Mickey webnaplója

Karinthy Gumi c. krokija röviden arról szól, hogy a szavak sorrendjének megváltoztatása miféle egymással eltérő értelmezéseket hív elő a zseniális fantáziájú szerzőből.
Az írás szerint valaki kalaptartó gumit használ. De a kalap-tartó-gumi három szava hatféle sorrendben következhet egymásután, s mind más értelmet kap(hat).
Most visszautalok arra, hogy tegnap vonatoztunk.
Előtte felkerestük a jegypénztárt, ahogy kell. Nekem nem először okozott gondot, hogy milyen sorrendben adjam elő jegyvásárlási szándékom szegmenseit. A magyar ugyan rugalmas nyelv, és szinte minden sorrendet elbír, de vajon a pénztáros kisasszony képes-e követni az esetleges sorrendben előadott igényeimet? Nehezíti a kérdést, hogy az automatával rásegítő pénztár feltételezésem szerint más technológiai sorrendet kívánna, mint a manuális pénztáré.
Próbálok egy változatot leírni:
Kérek Balatoncsicsóra két pótjegyet és egy 90%-os kedvezményű nyugdíjas jegyet másodosztályra, egy útra, a 7,24-kor induló gyorsvonatra. Ez legalább hétféle szegmenst tartalmaz. Még szerencse, hogy a vasút területén egyöntetűen tilos a dohányzás, mert ez volna a 8. komponens. Az elhangzott szegmensek sorrendje a permutáció szabályaiból fakadóan 8040 féle, ha jól számoltam. Ezek egyikét adom elő a pénztárosnak, aki megpróbál becsülettel megfelelni az elhangzott kívánalmaknak. 
A megoldás az volna, ha a pénztárablakra felírnák a kérések helyes elhangzási sorrendjét, mely a technológiai lépéseket követi nyomon.
Nem véletlenül írom ezeket. Néha magam se tudom, hogy mindenre kitértem-e vagy nem.
A múltkor visszakérdez a pénztárosnő: Meddig kéri a pótjegyeket és a kedvezményes jegyet?
Égtem, mint a Reichstag. Még tán azt képzeli, hogy én vagyok a viccbeli bácsi, aki végigértetlenkedi a kasszírsica kérdéseit – valahogy így:
Meddig kéri a jegyet, bácsika?
Míg oda nem adja.
De hát meddig tetszik utazni?
Én kérem, hazáig.
S hol tetszik lakni?
Hát hol laknék, hol laknék, én kérem a saját házamban lakok.
Na de hol van a háza?
Hol, hát hol is vóna? Az utca sarkán.
Még egyszer kérdem: hová utazik?
Én kérem a fiam esküvőjére. Stb., stb. orrvérzésig.      
Visszatérve a pénztárosokhoz, csodálom memorizáló-képességüket, hogy az összevissza sorrendben előadott kívánsághalmazt elég jó arányban pontosan teljesítik. Hogy agyukban hogyan raktározódnak el ezek az igen rövidtávra megjegyzendő adatok? – nem tudom. Én hamar zavarba jönnék, ha percenként más adathalmazra kellene koncentrálnom, s ráadásul a jegykiadás mellett pénzvisszaadással is foglalkoznom kellene napi nyolc órában. Aligha tudnék a végén pontosan elszámolni a rám bízott pénzekkel.

Lassan vége az évnek. „Labuntur anni.”
Labuntur, azaz siklanak, csúsznak, lebegnek, esnek, eltűnnek, elmúlnak, enyésznek, pusztulnak, meghalnak az évek.
Ha jól értettem a Csiától este kapott lakonikus emailt, ma anyósa szíve megszűnt dobogni. Osztozunk fájdalmukban imával.
Ez az év is elmúlt, elsiklott, mégpedig fergeteges sebességgel.
Ma a szezonban először jeget vakartam a kocsi szélvédőjéről.
T.-vel ketten kicsusszantunk a fővárosból, hogy idén még egyszer találkozzunk a móvári unokákkal, szüleikkel.
Szokás szerint rail-jettel utaztunk.
Ami még nem fordult elő, ma igen.
Nem volt ülőhelyünk! Másfél órát ácsorogtunk a bőröndöknek szánt tartókra támaszkodva.
Túléltük.
