Mickey webnaplója

Amikor nem érnek falrengető élmények, keresem azt a homokszemet, melyet kagylómba zárva igazgyönggyé érlelhetnék. 
Megnézem többször a blogokat, melyeket több-kevesebb rendszerességgel olvasok,
megnézem a Facebookot, van-e valami érdekesség, ami nekem szól, ami megérint, ami tartalmas, vagy legalább szép, jó, értelmes vagy humoros.
Nem mindig találok kedvemre valót. Ilyenkor még számba jöhet:
A nap múlásával csak ér valamiféle olyan élmény, ami megindítja fantáziámat.
A valóság persze mindig körbevesz, írhatok arról, amivel aznap foglalkoztam.  
Ma például végigkorrigáltam a napomat. Elég vaskos kötet végére értem. Mivel nem írhatom le vázlatosan se, mi a mű tartalma, mert hosszú volna,
ideírom a címét, mert találó, azaz éppen azt takarja ki, amiről a kötet szól: Ratzinger célkeresztben.
S ideírom az utolsó három mondatot a kötet végéről, mely Ratzinger megfogalmazása, és 2000 márciusából való. (Ugye akkor még javában II. János Pál a pápa.) Tehát
„Egy anekdota jut eszembe, amit VII. Pius államtitkáráról, Consalvi bíborosról mesélnek. Egyszer azt mondták neki: »Napóleon el akarja pusztítani az egyházat.« Mire a bíboros így felelt: »Nem fog sikerülni neki, hisz nekünk sem sikerült.«”
A könyv oknyomozó módon elemzi az egyházat feszítő témákat, benne a pápa sorsát és szerepét, benne a média meg-megújuló támadásait, s e támadások lepattanását a kőszikláról, szegletkőről, melyet az építők elvetettek.
Bár jól elfárasztott a szakadatlan figyelés a mondatokra, hogy értelmesek-e, van-e bennük elütés, slamposság, stb., ezúttal lekötött a téma aktualitása, részletekbe menő analizálása.
Alighanem azt élveztem, hogy jószerével minden epizódot megértek, mert végigéltem a part szélén állva azokat a médiahírré dagasztott pocsékságokat, melyekkel nekimentek a pápának, az egyháznak általában.
Nem találtam benne pontosan azt a megfogalmazást, mely nagyon él bennem, noha maga a könyv ezt fejti ki minden mondatával: Az egyháztól, a pápától, a keresztényektől tökéletességet várnak el, akik – hogy úgy mondjam maguk – még annyira sem tökéletesek. Milyen alapon? Mire föl?
Nevezzük egyszerűen annak, ami: kettős mércével mérnek, ha az egyház ügyei kerülnek terítékre. Még szemléletesebben szólva: Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű.
Végigolvasva a művet az erősödött meg bennem, hogy találó a fent idézett anekdota, melyet már Krisztus is emlegetett, amikor így nyilatkozik meg: Az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt.  
Holnap még összeeresztem a kétes helyesírású nevek miatt a guglival az anyagot, azzal azután az én simogatásomnak itt vége szakad.   

Van nekem egy viszonylag bevált módszerem a ritkán előforduló helyesírási gondok oldására. Ha egy könyvben következetesen ugyanúgy írnak valamit, s nem kifogásolható igazán, hagyom. Mondok egy példát. Az Akadémiai helyesírási szótár a tridenti zsinatot kis kezdőbetűvel írja. Hajlok rá, hogy jól teszi. Ám az egyházi kiadványok nem követik a gyakorlatot, hanem következetesen II. Vatikáni Zsinatot írnak kis vé- és zé-betű helyett. Nem vitatkozom a szent szerzőkkel, sem a kiadóval, hagyom nagynak. Ma is hagyományomhoz híven jártam egy korrektúrázandó szövegben.
– A fejezetben a milwaukee-i egyházmegyéről sok szó esett. Nos, ez azután nem sűrűn előforduló probléma a magyar helyesírásban. Kell-e vajon kötőjel vagy nem. Mivel a szövegben kétszer egymásután kötőjelesen írva találtam, magam is átvettem az ő alkalmazásukat. Ám még tizenegyszer fordul elő a szövegben a szó ebben az -i képzős alakban. S lássatok csodát. A gépelő változtatott: immár egybe kezdte írni a szót. Gyanítottam, hogy utóbb igaza is van, de nem voltam benne biztos. Kerestem az akadémiai szótárban, de nem találtam. Kerestem az Osiris Helyesírás c. kötetében, de nem találtam. Kerestem a cherokee szót, de nem találtam, kerestem a yankee-t, de csak jenkit találtam. Nos, hát így nem megyek semmire!
