Mickey webnaplója

Nagyapó, nagyanyó, nagy a szél, nagy a tél, nagy a hó – valahol.
Itt nem az.
Van is meg nincs is, inkább jég, mint hó, másutt inkább hó, mint jég. Nincs belőle sok.
Na, ezt szeretem benne.  Nem szeretek már csúszkálni, se direkt, se kénytelenségből. Ki tudja, milyen állapotú combom nyaka, mi is egy törékeny csont. Pont.
Inkább itthon olvasok. Márai meggyőződéssel írja, hogy a föld roskadozik a hárommilliárd ember terhétől. Amennyiben tovább szaporodik, ki-ki elveszíti egyéniségét, és sodródik a tömegben, manipulálva a reklámtól, s a tömeg gerjesztett hangulatától. (Lehet, hogy ezt már Molnár F. fogalmazza?) Mindenesetre ma kb. 7 md ember él a földön. S nem fájunk kölcsönösen egymásnak. A neten belefutok Marx Györgynek egykor a Fizikai szemlében megjelent hosszú Marslakók c. cikkébe. A kitűnő és Bp-ről szabadult fizikusok egyike a második vh. kitörését, kimenetelét stb. prófétálja, és próféciái rendre be is válnak. A másik úgy okoskodik, hogy fogamzásgátlókkal kell megakadályozni, hogy feles számban elszaporodjék az emberiség. Attól fél a zseni, hogy unatkozni fog a sok felesleges lélek, hiszen néhány intelligens szakember megtermeli a szükséges javakat, a többi pedig mihaszna életre lesz kárhoztatva.
Ahogy a világ ma áll, nem ezt a képet mutatja. Nagy része lepukkant, kisebb része pedig fényűző életet él. Volna mit végezni az unatkozó tömegnek. Csakhogy hiányzik a motiváció. Minek takarítsa el a felgyülemlett szemetet az, aki nem szorul rá.
Ami a túlszaporodott emberiséget illeti, megint csak megoszlanak a vélemények. Olvastam olyan kutatói megállapítást is, mi szerint a népesség erősen emelkedő tendenciát mutat, de úgy viselkedik, mint a hegycsúcs felé törő vonatszerelvény. Előbb meglassúdik rohanása, majd visszacsúszik. Kérdés, hogy mi ennek a visszacsúszásnak az ára, mi az előidézője? Belátás, ellehetetlenülés, cunami, földrengés és tűzhányó, háborúk sorozata, nemzet nemzet elleni felhergelődése, vagy csupán egy, ma még nem ismert biokémiai reflex ösztönös hatása?
Nem tudom.
Az ember csak a szeretetben tud kiteljesedni. Minden egyéb beszűküléshez vezet. A kiteljesedés és a beszűkülés küzdelme elég rég óta tart, s nem látszik a harc kimenetele.
Mindenesetre szeretni mindig lehet, mondta valaki. És igaza volt.
Lehet egyedül is, lehet viszonzatlanul is, lehet a transzcendensre fókuszálva, lehet egészségesen és betegségben, családban és munkahelyen, a reménytelenségek ellenére is reménnyel telve.
A részleteken pedig vitatkozzanak az ügyeletes zsenik.  
Én meg megyek vissza a könyvekhez, mert még igen sok olvasatlan mondatot tartalmaznak.

Ha nem volna álomkór rajtam, valami jóízű kis történetet rittyentenék ide, de nem. Nem és nem. Nem jön az ihlet. Katalizátorom is alig működik. És ami nem megy, azt ne erőltessük, mondta „hatodik” Lenin. Igaz, hogy első Sztálin éppen fordítva gondolkozott (szerintem), s azt vélte, hogy azt kell erőltetni, ami nem megy. Ami már amúgy is megy, azt minek kellene. Most jobb lenne, ha én gondolkoznék, és nem ők okoskodnának. S elgondolnék valamilyen frappáns ébresztő történetet, amely megvidámítja a blaumontagot.
Sok jó viccet tudok, most mégis elpletykálok egy gyengét. Azért furcsa a dolog, mert a humoralista Sándor Gy. könyvében ezt szerepelteti, és nem értem, hogy miért éppen ezt, amelyik szerintem nem akkora durranás. Olvassátok hát:
„Egy pap az utcán séta közben megpillantott egy kisfiút, amint ágaskodva és ugrálva próbált elérni egy kapucsengőt. A kissrác alacsony volt, a csengőt pedig hozzá túl magasra szerelték. A pap odament tehát hozzá, és becsengetett helyette. Aztán mosolyogva a kisfiúhoz fordult, és megkérdezte:
– Na, mit csináljunk most?