Megérkezve a rokonsághoz átadtuk, amit karácsonyra szántunk nekik és a gyerekeknek.
Sikerült lelepleznem egy ajándékozási összeesküvést. Még időben megállítottam a folyamatot. Nem először adódik, hogy valamiféle frappáns ajándékot kapunk egymástól. Pl. 1972-ben egymástól függetlenül mindünknek megakadt a szeme  az Apám Renoir c. könyvön. Árban minőségben (mint utóbb kiderült tartalomban is) megfelelőnek bizonyult. Összesen négy példányban hevert a karácsonyfa alatt. X vett Y-nak, Y Zé-nek Z N-nek, N pedig a családnak. Ma már jó, ha egy db megtalálható könyveink között.
Visszatérve az útra: útközben megtekintettük a vonatból a lébényi Szent Jakab- és a mosonszentmiklósi Szent Miklós-templomot. Ma nem vadásztunk Pannonhalmára. Máskor addig meresztjük a szemünket, míg fel nem tűnik a „kupac”. Viszont láttam egy őzet s két gidát.
Az óvári plébániatemplomot sajátszeműleg és közelről tekintettem meg – lévén Kalazancius ünnep. A piaristák alapítójukra, K. Szent Józsefre emlékeztek a teljes iskolai létszám felvonultatásával. Gosti unoka második éve kis piarista diák, miként én is egykor. Már csak szolidaritásból is elmentünk érte.
Készítettem új portrékat is az unokákról, mert gyakorta változik fizimiskájuk, ahogyan növekednek. A képkeretekben szeretnénk frissíteni a róluk szóló felvételeket. Csak éppen a fényképezőgépet felejtettem náluk. Majd egyszer hazatér az is…
Útközben a vasúttal szórakozom. 
– Kelenföldön mint egy litániát sorolják a kanizsai gyors által érintett állomásneveket, ahol megáll. Arra lettem figyelmes, hogy egyebek mellett megáll Balatonföldvárt, Balatonszárszón, Balatonszemesen, Balatonlellén, Balatonbogláron… Én ha egy ilyen sorozatba kezdenék, így indítanám: Balatonsiófok … és így folytatnám: Balatonfonyód, Balatonfenyves, Balatonmáriafürdő, Balatonkomár, Balatonkanizsa. Mi ez a kivételezés? Ami pedig a Balatont illeti, nem kell ahhoz a tó maga. Hiszen Borsodban is van egy Balaton nevű község. (Kevesen tudják, hogy a népdal erről a településről szól: „Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta…”)
– Olvasom a rail-jeten a megállókat. Tatabánya. Mennyivel kifejezőbb volna a Tata-banya elnevezés. Zsuzsa mondja, hogy létezik ugyanott Öregtata is. No lám!
– Olvasom tovább: Wien-Meidling. Ennek semmi értelme. Miért nem inkább Mien-Weidling. Azaz vájdling. Anyám még abban mosogatta el a szennyes edényeket.
Nem fárasztok tovább ma senkit, magam is fáradt vagyok az oda-visszatekergéstől.
Labitur Miklós dormire.

Énekeljek vagy lőjek? – hangzott el a kabaréban akkor, amikor még tán tévénk se volt, és az bizony nagyon rég lehetett.  Ilyenféle választás elé állok olyankor, amikor idézhető könyv akad a kezembe. Mert vagy írok, vagy idézek. Ha idézek, legfeljebb kommentálhatom a citált gondolatot, de ha írok, törekszem az eredetiségre, azaz úgy rakosgatni az általam használt – zömmel magyar – nyelv elemeit, hogy azt a képzetet támasszam, ilyen írás még sose keletkezett, tehát eredeti író vagyok a magam módján.
Ma is felmerült bennem a gondolat: „énekeljek vagy lőjek”, írjak-e vagy másoljak? Mert akad másolnivaló, viszont ma még kevés élmény ért.
Pl. kiporszívóztam. Érdekel ez valakit? (Jelentkezzen, és magánban megírom neki az általam alkalmazott technikát.)
Mivel pedig féléjfélig olvastam Sándor György szóképes albumát, úgy döntöttem, hogy ma ebből szemezgetek néhány idézetet. Az első legyen egy problémázgató bloggerek számára hasznos sztori.