Bemásztam a számítógép guglijában, mely köpte a választ:
Hogyan írjuk helyesen Milwaukee -i képzős alakját?
„Vannak olyan többjegyű idegen betűk, amelyekhez közvetlenül kapcsoljuk a toldalékot (ae, ee, ii, oo, ou, sch, sh, th).” Tehát a helyes alak: milwaukeei (OH. 2005, 275.).
A dühítő, hogy megtaláltam én az Osiris Helyesírásban a 275. lapon a fenti szöveget, de i-képzős példát nem hozott. Így bizonytalanságban éreztem magamat továbbra is. Ezért folyamodtam a guglihoz.
Drága olvasóim! Ha más bajotok nem lesz az életben, mint egy olyan értelmű szöveg helyesen való leírása, mint a milwaukeei, ne hezitáljatok. Egybe kell írni kis kezdőbetűvel, hacsaknem intézménynév, mert az „übereli” ezt a szabályt.
Mióta hangoztatom: Mindenki írja a szövegit úgy, ahogy tuggya: Nemmindeggy?
– Azután zavart még, hogy katolikus papról írva minduntalan tiszteletesnek fordíttatik a hivatásnév. Meg sem értem, hogyan fordulhat elő. Egy rk. pap tisztelendő, főtisztelendő, atya, Pater, ha pedig gör. kat., akkor parókus, de nem tiszteletes.
– Még jó sok szöveg van hátra, megyek hát folytatni.
Ez az én bánatom, harmadik bánatom.
És ha azt látjátok leírva, hogy Saskatchewan, ne ijedjetek meg, nem tüsszentettem, ez is egy amerikai földrajzi név. A kint élő magyarok régóta „Száz kacsa van”-nak titulálják a tartomány nevét.

Mindenkinek van valami vesszőparipája, kevésbé elegánsan mániája. Vannak olyan tárgyak, melyekben különösen is gyönyörűségét leli. Gondolom, a milliomosoknak egy sziget, egy jacht, egy kisrepülőgép stb. Nekem egészen más kedvenceim lettek. Az első kettő onnan ered, hogy egy ország civilizáltságát min a legkönnyebb lemérni. Én arra a következtetésre jutottam, hogy azon: milyen minőségű gyufát használnak ott, illetve milyen furfangos elemlámpát készítenek. Ma persze ez nincs így, mert minden gyufa Kínában készül, az elemlámpáról nem is beszélve. tudom, ezt már megírtam. Sőt azt is, hogy életem leltára elkészíthető úgy is, hogy felsorolom az általunk használt rádiófajtákat. Ezek pedig azért fontosak számomra, mert jobban szeretek rádiót hallgatni mind a mai napig, mint a tévé képernyője előtt időzni. A korábban leltárba vett készülékeket az újabbaktól vízszintes vonal választja el.  
TELEFUNKEN „világvevő”, asztali, német (zöld varázsszemmel)

Ma egyetlen fotót se készítettem.
Ma elaludtam a korrigálás alatt álló könyvön munka közben.
Elaludtam könyv nélkül is.
Posztot írni? Bambán meredtem a képernyőre. Mintha neki kellene tudnia, hogy miről kívánok értekezni.
Pedig jól indult a nap. Ketten megnéztük Mica fiúval az immár rendelkezésükre álló lakásukat.
Tágas, világos és üres. Elég jó állapotban van.
Mivel semmit nem kellett cipelnünk, csak saját súlyunkat, tűrhetős volt a három emelet magasságában lévő második emelet.
Trükkös egy építmény: A ház rézsűre épülhetett, mert majdnem egyemeletnyit kell gyalogolni a földszintig.  Azután már csak a hiányzó kettőt kell leküzdeni, és kész.
Tehát tetszik az elrendezés, az a kép, amely látható az erkélyről, s az ablakokból. Van egy szép nagy jegenyefa is előttük a sudár magas fajtából. A szélirány jó, amennyiben ki akarna szakadni tövestül. Mivel keleti tájolású a lakás, és a jellemző szélirány nyugati, várhatóan tőlük elfelé fog eldőlni, ha megunta magányos álldogálását.
