Mickey webnaplója

Turkáltam magamnak egy Werfel-könyvet, a Halljátok az igét! Marha hosszú, és visszavisz Jeremiás korába. Róla szól. Igen részletező és aprólékos leírások tarkítják, melyek az író fantáziájának és/vagy a próféták korának tanulmányozása lecsapódásai. Egyelőre az egyiptomiak hite szerinti alvilágban botorkálok a főhőssel együtt. Werfel tekintélyes író, gazdag életművel. Mégis megérint néhány egyéb cím, melynek mögöttesével, részleteivel tanácsos lehetne megismerkedni.
Legutóbb egy emailben ezt olvasom: „…megvettem Rónay Tamás: Forgószél a Vatikánban c. könyvét, mely XXIII. János pápáról szól. Olvastam éjjel és nappal, az orvosi váróban, héven és villamoson. Nagyon jó!”
Lehet, hogy az. Egy egyszerű földműves család sarja, aki késő öregségére pápa lesz, és csaknem aggastyán, amikor elrendeli, hogy hívják össze a zsinatot a Vatikánban. Idősödésünknek erőt adhat az ő vitalitása, megbocsátó szeretete. Érdekes módon az utóbbi pápák-tól és -ról bőven olvastam. Tisztességes emberek, akik esendők, törékenyek, és hatalmas erővel záporoznak rájuk az intrikák, rosszindulatú megjegyzések. Nekem a szenvedő Krisztus sorsát idézik. A pápák piedesztálon állnak, tehát jól követhető életük minden mozzanata, az őket ért állandósuló sárdobálás, csak amiért szorosan menetelnek a Mester után, őt követve.
Ha nagyon jó a Forgószél a Vatikánban c. kötet, hadd ajánljam a SZIT-nél közeljövőben megjelenő kötetet, melynek a Pápa a célkeresztben lesz a címe. Ez a Ratzingert ért áskálódások, mocskolódások elemzését tartalmazza, bizonyítva, hogy a pápa hozta a formáját, egyéniségét, nem rejtette véka alá véleményét és a krisztusi tanokat akkor sem, ha az egyes nagyhatalmú érdekcsoportoknak nem volt ínyére.
De a II. János Pál életéről szóló könyvek (filmek) is arról szólnak, hogy mindenféle – olykor halálos – fenyegetettség ellenére folytatta azt a munkát, melynek elvégzését lelkiismerete megkövetelt tőle.
Persze nemcsak tőle, hanem tőlük (mivel éppen a harmadik pápa küzdelmes életéről emlékezem meg).     
„Ha a világ gyűlöl titeket ... engem előbb gyűlölt nálatok. Ha a világból volnátok, a világ szeretne titeket, de mivel nem vagytok e világból valók…gyűlöl titeket a világ. … Nem nagyobb a szolga az uránál … Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Mindezt miattam teszik, mert nem ismerik azt, aki küldött engem.” (ti. az Atyaistent. Vö. Jn 15, 18 skk.)
Izgalmas felismerések ezek, és kétségbevonhatatlan valóság, amit Krisztus kétezer éve megjövendölt.
Visszatérve az eredeti felvetéshez, az olvasás az a befejezhetetlen szellemi élvezet, mely a luxus kategóriába esik, és mely kielégíthetetlen. Azért az, mert a születő új művek tömege mérhetetlenül több annál, mint amennyivel egyáltalán kapcsolatba kerülhetünk (a korábban megírtakról nem is beszélve), s mi saját magunkkal szembeni elvárásként állandóan döntéshelyzetben vagyunk. Válogatunk. Mégis elő- előadódik, hogy fércműbe kezdünk bele. Amint erre rájövünk, azonnal el kell fordulnia érdeklődésünknek az ilyentől, mert saját időnket pazaroljuk méltatlanra.
Mennyire igaz ez a tévéfilmekre, s mennyire nehezebb az eligazodás a sugárzott műsorok mineműségének megítélésében: Mi nézhető, mi a talmi, az üres és öncélú szamárság.
Az internetet most békén hagyom.

Pavlov kutyás-sipolyos kísérlete óta tudjuk, hogy vannak jelzőrendszerek. 
Első jelzőrendszer: Kutya látja a csontot: csorog a nyála.
Második jelzőrendszer: Kutya hallja a csengőhangot, már a csengő jelzésére csorog a nyála.