1. Szeraphion atya Alexandriában járva találkozott egy Szókratész-tanítvánnyal, és megszólította:
– Vajon mesteredhez hasonlóan te is azt állítod, hogy csak egy dolgot tudsz, azt hogy semmit sem tudsz?
– Bizony így van.
– De ha nem tudsz semmit, akkor hogyan tudod azt, hogy nem tudsz semmit?
2. Olasz-francia vejem mentalitására hajaz ez az olaszokról szóló leírás: „A munkát nem érzik életcélnak, csak éppen elvégzik, ha hozzájutnak, könnyű és finom kézzel.  Az emberi lehetőségek változatai … csak eszmeileg érdeklik őket. …Amit szeretnek, az a tevékenység. Fáradhatatlanul tevékenyek. Ahogyan a madarak keringenek az arany-kék ég alatt, úgy tevékenykednek. Tevékenynek lenni annyi, mint változtatni valamit a pillanat lehetőségein. Ehhez értenek.”
Most fejezte be háza tetőtér-beépítését. Érdeklődve várom a folytatást. Maradnak, költöznek, új kihívások, új tevékenységek kilátásba helyezése? Majd elválik, mit hoz sok ismeretlenes jövőjük.
3. „Az utas [globetrotter] lélekben ott van még, ahonnan elindult, s ott van már, ahova igyekszik, voltaképp tehát sehol sincs. Számára megszűnik az idő. Dél és éjfél egy gomolyagban hever előtte. MAGA A TÉR IS VISZONYLAGOSSÁ VÁLIK .”
Én egészen hasonlót hallottam Alois Berger SJ lelkigyakorlatán:
„Megkérdezték a mestert: mit teszel, amikor oldódol? Ő ezt válaszolta: amikor ülök, ülök, amikor állok, állok, amikor megyek, megyek. Ti pedig amikor ültök, már álltok, mikor álltok, már mentek... A jelenlét számít. Ez kegyelem, Isten közelségének megtapasztalása. Ha a belső összefüggésekre ráérzünk, Isten jelenlétére érzünk rá a világban.” És ez sehr wichtig – tette hozzá.
4. „Arthur Miller ismeri Karinthy »Utazás Faremidóba” c. könyvét. Legjobban az tetszett neki, hogy Bp-en volt egy automatavendéglő a 30-as évek elején, ahol az emberek bedobtak egy nyílásba egy pénzdarabot, és kijött az étel. Igen ám, de a fal mögött egy ember ült, aki elkapta a pénzt, és kidugta az ételt. »Ez a maguk írója a 30-as években meglátta a mi társadalmunkat. Az emberek nálunk jobban bíznak a gépben, mint az emberekben.«”
Miller tévedett. Nálunk  az a szólás járja, hogy „az ember a legmegbízhatatlanabb gép”.
5. Sztori.
Vagy mégsem?
Ennyi elég posztnak.
Talán más alkalommal ideidézek még valamiket.

A. m. Napfényes, kellemes idő; harmonikus lelkiállapotból fakadó jó kedély, elégedettség; Létezik az öregkor derűje is, ez nyilván valamiféle bölcs rátekintés az időre, az időbeni változásokra, azoknak mintegy összegezése humorral vegyest; jókedvűség.
Kb. ezeket sorolja az értelmező szótár. Nem emlékezik meg viszont a DERŰ nevű gőzmozdonyról, mely egy öreg csotrogány lett volna, de sose készült el, csak a modellje 1:4 arányban.     
Azért merem a mai napot így jellemezni, mert mindegyike jellemezte: derű jellegezte napomat.
Az idő napfényes, kellemes hőmérsékletű volt. Még a reggel hirtelen jött zápor se tudott beleavatkozni a szép késő őszi idő alakulásába. Tíz perc alatt eltakarodott. Derűs maradtam, mert mise után a közértbe, onnan a háziorvoshoz mentem, ahol csak hárman voltak előttem. A rendelőből nevetés harsant, az előttem várakozók néhány perc alatt végeztek, nekem 140-es vérnyomást mért a doktornő, s kedvesen érdeklődött, hogy van-e legalább olykor-olykor munkám. Igennel tudtam válaszolni. De, mondtam neki és az unokánk iránt érdeklődő asszisztensnek (korábban gyermekápolónő volt), legszebb perceimet az unokánkkal töltött idő jelenti. A gép kiokádta kötetnyi receptemet, mely három adagban váltható ki. Az első adagért a patikát is útba ejtettem. Senki nem várakozott. Én se sokáig. A zsákmánnyal haza igyekeztem. Itt már várt a feladat, elaltatni a kis 10 hónapost, aki természetesen nem szeret elaludni. A gyerekkocsiban lemegy hídba, majdnem kiesik, az ágyunkról le akar mászni. Elunva a sikertelen manővereket, beleraktam saját rácsos ágyába. Azonnal felpattant és leszerelte a digitális őrzőkészüléket. No, akkor gyere mellém a heverőre – gondoltam, és tettem is érte, hogy így legyen. Itt azután átöleltem, s nem engedtem felkelni. Kicsit se bántottam, csak nem engedtem felkelni.