Apropó, álldogálás.
Levente megfeledkezett róla, hogy semmibe se kapaszkodik, csupán saját könyvébe, melyet nézegetett, és így elfelejtett vagy tíz-tizenöt másodpercig eldőlni. Állt és állt.
Aztán felborult.
Délután a fiatalok Leventével együtt tekintették meg birodalmukat. Nagyon örült a látogatásnak a kis lurkó. Belakta a szobát, merthogy megevett egy banánt ott helyben.
Ígérem, hogy holnap komplett posztot írok (ha betartom ígéretemet).
Ma ennyi telt.
Hiszen dolgoztam:
levittem két habszivacsot a pincébe,
levittem a szemetet a szelektív és nem szelektív kukákba,
bevittük a méretes járókát a sarokszobába,
levittük a babakocsit a gyermekcsével együtt, sőt
még egy zseblámpát is a szokott fémfalra ragasztottam, mert mágneses.
A lépésszámlálót elfelejtettem bekapcsolni, de alighanem jobb is.
Ma nem volt meg a 10 000 lépés.

– Véget ért a nap. Négyen vagyunk. Tücsi Évával beszél, Elvi Leventét altatja, Mica egyik meghívott vendéget szállítja haza. Csak a pontosság kedvéért: én is itthon vagyok, aki verem a billentyűket.
– Véget ért egy víkend, mely péntek este indult. Megérkezett három fiatal Szombathelyről. M. sógornője és sógora (egyben Levente keresztapja), utóbbi a barátnőjével. Ők itt töltötték a hétvégét.
Ma megérkeztek nászaink és nászuram bátyja, az ifjú feleség keresztapja.  Összesen tehát tizenegyen ültük körül az ünnepi asztalt ebédnél, mert Levente etetőszékében csücsült étkezéskor is. Igazán az ő megajándékozására sereglettünk össze. Egy nagyon elegáns autóülést kapott, és még sok más egyebet, amire most hadd ne térjek ki.
– Véget ért egy korszak is mindnyájunk életében délután háromkor, amikor is népes deputáció kereste fel Micáék új otthonát, mely immár kiürítve rendelkezésükre áll. A tisztasági festés, a konyhabútorok helyrehozatala, a közművek átírása, a lakcímkártyák elkészíttetése, a parketta felcsiszolása és az egész üres kégli berendezése előtt állnak, annak minden felszabadító örömével, és az önállósággal párosuló valamennyi fáradozásával.
Most hát csend van, vihar előtti csend, mert ma ünnepnap van, ügyintézés nem lehetséges, csak holnaptól kezdődően. Vége pedig akkor lesz, amikor innen elszállítják az utolsó bútorukat. Kapcsolatunk persze utóbb sem szakad meg, hiszen szükség lesz Leventére vigyázni olykor-olykor.
Egyelőre pedig folyik tovább közös életünk, mely – azt hiszem, mindnyájunk nevében írhatom – kölcsönösen kedvünkre volt.
Most tehát mennek, előbb vagy utóbb.        
A közösen töltött két és fél évért köszönetet mondok, s gyorsan hozzáteszem, amit egykor piarista osztályfőnökünktől hallottam: Akkor kell a házibuliról távozni, amikor a topon van. Esetünkre alkalmazva: Szép volt fiúk, szép volt lányok! Örömmel emlékezünk a közelmúltra ma, amikor kezdődő önálló életetek küszöbéhez érkeztetek. Ez az élet rendje, hogy egy pocsék közhellyel éljek.
Amikor menni kell, hát menni kell.      
Nekünk meg az egyik szemünk sír, a másik meg nevet.

Szelektáljunk? Mikor?
A kérdés attól érdekes, mert úgy vélem, fogyasztói társadalmunk minden tagja annyi kacattal veszi körbe magát, hogy maga se tudja már, mi mindene van. Nincs ideje, hogy az értékes, hosszú időre szóló tárgyait elkülönítse az efemerektől, nincs ideje még arra se, hogy napjában megszabaduljon mindazoktól a vacakoktól, amelyek előbb-utóbb kiszorítják saját otthonából. Rövidebbre fogva: nincs ideje szelektálni.  Megtart egy tíz éves röntgenleletet, de nincs végrendelete. Megtart ezer képeslapot, de nem is olyan egyszerű az örökösöknek kitalálni, hogy közművekkel, pénzintézetekkel szemben hol tart követeléseivel, tartozásaival. (További szemléletes részletekkel szolgálhat Karinthy F. Zsebeim c. krokija.)