– Fussunk, mint az őrültek – válaszolta a fickó.”
Remélem, hogy ennél érdekfeszítőbb ötletem is támad, és akkor ma nem csak ezzel az egy poszttal jelentkezem.

Párhuzamosan két vaskos kötetet olvasok, de valamiért főleg esténként, amikor már ki-ki nyugalomban, vagy épp azért? Ki tudja? Ez aztán megbosszulja megát, mert másnap, akarom mondani aznap, ha éjfél utánig nyitva tartom a szememet, kissé kókadt vagyok. Sándor György összehozott egy citátumgyűjteményt, már említettem, s olyan tréfás a jó humoralista, hogy alig tudom kihámozni, ki mit írt, s mit ő maga.
1. A pesti polgárról pl. mintha Cs. Szabótól idézne, s idézek most néhány jól megrajzolt poént. Jellegzetes szólás a 20-as(?) évekből: „Ha én úgy élhetnék, ahogyan élek!” Mintha száz év óta egyfolytában kísértené a cíviseket az az úrhatnám tempó. Hiszen pénz az ablakban. „Őrizze a helyemet – szól a tréfabeli három-négy órai újságolvasás után a pincérre – csak hazaszaladok kávézni.” Vagy még: „A vendég elefánttalpat kér. Azonnal! – kiáltja a pincér, s rohan a fogásért. Pár pillanat múlva visszajön, fájdalom, nem adhatok, mondja letörten. Micsoda, nincs elefánttalp? – hördül fel a vendég, micsoda szemét hely! Elefánt volna, feleli szelíden, de a főnök úr nem e3ngedi, hogy ilyen kis rendelésért levágjuk. ”
2. Szép Ernő humora. Öreg korában így írta alkotásai végére a nevét: Szép Ernő voltam.
Mondom, párhuzamosan olvasom Molnár Ferenc karcolatait is.
(Nincs új a nap alatt.)
– Ebben néhány mai kérdésre választ találtam nála. Egy inkriminált cikk miatt „attól a két szótól, hogy Pesti Hírlap, le, egészen a tárcavonalig nem volt semmi.” A cenzor kihúzta, s üres fehérség tátongott a címoldalon. „Egy Lipót körúti kávéházban a pincér eltette, és megmutatta nekünk másnap ezeket a csonka lappéldányokat. Már egyiken sem volt üres és szövegtelen ez az első oldal. Ceruzával és tintával tele volt firkálva. Mondhatom, hogy ilyen kegyetlen és ennyire büntetőtörvénybe ütköző írott szöveget rég nem olvastam. Volt ott mindenféle sértés, az elméstől kezdve a durváig, mindenik lappéldányon vagy harminc darab… ”
Íme, a kommentek, őse, íme a Facebook „hozzászólok” lehetőségének az őse, még talán a posztoké is.  
– Másutt egy hírrel foglalkozik. Valaki végrendeletileg tíz kivénhedt ló életének fenntartására, istálló építésére stb. hagyta pénzét. Molnárnak nem tetszik. „…bármily gyönyörű dolog is az állatvédelem, annyi faji önzés megengedhető, hogy inkább egy ember éljen nyugodtan öreg korában, mint tíz ló… Minél komolyabban vesszük az állatvédelem eszméinek az alapját, annál komikusabban és bosszantóbban hat a tíz igásló aggkori ellátásának ötlete. Pedig még elő sem hozakodtam a legegyszerűbb érvvel, azzal, hogy azon a pénzen tíz öregembert is el lehetne látni étellel-itallal, lakással. Mert ha ezen elkezd gondolkozni az ember, akkor nagyon furcsa színben kezd feltűnni egy szép egyesület, amely végeredményben a földi boldogságot emberek elől akarja pörölni lovak számára.”  Írásának az a csattanója, hogy a bíróság alaki kifogásokat talált a végrendeletben, s nem ítélte meg a vén csatalovak számára a szállodai ellátást. Mint Molnár írja: „…ezért Isten éltesse azt a kis formahibát, és a bíróságok józan gondolkozását.”
Valamiért azonnal Szentesre és a Négy mancs alapítvány esetére asszociáltam.