Eleinte igen mérgesen ellenállt. Bár hallásom romlik, mi tagadás, jól hallottam teljes erejét latba vető hangicsálását. Közben-közben simogattam hajacskáját, az arcát. Tudta ő, hogy szeretem, csak éppen… mígnem engedtem az ölelésből, felismerve, hogy már csak azért sír, mert még mindig nem sikerült elaludnia. Még átemeltem a másik oldalamra, s ott aztán szétvetette kicsi karját, lábát, s egyre ritkult hüppögése. Az egész negyedóráig se tartott. Mély álomba sírta magát. Odabújt arcával a hónom szögletébe, s közelről ellenőrizhettem, ahogyan szuszog, emelkedik, süllyed pici melle. Az igazak álmát aludta, tőle szokatlanul hosszan egy és egy negyed óráig egyhuzamban. Ez idő alatt mozdulni se mertem, nehogy felébredjen. Jó volt megtapasztalni, hogy kezecskéjét mellemen nyugtatja, olykor megrezzenve, s erősebben fogva engem, mintegy álmában meggyőződni akarván arról, hogy nincs egyedül és nincs magára hagyva.  Rá-rácsodálkoztam Levente működésének tökéletességére. Szuszog, olykor mélyet sóhajt, így eloltva a köztes renyhe légvételek nyomán kialakult „légszomját”. Mint a nagyok.
Derűsen kelt. Játszani kezdett a függönnyel, beszélt is hozzá. Majd felfedezte, hogy mellette fekszem. Rám talált – és én rá. Azonnal ölembe kaptam, s kijöttünk a szobából. Ebben a pillanatban érkezett meg tanításból E. Persze megörült egymásnak mama és kisfia.
A nap kisütött, és a rét „frissen locsolt” füvét aranyos zöld színbe vonta.
Ebéd után ugyanilyen verőfényes és enyhe maradt az idő.
Levittük Leventét sétálni.
Ma nyílt meg az egyik alig használt parkolóban egy őstermelői kis piac az önkormányzat jóvoltából.  Kár, hogy nem vittem magammal a fotógépet. A naptól szépen bevilágított térséget ugyancsak a derű szóval lehet jellemezni. 
Délután azután sötét fellegek lepték el az eget, de az én derűmet ez a ború már nem befolyásolta. Belül továbbra is csupa derű maradtam.
Az időjárás, a salabakterbe szorult bölcsesség, az ezek következtében kialakult kedélyesség miatt? Ki tudja.
Belső harmóniám részévé lett a másokra való megemlékezés is az égiek előtt – gondolom.
DERŰs vagyok hát, mint a régi gőzmozdony.

Nemeskürty tanár úrtól többször hallottam ezt a kérdést: Tudjátok, hogy mi az a „berkenye”? Ha tudtuk volna, ezt válaszoltuk volna: „Gömbös, körte alakú, diónyi, sárga színű, fán termő gyümölcs, pontozott termései megérve éppúgy »szotyósodnak« (én úgy mondanám szottyosodnak), mint az egyes körte-fajták és a naspolya.” 
És már el is jutottunk az újabb feladványhoz. Mit tudtok a naspolyáról? Mi jut eszetekbe erről az elipszilonos szóról?
Nekem az, hogy egy hete kaptunk egy zacskónyit. Olyikat utóérleljük az erkélyen. A naspolya a dérlepte időszak gyümölcse. Tán az évad legutolsója. Engem gyermekkoromba visz vissza.  
Tán már iskolás voltam, tán már elsőáldozásra készültem (1953-ban lehetett).