Ezért az eredmény kimenetelének a kétségességével fog hozzá a halandó, hogy valamiféle rendet vágjon az örökölt holmik között, s fajtánként válogassa szét a megőrzendőt az eldobandótól (Lásd: Hamupipőke). A munkát nem lehet megspórolni, mert bármelyik kabát bármelyik zsebében ott lehet az üzenet, az érték, az utalás egy nyomra, melyen el lehet indulni lényeges valami megtalálásának az esélyével.
Az elhunytat persze minden esetben fel kell mentenem bármiféle kritika alól. Egy közérzetében elbizonytalanodó, testében valamennyire hanyatló embertől igazán nem várható el, hogy nekiugorjék a kásahegynek. Egyébként is nehezen látható be: mit kell kiselejtezni, mit pedig megőrizni. Hányszor fordult elő életemben, hogy az évtizedig kerülgetett alkatrészt végre valahára kivágtam lomtalanításkor. Két nap múlva szükség lett volna rá.
Ha még kételyed támadna igazam felől, konkrét bizonyítékkal szolgálhatok.  Ugye nekem baj van a fülemmel. A felhangok elbizonytalanítanak afelől, hogy milyen magasságú hangot hallok. Ehhez képest reménytelen, hogy én, aki valaha évtizedeken át kórusban énekeltem, valaha újra ezt tegyem.  A kottákat mégis őrizgetem. Nos, egy negyed órával ezelőtt Kati érdeklődött, hogy hogyan találhat rá a Fehér gyolcs c. spirituálé hanganyagára a neten. Odaléptem a kottákat őrző „Adriá”-hoz, előkaptam a kívánt kottát, beírtuk a gugliba a kottán szereplő angol címet. Azonnal két találatot dobott ki a youtube.
Tehát nem is olyan egyszerű a tárgyak szelektálása. A legtöbb, amit érdemes megtenni: fajtánként rendezni az iratokat, tárgyakat. Ez megkönnyíti a válogatást, keresgélést.
Igazamat alátámasztja még Örkény István is, aki egypercesében arról mesél, hogy szelektálhatok, ameddig akarok, számos felesleges tárgy marad utánam. Idézem (tudom, egyszer már megtettem):
Címe: Sóhajnak beillő szózat egy ismeretlen rendeltetésű vasdarabhoz, mely a történelem viharain keresztül szép csöndben meglapult egy limlommal tele ládikóban, mert se nagyapámnak, se apámnak, se nekem nem volt merszünk szemétre dobni, és az utánam jövőnek se lesz.
A téma kifejtése:
Túlélsz, pöcök.

Február 1.
Megint temetés.
Ezúttal vidéken.
A szívünkhöz közel álló egykori szomszédot, Judit asszonyt temeti Balás püspök. Judit 61 volt. Requiescat in pace!
Első péntek van.
Az ígéret szerint nem hal meg a szentségek nélkül, aki kilenc hónapon át veszi első péntekeken az Eucharisztiát. Mivel naponta megadatott misére járnom és venni az Eucharisztiát, valahogy ellaposodott bennem ez az ígéret. Mi lesz azokkal, akik naponta veszik az Úr testét? Remélem, nem méltatlanul.
Késő este érkezett a Rome reports nyersfordítása. Háromórányi munkával megszerkesztettem, majd reggel átolvastam az anyagot. Amit kellett, megváltoztattam, majd útjára indítottam emailben.
Délután pedig vettem a fáradságot, hogy megnézzem a múlt heti adást, mely az én szövegszelídítésemmel készült. Nem pusztán a kíváncsiság ültet ilyenkor a képernyő elé. Visszahallgatva utólag rájövök, lehetett volna oldottabb egy-egy kifejezés, mondat.
De ahogy szoktam emlegetni: Nem tökéletes ez a világ. Az én feladatom, hogy elfogadható színvonalúra faragjam a kapott anyagot. Legyen közérthető, magyaros szófordulatokkal meghintve.