Pavlov itt abbahagyja, de mi folytatjuk:
Harmadik jelzőrendszer: Arról olvasok, hogy az éhes ember nyálelválasztása megindult a füstölt sonka illatára, és nekem olvasónak is elindul a nyálelválasztásom.
Negyedik jelzőrendszer: Te hallgatod, amit olvasok, és elindul a nyálelválasztásod.
Ötödik jelzőrendszer: Arra gondolsz, amit olvastam, és elindul a nyálelválasztásod.
Hatodik jelzőrendszer: Álmodban „eszedbe jut”, hogy mit hallottál, és elindul a nyálelválasztásod.
Hetedik jelzőr…
Magyarán az absztrahálás az értelmezhetetlenségig vihető. Minden fejlődés a konkréttól indul és az elvont felé halad. Ám van egy pont, melyen túl már követhetetlen az absztrahálás értelme és az arra való törekvés is.
Mondok még egy példát.
Kutya: négylábú ragadozó emlős.
Kutyaság: A kutyára vonatkozó valami, amitől kutya a kutya, a kutya attribútumainak az összessége.
Kutyaságosság: Olyasvalami, ami a kutyaságra emlékeztet.
Kutyaságosságosság? Ha komolyan belátod az értelmét, zseni vagy.
Kutyságosságosságosság… Nonszensz.
Ma egy füzet kertült a kezembe, az ihletett az előzőek kifejtésére.
Habermas és Ratzinger A szabadelvű állam morális alapjai témájáról szóló előadása.
Előbb Habermast olvasom: Csakúgy röpködnek a konnotáció, a konkurzus, a narráció, exkurzus, stb. terminus technicusok. Egy mondatot ideidézek kóstolónak: „A hit és tudás tartós diszharmóniájával való számvetés ugyanis csak akkor érdemli meg az »ésszerű« prédikátumot, ha a vallási meggyőződések episztemikus státusa a szekuláris tudás nézőpontjából sem mindenestül irracionális.”
Ratzinger is megérdemli, hogy megidézzem. Ezek előadásának utolsó mondatai:
„A nyugati kultúra mindkét nagy összetevője [ti. a keresztény hit és a szekuláris racionalitás] számára fontos, hogy figyeljen a többi kultúrára [hinduizmus, buddhizmus, iszlám, stb.], és valódi korrelációs viszonyt alakítson ki velük. Fontos, hogy bevonja őket egy olyan polifon korreláció kísérletébe, amelyben ők maguk is nyitottá válhatnak az ész és a hit komplementaritásának a befogadására, hogy elindulhasson a megtisztulás egyetemes folyamata, amelynek során a valamilyen értelemben minden ember által elismert vagy megsejtett lényegi értékek és normák visszanyerik fényüket, és így újra megfoganhat az emberiségben az a hatékony megvilágító erő, mely egybetartja a világot.”
Visszatérve a ténylegestől az elvont felé haladó vektorra, tapasztalom, hogy így van ez a népzenében, a jazzban, a komoly zenében, a festészetben, szobrászatban, építészetben, a tudományokban és mindenféle interdiszciplinákban. Nem lehet ellenük tenni semmit. Csak remélhetjük, hogy a számunkra már alig-alig érthető megnyilvánulások mögött hitelesség rejlik, mert különben eljutunk a Karinthy-féle halandzsanyelvhez a tudományokban, s eljutunk a kóklerséghez a művészetekben, melynek eredményeként az egyes „alkotások” a hozzájuk fűződő érdekek ellenére sem tetszik, nemhogy anélkül. (Vö.: Szép az, ami érdek nélkül tetszik.)

Pogány Jánost (matekot tanított) megkérdeztük, hogy milyen rendszer szerint feleltet. Az ő válaszában többen kételkedtek, mert így szólt: Az benne a rendszer, hogy nincs benne semmilyen szabályosság.  Valamiért mégis gyanakodtunk. Ráutaló jelet ugyan nem találtunk. Fogta a minden tanítványa nevét tartalmazó noteszét, szemüvegét feltolta, hogy lásson olvasni, és rátalálva egy névre, amit nehezen tudott kisilabizálni (igen apró betűket írt) harsány hangon felkiáltott: Fischler, Fischer, vagy mi a fene, futólépésben a táblához! Summa summarum, nem jöttünk rá a rendszere titkára.