A tejcsarnok az Albertfalva-Kitérő megálló szuterénjében volt. (Érzed a tejcsarnok szagát?) Onnan igyekeztem hazafelé a másfél liter tejjel, egy tejeskannával a kezemben. (Kék, zománcos, fém fedője folyamatosan zörgött a tetején. Nagyjából drótfogója volt, ámde a vízszintes részén fafogantyú vette körbe a drótot, hogy ne vágja az ember fia kezét.
A Csurgói úton ballagtam, amikor látom, hogy egy idős néni kínlódik a járással, kínlódik a szatyrával is. Bennem meg buzgott az ifjonti segíteni akarás, így hát megkérdeztem tőle: Kívánja-e, hogy segítsek neki?
Kívánta.
Felkaptam hát a szatyrát, és immár kiegyensúlyozódott a két kezemben cipelt teher. Könnyebbé vált a járás is általa. Kérdeztem, hol lakik? A Mohai úton. (Ez a mi Albert utcánkkal közvetlenül párhuzamos út). Még fölvittem a lakásába a cuccot, és elköszöntem, de rám szólt, hogy várjak egy kicsit. Ad nekem naspolyát, amiért segítettem neki. Egy papírzacskót kotorászott elő, s nyomott a kezembe, tele valamivel, általam korábban sose látott barnasággal. Biztatott, hogy vigyem csak haza, ez gyümölcs: naspolya. Majd a mamám megmutatja, hogy hogyan kell megenni. Vittem boldogan a kannát és a zacsi gyümölcsöt.
Mit mondjak? Elég gyorsan végeztünk a naspolyával.
Egyebekben legfeljebb, ha ötször ettem életemben ebből a gyümölcsből. Először 1953-ban, s ma is. Talán nem utoljára.

Ma jó kedvem van. Máskor is jó kedvem van. Akkor ma még jobb kedvem van. Mégis ilyen őrültséggel kezdem napi posztomat. Az üzletközpontban, ahová rendszeresen járunk, életem eddigi legidétlenebb karácsonyfadíszével találkoztam. Egy tűsarkú topánka hegyeskedett orrával lefelé. Azt hiszem, pezsgő nem volt orr-részében.
Túl vagyok ezen a szamár közlésen.  
Attól van jó kedvem, hogy reggel sejtelmes köd fogadott. Gyorsan lefotóztam. Közzétettem FB-omon. S elindult a kép nyomán az élcelődés. Naná. Hiszen közben kisütött a nap. Hatalmas fényözön tüntette el a reggeli sejtelmes párásságot. Azt is lefotóztam, pontosabban azt, hogy Levente unoka fehér-sárga játékait megsütötte a nap, s mindehhez fekete hátteret biztosított a komódjuk. Ez a kép Leventének nagyon tetszett, mosolyával lájkolta, mire őt is lefényképeztem apacs kendőjével.
Úgy elképzeltem, hogy milyen nagyszerű volna ma felmenni Dobogókőre. Hogy miért pont oda mindig? Talán mert útba esik a HÉV felé jövet-menet. De hát az ilyen manőverhez korán kell hozzákezdeni, amikor még nem tisztult ki az ég, amikor még elég idő van ahhoz, hogy megfelelő időt töltsek el a fák között az erdőben és időben vissza is induljak, mert már korán sötétedik. Lehet, hogy mindez azért merül fel, mert ösztönzést kaptam a sétálásra, a fotózásra.
A lustaságom győzött. Addig unokáztam, mígnem újra beborult az ég. Maradok hát itthon. Olvasom a Molnár-könyvet, meg Sándor Györgyét. Felváltva.
A politikát pedig egyre jobban kerülöm. Maga a pokol. Szeretnék mindenkit becsülni, méltóságát tiszteletben tartani, s az ilyenezésnek-olyanozásnak nem és nem akar vége szakadni. A csapból is egymásnak ellentmondó rasszista szövegek csöpögnek.
Nincs egy jó vízszerelő?
Én megtiltanám a képviselőknek, hogy egymással foglalkozzanak. Ha nem „a közügyről” akarnak megnyilvánulni, tegyék azt a bíróságon.
Én meg nem hagyom, hogy kizökkentsen bármiféle nyavalygás jókedvemből.
Elzárom a rasszista csapokat, kézi vezérléssel, távkapcsolóval, a szamár internetes anyagok el nem olvasásával.