Délután belenéztem a zsolozsmás képernyőbe. (Könyvet nem mondhatok, mert hiszen ez egy lapos monitor itt előttem). Sok kedves, olykor kemény megfogalmazással szembesültem (pl. Mózes halálának a leírása).
Egy zsoltársor különösen is „belőlem szólt”: „Hadd hirdessem nevedet testvéreim előtt.” Valamennyire sikerül, de nyilván csak valamennyire. Azt szeretném, ha megsokszorozódna a pozitív hatása mindazoknak a talentumoknak, amelyeket kaptam.
Persze ez nem csak az én asztalom, hanem kegyelem dolga.
De ha már sokszorozódás, akkor jöjjön a gyönyörű – azt hiszem prózában írt – Weöres-idézet:
„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. Hiányosságom váljék jósággá benned. Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. 
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

Új Ember. Három emlék tolakodik elő. 1. A hetilap segédszerkesztőjét Melocco Miklós apját, M. Jánost 1951-ben koholt vádak alapján felakasztották. 2. Hofi cikizi: Mit olvasnak maguk? Új Embert? 3. Egy recenzióm jelent meg benne. 2009-es évkönyvében pedig 4-5 írásom.

Ezek után legújabb számán merengek el a személyes érintettségektől ihletve. Előttem a február 3.-i szám. 2. oldalán az Embertárs c. folyóirat hirdetése. Lám rám erősít: Megérkezni önmagunkhoz. Majd meglátjátok, megérkezem.
Ugorgyunk!
3. oldal: Egymillió aláírás az élet védelmében. A megfogant magzatokért folyik a harc. (One of Us, azaz Egy közülünk). Az aláírások közül egyik az enyém.  Túl vagyok rajta.
Ugorgyunk!  4. o. Nemeshegyi Péter SJ kilencven éves. Isten éltesse! Másfél évtizedig munkatársának mondhattam magamat, ő volt a cenzorunk, cikkekírója,nagyösszegező,aki kincseiből régit és újat hoz elő”.
Ugorgyunk!  8. 9. oldal. A szerzetesrendekről szóló cikkeket találunk. Nekem a piaristákhoz volt közöm gimnáziumi négy év alatt (és a jezsuitákhoz, mint feljebb írtam), itt most mások vannak előtérben, mindenesetre a rendek lelkesültségét ismerem testközelből. A 8. oldal alján színes fotó Sándor Istvánról, akinek a boldoggá avatása folyamatban van. 1953-ban végezték ki, szalézi volt.
Ugorgyunk! A 10. oldalon felül a még mindig sisak nélküli Bosnyák téri templom. Zuglói gyermekségem idején ide jártunk zömmel, ide is tartoztunk hivatalosan, itt csatlakoztam a Regnumhoz. 1956-ban falai kopárak, mi ezért „hodály”-nak hívtuk az ötezer embert befogadó hatalmas templomot. Utóbb Kontuly Béla freskói bontották meg a szentély hatalmas meszelt falsíkját.
A cikktől jobbra sógorom, a napokban elhunyt Vigyázó Miklós kanonok misézését ábrázoló kép. Róla emlékezik meg Tóth Sándor, akinek írása első ránézésre próza, de nem az. Visszaemlékezése rímes, ritmusos költemény.
Ugorgyunk! Már csak az utolsó, a 16. oldalról emelek ki két cikket. Az egyik két Biblia képe. Balról A. Lincolné, jobbra Martin Luther King rongyosra koptatott Bibliája. Szent a könyv, s profán olykor a valóság. Hányan esküdtek már Bibliára tett kézzel, és hányan éltek homlokegyenest másképp, mint amit Bibliájukban olvashattak. (Im petto: Végiggondolatlan, hogy kórházak szentek nevét viseli, István, László, Imre, Margit stb., melyekben az egyház tanításával homlokegyenest ellenkező ab-kat hajtanak végre. Vagy a néven, vagy a gyakorlaton kellene változtatni. Kitérő vége.) 