Bennem is megállt az ütő, amikor az alapítvány erőszakos fellépéséről értesültem. Miféle jogokat vindikál magának egy alapítvány. Honnan veszi hozzá a bátorságot? Ha jól emlékszem, a huzavona évek óta tart: nevezetesen, hogy kiknek az érdekeit kell figyelembe venni, a magyar libákét vagy az emberekét.
Molnár tudta rá az etikus választ.
Ma pedig, mintha még az EU sem tudná.

Párhuzamosan két vaskos kötetet olvasok, de valamiért főleg esténként, amikor már ki-ki nyugalomban, vagy épp azért? Ki tudja? Ez aztán megbosszulja megát, mert másnap, akarom mondani aznap, ha éjfél utánig nyitva tartom a szememet, kissé kókadt vagyok. Sándor György összehozott egy citátumgyűjteményt, már említettem, s olyan tréfás a jó humoralista, hogy alig tudom kihámozni, ki mit írt, s mit ő maga.
1. A pesti polgárról pl. mintha Cs. Szabótól idézne, s idézek most néhány jól megrajzolt poént. Jellegzetes szólás a 20-as(?) évekből: „Ha én úgy élhetnék, ahogyan élek!” Mintha száz év óta egyfolytában kísértené a cíviseket az az úrhatnám tempó. Hiszen pénz az ablakban. „Őrizze a helyemet – szól a tréfabeli három-négy órai újságolvasás után a pincérre – csak hazaszaladok kávézni.” Vagy még: „A vendég elefánttalpat kér. Azonnal! – kiáltja a pincér, s rohan a fogásért. Pár pillanat múlva visszajön, fájdalom, nem adhatok, mondja letörten. Micsoda, nincs elefánttalp? – hördül fel a vendég, micsoda szemét hely! Elefánt volna, feleli szelíden, de a főnök úr nem e3ngedi, hogy ilyen kis rendelésért levágjuk. ”
2. Szép Ernő humora. Öreg korában így írta alkotásai végére a nevét: Szép Ernő voltam.
Mondom, párhuzamosan olvasom Molnár Ferenc karcolatait is.
(Nincs új a nap alatt.)
– Ebben néhány mai kérdésre választ találtam nála. Egy inkriminált cikk miatt „attól a két szótól, hogy Pesti Hírlap, le, egészen a tárcavonalig nem volt semmi.” A cenzor kihúzta, s üres fehérség tátongott a címoldalon. „Egy Lipót körúti kávéházban a pincér eltette, és megmutatta nekünk másnap ezeket a csonka lappéldányokat. Már egyiken sem volt üres és szövegtelen ez az első oldal. Ceruzával és tintával tele volt firkálva. Mondhatom, hogy ilyen kegyetlen és ennyire büntetőtörvénybe ütköző írott szöveget rég nem olvastam. Volt ott mindenféle sértés, az elméstől kezdve a durváig, mindenik lappéldányon vagy harminc darab… ”
Íme, a kommentek, őse, íme a Facebook „hozzászólok” lehetőségének az őse, még talán a posztoké is.  
– Másutt egy hírrel foglalkozik. Valaki végrendeletileg tíz kivénhedt ló életének fenntartására, istálló építésére stb. hagyta pénzét. Molnárnak nem tetszik. „…bármily gyönyörű dolog is az állatvédelem, annyi faji önzés megengedhető, hogy inkább egy ember éljen nyugodtan öreg korában, mint tíz ló… Minél komolyabban vesszük az állatvédelem eszméinek az alapját, annál komikusabban és bosszantóbban hat a tíz igásló aggkori ellátásának ötlete. Pedig még elő sem hozakodtam a legegyszerűbb érvvel, azzal, hogy azon a pénzen tíz öregembert is el lehetne látni étellel-itallal, lakással. Mert ha ezen elkezd gondolkozni az ember, akkor nagyon furcsa színben kezd feltűnni egy szép egyesület, amely végeredményben a földi boldogságot emberek elől akarja pörölni lovak számára.”  Írásának az a csattanója, hogy a bíróság alaki kifogásokat talált a végrendeletben, s nem ítélte meg a vén csatalovak számára a szállodai ellátást. Mint Molnár írja: „…ezért Isten éltesse azt a kis formahibát, és a bíróságok józan gondolkozását.”