Mindez azért foglalkoztat, mert mostanában örökségek sorsáról kell többünknek dönteni. Két örökségről is párhuzamosan. Ha van végrendelet, ha az abban foglaltak ott és úgy találhatók, ahogy a testamentumban rögzíttettek, akkor valamennyire leegyszerűsödik a dolog, de ha nem, akkor az itt maradottaknak kell kapaszkodókat találni ahhoz, hogy valamiféle rend mentén osztódjanak fel a hátrahagyott javak.
Innen rugaszkodva pedig az fogalmazódott meg bennem, hogy a fiatalok elköltözését követően érdemes volna újragondolni, mink van, mi kell tárgyainkból, mi nem, s amiket megtűrünk, valamiféle áttekinthető rendet kövessenek a lakásban, hogy adott esetben ne kelljen senkinek a könyvtárat átlapozni egy fontos fecnit keresgélve. Kicsit foglalkoztam már a Túlélsz, pöcök c. posztban a problémával, de újra felbuzdultam, mert van értelme a rendezettségnek. Öregedvén nekünk is egyszerűbb, ha dolgaink valamilyen logikus rendszerben találhatók meg. Most elsősorban könyveinkre gondolok, melyekben nagy kaszálást kellene végrehajtanunk. A megmaradtakat pedig áttekinthető rendbe szedni. Ez zömmel rám vár, és szívesen neki is ugrom, ha megérett rá a helyzet.
Általános elvként azt mondhatom, minél kevesebb vacakunk van, utóbb annyival egyszerűbb a sorsukról való döntések meghozatala.
A könyvtár köteteit érdemes az antikváriumokban látott elvek szerint szortírozni. A szerszámokat átvizsgálni, mi kell, mi teljesen felesleges, a kötőelemeket stb. fajtánként, a gyerekektől itt maradt relikviákat névre szóló dossziékba rendezve. S így tovább.
Lesz egy kis elfoglaltságunk velük.

Vegyük például a mikroklímát, hogy Frölichet utánozzam a tanár úr, kérem c. Karinthy műből.
Vegyük. 
Van Nyíregyházán egy ember, aki megmondja, hogy milyen lesz a következő év időjárása. Miért ne mondaná meg. Mert vagy tényleg olyasféle lesz, vagy másféle. De ki fog emlékezni rá, hogy háromnegyed évvel korábban mit is mondott a megmondós ember.
Az én fiatalságom idején, aki valakinek akart látszani, szerzett egy „belgrádi naptárt”, mert az egész évre szólt, megmutatva, hogy hogyan alakul az időjárás. Azt a kérdést, hogy itt vagy Belgrádban, senki se tette fel. És ez így volt jó, mert ha itt nem úgy alakult, ahogyan a naptár mutatta, azonnal rá lehetett fogni, hogy nem is azt mutatja, hogy itt mi van, hanem a belgrádi időjárást. Amit bizonyosra lehetett venni, hogy itt, Európában nyáron meleg lesz, télen meg hideg.
Ma már túl vagyunk ezen. Az időkép csak 30 napra merészkedik előre jelezni, a köpönyeg pedig 15-re. Teljesen érthető okokból naponta korrigálják a ténylegesen mért hőmérsékletekkel, széljárási adatokkal stb. Azon szoktam mulatni, hogy a nappalra jelzett hőmérséklettől is eltér a folyamatosan mért, aktuális hőmérséklet. Több fokkal eltér.
Azt hiszem, csak elméleti matematikusok képesek megközelíteni annak a valószínűségét, hogy egy csepp eső pontosan hová érkezik, esetleg már a levegőben elillan, párává lesz, vagy megfagy és mint dara esik le valahova.
A mi életünkben is létezik a makro és a mikro. Hat ránk a makrogazdaság és a mikrogazdaság. A makrokörnyezet és a mikrokörnyezet.
Amit megélünk, az a hic et nunc. Az itt és most. Még rövidebben a jelen. Aki a jelenének ura és van is kellő rálátása, az az esztétikumot éli meg, esztétikusan él. A múlt tapasztalataival a tarsolyában a jövő perspektívájára tekintettel teszi a dolgát a jelenben. A jelen feladatait nem is olyan könnyű meghatározni.
