Mickey webnaplója

Szépen indult a nap.
Mise, házi orvosi rendelő.
Várakozás.
Olvasó.
Várakozás.
Bejutok.
Csak 135 a vérnyomásom.
Mindenki boldog. Én pláne.
Megkapom háromhavi munícióm receptjét. Boldogan cipelem a füzetnyi papírköteget magammal. Irány a patika. Tízből két félét tudok kiváltani egy hónapra. Merthogy ez a kettő csak négy hétre elegendő a többivel szemben, melyek harmincas kiszerelésűek.
Zárójeles megjegyzés következik.
(Hogy nem jönnek rá az ebből élő főnökök, hogy ez a kétnapos eltérés a 30-as és 28-as kiszerelés között azt jelenti, hogy időnként kétszer kell orvoshoz látogatni egy helyett, mert időrés keletkezik a kétféle adagolás miatt. Kétszer kell meglátogatnom a patikát is ugyanezen oknál fogva. Ha áttérnének a 30-as adagokra, az ebből származó haszonból kérek 1%-ot rendes szokásomhoz híven. De igazán 31 db-os kiszerelést illene adni. Mert ugye 12 hónap van. Ha jól számolom, az év során 372 pirulát kapnánk kézhez. Idősödvén olykor megtalálhatatlanul elgurul egy-egy szem. Hogyan pótoljuk? Már hallom is a választ: Sokkal gyakoribb, hogy az idős elfelejti bevenni a piruláit. Ezért a 12x30=360 tabletta is sok. Mindegy. Ötletet adtam, kérem a %-omat.) 
Zárójeles megjegyzés vége.
Nem vagyok letörve, noha le lehetnék. Dél magasságában előveszem a tegnapelőtti leveskét és üvegtálkában a levestésztát. Melegítem a leveskét, hozzáöntök a tésztából. A leves elfogyott. A tésztából marad még jócskán. Bevágom a mikróba, hogy megmelegítsem, és valamivel megszórva megegyem. A valami kakaópor. Kiemelem az üvegedényt, s látom, hogy úgy össze van repedezve, mintha cikázó villám csapott volna bele. De mivel egyben maradt minden részében, vígan kikanalazom belőle a matériát. Majd az üvegtálat („bol”, fr.) kiürítem a szemétbe. Eltelik két óra. Valamit még ennék a tegnapi maradékokból. Találok egy másik üvegedényt, tele laskával. Egy harmadikban pedig a gombapörkölt. Hogy ne érjen hasonló kalamitás, a gombát egy tányérba öntöm (üvegtál félre), majd a másikból a laskát (üvegtál vissza a frigóba, mert maradt még laska), mindezt azért, nehogy elpattanjon még egy-két üvegtál.
Mikróban megmelegítem a második fogást. Gond nélkül veszem ki. És a konyhában álltó helyemben nekiállok elpusztítani a gombás elegyet. Csaknem végzek, amikor kicsúszik a kezemből a tányér, és kettétörik az asztal lapján.
És még nincs este.
Vacsorára „erdélyi fatányéros”-t kellene összeállítani, bár a fatányér kigyulladhat. Akkor viszont marad Karinthy után szabadon: a „rozsdás vastányéros”.
Nincs kedvem éhezni csak azért, mert minden kicsúszik a kezemből. Tőlem összetörhet a pixis, megrepedhet magától, legfeljebb fanyeles fagylaltot fogok vacsorázni. 
Ha tudnátok, mióta vártam a mai poszt témáját! Hát íme, megérkezett kora délutánra. 
Hamarabb végeztem volna vele, ha elébe megyek, és magam vágom földhöz mindkét edényt.  