Valamiért azonnal Szentesre és a Négy mancs alapítvány esetére asszociáltam.
Bennem is megállt az ütő, amikor az alapítvány erőszakos fellépéséről értesültem. Miféle jogokat vindikál magának egy alapítvány. Honnan veszi hozzá a bátorságot? Ha jól emlékszem, a huzavona évek óta tart: nevezetesen, hogy kiknek az érdekeit kell figyelembe venni, a magyar libákét vagy az emberekét.
Molnár tudta rá az etikus választ.
Ma pedig, mintha még az EU sem tudná.

Dilemmámnak előzményei vannak. Napokkal ezelőtt, de már a fagyok beállta után történt, hogy reggel hiába nyitogattam a Colt ajtóit (és nem ajtajait, ahogy a MÁV géphangja szakadatlanul szajkózza) , a kocsi belsejében lévő és a kívülről a gumira tapadó pára megakadályozott abban, hogy kinyissam őket. Végül az anyósülés melletti engedett, s sikerült kitépni anélkül, hogy a gumitömítés sérült volna. Onnan kirúgtam saját ülésem ajtaját, s csak azután kezdhettem neki az ablakokra bőven tapadó jég levakarásának. Ma levittem a motorolajos flakont és papír zsebkendővel az ajtókereteket megolajoztam. Az olaj nem tűri a vizet, így nem is tapad meg a gumin, tehát gondtalanul nyithatók az ajtók. Gond azért akad, mert tudomásom szerint az olaj árt a guminak. Ha télen nem tudom kinyitni az ajtókat elég baj, de ha tavasztól a gumik mennek tönkre, lehet, hogy még nagyobb a baj. Ez hát a dilemmám.   
Akkor jöjjön most a bizonyosság.
Az egész úgy kezdődött, hogy Tücsi az interneten talált egy Spanyolországban készült videót, melyen egy zenekar tagjai a semmiből előtűnve (flash mob, ma örömömre divattá lett) adták elő Beethoven örömódáját. A tér megtelt érdeklődőkkel, kicsikkel és nagyokkal, földön állókkal és lámpavasra kapaszkodókkal. A zenét nem kell bemutatni, mindenki ismeri az egy Levente unokát kivéve, aki viszont a maga kilenc és fél hónapjával feltűnően intenzív érdeklődést mutatott Beethoven örökbecsű dala iránt. Nagyanyja nem tudta a képernyő elől elzavarni, amíg háromszor egymásután meg nem nézte, meg nem hallgatta a klasszikus opuszt. Persze egyre több részlet tűnt fel neki a performansz képein. A nagyi pedig minden láthatót elmesélt unokájának. Mindez napokkal ezelőtt történt. Azóta visszatérően felkéredzkedik Tücsi nagyi ölébe, és onnan hallgatja a végigkonferált műsort. Ragaszkodása a zenehallgatása iránt nem hagyott alább, ma is meg kellett nézni, hallgatni, kommentálni a flash mob-ot.
A zene elhangzott, s az utána beálló csöndben egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az apja fütyüli spontán és öntudatlanul a dallamot. Kis idő elteltével megismétlődött a dolog, ám most a felesége részéről. A picike pedig el van ragadtatva a műsortól. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt gondolom, egy életre elkötelezte magát a nagy klasszikus, L. van Beethoven muzsikája iránt. Ezek az alapélmények kitörölhetetlenek emberségünkből. Ezt most már-már bizonyosságnak lehet tekinteni.
S akkor egy kis kitérő.
EU-csatlakozásunk után magam is szerkesztettem egy csasztuskát, melynek Schiller szövegéhez semmi köze nincs, de az alakuló birodalom és a világ viszonyát talán telibe trafálja az általam fogalmazott himnuszszöveg. Álljon most ez is itt, igazolva, hogy igazságtalan a mi világunk, s hogy amit egykor leírtam, ma már az sincs úgy:
„Testvér lészen minden ember, akkor, ha európai, / De nem áll senkire, ki ázsiai, afriikai. / Pláne nem, ha amcsi a jámbor, vagy ha ausztráliai. / Esélyesebbek talán a pólusok polgárai.” /
Nos, ha túléltétek szövegemet, akkor részesüljetek ti is abban a látványosságban, amelyben lakásunk három generációja.