A pápa például a közelmúltban lemondott. Lemondása mögött életének korábbi élményei éppen úgy jelen voltak, mint kapcsolata Teremtőjével, s előrelátása bizonyos makro- és mikrokörnyezeti eseményeknek, valószínűségeknek. Reméljük, jól döntött. Nekünk ugyanígy naponta döntések sorozatát kell meghoznunk. Egy idős pap meséli, hogy nem tervezi meg a napját. Reggelenként kéri a Lélek irányítását, hogy mutassa meg, mivel kell kitöltenie a nap egyes pillanatait. És ebben a ráhagyatkozó valóságban él és alkot mindmáig.
BB püspök szerint úgy kell működnünk, mint a trolinak, mely benne mozog a forgalomban – látszólag szabad pályán. Ám áramszedője mindvégig az energiát adó vezetékbe kapaszkodik, hozzá dörgölőzik. Nélküle egy lépést sem tesz.
Hogy napjainkat mivel töltjük, olykor nehéz előre megmondani. De jól tesszük, ha érintkezésben maradunk azzal, Aki megálmodta életünket, s benne pillanatról pillanatra tennivalóinkat. Így teljesíthetjük, amire teremtve vagyunk, így szolgálhatunk másokat.
Csöngettek.
Nyitva hagyom a fejtegetést, mert a pillanat mást kíván.

A Magyar kurír mai híre: XVI. Benedek lemond. Azonnali értékelések követték ezt a döntést. A hír igaz. „…2013. február 28-án este 8 órától a római szék, Szent Péter széke üresnek nyilvánítandó. Az illetékeseknek konklávét kell összehívniuk az új pápa megválasztására.” (MK)
Ilyen többször előfordult már az egyháztörténelem során, de soha nem volt igazán jellemző. Persze XVI. Benedek idősen vállalta Krisztus földi helytartójának egyáltalán nem könnyű munkáját. A közel évtizedes munkálkodása során a világ békéjén, a keresztények oly régóta kívánatos egységén dolgozott, és az isteni erények tolmácsolására fektette a hangsúlyt. Elég csak kiadott enciklikáira gondolni: Deus caritas est, Spe salvi. Meghirdette a hit évét. Íme tehát a három erény: A hit, a remény és a szeretet. Hallatlanul sokszerű feladatai ellenére megvalósította tervét: megírta a Krisztus életét feldolgozó trilógiát. (Magyarul még meg sem jelent a harmadik kötet, a Jézus gyermeksége.)
Plébánosunk Joseph Ratzinger megválasztásakor mosolygósan említette: „Jó kis pápánk van.” Valóban jó kis pápánk van, s lesz is a hónap végéig.
Szerettem mindenkihez való barátságos közeledését.
Szerettem igazságos megfogalmazásait. Szavaival – igen tehetséges és művelt teológusként – is követte a Mestert. „Beszédetek legyen: Igen, igen; nem, nem.”
Mindig néven nevezte a dolgokat: az erényt erénynek, a bűnt bűnnek.
Engem azért érint annyira személyesen ez a bejelentés, mert a héten többször is írtam egy általam korrektúrázott könyv kapcsán a pápáról, aki a kötet címe szerint célkeresztben élte végig nyolc éves vesszőfutását. Igen, kénytelen vagyok ezt írni. A média a pápa beszédeit sok ízben szétszedte, és úgy idézte, hogy gyűlöletet keltsen az iránt, aki megszólalt. Csak egy példát említek. Újmisés áldást osztó fotójáról letakarták kitárt balkezét, így mindjárt náci karlendítés lett az áldó mozdulatból.
Más se hiányzott egy infarktuson már átesett, tiszta lelkű, idős főpapnak. A megjelenés előtt álló könyv oknyomozást folytat, azt elemezve, hogy hiába ítélték meg szalagcímekben az újságok a pápát, utóbb minduntalan kiderült, hogy nem volt igazuk.
Ám a vádak elhárítása esetenként lényegesen visszafogottabb volt és tisztességes, szemben a támadókéval.
Nem látok bele XVI. Benedek lelkébe. Feltételezhető, hogy helyében más is azt tette volna, amit ő. Vegye át a stafétabotot tőle olyasvalaki, aki Krisztus szemével látja a XXI. századot, megérti a roppant komplikált folyamatokat, s ebben az információs dzsungelben eredménnyel tapogatja ki: hol tartunk, merre tovább, mit tegyünk, mit ne tegyünk.