Inkább a ki nem alvó reménnyel foglalkozom. Pl. a könyvmegállókat illetően. Ma egy kommentre válaszolva a következőket írtam: Kedves M.!
Köszönöm, hogy felhívtad figyelmemet a miskolci kezdeményezésre. Végül is ugyanaz, mint a miénk, csak szellemesebb, mert nemhasznált telefonfülkéket alakítottak át, így nem kellett teljesen új beruházás. Meg kell mondanom azonban, hogy felettünk sem felhőtlen az ég, mert feltehetően nincstelenek fosztják ki a készleteket. A múltkori látogatásom során kb. 10%-os volt a telítettség. A nincsteleneket nem tudom elítélni, ha ilyen módon kívánnak pénzhez, élelemhez jutni. Ha csupán élősködők lopkodják felelőtlenül a könyvet az már nagyobb baj volna. A kezdeményezést eleve bátor lépésnek tekintettem. Navigare necesse est... Az a véleményem, hogy gondolkodó embereknek, ha tehetik, újra és újra telíteni kell a polcokat.  Az eljárás, mint az utcaseprőké: bár mindig szemetes az utca, ők mégis... Misszionárius változatban: közülük az elsőt megették a kannibálok, a másodikat elűzték, a harmadik meg megkeresztelte őket.
Látni kell, hogy a dolog csak hosszú távon eredményes. Addig áldozatos munkával, lehetőségeink szerint töltögetni kell a polcokat.
Lesz az jobb is.
Még két megjegyzés: A telefonfülkék nem biztos, hogy a legforgalmasabb helyeken vannak.
Anglia és Németország sokkal gazdagabbak nálunk. Ezért nem zsigerelik ki a polcokat. Persze fejlettebbnek vélem az ottani demokráciát is. Erről sem ők, sem mi nem tehetünk.
Építgetnünk kell erőnk szerint, s nem szabad belefáradnunk.
Neked írt monológomat megküldöm Mm-nek is.
Ég áldjon!
Mick
PS.: Hadd írjam ide gyorsan, már sok nekem tetsző kötetet guberáltam a meglehetősen hiányos feltöltöttségű polcokról, s vittem helyettük más, általunk már megtartani nem kívánt könyveket.
Fel a fejjel! 

Bírom Molnár Ferencet. Tud igen komoly kijelentéseket is tenni, de végtelen jó humor csillan meg leírt soraiban, ha olyan kedve szottyan. Példa az előbbire: „Igazi jótékonyság az, ha az államot arra szorítjuk, hogy a munkaképes embernek munkát, a munkaképtelennek pedig pénzt adjon.” Ma mintha megfordult volna a helyzet. Az állam kívánja munkára szorítani a munkaképes embereket, hogy adhasson a munkaképteleneknek. Lám, a jótékony állam.
Példa az utóbbira: „ősz nagyapám, aki Isaszegnél esett el, de fölkelt, és most hosszú álszakálla révén elnök a kutyahamvasztás szent ügyét előmozdító egyletben.”
Másutt így mesél: „Itt-ott üvegkörték függtek egy-egy csenevész villamos körtefán, mely az idén tizenhatos körtéket termett.”  Van mit tanulni tőle.Lehet, hogy még visszatérek hozzá.

Két Kati közvetlenül kerül ki körünkből. Azért kettő, mert a három szó h-ja nem allitertál:
Lányom Kati, húgom Kati, Kingáé a Katus.
De az általam ismert Katiknak kis túlzással „se szeri, se száma”. Túlzás nélkül pedig „szeri is és száma is”, de ilyen mondás nincs.
Nem kezdem el felsorolni őket. Azért nem, mert még kihagynék valakit, s az azonnal megsértődhetne.
Inkább gyorsan azt mondom: Isten éltesse a Katikat!
Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de a Katik neve előrevetíti gazdájának azt a tulajdonságát, hogy tűzről pattant menyecskék.
És ebben lehet is valami. A Katalin név pattogós, karakteres.
Gondoljunk csak a népdal szövegére:  
A bolhási kertek alatt – Kata,
De sok utak vannak arra  – Kata,
Minden legény egyet  csinál,
Akin a rózsájához jár – Kata.