Pistanéni férje vezetékneve után lett Pistanéni. Vezetékneve eléggé kimondhatatlan volt, ezért becézték a szomszédok Pistanéninek. Így egybeírva.
Valamikor északról költözött Magyarországra.
Pistanéni koránál fogva nem tudott megbirkózni a magyar nyelvvel – tört magyarsággal beszélt. Ha minden igaz, írni, olvasni se taníttatták. Amikor kisgyermek voltam, ő már kilencven felé járhatott. Tört magyarság ide, meg amoda, kimondta, amit akart. Egyszer nagyon megharagudhatott unokájára, mert azt kiabálta: „Úgy megverem, hogy »összeszarik«.”
Elnézést kell kérnem azoktól, akik ezt a hangvételt nem szokták meg tőlem. Ígérem, hogy ezután is óvakodni fogok a közönségességektől.
Az egész csupán azért él bennem újra, mert olykor játszom a számítógéppel.
A gép nem hülye, néha már-már azon gondolkozom, hogy a véletlennek látszó húzásokat ugyanúgy manipulálja egy beleépített program, mint O’Henry egyik novellájában a rulett-golyót manipulálta a pincéből egy, a kaszinó krupiéjával összeköttetésben álló és vele összejátszó gazember.
Szó, ami szó, előfordul, hogy tartósan keveset teljesítek, a gép meg röhög magában.
Ám nem szoktam hagyni magamat.
Új játszmába kezdek, és megígérem magamnak, amit Pistanéni is megígért egykor magának.
Nem idézem újra.      

Most, hogy megengedhetjük magunknak, vettünk egy légkondit. Mivel a GELKA a füle botját se mozgatja, a hátsó szobában vár aktivizáltatására. 
Hej, pedig micsoda nyarak állnak mögöttünk!
Pl. amikor Szabó Feri aranymiséjére mentem, akkor, azon a nyári délutánon 37-40 fok között ugrált a hőmérő higanyszála. Ez őt jól láthatóan nem zavarta: Öltönyösen-mosolygósan fogadta a jókívánságokat, és egy szóval sem panaszkodott, hogy kegyetlen a hőség. Pedig majdnem megpusztultam.
Most ez nincs így.
A nap továbbra is kegyetlen erős UV-t dob a földre, amikor nem zavarják meg ebbeli tevékenységét a jóságos felhők.
Ámbátor… a felhők ellenére érzem az UV-t, ha nem elég vastagok ezek a „védőhálók”, ezek a napernyők.
Nos, a kültéri és a beltéri egység originált dobozban várja, hogy történjék velük valami.
Nézem, mennyire időszerű a GELKA megsürgetése. Nézem – az időkép nevű időjós előrejelzést 30 napra előre.
 Jelentem, nem sürgős a kondi-szerelés!
A jelzett időszakban két ízben lesz 30 fok, egy ízben 31. Majd elbújok ezekben a napokban. Az előttünk álló harminc nap 90%-ában tehát nem lesz kánikula.
Lehet, hogy a működésre kész szerkezet ijeszti el a forróságot?
Lehet, hogy nem is kell felszerelni?
Elég, ha megveszed a készüléket, és leteszed a sarokba: Akkor is hat, ha nincs bekötve.  
Kicsit úgy, mint a természettudós lópatkója. Az anekdotabeli tudós ugyanis lópatkót szögezett ajtófélfájára. Amikor barátja meglátta, úgy meghökkent, alig kapott levegőt. Majd amikor mégis levegőhöz jutott, szóvá tette:
– Barátocskám, nem gondoltam volna, hogy babonás vagy. De most hogy látom a lópatkót…
– Ne is folytasd! – így a tudós barát – egyáltalán nem vagyok babonás. De annak is szerencsét hoz, aki nem babonás.      

Mármint a húsvéti ünnepkörnek van itt a vége. Ma még pünkösd, a kis közösség első nagyhatású rajzása, melynek kapcsán tömegek csatlakoztak az apostolokhoz.
Tegnap a János-evangélium záró mondatai szolgáltatták a prédikációhoz az alapot. Hatalmas gondolatot fejtett ki a mi Jánosunk az apostol János mondandójára alapozva. Az alapszöveg ez: „Jézus mondja: »Ha azt akarom, hogy maradjon, amíg el nem jövök, mi gondod vele? Te kövess engem.«” A mi Jánosunk kb. így fejtette ki: A világ csábítása, talmi ragyogása, kísértései megteszik a magukét. A mi feladatunk hátat fordítani ezeknek, és Jézust követni.
Hatalmas gondolat, mert sose volt mértékben próbálkozik ma, a fogyasztói társadalom keretein belül a talmi vissza-visszarángatni bennünket a mohóság világába, hogy a hedonizálásnak éljünk.
Krisztus felszólítását nemcsak Péternek címezte, nekünk ugyanúgy szól: – Mi dolgunk az előzőekben részletezettekkel? Nekünk Krisztus követése a feladatunk.
A kérdés, és a kijelentés mellbevágó. És életbevágóan fontos, mert választóvonal kétféle életvezetési stílus között.
Megfelelünk ennek? Melyiknek? Lacafacázunk, hezitálunk? Ide is, oda is egy kicsit? Ez az, ami nem megy.
Érdemes a kérdéssel szembenézni.
Nem szolgálhatunk két úrnak.   