Adja Isten, hogy rátaláljanak a választó bíborosok arra a valakire, akiről ugyanilyen jó szívvel kijelenthetjük mindnyájan: Jó kis pápánk van.          

Igazán rutinművelet. Forró vízzel nyakon öntöm a kanálnyi Nescafét, hozzáadom a tejet, megédesítem gusztus szerint, és megiszom.
Nálam a dolog egy kissé bonyolultabb.
Veszem a gyógyszeres dobozt, melyben a reggeli pirulák vannak, és mind az öt félét a doboz tetejére gyűjtöm. Ha eszemnél vagyok, már előző este kikészítem a másnapi adagokat.
Ellenőrzöm, hogy minden pirula különbözik-e a többitől. Akkor remélhetem, hogy a megfelelőket adagoltam.
S ha még inkább eszemnél vagyok, akkor este forrázom le a kávéport, mert a reggel erre kevéssé alkalmas. A szomszéd szobában alszik az uncsika.
- A csapból nem igazán forró víz jön.
-  A mikro sütő vagy a vízforraló zajos, amire felébredhet a kis aranyos.
Marad két hideg vizes megoldás:
- Megpróbálom sokáig lötykölni a vizes kávé-granulátumot. Sose sikerült még így szétoszlatnom a kávéport.
- Adódik, hogy kristálycukrot keverek a masszához, hogy egymást „darálják” a kávé és a cukor. Még rosszabb az eredmény. A nedves cukor magához szívja a kávét, mely tömíti a kristályszemeket. Ettől kezdve a kávéval megnövelt kristályszemek végképp nem oldódnak a vízben, de még a bögrényi tejben is alig.
Marad a főzés. Ha időm és kedvem engedi, lefőzök egy négyszemélyes adag kávét.
Két masinánk van: egy pazarló 3 személyes és egy gazdaságos négyszemélyes.  A kisebb alja domború. Nem fekszik fel a kerámialapra. Így a hőenergia töredékét hasznosítja csak. Hamarabb lejön a jól megmunkált négyszemélyes adag a másik masinából.
Fajtára nézve egyebekben azonosak: Kettécsavarható, homokórához hasonlóan vonalvezetett, nyolcszögletű olasz típusú alumíniumfőzők.
Kétségtelen előnyük, hogy viszonylag zajmentesen türemkedik elő belőlük az aromás barna folyadék.         
Többnyire ezt a megoldást választom, ha jól akarok járni.
Még közleményképpen ideírom:
Menyünk, Elvira ma ünnepli neve napját, Éva lányunk pedig a születésnapját. Isten éltesse őket!

Bizonyítsa be, hogy Ön nem robot. Valahogyan így szól a kommentek végére tűzött obligát felszólítás. A bizonyításnak számomra három ismert módja van, mely a következő négy.
Első: Nem kell semmit tennem, elküldöm a kommentet, és az odaérkezik, ahova címeztem.
A második még mindig egyszerű azoknak, akik nem szenvednek discalculiában. Két egyjegyű szám összegét kell megnevezni.
A harmadik még mindig megoldható azoknak, akik nem szenvednek diszlexiában. Ugyanis meg kell pontosan jelölni, hogy milyen nap van ma. A rendszer csak a hét napjainak magyar neveit fogadja el. Kizár minden ilyesmit: Ma szép nap van, csupa ragyogás. Ma mi kék az ég, mi zöld a föld. Ma jó lenni katonának, mert Kossuthnak verbuválnak… etc.  A diszlexiások kedvéért ideírom. Csak hét változat lehetséges. Ezekből a általában elég egy betűt beírni, pl. v, a gép kidobja: vasárnap, kivéve két napot. Szerdán és szombaton muszáj valahogyan megjegyezni három jelet, sze, illetve szo.