Lefogadom, hogy fél óra elteltével magatok is dúdolni fogjátok a fülbemászó muzsikát! http://www.nlcafe.hu/szabadido/20120711/komolyzene-flash-mob/

Elmúlt a Mikulás, befutottak a megemlékezések, s a késő ősz télbe hajlott.
Hó, mínusz 5 fok, Glatteis a német utakon, nálunk tükörjég. Tegnap megtanult kocsink jégen közlekedni. Jól vizsgáztak a téli gumik. Igaz, hogy a szokásos bő tíz perc helyett egy óra alatt értünk át V. Miklóshoz Angyalföldre, hogy az egybegyűlt Miklósok és nem Miklósok Miklós napot üljenek (-álljanak. Állófogadás volt). Ez a jégen toporgás adta az ötletet, iparnak-kereskedelemnek-fogyasztónak kedveset, hogy gyártsunk cipőket téli gumi talppal. Lefogadom, hogy a nagyérdemű megvenné őket a combnyaktörés kivédésére. Ez az ötletem nekem is sokba volt, ezért a szokásos 1%-ra igényt tartok a haszonból.
Bezzeg gyerekkoromból nem emlékszem tükörjégre. Több oka lehetett. A háború után olyan pocsék minőségű makadámok, kátyús földutak, töredezett flaszter-utak voltak, ahol legfeljebb görbetükör-jég keletkezhetett volna. Oly korban voltam gyermek, amikor még téli gumi se létezett, radiál gumi se létezett, autó is alig létezett mifelénk, csak autógumi létezett, amit később diagonál-guminak kereszteltek el, hogy megkülönböztessék a radiáltól.
Ugyanígy, gyerekkoromban csak korcsolya létezett, a görkorcsolya olyan ritka volt, mint a fehér holló, ezért nem kellett a korihoz hozzátenni, amit ma muszáj, hogy az egyéb guruló cipőktől megkülönböztettessenek. Felnőtt fejjel nekem nagyon idegennek tűnt az új szóhasználat: JÉGKORCSOLYA. Azért az, mert amelyik korcsolya nem kapott jelzőt, korábban az mind jégkorcsolya volt. Csak a „hó”korcsolya és a „hokikori” élvezte a nemesi előnevet. A cipőre csavart talpletépő alkalmatosság neve csak korcsolya volt és kész. Később, gyermekeim ifjúkorában lepte el az országot az NDK-beli GERMINA görkorcsolya, és ettől kezdve lett jégkorcsolya, ami nem gör-.
A héten feltehetően korcsolyázni fogunk, akár akarunk, akár nem.  Hét végén pedig sízni, mert 15 usque 20 centis havat trombitál a köpönyeg névre hallgató időjárás-előrejelző honlap. Itt futólécet érdemes felkötni, mert síkvidék a miénk. A hegyvidékiek pedig lesikló léccel brillírozhatnak, ha be akarnak jönni a városba. A buszok is közlekednek, csak az utakra szórt sós homoktól olyan koszos az ablakuk, hogy a szegény utasoknak fogalmuk sincs, merre jár velük a negyed évszázados Ikarus.

Az index egyik hírcíme: Öt percenként megölnek egy keresztényt. Majd ezt írja: „Naponta 270 embert megölnek a világon csak azért, mert keresztény, ráadásul a vallási üldözöttek 75 százaléka keresztény.” 
Nem tudom, naponta hány embert ölnek meg összesen, s a 25% vallási üldözöttek megoszlása miképp alakul.
Ha naponta …
nem,
ha évente egy embert ölnek meg, akármilyen okból, az is túlságosan sok!
Hihetetlen, hogy a világegyetemben akad egy biológiai ismérveket felmutató faj, másképp az tápláléklánc csúcsa, másképp gondolkodó lény, másképp önmagára reflektáló ember, másképp homo sapiens (?!), amely maga ellen fordul. Anya, akinek megölik magzatát, szülő, aki megöli gyermekét, szülő, akinek megölik gyermekét, gyermek, aki megöli szüleit, idegen, aki megöli a másik idegent, aki megöl sok másik idegent, hatalom, amely megöli azt, aki másképp vélekedik és cselekszik, mint ahogy előírják neki, katonák, akik megölik a velük szemben álló katonákat, katonák, akik halomra gyilkolják a civileket korra és nemre, ártatlanságukra való tekintet nélkül. Emberek, akik félelemből irtják egymást.
Nem sorolom tovább.