Mi, akik egyre többet látunk a végtelen űrből, rájövünk, hogy a valóság részeinek csak igen kicsi szeleteit látjuk. De ha megnézhetnénk az egész univerzumot, akkor sem tudnánk befogadni. A végtelent csak a Végtelen képes átlátni.
Miért írom ezeket.
Egyszer már elcsodálkoztam azon, hogy a Mars-szonda helyi szélről készült felvételeket közvetít a NASA-nak. Minek fúj ott a szél, ha nincs kinek? A Mars éppen olyan apróság a világegyetemben, mint pl. a Föld. Minek a feketelyuk, ha nem tudunk kezdeni vele semmit, még csak nem is láthatjuk. Pásztázhatnék napestig, és az újabb megfigyelésekre is vonatkoztathatnám a kérdést: Ha nincs értelem, amely felfogja a világegyetem milliárd és milliárd különféleképpen működő égitestének a viselkedését, akkor az egész egy abszurdum, egy nonszensz: tébolyító valóság. De hát hiszem, hogy nem így van, hanem úgy, hogy örök jelenében gyönyörködik benne, aki fejlődő-hanyatló tökéletességében létrehívta és fenntartja az egész rendszert.
Minderre egy mostanság mindennapos élményem vezetett rá. A webkamerás helyszíni tudósítás az általam is favorizált nagymalombeli gólyapár fészkének a történéseiről szenzációs a maga nemében. A kamerát a közeli református templom harangtornyában üzemeltetik. A kamera révén látjuk, hogy mennyit „unatkoznak” a gólyák, s milyen szorgalommal költögeti egymásután az anyamadár a kicsiket. Kettő-három már kikelt a négy tojásból. Az anyamadár időnként zöld gyíkot fog a fészek anyagában, s nyel el azonnal. Bár a kamera a fészekre fókuszál, mely egy kisebb állatfarm: verebek szállták meg alsóbb traktusait, mégis egyéb történések is látszanak. Ide-oda közlekedő járművek, sokszor fel-feltűnik egy pillanatra egy-egy kerékpáros, vagy gyalogos a „földszinten”. Ők mit sem érzékelnek abból, amit mi látunk. A háttérben lovas tanya, lovak magukban, lovas kocsiba fogva. Ma meg egy lószállító utánfutó jelent meg. Egyebekben pedig alighanem avart égetnek a bal oldalon álló ház takarásában. A képet a toronyóra hangja tarkítja, amennyiben elüti a negyedet, felet és az órát. Ezt halljuk legerősebben, hiszen ott helyezték el a készüléket.
Próbálom összefoglalni a lényeget: Sose láttam felülről és tetszőleges állandósággal élő gólyafészket. A földről senki se lát bele a fészekbe azok közül, akik alant közlekednek, tesznek-vesznek, élik hétköznapjaikat. De mi látjuk. Ezt az egy gólyafészket. A többit nem. És egyéb fészkeket sem.  
Ez analóg azzal, hogy látjuk a Mason port kavaró szelet. De csak a Marson történteket.
Az Örökkévaló pedig minden fészekben, minden égitestben gyönyörködik örök jelenében. És csakugyan gyönyörködhet az általa létre hívott anyagi valóságban.
Értésünkre adta, hogy bennünk is szeretne gyönyörködni.
Remélem, van rá oka.        

Balassi Bálint: BORIVÓKNAK VALÓ
IN LAUDEM VERNI TEMPORIS
az "Fejemet nincsen már" nótájára

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

Ilyen egymással vígan, szeretetből lakó, Istent dicsérő hangulatomban faragtam a következő könnyed sorokat:
Nincsen bennem félsz,
mióta bennem élsz,
Te, a Lélek az
élet a-
dó.
Ezzel a századokat átívelő két rigmussal köszöntöm az egyházi év legkirobbanóbb ünnepét.  
Nem ismeri valaki véletlenül az "Fejemet nincsen már" nótáját?