A negyedik sokáig eléggé enigmatikus volt nekem is. Általában egy többjegyű, sfumatóban mutatott számot sejtet, majd elpacált, részeg betűk támogatják egymást. Rondábbak az én kézírásomnál is, pedig az elég ronda. Ráadásul értelmetlen betűhalmazok ezek, tehát az értelmük megfejtése sem segít, annál fogva, hogy nincs nekik ilyen. Sokáig kínlódtam ezeknek a gátaknak az eredményes feloldásával, s az esetek egy részében még erőlködésem ellenére is visszadobta a gép a kommentemet, sőt akadt, hogy el is zabálta a szövegemet. Én meg kezdhettem elölről. Nem régóta változott a helyzet. Rájöttem a megoldásra. A gép feletti polcon tartok egy kisüveg töményet. Most pl. Underberget (de alkalmas ital az Unicum, a pálinka, a rum, whisky és társai egyaránt). Meghúzom az üvegcsét, és egy fél perc múlva felszakad megfelelési kényszerem gátja, és folyékonyan „odasercintem” a jó számokat-betűket. Eddig bevált.
Csak azt nem értem, hogy miért kötelező civilizációnkban a rosszhiszeműség. Mondok példákat az előzőn túl: Fekvőrendőr. Tudnál haladni, de pazaroltatják veled az üzemanyagodat: Fékezz le, repüld át valahogyan a békeidőben mesterségesen kialakított tankcsapdát, s turbózd fel újra a kocsidat.
Másik ilyen: A kocsid tud 180 km/h-t. De lefojtják a teljesítményt mesterségesen, nehogy száguldozzál. Minek akkor az egyébként nagy teljesítményű motor forgalmazása?
Itt a pin-kódok sokasága. Ahány plasztikkártyád, annyiféle kód. S még kérik, hogy időnként változtasd is.
Vagy a számítástechnikánál maradva: Adott egy gép. Miért nem programokkal adják el? Miért kell nekem rinyálni, hogy mit tetetek rá, mennyire jogtiszta stb. S miután teljesen jogtiszta mindenem, kezdődhet a frász. Jönnek a vírusok! Mi a fenének jönnek, ki hívta őket? Minek ezért megint irtó-programot beszerezni. Majd az újabb változatokat letölteni. Nincs jobb dolgunk? Nem lehetne már egyszer békén hagyni egymást?     
Ilyen a gyógyszered hatóanyagának recepten való feltüntetése. Miért neked kell kitalálnod, hogy melyik gyógyszer a megfelelő? Van patikus végzettséged?
Ilyen az adóbevallás. Van közgazdász végzettséged? Hát jogi? Nincs? Akkor hogyan igazodnál el a bürokrácia dzsungelében?  
Említhetem a lakáscserékkel kapcsolatos papírmunkát. Mintha gazemberek között folyna az adásvétel. Földhivatal, közjegyző, ügyvéd, négy másolat, tanúk, anyám kínja.      
Nincs jobb dolgunk?
Az ártatlanság vélelme kijár mindenkinek, akit bíróság nem ítélt el. Miért nem jár az autósoknak, az üzletközpontban vásárlóknak, a gyalogosoknak, az öregeknek, a fiataloknak, a nőknek és a férfiaknak. A gyerekekről nem is beszélve. Miért nem jár a lakásvásárlóknak s eladóknak?

Nagyjából még egy műszakom ráment az elvileg kijavított kötet korrigálására. Mint írtam volt, a google-kereső segítségéhez folyamodtam olyan pikáns kérdések tisztázására, mint pl. egy neves, pakisztáni közéleti személyiség nevének az írásmódjára. Történetesen jól szerepel a kéziratban. Hogy ezután te is jól írd, ideírom helyesen: Somchai Pinyopornpanich, igen, pontosan ez a neve.
Nem úgy a holland liberálisé, aki imigyen neveztetik: Sophia in’t Veld. Még szerencse, hogy nem kell a nevek ejtését zárójelben a nevek mögé biggyeszteni.
Az SVT egyik tévéadásának a címe helyesen: Uppdrag Granskning. Csak hogy ezt is tudd.
A könyvben szerepel egy medve is, mely Szent Korbinián teherhordó állata lett.
Várj, lapozok.
Edmund Farhat nuncius Edmondnak írja a nevét. Így írja és kész.
Értem én. Hiszen Brecht is valamiért Bertoltnak jegyzi a nevét, amit a többi halandó Bertoldnak gondol és ír.
Más.
A helyesírási szótár nem ismeri a muszlim szót, csak a mozlimot. Én viszont azt is tudom, hogy a mozlimok visszautasítják, ha valaki mohamedánnak hívja őket, muzulmánokat.