A másik kép egy négyrészes sorozat egyik fotója, melyet magam küldtem el a lapnak, s melyet örömmel fogadtak. Rajta fiunk, unokánk. Ami nincs rajta, de muszáj említenem: A fotót csakugyan én küldtem, de menyünk, Elvira készítette a spontán felvételeket. Apja ledőlt olvasni a hetilapot, Levi unoka meg ugyanabban a pózban a műsormelléklet képeit nézegeti (vö. követési effektus). Nincs a képen semmi művi.
Amit sajnálok, hogy a négy fázisból csak egyet látunk, pedig együtt úgy „szólnának”, mint egy szimfónia. Egymásra erősítene a mozdulatok négy fázisa. De hát így se rossz.
(A tördelési hibán – sorugrások – nem sikerült változtatni. Egyikünk megőrült: a blogszerkesztő, vagy én.)

Új Ember. Három emlék tolakodik elő. 1. A hetilap segédszerkesztőjét Melocco Miklós apját, M. Jánost 1951-ben koholt vádak alapján felakasztották. 2. Hofi cikizi: Mit olvasnak maguk? Új Embert? 3. Egy recenzióm jelent meg benne. 2009-es évkönyvében pedig 4-5 írásom.
Ezek után legújabb számán merengek el a személyes érintettségektől ihletve. Előttem a február 3.-i szám. 2. oldalán az Embertárs c. folyóirat hirdetése. Lám rám erősít: Megérkezni önmagunkhoz. Majd meglátjátok, megérkezem.
Ugorgyunk! 
3. oldal: Egymillió aláírás az élet védelmében. A megfogant magzatokért folyik a harc. (One of Us, azaz Egy közülünk). Az aláírások közül egyik az enyém.  Túl vagyok rajta.
Ugorgyunk!  4. o. Nemeshegyi Péter SJ kilencven éves. Isten éltesse! Másfél évtizedig munkatársának mondhattam magamat, ő volt a cenzorunk, cikkek írója, nagy összegező, aki„aki kincseiből régit és újat hoz elő”.

Ugorgyunk!  8. 9. oldal. A szerzetesrendekről szóló cikkeket találunk. Nekem a piaristákhoz volt közöm gimnáziumi négy év alatt (és a jezsuitákhoz, mint feljebb írtam), itt most mások vannak előtérben, mindenesetre a rendek lelkesültségét ismerem testközelből. A 8. oldal alján színes fotó Sándor Istvánról, akinek a boldoggá avatása folyamatban van. 1953-ban végezték ki, szalézi volt.
Ugorgyunk! A 10. oldalon felül a még mindig sisak nélküli Bosnyák téri templom. Zuglói gyermekségem idején ide jártunk zömmel, ide is tartoztunk hivatalosan, itt csatlakoztam a Regnumhoz. 1956-ban falai kopárak, mi ezért „hodály”-nak hívtuk az ötezer embert befogadó hatalmas templomot. Utóbb Kontuly Béla freskói bontották meg a szentély hatalmas meszelt falsíkját.
A cikktől jobbra sógorom, a napokban elhunyt Vigyázó Miklós kanonok misézését ábrázoló kép. Róla emlékezik meg Tóth Sándor, akinek írása első ránézésre próza, de nem az. Visszaemlékezése rímes, ritmusos költemény.
Ugorgyunk! Már csak az utolsó, a 16. oldalról emelek ki két cikket. Az egyik két Biblia képe. Balról A. Lincolné, jobbra Martin Luther King rongyosra koptatott Bibliája. Szent a könyv, s profán olykor a valóság. Hányan esküdtek már Bibliára tett kézzel, és hányan éltek homlokegyenest másképp, mint amit Bibliájukban olvashattak. (Im petto: Végiggondolatlan, hogy kórházak szentek nevét viseli, István, László, Imre, Margit stb., melyekben az egyház tanításával homlokegyenest ellenkező ab-kat hajtanak végre. Vagy a néven, vagy a gyakorlaton kellene változtatni. Kitérő vége.)  
A másik kép egy négyrészes sorozat egyik fotója, melyet magam küldtem el a lapnak, s melyet örömmel fogadtak. Rajta fiunk, unokánk. Ami nincs rajta, de muszáj említenem: A fotót csakugyan én küldtem, de menyünk, Elvira készítette a spontán felvételeket. Apja ledőlt olvasni a hetilapot, Levi unoka meg ugyanabban a pózban a műsormelléklet képeit nézegeti (vö. követési effektus). Nincs a képen semmi művi.