Ma elvittem Elvitől Levit jó egy órára sétálni. Hogy haladjunk is, a nyakamban sétált. Van egy elfogadható, bekerített játszótér, kifejezetten egész kis gyerekeknek szánt játékokkal. Levente szépen felmászott az elefántos csúszdára „egyedül”, és enyhe ösztökélésre alá is ereszkedett. Ismerkedett a homokkal, és távolról mindenkivel, aki meglátogatta a játszóteret. Meglepő módon nem ragaszkodott a hintázáshoz, noha amikor meglátta a játszót, örömmel mondogatta, mutatta: „Hnnta, hnnta.”
tehát inkább a homokozóban üldögélt és tanulmányozta ennek folyós-szemcsés állagát. Ám ennél is nagyobb sikere volt a kukásautónak, amelynek hangos munkáját mindaddig szemmel kísérte, ameddig látómezejéből ki nem került. Akkor viszont a motoros szegélynyírók kezdtek hangicsálásba. No, azokat is nagy érdeklődéssel figyelte. A repülőgépeket is megtisztelte azzal, hogy a hang irányában keresgélte őket. Mivel felhők jártak az égen, a repülőgépek csak olykor-olykor kandikáltak elő a homályból. Levi nagyon megörült nekik. (Még nem tudja, hogy öröme hosszú távon biztosított, mert egy légi folyosó mentén lakunk. Ide-oda röpködnek a startoló és landoló gépek.)
Azért is részleteztem a történteket, mert mivel egyedül az enyém volt a fiúka, nem vittem magammal fényképezőgépet. Kénytelenek vagytok hát beszámolómra hagyatkozni.
Mivel mostanában remeteéletet élek, egy hosszú könyve ástam bele magamat az élvezkedés és a javítgatás szándékával. Ceruzával a kezemben olvasom a baromi súlyú könyvet, mely ráadásul nehezen is nyílik. Lemértem a nagy alakú kötetet: 71 dkg.  Öt percig nem gond tartani, de órákig azért valami.
Mivel az idő kellemes, az erkélyen olvasgattam. Délután kettő óra tízkor egy a szokásosnál nagyobb repülő szállt el jó fotótémaként a ház felett. Ha menetrendszerű járat, lefotózom uncsikának, hadd örüljön a gépmadárnak.
Ma magam gyártottam ebédemet. Lényegében tojásrántotta volt, utána túrókrém.
Felfedeztem a frigóban viszont egy üveg elfelejtett peperonit olivában. Most olvasom, hogy amit olivának hirdet a feltűnő megnevezés az így áll össze (apró betűvel szedve): napraforgó olaj 37%, oliva 3%.
„Üdvözlöm” a reklámmenedzsereket, de ne vegyék komolyan.  