Igazán nem akarlak zaklatni, de lengyelből ennyit illik tudni, hogy a Tygodnik Powszechny hetilap címe így helyes, miként az ITAR-TASZSZ írásmódja azért két sz, mert mozaikszó.
Tudtad, hogy Párizsban van a Dali Boubakeur-mecset?
Vagy hogy Leonella Sgorbatit Mogadishuban gyilkolták meg? (Leonella a hitéért halt meg. Olasz és keresztény volt.)
Órákat töltöttem ezekkel a kuriozitásokkal. Látható módon nem hoztam ide angol, francia, német spanyol neveket, noha azok is tudnak cifrák lenni. Nem idézem meg a legkülönfélébb latin elnevezésű pápai motu propriókat sem.
Jut eszembe: a dikasztérium szót így írjuk. De mit is jelent? Muszáj a lexikonhoz folyamodnom:  „A római kúria kongregációinak osztálya.”
Az már igazán rutin, hogy a „nyelőcsőmetszést” nálunk gégemetszésnek nevezik.
Sokáig folytathatnám még a sort, de nem teszem.   
Azt akartam csak igazolni kellő nagyvonalúsággal, hogy a katolikusoké világvallás. Hol támogatják, hol támadják a négy égtáj politikusai, szakemberei, a különféle felekezetekhez tartozó notabilitások, a nemzetközi média, a hátterükben meghúzódó és kellőképpen láthatatlan érdekcsoportok ízlését kiszolgáló manővereikkel.
A csúcs (ezt is a könyvben olvastam), hogy az egyháznak komolyan ajánlják: alkalmazzon jobb marketinget. Ma már széles körben dolgoznak ugyanis ún. spin-doktorok (olyan kommunikációs szakemberek, akiknek a feladata, hogy egy hír negatív tartalma pozitív formában jelenjen meg).
Csakhogy az egyház Krisztus-teste, és maga a Mester sem tekergette a szavakat se pozonegatív, se negopozitív irányban, hanem azt tanította: „Beszédetek legyen: igen, igen; nem, nem. Ami ezt meghaladja, az a gonosztól van.” (Mt 5,37)
Úgy látszik, ehhez tartjuk magunkat, s nem falazzuk a köntört. Miket beszélek?
Nem köntörfalazunk.

Amikor nem érnek falrengető élmények, keresem azt a homokszemet, melyet kagylómba zárva igazgyönggyé érlelhetnék. 
Megnézem többször a blogokat, melyeket több-kevesebb rendszerességgel olvasok,
megnézem a Facebookot, van-e valami érdekesség, ami nekem szól, ami megérint, ami tartalmas, vagy legalább szép, jó, értelmes vagy humoros.
Nem mindig találok kedvemre valót. Ilyenkor még számba jöhet:
A nap múlásával csak ér valamiféle olyan élmény, ami megindítja fantáziámat.
A valóság persze mindig körbevesz, írhatok arról, amivel aznap foglalkoztam.  
Ma például végigkorrigáltam a napomat. Elég vaskos kötet végére értem. Mivel nem írhatom le vázlatosan se, mi a mű tartalma, mert hosszú volna,
ideírom a címét, mert találó, azaz éppen azt takarja ki, amiről a kötet szól: Ratzinger célkeresztben.
S ideírom az utolsó három mondatot a kötet végéről, mely Ratzinger megfogalmazása, és 2000 márciusából való. (Ugye akkor még javában II. János Pál a pápa.) Tehát
„Egy anekdota jut eszembe, amit VII. Pius államtitkáráról, Consalvi bíborosról mesélnek. Egyszer azt mondták neki: »Napóleon el akarja pusztítani az egyházat.« Mire a bíboros így felelt: »Nem fog sikerülni neki, hisz nekünk sem sikerült.«”
A könyv oknyomozó módon elemzi az egyházat feszítő témákat, benne a pápa sorsát és szerepét, benne a média meg-megújuló támadásait, s e támadások lepattanását a kőszikláról, szegletkőről, melyet az építők elvetettek.
Bár jól elfárasztott a szakadatlan figyelés a mondatokra, hogy értelmesek-e, van-e bennük elütés, slamposság, stb., ezúttal lekötött a téma aktualitása, részletekbe menő analizálása.