Feljebb írtam: Évi egy ember megölése is túl sok. Káin elkezdte, és azóta nincs megállás. Őrülten cselekszünk, mint a mérgezett egér.
Ha 270 embert ölnek meg átlagosan naponta azért, mert keresztény, akkor a maradék 25%-kal is számolva 360 embert ölnek meg naponta azért, mert valamely vallás követője, ez annyit jelent, hogy négy percenként ölnek meg valakit a hite miatt.
Nemrégiben vetítettek egy filmet, amely egy észak-afrikai állam arabjai által megölt francia szerzetesek históriáját vázolja. A film valós eseményeket dolgoz fel. Nincs húsz éve, hogy ezeket a fenyegetések ellenére helyükön maradó szerzeteseket kivégezték a helyiek. A szerzetesek katolikusok voltak. (RIP)
A tényekhez néhány idézet a Mestertől:  „Nem nagyobb a szolga Uránál.” (Mt 10,24) Következésképpen:  
„Ha a zöldellő fával (Kr. saját halálát vetíti előre) így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?” (Lk 23,31)
Másutt így prófétál: „Szorongattatásban lesz részetek, megölnek benneteket, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket.” (Mt 24,9)  
Lám-lám, ezek a próféciák beteljesedtek, s manapság is beteljesednek.
Mégis azt mondom: Az előzőek senkit sem hatalmaznak fel arra, hogy erőszakot vegyen a keresztényeken Krisztus-követésük miatt.
A világ hatalmasainak itt feladatuk van, nem is kevés. Nagy a felelősségük, amiért hagyták, hogy így eluralkodjon a nemzeteken a keresztényellenesség.
Nekünk pedig úgy kell tennünk, ahogyan lelkiismeretünk megkívánja. Menni, mint a walesi bárdoknak a máglyára, menni, mint az angol hajókonvojoknak a világháború idején, s hitünk szerint élni, mint Dsida Jenő értésünkre adja a Tekintet nélkül c versében. Csak egy mondatát idézem, bár az egész erről szól: /Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz, / súlyos, vérező kövek, / de néha röppen sóhaj is, /szeretet is, rózsa is. /
Utóbbit kívánom kortársaimnak: tekintet nélkül vallási hovatartozásukra.

1. Egy újabb Mickeyáda:
A tőkés világ éppen fordítva működik, mint az Isten.
Az Istenről tudni lehet, hogy „minden az Ő ajándéka. Azt is Ő adja, amit tőlünk kér, és kétszeresen adja vissza, amit tőlünk kap.” (Maurice Zundel)
A tőkések pedig előzetesen azt is velünk fizettetik meg, amit kedvezményképp nyújtanak nekünk. Gy. M. (Emmausz)
2. Két perc  egyháztörténelem
A ÍI. vatikáni zsinat óta nincs adventben – karácsonyig naponta a Szűzanya tiszteletére mondott – votív mise. Ez kezdődött a rorate szóval. Ma hajnali mise van (a Bp-Egomi főe.h.megyében külön engedéllyel), ha van, s ez, bár nem kezdődik rorate-vel mégis magába szívta amannak az értelmét.
Olyan ez, mint a fekete. Ha kérek egy feketét, nem színt kérek, hanem azt az egyébként barna kávét, amit a presszóban készítenek, s mindig duplát fogok kapni, Szimpla talán már nincs is, csak a retro-szótárban.
Akit érdekel a roráté szövege, megtalálja számos helyen az interneten. Én az első versszakát hozom latinul, a többit magyarul. (Aki ismeri, vagy akit nem érdekel az ugorgyon.)
Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum. /Ne irascaris Domine, ne ultra memineris iniquitatis: ecce civitas Sancti facta est deserta, Sion deserta facta est: Ierusalem desolata est: domus sanctificationis tuac et gloriae tuae, ubi laudaverunt te patres nostri. etc.
Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. /Ne haragudj ránk, Urunk, és ne emlékezzél többé gonoszságunkra; Íme, elhagyatottá lőn a Szentnek városa, pusztasággá Sion, és árván maradt Jeruzsálem, a Te szentségednek és dicsőségednek lakóháza, ahol atyáink téged dicsőítettek.
Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. Vétkeztünk, s mint a tisztátalanok olyanná lettünk, s mint falevelek, földre hulltunk. Íme, gonoszságaink, mint a szélvész elsodornak minket; elrejted előlünk arcodat, és önnön gonoszságunk markába adtál minket.
Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. Lásd meg, Urunk, a Te népednek sanyarúságát, és küldd el az Eljövendőt. Küldd el a Bárányt, a földkerekség Urát, küldd el a kősivatagból Sion leányának hegyéhez, hogy elvegye rólunk fogságunk igáját. arcodat, és önnön gonoszságunk markába adtál minket.
Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. Vigasztalódjál, vigasztalódjál én népem! Hamar eljő üdvösséged. Miért merülsz a gyászba? Miért fog el ismét a fájdalom? Ne félj már! Megmentelek téged, mivel én vagyok a te Urad és Istened, Izrael Szentje, a te Megváltód.
3. Hogy mi a szeretet, nehéz definiálni, mert a végtelenbe visz. Az Isten szeretet. (1Jn levél 4,8b)) Márpedig a végtelen Istent nem lehet „befogni”. S ha a végtelen Istent nem, akkor a végtelen szeretetet sem. Mindenesetre megnyilvánulásaival kell valamit kezdeni, mert Isten legfőbb parancsa éppen ez. A Mester életével emberközelbe hozta, mintegy elénk élte a szeretetet, elmenve a teljes önfeláldozásig. A római levélben Pál erről lamentál, idézem: „Krisztus … meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,6skk) Érdemes végig elolvasni az Apostol gondolatmenetét, érdemes elmélyedni hivatkozott soraiban.

Tegnap a halállal, mint ugrással foglalkoztam, s az azt követő kiteljesedett élettel. Példaképpen egy elég közismert párbeszédet másoltam be, amelyben iker embriók beszélik meg: van-e a méhen kívül élet. Véleményük megoszlik. 
Erről jutott eszembe, hogy magának az átjutásnak a végtelenül tágasabb életminőségbe, több módja van.
Az első, az átjutóra nézve a legkellemesebb. Ez az embriós példa vonalán maradva – a „császármetszés”. Ebben az esetben nem torzul a szülőcsatornán átpréselődő picike koponyája, nem törhet el a kulcscsontja szülés közben, nem tart sokáig a megerőltető folyamat, hanem a gyerekre nézve fájdalommentes. Kiemeltetik. Átemeltetik egy más minőségű létsíkba. Azon gondolkoztam, hogy hány esetben történt a földi életet befejezvén ilyen átemelés.
Ha eltekintünk attól, hogy a Krisztust halálra kínozták, feltámadásáról maga Isten gondoskodott. Ember mivoltában/ból átemeltetett a halálból az életbe, mégpedig az örökkévalóságba. Ugyanez történt anyjával, Máriával, aki elszenderedvén testestül-lelkestül felvétetett az örök életbe. Még Illésről gondolom, hogy „elragadtatása” (a tüzes szekéren) egyszerű elemeltetés volt a másik létsíkba. Több ilyen esetről nem tudok. Éspedig azért nem, mert a többi halott-támasztás nem az örök életre szolgált, hanem visszahozta az elhunytat korábbi életterébe. Ugyanilyeneknek ismerem el a klinikai halálból visszahozott embereket is.
Akiknek álmukban áll meg a szívük, azokról azt gondolom, hogy az irgalmas Isten kegyelme folytán mentesülnek az (újjászületés) fájdalmas mivolta alól, és békében érkeznek az üdvösségre. Mondom: az irgalmas Isten jóvoltából. Ha pocsék életük volt, nem vagyok bizonyos, hogy ez a gondolat így megáll.
A többiek többé-kevésbé megszenvedik az „átkeléssel” járó fájdalmakat, s ez a vajúdás megtisztulásuk aktusa. Utóbb, a folyamat befejezéseként tisztán ragyognak a Szent és Halhatatlan, Örökkévaló és Végtelen Szeretet előtt, aki nem taszít el egyetlen lelket se magától. Mert Ő hűséges. Ám belőlünk csak szeretetünk marad meg (a többi csak ballaszt, csak salak), mert csak szeretetünk által vagyunk képesek Istenhez kapcsolódni, aki maga a Szeretet.  
Az elé érkező lelkeknek viszont szabadságukban áll nem élni a minden jót ígérő lehetőséggel. Ha így döntenének, ez végzetes lépésnek bizonyul számukra.
Részletesen kifejtett hasonló gondolatokat fogalmazott meg a teológus Boros László SJ A halál misztériuma c. könyvében.