Árok partján rakjál tüzet – Kata,
Forralj nála édes tejet – Kata,
Szeljél bele zsömlebelet,
Azzal kínálj meg engemet – Kata.
Halljátok: Kata… Mint ha dobon szólna: ta-tam.
Mondjátok, hogy hagyjam abba és én azonnal szót fogadok.
Inkább azt írom le, hogy mivel köszöntöttem lányom, húgom Katikat.
Mivel, mivel? Egy csomag virtuális kexszel.
Nem a levegőbe beszélek.  
Mindenkinek van családja, vagy legalábbis volt, különben nem tudná elolvasni ezt a posztot. Amikor én kissrác voltam, volt egy különösen is érdekes szám. Sem zenei előzménye, sem utózmánya nem keletkezett. Egyedülálló volt a maga nemében, mondjuk legalább annyira, mint a Rohan az idő.
Ennek a számnak a szerzője Debreczeni Mihály, előadója egy combo, a Kex együttes, mely efemernek bizonyult. A család c. szerzeményük viszont máig ható karriert futott be. Koncz Zsuzsa is énekelte.
A Katiknak – és ezúttal a nem Katiknak is – az eredeti hanganyagot csatolom a youtube jóvoltából.https://www.youtube.com/watch?v=SKQ1iVW6otg

Akinek nincs lehetősége meghallgatni a zenét, annak álljon itt a szövege, hogy meggyőződjék róla: csakugyan idilli nóta, amiről beszélek.

Emlékszem, régen volt
Mikor még együtt élt a család
Esténként anyám főzött
Nekünk vacsorát
Mi testvérek csak nevettünk
S élveztük a meleget
Volt aki többször kért
Mert nem evett még eleget
Illanó illatok szálltak föl az égbe
Szikrázó csillagok estek le helyébe

Bizony már régen volt
Mikor jó apám fölállt
Jel volt ez ki tudja
Kezdjük a muzsikát
Nôvérem,  Emese anyámmal
A zongorához ült
Rögtön mindkettô egy kottába
Lelkesen elmerült
Aztán felcsendült a zene
Boldogan repülnék ma én is vele
Váljék egészségetekre!

Közeledik az év vége.
Már találkoztam szja 1%-a felajánlását kérő hirdetésekkel. (Rám, nyuggerre nem vonatkozik).
- Vasárnap országos gyűjtést tart a katolikus egyház a karitász-szervezet javára. 
- Sorban érkeznek a csekkek, melyek a jövő évi tagdíjak rendezéséért állnak sorba.
- Piarista Öregdiákok Szövetsége,
- M. Kat. Újságírók Szöv.-e,
- Orsz. Nagycsaládosok egyesülete,
- Szájjal és lábbal festők egyesülete
- néhány heti és havilap gazdájának a jövő évi előfizetésre buzdító csekkje.
- Még nem jelentkezett, de fog, valamelyik gyermekkórháznak gyűjtő illető, és ugyanígy
- a krisnások képviselője, aki a karácsony tájt szokásos köztéri leves osztáshoz kér hozzájárulást.   
Hirtelenjében ezek jutottak eszembe, éspedig azért, mert reggel meglátogattuk a bevásárló központot. Két ténnyel szembesültünk a szokásos millió ingeren felül.
Az egyik, hogy tartós élelmiszereket gyűjtenek valakiknek, s a bejáratnál elhelyezett kosárba lehet beledobni a már kifizetett (t)ételeket. Rendben van, lehetséges. De azonnal felmerült a kérdés: Miért én adakozzak a nyugdíjamból, miért nem a bev. kp. adakozik, aki multiként huszonvalahány százalékos hasznot seper be? (Ha adakozna, nem tenné titokban, hanem első helyen reklámozná saját nagyszerűségét.)
A másik feltűnő valami a pettyes Túró Rudi kampánya volt. Ha most veszel két hatdarabos gyűjtőcsomag Rudit, választhatsz melléjük ingyen egy bögrét. A választás eleve csúsztatás: minden bögre azonos dekorral bírt, oldalán mindnek a „Pöttyös” termékreklámja.
Na, már most.
Miért velem fizettetik meg a reklámköltségeket? – kérdezhetném, de nem kérdezem, mert a reklámköltséget mindig abból a haszonból egyenlítik ki, amelyet tőlem, tőled bekasszíroztak. Nevezhetem még árukapcsolásnak is, hiszen édességet kívánok venni (tényleg kívánok?), s nem bögrét. Hozzáteszem, hogy az a bögre nem az én esetem. Sár nehéz. Hasonlók vannak már itthon.