Alighanem azt élveztem, hogy jószerével minden epizódot megértek, mert végigéltem a part szélén állva azokat a médiahírré dagasztott pocsékságokat, melyekkel nekimentek a pápának, az egyháznak általában.
Nem találtam benne pontosan azt a megfogalmazást, mely nagyon él bennem, noha maga a könyv ezt fejti ki minden mondatával: Az egyháztól, a pápától, a keresztényektől tökéletességet várnak el, akik – hogy úgy mondjam maguk – még annyira sem tökéletesek. Milyen alapon? Mire föl?
Nevezzük egyszerűen annak, ami: kettős mércével mérnek, ha az egyház ügyei kerülnek terítékre. Még szemléletesebben szólva: Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.
Végigolvasva a művet az erősödött meg bennem, hogy találó a fent idézett anekdota, melyet már Krisztus is emlegetett, amikor így nyilatkozik meg: Az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.  
Holnap még összeeresztem a kétes helyesírású nevek miatt a guglival az anyagot, azzal azután az én simogatásomnak itt vége szakad.   

Van nekem egy viszonylag bevált módszerem a ritkán előforduló helyesírási gondok oldására. Ha egy könyvben következetesen ugyanúgy írnak valamit, s nem kifogásolható igazán, hagyom. Mondok egy példát. Az Akadémiai helyesírási szótár a tridenti zsinatot kis kezdőbetűvel írja. Hajlok rá, hogy jól teszi. Ám az egyházi kiadványok nem követik a gyakorlatot, hanem következetesen II. Vatikáni Zsinatot írnak kis vé- és zé-betű helyett. Nem vitatkozom a szent szerzőkkel, sem a kiadóval, hagyom nagynak. Ma is hagyományomhoz híven jártam egy korrektúrázandó szövegben.
– A fejezetben a milwaukee-i egyházmegyéről sok szó esett. Nos, ez azután nem sűrűn előforduló probléma a magyar helyesírásban. Kell-e vajon kötőjel vagy nem. Mivel a szövegben kétszer egymásután kötőjelesen írva találtam, magam is átvettem az ő alkalmazásukat. Ám még tizenegyszer fordul elő a szövegben a szó ebben az -i képzős alakban. S lássatok csodát. A gépelő változtatott: immár egybe kezdte írni a szót. Gyanítottam, hogy utóbb igaza is van, de nem voltam benne biztos. Kerestem az akadémiai szótárban, de nem találtam. Kerestem az Osiris Helyesírás c. kötetében, de nem találtam. Kerestem a cherokee szót, de nem találtam, kerestem a yankee-t, de csak jenkit találtam. Nos, hát így nem megyek semmire!
Bemásztam a számítógép guglijában, mely köpte a választ:
Hogyan írjuk helyesen Milwaukee -i képzős alakját?
„Vannak olyan többjegyű idegen betűk, amelyekhez közvetlenül kapcsoljuk a toldalékot (ae, ee, ii, oo, ou, sch, sh, th).” Tehát a helyes alak: milwaukeei (OH. 2005, 275.).
A dühítő, hogy megtaláltam én az Osiris Helyesírásban a 275. lapon a fenti szöveget, de i-képzős példát nem hozott. Így bizonytalanságban éreztem magamat továbbra is. Ezért folyamodtam a guglihoz.
Drága olvasóim! Ha más bajotok nem lesz az életben, mint egy olyan értelmű szöveg helyesen való leírása, mint a milwaukeei, ne hezitáljatok. Egybe kell írni kis kezdőbetűvel, hacsaknem intézménynév, mert az „übereli” ezt a szabályt.
Mióta hangoztatom: Mindenki írja a szövegit úgy, ahogy tuggya: Nemmindeggy?
– Azután zavart még, hogy katolikus papról írva minduntalan tiszteletesnek fordíttatik a hivatásnév. Meg sem értem, hogyan fordulhat elő. Egy rk. pap tisztelendő, főtisztelendő, atya, Pater, ha pedig gör. kat., akkor parókus, de nem tiszteletes.
– Még jó sok szöveg van hátra, megyek hát folytatni.
Ez az én bánatom, harmadik bánatom.
És ha azt látjátok leírva, hogy Saskatchewan, ne ijedjetek meg, nem tüsszentettem, ez is egy amerikai földrajzi név. A kint élő magyarok régóta „Száz kacsa van”-nak titulálják a tartomány nevét.