Tegnap erémi szállásomról írtam. Az erémi szó öt évtizedes messzeségből köszönt vissza: „Óh, van-é még egy erémi szállás, régi barlang, szent fedél, melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást e setét hegyekben lél?” (Csokonai: A tihanyi ekhóhoz) Tudniillik barlanglakó remeteszállás ez az erémi, és mivel egyedül lakom a nap jelentős részében, egyre hatalmasabbá váló lakásunkban (méretre biztos több, mint Ferenc pápa lakosztálya), joggal mondhatom eréminek. 
Ma megint megnéztem a gólyafészket. Ha az enyém erémi, az övé még inkább, sőt ha volnának személyiségi jogai, feljelenthetné a webkamera felszerelőit, kezelőit, mivel éjjel-nappal megfigyelés alatt állnak párjával együtt, és mint kitűnt nem három, hanem négy tojáson kotlik. Egyszer megírtam, hogy hótt unalmas a tőkés récék élete. Fel s alá úszkálnak a Dunán, a patakban, akárhol, és alig szólnak (hápognak) egymáshoz. Olykor csipegetnek valamit. Igaza van tehát az ál-latin diákrigmusnak: Tónaludátusz, visszauszmegátusz.
Csakugyan ezt teszi.
A gólya se különb. Ül a tojásokon, néha feláll, a változatosság kedvéért egy lábon is akár, szöszmötöl a fészek csetreszei között, innen oda, onnan ide rak egy-egy csőrhegynyi matériát, vakaródzik, tollászkodik, majd visszaül a tojásokra. Nem láttam a fészekben hőmérőt, mégis tudni lehet, hogy ösztönei nem csalják meg. Ha feláll, olykor törekkel takarja a tojásokat. Nem tudom megítélni, hogy hűti vagy szigeteli-e őket. A nap elég erősen süt. Ha nem takarná a tojglikat, lehet, hogy keménytojássá válnának hamarosan. Mindegy, ez a z ő dolga. Legfontosabb megállapításom: Jó, hogy nem lettem ornitológus. Halálra untam volna magamat.
Ma folytatom a hosszú könyv olvasását. A hosszú könyv pedig kedves barátomnak a saját életére való reflexiója. Hosszú a karriertörténete igencsak elágazó: olyan, mint egy hatalmas fa, mely nem is egy élőlény, hanem több száz faj szimbiózisa. Ide nyúl, oda nyúl, innen is, onnan is leemel egy életszeletkét. Az a vicc, hogy számos esetben elmesélt epizódokat az életéből, meglehetősen összevissza tallózva előre-hátra az időben. Olykor megjegyezte, hogy már annyi embernek elmondta érdekesebb történeteit, mégse hiszi, hogy valaki valaha is kötetbe rendezi a vele történt eseményeket, élményeket, fontos meglátásokat, az érdekes emberekkel való találkozásokat. Lám, most előállt az az ember (ő maga), és időt szakítva rá, megírta visszaemlékezéseit. Olyan gazdag történésekben, mint egy füveskönyv, mint egy napló, mint évkönyvek sorozata, mint egy soliloquia.
Ezt olvasgatom, egyre nagyobb nehézségekkel küzdve, mert a könyvek sajátja, ha elég vastagok, erővel lehet csak a lapokat szétnyitva tartani. Megtehetem, hogy a könyv gerincét túlfeszítem, de azzal a veszéllyel jár, hogy kettétörhet a kötet.
Volt rá már precedens. 
Ami még érdekes lehet, hogy Tücsi hozott néhány dedikált és néhány dedikálatlan, más felosztás szerint néhány érdekes és néhány érdektelen könyvet a könyvhét anyagaiból. Egyelőre sorban állnak Papp Lajos könyve, egy általam nem ismert Ferenc pápáról szóló kötet (Jel kiadó), és egy általam jól ismert Csókay András könyv, Szabó Feri több könyve. Lehet, hogy van egyéb is, de ezekre emlékszem. Egy ideig nem fogok unatkozni.                

Érdekesen indult a nap. Egy nappal később mentem vérvételre, mint kellett volna, mert tegnap nem értem rá. A legfiatalabb egyetemistát vittem vizsgázni Piliscsabára. Nem foglalkozott senki a késedelemmel, nem is tűnt fel senkinek. Nekem viszont feltűnt, hogy a szorgalmas takarítófiú egy dög nagy akkuval működő nedvesen takarító gépet irányít, s vonszol, taszigál folyosóról folyosóra, koppanástú koppanásig. (Aki volt katona, az érti.) Itthon sebtében hosszú cikket írtam a Római levél nyári számába. Majd ismert zajra lettem figyelmes: a rét füvét nyírta egy fiatalember a motoros fűkaszán ülve, körbe-körbe tekeregve. Ej, ezt már lekapom. Készítettem róla egy fotót. S kiraktam a facebookra. Elég gyorsan jöttek rá a lájkok. De miért? Mert jó címet adtam neki. „Aki férfi, az géppel dolgozik. Én pl. számítógéppel és fényképezőgéppel.” 
Valamikor jót nevettem a pszichológusokon, akik állították, hogy egy férfinek minden eladható, ha van benne motor. Az okát eredendő lustaságunkban látom. „Nyugodtan élhet, dolgoznak a gépek” – állította a reklám 30-40 éve. S csakugyan. Partvissal csendben viaskodni ki szeret, de a porszívó. Zajára felfigyel a ház. Füvet kaszálni ki szeret. A szegélynyírókat fűnyírókat boldogan használják az erősebb nem képviselői. Kétféle kézi avarborzoló gép van forgalomban. Az egyik félrefújja, a másik felszippantja az avart. Mindkettő motoros készülék. Mindkettőt elég lehet megtartani, csak úgy mint a robbanómotoros szegélynyírókat. A gépzajtól a pasik majd megsüketülnek, és mégis. Inkább ezt hordják vállukon átvetve, minthogy az avart könnyű gereblyével csendben összehúznák.
Nem sorolom tovább.
Inkább ugrok a másik mai témára. Találtam egy utalást arra, hogy egy gólyapár költésére ráállítottak egy webkamerát. Időnként megnézem, mi van a párral, mi a három tojással, s mi a falu kicsi szeletével, mely néhány lovat mutat a háttérben, s elsuhanó autókat a kép alján. Most látom csak, hogy milyen az, amikor a nagy testvér figyel téged (meg engem). Ez a gesztus persze igen békés, és kedves. Többször rákattintottam a nap során. http://golya.mme.hu/golyakamera/halaszstream/ Most 19.40 van, és a gólyamama egyedül kotlik. Párja valahol békára vadászhat.
Délután Elvi áthozta Levit, fociztunk egy kicsit. Én fotóztam is, hogy képben legyek.
Szerzetes életet élek a SZIT könyvhéten. Tücsi a holdon szolgál és késik a rakétája.   
Tegnap egy hosszú könyv olvasásába és szükség szerinti javításába kezdtem, mert ameddig olvasok, nem kell magamban beszélni. És mint írtam, időnként megnézem a gólyát. 