Amit sajnálok, hogy a négy fázisból csak egyet látunk, pedig együtt úgy „szólnának”, mint egy szimfónia. Egymásra erősítene a mozdulatok négy fázisa. De hát így se rossz.           

Konrad Lorenz egyik könyvében olvastam, de nem találom a könyvet, pedig ha találnám, talán bizony meg is találnám benne azt a részt, ahol az állatetológus a nyári(?) ludak felkerekedését tanulmányozza. Idézni hát nem tudom, mindenesetre olyasvalamit figyelt meg, hogy ha valamelyik lúd felrepül, akkor néhányan követik, s a folyamat kétesélyes. Vagy folytatódik, vagy semmibe vész, és minden lúd visszatoccsan a vízre.  A tömeg reakciója a felrepülő lúd elszántságától, karakterétől függ. Ha tekintélyes jószág, jobb eséllyel fog felemelkedni az egész – akár több száztagú – lúdcsapat. Ha nincs benne határozottság, és nincs – úgymond – tekintélye, a követési effektus nem működik. Mindez a tömegek atavisztikus viselkedésére mutat. Nemcsak az állatok esetében fordul elő, hanem az emberek körében is. Nem is olyan ritkán.
Ma olvasom JB FaceBook-bejegyzését. Váltsuk le Orbán Viktort. Eddig egy lájkot kapott a bejegyzés. Nem az enyémet. Nem találtam a véleménynyilvánítás helyét, de szívesen visszakérdeztem volna: Miért váltsuk le? A rohadt öröksége miatt, melyet az EU ellenszelében csak lassacskán képes egyengetni? Az EU-ra borított pénzválság miatt, melyet nem az EU keletkeztetett, csak terheit hordozza? Miért váltsuk le? Ki szeretne meggebedni a külső nyomás alatt helyette?
A bevezetésben részletezett tömegmegmozdulást (-hisztériát) tehát a tömegek indulatainak a felpiszkálását mindig is egy-egy bedobott hasonló szamár szlogen indított el. Csak azokról tudunk, amelyek élén tekintélyes valaki állt. A többi hamvába holt, ezért a történelem süllyesztőjében kötött ki, vagy éppen visszaütött.
Vegyük be a Bastille-t! Bevették, megmentették a néhány részeget, akiket ott őriztek, mi meg azóta szívjuk az akkor elszabadult pokol következményeit.
Szabadítsuk ki Táncsicsot! Menjünk a Helytartótanácshoz! Kiszabadították, mentek. S mire mentek?
Menjünk a Szmolnijba! Mentek, s elszabadult a pokol. Félszáz évnél is hosszabb ideig tartotta magát a kommunista rendszer, mely 100 000 000 ember életének a kioltásáért felelős. (Ld. Feketekönyv) Bár ne mentek volna!
Hogy a hamvába holt akciókról is szót ejtsek, 1991-ben Gorbacsovot elfogták, és szerették volna félretenni. Emlékszem, a pápa Budapesten tartózkodott éppen, és a Hősök terén Gorbacsov mellett állt ki. Úgy látszik, még sokan mások is, mert meghiúsult az ellene indított akció. A lázadók nem tudták elfogadtatni a tömeggel döntésüket.
Tehát a „váltsuk le Orbán Viktort” kijelentésnek akkor van súlya, ha az a valaki, aki mondja, magamagát legalább olyan rátermettnek képzeli, mint a jelenlegi miniszterelnök, vagy legalábbis van elképzelése arról, hogy kinek kellene ezt az országot vezetni OV helyett.
Az OV ellen ágálóknak két dolgot szoktam üzenni.
1. Az vesse rá az első követ, aki nála normálisabban képviselné az ország érdekeit az EU-ban, vagy a minket szutyongató pénzmágnások körében, ha lehet, velük összhangban, de ha kell, velük szembeszállva.
2. A kritikusok miért képzelik, hogy OV-nak tökéletesnek kellene lennie?
Láttak már tökéletes diplomatát, tökéletes embert? Ők maguk tán azok?
Nem gondolnám. Ők se különbek a Deákné vásznánál – hogy a tréfás közmondással éljek.
Honnan ez az indulatok szította kettős mérce? És tisztességes-e a tökéletesség elvárása bárkiről legyen is szó? – tehetem fel a költői kérdést.