A felsoroltak tehát a közhely szerint a javunkat akarják.  
És mi adjuk, vagy nem adjuk.
Egyiknek adjuk, másiknak nem adjuk. Mert egyesek csakugyan „a javunkat akarják”, mások pedig csak „a javunkat” akarják.
Hogy ki kap és ki nem, ennek az eldöntése ezek után már a mi felelősségünk.

Bekapcsolom a számítógépet. Windows-insert. Majd az Üdvözöljük-felirat következik. Az én áthallásomban: ÜDVÖZÜLJÜNK-ké alakul.
Nem szoktam újraolvasni könyveket. Néhány kivételtől eltekintve. Ezek közé tartozik a tegnapra újraolvasott Szép új világ (Huxley). Tini-koromban olvastam először. Akkor még nem ismertem Orwell 1984-ét, Állatfarmját, sem Szathmári S. Kazohiniáját, talán Karinthy F.-féle Utazás Faremidóban sem volt ismert előttem. Swift Gulliverjéről már volt fogalmam. Hasonlítanak ezek a művek egymásra, és különböznek is. A bemutatott utópisztikus társadalmi modellek különböznek egymástól (korfüggőek), megírásuk szükségessége azonban megkérdőjelezhető.
Hogy miért?     
Ugyanazért, amiért a krimiké is. Tippet adnak a korábban nem volt, de lehetséges őrültségekhez. Különösen is Orwell könyvei. Megjegyzem, nagyon nehéz megítélni hatásuk +/– voltát, hiszen attól is függ, hogy az olvasójuk mennyire érett gondolkozású felnőtt, avagy fiatal. Aki nem tud disztingválni, annak a számára  egyértelműen károsak. A kérdés már csak az, hogy kik olvassák többen: az ilyenek vagy az olyanok.
A. Huxley könyve másodszorra természetesen már nem hatott annyira az újdonság erejével. Mindenki megkapja a maga drilljét csecsemőkorától kezdve. Szabadságának az ára a kondicionált andalító és langyos középszer, melyből nincs mód kitörni. Nagy érdeme, hogy Swift könyvétől eltekintve (most hagyjuk figyelmen kívül Morus Utópiáját is) a témában úttörőnek számító mű.
Mindenesetre érdekes visszapillantani rá.
Hiszen a jövőre utaló (technikai, pszichológiai, létmódbeli) elképzelései részben teljesültek, mások egészen másképp alakultak. Könyve legáltalánosabban ismert szlogenje (Szóma, ha mondom, segít a gondon, már egy köbcenti helyrebiccenti.) mintha követőkre talált volna. Így pl. a drogfogyasztás s a (tévé)reklámok, a fogyasztás keresztülszuszakolása a civilizált világon. Pedig a szóma nem segít, a drog se, a reklámok hazugságai se, sőt a fogyasztás felesleges mértékben való növelése sem.
Ami segít(ene), a figyelmesség, az emberi méltóság kölcsönös tiszteletben tartása, a türelem, a végtelen jóságba vetett hit, a jó végső győzelméről való szilárd meggyőződés, de már az önmérséklet, az empátia, a szolidaritás és a szubszidiaritás is. (Utóbbival először a kilencvenes években találkoztam a KDNP programjában. Arról szól, hogy mindent a társadalom azon legalacsonyabb fokán kell rendezni, amely képes saját hatáskörében érdemben intézkedni.) Aki ismeri a regényt, az nagyjából felismeri, hogy az általam utóbb felsoroltakat a Vadember képviseli, akit a föld legterméketlenebb régióira korlátozódó egyik rezervátumból hoznak be a szómás-agyontechnicizált „újvilág”-ba. Nem olyan meglepő, hogy az újvilág siserahada képtelen elviseli a még gondolkodó vadembert, eladdig, hogy öngyilkosságba hajszolják.
Én Vadembernek gondolom magamat, s mintha létezni kezdenének önszerveződő rezervátumok, az értékorientált, hasonló gondolkodásúak szigetei.
A kérdés csak az, hogy kiké lesz a föld.
A Mester szerint a szelídeké.