Ha úgy ismerném a világirodalmat, mint ahogyan nem (Lehetséges teljes terjedelmében megismerni? Nem.), akkor példák millióival igazolhatnám a Prédikátor szavait: Nincs semmi új a nap alatt. Azaz mégis van, mert minden egyes témát valaki először dolgozott fel, hogy azután rá támaszkodva vagy tőle függetlenül más is megírja. Ez, bár nyilvánvaló igazság, és arról szól többek között, hogy egyre nehezebb olyan témát megragadni, amit korábban soha, senki … én most néhány példát hozok Molnár Ferenctől arra, hogy a témák csakugyan vissza-visszatérnek, még ha más köntösben is. 
Mivel fülem-szemem a poénokra van kihegyezve – különösen, ha Molnárt olvasok – álljon itt néhány közülük.
1. A Két kisfiú beszélget c. jelenetében beszélgetésük hétköznapi témáiba beleszövi egyikük, hogy a papája öngyilkos lett. Pisztollyal fejbe lőtte magát. Miután mindezt részleteiben elszórva a beszélgetésben megtudjuk, a párbeszéd a szokott mederben folytatódik teljesen semleges témáktól. Mintha mi sem történt volna.
Megfelelője egy későbbi vicc: Gyerekek felszólnak az emeletre. – Néni, kérem, tetszik szólni Jóskának, hogy jöjjön le focizni? – De gyerekek, hát nem tudjátok, hogy szegény Józsika egy hete meghalt?  Gyerekek: – Azért le teccik dobni a labdát?
2. Ez is drágaság? a jelenet címe. Ebben egy asszonynak magyarázza a gyógyszerész, hogy miért került 16 Ft, 70 krajcárba az öt krajcár értékű szegfűolaj. A patikus sorolja a tételeket: Üvegcse ára, tejüvegdugó, selyempapír köröcske, pecsétecske, zsinegecske, rajta a görcsöcske, monogram a pecséten, vinyetta az üvegen, rajta a kis szöveg, dátum, aláírásom, pecsétviasz-melegítés gázzal, az üveg becsomagolása, átnyújtása, visszaköszönés. Éppen 16 Ft 70 kr.
Hasonlítsuk össze ezt folyószámlánk szerkezetével, távfűtésünk, villanyszámlánk díjtételeivel. Meglepő eredményre jutunk.
3. A jó öreg Fahrenheit. c. írásából idézek. Főszerkesztő: „Üljön le: Ennek a rovatnak ön lesz a vezetője. Nem mondom, hogy dúsan javadalmazott állás, kap havonként húsz usque tizenöt, mondd tíz koronát. Ez a négy forint [két korona egy forintot ért. Gy. M.] magának teljesen elég, és aztán nem is marad ennyi, mert jobb hónapokban fölmegy háromra is. A mi korunkban az ember egy forintból élt meg, nem kettőből. Szóval kap egy forintot minden elsején.”
A Ludas Matyiban Tabi Lászlótól (?) jelent meg egy fordított irányú cikk még a forint bevezetése előtt Mennyibe kerül egy kiló zsír? címmel. Az infláción édelegve srófolja fel félmondatonként a zsír árát X millpengőig.
4. Egy kis kitérő. A Hipochonder c. fogalmazványában Kabos Gyula hangján hallom ezt a mondatot:
– „Tudja maga, mi az a vörös, ami a kezemen van? Ekcéma.
Tudja maga, mi az ekcéma?  Az a vörös, ami a kezemen van.”
5. Az aranyóra és a lánc. Halotti tor. Az örökösök szeme egymásra és az elosztásra kerülő tárgyakra ugrál. A legélelmesebb közülük a kellő pillanatban lecsap egy kiemelkedően értékes tárgyra, egy aranyórára, melyhez lánc is tartozik: „Na hát, én ezt választom.” (Általános az elképedés.) „Az ember kiválaszt valami csecsebecsét, valami emléket, de nem egy aranyórát lánccal” – mondják a többiek. „Az élelmes nyugodtan elteszi az órát. Hát válasszanak csecsebecsét.”
A vicc szerint a lakodalmas zenész társához:
– Te Gazsi! Nem szégyelled magadat, hát nem a legnagyobb húst választottad! 
– Miért, te melyiket választottad volna? 
– A legkisebbet.
– Hát az ott van, vakujj meg!
Talán ennyi elég is bizonyításképpen.