ma, és szállodába költözünk, amennyiben az illető sürgősen 100 millát átutal számlámra, ha már egyszer olyan nagyon sürgős neki.
A posta se viszi el azonnal senkinek a levelét, hacsak nem kéri elsőbbséggel. Akkor viszont felárat számít fel érte.