Ha felrakok egy posztot – amely többnyire egy témát dolgoz fel a szükséges terjedelemben – vagy kommentek nélkül marad, vagy kap néhány észrevételt. De ha Levi unokáról készült digitális fotót teszek a facebookra, kb. tízszer annyi lájkolás, megosztás, hozzászólás érkezik.
Lám-lám, itt az élő bizonyíték rá, hogy miért stagnál a könyvpiac, miért csökken a közzétett könyvek példányszáma, miért fogy kevesebb napilap, és közöttük is miért fogy az, amelyikben kevés a kép és sok a „zöngicse” (vö. J. Steinbeck: Kék Öböl ).
Azért, kedves felebarátaim, mert a vizuális kultúra felváltotta a Gutenberg-galaxist.     
Nem jelenti ez azt, hogy ezután mindenki a tévé előtt tölti a fél életét, a másik felét pedig a számítógép előtt, de a képi kultúra hatalmas arányú előretörését igen. Más kérdés, hogy a milliárd információ/nap elég rendesen igénybe veszi a szemet, az agyat (avagy naponta hány pixelt érzékel szemünk és reagál rá, ha már egyszer ingerküszöbünket átlépte). Olyan mértékű a látni akarás mohósága, amely csömörhöz vezet (mint a svéd gyermekvers bélyeggyűjtő kisfiúja, aki megutálta a bélyegeket, amikor apja egy kilónyit ráömlesztett).
Nézzünk csak magunkba, kedves híveim, és valljuk be, hogy a fotógalériák tömegét megnézve elérkezik az a pillanat, amikor egyetlen további szép fotóra sem vagyunk kíváncsiak.
Valljuk be youtube-kedvelők, hogy egy határon túl se a retro, se techno zene nem ízlik, mert megcsömörlöttünk a bármilyen tiszta technikával felcsendülő dallamoktól-ritmusoktól.
De ne szégyelljük azt se, hogy egy könyvet kézbe véve beleszagolunk, hogy élvezzük a papír, a nyomdafesték illatát.
Ezek együtt igazak.
Mégis az a trend, hogy érzékeinket az eldugulásig, a kifáradásig, a megcsömörlésig terheljük ingerekkel. Nem hiszed? Láttál már a buszon olyan párt, akik megosztoztak a fülhallgatókon, akiknek a szája rágóval volt tele, miközben a Blikket olvasták a lapot megfelezve egymás között. A fiú a lány lábát simogatta. Ez már négy érzékszerv párhuzamos használata, és akkor nem beszéltem az egyensúlyérzékelésről ötödikként.   
A könyvek pedig továbbra is türelmesen várják a polcon, az asztalon feledve vagy éppen a könyvesbolt kirakatában, hogy kézbe vegyük őket. Hogy újult erővel megindítsuk fantáziánkat, és megjelenjen lelki szemünk előtt a főszereplő fizimiskája és termete tíz regényoldal elolvasása után, aki ha mégis valamelyik ismerősünkre hajazna, az csak a véletlen műve lehet. Legalábbis a szent szerzők szerint.